Haas úgy ír, hogy az ember szinte automatikusan elkezd az ő stílusában fogalmazni. Csak azért is ellenállok!

S az a vicc, hogy miután ezt a mondatomat leírtam, visszanéztem az eddig olvasott két Brenner-történet értékelését: az elsőt ugyanezzel a mondattal kezdtem, majdnem egy éve. S az a nagy helyzet, hogy Haas semmin nem változtatott semmit, és miközben ezt a harmadik nyomozást olvastam, ahol Brenner már nem is rendőr, hanem mentős, de visszakézből homlokon cuppantja a múlt, teljesen ugyanazok a gondolatok fogalmazódtak meg bennem, mint az első történet olvasásakor. Olyannyira ugyanazok, hogy csípőből, egy az egyben plagizálom a saját gondolataimat. De mielőtt megtenném, leszögezem: az, hogy Brennerről nem tudok voltaképpen semmi újat mondani, nos, nem minősítés. Szerintem sem Haas-t, sem engem nem minősít. Csak azt jelenti, Haas teremtett egy stílust, egy haas-i minőséget, és mi a fenéért szakadna el tőle, amikor jól bevált, működő és ami fő, roppant élvezetes a recept! Többször hangosan röhögtem olvasás közben, de bizony, nagyon jóízűen.

Brenner harmadik nyomozását olvashatjuk ebben a könyvben. Mert nem az első Haas-olvasásom, maga a stílus már nem hatott reveláció erejével. De az a nagy helyzet, hogy Haas minden ereje a stílusában van. Abban, hogy a olvasó végső soron nem olvas, hanem hallgat. Hallgatja, ahogy a narrátor elsörözi vele Brenner történeteit. S hogy ez nem csupán az én érzésem, legnagyobb meglepetésemre ugyanezt mondja könyv fordítója, Bán Zoltán András az utolsó oldalon konkrétan ezt írja: a roppant szórakoztató elbeszélői modor, melynek révén úgy érezzük, hogy az egyes szám első személyű narrátor […] mintegy a kocsmaasztal mellől egyenesen nekünk, a vele söröző olvasóknak címzi mondanivalóját. No, ez az, ezt tudja nagyon jól Wolf Haas! A könyvön keresztül egy kocsmaasztalnál ülve mesélni. De komolyan!

Van/volt egy nagyon kedves ismerősöm, Feri. No, ez a Feri olyan figura, ha elkezd mesélni, egyfelől nem tudja abbahagyni (ettől még lehetne nő is, de nem az), másfelől komplett élmény őt hallgatni, olyan plasztikusan, annyi humorral mesél, hogy olyanok vagyunk, mi hallgatók, úgy csüngünk rajta, mint díszek a karácsonyfán. S közben potyog a könnyünk a röhögéstől. Nemre és fajra való tekintet nélkül.

Ennyit tesz a stílus. Mert über alles. Olyan, hogy az ember, na jó, kis pihenés után újra akar még belőle. Mert persze, azért csak furdalt közben a kíváncsiság, hogy kifene lehet a gyilkos, de bevallom, voltaképpen ez annyira másodlagos volt, mint mondjuk a Rejtő-könyvek történetei. (Kapásból: na, miről szól a Csontbrigád?) Ha emlékszem is bármelyikre, az csak véletlen lehet.

S azért még hozzáadódik az összértékhez, hogy Brenner alakja nagyon kitalált figura. Nem szép, nem humoros, nem penge elméjű, nem pazar társalgó, nincsenek a lényegbe fúróként hatoló megfigyelései, kérdései. De (csak azért sem, nem és nem írom oda, illetve kitörlöm, hogy „a”! De nehéz volt…) Brenner mégis megoldja, a maga lassú, tétova módján, a bűnügyeket, és hiába sziklaként egybeszabott, hiába rossz társalgó, a nőknél mégis jó valamiért. S bár egyáltalán nem egy társasági epicentrum, mégis mindenki kedveli. Szóval ellenmondásos figura, de valószínűleg éppen ettől él. Szeretjük Brennert.

A harmadik robot-krimi. Baley jön, lát, fóbiázik, gondolkodik, beszélget, beszélget, beszélget, beszélget, majd kicsit szerelmeskedik, de mindvégig nagyon gondolkodik, és a végén mégsem buktatja le a tettest, csak beszélget vele, miközben a gonosz, na jó, a téves galaxis-politikai indíttatású csúnya-hősé (aki nem gyilkos; illetve izé, robotot ölni nem is gyilkosság) visszafogott megbűnhődik.

Asimov élő alakokat teremtett. Nekem különösen szimpi, hogy Baley nem egy pángalaktikus erőember rendcsináló, hanem egy esendő zsaru, aki ha kell, még vécére is elmegy! :-)

A beszélgetések, mert történetről a könyv háromnegyedéig gyakorlatilag nem beszélhetünk, ügyesen csűrődik-csavarodnak az érdekek mentén: ahogy Baley ide-oda mászkál, úgy sejlenek fel lehetőségek a megoldhatatlan megoldására, hogy aztán rendre porba hulljon minden eshetőség, s hogy a végén ott álljunk egy nagyon lapos, szimpla megoldással, ami mindvégig a szemünk előtt volt. Hogy aztán mégse így legyen.

Volt egy pont az olvasásban, amikor Szerelmetesfeleségtársamtól tanult módon egyre türelmetlenebbül doboltam az ujjaimmal, hogy legyen már, történjen már valami, unom Baley vizelésit, fóbiáit, sétáit, beszélgetéseit. Helyén volt minden puzzle-darab, de unalmas volt a kép, amit mutatott. A kíváncsiságom, hogy, oké, de mégis mi a fütty történt, mégis a kezemben tartotta a könyvet. Ami végül is az Asimov által kiötlött, zseniális és az egész eposza magyarázatául szolgáló pszichohistória kiindulópontjává vált. Válik. Fog válni. Osszátok szét! De ezzel együtt nekem indokolatlanul túl hosszú volt, egyfajta Bergman–sci-fi, ami egyben túl sok, mégis bajban lennék, ha enyém lenne a döntés, mit vágjak ki belőle.

Ez is egy olyan füzet, amivel eleddig még nem találkoztam. Az alapsztori muris: adva van egy részeges, kiszolgált légiós, akinek, mert minden légiós kap valami földterületet, Caesar kibaxásiból éppen, mi mást, Asterix faluját ajándékozza. A légionárius azonban az első kocsmában felajánlja a falut egy krigli borért. A kocsmáros nem rest, hozza is a bort, majd csapot-papot otthagyva rohan Galliába, hogy átvegye az uralmat a birtoka felett.

S innentől a képregény a politika és a magánélet egymásra hatásának viccesen megformált, mégis nagyon szomorú szatírája. Ahogy beindul a kampányolás a főnökségért, úgy romlanak meg a kapcsolatok, úgy fordul gall gall ellen, úgy esnék szét szomszédságok, barátságok. S miközben nagyokat nevetünk, aközben fáj a szívünk a szereplőkért.

Másfelől a két főnökfeleség háttérmunkálata mulatságosan mutat rá a háttérhatalmak munkálkodására, a politikai kényszerpályákra, és a méltatlan érdekek miatt bekövetkezett hányinger cselekedetekre.

De közben persze, ahogyan azt az Asteerix-füzetek mindegyikénél tesszük, végignevetjük az egészet.

Jó, persze, akarok én objektív lenni, de egyfelől nem tudok, másfelől minek is? Néha már fáraszt a kötelező objektivitás, mintha érték lenne, és a szubjektivitás meg csak az érzelmek ostoba túláradása, elfogultság, meg hasonlók. Szubjektív vagyok és elfogult: ez csuda jó volt!

Egy piti családi perpatvarba keveredik Hasarengazfix, Asterix és Obelix meg mehet Rómába, megszerezni Caesar babérkoszorúját, hogy abból főzhessenek a főnök ellenfelének vacsit. Egy banális konfliktus, és ennek következtében két rajzolt barátunk ugyanilyen banálisnak fog fel mindent, a feladatot, a nehézségeket, az akadályokat. A megközelítésüket persze most is elősegíti a varázsital, kinek így, kinek úgy, meg a jószerencse. Rabszolgává lesznek, szakáccsá, rabbá, gladiátorrá, és valahogy mindig olyan kifacsart szerepbe kerülnek a cél érdekében, hogy csuda! Ez a kifacsartság a legtöbb humorforrás ebben a füzetben: ((SPOILER: ők akarnak rabszolgák lenni, főznek, de valami bűnrossz, amit alkotnak, ami aztán mégis gyógyszerré lesz, Asterix mondja el a bíróságon a saját vádbeszédüket, hogy vessék már őket az oroszlánok elé, mert akkor találkozhatnak Caesarral, stb.)). És persze nincs Asterix hepiend nélkül.

Nem röhögtem hatalmasakat, de az egész olvasás alatt végig vigyorogtam, csak úgy csendeskén. Nagyon tetszett.

Nohát, rádöbbentem, hogy ezt a füzetet még egyáltalán nem olvastam! Pedig gyakorlatilag végigrötyögtem az egészet, már az első oldaltól, a viking nevek miatt: Følsissen, Økørsen (ő a kutya, aki így ugat: våøu), Vedøsen, Tüssen, Røntgensen. A vikingek nem látszanak, ködben hajóznak, ezért fehér alapon csak a szövegbuborékok vannak. Majd sötétben találkozunk újra velük. Akkor a fekete alapon vannak a szövegbuborékok. Amikben minden ö-betű ø-betű.

A sztori olyan kis idióta: Asterix és Obelix kimegy halászni ((SPOILER: „Dobd ki a hálót, Obelix!”, „Parancsára kapitány! És most hogy szerezzük vissza a hálót?”, „Hát csak húzd vissza!”, „Húzzam vissza? Dehát kidobtam!”)), mert a gall faluban nincsen friss hal, de a tengeri vihar elsodorja őket, s bár ők nem tudják ((SPOILER: Amerikában érnek partot)). Fura madárral, találkoznak, ami azt mondja: gluglu, ezért az lesz a gluglu madár. Medvét is vadásznak, de Galliában nincsen medve, ezért találgatnak, hol lehetnek. Aztán találkoznak a föld lakóival, akikről mi már tudjuk, hogy ((SPOILER: indiánok)), így azt is, hová került Asterix és Obelix. De mert Obelixet hozzá akarják adni férjül az általuk centuriónak nevezett főnök lányához, ezért megszöknek. A vikingek a röhejes ø-betűjükkel egy szigeten lelnek rájuk, és azt hiszik, ők az őslakosok. Namost az a jelenet, amikor Töpflix(na, jó, Idafix, de nekem a másik név jobban tetszik) és Økørsen vinnyogva, fetrengve röhögnek egymás ugatásán (vau és våøu, ugye), na az kész, vinnyogós.

Aztán az is csuda vicces, hogy amikor a vikingek rájönnek, hogy nem új földrészt fedeztek fel, mert ((SPOILER: egy gall rabszolgájuk felismeri a gall szót)), csuda csalódott mindenki, és senki sem fogja fel, hol is jártak egyáltalán.

Sorolhatnám a poénokat, de nem teszem. (Na, az is teljesen ott van, amikor a glugluk földjének emberei bőrre rajzolják Asterix és Obelix vadász-technikáját! Ezt látni kell!) Tele van velük a füzet. S tényleg valahogy tök jó, hogy senki nem ért semmit, a végére se, mégis mindenki boldog.

Køszønøm, jót røhøgtem!

Az a helyzet, hogy kegyetlen vagyok és vérszomjas: ha egy könyv nem tetszik, teljesen simán félbehagyom, de ha valamiért mégis eljutok a végéig, és mégsem tetszik, ugyanilyen természetesen pontozom le, akár a pincéig. (Empatikus nem vagyok, rendre értetlenül állok az olyan értékelések előtt, amelyek végigszenvedésről, aligvártamhogyvégelegyenről, meg hasonlókról szólnak. Komolyan tök simán le lehet tenni bármilyen könyvet.*)

Ebbe az Asimovba nagy elánnal vágtam bele az Acélbarlangok után. Örültem, hogy van még Baley-nek munkája. Aztán olvastam, olvastam, és egyre lanyhult a figyelmem, volt egy pont, ahol minden (nem létező, ugye? :-D ) empátiám ellenére már untam, hogy ki ezért, ki azért fóbiázik. Baley az agorafóbiája miatt, a solariaiak meg a másik ember közelsége miatt. Először érdekes volt, aztán nem annyira. De mert kirimiről van szó, és én soha nem tudom kitalálni, ki a gyilkos, a nyomozás végkifejlete fenntartotta az érdeklődésemet. Szerencsére.

Mert maga a nyomozás nem volt ugyan egy vasziszdasz, a végén a csavar sem volt hatalmas, de azért az utolsó oldalak felvetettek néhány olyan kérdést, amiken lehet egy kicsit törpölni. Nem merülök bele, de csak egy példa (ha nem is a végéről): a magányra idomított gyerekek programozása során hatalmas eredmény, hogy tízéves korukban akár egy hétig is el vannak valamilyen képernyő előtt. Mondom: eredmény. Mert a magányra drimbölik őket. Vagyis: képernyő = magány. Írta Asimov 1964-ben. Prófétált. 

Aztán azt fejtegeti, hogy a magányra kárhoztatott solariai életforma azért életképtelen, mert az ember egyik legalapvetőbb tulajdonsága a közösségben élés. Aki erre képtelen, és a magányos ember jobbára azért magányos, mert képtelen erre, az gyakorlatilag halálra van ítélve. Akkor is, ha él. Mert élő, de mégis halott. 
Aztán Baley kimondja a tutit: ki kell törni az acélbarlangokból is, mert lehet, hogy megóvnak, de végül minden, ami bezár, halál lesz. Az élet teret akar.

No, akkor most jön a plágium. A szövegben volt egy-két érdekesség, következetlenség. Az utóbbi, vélhetőn a fordítás hibája. Például: Baley Daneel számára az előző kötetben kolléga, emitt partner. Az első valahogy találóbb és szellemesebb, hiszen Daneel nyomozni segít Baley-nek. De azért van, hogy ebben a kötetben is kolléga Baley. 
Aztán van, hogy Baley egy gyermekmondókát idéz: Kiskomárom, nagykomárom. Öööö… Még jó, hogy nem Debrecenbe kell menni, vagy hogy nem forog a dorozsmai szélmalom. Bár, akár az is lehetne. Bár, végül is Baley földi, Komárom a Földön van… 

Aztán: a két főszereplő az előző nyomozás során simán tegeződött. Itt hivatalossá válik a viszony: magázódnak. 
És Szent Jozafáttal nem tudtam mit kezdeni. Baley a könyv elején lépten-nyomon, majd később egyre csökkenő mennyiségben emlegeti, de nagyon szövegidegen Istennek eme katolikus embere ebben a sci-fiben. 
(Plágium-forrás: Data, Orient és mudlee értékelése a Moly-on.)

* Van egy édes sztorim. Szerelmetesfeleségtársam még alsós isis volt. Nézett egy fosatós filmet a tévében. Legalábbis az ő ingerküszöbének az volt a film. Film közben valamiért kiment az édesanyjához a konyhába, és elmondta, menyire fél a film miatt. 
– Hát akkor ne nézd! – felelte az édesanyja. 
És akkor AkkorMégNemSzerelmetesfeleségtársam kislány agyában valami helyrekattant: „Ja, hogy olyat is lehet, hogy félbehagyom? Jé!” 
És ezt tette.

Az alapmetódus szinte már szokásos: az egyik óbudai könyvmegállóban találtam rá a könyvre. Eleddig elriasztott a hihetetlenül gagyi címe, de most ellenálltam, jött velem. Amikor olvasni kezdtem, volt valami deja vu-érzésem, de még nem kapcsoltam. Csak a nyominger neve, Baley volt marha ismerős. Aztán csak-csak ott motoszkált bennem, hogy ilyen vacak címet Asimov nem adhatott a könyvének. Lapozás előre, eredeti cím: The Caves of Steel. Acélbarlangok, hát persze! A Móra kiadó Asimov-sorozatából. Persze, hogy olvastam már! S persze, hogy nem emlékeztem belőle semmire (minek is annyit olvasni, ezen már sokszor tűnődtem), csak benyomásokra. Például, arra, hogy Asimov milyen pompásan megformálta az egyszerű jellemű, de jó agyú, mégsem zseni, sebezhető Baley nyomozót. Valahol Columbo és Philip Marlowe kereszteződésének gondolom, köpcösnek, nem túl magasnak, kopottas ruhában, némileg semmitmondó külsővel. Tökéletes átlagpolgár. Csak mondom, nem zseni, mint Poirot, de jár az agya, és jól jár.

Amikor először olvastam, az Acélbarlangok verzióban, az még nem tűnt fel, nem tűnhetett fel, hogy a kötet milyen szerves része az Asimov-galaktikának, milyen okosan, finoman viszi előre a kis történet által a nagyot, a gyilkossági nyomozáson keresztül az emberiség fennmaradásának ügyét. Mondjuk arra kíváncsi lennék, amikor Asimov írta a könyveit, volt-e kész terve az egészre, és így illesztette össze az egyes regényeket összekötő ívet, vagy csak utólag alakult ki benne, hogy ezeket össze lehetne sakkozni egyetlen monumentális történetté? Ha erre van válasz, szívesen veszem, köszönöm!

A történet nem hatalmas, nem zseniális, de roppant szórakoztató és ügyes. Már kamaszkoromban együtt futott nálam Lem és Asimov. Az utóbbi könnyebben olvasható, értelmezhető, akciódúsabb, az utóbbi nagyobb kérdéseket vet fel, filozofikusabb, lassabb, de mégis mélyebb. S végső soron mégsem összehasonlítható. Alma és körte, szeder és eper. S most, az Űrváros-t olvasva azért megcsapott a szele annak, hogy Asimov könnyen olvashatósága és cselekményessége mögött mégis ott van jó pár nagy kérdés, nagy felvetés, de ezekre nem mászik rá erőszakosan, csak karcolgatja a cselekményesség mögött. Ebben a könyvben például az urbanizáció, a természettől való elszakadás kérdése, az emberi mivolt meghatározása, a technika mindennapi használatának kérdése, nem veszi-e el túlságosan az életterünket, nem uralkodik-e rajtunk, barátunk vagy ellenségünk, a liberális vagy konzervatív az emberségesebb, előre vivőbb? De ezek a kérdések nem telepszenek rá a cselekményre, nem vonnak hártyát a fogyaszthatóságra. S szerencsére a tuti válaszokat sem akarja megadni, valószínűleg, mert nincsenek is. Azokon agyaljon az olvasó, s ha nincsen hozzá kedve, akkor meg élvezze a nyomozást az Űrvárosban elkövetett gyilkosság ügyében.

Öreg John története nem egy nagy történet. Egy, a külvilág véleményére nem sokat adó, a gondolatait, érzéseit nyíltan kimondó nagypapát befogad egy négytagú család, papa, mama, gyerekek, „csupa szív, szeretet”. S aztán történnek, történgetnek dolgok. Nem nagy történések, voltaképpen morzsák, mozaikok a család életéből Öreg John-nal. (Aki nem John, hanem Jan. Csak átnevezték. Nem nagy dolog: a mindennapi munkámban is gyerekszállítgatok egy görög kissrácot, akit Tzan-nak hívnak, de ő kijelentette, hogy neki John a neve. Hát úgy is hívja mindenki.)

Szép pasztell történet, harsány színek, vad hangulatok, véres érzések nélkül. De vannak benne színek, hangulatok, érzések. Ahogy az életben az lenni szokott. A pasztellel megrajzolt alakok között John alakja éles kontúrral lépdel a történetei sokaságában (vagy csekélységében, mert vékonka a könyvecske?). Valami olyan figurát képzelj el, mint a Sörgyári capriccio Pepin bácsija: néha falra mászol tőle, de nem lehet nem szeretni, minden különcségével és magától értetődő kilógásával együtt.

Két éve halt meg a nagymamám. Így, áprilisban. Nagyon hiányzik. Napi szinten. Amikor még itt volt, nem tudtam, hogy ennyire kötődöm hozzá. Nem volt különc. Voltak furcsa, muris dolgai, de nem lógott ki a sorból. Egy mindennap asszony volt, miközben nagyon nem volt mindennapi. Legalábbis velem nem. Az élete kis pasztell-történésekből állt. Csendesen, önfeláldozón. Aztán mi is magunkhoz vettük őt, amikor már kezdtek nagy bajok lenni. De együtt nevetni még akkor is tudtunk. Aztán lettek még nagyobbak bajok, lízingelt lányomon kívül nem volt a családban, aki a túltolt inzulinja miatt ne élesztette volna újra. Meg volt már felejtés is bőségesen, meg még sok minden. 
Csak azt sajnálom piszkosul, hogy amikor az utolsó napon bent voltam nála a kórházban, infarktus, cukorbeállítás, nem tudtam, hogy az utolsó nap, mert bent maradtam volna. Akkor is, ha már fel sem nézett. Hjaj!

Szeretem Öreg John történetét. Nagyi jut eszembe róla.

Ismét egy magyarul vadonatfriss Lucky Luke-füzet. Amit nem az eredeti szerzőpáros alkotott. Már nem René Goscinny írta a történetet. Ez, ugye, láttuk már mind a Lucky Luke-, mind az Asterix-füzetekben, értéksemleges megállapítás. Mert jó, nem az eredeti alkotók műve, de ettől még lehet marha jó, is meg lehet, olyan kis, hm, izé, még egy bőrös is.

Nos, ez a füzet valahol a kettő között van. Az alapsztori érdekes: Amerikába érkezik kora ünnepelt, francia színésznője, Sarah Bernhardt, hogy egy turné keretében magába habarítsa az egész Újvilágot. Vannak, akik várják, s vannak, akik az ördög eszközének tekintik a csinos, szuggesztív színésznőt. Az utóbbiak végett Lucky Luke gyakorlatilag testőre lesz Sarah-nak. Hogy sikerül-e megvédenie őt, kétséges. Lucky Luke nem sziporkázik, baj ér bajt, s csak a végén derül ki, hogy ki is áll a rengeteg bajkeverés mögött, s hogy Luke ezt szinte kezdettől tudta. Ahhoz képest… Szóval ez egy kicsit gyengus szerkezet. A helyi poénok viszont ülnek, ár az elején azt a küszködést a bálnával annyira nem fogtam fel, jókat mosolyogtam. De az egészt tekintve maradt bennem hiányérzet. Talán azért, mert valahogy nem Luke volt a főszereplő. Vagy nem is tudom…

Ebben a füzetben végre megint volt a történetnek valóságalapja. Sarah Bernhard valóban létezett, valóban ünnepelt színésznő volt. Nagy hirtelen ezt találtam róla: 
„Erős színpadi pátosz, a részletek mesteri realisztikus ábrázolása, az érzésekre való hatás teljes kiaknázása jellemezte játékát. 1879-ben kezdte meg vándorlását a világ színházaiban. Először Londonba ment, majd saját társulatával bejárta csaknem az egész világot. 
Budapesten többször is megfordult; nevét említi a Bűn és bűnhődés című Dosztojevszkij-regény is. Párizsba visszatérvén megvette a Porte-Saint Martin-színházat, s nemcsak játszott benne, hanem fiával, B. Maurice-szal együtt igazgatta. 1900-ban megvette a Théâtre des Nations-t a benne adta elő Sardou Toscáját és Cleopátráját. Leghíresebb szerepei a Phaedra, Andromaque, Medea, a Hernaniban Donna Sol, a Kaméliás hölgyben Margit, Jeanne d'Arc. Férfiszerepeket is játszott (Hamlet, Reichstadti herceg) Színműíróként, szobrászként és festőként is próbálkozott. Kísérletezett továbbá a némafilmmel is. 
Barátság fűzte korának csaknem valamennyi írójához, költőjéhez, Wilde-hoz, Sardou-hoz, Rostand-hoz. Színdarabjainak plakátjait 1895-től Alfons Muchával rajzoltatta. Sikereit gyakran bukás követte, többször szerzett és bukott vagyonokat.”

Azt viszont furcsálom, hogy az akkori amerikai elnökről, a képregényben is (muris) szerepet kapó Rutherford B. Hayes-ról, az USA tizenkilencedik elnökéről egy szó ismertetés sincsen. Voltaképpen úgy kell kitalálni, hogy ő az ország elnöke. Pedig ezt olvashatjuk róla: „Elnöki jelölésének idejére már széles körben ismert volt a polgárháborús években bizonyított becsületessége, és Ohio állam kormányzójaként lelkiismeretességével néha még politikai szövetségeseit is meglepte. Híres volt arról, hogy úgy tudott kommunikálni, hogy azzal senkit se sértsen meg.” De persze ez a képregény értékéből semmit nem von le. Mármint az infó-hiány.

Vallomást kell tennem: egyre megbízhatóbban vacak a memóriám. Oly annyira, hogy ha megtizedelném a könyvtáramat, beleértve az e-book-at is, lehet többet könyvet nem is kellene behozni a lakásba, a maradék életemre elég lenne az is, úgy is elfelejtem, amit olvastam. Mert, hogy az történt, hogy én ezt a könyvet olvastam már. Igaz, nem ezzel, a címmel, hanem ilyen formán: Tarzan a csodálatos. De ez semmit le nem von abból, hogy csak a könyv háromnegyedénél lett ismerős a sztori, és a legvégén lettem abban biztos, hogy ez már megvolt egyszer. De nem leltem az értékelésemet a könyv Moly-os adatlapján. Első blikkre azt hittem, ezt is eltávolították minden értesítés és kérdésre adott válasz nélkül, ahogy egy másik, általam feltett könyv adatlapját az ottani értékelésemmel együtt, de közösségi weboldalunk ezúttal ártatlan, mondom, vacak a memóriám. 
Emiatt viszont nem kell nagyon törnöm magamat, némi szerkesztéssel csak átmásolom ide a másik könyv alá írt értékelésemet.

Burroughs könyvei megbízhatók: ha egyet olvastál, akkor olvastad mindet. Az alakok vagy feketék vagy fehérek, bőrszín alapján is, jellemük alapján is, a főhősért pedig minden könyvön keresztül izgulhatunk, miközben felesleges izgulnunk, mert akár Afrika erdeiben, akár a Marson küzd az igazságért, abban biztosak lehetünk, hogy bármilyen körülmények közé is kerül, akármilyen veszély fenyegesse is, vagy a puszta erejével (emberfeletti persze) vagy az eszével mindig kivágja magát, és végül bizton győz a gaz ellenen. Hívják akár Tarzannak, akár John Carternek. 

Burroughs stílusa, ha egy könyvet olvastál, mindet olvastad, hihetetlenül megbízható, nem okoz csalódást, meglepetést: egyszerű, könnyű, néha picit bugyuta. De ennek ellenére nem letehető egyik könyve sem. Ha két-három oldalt elolvastál, és már megszoktad, hamar meg lehet, akkor elmerülsz a történetben, és végéig fel sem bukkansz. Ne kérdezd, kérlek, miért. Csak. Mert jó történeteket talál ki. Ugyan mikor vontad kétségbe, hogy a minden lében két kanál nem jár végére a dolgoknak, hogy Columbo, Derrick és a többiek nem nyomozzák le a csúnya gyilkosokat? Mégis nézed/ted, ugye? Burroughs fő alakja ráadásul csuda egzotikusak: Tarzant majmok nevelték fel, erős, szűkszavú, becsületes, nagy szíve van, kemény ökle, gyors; majomember, egy hímgorilla fizikai képességeivel, csak még olyanabb, humánummal, emberi aggyal, Chuck Tarzan, na. John Carter pedig a Marson egzotikum. Marsi Tarzan. Nagyjából. Csak ott a figurák egzotikusak. Emitt, Afrikában meg mindig van valami nagyon gonosz, kapzsi fehér ember, valami patalogikus fekete törzs, aranyszőrű oroszlán, hangyaemberek, Aranyváros. Most éppen feketéből fehérré válni akaró, gyönyörű női Michael Jackson-ok, oroszlánemberek, elefántemberek, okkult varázslók. Pazar! 

Viszont ebben a kötetben (még senki sem olvasta, ennyire ritka?) azonban valami nincsen a helyén. Még egy viszont: ami meglepett: Burroughs van humora. Ez eddig nem volt, vagy piszkosul titkolta. A könyv vége felé akad egy gonosz kiskirály, akit a felesége rángat, mint marionettet, és az egész udvar tart az asszonytól. Ahogyan ő maga is. Rettentő jól szórakoztam, amikor a király inkább marad Tarzan foglya, inkább hagyja magát Tarzannal elhurcoltatni, mint túszt, csak ne kerüljön az asszonya kezei közé. Ebben a jelenetben annyi finom húzás volt, kedves, pici pszichológia, annyi börleszk, hogy szinte elfeledtem, Tarzan-könyvet olvasok. 

A legmeglepőbb fordulat, hogy Burroughs ebben a könyvében politizál. Az elefántemberek városában, Atnéban történtek, a királyi párral, Fórosz-szal és Menofra-val a fókuszban gyakorlatilag egy komplett szinopszis egy jó kis proletárforradalomra. Talán Wass Albert is olvasta, mielőtt megírta az Átoksori kísértetek -et. Gyanúsan ugyanaz a történet: a semmiből jött senkik átveszik a hatalmat az arisztokrácia felett, és miközben rettenetesen szánalmasak, ijesztően nevetségesek, a kezükről csepeg a vér, és mindenki rémült szívvel fél tőlük, de mélyen megveti és gyűlöli őket. Az istállóban egy rabszolgasorba taszított volt arisztokrata meg is fogalmazza az istállófiúból felemelkedett új uralkodóosztálybelinek: 

„– Nem, szolga, tévedsz. A szíved mélyén te mindig istállószolga maradsz, és valahol legbelül ezt tudod is. Ezért vagy olyan dühös. Ezért gyűlölsz engem, vagy legalábbis azt hiszed, hogy engem gyűlölsz, holott saját magadat gyűlölöd, mert tudod, hogy mindig istállószolga maradsz, bármilyen rangra emeljen is Phoros.”* 

Ez pedig mindent visz: ne felejtsük el, mindez a dzsungel mélyén hangzik el. Arisztokráci, csőcselék, középosztály, negro Marx. 
„– Az arisztokrácia utolsó képviselőit látod itt – magyarázta Valthor Tarzannak –, akik nem menekültek el, vagy nem álltak át az erythroszokhoz. Phoros és Menofra azt hiszik, hogyha valamennyi ellenfelüket kiirtják, akkor nem lesz többé ellenzékük, és semmitől sem kell tartaniuk többé. Valójában azonban egyre több ellenséget szereznek maguknak, mert a középosztály természetesen inkább az arisztokráciához húz, mint a csőcselékhez, melyből az erythroszok verbuválódtak.”** 

Bizonyos értelemben Burroughs prófétált is, mert a királyi pár kísértetiesen emlékeztet Nicolae és Elena Ceasescu-ra. Véres kezükben és ostobaságukban is. A könyv, ahogy mondtam, 1936–1937-ben íródott. 
Szóval nagyon úgy fest, Burroughs-nak volt már ismerete a kommunista rezsimek, vélhetőn az Oroszországban történtek működéséről és módszereiről. S a kép, amit lefest, a valóságnak megfelelőn korántsem hízelgő.De valóságos. Ahogy a mellettem ülő Szerelmetesfeleségtársam lényeglátón megkérdezte: „Mikor írta Orwell az 1984 -et?” Nos, tizenkét évvel később, mint Burroughs ezt a Tarzan-könyvet. 

Marad tehát ez is a polcon. Mert Burroughs könyvei megbízhatók, letehetetlenek, egzotikusak… Ám erről már beszéltem.

Garri Kaszparov. Gyerekkoromban fogalom volt a neve, sakk-világbajnok volt a szovjeteknél. Amikor erre a könyvre a könyvmegállóban rábukkantam, a címe alapján először azt hittem, hogy valamilyen formában az R. R. Martin-birodalom része. Még a stilizált medvefej is arra hajazott. Aztán ránéztem az alcímre és fokozódott az érdeklődésem. Sokkal jobban, mintha valami Martin-következmény lett volna.

Nem tudom, ki hogy van önmagával, én tökéletesen átlag magyarnak tartom magamat, mindenféle szempontból, fizimiska, lábméret, életkor, általános műveltség, intelligencia. Sehol semmi különös, semmi kiemelkedő. A világ eseményeihez is úgy viszonyulok, hogy voltaképpen érdekel minden, de a híradót a legtöbbször, majdnem mindig felcserélem valami filmre, nem a tévéből nézve, mert gyűlölöm a reklámokat, a napi hírekről, történésekről jobbára a FB-ról értesülök, hacsak nem akarok valaminek nagyon tudatosan utánanézni.

Az Oroszországban és környékén történő dolgokról csak nagyon átabotában voltam tájékozott. Azt tudtam, hogy Jelcin után egy kiválasztottja, Vlagyimir Putyin kapta meg a hatalmat, azt is tudtam, hogy Putyin KGB-s volt, meg azt is, hogy elnöksége alatt gyakorlatilag maffia-állammá változtatta Oroszországot. De ennek hogyanjáról, részleteiről fogalmam sem volt. Ahogy számomra zavaros volt, és még most sem teljesen tiszta, mi is történt Grúziában és Ukrajnában. (A klencvenes évek szörnyű jugoszláviai eseményei is csak évekkel később, a BBC erről szóló sorozatát nézve álltak össze.)

Nos, Kaszparov a sakkal felhagyva politizálni kezdett egykori hazája érdekében. Egykori, mert elhagyta Oroszországot, és az USA-ban él. Könyve, ahogyan az alcíme is elárulja, szubjektív áttekintése a Szovjetunió szétesésének és azt ezt követő eseményeknek, s főleg a Putyin által kialakított gyilkos diktatúra történéseinek. Ha azt hisszük, Magyarországon a 2018-as választások után diktatúra van, akkor bizony nagyon el kell gondolkodnunk, mit is tartunk diktatúrának. Kezdve ott, hogy Putyin ellenzékének a tagjai jobbára már nem élnek. Ott olyan nincs, hogy a közvélemény-kutatók a választás előtt felhívják az embereket és azok őszintén merjenek válaszolni. Ha azt hisszük, Magyarországon oligarchák kormányoznak, akkor nem tudunk semmit arról, hogy milyen az, amikor az oligarchák kormányoznak.

Kaszparov világosan fogalmaz: Putyint és bandáját egyedül a pénz érdekli. Nem is egy nagy stratéga. Csak pompás emberismerő. Mondja Kaszparov. És ebből a megállapításból fakad a könyve második fő mondanivalója: Putyint meg kell állítani, de hogy ez eddig nem sikerült, annak két fő oka az USA és Európa töketlensége. Az a töketlenség, az a hihetetlen mértékű immunitás-hiány, ami alig valamivel magyarázható. Kaszparov nem is magyarázza, csupán bemutatja, és elmondja, hogy az összeférhetetlenséget, az autokráciát, az agressziót nem lehet kedves szavakkal, lózungokkal, gesztusokkal megfékezni. Nem elég azt mondani, hogy aggályos lelőni egy utasszállító gépet, nem elég kedvesen fejet csóválni, hogy aggodalommal figyeljük, mi történik az Oroszország által megszállt területeken, nem, mindez nem elég. 
Lett volna eszköz mind az USA, mind Európa kezében, de hagyták játszani Putyint, nem állították meg, nem voltak szankciók, amikor még lehetett volna azzal hatni rá, s ő pompásan felmérte a lehetőségeit, és ki is használta őket. A lehetőségeinek döntő többségét pedig a nyugat tehetetlensége, ostoba polkorrektsége és gyávasága teremtette meg. Oroszország megerősödött, jobbára nyugati pénzekből is. 
És most most ott áll Szíráiban, amit tegnap amerikai rakéták lőttek. (Van, aki azt mondja az ismerőseim közül a FB-on, hogy ahelyett, hogy utolsókat koccintanánk, mi Orbánék győzelmével pepecselünk, aminek úgy sem lesz már kifutása.)

A könyvet olvasva, nem mellesleg, többször volt olyan érzésem, hogy a putyini módszereknek bizony vannak eredményes követői.

Kaszparov összeszedett, jól szerkesztett, olvasmányos könyvet írt egykori hazájáról és az ott történtekről. A könyv alapján kiderül, hogy Putyin simán tömeggyilkos, akinek a saját népe sem fontos, nem hogy más országok polgárai. Putyin ugyanolyan simán löveti az oroszokat, mint ahogy leszed egy utasszállító gépet, illetve irtja a csecseneket vagy az ukránokat.

Kaszparov a könyvét 2015-ben jelentette meg. Azóta történtek dolgok. Nem jó felé.

De Szíriában tegnapelőtt ő nem lőtt vissza, és ezzel egyelőre még megakadályozta a következő világháborút.

Voltaképpen nincs is szebb dolog (de van!) az ember életében, mint az első szerelmeinek története. Amiről Gádor Béla könyvet is írt, a címe az, hogy Néhány első szerelem története. Nagyon emlékszem, amikor középkamasz koromban, persze még az első csók előtt olvastam a Padisák Mihály első Kanóc könyvét, naná, hogy még a Delfines sorozatban, nem is tudom hányszor olvastam vissza Kanóc első igazi csókját, ott a csónakban a lánnyal. Csuda izgalmas volt! S persze innen visszanézve naná, hogy eszembe jut át én első csókom, ott a Bakonyban, a vándortáborban, törtnetesen egy valódi Vikivel. És aztán jöttek még a szerelmek (s igen, előtte is voltak, mert én folyton-folyt szerelmes voltam, hol méltóba, hol méltatlanba, és most is az vagyok: „A” méltóba, mondhatnám a főméltóba), egyik szép volt, a másik nem, az egyik semmilyen, a másik minden. Ahogy az lenni szokott.

Nagy Katalin ezt, az első szerelmet próbálja megragadni. Próbálja. Illetve voltaképpen ez még sikerül is neki: megragadja. Sőt, kedvesen, derűsen meg s fogalmazza, drukkolunk is a két skacnak, gyöjjenek már össze, megérdemlik egymást! Sokáig nem fog tartani, de addig csuda szép lesz. A baj ezután a megragadás után van. A könyvecske kedves, humoros, könnyed, olvasmányos, csak valahogy kohézió nincsen benne. Még a főhős, Lajos Viki iránt érzett vonzalma sem ad összetartást. Hullanak szét az események, mint az oldott kéve. Miközben pedig voltaképpen felfűzhetők, mint a gyöngyök, de mondom, valahogy mégsem. S miközben olvastatja magát a könyv, meg jókat is kuncogunk, sajnos mégis némi unalomba fullad. Tudjuk, hogy minden arrafelé tart, hogy Viki és Lajos, igen, igen, összejöjjenek, de ez nem ad semmi feszültséget, és nem oldódik fel valamiféle ironikus önkajánságban, mint Gádor Béla remeke, hanem nem.

Ahogy Vincze Lilla énekli: „egyszer még elmegy”, mert nem rossz kis könyv. Csak nem is jó. De lehet néha rötyögni rajta.

(Viki és Lajos szerelmesek címmel is megjelent.)

Olvastam valamikor régen, mert a csillagozásaim rajta voltak a Moly-os adatlapon, de értékelést még nem írtam róla. Vélem, a csillagozás valamikor a Moly indulásakor került rá, mert nem szoktam értékelés nélkül csillagozni. Vagyis az öt csillag egy múltba révedő emlék alapján kerülhetett rá, csak abból az elfogultságból kiindulva, hogy Asterix, tehát csak jó lehet.

Nos, revideálom magamat. Ha a kettes számnak hinni lehet, ez volt a második megjelent Asterix-füzet. Ha valami nagyot szól elsőre, a folytatásban két út áll az alkotók előtt: vagy viszik tovább a kliséket, vagy teljesen új tartalommal töltik meg az első kereteit. Az a helyzet, hogy egyik sem jól járható út. Az első esetben ott lesz a jó, de mégis csak utánérzés. Ezer és egy példa van erre.* A második esettel, ahogy belegondolok, még nem is találkoztam. Hm… Érdekes.

Az aranysarló története elég gyengus. Már a kiindulási pont is: a druidának eltörik a fagyöngy-vágó sarlója, és hű, de gyorsan kell egy másik, mert mi lesz, ha nem lesz, mert csak aranysarlóval vágható a fagyöngy, különben xart se ér az egész. Asterix és Obelix útra kel tehát a legközelebbi aranysarló-készítőhöz. S persze jön a gebasz, mert ha nem, akkor nem lenne történet. 
Próbálom elkapni magamból, hogy persze, mosolyogtam néhány jót, a rajzok adottak, a karakterek, úgy fest, a második füzetre kiforrtak, de még csak nem is az, hogy teljesen kiszámítható a vég, hanem nem tudom… Keresgélem pedig, hogy mondjon valamit ez az értékelés… Hogy is szoktak a molyos kolleginák/kollegák fogalmazni? Olyan kis „nem szippantott be, de meg volt, túl vagyok rajta”.

Azt hiszem, ott van elakadásom, hogy ((SPOILER: ha minden druida csak az unatkozó római főnöktől vehetett aranysarlót, mert az lenyúlta a bulit, akkor hogyan maradt ez titokban, és miért kell meglepődnünk, hogy kinél van a biznisz?))

* Mike Oldfield: Tubular Bells és utána az Ommadawn; Mátrix első rész után a második, Shrek egy vs. Shrek 2.; Dumas: A három testőr kontra Húsz év múlva, stb.

A legelső Asterix-füzet. Időrendben is, meg az általam olvasottak közül is. Ha jól emlékszem az Újvidéken kívül először az Alfa magazinban jelent meg, sorozatokban. Faltam. Szerintem a mai napig a legjobbak között van, még mindig röhögök, ha olvasom. Az a jelent a varázsitalba való eperrel, azon mindig szakadok… :-)

Érdekes volt viszont nézni a rajzokat. Semmi értékítélet vagy esztétikai finomkodás, csupán, ahogy mostanában több Asterix-történetet olvastam, így jobban feltűnt, hogy bizony a rajzoknak volt evolúciója, vannak változások. Hangianix például egész más, mint a későbbi füzetekben.

Csuda jól ki lettek találva ezek a figurák, a hangvitel és az alapállás, pompás ez a felütés!

Ez a könyv egyszerűen kicsúszik mindenféle skatulyázási-kísérlet alól. Ez nem baj. A baj az, hogy számomra, természetesen nem fizikai értelemben, egyszerűen kicsúszik a kezemből, akárhogy is próbálok hozzányúlni.

A szöveggel nincsen baj. Pompásan, olvasmányosan, kellőn irodalmian ábrázolja egy ízig-vérig beteg család tagjainak egymás mellett, egymásért, egymás ellen élését. Még kiválóbban azt, hogy a család tagjai egytől egyig elmebetegek. Ki jobban, ki még jobban, ki teljesen. Nincs kivétel. Van, aki szadista, van aki gyilkos, és van, aki csak úgy barom, ahogy van. A szöveg lineáris, néha visszanyúlkál a múltba, de nem időutazik, csak magyaráz, de nem kapkodva, a megfelelő helyeken teszi, kellőn adagolja az infókat, kellőn a feszültséget, és még csattan is a vége, mint egy csikósostor.

Asszongya fülszöveg, hogy beválasztották valami 100 Legjobb Könyv közé. Még Toma barátom is azt írta nekem a Facebook-on, hogy ez micsoda jó könyv volt, s hogy Banks-nek kár volt ezután elmerülnie a Kultúra-sorozatában és a háromezres évekről dagályoskodni azokban a szarokban, na, jó, van kivétel, egy-két kötet jó, de egyik sem ennyire, mint a Darázsgyár. Nem tudom, Toma…

Nekem ott csúszik el a dolog, azért siklik ki a kezemből, mert valahogy nem olyan, mint egy Stephen King-könyv, ami mondani semmit nem akar, csak elmesél egy-két eszméletlen jó, meg néhány rohadt lapos, csak piszok jól megírt agymenést. Vagyis csak mesél. De a Darázsgyár, érezni, nem King-esen mesél. Akkor sem, ha az olvasónak, a beteg jellemek miatt adódik a párhuzam. Nem, a Gyár mondani akar valamit. Erre leginkább a címben szereplő (naná, hogy beteg) ((SPOILER: darazsak számára óralapból eszkábált, elkerülhetetlenül a kis állatkák halálához, megkínzásához vezető, orákulumnak használt)) eszköz léte, leírása vezet rá. Talán, hogy az élet maga Gyár, mindkettőbe az ember vezeti be a maga áldozatait. Ember embernek a lupusa. Vagy tudja a csuda. 
Szóval érezni, sejteni lehet, hogy valahova vezet az út, valamiről szól a történet, valamit mondani akar, de hogy mit, én bizony nem értem.

Tegnap este láttunk egy filmet Szerelmetesfeleségtársammal: a címe Három óriásplakát Ebbing határában*. No, ebben a filmben gyakorlatilag ugyanaz volt a helyzet, mint Banks könyvében: nincs egy fia egészséges szereplője sem. Mindenki sérült és/vagy beteg, testi és/vagy lelki rokkant. Egyetlen külsőleg szépnek mondható szereplő van a filmben, de az meg egy kedves, de hihetetlenül szőke buksza. De az a fura, hogy a szereplők mégis egytől-egyig szimpatikusak. Annak ellenére, hogy rendre kibaxanak egymással, ki jobban, ki kevésbé, ki ezért, ki azért, ki direkt, ki véletlenül, de mégis van mindig valami feloldás, valami gesztus, valami mozdulat egymás felé. És ez oldja, sőt voltaképpen széppé teszi a filmet. S azt hiszem, ez a lényeges különbség a Gyár és az óriásplakátok között. Nem csupán az, hogy van némi feloldás, hanem az, hogy minden mocskossága, erőszakossága, a szereplők butasága ellenére, minden amerikai happy end-nélkülisége ellenére a film azt mondja, az értelmetlenségben, az egymással való rendületlen kibaxoka közepette is lehetnek megoldás lehetőségek, lehetnek közös célok, nyílt egymás szemébe nézések. Ami a Gyárban nincs.

* https://snitt.hu/filmek/harom-oriasplakat-ebbing-hataraban-2017