Az első Picoult-könyv, amit olvastam, a Szívtől szívig volt.

Szerelmetesfeleségtársam ajánlotta nekem, belefogtam, benne ragadtam, felfaltam. Nagyon tetszett Picoult sok szempontos szerkesztése, egyből elkaptam a fonalat a történetvezetésben, tetszett a felvetett alapprobléma (adhatja-e a gyilkos a szívét az általa megölt gyermek testvérének; amit aztán tetézett is, hogy a gyilkos-e a gyilkos?). Akkor azt mondtam, szeretem Picoult-t.

Aztán több könyvét is elolvastam. Az, hogy olvasmányos, és olyan kérdéseket boncolgat, veséz, csűrcsavar, amelyek oda kell figyelni, soha nem volt kérdés. Számomra egyik könyve sem érte el azt a szintet, amit a Szívtől szívig-gel megjelölt. De egyik könyvét sem tudtam letenni. Viszont minddel akadtak komoly problémáim. Nem szoktam le Picoult-ról, de nem is keresem feltétlenül a vele való találkozást. 

Holott, és ez hangsúlyos HOLOTT, Picoult nagyon olvasmányos, ügyesen tudja keverni az idősíkokat, plasztikusan formál meg alakokat, és zökkenőmentesen, olvasmányos, világosan vezeti a történeteit. Csak valahogy nekem, általában a történetek végén, kilóg valami láb, nem mindig ló, hanem nem is tudom, mi, és ettől valahogy csappant a lelkesedésem. 

Na, akkor a lényegről, is, az Elrabolt az apám-ról. A történet lényege ott van a fülszövegben: apa és lánya együtt élnek, tök jól megvannak együtt, aztán kiderül, hogy apu elrabolta a csimotát, anyutól, felépített egy vadi új életet, új nevekkel, új mindennel. Nagyjából ennyi a lényeg.

Először persze a sztori fogott meg, és a szokásos picoult-i fordulatok. Aztán a fordulat kitalálható lett, de jött egy újabb szempont. Amikor Szerelemesfeleségtársam megkérdezte, miről szól a könyv, elgondolkodtam. Nekem a „miről szól?”-kérdés soha nem azt jelentette, hogy mi történik benne, hanem azt, hogy mi az üzenete. Kedvesem is így érti ezt. Vagyis megkérdezte, mi  könyv üzenete? Addig igazából nem is tűnődtem el ezen, élveztem az olvasást, a sztorit, meg a stílust. Akkor, amikor megkérdezte, akkor viszont elgondolkodtam..

Mert a könyv arról szól, hogy a bűn és a hazugság nem abszolút fogalmak. Ez kapásból nem volt szimpatikus, az egykori keresztény mivoltom maradéka hangosan berzenkedett bennem. A bűn törvénytelenség, a törvény a szeretet, a szeretet pedig az adni-tudás, az, hogy kihozzam a másikból a legjobbat; így a bűn az önzés, az elvevés és a megtartás, visszhangzott bennem a több év alatt kikristályosodott logikai sor.

A hazugság kicsit nehezebb ügy. Vannak helyzetek, amikor az ember akkor tesz jót, ha hazudik. Klasszikus és eklatáns példa, ami elsőre erről mindenkinek eszébe jut: ha bújtatok valakit, és jön a fegyveres üldözőcsapat, bedönget az ajtón és vehemensen érdeklődik azután, a spájzomban lapul a liszt és szakajtó tojások között, ha már odadugtam, magától értetődik, hogy nem fogom odavezetni a csaholó ebekkel érkezett ellent. Azt mondom: nincs it, amott fut, ni, két sarokkal odébb. Nem mondtam igazat. S mégis így maradtam Ember. De a bűnt vajon ki akarná relativizálni? Hogyan lehet is lehetne ezt tenni? Nem lehet!

De lehet! Picoult-nak sikerül. S mindezt teszi úgy, hogy kísérletet sem tesz az önzés szokásos a liberális mentegetésére.. Ellenkezőleg: azt mondja, hogy van, amikor a szeretet nevében bűnt kell elkövetni, hogy a másiknak jobb lehessen. Az más kérdés, hogy bűn--e akkor bűn? 

Kamaszkoromban írtam egy kétsorost:

Hát erkölcsös lehet 
rigót lőni az éhező kis rókának?

Picoult azt mondja: igen, igen, igen, erkölcsös! S a könyvét olvasva nem tudtam nem egyetérteni vele. Ettől persze a rigónak nem jobb…

A hazugság esetében Picoult már nem olyan biztos a dolgában. A könyvben kivétel nélkül mindenki hazudik. Ki ezért, ki azért, ki így, ki úgy. S a hazugságukra nem nagyon lelünk felmentés. Bár megér az is egy misét, hogy ki az közülünk, aki mindig, mindenben teljesen őszinte, és még a hallgatásával sem hazudik soha...

Szóval, feleim, lehet a könyv olvastán sok mindenen törpölgetni, és be kell látni, jót olvastunk, ha ezt olvastuk!

4/5

(2012, 2018)

Szeretem Asimov-ot régóta. Szeretem Silverberg-et a Lord Valentine kastélya óta. Olvastam ennek a könyvnek a moly.hu-s értékeléseit, meg a borítón levő ajánlásokat. Valami nagyon nagy durranásra vártam.

Gondolkodom, türelem!

Szóval a könyv szól valamiről, tényleg! 

Szól arról, hogy a vallás nem megoldás, és a tudománnyal szemben adott helyzetekben lépéselőnyben van, de komoly morális, erkölcsi lépéshátrányban is egyúttal. 

Szól arról is, hogy a médiának és a politikának mekkora felelőssége van az általános pusztulásban. 

Szól arról is, hogy azért, mert valamit valahogy megszoktunk, annak a valaminek azért még lehetnek használható, nem önmagában hibás, rossz alternatívái. 

Szól arról is, hogy az általános pusztulásban csak az segít, ha kézben a kézben nézünk szembe a veszedelmekkel. 

Szól arról is, ha a tudomány adott esetben csak diagnosztizálni tud, megoldani nem, de ezért nem feltétlenül felelős.

Szóval sok mindenről szól a könyv. De az értékelésem legvége az, hogy már olvasás közben azon tűnődtem, hogy fel fogom tenni a rukkola-ra, mert nem valószínű, hogy valaha újra fogom olvasni.

Miért? 

Nem pörög a cselekmény, viszont a pörgéshiány nekem nem váltotta ki semmi. Nem élnek a párbeszédek (nem tudom, hogy a fordítás tehet-e róla?), sőt néha olyan suták, hogy oda ne rohanjak! A szereplők sem igazi karakterek, csak jelzésértékű pacsmagok.

A könyvről, a mondanivalójáról tehát nagyon sokat lehet beszélgetni, kérdéseket lehet felvetni vele kapcsolatban, de a felvetett kérdések néha izgalmasabbak, mint a talaj, amiben megszülettek. Nem tudom, Asimov és Silverberg együtt írták-e a könyvet, vagy Asimov ötletét Silverberg dolgozta ki, de végső soron teljesen mindegy: egeret szültek a hegyek. 

3/5

(2012)

Ez volt az első Gion-könyvem, amit olvastam. Giont magát nem kis mértékben Szerelmestárspárom hatására vettem a kezembe, és azóta is hálás vagyok neki, nagy találkozás volt. 

Olvasás közben, amikor éppen nem gyönyörködtem Gion művészetében, mondataiban, finomságaiban, végig gondolkodtam rajta, vajon ez ifjúsági regény-e vagy sem? Mert a hátulján ott van, hogy tíz éven felülieknek ajánlják. Hát: ámen, ha a mai tíz éven felüliek ilyeneket olvasnak. Igaz, a könyv 1999-es kiadású.

Érdemben: nem tudom megfogalmazni, megfogni, mi az, ami megragadott egészében. Nem a sztori, mert az nem nagy durranás. Nem a stílus, mert nehezen tudnék megnevezni nagyon egyedi stílusjegyeket. Nem is a karakterek, mert nagyon plasztikusak, nagyon élők, de nem ütnek nagyot. Az egész együtt viszont igen, az egész együtt mégis Gion, és csakis Gion lehet.

Most néztem meg a neten, hogyan néz ki egy kárókatona. Nem lettem szerelmes belé,de a könyv olvasása közben rohantam volna segíteni a megmentésük érdekében, meg tornyot építeni, üvölteni, üvölteni a felhők felett… Hjaj, de szép ez a regény, hjaj, de nagyon szép! 

5/5

(2012)

Interjúkötet. Interjúkötet Gabriel Garcia Márquezzel. a Száz év magány írójával. Jó interjúkötet Gabriel Garcia Márquez-zel, a Száz év magány  írójával.

Átjön rajta GGM személyisége, bepillanthatunk a regények, novellák születési folyamataiba, a születésük titkaiba, motivációiba.

Voltaképpen ebből a könyvből értettem meg némileg GGM határozott balos politikai nézetének okát. Annak ellenére, hogy utoljára középkamasz koromban szimpatizáltam a baloldallal, azt soha nem engedtem meg magamnak, hogy a politikától független, de politikai nézettel rendelkező embereket a politikai szimpátiájuk alapján ítéljek meg.

(Teszem hozzá, abba már vastagon belefutottam, hogy nekem viszont a politikai nézeteim miatt támadt konfliktusom velem egyet nem értőkkel, és jobbára a személyem lett a támadás középpontjában, és nem annyira a nézeteim. Ilyen a világ.)

A Castro-val való barátságát még így sem értem, de lehet, ahhoz dél-amerikainak kellene lennem. GGM-et ennek ellenére vagy ettől függetlenül szimpatikusnak találom, és a könyv után még inkább így van ez. 

4,5/5

(2012)

A könyv azt adja, amit ígér: kismonogáfia Woody Allenről a pályája kezdetétől 2006-ig.

Feltűnő, hogy a korai filmeknek sokkal nagyobb tér jut ebben a könyvben, mint a későbbieknek. Minden bizonnyal azért, mert ezek a filmek magasabb woddyallen-színvonalat hoznak, és a későbbiek nem olyan átütők: magukon viselik a rendező kézjegyét, de újat nem tesznek már hozzá az eszközeihez, módszereihez. Ízig-vérig Wooody Allen filmek, nézhetők, élvezhetők, de nem vágnak oda.

A könyvecske viszont eléri a célját: tömörségében is kedvet csinál, ahhoz, hogy az ember filmről filmre végigüljön egy Woody Allen „kurzust” a képernyő előtt.

4,5/5

(2012)

Háttér, Budapest, 2006, ISBN: 9639365513 · Fordította: Dankó Zoltán

Na jó, elismerem van bennem kultúrsznobizmus, ami miatt King neve nem cseng nálam olyan jól. A „Ragyogás”-on kívül nem olvastam tőle mást, attól sem estem hanyatt, bár hatással volt rám: akkoriban egy szállodában dolgoztam, és a nagy takarítás idején volt, hogy egyedül voltam egy emeleten, vagy húsz szobára; utáltam a fürdőszobákat. A filmtől sem voltam oda, csak Nicholson nőtt a szememben.

Na most: minden kultúrsznobizmusom ellenére valami érthetetlen okból kedvelem Arnold Svájcinéger filmjeit; így találkoztam a „Menekülő emberrel” is. Amiről fogalmam nem volt King-alapú film. S tetszett az is.

A kognitív diszonancia nem oldódott fel. 

A könyv olvastán meg csak erősödött. Mert, ahogyan itt már többen leírták, más a kettő. A filmmel sincsen bajom, a könyvvel meg határozottan elégedett vagyok. Szikár stílus, rövid fejezetek, pergő cselekmény, nagyon jó ötlet, minden együtt van ahhoz, hogy helyé legyen a könyv: ahogy helyén is van.

S ha közhely is mára a médiát lelkiismeretlensége, hírgyártása, személytelensége, embertelensége, s az is, hogy a politika hogyan használja fel néphülyítésre a médiát, akkor is fájdalmas szembesülni egy ilyen jövőképpel, ahol a mindez a tetőfokára hág, ahol már nincs összetartás, nincs empátia, s ahol mindannyiunkat bedarál a rendszer. S a VV-ket nem nézegetve úgy fest, nagyon nincsen ez messze…

4/5

(2012)

Kicsit fenntartásos voltam a Végjátékkal, mint minden hatalmas könyvsikerrel szemben. Ez mondom, hogy teljesen egészséges, de ez van. Úgy fest, túlságosan hatott rám az egyél szart, hetvenmilliárd (vagy mennyi) légy nem tévedhet”érve. A moly.hu olvasói értékelései viszont kedvet csináltak hozzá. 

Kezdem azzal, ami az előítéletemet igazolta. Locke és Démoszhenész alakja nekem teljesen érthetetlen és kizökkentő volt. Az összképbe beleillettek teljesen, ami a cselekményt illeti, de teljesen hihetetlen volt, hogy két tizensehányéves gyerek leuralja és kezébe veszi az internetet és hatalommal bíró megmondóemberei lesznek a világpolitikának.

Peternek az az okfejtése, amikor Hitlerről beszél, majdnem letette velem a könyvet. Kilencéves a vadonatúj leányom, ebből indultam ki, meg abból, hogy a mai srácok a hedonizmus felé mozdulnak ezerrel, és annyira, de annyira nincsenek tisztában azzal, hogy mi zajlik a világban, hogy csak na. Nem világos, mitől fordulna meg ez a trend. Ha az életkoruk nem az lett volna, ami, akkor tán még…

Ennyi a szidás.

A regény cselekményes, motivált, átgondolt és jól, nagyon jól megírt! A végén a dupla-tripla csavar jól előkészített, hihető volt. Ami ennél sokkal több, gondolkodnom is kellett, miután letettem. Ezeken:

1. 
Vitatkoznom kell azokkal, akik azt mondják, embertelen volt, ami Enderrel történt, és pfúj. Nem az embertelenséggel vitatkozom, csak azon, hogy Graffnak volt-e más választása (felhasználni egy félrevezetett, de zseni kisskacot) az adott ismeretei, és nem a regény befejezésének a tudatában? Szerintem nem. Ha gyönnek a csótányok és uralnak, és nincs Ender, akkor az ismeretei birtokában a Földnek ennyi. Endernek is, csak kap egy kis haladékot. Nem biztos, hogy sokkal jobban jár… 

Ha nem így, akkor hogyan lehetett volna az empatikus és lelkiismeretesen Endert felkészíteni a rá váró feladatra? Van kettő és fél gyerekem: mára láttam be, hogy a tutujgatás, a meggyőzés, érvelés, dicséret, az nagy büdös fittyfene, ha nincs mellette rohadt nagy következetesség és szigor. Szembe kellett néznem viszont azzal, hogy az utóbbiak alkalmazásával én leszek a rossz fiú, még akkor is, ha hosszú távon ők nyernek ezzel, meg azok is, akik kapcsolatba kerülnek velük. Bevállaltam, hogy én MohaGraffBácsi leszek a rossz fiú. Vannak jelek, hogy nem tettem rosszul. Nekem nem volt ellenszenves Graff.

2. 
A történet vége nekem az emberi kommunikáció csődjéről szólt. Arról, hogy a legjobb szándékok mellett is mennyire félre tudjuk érteni egymást az értelmezéseinkkel, az előfeltevéseinkkel és a következtetéseinkkel. A kellő utat még nem tudom. Csak azt, hogy hol ember vagyok, hol csótány, és lövök egymásra.

4. 
De kiderül, hogy barátság nélkül, társak nélkül, bizalom nélkül még lőni sem tudunk rendesen, pontosan, célra tartottan…

3. 
Ender utolsó útjai olyanok, mint a megváltás. A Holtak szószólójaként vallás teremt, bár ez szándékában sincsen, ő életet akar teremteni. Csak nagyjából senki sem érti, még akkor sem, ha a szavai nyomán teremtetett vallásból sül ki jó is. Viszi magával a gubót, keresi a helyet, ahol az „fölébredhet és békében élhet. Sokáig kereste.” S nincs befejezés… Sokáig kereste, míg megtalálta, vagy sokáig kereste, de sehol sem találta?

Pazar egy regény, nem vitás!

5/5

(2012)

Elolvastam. Újra és sokadszor: a monográfiai etalon továbbra is Vasváry Tóth Yes-könyve marad. Nem csupán a szerteágazó információ-áradat miatt, a háttérmorzsák miatt, hanem elsősorban azért, mert mer élvezetesen szubjektív lenni. S a szubjektivitásában is egyértelmű, hogy szereti munkájának alanyát.

Nos, ebben a Floyd-könyvben ezt nem éreztem.

Elfogadom, hogy Syd Barret és Waters nehéz emberek. Elfogadom, hogy Wright és Mason nem a hangszerük kimagasló virtuózai, elfogadom, hogy a Floyd szövegeinek többsége közhelyes (egek, akkor milyenek a magyar szövegek abból az időből!), elfogadok mindent, komolyan! Csak azt nem értem, hogy egy ilyen vacak, közhelyes, popularitásba forduló, pénzgyártó-gép együttesről minek könyvet írni? Csak a konjunktúra miatt? 

Hátulról kezdtem el olvasni a monográfiát. Nagyon szeretem a Floyd kései lemezeit. Voltaképpen a Floyd-ot a ’73-as Dark Side of the Moon lemeztől kedveltem meg. A Wish You Where Here-től padlót fogtam, az Animals-t lyukasra hallgattuk Pipi és Prof barátommal, A The Wall, pedig, nos, ugye, maga a rockzene veleje A Final Cut-ot valóban nem kedveltem nagyon. A Momentary Leapse Of Reason és a Division Bell csúcs, profi, gyönyörű, megunhatatlan. 

A szerző szerint ez az az időszaka a Floyd-nak, amikor pénzcsináló gépezetté vált, és semmi több nem volt. A Dark Side-ot még értékeli valamire, de még ott is visszafogottan lelkes.

Nem az a bajom, hogy én nem kedvelem a korai lemezeiket, a szerző pedig igen. (Azt sem túl lelkesen.) Ez indiferens lenne. Hanem az, hogy voltaképpen nincsenek nagyon érvek. A tetszés nem tetszés pedig ízlés kérdése. Mert attól egy zene sem lesz jó zene, hogy nem trendi, hogy kísérletező, hogy bizonyos pontokon annyira új utakon jár, hogy hallgathatatlan. Ahogyan attól sem lesz feltétlenül rossz, ha könnyebben emészthető, ha fülbemászóbb. Ilyen alapon nagyon sok zenekar pocsék, temethető Santana, a Dire Straits, Peter Gabriel és sokan mások. Az a bajom, hogy Ürmös Attila a saját ízlését teszi abszolút mércévé, és ebből az aspektusból ír meg egy egész könyvet. 

Szóval elolvastam ezt a Floyd-könyvet, de nem kötött le igazán, nem azt adta, amit vártam. S nem azt vártam, hogy az együttes bármit is csinál, az egekbe emelje. De azt igen, hogy érvekkel ne tessen, ha nem tetszik valami. 

3/5

(2012)

Égető téma, húsba vág mind társadalmilag, mind családilag. Röviden: egyre több a hülye, önző, egoista, másokra teljesen fittyet hányó kiscsákó, aki magasról kakkantja azt, hogy mindenképpen vannak szabályai a közösségi együttélésnek. Statisztikailag megnőtt ezeknek a gyerekeknek a száma, és a szerző szerint az exponenciális növekedés enyhébb társadalmi megrázkódtatással is fog járni. Csúf jövőkép, de csak nézzünk szét a játszótéren, meg az iskolapadokban… 

A szerző két fő okot nevez meg a gyerekek elzsarnokiasodására, s mindkettő, természetesen a szülőktől függ, rajtuk múlik. 

Az egyik ha a gyereket túl korán mellérendelő viszonyba hozzuk magunkkal, ha olyan döntések meghozatalára késztetjükk a demokrácia és a partnerség jegyében, amiket képes ugyan meghozni, de a következmények mérlegelésének legcsekélyebb képessége nélkül.
A másik hibás forrás: ha a gyermek a szülő meghosszabbítása, ha szimbiózisban él vele, és nem képes kellő távolságból nézni elviselhetetlenné vált csemetéjét.

Mindkét esetben ugyanaz a következmény: a gyerek képtelen attól az általa vélt ténytől elszakadni, hogy ő pottyantotta ki a spanyolviaszt, ő a világegyetem közepe, s az ő akaratának kell minden körülmények közöttt érvényesülni. Nincs kivétel. Az ilyen gyerekek számára nem létezik a tisztelet, nem létezik a határok elfogadása, nem létezik struktúrákban való gondolkodás, nem léteznek szabályok, nem léteznek határok, és nem léteznek következmények. Nem léteznek más emberek: a skacok gyakorlatilag a kényelmüket szolgáló és kötelezőn kisolgáló tárgyaknak tekinti őket.

Érintettségem jogán rengeteg aha-élményem volt az olvasás közben. Nagyon pontosan felismertem, hogy mit rontottunk el én és az exem gyerekével és a saját gyerekeimmel, és mit rontott el a szerelmetestárspárom az ő családjával a sarját illetőn, s felismertem a saját-srácok belső mozgatórugói közül is néhányat.

A bajom csak az, hogy akkor mi van? Mert a könyv kiváló figyelemfelhívás. De ebben a témában, ettől a szerzőtől már volt egy ilyen. A probléma valóban akut, valóban megér még sok-sok misét is. 
De miközben elfogadom, hogy nem lehet 10 pontos, mindenkire érvényes tevékenységi listával egycsapásra megoldani a problémát, azért VALAMIT vártam volna. 

Mert egyfelől a gyerek ne legyen társ, ne legyen szimbiotikus kiterjesztésem, oké. Másfelől a büntetés-jutalmazás rendszere elavult, a testi fenyítés Isten ments, a „ha -akkor”-érvek eszünkbe se jussanak, könyörgöm, mi marad? A szerző a szeretetre hivatkozik. Konfliktushelyzetben szelíden, szeretettel küldjük be a szobájába az utódot. Kiváló. De ha nem megy? Ha az Istennek se azt csinálja, amit kellene? Ha reggel az öltözködésre vállat ránt, fogat nem akar fogat mosni, és abszolút nem érdekli, hogy idő van, mindjárt becsengetnek? Ha nem érdeklik az ok-okozatok, mert bár felfogja őket, de inkább kirúgatja magát a suliból, inkább tönkrevágja az összes kapcsolatát, csak változtatnia ne kelljen? Stb., stb., stb. Akkor mi van? A kötelező, semmitmondó liberális-nevelést nyomja szerzőnk ezerrel, de még abból is a leghigítottabb tapusút.

Jóformán csak néhány aha-érzéssel tarkított kérdés maradt bennem a könyv elolvasása után. Oké, a problémát már nem csak látom, hanem az okait is jobban megértettem. Ebben különben is jó vagyok. De akkor mi van? Hogyan tovább nekem és a szülőtársaknak, nagyszülőknek? A sovánka utolsó fejezet, amiben a hogyantovábbot fejtegeti, szól a Nagyoknak, odafent, a politika és különösen az oktatáspolitika csinálóinak, de nekünk szülőknek egy sor sincs benne. Hacsak az nem, hogy itt a lelet, itt a betegséged, változtass rajta: bedöglött a kocsid, cseréld ki a szimeringet – mondaná az autószerelő. De mi tehén az a szimering, hol a francba van és hogyan kell kicsrélni, ha én kertrendező vagy adószakértő vagyok?

Ezzel együtt döbbenetes a könyv. Elolvastatnám minden szülővel, nagyszülővel, mert ki tudja, talán az önmagunkra-ismerés megszüli a kreatív megoldást is. Mindannyiunk érdekében. Csak tegyék közzé!

Ajánlott: Egy elrontott generáció

3/5

(2012)

Korrekt életpálya leírásnak tartom, élvezettel olvastam, nem úgy, mint a bizonyára rendelésre írt Gyurkovics Kádár-életrajzot. Naná, hiszen a gyerekkorom abban az érában telt el, és utólag mazsoláztam, értettem csak meg dolgokat.Nagyon sok mindent ebből az összeállításból. 

Mondhatom, nem szerettem meg általa „apánkat”. Az istváni-dilemma (jöjjenek-e a németek, hogy ország legyünk, öljük meg Koppányt vagy maradjunk a saját utunkon, bizonytalan kimenetellel?) feloldását nem Kádár felmentésében látom. Ő sem abban látta, ahogy ez híres-hírhedt utolsó beszédéből kiderült: voltaképpen abban elmondott mindent személyének emberi oldaláról,a feldolgoz(hat)lan lelkiismereti problémájáról, 1956-ról, az akkoriban viselt dolgairól, és az általa létrehozott rendszer legitimitásáról.  Ahogy az sem nagyon érthető, hogy egy magyar miért ölt meg több magyart, mint Haynau ’48 után?

Minden más számomra árnyalható. Az is, hogy manapság (2018-ban) miért sírják vissza olyan rengetegen az általa fémjelzett rendszert. De ami szintén nem menti fel Kádár Jánost.

A könyv nagyjából a Rubicon folyóirat két számában megjelent cikkekből állt össze.

4,5/5

(2012)

Nos, megint megyek a széllel szembe… Nem tetszett a könyv.

Kicsit döcögősen, hiteltelen párbeszédekkel kezd, de aztán beindul kétségtelenül, a történet visz magával. Izgalmas. Fantasztikus ötletei vannak a szerzőnek (az ilyen-olyan utánérzéseket hamar feledtem,; hommage pl. Süskind). Csak nekem sehová sem jut aztán el.

Nem fáj, hogy nincs heppiend, de valami nagyon hiányzott. A jellemek fejlődnek, de számomra motivációk és okok nélkül. Attila és Jurij talán az, akiknél érzek valami konzekvenciát, ok-okozatot. a többiek sodródnak, de nem önmaguk miatt, nem a rajtuk kívül álló okok, nem a sors szeszélye folytán, hanem a dramaturgia kényszerétől űzve.

Az utolsó érzés, a feeling, ami megmaradt bennem a könyv olvasása után: az undor. Aminek nem láttam dramaturgiailag semmi szerepét. Vö. szőrös valami ormányából kiszívott szörpike. Például. És még például Attila aktusai a száját a hasán hordó, lecsúszott mellű ufónővel… [Hányás.] (Most olyan arcot vágok, mint Mr. Bean, amikor viszolyog valamitől.) Nem az abszurditás fáj, az nem fájna, hanem a szeszélyessége. Brrr!

3/5

(2012)

Hjaj, de régen olvastam, menyire gyerek voltam, és mennyire tetszett akkor is! 

Van valami Mándy gyerekkönyveiben, valami megfoghatatlan lebegés, valami kedves pasztellség, amitől finom, könnyű lesz a szöveg, és az egészet áthatja a kamaszság minden derűje, bája és fájdalma.

A locsolókocsi alapvetően nem is regény, hanem laza életképek sorozata, amit persze összeköt a fő szál, a lehengerlő Král Bori kapcsolata Totyival, és Totyi kapcsolata Omasiccsal. Emiatt nem lehetne bárhol kinyitva olvasni a könyvet, de vannak fejezetek, amik bár a cselekményt nem viszik előre, de nagyon kellenek mégis.

S a gyerekek kapcsolata valami olyan hihetetlenül finoman jön át, hogy, komolyan mondom, bárki, aki ír, tanulhatnánk belőle! :-)

S most, felnőttként újraolvasva is ugyanazt azt élvezetet adta! Némileg patetikus lett ez a pár sor! De akkor is szeretem! És akkor is ezért!

U.I.: Külön örömöm, hogy a rukkola.hu-n a régi, születésem előtt két évvel megjelent példányt kaptam meg egy rukkola-társtól. Komolyan elérzékenyültem. Ezt a kiadást olvastam kamaszként. „Hívószó” volt ez a könyv mélyen bennem élő emlékekhez. Mondjak példát? Tessék: irtó szerelmes voltam (ma már nem lennék) a főszereplő kislányba. Itt a képe az alább említett filmből (természetesen NEM a bal-, hanem a jobboldali ő):  

A könyvből készült egy, a regényhez méltó filmváltozat is, Kézdy-Kovács Zsolt rendezésében, tessenek megnézni!

5/5

(2012)

Jó, nem az első könyv, ami a mesék királyságát aktualizálja, és kirötyögteti a szereplőit. Vannak utánérzések (Oroszlánszívű Richárdról a Hófehér Oroszlánszagú Leója jutott eszembe.) Mégis: a szóviccek, a humor miatt, az élő, tömören megformált alakok miatt ötöst kapott, s főleg azért, mert élvezettel olvastam, s mert bátran ajánlom a kilencéves majdnemleányomnak is! Nem kis dolog! :-)

Arról nem is beszélve, hogy a napi politikával, a hatalom természetével kapcsolatban van három, minden bizonnyal teljesen véletlen, de annál élőbb analógiája: aki hatalmon van, bármennyire éhes, az éhsége sohasem csillapul, és kielégítéséért mindent megtesz, akár azon az áron is, hogy a nép közben éhezik vigyázni kell az éhen tartott néppel, mert könnyen a vezér ellen fordulhat a hatalom elvesztése lehet, hogy valami banális, nevetséges dolgon múlhat: pl. Cirmi eltűnik az ország evakuálása előtt… :-)

5/5

(2012)

Jó kis könyv. Túl kis könyv. A stílusa a legjobb kamaszkönyveké, Varga Katalin „A zöld torony” című könyve jutott róla eszembe először, minden plágium-vád nélkül. Nem fekete-fehérek a szereplők, érdekes is lenne a sztori.

Csakhogy egyszer csak, váratlanul, sehogyan sem ér véget. Csak befejeződik.

Hiányérzetem volt az utolsó oldalon. Nem azért, mert nyitott maradt, mert voltaképpen nem maradt nyitott: Miszter Tévedés hozzáállása borítékolja a befejezést, meg a szereplők életkora is. Hanem azért, mert vagy meg kellett volna állni egy lépéssel előbb, vagy tovább kellett volna állni egy-két lépéssel. Itt megállva olyan semmilyen. 
Kár érte.

3/5

(2012)

Ez is azon könyvek közé tartozik, amelynek intelligenciájától a földig hajolok, rettentő élvezettel olvasom, de mert annyi, számomra érdekes, ismeretlen, de utánanézésileg azért mégsem annyira érdekes adat van benne, nagyjából semmit meg nem jegyzek belőle.

Csak egy nagyon fooots fílinget, hogy jó volt olvasni, jó lehet ennyire műveltnek lenni. 

Meg azt, hogy ha a fene fenét eszik is: a könyv, mint olyan soha el nem múlik! Ááááááámmmeeeeeeeen!

4/5

(2012)