Moha olvasónaplója

Szilvási Lajos: Egymás szemében

Avagy komoly érintettségem egy feleselő, kamasz naplóregényben

2019. október 15. - Mohácsi Zoltán

PRIVÁT TÖRTÉNELMEM A SZILVÁSI-REGÉNY ÁRNYÉKÁBAN

Bettinek hívták. Legalábbis én mos így fogom hívni, hogy ne adjam ki teljesen. Én tizenhat voltam, ő tizenöt. Ott hátul, a Harrer Pál utcai házsor végén, a Selyemgombolyító melletti pingpong-asztaloknál ismerkedtünk meg, '82 nyarának a végén. Valamiért úgy emlékszem, Noi hozta oda le, oda járt akkoriban az egész társaság, de ebben nem vagyok biztos. Csak arra emlékszem, hogy lejött, és a visszafogott természetességével, a fitos nózijával egyből elszédített. Még aznap, a társaságot otthagyva elmentünk sétálni, és leültünk beszélgetni a Duna-parton. Soha nem hittem a meglátni és megszeretni szerelemben, mindig azt vallottam, hogy az nem szerelem, csak elementáris vágy, de Bettibe így szerettem bele. (Teszem hozzá, életem másik legfontosabb kapcsolatába, szerelmetesfeleségtársamba is. Hogy azonnal alaposan megcáfoljam önmagamat.) Ő a Tímár utca felé lakott, én akkor már a hetedik kerületben, így nagyon rövid ideig együtt utaztunk a buszon, ahol. egy nagyon suta megközelítés után még aznap megcsókoltam.

Három évig voltunk együtt. Éppen aktuális, második számú nevelőanyám miatt (írtam már, én vagyok az, akinek három anyja volt) életem egyik legborzasztóbb és egyik leggyönyörűbb időszaka volt. Azt, hogy mit szerettem Bettiben, sorolni tudom ma is. Azt, hogy ő mit szeretett bennem, fogalmam nincsen. Nem voltunk egy súlycsoport. 

Az egy dolog, hogy Betti tizenöt évesen tudta, mi akar lenni (agykutató), és nagyon következetesen az is lett. Simán, csont nélkül vették fel az Apáczaiba, majd a SOTE-ra és summa cum laude doktorált le (ahogy ezt később az öccsétől megtudtam). Az viszont egy másik dolog, hogy tizenévesen ő varrt nekem nadrágot, nagyon szépen zongorázott, beszélt angolul, a fodrászom volt, és nála láttam először, hogy tanulni nem csak azért kell, mert kötelező, meg a távlati célok, hanem azért is lehet, mert tanulni, tudni jó, és egy csomó érdekes dolgot tanítanak. 

Egymáson keresztül ismertük meg a másik nemet, én a női (izé, tizenhat volt akkor), ő férfii (khm, tizenhét voltam) testet, titkait, mélységeit, szépségét. Betti szeretett élni. Voltaképpen nem én vettem el a szüzességét, hanem ő volt olyan bátor, hogy elvetette velem. 

szilvasi_egymas_szemeben_sziv2.jpg

(A kép a „Ki beszél itt szerelemről?” című Bacsó Péter film jelképe)

 

Innen lehet, hogy kicsit ismerős lesz a történet. '83 nyarán gyakorlaton voltam Balatonfüreden, az Annabella szállóban. Vendéglátós szakközépbe jártam. Egy hónapig voltunk lent. Betti némi átfedésben ugyanekkor nyaralt Balatonalmádiban a szüleivel. Akik nem örültek nekem, csak amennyire tudták, tiszteletben tartották a lányuk döntését. Szenvedtem mint a kutya, mert ez alatt az egy hónap alatt mindössze egyszer sikerült találkoznunk. Ő már akkor szintén középiskolás volt.

Volt egy iskolatársa, Laja, aki nekem az első pillanattól kezdve hihetetlenül unszimpatikus volt. Nem csupán a gyári adottságai miatt, hanem mert egyértelműen lejött, hogy Betti nagyon bejön neki. Bettinek nem volt unszimpatikus, de mert nem volt különösebben lelkes sem, a kedvemért távol tartotta magát a fickótól. 

A nyári gyakorlaton egyszerre csak nem jött levél Bettitől. (Hol voltak még akkor a mobiltelefonok, egek! Még normál, vonalas telefonja sem volt mindenkinek.) Aztán egyszer egy Artúr becenevű osztálytársam félrehívott, hogy elmondja, egy haverja szintén az Apáczaiba jár. Az Apáczaisok mentek valahová vidékre építőtáborozni (a maiaknak: csoportosan szervezett diákmunka, ingyen, de aki ment, szerette, buli volt). S Artúr haverja mondta, hogy Bettit kirúgták a táborból, hazazavarták. Soha nem volt semmi baj a magaviseletével. Nem értettem. Artúr nehezen mondta el:
– Volt valami nagy berúgás, össznépi, de abban Betti nem vett részt. De valami bokorban találtak rá egy sráccal...

Majdnem egy hétig agyi kómában dolgoztam. Nem vettem részt az osztálytársaim tivornyáiban, nem mentem sehová, csak ültem a füredi mólón, bámultam a Balatont, vártam Betti levelét, és zombiként szeleteltem az éjjeli műszakban ládaszám a sertésmájat. Aztán jött egy levél, de voltaképpen semmit nem tett helyre. Csak akkor tudtam meg, mi történt, amikor visszajöttünk Budapestre és találkoztunk Bettivel. Igen, úgy volt minden, ahogyan Artúr mondta, de a bokorban nem történt semmi, nem ittak, nem csináltak semmit, szimplán csak visszahúzódtak, amikor a többieknél elszabadult a balhé. Ez lett a vesztük. 

Még másfél évig voltunk együtt. Úgy szeretettem, ahogy nem tudtam, hogy lehet szeretni. Ami időt csak tudtam, vele töltöttem. Amikor csak lehetett, nos, a testi szerelembe is belevetettük magunkat. Aztán '85 nyarán elment Franciaországba egy turnéra a Dobszay László és Szendrei Janka vezette, csodálatos Schola Hungarica-val, ahol a tavaly elhunyt Melis László is énekelt, zenélt. Betti ott meg énekelt, s azt hiszem az összes megjelent lemezükön rajta van a hangja (itt egy link, hogy tudd, miről van szó, nekem ez jött be tőlük a legjobban) . Nyár elején még együtt szabtuk az apámtól és a Kettedik mostohámtól való elköltözésem után az új szobámba a padlószőnyeget, amit azonnal fel is avattunk, együtt rendeztük be a szobát. Én magamban már azt tervezgettem, hogy ha érettség után elmegyek dolgozni, összeköltözhetünk, a vendéglátós melóval el tudom őt is tartani, amíg tanul... De a turnéról egy másik Betti jött vissza. Fél évig gyakorlatilag nem volt köztünk semmi, ha találkoztunk, akkor sem. Szenvedtem, mint a kutya.Betti már egészen más magasságokban mozgott. Munkatársa volt Hernádi Gyulának valami történelmi társasjáték kiötlésében. Valami habos medencepartin ismertették össze őket, ahol én, természetesen, nem voltam ott.

Valamikor novemberben, egy csendes otthoni estén, amikor megígérte, hogy eljön hozzám, de nem érkezett meg levettem a nyakamból az addig soha le nem vett Betti feliratú nyakláncot. Szimbolikus mozdulat volt, zokogtam. 

December 29-én mondtam ki neki, a szobájában ülve, hogy akkor én ebben a minőségemben többet nem jövök hozzá. Nem tört össze. 
– És te voltál valakivel ez alatt a fél év alatt? – kérdezte. 
– Szeretlek. Hogyan lehettem volna? 
De elmondtam neki, ő mikor volt mással: amikor a nyakláncot leemeltem a nyakamból. Nagyjából percre pontosan akkor. Megdöbbent. Én nem. Azon sem, hogy ki volt az alany. Naná, hogy Laja.

Úgy két évig nem tértem magamhoz. Elpazarolt két év volt, mert azt ugyan nagyon hamar beláttam, hogy minden perzselő szerelmünk ellenére nem illettünk mi egymáshoz, jobb, hogy előbb véget ért, mert utóbb úgyis véget ért volna. Betti sokkal többre volt hivatott mint én, sokkal tudatosabban, következetesebben, okosabban tervezte a dolgait, élte az életét. Ő agykutató volt Amerikában, amikor utoljára hallottam róla, én, így ötven felett kicsivel sofőr vagyok egy idősek otthonában. Ha együtt maradunk se lett volna közös életünk. De a veszteségen nagyon nem tudtam túllépni, mindenkiben őt kerestem, akkor is, ha tudtam, ennek semmi értelme nincsen. Az agyammal tudtam, hogy így jobb, hogy semmiképpen nem kezdeném újra, de az érzéseimmel nem tudtam elengedni azt, ami volt. (Érdekesen működik az ember. Egyszer a Nyugatinál találkoztunk, ezt-azt kicseréltünk, ami a másiknál maradt. Betti gyönyörű volt, ahogy jött le a felüljáró lépcsőjén, megcsodáltam mint bármelyik nőt, de csak az esztétika mozdult bennem, az akkori személye iránt semmi más. Hideg volt, a beszélgetés egy pontján átöleltem, hogy ne fázzon. Bebújt a nagy kabátom alá. 
– Nem csinálok ezzel rosszat neked? – kérdezte. S magam is csudálkoztam, de egyáltalán és kicsit sem. 

Ígyen Betti életem egyik legszebb és legfájdalmasabb emléke maradt. De inkább az előbbi, sokkal több a szép emlék. És díjaztam azt is, hogy négy évvel azután, hogy kiléptem Betti életéből, édesapám temetésére eljött ő is, az öccse is és az édesapja. is. Azt sem tudom, honnan tudták meg, hogy Apu meghalt, azt pláne nem, hogy a temetéséről, az időpontról és a helyszínről honnan értesültek. '89-ben, ugyebár, az internet, a Facebook még sehol sem volt. Számomra Betti édesapja volt hármuk közül a legnagyobb meglepetés, bár mindegyikükön csudálkoztam. Betti édesapjával nem volt felhőtlen a viszonyom, ő féltette a lányát, mindenféle szempontból, és a természetesen a jövendőbeli karrierje volt számára a legfontosabb. Érthető módon. Ezt akkor is értettem, lányos apaként aztán még jobban. De a gesztus nagyon jól esett, az ő részéről különösen. Pedig Apuval nem is találkozott soha. Betti is csak kétszer, ez második számú nevelőanyámnak és Apu teszetoszaságának volt a szomorú következménye. A Második Számú mindenkit kitiltott tőlünk, hozzánk még a barátaim sem járhattak fel. Bettit pedig csak kis kurvának nevezte, mert a titokban elolvasott naplómból megtudta, hogy mi van közöttünk. 

Ezt a Szilvási könyvet Betti nyomta a kezembe. Nem hiszem, hogy nélküle Szilvásit vettem volna a kezembe. S még az építőtábor előtt tette. Ez a regény olyan közös könyvvé, kinccsé vált. Örökre összehuzalozódott az agyamban az ő arcával, a testével, a hangjával, a mimikájával, a mozdulataival. Ettől persze a könyv lehet nagyon jó is, de nagyon rossz is. Nem az. 

szilvasi_egymas_szemeben_szilvasi.pngNÉHÁNY GONDOLAT A LEKTÜR-IRODALOMRÓL

Szilvási Lajos az átkos egyik legsikeresebb írója volt. A könyvei százezres példányokban jelentek meg, vitték mintha ingyen lett volna. Bár akkoriban a könyvek filléres tételnek számítottak. Ennek ellenére korántsem kapkodták el mindet. Szilvásit igen. Az olvasókat soha nem érdekelte igazán a szakma véleménye, ők szavaztak: Szilvási könyvei rendkívül jól fogytak. Ahogyan a korszak másik nagy sikerírójának,a volt ÁVH-s Berkesi Andrásnak a könyvei is. Szilvási múltját nem fényezte vagy árnyékolta be politikai tevékenység. 

A Wikipedián azt olvasom a Szilvásiról szóló lapon, hogy előbb antifasiszta kalandregényeket írt, aztán: 

A hatvanas évek elején a pályatárs és jó barát Solymár József tanácsolta Szilvásinak, hogy hagyja az alig létező kommunista ellenállásról rajzolt történeti tablókat, s ehelyett inkább tágas baráti körük egy-egy tagjának történeteit mesélje el az olvasóknak. Ebből az ötletből kerekedett ki azután Szilvási második regényírói ciklusa, a "mai témájú" kötetek sora. 
A második ciklus a talán leghíresebb Szilvási regény, az Albérlet a Síp utcában első kiadásától (1964) egészen A néma megjelenéséig (1985) tartott.

Az Egymás szemében ebben az időszakban jelent meg. Figyelemre méltó, hogy ennek a regénynek a népszerűsége a mai napig töretlen: a moly.hu-n 88%-os a tetszési indexe. Ami ugye nem értékmérő, de eligazító információ. Eddig hat kiadása volt, három a módszerváltás után. 

Jómagam hosszú évekkel ezelőtt kurta értékelést írtam róla. Ennyi volt. 

Nem szeretem Szilvásit. Nem sznobizmusból nem, nem azért, mert retro, hanem azért nem, mert nem tartom jó írónak.
Viszont ezt a könyvét többször olvastam, először kamaszként, majd később felnőtt fejjel is. Mindig tetszett.
Szégyelljem magamat? :-)

A kérdésemre a válaszom igen. Két szempontból. Egyfelől mert nem igaz, hogy Szilvási nem jó író. Már csak azért sem, mert más könyvét a mai napig nem olvastam. Tehát ez a félmondat simán és mégis sznobizmus. Másfelől mert ez a regény ennél sokkal többet érdemel. Már csak azért is, mert magam is leírtam, hogy többször olvastam, és minden időben tetszett. Ehhez képest kurtán-furcsán elintéztem. Ezért is gondoltam, hogy újra kellene gondolnom a véleményemet. De mert az ember változik, és az utolsó olvasásom ideje is évtizedekkel ezelőttben mérhető, úgy tartottam böcsületesnek, hogy ismét kézbe vegyem, elolvassam. Megtörtént. 

 Szilvási alapvetőn lektűrt ír.  Ezt tükrözi a moly-hu-n hosszú évekig olvasható, előbb idézett értékelésem is, és ami a bennem bőszen munkálkodó sznobizmus miatt méltatlanul távol tartott egy csomó mindentől. Akkor fordult meg a szemléletem, amikor rájöttem (és ez is majd teljességében a moly.hu-nak köszönhető), hogy egy irodalomi szöveg értékének megítélésére nincsenek teljesen objektív szempontok. Nagyban befolyásolja az olvasók és elsősorban az értékcsináló megmond- emberek sokszor bizony politikától bűzlő véleménye is. S bizony manapság a marketing is. Amikor erre rádöbbentem, akkoriban láttam be, hogy egy szöveget leginkább önmagában érdemes értékelni. Olvasói oldalról, lássuk be, a két legfontosabb szempont, hogy gyönyörködtet-e és szórakoztat-e? A többi smafu. A magam részéről (hangsúlyozom: a magam részéről!) orbitális porhintésnek tartom, amikor arról olvasok, hogy egy szöveg az értékét csak akkor adja, ha az olvasó megküzd vele, ha kutatnia kell a belső utalások miatt, ha meg kell értenie a rejtett utalásokat, a rejtett összefüggéseket. Jobbára ugyanis az történik, mint ami az imént megnézett Quentin Tarantino film, Halálbiztos esetében: egy jelenetben megszólal az egyik csajszi telefonja. Én felröhögtem, szerelmetesfeleségtársam meg nézett rám, hogy mi van. Ugyanis ez a dallam szólalt meg. Én tudtam, hogy a szintén Tarantino rendezte Kill Bill egyik zenéje, ő nem. Namost, kutakodhat ő az utalások után, ha nem tudja, mire is figyeljen. Mert ki a csudának jut eszébe egy filmben egy csengőhangot figyelni? Illetve kit érdekelnek annyira Tarantino utalásai, mennyire kell elfogult fannak lenni, hogy minden xirxar apróságnak utánanézzen? S mire jut, ha utánanézett? Nos, erre gondolok. (Adalék: a Halálbiztos-ról olvasta szerelemetesem, hogy valami zs-kategóriás amerikai frincfrancnak a paródiája. De mert zs-kategóriás, pusztán csak azért nem fogjuk megkeresni, megnézni, mert Tarantino azt figurázza ki, ennyire nem érdekel a kérdés, és a Tarantino-film sem tetszett. Nem hiszem, hogy jobban tetszett volna, ha már látom előtte a névtelen, vacak alapművet. Azt sem gondolom, hogy sokkal több lennék, ha így lett volna.)

Mielőtt még kiforgatódnék aláhúzom: a fenti bekezdés nem a művészi irodalmi szövegek ellen szólnak. Dehogyis! Pusztán csak azt mondom, hogy a forma és a tartalom egyáltalán nem biztos, hogy együtt jár. Kicsit ironikusan ráadásul még azt is, hogy egy regény, novella lehet akkor is pompás, ha

  • ha a szerzője nem szépirodalmár, pusztán csak mesélni tud pompásan
  • ha van értelmezhető cselekménye
  • ha nem csak hosszas bogozás után érthető meg a cselekmény
  • nem kell megfejteni a szöveget
  • nem lírai képekből áll a szöveg
  • van központozás :-D

Érdekes módon vannak olyan lektűrök, amelyeknek a műfaji besorolása kétségtelen, mégsem ciki őket olvasni a legvérmesebben lila berkekben sem. Gondolok itt kapásból Rejtőre vagy P. G. Wodehouse-ra, és nem is gondolnék most másokra, legyen ennyi elég. Ez a két példa is egyértelműen bizonyítja, hogy egy lektür-írónak is lehet, nagyon lehet saját stílusa. Akkor is, ha a mondanivalója nem össztársadalmi problémamegoldás. Sőt, fordítok egyet a dolgon: vajon valóban minden, úgynevezett minőségi irodalomnak van igazi mondanivalója? Ennyit a lektűr védelmében. Lehetne erről vitázni, de vajon minek?

FELESELŐ NAPLÓK

A könyv alapvetően két harmadikos gimnazista fiatal egymással szembe állított naplója. Hol a lány, Tamara, hol a fiú, Attila ír. Rövid idő után arról, hogyan látják egymást, mit éreznek a másik iránt, hogyan találnak nagyon-nagyon egymásra. S van konfliktus is. Az a francos építőtábor, ugyebár. 

De igazából nem a történet a lényeg. Sokkal inkább az, Szilvási mennyire elkapott valami hangulatot, valami érzést ezzel a könyvvel. S hogy mennyire szerencsés, hogy napló formában írta meg. Nem annyira a szöveg stílusa elkapott, mert azon valahogy érezni, hogy Szilvás úgy akart írni, mintha egy nagykamasz írta volna a naplóját. Egy tizenhat-tizenhét éves gyerek stílusának nem kell kiforrottnak lennie. Egy harmadikos középsulis naplójában valóban vannak esetlen stílusbeli szleng- és jópofaság-túlhajtások. Tudom, mert jómagam is időtlen idők óta írok naplót.

Azonban Szilvási szövegénél néha gondolkodik a nyájas, hogy Attila, Tamara vagy az író stílusa nem kiforrott-e? Ez önmagában negatívum. Az, hogy gondolkodni kell, melyik a megoldás, az viszont pozitívum. :-) Ráadásul Szilvási a hetvenes évek városi szlengjét használja. De igazából nem tudtam eldönteni, mennyire autentikusan. Néha kissé erőltetettnek tűnik, de mert már éltem és némileg eszméltem a hetvenes években, azt is simán el tudom képzelni, hogy nem Szilvási erőltette így a dolgot, hanem leírta, amit, látott, hallott. 

Mindkét főszereplő problémás, tragédiákkal, konfliktusokkal terhelt családban él valahol egy lakótelepen. Mindketten értelmesek, okosak, vonzók, középutasok, nem angyalok, nem ördögök. Ezért könnyű velük azonosulni. A vágyaikkal, a problémáikkal, a kétségeikkel, a mindennapjaikkal, a szerelmükkel, a túlfűtött gátlásaikkal, a bizonytalan tapogatózásukkal. Még azzal is, hogy olyan igazi történés, méltó konfliktus a könyv háromnegyedéig nem akad, addig csak Tamara és Attila mindennapjainak a leírását olvasgatjuk, s persze az egymás iránt kinyíló lelkük örvendezésének a megnyilvánulásait. Rögtön hozzáteszem: mintha valós naplókat olvasnék. Mintha a sajátomat lapozgatnám.

Eltekintve attól a ténytől, hogy mind Attila, mind Tamara stílusa olyan összeszedett, olyan kiforrott, a leírásaik olyan részletesek, a bejegyzéseik olyan hosszúk, amire, amilyenre én soha nem voltam képes. Volt egy idő, hogy viszonylag részletesen írtam, de annyira macerás, időigényes volt,hogy feladtam. Önmagamnak minek a részletekben elmerülni? Ott voltam, tudom, emlékszem. (Vagy nem, de akkor meg nem is olyan lényeges az egész.) Tény, mások fiktív naplóját olvasni csak így van értelme. Azonban számomra kétséges, hogy két valóságos nagykamasz valóban rászánja-e magát tartósan, mindennap ilyen részletes életbeszámolóra, pusztán önmaga számára? (Illetve manapság biztos nem, hiszen ma levideóznák magukat, felvennék a szövegüket, stb, de biztosan nem kézzel írnának.) Ráadásul egy-egy bejegyzés meglehetősen hosszú. Nem olvasva, úgy egyáltalán nem az. De leírni hosszú időt venne igénybe. Emiatt a naplók valóságossága egy kicsit bicsaklik, de csak nagyon aprót, mert kedveljük Attilát is, Tamarát is, és elhisszük, hogy viszonylagos kivülállóságukban mindketten a naplójukhoz fordultak.  

Tehát hol Attilát, hol Tamarát olvassuk. Van némi különbség a kettejük írásmódja között, tehát Szilvási olyan nagyot nem hibázott. Viszont olyan nagyon lényeges különbség még sincsen a két napló nyelvezete között. Attila színesebb, határozottabb egyéniség. Tamara szimpatikus, kedves, de valahogy színtelenebb személyiség. Nem tudtam eldönteni, ez Szilvási konkrét szándéka volt-e? Vannak rá érvek, hogy igen. De csupán az is lehet, hogy kamaszlány aggyal nem tudott annyira gondolkodni, és Tamara személye ezért sikerült határozatlanabbra, pasztelesebbre. 

A SZOCIALISTA VILÁGSZEMLÉLET A KÖNYVBEN

A könyv értékelésében sokszor a szemére hányják a szerzőnek, hogy azért mélyen hitet tesz az akkor fennálló rendszer mellett. Annak ellenére, hogy Szilvási megszenvedte a kommunista rendszert, bár kétségtelenül nem volt ellensége az épülő szocializmusnak. 

A könyvben Attila az, aki több elszólásában is mély együttérzést mutat a szocializmussal szemben, és jól meg-megadja a szakadék szélére került nyugatnak, amit érdemel. Boldogan ismerkedik a nemzetközi építőtáborban a kubai, vietnami, chilei diákokkal, büszkén dalolja a tábortűz mellett a fasiszta chielei junta által meggyilkolt kommunista Salvador Allende-t idéző Venceremos-t és a kubai forradalmi dallá lett Guantanaméra-t. (Érdekes, hogy a Bella Ciao, a Commandante Che Guevara vagy a Nem volt a Szása nem jelenik meg a regényben.) Attila rendre fikázó megjegyzéseket tesz a valóban vágósúlyban levő egykori bajor miniszterelnökre, Franz Joseph Strauss-ra. Az építőtáborban barátjával, Snukival furcsálkodva néznek arra az emberre, aki nem érti, miért dolgoznak ingyen az életerős fiatalok a dögmelegben, illetve miért természetes a számukra, hogy a munkabérüket egy az egyben az iskola kapja meg. Ő az az ember, aki az önzés, a közösségellenesség megtestesítője. Van néhány ilyesféle gondolat: 

Tavaly, még Tarhosréven (hogy valami szép is legyen az Életemben) olvastam azt a könyvet Che Guevara életéről. Che nem szeszélyből kelt föl a kubai miniszteri székből, és nem is azért tűnt el, hogy nyugállományba helyezze magát. A forradalmat akarta szolgálni. Pedro is. Nyugtalan itt, ahol kényelemben él. Peruban nehéz helyzetben van a forradalom...
Pedro úgy érzi, ott a helye Ahonnan egyszer visszatérhet Haza. De addig is szolgálni akar. A forradalmat...
(367.)

De valamit ne feledjünk el! A könyv a hetvenes évek közepén jelent meg. A hippikorszak idején. Abban az időben, amikor a gulyáskommunizmus már javában fortyogott, amikor a legvidámabb barakk lettünk.

Akkoriban történt, vagyis néhány évvel a könyv történései után, hogy valaki kitalálta, hogy ANC-fesztivált hirdet az Orczy-kertben. Mi az az ANC? Anti Nuclear Company. Ez volt a válasz. Naná, hogy megyünk, Hair, Let It Sunshine, Power To the People, Imagine, apám! Make Love Not War!  A fesztiválból semmiféle eseményre nem emlékszem, csak arra, hogy Elgétés (ez volt a srác beceneve) Pisti rettentő boldogan mutatta meg a valahonnan megszerzett, és most a magnóból szóló kincset, az LGT második lemezét, elsősorban is a Cirkusz című számot. A fene se tudta, hogy az ANC egészen mást jelent.

Az vesse Attilára, a könyvre az első követ, aki semmilyen hasznot nem húzott a rendszerből, és soha egy szimpatizáló gondolata nem volt vele és a fenntartóival! 

Néhány évvel Betti előtt jómagam is kommunista lettem. Ebben kis része volt Robert Merle elég gyenge könyvének, a Moncada-nak, oroszlánrésze Gyurkó László Kádárról írt, akkoriban egyetlen monográfiájának az Arcképvázlat történelmi háttérrel című műnek, és még sokkal nagyobb az akkori oktatás kegyetlen egysíkúságának és információhiányainak. Mentségemre legyen mondva, hogy a kommunista időszakom úgy tizenhárom éves koromra esett, és mindössze úgy két hétig tartott. Amikor ugyanis nagyon lelkesen ecseteltem egy másik, akkor aktulis barátnőm csodálatos édesanyjának (nem nőként, hanem anyaként és emberként volt csodálatos), Noi néninek, hogy milyen felfedezésre jutottam, ő a Miklós utcai panellakásuk egyik sarkában elsuttogta nekem, hogy 1956, majd hozzásúgta, egy kicsit még halkabban, hogy volt 1957 is, mindörökre kiszerettem Kádárból, aki több embert végeztetett ki, mint Haynau, és mindörökre meggyűlöltem a kommunisták és vonzataik mindenkori hazugságait. 

(Ki gondolta volna még akkor, hogy néhány év múlva lesz rendszerváltás, és nagyjából ugyanazok az embereknek a kezében marad a hatalmon? S hogy lenyúlnak, kiszolgáltatják az országot, csak ezúttal nem az Internacionalizmus, hanem a Piac nevű istennek. S pláne ki gondoltai, hogy ebben az országban azok voltak kommunisták, akik már meghaltak (meg a Thürmer Gyula), mindenki más zsigerileg europér demokrata volt világéletben. Amikor egy volt pufajkás beszél a demokráciáról, egek... S pláne ki gondolta volna, hogy egy szocialista KISZ-titkár miniszterelnökké lesz, és hiába mondja, hogy hazudtak éjjel és nappal, amíg kormányoztak, több mint egy fél ország megsimogatja a kis eminens buksiját, és újra megválasztja őt miniszterelnöknek? De nagyon elkanyarodtam...)

Attila azonban látja, édesapja sorsán, édesanyja egészségén és a saját testi épségen keresztül tapasztalja a szocialista kapcsolati tőke gyilkos árnyoldalait is. (Nem mintha ugyanez nem működne egészen más politikai rendszerben ugyanígy.) Azt, amikor minden ideológiával szemben és fölött, a mindennapi minél jobban megélés válik úrrá, jó nagyot kakkantva mindenféle elvre, ideológiára, sőt, azt roppant kreatívan felhasználva. Ha akarom, ez kölcsönöz némi kritikai élt a könyv politikai vetületének. De mindezt teljesen mellékesnek tartom. Ha nem is szimpatikus, de nem riaszt el attól, hogy szeressem a könyvet. 

AMI ÍGY, AZ X. OLVASÁSKOR TŰNT CSAK FEL

Többször mondtam: lassan érő típus vagyok. Nem tudom, hányszor olvastam az Egymás szemében-t. Négyszer biztosan. De igazából csak most tűnt fel, hogy van egy szép refrénje, csúnya köntösben. S hogy Tamara voltaképpen teljesebb egyéniség, mint Attila, hiába is tűnik mindvégig úgy, hogy teljesen fordítva van a dolog. 

A visszatérő refrén a következő. Mintegy keretbe foglalja a regényt a bizalom kérdése. Attila bizalmatlan. Biztosan az édesapjával történtek miatt is, de lehet hogy zsigerileg. genetikusan. És pofára esik a bizalmatlanságával. Már a könyv elején is, amikor hisz Katinak, az örök barátnőjének, aki szeretné, hogy több is legyen köztünk, mint ami nincsen. Akkor Attila meg is fogalmazza magának:

Hazavándoroltam. Közben a hangulatom nem ostromolta a jókedv ormait. Sokáig rugdostam magam előtt egy kavicsot, végül egy dühös rúgással messze röpítettem, mert akkor jöttem rá, hogy a fejemben egy sunyi agysejt folyamatosan arról érdeklődik, hogy mi van, ha mégis lappang valami igazság a közvélemény szövegében? Az ellenszenvükben, ami miatt Amadé Kati is távol akarja tartani tőlem Tamarát? Hát ez a legundorítóbb a nyálazásban! Hogy körültüsszögnek, és észre se veszem, máris beszívtam a kételkedést, akár egy baktériumot Vagy vírust.
(58.)

S Attila itt elbukik. Ahogy elbukik a könyv végén is, amikor megint elhisz valamit, anélkül, ahelyett, hogy kérdezne, kommunikálna. Inkább hisz, mint bízik. Tamara azért nagyobb, mert ő feltétlenül akarja a kapcsolatot. Szereti Attilát. Felnőtten szereti. Változni is hajlandó lenne érte. Ám Attila bizalmatlansága a könyv végére egy kicsit megingatja a lányt. Mert ő hiába hisz, hiába tenne meg mindent a kapcsolatért, hiába van, hogy ölni is tudna érte, ha Attilában nincs meg ugyanez a bizalom, Tamara megérti, semmire sem fognak menni. Ha a fiú nem neki hisz, nem őt kérdezi, a kapcsolat nem fog működni. 

Persze feltettem magamnak is a kérdést, nagyon sokszor: hittem-e Bettinek? Nem arra gondolok, amikor Balatonfüreden zombiállapotban daraboltam az éjszakai műszak alatt a májat, mert fogalmam nem volt, mit gondoljak, lévén egy szót sem tudtam vele még beszélni, hanem utána, amikor találkoztunk, amikor elmondta, mi történt. Igen, hittem. A mai napig nem tudom biztosan, átvágott-e, átvágtam-e magamat vagy jól tettem, hogy hittem. Az a tény, hogy elmondta, Lajával ültek a sötétben, arrafelé hajtotta a hinni-akarásomat, hogy őszinte. És a tapasztalatom azt mondta, szavatartó ember. 
Persze, később, amikor megtudtam, hogy Lajával „sógorok” lettünk, visszamenőleg is támadtak kétségeim, kérdéseim. Különösen, hogy hosszú idő után tudtam meg, hogy Betti Lajának is meglett. Az ördög tudja. Vagy inkább a jó Isten. 
Szerelemetesfeleségtársamban vakon megbízok. Egyszerűen nem tudom róla elképelni, hogy játszmázzon, hazudjon, kettős játékot űzzön. Tisztán és nyíltan él.

Attila tehát ott rontja el, hogy amikor kétsége lesz, nem fordul oda Tamarához, nem kérdez, nem megbeszél, hanem vaktában hisz. S ezzel sodorja végveszélybe a kapcsolatot. Mert akiben ok nélkül sőt, minden tény ellenére ennyire nem bíznak, akit megvádolnak, az törekedni sem fog, mert minek? Kidobott energia. 

Jó, aki ismerte, és jobban ismerte, mint én gyerekként, az azt mondta, volt benne hajlam is, de Első Számú nevelőanyám azt mondta nekem, hogy Apu addig-addig kurvázta őt, míg végül úgy döntött, ha így is, úgy is kurva, akkor legyen, megpróbálja milyen mással. Azt nem tette hozzá, hogy milyen érdekből. Állítólag valami gyárigazgatóval lépett le, s annak a balatoni villájába tipliztek le az első kanyarban. Apu nem bízott a feleségében. (Mondjuk Apu csak Anyuban bízott.)

VÉGSZÓ

Nagyon hosszú lére erisztettem. Egy szó, mint rengeteg, Szilvási Lajos Egymás szemében című könyve szórakoztató, jó és szép könyv. Korának gyermeke több szempontból is, de véleményem szerint nem lett avitt, nem lett poros. Sokadik olvasásra is azt mondom, lektür, nem lektür, coclista, nem coclista, de határozottan olvasható és olvasandó könyv. 

szilvasi_egymas_szemeben_naplemente.jpg

 Szépirodalmi, Budapest, 1978, 396 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631510670

4,5/5

(2019)

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 14. – Nincs kiút

Belecsapnak a lecsóba, csak úgy fröcskölnek a zombik, mi meg eshetünk kétségbe

walking_dead_14.jpgAz előző rész, ahogy írtam, szerencsétlen tizenharmadik volt. Fogjuk rá a számmisztikára, rendben, hogy ez a tizenharmadik rész olyan kis csendesebb, semmitmondóbb és bicegősebb volt. Úgy fest, a szerzők is unni kezdték a csepegtetve adagolt akciót, s úgy gondolták, a még élők lelki nyavalygása helyett lépjenek színre a sorozat címszereplői, akik bizony kezdtek statiszta-, de még inkább díszlet-szintre lecsúszni, és mint egy jó kis, minimál költségvetésű, retró háborús tévéjátékban, az akciókról szinte már csak beszélgettek a a szereplők. Na, itt, ebben a részben nagyon nem ez a helyzet. 

Még mindig nem tudom, nem is néztem utána, hogy van-e valami végső kifutása a történetnek(félek, nincsen), de így bizony fennáll az a veszély, ami minden olyan sorozatnál, ahol nincsen meg az elején, hogy mi is lesz a vége, hanem epizódról epizódra alakulnak a dolgok. Ha az alkotónak éppen nincsen kedve a fröcsögéshez, akkor lelkizik, ha unja rajzolni a zombikat, akkor meztelen nőket rajzol, és a szerelem, meg a párzás a fő soros (kis s-sel!), ha így, akkor így, ha úgy, akkor úgy... Most éppen az akció került sorra. Ebben a füzetben van dögivel, unatkozni nincs időnk. (Bár velem már megesett, hogy egy filmbe éppen azért durmoltam bele vastagon, mert]egyszerűen elfáradtam a marha sok, cél nélküli cselekménytől [Mátrix 3.]) Itt nem tökölnek, nem pacsmagolnak, nem szőrözgetnek, nincs lila ködben köldökbámulás, nem tépelődnek a hőseink, mert egyszerűen nincsen rá idejük. Illetve de, van, aki igen, aki amíg a többiek az ő életéért is küzdenek, ahelyett, hogy menne trancsírozni, azon xaraxik egy stukkerral a kezében, karmoljuk is az arcunkat, hogy főbe lője-e gát vagy sem...? Vaze! Szóval itt nincsenek, nem lehetnek elhúzott, mélázós jelenetek.

walking_dead_13_kep.jpgAhogyan a sorozat 12. része a bizalomról szólt, úgy ez, a 14. a nagyon gyors DÖNTÉSEKRŐL, amikor gyakorlatilag másodpercek alatt kell mérlegelni és dönteni. A döntés önmagában is egy érdekes, összetett témakör. Döntés nélkül nincsen élet, nincsen előrejutás. Aki nem dönt, nem halad, vagy nem arra halad, amerre szeretne. Van, hogy a továbbéléshez fájdalmas döntést kell hozni. Itt, az Élőhalottak-ban fizikailag fájdalmasat. Vagy fizikailag és lelkileg fájdalmasat. Van, hogy úgy kell dönteni a túléléshez, hogy az egyik meghal. Lehet, hogy csak lelkileg, de lehet, fizikailag is. Erre is van példa ebben a kötetben. Van egy olyan döntés, amikor a hideg futkározott a hátamon: ismét Rick áll a középpontjában, ismét ő az, aki nagyon keményen lép, nagyon fájdalmasat, és ismét olyat, amit győzzön majd utólag helyre tenni magában, de amikor nem tud mást lépni, különben még rosszabb, még fájdalmasabb lesz a helyzet. [[SPOILER: Csak elmondom. Zombi-roham van, ki kell törni a házból. Rick mellett ott van Carl, a fia, Jessie, a nő, akivel Carl előző éjjel lefeküdt, és gyöngéd kapcsolat alakult ki közöttük, valamint Jessie fia, Ron. Ront elkapják a zombik. Jessie képtelen a sorsára hagynia, képtelen elengedni, belé is beléharapnak. Jessie azonban, miközben már csócsálják az élőhalottak, görcsösen szorítja Carl kezét. Ronnak döntenie kell: csuklóból vágja le Jessie kezét, hogy Carl szabadulhasson, Bakker! SPOILER VÉGE]]

Három évig haldoklott az első házasságom. Én is tehettem a haldoklásról, hiszen a nőt, két gyermekem anyját én vettem feleségül, szabad elhatározásomból, saját döntésem alapján. Az addigi, túl csöndes, szenvedélymentes, csendesen, semmitmondó harmóniában csordogáló kapcsolatot ő borította fel, de végső soron éltünk tovább egymás mellett, de már nem csináltunk úgy, mintha szerelem lenne. Olyan igazi soha nem is volt. Nem utólag magyarázom bele. Három évig haldoklottunk. Én néha üvöltöttem magamban, néha zokogtam, néha megoldást kerestem, ezt-azt változtattam, jin és jang, harmóniára, egyensúlyra törekszik minden, hátha. De hiába... Aztán szerelmes lettem. Azt hittem... Szerencsére nem jött össze, mert részemről egy nagyon hasonló, megalkuvó kapcsolat jött volna létre, mint amilyen a házasságom volt. Én léptem ki belőle. A nőnek gyerekeim voltak, s akkor még volt férje. Nem vagyok büszke magamra. Az exem, micsoda helyzet, még drukkolt is nekünk, amikor kiderült. Végül is véget vetettem annak, ami egészen komolyan el sem indult. De ami elindult, az arról szólt, hogy lám, lehet még engem is szeretni, kívánni, van, lehet élet a halál előtt. De mert nem volt tiszta ez a kapcsolat sem, úgy döntöttem, soha többet ilyet. Döntöttem, kiléptem belőle. Ami megerősített abban is, hogy a házasságomból is ki kell lépnem, lesz, ami lesz, fájjon, aminek fájnia kell. Nem volt semmink, csak egy önkormányzati bérleményünk, tartalékunk semmi. Vagyis túl sok alternatívánk nem volt. Vagy szétszakítjuk egymástól a két, nagyon jó testvér gyerekünket is, vagy valamelyikünknek mennie kell. A gyerekeim velem maradtak. Ők is döntöttek. Az édesanyjuknak én mondtam el a dolgot, rohadt egy helyzet volt. De még azt is megértette, hogy nem ellenük fordítottam a srácokat, csak elmondtam nekik nyíltan az alternatívákat. Piszok fájdalmasan, de letisztult az életem. Az exem úgy döntött, a válás után kimegy Londonba. Én azt mondtam, addig maradjon ott, abban a lakásban, addig is éljen a gyerekeivel, és ha ketten élünk, addig is könnyebb mindkettőnknek anyagilag. Csak szabjunk ennek a helyzetnek egy ésszerű határt. Egy év múlva mondta ki a bíróság a válást, az ex a kimondást követően még körülbelül öt hónapot élt velünk. Akkor én már találkoztam életem Nagy Ő-jével, szerelmetesfeleségtársammal. Természetesen amíg ex volt, ígéretet tettem, nem költöztünk össze. Az, hogy ő jött, jöhetett, annak a következménye volt, hogy döntöttem. Becsuktam a kaput. Nem tudtam, nyílik-e másik, de a lehetőségét megteremtettem. Levegőt sem kaptam, olyan gyorsan jött a válasz. Tiszta, nyílt, szenvedélyes és odaadó szerelem lett belőle, ami immár tizenkét éve tart. Hiszem, azért lehetett így, mert döntöttem. S amikor döntöttem, még nem tudtam, hogyan alakulnak majd a dolgok. A döntésem fájt nekem is, fájt az exnek is, fájt a gyerekeknek is, de ha nem döntök, sokkal rosszabbá fajult volna a helyzet, hazugságokkal, sunnyogásokkal, netán fizikai erőszakkal, veszekedésekkel, zavaros élethelyzetekkel. Így ha nem is lett egy fáklyásmenet, két nagykamasz és egy kisgyerek volt a pecsvörk-családban, nevelőszülők lettünk mindketten, és egy nevelőszülő soha nem édesszüle, de tiszta helyzet volt, lett mit átadni. Nekem az is nagy ajándék, hogy mindkét huszonsokéves gyerekem tartós, monogám párkapcsolatban él, egyikük tíz, másikuk, ha jól számolom, hét éve. 

Igaz, nekem volt időm dönteni, és nem kellett fizikai fájdalmat okoznom, netán ölnöm, hogy élet lehessen, vagy legalább rosszabb ne legyen. 

Ebben a 14. részben nem Rick döntése az egyetlen komoly döntés. A harcuk élet-halálharc. Michon-nak is jut egy fájdalmas akció és a nagydarab, viking Abraham-nak is. Nekik akcióban kell dönteniük. Pillanatok alatt. Aztán a kisváros addigi vezetőjének, Douglas-nek döntenie kell, hová helyezi önmagát, merre lép tovább? 

Hát így valahogy. A történet előző  részét olyan kis tinglitanglinak éreztem. Itt van akció. Hangsúlyosan van. Túlsúlyban akció van. Tény, hogy az akció jobbára zombik fröcsögős mészárlása. S a történet végére is jutott egy fájdalmas fordulat. De mindent azért nem mondok el. 

walking_dead_14_meszarlas.jpg

Books & Stuff, Székesfehérvár, 2017, 134 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158040792 · FordítottaJuhász Viktor 
4/5
(2019)

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 13. – Töréspont

Lazázás, műbalhé, de azért Walking Dead

walkind_dead_13.jpgHa babonás lennénk, azt mondanám, ajjaj, hajajaj, a tizenharmadik kötetéhez érkezett nálam az Élőhalottak képregényformája. Mármint ajjaj, hogy a tizenharmadikhoz. Nem vagyok babonás, de kétségtelenül valóban ez a tizenharmadik rész. S hosszú bevezetés nélkül: valóban nem lett túl szerencsés. 

Mivel a tizenharmadik résznél tartok, a bevezető köröket, ahogy az előző rész értékelésében s írtam, immár egyáltalán nem rovom le. Sem a szerzőkről nem ejtek már szót, sem arról, hogy Ofi barátomtól „örököltem” a The Walking Dead kedvelését (bár ő a film felé elfogult, ami viszont nekem nem jött be annyira). Úgy gondolom, a blogomon igen könnyen visszakereshetők a vonatkozó értékelések. 

Viszont tény, hogy emiatt viszont nem lesz túl hosszú ez a bejegyzés, és nem lesz túl tartalmas sem. Azért nem, mert olyanról írok, ami nem túl tartalmas. Mondom ezt úgy, hogy kedvelem ezt a képregény-sorozatot, és amikor könyvtárba megyek, ha bent van a következő egy-két kötet, mindig magamhoz ragadom. Egyszerre nem sokat, maximum kettőt-hármat, de inkább csak kettőt, hogy be ne sokalljak. 

Ha nagyon rövid akarnék lenni, azt mondanám, nos, kellett egy következő rész, és lám, itt van, de valóban semmi más, mint egy soron következő következő rész. Ez nem fikázás, ténymegállapítás. Voltaképpen önmagában már az dicséret, hogy tizenkét rész után jött egy ilyen következő rész.

A történet előző kötete, ugyebár ott fejeződik be, hogy RIck-et és csapatát befogadta Douglas és az ő csapata a fizikailag, szociálisan viszonylag zárt kisvárosukba. A kezdeti, kölcsönös és teljesen jogos bizalmatlanság generál feszültségeket. Az előző kötet tehát a bizalmatlanságról szólt. Jó kis rész, elgondolkodtató. Olyan, amiért Ofi a figyelmembe ajánlotta a The Walking Dead-et. (Emlékeztető: „A zombik csak díszlet, egyáltalán nem az a lényeg, hanem a még élők egymáshoz való viszonya.” S valóban ezért tetszett meg a sorozat. Befolyásolható vagyok, az is lehet.) 

Nos, ez a kötet arról szól, hogy az idegenek, a zárt város lakói, már nem annyira idegenek. Rick és az övéi rohamléptekkel illeszkednek befelé. Ami összetartozik, összekerül, tartja a bölcsesség, s lám! Ki-ki a magáéval, ki-ki a magáét. A két vezér, Rick és Douglas is kacsingat egymás felé (nem ám úgy!), méregetik, mérlegelik a másikat. Rick javaslatai annyira kézenfekvők, annyira gyakorlatiak, hogy Douglas fejet hajt, és megteszi Rick-et egyfajta csendőrkapitánynak. Rick elámul, hogy Douglas milyen alapvető védelmi szempontokat hagyott tökéletesen figyelmen kívül.

Viszont Rick egy ponton, egy családját bántalmazó férj esetében túllépi a hatáskörét, és bizony, még Michon (tudod, a félvér, szexi, szamurájkardos csajszi) is szembefordul vele. 

walking_dead_13_kep.jpg

Ez volt az az epizód, ami nekem egy kicsit csinált volt. Pontosan nem tudom megmagyarázni, miért, de valahogy nem illeszkedett szervesen az egészbe. Rick majdnem önkívületi intézkedése, a többiek reakciói szükségesek a folytatáshoz, de a jelenet mégsem áll valahogy a saját lábán. Ahogyan Michon reakciója sem. A beleélésem meg is szűnt itt, bár persze olvastam tovább. S bár a jelenet rettentő labilis, a későbbiekhez valóban szükséges, hiszen ez vezet el odáig, hogy bizonyos dolgok felszínre kerülnek, és változásért üvöltöznek. 

Van még ebben az epizódban egy jelenet, ami szintén kurta-furcsa. Jól indul, csak aztán slutty, és vége is, igaz, jócskán mosolyfakasztón, valahogy úgy, mint amikor Piszkos Fred, a kapitány elején Fülig Jimmy partra szállván a Honolulu Star-ról, egy laza balossal nagy ívben a fagylaltoskocsiba küldi a drabáldarab maláj erőművészt, aki megvetően tekintve lefelé számos nézőseregletére feszegeti tekintélyes átmérőjű izmait. Itt, a 13. részben az idegenek, jöttek, láttak, elhunytak, mi meg feleslegesen izgultunk egy csöppet a mieinkért. A jól előkészített jelenet balsorsosai bizony annyira gonoszak, hogy még a sajátjaikat is feláldozzák, ha az érdek úgyan kívánja. Epizódszereplők, akiket már akkor megunt a szerző, amikor kitalálta őket. Annyit azért üzen a nyúlfarknyi történetük, hogy zombivilágban óvakodjunk a tele arccal a Pragmatizmus oltára felé fordulóktól, mert azt megafrankón meg fogjuk szívni, ha mi válunk eszközzé a cél eléréséhez. A Nagyon Gonosz Új Szereplők simán kilökik az utcára, a zombicsávók közé az egyik társukat, hogy amíg cafatokra szedik, addig ők le tudjanak lépni. És most mondd meg, ezek indulnak aztán Rickék felé. Para, ahogy manapság mondani kell. 

Hm... Ahogy most belegondolok... Egy nap híján egy hete történt valami apróság, én és szerelmesfeleségtársam voltunk a főszereplők, meg egy nagyon közeli ismerősünk. Nem voltak zombik, vagy pszichopata tömeggyilkos sem (bár a jelenet maga arra utalt, hogy a nagyon közeli ismerős jó eséllyel bizony pszichopata; tessen utánanézni, mi is az, és ne azonnal Hannibal Lester felé kacsingatni!), az egész kis jelenet pusztán arról szólt, hogyan lehet átélni a mindennapokban a felénk irányuló szeretet és az empátia tökéletes hiányát, hogyan írhat felül mindent a pillanatnyi érdek, és mire képes a cinizmus, ha tudja, hogy eszköztelenek vagyunk. S nem az életünkről volt szó, nem is a testi épségünkről. De belepillanthattam abba, hogy éles helyzetben mire számíthatnánk ettől az embertől, ha egy ilyen mindennapi, piti, vacak kis helyzetben a saját pillanatnyi kényelme sokkal fontosabb volt számára, mint a mi pillanatnyi nyomorunk, amit a saját kényelmének némi feláldozásával simán meg tudott volna szüntetni (vagy előtte jobb időszervezéssel, előregondolással meg tudott volna előzni). 

Abban tehát igaza van Ricknek, amit a jelen kötetben egy temetési beszédben mond: 

Pete szerető férj és apa volt, aki megbocsáthatatlan dolgokat követett el. De kik vagyunk mi, hogy elítéljük ezért? Főleg én. Ez volt a valódi Pete? Vagy a körülmények tették ilyenné? Tényleg Pete volt Regina gyilkosa vagy már átváltozott valami mássá? Pont úgy, mintha meghalt és visszatért volna? Emlékezzünk arra, aki volt, és ne arra, aki... [fegyverdörgés szakítja félbe a beszédét]
(121. o.)

És az a helyzet, hogy nagyjából ennyi ez a tizenharmadik rész. 

 

Books & Stuff, Székesfehérvár, 2017, 136 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158040785 · Fordította: Juhász Viktor 
3,5/5
(2019)

Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver (Kick-Ass) – Első könyv

millar_romita_haver_1_millar.jpgA szerzőpáros, Mark Millar és John Romita Jr. parádés szuperhős-alkotó múltat tudhat magáénak. Fel sem sorolom, külön-külön mi mindennek voltak az alkotói, mert túl hosszú lenne a lista, de mind a Marvel-, mind a DC-birodalom aktívan foglalkoztatta őket. A bibliográfiájukban olyan címek találhatók, mint a Batman, Superman, az X-men, az Amerika kapitány, a Vasember, a Daredevil és a Fantasztikus négyes, hogy csak a legismertebb címeket említsem. Vagyis nem kispályás egyikük sem. Millar filmográfiája is veretes, az ő nevéhez fűződik többek között a Logan, Kingsman és A király beszéde. Mondom, nagyon nem kispályások a krapekok.

millar_romita_haver_1_romita.jpg

Azt, hogy volt-e több közös dolguk a Ha/Ver-en kívül, nem bogarásztam ki. Mindenesetre ez nagyot ütött. Annyira nagyot, hogy egyfelől filmen két része is elkészült, másfelől, hogy komoly botrányokat kavart. S manapság mi kell még  sikerhez? Sok minden más is, persze, de ami a viták kereszttüzébe kerül, az már fél siker, hiszen amiről vitatkoznak az a közfigyelem középpontjába navigál. Nos a Kick-Ass, a Ha/Ver oda került. Nem is szaporítom tovább a bevezető szóáradatot, csapjunk a lecsóba!

Magyarul tavaly, 2018-ban jelent meg a Ha/Ver magyarul, a képregényben szép lassan verhetetlen Fumax kiadó gondozásában. A könyvre mint tárgyra technikalag semmi panasz nem lehet. Impozáns, figyelemfelkeltő, gyönyörű kivitelezésű, minőségi papír, minden úgy klappol mint a csuda. Mondom, mint tárgy.

millar_romita_haver_1.jpgNézzünk bele! A történet roppant egyszerű:

a tizenkevés éves Dave Lizewski lúzer. Semmiben nem kiemelkedő, nem jóképű, egyáltalán nem jó a lányoknál, örüljön, hogy egyáltalán él, na! Imádja a képregényeket. A szuperhősös képregényeket. Aztán egy nap gondol egy nagyot, maga is szuperhősnek öltözik, egy eBay-en vásárolt búvárruhába bújva. Az első alkalommal, amikor kimegy szuperhősködni az utcára, hogy alkalmazkodjam a történet szóhasználatához, szarrá verik, majd elüti egy autó, kórházba kerül, kis híján megmurdel. Az ember gyereke már itt gyanakodhat, hogy ez bizony nem lesz az a tipikus szuperhősös banzáj. Aztán nem is lesz az, naná! Mert Dave nem is válik szuperhőssé. Vagy... mégis? A csuda tudja. S már ez is mekkora ötlet!

Dave felveszi a Ha/Ver nevet, mert, ugye, újra és mégis belebújik a búvárruhába és lesz is egy rendkívül sikeres akciója, minek következtében a neten egy csomó rajongót begyűjt. Ínycsiklandozó. Bele is szédül. De még ettől sem lesz szuperhős. A bénasága elvinné az egész sztorit egyfajta paródiába, vagy el is viszi, viszont a szerzők nem merülnek el a röhögtetésben, pedig elég jók benne. Tesz egy fordulatot a cselekmény és felbukkan egy tizenkét éves kislány, mellette egy drabális állat. A drabális gyakorlatilag a kislány kísérője, aki a drabálissal együtt beöltözve prímán aprítja, kaszabolja, szeleteli, belezi  a rosszfiúkat. Dave lefagy, összaszarja magát (hogy még mindig kövessem a képregény stílusát), hogy a gyilkosságokat rákenik majd Ha/Ver-re, mert a trancsír a szeme láttára, a jelenlétében történik, és eljutnak majd hozzá, Davehez. Ennek ellenére eszébe sincsen megszabadulni meg sem a búvárruhától, sem a kaszabolós kiscsajtól. Lefordítom: a kaszabolós kiscsaj lesz a szuperhős, aki mellett Dave az akciókban csak Kiss Mihály (Kiss Miska). S még ez is tekinthető humorforrásnak. Lesz aztán csavar, lesz izgalom, további véres kaszabolások, fordulat, csavar, miegymás. 

A rajzok pedig úgy jók, ahogyan vannak ebben a kategóriában. Nem egy Blacksad, nem egy Saga, de kifejező, dinamikus, meg minden, ami frankó. Jó nézni, ezt akarom mondani. 

Nem tudtam letenni. Olvasnom, néznem kellett. S mégis...

Mivel sodort a sztori, még a vulgaritás is, a lightos pornó is, a brutalitás is, a kiforgatott hősség is, már a legelső darabolós jelenetnél volt bennem valami kettősség az élvezet közben. Mert a dramaturgia pöpec, már az első oldalakon két olyan húzás van, amitől tovább kell olvasni. Azért sem mondom el, de mindkettő pazar ötlet. A rajzok meg kafák, ahogy vannak, színezéssel, tónusokkal, mindenükkel. Pont. 

millar_romita_haver_1_puncik.jpgHa/Ver bénázásai mind szuperhősnként, mind a suliban fenomenálisak, ha brutáisak is. Na ezt mégis elmondom, bár [[SPOILER!]]. Szóval mennyire beteg ötlet, hogy tizenkevés éves kamasz pöcs inkább vállalja, hogy meleg, csak szóba álljon vele a csaj, aki veszettül tetszik neki, de „melegként” még azt is titkolnia kell, hogy a tizennyolc centis répája úgy áll a kiscsajra, mint a cövek. S persze a végén semmit nem nyer a meleg-biznisszel. [[SPOILER VÉGE]] S azt hiszem, meg is leltem az egész képregény kulcsszavát: beteg. De csak látens-beteg, mert első pillantásra ez fel sem tűnik. Vö.: a cukorbetegség is nagyon hosszú ideig tünetmentes. Mégis ott van. Én csak tudom. 

Miért beteg? Mert eleve beteg az alapötlet, hogy egy tizenéves kiscsákó búvárruhába öltözve kimenjen az utcára, hogy majd szuperhős lesz. Csenevész, mint egy csecsemő kuki, verekedést még csak képregényben látott, ő maga szemmel láthatón még egy banánnal megpucolásával is megszenvedne (ahogy az egyik szereplő megfogalmazza, s nem mondható, hogy alaptalanull: még egy papírzacskóból való kijutás is problémát jelent a számára). S ez a kismanus kimegy, hogy rendet csináljon a városban. Jó, nem sikerül neki. Még akkor is, amikor egyszer tényleg hősies, egy égő házba megy be gyereket menteni, kiderül, hogy még akkor is lukra futott a tényleges hősiességével. Mondom, a zseniálisak az alakok és a cselekmény. Csak beteg.

Ahogy beteg az is, hogy egy tizenkét éves kislány kaszabol, darabol, belez, fejlevág, miegysmásol felnőtt maffiózókat. Mondom felnőtteket. Mondom maffiózókat. Ahogyan közben az egyik maffiózó, amíg még van feje megjegyzi, hogy kislányok felnőtteket nem szoktak legyőzni, mert azok nagyobbak, erősebbek, tapasztaltabbak. Igaz, nem sokáig mondja... 

De beteg, hogy a kislányt apuci készítette fel a gyilkolásra. S az sem kevésbé beteg, hogy miért. 

Ám a legbetegebb, hogy egyfelől mocskosul trágár az egész képregény (gyerekkoromban, amikor káromkodtam, édesapám mondta, jól megnyomva a megfelelő szót: „Kibaszott csúnyán beszélsz, kisfiam!”), mindenki olyan ordenáré, hogy az elbűvölő. Másfelől azért, mert persze akad benne néhány kefélés, felemlegetett felálló farok, fröcsköl a vér, néha az agyvelő... És stop, itt álljuk is meg! Nem csupán az erőszak, a szenvedés, a halál, a szexuális aktus technikailag pompás bemutatása miatt van baj, hanem azért, mert valójában nincs célja egyik eszköznek sem. Illetve még a célja is nevetséges. S mint ilyen, felesleges. S azért érezzük át azt a mélységes iróniát, hogy a könyv hátulján levő Felnőtt tartalom figyelmeztet arra, hogy többek között egy tizenkét éves kislány által okozott vérfolyót nézdegélünk önfeledten. 

Ám a legügyesebb, hogy még ez is lemegy a torkunkon. S mondom, csak utólag gondolkodunk el, mi is a baj azzal, amit nagy élvezettel lapozgatunk. 

millar_romita_haver_1_youtube.jpgAztán az a baj, hogy a szuperhősök megküzdenek ugyan a rosszakkal, de soha nem gyilkolnak. Ám még ez is úgy tálaltatik számunkra, hogy voltaképpen mégis rábólintunk arra, hogy oké, csúnya bácsikat kaszabol a fruska, igazság és alap nélkül, mint kiderül, de mégis igaza van, mert a csúnya bácsik valóban nagyon csúnya bácsik, hogy mást ne mondjak, egy-egy vallomás érdekében gondolkodás nélkül áramot vezetnek az ellen heréibe (ahogy ezt láthatjuk is). 

Emellett eltörpül az az apróság, hogy a kamaszgyerekek szuperhősködése, és ezt nehezen fogom tudni megmagyarázni, olyan nagyon képtelenség, hogy csak na! Nem mintha nem lenne képtelenség bármelyik szuperhősös történet, de ez überképtelen. De mondom, olyan ügyes, hogy közben nem csupán a szuperhősös dolgokat parodizálja, hanem önmagával szemben is kritikus és ironikus és humoros. Én meg olvasás közben, valószínűleg  ezért voltam cserébe megbocsátó. 

Na, csak megtaláltam a jó szót: az üzenetével van komoly baj. Mert tartok tőle, az üzenet a kamasz skacéknak nem lesz más, mint hogy bátran mesélnek a saját recskázásaikról, amikor a tannénire vagy a szomszéd padban ülő kislányra gondolva verték ki otthon, illetve hogy a véres önbíráskodás így-úgy kicsavarva, jaj, de patent egy dolog! Szuperhős-történet minden pátosz nélkül, minden nemes cél nélkül, minden emelkedett erkölcsiség nélkül, szuperhősség pusztán a lájkokért. Mert attól még nagyobb orgazmusa van, mint amikor a tannéni dekoltázsára pukkan el. 

És végső konklúziónak éppen ezért nagyon nehéz azt mondani, hogy ez a történet összességében egy fos, mert bár csakugyan az, részleteiben ötletes, átgondolt, vicces és eszközeiben úgy nagyon más, mint a többi hasonló ilyenség, hogy közben tökre ugyanolyan. S ettől a történetben, a hangnemben, hogy komoly képzavarral éljek, minden teljesen fordítva ül a lovon. S újra: pont ettől van ennek az értéktelenségnek értéke. Hm, ez is képzavar. Újra: pont ettől van valami kellemesen  szokatlan az egészben, ami nagyon mássá teszi, mint amilyen a többi hasonló produktum. 

E sok fikázás után hadd mondjam el, hogy volt egy volt egy kép, amin mosolyogva hatódtam meg, és vissza-vissza lapoztam, mert olyan jól sikerült. A kaszabolós kislány, miután legyilkolt harminc embert, kit így, kit úgy, tűzzel megégetve, fejét levágva, elkámpicsorodik, s mert tényleg így történt, bár előtte ő teszi helyre a fiút, hogy első a rendcsinálás, a dolgok lecsendesültével, értsd, miután kiirtott mindenkit, odabújuk Davehez: „Mert ma meghalt az apukám!” :-)
millar_romita_haver_1_oleles.jpg


Fumax
, Budapest, 2018, 208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700487 · Fordította: 
Sepsi László

3,5/5
(2019)

Réti László: Budapest Boulevard

Ami Magyarországon akár meg is történhet

reti_budapest_boulevard.jpgRÉTI LÁSZLÓ MINT OLYAN

Réti Lászlóról már többször írtam. Róla is, a regényeiről is. (A könnyebbség kedvéért a bejegyzésem végén belinkeltem az eddigi Réti-értékeléseimet.) Nagyjából mindenki tudja róla, hogy rendőr volt (azt talán kevesebben, hogy magas rangú, kerületi főkapitány), otthagyta a testületet és író lett belőle. Krimiket ír. Hol ilyet, hol olyat. Minőségileg viszont egyenleteseket. Sőt, egyre jobbakat. Réti nyíltan vállalja, hogy amiket ír: szórakoztató irodalom. S tényleg az. Azt mondja, írja, nagyjából, amit Stephen King is: nincs más célja, alapvetőn szórakoztatni akar. (Kingnek történetei vannak, amiket el akar mesélni.) Sikerül is neki. Egyfelől, mert Rétinek jó humora van, a Larkin őrmesterről szóló sorozatán szétröhögi magát az ember gyereke. De tényleg. Aztán ír politikai krimiket is. Meg ír csak simán krimiket is. A könyvei majdnem kivétel nélkül tetszettek. Volt amelyik jobban, volt amelyik kevésbé. Amelyik kevésbé abból sokkal kevesebb van. Ez lényeges. Újra leszögezem: Rétit olvasni jó és szórakoztató. Még abban az esetben is, ha netán maga a könyv egésze, a történet nem annyira sikerült. Máris mondom, ebben az esetben nem erről van szó. Vagy: ebben az esetben erről egyáltalán nincsen szó. 

Eddig két könyvét olvastam, amelyik konkrétan napi eseményekkel foglalkozott. Ez az egyik. A másik az Európa falak mögött volt, amelyben Réti egyértelműen állást foglalt a migráció, migránsok kérdésben. Talán egy volt zsarutól elfogadható az álláspont. Még akkor is, ha a cselekményt a közeljövőbe helyezi, vagyis egyfajta sci-fit ír. (E könyvnek egyébként van folytatása is: Európa halála a címe, és idén, 2019-ben jelent meg.) 

reti_budapest_boulevard_reti.jpgRÉTI BOULEVARD

Nyilván minden író arról ír, amit ismer. Ha nem arról, az nem lesz jó írás. Réti rendőr volt. A rendőrség és a gazemberek világa tehát nem ismeretlen előtte. Idáig rendben van. Odáig is, hogy a rendőrség munkájából a politika nem kihagyható tényező. Az ember gyereke, így harminc évvel a módszerváltás után tudja, hogy francba a politikával, nem hisz már egyetlen politikusnak sem, és nem bízik már a változásban sem, tökmindegy ki hazudik és lop odafent, mind élősködő gazember. 

De azért arra mégsem jutna a plebsz gondolkodása, amit itt olvas. Gondolom én. Mert a Budapest Boulevard egyfelől egy terroros politikai fikció. Másfelől a szerző tapasztalatiból adódó, hm, kvázi memoár. Na, jó, ez túlzás, persze, hogy nem az. Ám a könyvet összevetve Réti weboldalának Életrajz lapjával, bizony erre-arra, apróságokra, nagyságokra felkapjuk a fejünket. Csak két dolgot említenék. Az egyik apróság: Réti az önéletrajzában megemlíti, hogy rendőrként tele lett a t... türelme azzal, hogy adminisztratív szarakodásokkal kellett foglalkoznia az érdemi munka helyett, hogy külalaki problémák miatt dobtak vissza leveleket, amelyek bizonyos intézkedéseket sürgettek: nem kapott embereket, mert nem volt jó a fejléc a feljegyzésen. Ez a történet egy az egyben olvasható a Budapest Boulevard-ban. Másfelől [[vigyázat, itt egy kis spoiler következik!]] ugye, Básti Péter, e könyv főhőse, a cselekmény lezárása után kilép a rendőrségtől, hatalmas megkönnyebbüléssel lesz újra civillé. Rétivel pont ez történt. Megelégelve nagyon sok mindent, hátat fordított a testületnek. Az érvei megegyeztek későbbi alakja, Básti Péter érveivel.  [[spoler vége]] Az ember nem győz studírozni, hogy na, akkor mi még az egyezés, bakker? Úgyse, fog rájönni, úgysem fogja megtudni. 

S bizonyos hökkenetek valódiságának értékét nem segít megkérdőjelezni a könyv mottója sem. 

A regény szereplői egytől egyig kitalált személyek.
A valós személyekkel való esetleges hasonlóság kizárólag a véletlen műve.
A történet egyes elemei megtörtént eseményeken alapulnak.
De úgysem hinné el, hogy melyek azok.

Ugye, erre az ember kapásból nyel egy nagyot. Még akkor is, ha konkrétan még egy sort sem olvasott el a könyvből. Mert, újra mondom, az egyik budapesti kerület volt rendőr főkapitánya írta ezt a könyvet. Akinek a saját, személyes története komoly párhuzamokat mutat a könyvben levő főhős történetével. S aki az írja, hogy úgysem hinnénk el, a fikció mely elemei alapulnak megtörtént eseményeken. S aki él, szabadlábon van, ugyanúgy, ahogyan a főhős. Én egy picit bent tartottam néha a lélegzetemet Réti bátorsága miatt. S arról még nem is beszélt, hogy a valós politika mely csúcsszereplőinek vannak olyan, országszerte tudni vélt kapcsolatai, amik miatt viszonylagos béke és nyugalom lehet az országban. „Aki olvassa, értse meg!” (Máté 24:15)

Mivel krimiről van szó, a történetről semmit nem árulok el többet, mint amit a fülszöveg is elárul. Tény, a fülszövegben ott van gyakorlatilag az egész történet. Gratuláció az írójának és a kiadónak! Hogy rágja meg az orruk hegyét a pocok! Az biztos, hogy Réti ezen könyve amúgy sem a meglepetések könyve. A cselekmény és az események eléggé kikövetkeztethetők. Különösen egy ilyen fülszöveg mellett (vö. pocok, orrhegy!). De a könyv ereje és vonzereje nem is annyira a csavarokban (barkácskönyv – mondaná szerelmetesfeleségtársam) van, sokkal inkább a háttérinfókból összerakott valóságmozaik valóságossának a lehetőségében. Mert azoktól csak bámul maga elé a nyájas olvasó. (Hm, most, hogy így leírtam: milyen a nyájatlan olvasó?) 

Mire gondolok? Ennek a fejezetnek a bevezető mondatára: a politika mocskos és önző. Semmi más, csak merő képmutatás, hogy a közösségért lenne. Réti hozzáteszi még azt a közhelyet is, hogy a politikának a hatalmon kívül van még célja: a pénz. S minél nagyobb pénzről van szó, annál gátlástalanabbá válik. Azt ugye, tudjuk, hogy Magyarországon csak azt üldözik a rendőrök, aki kicsit lop, rabol. S utol is érik, a polkorrekt igazságszolgáltatás mintha arra játszana, nehogy még túlzsúfoltabbak legyenek a bv-intézmények. Azok, akik megfelelő nagyságú gazemberségeket követnek, a gazemberségük mértékének megfelelően növekszik az érinthetetlenségük. S annál inkább igénybe vesznek olyan eszközöket, amelyeket csak a pozíciójukkal árnyékában használhatnak. De ott aztán mindent bele! A hatalomért, a megtartásáért mindent, engedelmeskedni mindenben, hogy a pozíció maradjon. Az ember nem érték, hanem eszköz, az életnek nincs forintosítható verziója, illetve ha van, csak akkor van jelentősége. De alapvetően minden ember zsebkendő: ha a taknyot belefújtuk, kuka. De nem csupán az emberek, hanem bárminek az értékét is csak a pénz képes kifejezni. Minden más csupán képmutató bohóckodás. Innentől mindenki eszköz és bármi rombolható, bárki félre tehető. Ez a politika és a politikai valóság. 

reti_budapest_boulevard_szabadsagszobor.jpgA rendőrség: a politikai korrupció által seggüket féltő, paprikajancsi bürokraták tömkelege. Akik dolgozni akarnak, azokat ellehetetlenítik, nehogy föléjük nőjenek. Szabályra új szabály, aktára új akta, kimutatásra új statisztika, alakiságra új baromság. Nem is kell, hogy a bűnelkövetők egyre ügyesebbek legyenek, a vízfej meg is nyomorítja, bénítja a rendőri munkát. Minek ellenség, ha ilyen irányítók vannak? 

S attól a ténytől eddig még eltekintettünk, hogy mi van akkor, ha az élen állók maguk is gyakorló gazemberek, nem csupán ostobák? 

Nincs kiút. Illetve van, de Réti szerint csak az egyén számára. Ha mázlija van. A regényben ennél kicsit több kell. Némi helyzetfelismerés, tetterő, pofátlanság, kemény tökűség  és cinizmus is szükségeltetik. De hogy az egésztől hogyan lehetne megszabadítani, hogyan lehetne megtisztítani, nos, úgy fest, arról Rétinek sincsen semmi elképzelése. De nem is a tutifrankóért olvassuk őt, hanem a szórakozásért, az akciókért, a beszólásokért (na, jó, ezt a könyvét ezért nem). 

De akkor miért maradt tátva a szánk, és miért nyeldeklünk mégis a kitalálható cselekmény ellenére, amikor becsuktuk a könyvet és körülnézünk a való világban? Költői kérdés. 

Akkor egy kicsit konkrétabban a könyvről is. Mint írtam az előző mondatban is: hatalmas fordulatokat tartalmaz a cselekmény. Amikor megértjük miről van szó, még a számomra is kikövetkeztethető volt, mi következik a cselekményben. De azt is írtam, itt nem is ez a lényeg. Réti nem többrétegű, hagyma-szerű alakokkal operál, de mondjuk nem is olyan egysíkúak mint egy papírlap. A szereplői motiváltak, jellemükben nagyjából következetesek. Nagy bicsaklás a történet részleteiben sincsen. Itt-ott lettek volna apró kérdéseim, de ezeket nagyjából már akkor elfelejtettem, amikor tovább olvastam a történetet. Vagyis olyan jelentőségük nem volt, hogy miszlikre rángatták volna a történet. Egyedül a címmel van némi bajom. Roppant jól mutat, frappánsan hangzik, csak valahogy nem annyira a könyv egészére utal. S ebből a szempontból nem tartom a legszerencsésebbnek. De spongyát rá, ahogyan egy fiktív hős klasszikus szövege mondja. 

Bizony, ez a könyv is besorol a Réti-kedvencek közé. A moly.hu-n 95%-os a tetszési indexe. Szerintem méltán. 

– Mi a kurva anyádat akarsz? – váltott más stílusra Nánási.
– Na, ez már alakul. Így már fogunk haladni.
– Ez a vidéki stílus fekszik neked, mi?
– Ilyen árnyaltan is ritkán parasztoznak le. Maradjunk annyiban, vidéken inkább kimondjuk, amit gondolunk.
(456.)

… ma bármelyik hülye odaülhet a monitor elé és mondhatja a baromságait. Semmiféle előképzettség nem kell hozzá. A sok tízezer zombi pedig követi őt. Mert nem kell gondolkozniuk, ha valaki megmondja nekik azt, amit gondolniuk kéne.
(168.)

Az Európai Unió persze nem nézte jó szemmel az eszkalálódó helyzetet, de csak ugyanazt tették, amit mindig. Petíciókat adtak ki, üléseztek és gyújtó hangú beszédeket mondtak a brüsszeli ülésteremben. Aztán a bürokraták hazamentek, és azon tanakodtak, hogy vajon hol egyenek este egy jó marhaszeletet. Egyszóval nem történt semmi, de azért még eza semmi is nagyon sokba került az adófizetőknek.
(443.)

– A munka nem szégyen, fiam.
– Az nem. De a bér igen.
(144.)

Névtelen levél. Nyilvánvaló, egyszerű, bombabiztos.
A kollektív magyar tudatalattiban a névtelen levél egy mentális alapkő.
Mindenki kérdezősködés nélkül azonnal készpénznek veszi. Kivéve, ha éppen róla szól.
Mert akkor koholmány.
(410.)

RÉTI LÁSZLÓ KÖNYVEI A „MOHA OLVASÓNAPLÓJA” BLOGON

Szex és Szekszárd
Hasonmás
Kaméleon
Vérvonal
Könnyek városa
Európa falak mögött
A parfümör
Panda

 Művelt Nép2018, 480 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155760396
4,5/5
(2019)

Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Kamaszszerelem az internet és a mobilok előttről

rowell_eleanor_es_park.jpgAPU KEZÉBEN MEGVILLAN A KONYHAKÉS

Apu nem állt biztosan a lábán, de még állt, s ha bizonytalanul is, de menni is tudott. Zsuzsa a szobában állt, onnan üvöltött valami szokásos hülyeséget neki. Apu szájában már nagyon gömbölyűek voltak a szavak, és így ha darabosan is, de gömbölyűen ömlött belőle a mocskos káromkodás. Ő közelebb volt a konyhához, ahol én éppen valami ebédet rakosgattam össze magamnak. Nemrég jöttem meg a suliból. Amikor megérkeztem, már állt a szokásos bál. Nyilván megint valami apró szirszaron vesztek össze, mekkora babból legyen a leves, Zsuzsa mennyire vezet vacakul, a jogsijával, amit naná, a lába közével szerzett, mert máshogy úgysem tudta volna, valami hasonló ökörségen. 

Én vagyok az, akinek nem két, hanem három anyja volt. Ezt már meséltem. Most újra, mert ide kívánkozik. Az első, az édes hétéves koromban meghalt. Ő huszonhét volt. Fehérvérűség vitte el, leukémia, amit állítólag a velem való viselősség váltott ki nála. Még hét évig élt, küzdött, mosolygott. Apu utána még kétszer nősült. Először nevelőanyát akart nekem. Anélkül, hogy ő feldolgozta volna bármilyen szinten anyu halálát. A második anyám anya volt, abban az értelemben, hogy volt gyereke. Akit a saját anyjánál hagyott, amikor apuval összejött. Ez milyen már? Hagyjuk... Mondjuk én nem bántam annyira, nem kedveltem annyira a fickót, és fájt volna megosztani vele a klassz, tágas, óbudai szobámat, más lehetőség meg nem volt. Aztán a Második lelépett, miután egy közös, kutyába menő alkoholizálás közben Apu vérbő szavakkal lekurvázta, és annyira megtetszett neki ez a fajta kommunikáció, hogy innentől minden balhénál, ami egyre sűrűbben, mondhatni menetrendszerűen jött, bevetette a kurva-adut. Erre mondta a második, hogy ha úgyis az, ad igazi alapot is: bepasizott, de olyan jól sikerült, valami gyárigazgatót fogott ki, hogy csomagolt is. Válás. Aztán jött ez a Harmadik. Akinek csak a neve volt szép, arisztokratikus. Nagydarab, brrr-arcú asszony volt. A kezdeti nyitottságom igen hamar becsukódott. Hiába szabadult meg a Másodiktól, a pohár Apu kezében maradt és egyre sűrűbben járt a giga felé. (Ebbe is halt bele, negyvenhárom évesen, az édesanyja aktív közreműködésével, de ez másik szomorú történet.)

A Harmadikkal igen vacak kapcsolatban voltam. Amióta ő volt, soha senki nem járhatott fel hozzám a barátaim közül. Olvasta a naplómat, zsarolt azzal, amit abban olvasott. Lehetősége lett volna tönkretenni kamaszkorom nagy szerelmét, ezzel zsarolt. Aput gyakorlatilag kiforgatta mindenéből. Nekem minden évszakra volt egy cipőm, egy nadrágom, két-három pólóm, két-három ingem. A Trapper-farmer korában voltunk. A pénzt, ha kaptam ruhára, nekem kellett a zsebpénzemből kiegészítenem, ha nem volt elég egy új cipőre, nadrágra. Zsuzsa volt a kasszás. Miatta kellett elköltöznünk Óbudáról. Volt valami munkahelyi adóssága, Apu bevállalta (beszopta), hogy kifizeti helyette, de csak a lakás árán tudta megtenni. Menni kellett Óbudáról a Péterfy Sándor utcába. (Mostanában sokat járok a munkám végett arra: a kapu láttán mindig elfog a borzongás.)  Abban a lakásban már nem volt saját szobám, a nappali volt a háló helyem, onnan nyílt a fürdőszoba, abból a vécé, a konyhába, az előszobába is csak ezen a helyiségen keresztül lehetett kimenni. Ahogyan a Apuék hálószobája is ebből a helyiségből nyílt. Kicseszett átjáróház volt tehát a lakhelyem. Saját bútorom sem volt. Amikor aztán Zsuzsa saját vállalkozásba fogott (esküvői ruhakölcsönzőt nyitott), az én hálóhelyem lett a várószoba, az ő szobájuk a próbaterem. Úgy egy-két évig. Egy évvel voltam az érettségi előtt. Este hatig értelme nem volt hazamennem, úgyis idegenekkel volt tele a lakás. 

Szóval így ment ez, s Apu elkövette azt a hibát, hogy feladta a saját munkáját, a felesége alkalmazottja lett, Ami egy jó kapcsolat esetén is megfontolandó. Egy cefet esetén végzetes öngól. Az volt. Egyre több pia, egyre több balhé, egyre több üvöltözés, részemről egyre több menekülés otthonról. 

S nos, aznap, amiről írok, éppen otthon voltam. Vércinikus vagyok, de lehet, hogy kár, hogy így történt. Ezt inkább ki sem fejtem, annyira kemény gondolat... Bele is borzongtam. Talán Apu még élne ma is... Az Isten tudja. 

Zsuzsa valami újabb genyó beszólására Apu belépett a konyhába és bizonytalan mozdulatokkal felragadott egy nagy kést, elindult Zsuzsa felé. Aki azonnal sikoltozni kezdett: 
– Le akarsz szúrni? Le akar szúrni! Segítség! Segítség!

Ösztönös volt a mozdulat, ahogy Apu után léptem és némi dulakodás után („Mi a f@szt csinálsz, Zoli, le akarom szúrni ezt dögöt!”) hátulról kicsavartam a kést a kezéből. Nem mondom, hogy egy pillanatig sem tétováztam, megtegyem-e, de győzött a józan ész, Apu börtönbe került volna, én meg a fene tudja... Zsuzsa életben maradt. Hálás nem volt. 

Apu mindig agresszív volt, ha ivott, de szerencsére csak végtelenül trágár szájkaratét folytatott, nem bántott soha senkit. Volt bennem félelem, menekülni akarás (az első alkalommal mentem is, szerencsére volt hová, drága Nagyim, az Isten áldjon, legyen neked könnyű a Föld!), de fizikailag soha nem kellett félnem Aputól. Életében kétszer ütött meg, és ötven százalékban teljesen igaza volt. De hogy milyen egy teljesen élhetetlen családi élet (családi, hahaha!), sajnos a saját bőrömön tudom, így azt is, ha nem is kell a fizikai létemet félteni, milyen, ha otthon senkit nem érdekel, hogy vagyok, hogy ki vagyok, mit gondolok, milyen vágyaim terveim vannak, miben vagyok bizonytalan, miben szeretnék támaszkodni, segítséget kapni... 

(Aztán, milyen a sors, milyen tréfás a jó Isten. Nevelőszülő lettem. Életem szerelme az én gyerekeimé, én az övéé. Nem egy fáklyás menet, mondhatom. Úgy éltem meg, egy nevelőszülő egyszerűen nem győzhet. S persze akasztják a hóhért: „Nem vagy az apám!”. Csak most a másik oldalon állok. Szerintem én és a párom sokkal jobb fejek vagyunk, mint 2-3. anyám bármelyike. De ami a szülőtől elfogadható, az a nevelőszülőtől egyáltalán nem. Hatványozottan nem. Vannak/voltak szédületes eltévedések a kamasz fejekben. Nyilván az enyémben is voltak. Piszok nehéz rendet tenni a viszonyok és a jogosultságok között. De ez megint egy nagyon másik történet.)

Nem mondom, hogy épen átvészeltem ezeket az éveket. Hihetetlen vágy alakult ki bennem a biztos dolgok iránt, hogy hihessek valakinek, kapaszkodhassak valakibe. Hűséges és türelmes vagyok. (Igen, bizonyos esetekben puhapöcs, ahogyan Csernus fogalmazza.) Egyre kevésbé, de mégis. Három évig (meg bizonyos értelemben előtte tizennégyig) tűrtem, mielőtt váltam. Nagyon hálás tudok lenni, ha szeretnek. (Ezt magyarázom a nevelt lányomnak is: kenyérre tudna kenni, ha akarna, volt rá ezer példa, de eszébe sincsen ilyet tenni.) 

Empatikus vagyok Eleanorral, bár a felét sem éltem át annak, amit ő. 

A REGÉNY ÉS A SZERZŐ

Már nem emlékszem, miért írtam fel magamnak ezt a könyvet, mielőtt a FSZEK-ben levadásztam. Amikor olvasni kezdetem, akkor jöttem rá, hogy ez egy YA (Young Adoult) könyv. Vagyis fiatal felnőtteknek szóló irodalom. Ahogy az elteonline weboldala fogalmazza: 

A YA korosztályra inkább az a jellemző, hogy még iskolába jár, otthon, a szüleivel lakik, keresgéli önmagát, az első nagy szerelemre vár, vagy épp most éli át azt.

Vagyis egy kamaszregény van a kezemben. Ami nem baj. Az én kamaszkorom kamaszregényeit nagyon szerettem. A Keménykalap és krumpliorr, az Utánam srácok!, az Éljen a száműzetés! a kedvenceim voltak, többek között. Úgy fest, ezek a mai YA-könyvek, amikor nem vámpíros-, disztópikus-, fantasy-könyvekről van szó, közelebb vannak a felnőtt problémákhoz. Vagyis néhány évvel túllépnek az én kamaszkori kamaszregényeim problémáin. 

Ezt a könyvet Rainbow Rowell írta. Az írónőnek magyarul eddig két regénye jelent meg, ez és a Szív küldi. A moly.hu-n ezt 90%-ra értékelték az olvasok és 444-en olvasták. 2014-es magyar megjelenése óta. A Szív küldi idén jelent meg, eddig huszonnégyen olvasták, 86%-os tetszési indexszel. 

Rainbow Rowell 1973-ban született. Újságíró volt, aztán regényíró lett. Az Eleanore és Park díjat kapott a The New York Times-tól, az Amazon-tól, a Goodreads-től. Mrs. Rowell házas, két fia van. 

KAMASZREGÉNY, KAMASZSZERELEM. VAGY TÖBB? KELL TÖBB?

Amikor a Moly-on tisztában lettem a műfajjal és a célközönséggel, kicsit elment a könyvtől a kedvem. Akkor már olvastam, a harmadáig jutottam. Befolyásolható vagyok. Annyi, de annyi könyv van, amit el kellene olvasnom... 

De nem hagytam abba.

Az alaptörténet egyszerű. Adva van egy rendezett életű, boldog családban élő srác, koreai anyukával, Tom Selleck-szerű apuval, aki Koreában szolgálva hozta haza vásárfiának anyut, akitől aztán született két fia, a címszereplő Park és Josh. Park szemmel láthatón nem tiszta faj árja amerikai, turmix, s mint tudjuk a turmixok nagyon vonzók. Park a maga rendezettsége mellett sem sorba beállós típus, de van egyfajta tekintélye, meg van a maga pozíciója. Béke van körülötte. Szimpatikus, jópofa, teljesen mindennapi srác, akivel jó együtt lenni. 

Adva van egy nagyon rendezetlen életű, duci, extravagáns lány, Eleanor, egy halom tesóval, egy nyámnyila, victimologia-eset anyukával, egy link, a gyerekei iránt teljesen közömbös, velük nem törődő, távol élő édesapával és egy vadbarom, verbálisan és fizikailag is agresszív, alkoholista, drogdíler nevelőapuval, aki totális terrorban tartja a családot. Eleanore extravaganciájának a nincstelenség is oka. Mindig éhes, nincs telefonjuk, kizárólag adományboltból öltöznek, nincs walkman-je, nincsen pénze, nem ismeri az éppen menő zenéket, fogalma sincsen a The Smiths-ről, a Cure-ról, nem ismeri az X-Men-t, a Watchmen-t. Nincsen képben. Túlél. Az extravaganciája egyfajta védőpajzs, hogy elterelje a figyelmet a vörös hajáról, a szeplőiről, a súlyfeleslegéről, mégpedig azzal, hogy felhívja rájuk a figyelmet.

Adva van egy csapat tini, Steve, Tina és a sleppjük, akik leuralják a többieket. Park kívülálló. Eleanore új a suliban. Amikor felszáll a buszra mindenki megbámulja az öltözködése és a lobogó, dús, vörös sörénye miatt, amibe mindenféléket belefon. Helyet sem kap a buszon. Végül Park húzódik arrébb, ha kényszerűn is, jól nevelt gyerek, mondom. Egy szót sem szólnak egymáshoz. Napok múlva Eleanore beleolvas Park aktuális képregényébe. Park észreveszi és hagyja olvasni. Pár nap múlva odaad neki pár füzetet. Aztán csinál a lánynak egy kazettára egy The Smiths válogatást. Kapcsolat lesz köztük. Komoly, tartalmas, de nem akadályok nélküli szerelem. Innentől nagyjából minden spoiler. 

De nem is annyira a történet a lényeges. Sokkal inkább az, ahogyan Rowell megközelíti a két tiszta lelkű fiatal szerelmét. A srácok tizenöt körül járnak. Hadd mondjam egyből a lényeget: a szerelmük szép. Hihető. Nem kapkodós, óvatosan tapogatózó, ahol kell, kellemesen gátlásos, izzón szenvedélyes. Amiben Rowell szerintem nagyot alkotott: egyfelől nem csúszik bele sem a gejl nyalás-falás trutyijába, akkor sem, ha a hősei nyalják-falják egymást, Eleanore még sohasem csókolózott, sem a tini szex kikerülhetetlen pataknedveinek mélységes vonzásába. 

 Ami még ennél is sokkal szimpatikusabb számomra: Mrs. Rowell kikerüli azt az úgyfest kikerülhetetlen csapdát, amibe nagyjából minden író és filmrendező belehull, amikor sanyarú sorsú gyerekekről mesél. Történetesen: a sanyarú sorsúak kivétel nélkül utálnak mindenkit, soha nem nyitottak a megmaradt szüleik új partnerei felé, egy kész nyűglődés az életük, kiszámíthatatlanok, hisztisek, bleee. Soha nem értettem, miért kötelező ilyennek lenniük. Hangsúlyozom, három anyám volt, és Apuval csak egészen kicsi koromban voltam itt-ott, Anyu halála után semmi emlékem arról, hogy közösen csináltunk volna bármit. A Kettedik és a Harmadik számú anyám nem szeretett, púp voltam a hátukon. A Harmadik teljes mértékben ki is semmizett mindenből, ami Apué volt. Hazudok: maradt egy szakadt bőrkabát és festékfoltos kombináltfogó. Vagyis teljes joggal SSGy (Sanyarú Sorsú Gyerek) vagyok én is. Mégsem utáltam a világot, voltak barátaim, barátnőim, nem másztam elefántcsonttoronyba, és nem éreztem azt, hogy a világnak kell hozzám alkalmazkodnia, mert én már annyit szenvedtem. Nem mondom, hogy mindebből semmi sérülést nem szedtem össze. Minden bizonnyal de. Persze. Gondolkodom, mit is... Némi realista pesszimizmust, hogy úgyis véget ér minden. Némi önértékelési zavart, és önbizalomhiányt. Hatalmas szeretetvágyat. Egy jó adag készséget a megalkuvásra és az önérvényesítés hanyagolására. Ilyesmiket. Úgy érzem, nem elviselhetetlen szinten és nem antiszociálisan éltem meg gyerek- és kamaszkorom külső problémáit. Voltak velem bajok, de nem ríttam ki a többi skac közül. Nem voltam angyal, de nem voltam ördög sem, mondván, hogy meg van rá az okom. 

S na, Mrs. Rowell ezt találta el Eleanor-ban: nem egészséges a kislány... nagylány, persze, hogy sérült, hogy is ne lenne az, amikor a nevelőapja kirúgja otthonról, és egy évig idegeneknél él, csak azután mehet haza. Hm, „haza”... Extravagáns, de nem agresszív, nem öntörvényű, magának való, de nem antiszociális, nem elzárkózó, tájékozatlan, de nem ostoba. Vagyis minden külső feltűnősége ellenére van benne egyfajta harmónia. Ez az írói húzás számomra végtelenül szimpatikus volt. Eleanor szenved, de nem tolja túl a dolgot, hallgatnia kell nagyon sok mindenről, de nem misztifikálja el a dolgokat, sérült, de nem pszichológiai eset, bezárkózik, de van benne készség a nyitásra (nemcsak Park lép be az életébe, hanem két fekete lány is). 

Az már csak hab a tortán, hogy elég ránézni Mrs. Rowell-re: Eleanort látjuk. Szép arc, egyáltalán nem törékeny, dús haj, szeplők... Vajon koreai a férje? 

És mondom, itt jön a két fiatal nagyon szép, nagyon szenvedélyes, a testiségtől sem mentes, de ésszerű határok között megtorpanó szerelme. Mondom, szép a szerelmük. Mert mit lehet arra mondani, egy kimaradt lélegzet helyett, amikor egy tizenöt éves srác nem azt mondja a barátnőjének, hogy dejóseggedvanmegdugnálak, hanem azt, hogy: 

– Nem tetszel nekem – felelte –, hanem szükségem van rád.

Értsük jól a szavakat! Park nem azt mondja, hogy nem tetszik neki Eleanor. Tetszik neki. Mindenestül. Amikor először látja tornadresszben, alig bír magával, rájön, hogy a lánynak mindene meg van, ami egy nőhöz kell, és amije van, az ő, Park veszettül szemre és izé, khm-re valónak találja. De mégis azt mondja, hogy nem az a legfontosabb, hogy Eleanor tetszik neki, hanem azt, hogy a lelke legmélyéből szereti. 
Egy lelkészem, Szigeti Jenő azt találta mondani egyszer egy házasságról, válásról szóló előadásában, hogy nem az a párom, akivel tudok együtt élni, hanem, aki nélkül nem tudok élni. Jenő nem tudja, de nagyon sokat segített ezzel a mondattal ahhoz, hogy meglépjem a válást. Nem ez volt a célja. De még többet segített abban, hogy a válás meglépése után tudjam, mit akarok. Meglett a fejemben a sablon, milyen nőt akarok. Nem a külsőről szólt ez a sablon, hanem elsősorban a jelleméről, a személyiségéről. Megkaptam. Teszem hozzá: külsőben is (van rajta mit fogni, hjaj, bizony, gribedlis, zöldszemű, szép mosolyú, széles állkapcsú, stb.) Nem egy hibátlan embert kerestem, hanem a társamat, a másik felemet. Akinek simán tudom azt mondani: 
– Rengeteg gyönyörű nő futkos az utcákon...
– Nemcsak én vagyok gyönyörű? Hogy-hogy!
– Nem, nemcsak te vagy gyönyörű. De téged szeretlek! Téged szeretlek!
No, ezt mondja Park. Tizenöt évesen. 
Nincs a könyvben nagy cselekmény, nincsenek irdatlan feszültségek, nem kell tíz körmöt rágva izgulni Eleanor-ért és Park-ért. Van feszültség és lehet is izgulni, de nem ez a fő sodor. Nem is egy nagy történet az övék. Egyszerűen jó olvasni kettejük kapcsolatának valószerű alakulását. 
A nálam levő könyvtári példány utolsó oldalán több morgás van amiatt, hogy a könyv befejezetlen. Nem az. Szerintem egyértelmű, mi a vége. 
Scolar, Budapest, 2014, 334 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632445359 · Fordította: Simonyi Ágnes
4/5
(2019)

 

Vámos Miklós: Legközelebb majd sikerül

Az életem, ahogyan Vámos Miklós látja

vamos_legkozelebb_majd_sikerul.jpgTöbbször leírtam: talán Vámos Miklós az egyetlen, akit a kortárs magyar írók közül igazán szeretek. Ööö... Mármint azt, ahogyan és amit ír. Okot ne kérdezz, magyarázattal nem tartozom, és nem is tudok adni. Minden bizonnyal benne van ebben az egész személyisége, csendessége, intelligenciája, finom trágársága (de ez már csak írásban, s nem okkal, ok nélkül), a nők szeretete, a humora, a visszafogott őszintesége. S persze nem másodlagos az sem, ahogyan ír. Nem vagyok ájult fanja, nem tetszik vadul minden könyve. Van amelyik nem is jött be. Ha belegondolok, két könyve miatt szeretem igazán. Az egyik a Márquez és én (erről valami titokzatos oknál fogva nem írtam értékelést, még rosszat sem), a másik a SzitakötőEz volt az a két könyv, félre ne értsd, de amikről olyan érzésem volt: akár én is írhattam volna őket. 

És akkor itt meg is állok egy kicsit. Ez idáig kétszer jártam úgy, hogy kitaláltam valami írásötletet, és addig szötymörögtem vele, amíg valaki más által, ha más formában is, de valahol viszontláttam. Az első egy Magyarországon játszódó disztópia-ötlet volt, amolyan hángérien Indiana Jones, a középpontban a Pilissel, a pálos barátokkal. Addig jegyzetelgettem, olvasgattam, amíg meg nem jelent egy szakasztott hasonló könyv. Aztán volt, van egy elkezdett meglehetősen régen elkezdett, de még be nem fejezett regénykém. (Tegnap olvastam el újra, néha meglepődöm, amikor magamat olvasom, most is ez történt. Élveztem.) A második bekezdése így fest: 

Mondom akkor, ami fáj. Íme: ma már mindenki író. 
Még én is.

Amikor 2011-ben megjelent Jurij Poljakov Gödölye tejben című regénye (én 2013-ban olvastam, akkor a saját, fenti szövegem már készen állt) a fülszöveg első mondatai így néztek ki:

Manapság ​bárkiből lehet neves írót faragni. Még abból is, aki soha egyetlen sort nem vetett papírra.

Akkor elment a kedvem az írás folytatásától. A napokban, hetekben újra fel-felbukkantam bennem ez az abba- vagyis inkább félbehagyott írás. Jóval azelőtt, de legalább két héttel, még mielőtt Vámos jelen könyve a kezembe került volna. De a Legközelebb-et előbb kezdtem olvasni, mint hogy a saját írásomat átfutottam volna.

AZ ÍRÓ, AKI MEGÍRJA AZ ÍRÓ TÖRTÉNETÉT, AKI MEGÍRJA AZ ÍRÓ TÖRTÉNETÉT

Tegnap, Vámos könyvének a felénél tartva, letöltöttem saját magamat a Drive-omról, és a kis mikrobuszban ücsörögve valahol a tizenharmadik kerületben, elolvastam magamat. És kiakadtam. Veszettül. S most, hogy a végéig elolvastam Vámos Miklós könyvét, rohadtul, piszkosul, mocskosul dühös vagyok. Nem, nem Vámos Miklósra. Nem is a Jóistenre. Nem is tudom, kire és mire. De olyan érzésem van, hogy ami van, az nem lehet, hogy igaz legyen, ilyen nem is létezhet. Mintha valami külső rendező röhögve egy kurva nagy fityiszt mutatna az égről. Mert Poljakov nagyjából megírta az egyik harmadát annak, amit én szeretnék, ő a kisebbet, Vámos pedig megírta a másik harmadát. Természetesen ezek után, ha egyszer, valami csuda folytán napvilágra kerülne az írásom, ember nem akadhatna, aki elhinné, hogy bármilyen hasonlóság bármelyikkel csak a véletlen műve. 

vamos_legkozelebb_majd_sikerul_vamos.jpg

A Legközelebb majd sikerül nem is annyira cselekményében mutat párhuzamokat, sokkal inkább az életérzésben, a főhősök viszonyaiban, az élethez történő hozzáállásukban, az egzisztenciájukban, a nőügyeikben.

S hogy ezt még tetézzem, nem elég, hogy a félképzeletbeli hőseimmel, Szacsa, Putyu és Trencsényi vannak komoly parallelizmusok, de sokkal durvább, hogy a saját életemmel is. A hozzáállásaimmal is.  

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Vámos írt egy könyvet, ami alapvetően Mohácsi Zoltánról szól, miközben persze, az ő története az Ivánokról szól. De konkrétan rólam, meg Pipi barátomról. És igen, Pipi alias KIss Endre (érted, KISS; vö., a könyvben a főhős NAGY Iván) 2013-ban meghalt. Ugyan nem balesetben, de végső soron, ha úgy veszem, egy kicsit baleset volt az egész élete. Félre ne érts, egyre inkább olyan érzésem van, hogy mindannyiunk élete, így vagy úgy az. (Nem a szakadt gumik következményére gondolok.) Amit írni kezdtem, Pipi emlékére kezdtem írni. Nem az életrajza, hanem csak olyan... És itt kezdődnek a bajok. A hátborzongató hasonlóságok. Annak ellenére hátborzongatók, hogy tudom, megfelelő intellektuális logisztikával bármilyen tényekből összefüggő logikai láncot lehet alkotni, akkor is, ha valójában semmi közük sincsen egymáshoz. A hangsúly a megfelelő logisztikán van. De most isten bizony nem erről van szó. Különben nem is lennék ilyen végtelenül feldúlt. Remeg a kezem, a gyomrom... Komolyan. 

Mert, ugye, a könyv, Vámosé, a főhősei, az Ivánok, Nagy Iván és Kispéter Iván barátságáról és az egyébként közepesen élvezhető életük kilátástalanságáról szól. Arról, hogy ha valami jó, semmi vész, nem kell majrézni, az úgyis menthetetlenül elmúlik. Arról, hogy ha van is egy olyan nő, aki megérdemli a figyelmet, az áldozatot, az odaadást, a kompromisszumokat, akkor is az van, hogy a kapcsolatot előbb-utóbb úgyis elbattyuk valamivel. Arról, hogy nagyon jó, ha embernek álmai vannak. de az álmok, ahogy múlnak az évek, ahogy nem érkeznek meg a lehetőségek, valahogy mindig lőtt szárnyú angyalokká lesznek. Amiket egyre kevesebb és kevesebb reménnyel dédelget az ember, hogy aztán egy napon megnyomja a delete-gombot, és kuka az egész. Arról, van a barátság, ez az első, meg van a szerelem, ez a második, és nagyjából, hiába lőtt szárnyú álmok, ha ez a kettő van, érdemes élni. Ha meg nincs, akkor nagyjából az égvilágon semminek, de semminek sincsen értelme. (Azon kívül, hogy a saját Pipi-írásomnak is ez a vezérfonala, erről egy mesét is írtam, hosszú évekkel ezelőtt; didaktikus, mert ezt így ki is mondtam benne.) Arról, hogy az ember nem fekszik össze a barátja nőjével, mert akkor bukik minden, a nő ne feküdjön össze a párja barátjával, mert mindent rombol, de Miklós ezt már hogyan a viharba... (Még mielőtt: Pipit nevesítettem az előbb, ám itt hangsúlyozottan NEM róla van szó!) S arról is, hogy egy barátság még ezt is túlélheti. Tudom, tapasztaltam. (Mondom, ezt nem Pipivel.) Arról is szól a könyv, hogy ötven-hatvan felé az ember rádöbben, hogy kapcsolatok nélkül nincsen karrier. Arra, hogy mindig van, aki megelőz (bakker, ugye, Vámos Miklós?), aki jobban csinálja. Arról is, hogy egy férfi számára egy megfelelő nő megfelelő viselkedése nagyon komoly potencianövelő lehet, nagyjából életkoról függetlenül. És vica versa. Arról, hogy alkotni érdemes. Hogy voltaképpen csak azt érdemes csinálni. Meg tartalmas kapcsolatokat. S ha ezek közül bármelyik nem megy, lófütty az egész létezés. De komolyan. Arról, hogy vannak kapcsolatok, amik a szar időszakokban rendre visszazokogódnak az ember fejében. Meg arról, hogy a főhős imádja a zenét, de semmilyen szinten nem műveli, a kottához sem ért. (Talált, süllyedt!) Meg arról, hogy konyha-alsón ugat csak valamit németül és angolul. (Mégtaláltabb, mégsüllyedtebb!)

Meg arról is, hogy a zsidó író megírja az elvetélt zsidó filmíró történetét, és egy harmad-negyedvérű zsidó meg, aki meg írja egy másik elvetélt, harmadvérű zsidó író történetét olvassa. És ebből a láncból az elsőnek fontos, hogy van benne zsidó vér. A harmadik meg kussoljon, mert legalább annyi cigány, meg jász vér csörgedezik benne, mint zsidó. S hogy voltaképpen nem tök mindegy, milyen vér folyik bennünk, ha egyszer szinte predesztinálva vagyunk az életünk elcseszésre? 

Meg arról is szól a könyv, hogy múlik az idő, és az ember egyre többet gondol arra, hogy persze, nagyon faszányos dolog élni, süt a nap, csicseregnek a madarak, a világ legszebb dolga a női test, főleg, ha legalább egy korlátlanul a rendelkezésünkre áll, szólnak a jó zenék, győzzünk válogatni, megy alattunk a ilyen-olyan verda, önmagában tömény ima egy hegy tetején megállni és körbenézni, van-e jobb dolog mint jó ételek enni, jó borokat, kézműves söröket kortyolgatni. És így tovább...

De valahogy minden mélyén, alján, tetején, velején ott vannak a lélekfagyasztó kérdések: Így gondoltad? Erre vágytál? Erről kellett, hogy szóljon? Elégedett vagy? Legközelebb majd jobban sikerül... És ettől sírni kell egy kicsit, Mert ahogy múlnak az évek, gyűlnek a ráncok, fogynak a remények, a kilátások, sokasodnak a fájdalmak, gyérülnek az emberek körülöttünk, tompulnak az érzékek, úgy lesz egyre világosabb, az öregek döntő többsége miért nem kezdené újra az egészet. Ma már értem például a nagymamámat. 

Többször kiesett a könyv a kezemből. Az Ivánok könyvében van több halál. Több halált terveztem én is a könyvembe. Nagy Iván hatvanévesen kapott egy lízingelt gyereket. Én negyven voltam. Nagy Iván gyereke kezelhetetlen. Panaszkodni van okom. Hab a tortán: Iván élettere kiterjedt, de a végén mégis Óbuda-Budakalász magasságában ér partot a földrajza. Én Óbudán nőttem fel, majd huszonöt év szünet után vissza akartam ide jönni, szerelmetesfeleségtársam csillaghegyi volt, ő nem akart elmenni Óbudáról. Igények, ha találkoznak. Ivánnak nem volt semmije. Nekem... meg se kérdezd! Ivánnak tervei voltak, de legalább egy. Én: már nem is próbálkozom az írásaim megjelentetésével. 

Van még, tudnék még mit írni a szőrszál állító párhuzamokról. De talán ennyi is elég. Komolyan hulla para ez az egész! Mint egy Philip K. Dick regény: az író megírja a maga életéből vett fikciós  történetét, amiben megírja egy másik író életének a történetét, aki éppen egy fikciós történetet ír a saját életéről. 

Egyelőre ülök itt, írok, de ott legbelül csak bambán meredten bámulok magam elé, és próbálok nem spirituális magyarázatot találni erre az egészre. Vámos ezt írta a Tiszta tűz című könyve fülszövegének a végére, tök realistán:

Boldog lennék, ha e könyv hatására szokásba jönne az irodalmi páros, mint olyan. A hozzám hasonló írónak remek játék. A hozzám hasonló olvasónak is. Reménykedem, hogy sokan vagyok.

Hm... Lehet, nem is rossz ötlet ez az író megírja a másik írót, aki megírja az írót? S erre most én meg nyilvánosságra pufogtatom, hogy depizhessek, ha valaki lenyúlja? 

VALAMI SZUBJEKTÍV REALISTÁT IS VÉGRE!

Ezek után hogyan merjem értékelni a könyvet reálisan? S vajon ki a fene mondta, hogy reálisan kell értékelni?

Reálisan a könyv nem olyan jó. A sztori voltaképpen elég lapos. Van ez a filmíró meg van a hangmérnök barátja, nekik meg van egy cégük. Meg van a régi barátnő, aki összejön az új baráttal, meg van az ügyvédnő, aki a régi barátnő régi barátjával, aki a két barát egyike. Van, hogy jól működnek együtt, amíg el nem barmolják a jól működést, kuki ide, punci oda, durrr az egésznek, cseszhetik a jól működést! Jön a vergődés, a permanens egzisztenciális kapaszkodás, anyagilag is, lelkileg is. S még mindig nem értik, hogy a rossznál mindig lehet még rosszabb. Ahogy a nem kicsit cinikus mondás tartja: ember tervez, Isten perverz. Ahogy viszont az egyik józan szereplő fogalmaz: minden rosszban van valami továbblépési lehetőség. Kérdés: összhatásában ez vajon vigasztal-e, vagy menjen a sors a picsába? 

S mindez játszódik a XXI. század Magyarországának 2010 körüli éveiben, kilenc év alatt. Kilenc, mert itt van a főhős-Iván, a filmíró mániája, hogy valahogyan megfilmesíti Beethoven kilenc szimfóniáját. Ez adja a könyv keretét. Kilenc fejezet, kilenc év. A fejezetek mintegy rímelnek a fő-Iván életére. Ez lenne a keret. Elképelésnek nem rossz. S persze, akár, mert miért ne lehetne olyan, hogy valaki, bárki és akárki annyira szeret egy (kilenc) zenét, hogy egy életen át hallgatja? Én úgy harmincöt éve hallgatom Rick Wakeman tömör címmel bíró lemezét, a The Myths and Legends of King Arthus and the Knights of the Round Table-t vagy Mike Oldfield Platinum-ját, vagy a Solaris Marsbéli krónikák-ját, na, és a mai napig képtelen vagyok megunni ezeket. Meg sok minden mást is. Vagyis van ilyen. 

De valahogy nem csusszant át csont nélkül a Beethoven-keret. A keretből kicsit fertőző monománia lett. Fertőző, mert nem csak a fő-Iván volt mániákus, hanem azzá tette az al-Ivánt is, a volt nője meg eleve fertőzött volt. Olvasunk Beethoven monográfiájáról, megtudunk róla ezt-azt, hallgatjuk hallatlanul is mind a kilencet, mert mindenhol az szól, még a Ivánok munkája közben is. De egyfelől nekem egy idő után, bár nem tartom elképzelhetetlennek, hogy így működjék a dolog, de valahogy sok lett Ludwig mesterből. Mondjuk kedvet kaptam a szimfóniák meghallgatására (köszönöm, Miklós!) De az valahogy nem állt össze igazán, hogyan is támasztja alá egy-egy szimfónia a könyv cselekményét. Kivéve persze az utolsót, a kilencediket, a Sors-szimfóniát. Az egyértelmű. 

Másfelől volt bajom a könyv szerkezetével is. Addig, amíg ki nem tör a kvartett-tagok között a hirig, vagyis nagyjából a könyv közepéig, minden pompás. Aztán a hirig után leül a sztori. Persze, néha leül az élet is, és az istennek sem akar felállni (mármint az élet; bár...), mert hogyne, így van ez, egyáltalán nem életidegen, hogy a saját hülyeségünk miatt, a döntésképtelenség miatt, mert jobb a biztos xar, mint a jó bizonytalan lehetősége, vagy a Nagy Dramaturg tanítani akarása miatt, vagy az ördög tudja mi miatt úgy történjen, hogy nem történik semmi, csak peregnek a nyúlós, semmitmondó napok, egyik a másikba taknyozódva, napra napra, hétre hét, hónapra hónap, évre év. De mi most regényt olvasunk. S nem vélem úgy, hogy a fő-Iván életének ez a taknyozódása koncepció volt. 

Ám ettől függetlenül az kegyetlenül jól átjött, hogy Vámos generációja, és rögtön hozzáteszem, az enyém is (tizenhét évvel vagyok fiatalabb nála) hogyan élte, éli meg az ezredváltást és az azt követő éveket, hogyan éli meg , hogy az élet előbb-utóbb véget ér, hogyan próbál talajt találni a lába alá, hogyan próbál tartóst kapcsolatot építeni abban a korban, ahol a család, mint olyan már idejét múlt és korszerűtlen (komolyan ezt sikerült olvasnom tegnap. S fő-Iván is úgy áll, ténfereg az életében, jóindulattal, vágyakkal, tenni akarással, bizonytalansággal, kétségekkel, kipárnázva, megfosztva attól, hogy igazán valaki legyen, Éppen ezért nagyon szép, amikor belátja, hogy a Beethoven-filmből úgysem lesz semmi, kuka, és törlés a kukából minden fájl, jegyzet, minden. Aztán befejezi a mediálást is. És akkor a nyakába szakad az élet a megörökölt, véridegesítő csimota személyében. Ami egyáltalán nem olyan dicsőséges, mint amilyen a film lett volna (miért, az lett volna?), sokkal fárasztóbb, küszködősebb, több kétellyel, kényelmetlenséggel, idegességgel jár, és a végeredmény tutira semennyire nem garantált, újrajátszás sincs. De mégis... valahogy, miközben az ember úgy csapná nyakon a kis takonypócot, hogy azonnal fekvőtámaszba zuhanjon, mondom, mégis sokkal, hm, emberibb... Nem, nem ez a jó szó. Szívmelengetőbb... Talán. 

Nem nagy regény a fájdalmas című Legközelebb majd sikerül, Nem is Vámos legjobban sikerültje. De számomra mégis fontossá vált, és rögtön ott van a Szitakötő után. Nincs tézis, nincs antitézis, nincs szintézis, nincs tanulság. Élet van? Amikor aktív keresztény koromban többször, kisebb-nagyobb nyilvánosság előtt feltettem a kérdést a hallgatóságnak: S vajon miről szól az életed?, azt hittem, nagyon frappáns vagyok okos és célravezető a kérdéssel. Mert az élet nem szól valamiről. Az életet éljük. Így vagy úgy. Jól vagy rosszul döntve, döntögetve. Optimista verzió szerint a szívünk szerint. Meg a jó lelkiismeretünk szerint. Botladozva, bénázva, örömködve, aminek lehet, vagy éppen végigdepizve a lehetőségekre kapott időt. De fölösleges abban reménykedni, hogy lesz legközelebb, amikor majd sikerülhet. Addig meg... hm, majdnem megmondtam megint a frankót... olvassunk Vámos Miklóst. Is. De mindenképpen! 

Athenaeum, Budapest, 2018, 400 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632938226
4/5
(2019)

Jean-Claude Forest: Barbarella 1.

A nimfomán sci-fi-akcióhősnő

forest_barbarella_1.jpgEzt a képregényt is véletlenül találtam a könyvtárban. Amikor kinyitottam, nem hittem a szememnek. Láttam én a borítón, hogy valami francia vagy angol pasas írta, rajzolta (francia), de ahogy a képekre néztem, mintha a magyar képregény-rajzoló, Fazekas Attila rajzait láttam volna. Megnőtt az érdeklődésem. Amit tovább fokozott, hogy sci-fi képregényről van szó. Na, gyerünk!

Jean-Claude Forest 1962-ben jelentette meg az első Barbarella képregényt. Valami olyan formában, ahogyan régen nálunk, ha jól emlékszem, az Esti Hírlap utolsó oldalának az alján jelentek meg képregények, négy-öt kocka egy számban. Aztán megjelent a Barbarella-történet egyben is. Aztán még sok, amik végül négy gyűjteményes kötetekben is napvilágot láttak. Amik aztán hamarosan angol fordításban is kiadták őket. 

1968-ban filmet is forgattak a történetből, főszerepben a nagyon is csinos, Barbarellás Jean Fonda-val, akit a rossz nyelvek szerint csak azért választott a rendező, Roger Vadim a címszerepre, mert éppen a barátnője volt, és meg akarta mutatni Fonda csakugyan szemre- és figyelemre (hogy mást ne mondjak...) méltó bájait. 

A jelen kötet története nem egy történet. Pontosabban egy, de epizódokból áll. Barbarella szerelmi bánatában vándorol az űrben, leszáll egy bolygón és ezzel egy pillanatnyi szünet, pihenés nélküli ámokfutás veszi kezdetét. Barbarella ide-oda csúszkál a bolygó különböző mélységeiben, tereiben, síkjain a legtöbb esetben deus ex machina esve bele egyik kalandból a másikba. 

forest_barbarella_1_forestjpg.jpgBarbarella egy űrben utazó, bátor, leleményes, vastagon és mindenek előtt nimfomán, szőke bombázó, aki az első szóra, ami általában az övé, meztelenre vetkőzik és magáévá tesz bárkit és bármit. Barbarella éppen ezért a szexuális forradalom és a feminista mozgalom egyik jelképévé vált. Egy férfi által, gondolj, bele!

Annyira bárgyú és naiv a cselekmény, hogy olyan nincsen is. Pedig lám, mégis van. Elmondhatatlan az minden dramaturgiára, szerkesztésre elvekre fittyet hányó cselekményvezetés, amivel Foster él. Kitalál egy konfliktust, fokozza, majd amikor nem tudja hogyan kimenekíteni Barbarellát, kreál egy olyan műmegoldást, olyan hajánál fogva előrántott cselekményszálat, hogy az ember nem túl művelt és nem annyira rendszerben gondolkodó gyereke csak les, és a legszívesebben a sarokba hajítaná az egész francos, egybefüggő történettelen történetet. Különösen, amikor Barbarella szüntelen üzekedés-vágya olyan szintre emelkedik, amikor már egy robotot is magába enged, miután megkérdezi tőle, hogy:

– Mondja, Aktor... Mi mindent tud csinálni?
– Mindent, asszonyom, mindent... Méghozzá roppant alaposan. 
(54. o.)

Erre Barbarella válasza a következő: 

forest_barbarella_1_kep5.jpg

Ez nálam kicsit kivágta a biztit, majdnem a sarokba is dobtam az egész sci-fi pornót, hogy köllafrancnakeza baromság, de aztán valahogy mégis maradt. A gondolat azzal indult, hogy de jó a robotnak, a fém az mindig kemény... 

De a hátborzongató brrr-érzés ellenére valamit meg kell figyelnünk! Ez pedig  rajzok profizmusa, dinamikája és dramaturgiája. Ami jelzők a történet egészére, ugye, egyáltalán nem igazak. De ismétlem, a képregény minden egyes kockájára igen. Nézz csak meg néhány példát! Tényleg majdnem random fotóztam mindet. 

 Valahogy a képregény közepén kezdtem gyanakodni, hogy fordítva ülök a lovon. Egyre inkább úgy tűnt, a bugyutaság és a naivitás nem szükségszerűség, nem a szerző aztakurva-alapbeállítottsága, hanem eszköz. (Legalábbis reménykedem benne, hogy így van, mert ez indok arra, hogy akár még szeressem is.) A paródia eszköze. Egyfelől a képregénynek, mint olyannak a paródiája. Másfelől akció sci-fi paródiája. Nem olyasfajta paródia, mint Douglas Adams Galaxis útikalauz-a, nem röhögjük szét a fejünket, csak a túltolást érezzük, a képtelenséget, a lehetetlenséget és a nagyon akarást. Ha így állok hozzá, pazar a sztori. Ha nem így, akkor gyalázatosan vacak. Annyira, hogy még gyerekkoromban se tetszett volna. S az a nagy helyzet, hogy amikor ez a szemléletváltás megtörtént bennem, kezdtem nagyon élvezni a képregényt, sőt, nyitott lettem a következő részekre is. Amiből egy már meg is jelent magyarul. 

forest_barbarella_2.jpg


Nero Blanco Comix
, Budapest, 2017, 76 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155524240 · Fordította: 
Bayer Antal
3,5/5
(2019)

Mark Waid – Alex Ross: Kingdom Come – A Te országod

Szuperhősök szuperhősök ellen avagy Watchmen újratöltve

waid_ross_a_te_orszagod.jpgAzért is jó olvasni, mert az ember egyre többet ismerhet meg a világból, egye több mindent tudhat. Azért rossz olvasni, mert az ember, ha becsületes, igen hamar rájön, hogy nem tud fittyfenét sem, és soha utol sem fog érni semmit. Akkor sem, ha mondjuk csak a kortárs irodalom érdekli. Ha emellett bármi más iránt is van benne érdeklődés, menthetetlenül és végképpen elveszett. Gondolj csak bele: ha mondjuk érdekel a történelem... S emellett mondjuk egy kicsit a pszichológia... Emiatt mondjuk a vallás és a kultúrtörténet is. S akkor persze az alapvető társadalomtudományok sem maradhatnak ki. A természettudományokat még egyáltalán nem érintettem. A vallás miatt a biológia és a kémiai is esélyes lehet. A fizikáról nem is beszélve, a kvantumfizikáról végképp nem. A művészettörténetről szót se ejtsünk! Nem is folytatom... De mégis: ha az emberfia olyan szerencsés, hogy képes leragadni a szépirodalomnál, még akkor is elveszett ember: a szépirodalom is bepótolhatatlan és utolérhetetlen. Megismerni a klasszikusok tömkelegét? Átverekedni magunkat a kortárs írók óceánján? Elmélyedni a földrésznyi krimik világában? Átlátni a sci-fi galaxisát? Ismerni a képregények történeteit, történetét, alkotóit? Ugyan már!

*

Gyerekkoromban sokszor vendégeskedtem az anyai nagyszüleimnél, Gőz papáéknál az Üllöi úton, egy földszinti lakásban.  Édesanyám korai halála után még többet. Később ugyanebben a házban huszonöt évet laktam is, igaz, egy másik lakásban, az első emeleten. Ugyanitt, ugyanebben a házban lakott a Földi család. A család kisebbik fiának, Tibinek voltak képregényei. Külföldi képregények. Superman, Batman. Tarzan. Igen nehéz volt rávenni, de végül sikerült: egy hétre kölcsönadta a füzeteket. Nézegetni, mert olvasni nem tudtam őket, külföldiül voltak írva. Az olvasás nélküli nézegetést hamar meguntam, Batman filmet, ha nem is sűrű egymásutánban, ellenben meglehetősen biztos koncepcióval, és nagy sikerrel. Ezek már kimondottan érdekeltek. 

Hogy miért, arra pontosan nem tudom a választ. Talán mert világéletemben hittem abban, hogy van értéke a becsületnek, a megbízhatóságnak és van remény a jó végső győzelmére. Talán ezért is voltam egy időben aktívan keresztény. A végső jó győzelmébe vetett hitem megmaradt. Igaz, nem Superman-re vagy Batman-re alapozva 

*

Manapság felemás viszonyban vagyok a hős-képregényekkel. Egyfelől legszívesebben elolvasnám, megnézegetném mindet. Másfelől a mai hősök képi világa (amiket eddig láttam,  és ez nagyon hangsúlyos) valahogy nem az én ízlésem szerinti. 

Ismét egy önleleplezés: alig tudok valamit Superman történelméről. Persze, tudom, hogy a múlt század harmincas éveinek közepén született, és '39-ben jelent meg először önálló füzetben, azt is tudom, hogy több rajzfilm és mozifilm változat született a történeteiből, a legismertebb és legsikeresebb a Christoph Reeve főszereplésével készült négy mozifilm, egyre vadabbul gyengülő minőségben. De átlátni egyáltalán nem látom át a Superman-történetet, képregényestül, animációs sorozatostul. Ahogy a Batman-sztorit sem, meg semmilyen sztorit sem. Néha csak vágyakozva nézegettem az újságosnál a Marvel- és a DC-képregénysorozatokat, de bármelyikbe belenéztem, olyan érzésem volt, mintha a úgy akarnám megismerni a Földközi-tengert, hogy mondjuk Athénnál belemártom az arcomat a vízbe... 

Aztán még egy fontos, szubjektív momentum: miközben vonzanak a szuperhősös dolgok, aközben taszítanak is a sablonosságukkal, kiszámíthatóságukkal. Van a főfigura, ilyen-olyan képességekkel, van ellenfele a hűdegonosz, megvetendő célokkal, monumentálisan gennyedék ötletekkel a világ elpusztítására, kell lennie valahol egy csajszinak, akiért izgulhatunk, vannak nagy látványosságok a csata közben, van egy pillanat, amikor a szimpi főmanus elbukni látszik, de aztán persze mégsem, még egyszer visszanéz a felperzselt-lerombolt-felrobbant-elsüllyedt-összedőlt díszletekre és a neki lelkesen integető tömegnek búcsút intve felemelkedik-elhajt-eltűnik-áttűnik, zoom beszűkül, crescendo, The End. Vagyis a különbség kizárólag a finomságokban rejtezhet, ha egyáltalán. Azokban a jelenetekben, bújtatott kis unalmakban, amik az akcióhősök belső lelki nyavalygásairól szólnak, szerelem, barátság, felelősség, identitás, egyéb ilyen, egyáltalán nem látványos kis bizbaszok. Amitől egy átlagos nézőnek tutira leül az eksön. Aztán lehet különbség abban, mennyire dicsérjük a jelmeztervezőt, a díszlettervezőt, a CGI-st, de ezeknek a jelentőségét már a egy átlagos néző is kezdi átlátni, simán átlátva, hogy oké, fontos elem a látvány, de ha egy film csak látvány, akkor az még marha kevés az élmény-üdvösséghez. Mert a látványélmny eltompul, az érzelmi élmény akár életre szólhat. Ha így szólék: „I think this the beginning of a beautiful friendship.” – mindenki tudja miről beszélek. S mennyi látvány volt itt? No, ugye! 

 * 

A kezemben tartott kötet eredetileg 1996-ban jelent meg. Vagyis tesók között is huszonhárom éves. Nem látszik rajta. Ahogy a szerzők neve nekem nem mondott semmit, úgy gondolom, csak a képregény-művelteknek mond bármit is. Pedig nem kis nevek a maguk műfajában, elég csak egyet-egyet kattintani a Wikipedia-n. Itt most elégedjünk meg annyival, hogy mindketten vérprofik!

Mondhatnám, hogy ez A Te országod kötet, olyan, mint az augusztus 20-i tűzijáték vége: csillan, robban, itt is , ott is, amott is, hű, itt még maradt kettő, amott három, gyújts, indítsd, és aztán ha minden felröppent, szétpukkant, no, akkor vége a cirkusznak. Cseppet sem hazudnék, ha így szólnék. Azért nem, mert aki csak létezik akcióhős, az benne van ebben a kötetben. A két szerző nem xarakodott, olyan menüt készítettek, amiben egy turmixba került a csülkös bableves a Wllington bélszínnel, a feketeerdő tortával és a tejszínhabos arab kávéval. És a végeredmény nem egy jókora adag hányás, hanem valami hihetetlen kulináris orgazmus. Ebben az esetben, pontosítva a hasonlatot, vizuális orgazmus. Intellektuálisnak azért nem mondanám, de kis túlzással... Aki kimaradt, annak igazolatlan jár, a más stúdióhoz való tartozás elfogadva. De komolyan mondom, amit mondok! Van két oldal Emlékmű, ahol bemutatják a hősöket. Egyik oldalon a rajzok róluk, a másikon a nevek. Ezt figyeld!

waid_ross_a_te_orszagod_emlekmu.jpg

Nem sámli, mi? De nem kell összecsinálnod magadat, két, kedvenc szerzőnk hihetetlen önmérsékletet tanúsított: miközben kéjesen vizuális orgiában tapicskolunk az egész köteten át, aközben ennek az egyszázöt szereplőnek (s még sokan mások) jóformán a neve sem merül fel a történet során. Csak ott vannak. Ha akad is olyan, akit keresni kell. 

*

A TÖRTÉNET voltaképpen egyszerű. A nagy hősök, öregedvén vissza-vissza húzódnak, átadva a helyüket a következő genetikus generációnak, akikben  szuperképességek ott vannak ugyan, de az erkölcsi felelősségérzet, az empátia már sehol se sincsen. Képzelheted! Hatalom van, és más sincsen. (Milyen szerencse, hogy ez az alapszitu teljesen ismeretlen a számunkra, Jóformán el sem tudjuk képzelni, milyen lehet egy ilyen társadalom!) Superman is visszavonulva ácsolgat egy tanyán, állatok között. (A vallásos asszociációk később még fontosabbak lesznek.) De mert növekszik a trutyi, Wonder Woman meglátogatja őt, és hívja a vártára, mielőtt minden elveszne. Superman megy, összegyűjti akiket csak lehet, hogy szembe tudjanak szállni a képességes, de erkölcsi útmutató nélküli szuperek tömegével. Akit az egykor a szuperhősök csapatából való Magóg vezet. (Bibliai név, ugye.) Folynak az események, ahogy szoktak, összecsapás, tépelődés, erkölcs ide, valóság amoda, „szabad-e ölni, embert ölni, gyilkolni, hogy álljon a vár?”, és megengedheti-e magának a vezető a pühafütyiséget az erkölcs nevében, az élet nevében? És mit ér az erkölcs, ha csak az egyik fél gyakorolja, a másik teljes mértékben fittyet hány rá? Avagy: mennyit ér, mennyire lehet képes valaki egy közösség vezetésére, ha alapvetőn nem része a közösségnek, nem onnan származik, nem közöttük él, nem azonos a múltja, és a céljaik eltérők? Nem is rossz alapvetések, ugyi? 

Mondjunk tekintsünk el attól, hogy nem teljesen világos, hogyan hagyhatták az elsőgenerációs akcióhősök, hogy a második generáció ilyen szinten elkurvuljon, erre nem is kapunk választ, ámde spongyát erre is! Láttunk már karón varnyút a mi kis történelmünkben is, hogy azt ne mondjam, '17-ben egy piti, moszkvai patkánylázadás upgrade-lte a XX. század történelmét és háromszázmillió halottat eredményezett. világszerte, majd hetvenévnyi elnyomást. Szóval felesleges szőröznünk olyanon, amiről nincs elég infónk. 

A dolgot még komplikálja Batman fantasztikusan kigondolt szerepe, konfliktusa Superman-nel és csapatával, a céljaival, az, hogy ott találjuk Superman sztenderden nagy ellensége, Lex Luthor csapatába, és hogy még elfogadható is az indoka, amiért ott van. S ha még beleveszem  Marvel kapitány figuráját, aki úgy lesz ellenséggé, hogy közben nem is az... S még egy dilemma, hogy tökéletes legyen az összkép: kiirtani egy szálig a másodgenerációs anti-akcióhősöket, vagyis gyilkolni a békéért, avagy a második opció: nem gyilkolni, de emiatt gyilkoltatva lenni. S ezzel készen is egy pompás erkölcsi dilemma, ami gyakorlatilag az egész történetet elhordozza a hátán. Kell tovább mondanom vagy már előtted van úgy nagyjából az egész? 

Volt már előtte egy gyanúm, de amikor Magóg felbukkant, minden egyértelművé vált: én ezt a történetet, illetve nem EZT, hanem tartalmilag ezt már olvastam, néztem. Csak akkor az volt a címe, hogy WATCHMENUgye. Kiöregedett szuperemberek, Van közöttük áruló. A tét: az emberiség léte. Mert vészesen közeledik felé az apokalipszis. Ezt olvasom a Watchmen-ről a Wikipedia-n: 

watchmen_teljes.jpg

 

Watchmen tizenkét részes képregénysorozat, melynek írója Alan Moore, rajzolója Dave Gibbons, színezője pedig John Higgins. A képregény a DC Comics kiadásában jelent meg 1986 és 1987 között...

 

 

Úgy gondolom, ennyi elég bizonyos, egyértelműen adódó párhuzamokból adódó kérdésekre adandó válaszok belátásához. Ezt a vonalat nem is ragozom tovább. De mégis: a prototípus bizonyos tekintetben fényévekkel a utózmány előtt jár. S ez nem csupán az elsőség meglepetésének az újdonsági ereje. Spongyát rá! 

Van ugyanis A Te országod-nak egy olyan jellemzője, ami úgy nagyjából teljesen verhetetlen. Ez a jellemző pedig pedig Alex Ross. Nem csupán azért, mert a képei hihetetlenül részletgazdagok. Nem is csak azért, mert elképesztően élethűek. Hanem azért, mert az élethűségen és a részletgazdagságon túl pazarul megkomponáltak és mert egyszerűen szép a dinamikájuk. S most a legkomolyabban mondom: teljesen ad hoc módon, random felnyitom a könyvet, és fotózok néhányat neked, hogy lásd, miről beszélek. 

S az eddigiekhez vegyél hozzá még egy nagyon fontos szempontot! A történet másodlagos hőse egy teljesen hétköznapi, idős lelkész. Akinek megjelenik egy démon (vö. Dickens Karácsonyi ének), aki végigvezeti őt az apokalipszis lépésein (vö. a fentiekben vázolt probléma). Olyannyira, hogy még a megfelelő bibliai könyv megfelelő részeit is passzítja adott eseményekhez. A lelkész jelenléte biztosítja, hogy ne szálljunk el, elhiggyük, hogy van közünk az eseményekhez. Ebbe most nem megyek bele mélyebben, maradjon majd valami érdekesség akkorra is, amikor kézbe veszed a könyvet (jó nehéz, ágyban, háton fekve nehéz olvasni, elfáradsz tőle). 

 *

ÖSSZEGEZZÜNK hát: van egy történetünk, ami annyira nem eredeti, s annyira nem is kidolgozott, tehát nem is hibátlan. Aminek van jobb eredetije. De van mégis egy remek tempójú, gyönyörűen festett, csuda izgis erkölcsi problémával spékelt történetünk, aminek szemgyönyörködtető minden oldala, minden kockája. S amit mindenképpen érdemes lesz még néhányszor átlapozni. 

 

Fumax, Budapest, 2019, 320 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700746 · Fordította: Rusznyák Csaba 
4/5
(2019)

 

 

Albert Uderzo: Asterix fia

Asterix 27.

asteri_27_asterix_fia_uderzo.jpgVannak könyvek, zenék, illatok, színek, hangulatok, amik egy-egy pillanathoz, személyhez kötődnek. Nekem az Asterix történetekről mindig a már bőven felnőtt Gergő fiam jut az eszembe. Nem tudom, mi mindent sikerült neki átadnom azokból a dolgokból, amiket valamiért értéknek tartok, amiket szeretek, de az Asterix-sztorikat azokat nagyon megkedvelte, az biztos. A már meglevő képregényeim igen gyorsan beköltöztek az ő szobájába. Igaz, a relikviákat a maga részéről is szaporította mindenféle forrásból beszerezhető, ilyen-olyan figurákkal is. Amikor elköltözött tőlünk, bőven huszonévesen, bár nem volt teljesen békés a hercehurca, nagyon böcsületesen vissza akarta adni a képregényeket..
– Apa, ezek a tieid, te vetted magadnak őket..
Nem kellett sokat gondolkodnom, átöleltem, a képregények nála maradtak. De azóta is, ha Asterix, akkor Gergő.

*

Ha jól belegondolok, a szerzőpáros az első Asterix-füzetben pompásan készre kitalált karakterek sorával, frenetikus alapszituációval, káprázatos geg-hegyekkel állt a közönség elé. Olyannyira, hogy ezeket voltaképpen csak ismételni lehetett. Gondoljunk csak a Obelix permanens sóvárgására a számára teljesen felesleges varázsital után, aztán maga a varázsital, a sztoikus és ironikus druida, a felsége által irányított vezér, az állandóan némaságra kényszerített dalnok, a fiatal csinos feleséggel bíró gall agg, az állandóan azzal vádolt halárus, hogy romlottak a halai, a kalózok, akik minden részben kihagyhatatlanul végignézik, hogyan süllyed el a hajójuk, Obelix menhirjei, Asterix és Obelix szópárbajai és megható kibékülései, ahogy a római kapuőrök az ég felé zúgnak római szandáljukból, a szandált a földön hagyva, Julius Ceasar, aki örök ellenség, mégis, nem egy alkalommal mint tiszteletre méltó, korrekt ellenfél jelenik meg... Még lehetne mit sorolni. De az első füzetek után ezek a momentumok a kapaszkodók, amik minden füzetben visszaköszönnek. Természetesen nincsen ezzel semmi baj.

A kérdés sokkal inkább az, vajon lehet-e újdonságot hozni egy bejáratott sorozatba az ikszedik történet után. Persze a kérdés úgy is feltehető, kell-e újdonságot hozni egy jól bejáratott sorozatba az ikszedik történet után, s vajon milyen reakciót vált ki az alapsémáktól való eltérés? 

(A másik kérdés meg az, ha nincsen, hogyan lehetséges egy, a régi sémákra, klisékre épülő Asterix-történetet értékelni, úgy, hogy az értékelés viszont ne épüljön a régi Asterix-értékelések kliséire, sémáira?)

Uderzo nem is próbálkozott ebben a füzetben a sémák megváltoztatásával. Szerintem ezzel az égvilágon semmi baj nincsen. Megtartotta a jól ismert kliséket, és azért a kiskölökkel valami újat dobott a történetbe, olyat, ami eddig nem volt. Jó, tény, hogy a kölök vs. varázsital által a farkánál fogva pörgetett tehénben tényleg van valami Flinstone-os, s ugye, ez esetben nem Uderzo-é az elsőség. Viszont tény, hogy az erőssé és függővé tett kölök valóban vicces. Ahogy az sem Uderzo ötlötte ki először, hogy mekkora poén pasik bénázásit bámulászni csecsemők körül, mégis nagyon jókat mosolygunk a két gall harcos sutaságán és próbálkozásain. 

Vagyis van ígyen egyfelől jó néhány bevált klisé, van egy pasik kontra csecsemő alapszitu, és persze a végén egy meglepő megoldás is. De hadd lassítsak egy kicsit!

*

Alkotótársa, René Goscinny halála után Albert Uderzo a Wikipedia vonatkozó szócikke szerint nyolc Asterix-füzetet jelentetett meg egyedül, bár rendszeresen feltüntette az elhunyt szerzőtárs, Goscinny nevét is. Az Asterix fia című darab eredetileg 1983-ban jelent meg. 

asteri_27_asterix_fia.jpgAmikor a címével és a borítóval először találkoztam, csudára kíváncsi lettem rá. Valami olyan kellemes, bár értelmetlen és megmagyarázhatatlan borzongás kapott el, mint amikor a Tarzan fia könyvcímmel találkoztam első ízben: volt benne valami borzongatóan  izgalmas, hogy a nagy hősnek utódja lesz.

Nos, előre futok és spoilerezek egy hatalmasat: vastagon csalatkoznom kellett, Asterixnek nem lett utóda ebben a füzetben sem. Legalábbis édes fia nem. Mert nevelőapja az valóban lett egy az ajtaja elé tett csecsemőnek, akiből a csodaital hatására amolyan gall  Flinstone Benőke vált. (De még ez a nevelőapaság is csak ideig-óráig tart.) S aki körül, mi sem természetesebb, a cselekmények kulminálódnak. A cím után ez, gondolom, annyira nem meglepő. 

Ami meglepő a történetben, hogy ezúttal van egy izgalmasan titokzatos mozgatórugója az eseményeknek: kicsoda is a gyermek, és miért nyer meglepően nagy fontosságot a személye? No, ezt nem spoilerezem le. Legyen elég annyi, hogy a megoldás korántsem annyira izgalmas, mint az út, ami hozzá vezet: némileg, kis logikával kiszámítható. Vagyis a rejtélyesség nem Uderzo erőssége. Minden esetre rosszul nem jön ki ezzel a megoldással. Csak nem olyan aztamindenit! a végső feloldás: a meglehetősen feltupírozott várokozásokkal szemben a rendelkezésre álló lehetőségek meglehetősen mezítlábas végkifejletet tettek lehetővé. De komolyan, mi lenne az a dolog, amit nem bocsátunk meg Asterixnek és alkotóinak? 

A füzet ezért szellemes, mulatságos, jól felépített. Mondjuk hangosan nem kacagtam egyszer sem, viszont folyamatosan mosolyogtam. Illetve dehogyis, egyszer felnevettem, az akkora poén volt. 

asterix_27_asterix_fia_csillagokalatt.jpg

Tetszett az az ezen a füzeten belül visszatérő motívum, hogy a gallok ellenfelei itt nem Asterixtől, Obelixtől, a falú népétől, hanem a talált Benőkétől félnek, előle menekülnek. A kissrác igen jól eltalált egyéniség, komolyan. 

Gondolom, mindebből egyértelműen lejött, hogy ez az Asterix-füzet is hamisítatlanul jól szórakoztat. S vajon várunk tőle bármi mást? 

Móra, Budapest, 2019, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634863274
5/5
(2019)

Brian W. Aldiss: A rendszer ellenségei

Bulicsov nomádjainak ellenpontja, csak sokkal gyengébb minőségben

aldiss_a_rendszer_ellensgegei.jpgBrian Wilson Aldiss angol író volt. Tisztes kort, kilencvenkét évet élt, 2017-ben hunyt el. A sci-fi szeretők és a kritikusok azt mondják, az egyik legtiszteletreméltóbb sci-fi szerzők egyike. S akkor máris egy ellentmondás: magyarul összesen nyolc könyve jelent meg. Ebből az egyik nem regény, hanem egy szerzőtárssal, David Wingrove-val írt sci-fi–történet, Trillió éves dáridó címmel. Egy másik könyve, a Heliconia az eredeti nyelvén trilógia volt. Magyarul csak az első kötet jelent meg 1992-ben, és azóta sem, semelyik másik kötet. A könyvei a moly.hu-n átlagosan hetvenöt százalékos tetszési indexet érnek el. A látszólagos magas szám ellenére ez nem egy kedvező mutató. Egy átlagosan vacak könyv szokott udvariasan ennyi értékelést kapni. Ami azért bőven meglepő, tudva, hogy a sci-fi egyik klasszikusáról beszélünk. 

Ami még meglepő, hogy az elbeszéléseivel sincsen elkényeztetve a magyar közönség. Voltaképpen a Galaktika magazin 60. számában jelent meg több írása, valamint a Táncsics Kiadó 1973-as, Kaland a végeken című kötetében egy elbeszélése. Nem túl bő megjelenés. (Forrás.)

A jelen kötete, A rendszer ellenségei vékony könyv, százegynéhány oldal. A borítója úgy elhibázott, ahogy van. Nem akarom bántani a borítót megalkotó Jantner Jánost, mert még csak nem is a rajz, a festmény minősége a fő probléma (bár is megérne egy diskurzust), hanem elsősorban az, hogy egy borítónak, ugyebár, ajánlania kellene a belső tartalmat, illusztrálnia, kiemelnie kellene, hogy miért érdemes az adott könyvet elolvasni. Ez a borító vajon mit ajánl? Egyértelműen egy silány ponyvaregényt. Pedig nem ponyvaregényt olvasunk. Sajnos. Mert ha ponyva, ha sci-fi, nekem azonnal Burroughs John Carter-könyvei jutnak eszembe. Mint minőségi sci-fi ponyvák. Mert azokat jó olvasni. 

Egy olyan regényt olvasunk, amelynek lényegét teljes mértékben elmondja a fülszöveg. Mondom TELJES MÉRTÉKBEN. Ha érted, mire gondolok. 

Turistacsoport indul jutalomutazásra a messzi Lysenka bolygóra. Ők a Rendszer támogatói, kiszolgálói, az elitcsapat, akik megérdemlik, hogy szabadságukat kivételes helyen, különleges körülmények között töltsék, de váratlan fordulat történik: első kirándulásukon foglyul ejtik őket a vad bennszülöttek. Nem mások ők, mint az egykor hajótöröttekként a Lysenkán ragadt emberek elállatiasodott utódai.

Úgy gondolom, hogy fülszöveg-író képzéseket kellene indítani, olyan szakemberek kiidomításására, akik képesek arra a bravúrra, hogy ne lőjék el egy-egy könyv összes puskaporát a borítón és ne spoiler-ezzék rommá az egész kiadványt. De legalább egy-egy észnél levő szerkesztő kellene, aki leszakmázza ezeket az ajánlókat. Mert ni, ezzel a fülszöveggel is az a gond, hogy voltaképpen mindent elmond a könyvről. Persze, tehetnénk hozzá, ha csak ennyit tud a könyv... S igen, igaz ez a szempontú érvelés is, mert valóban, A rendszer ellenségei ugyan több mint egy macikás leporelló a padlón ücsörgő, állandóan csokis szájú csimotának, de úgy fest, annyira azért nem olyan nagyon haladja túl a színvonalat. De a csokis szájú jobban jár a macikás kiadvánnyal... Nyilván. Nem tud olvasni, fogalma sincsen a sci-fi-ről. Egy kicsit azon gondolkodom, nekem van-e vagy szerezzek be macikás leporellót?

De van jó hírem: van, ami a fülszövegből kimaradt: a tömény politika. A regény hősei, az elit csapat gyakorlatilag kommunista. Nem sztálinista, kommunista. Együtt, egymásért, az egyedi gondolkodás pfúj, a közös érdek az egyetlen legális cél, és így tovább. Úgy is ismered ezeket. De nem ám csak úgy kommunisták ezek az elitek, hogy ilyesféle elveket vallanak, és mi, olvasók meg majd jól kisakkozzuk az olvasás során, hogy mit is gondoljunk róluk, hanem úgy azok, hogy bármilyen más, az övékével nem egyező társadalom legcifrább letaknyozása ez: kapitalisták! Ez először mulatságos, hiszen a fülszöveg is elmondja: vad bennszülöttek ejtik fogságba őket. (Felejtsük el, mert nem az író, hanem a fülszöveg megfogalmazása, hogyan lehetnek bennszülöttek, akik „nem mások ők, mint az egykor hajótöröttekként a Lysenkán ragadt emberek elállatiasodott utódai,” Na, most akkor?) Haha, a vad bennszülöttek kapitalisták! Haha! Nem jön teljesen szívből a nevetés, mert mire idáig eljutunk, túl vagyunk néhány tömény beszélgetésen. Igazság más sem nagyon történik, mint hogy ez az elit (erre varrj gombot: két napja olvastam ki, és a fő-főhősök neveiből csupán egyre emlékszem!) beszélget. Unos-untalan, minden helyzetben, ha kell, ha nem, ha van rá oka, ha nincsen. Jobbára nincsen. A szituációkat a legtöbb esetben éppen a beszélgetésük teszi képtelenné, és a maguk számára is elviselhetetlenné. A halál torkában is azzal vannak elfoglalva, hogy a másik korrekten fogalmaz-e vagy visszatérve a civilizációba kénytelenek lesznek-e jelenteni? S ez megint lehetne egyfajta paródia alapja, ahogyan a kapitalista kintszületett-bennszüllöttek státusza. De Aldiss rettentő humortalanul fogja meg a dolgot. Amikor már el-elnevetnénk magunkat, mindig van valami olyan beszélgetésami súlyosan felhívja arra a figyelmet, hogy nagyon komoly kritikáját olvassuk a kommunizmusnak. Hiszen ne feledjük, eleve a homo uniformisról olvasunk! (Ami így 2019-ben azért röhejes, mert a másság ájult tiszteletének megkövetelése közben a kapitalizmus globalista jobb keze gyúr bennünket laza tésztaként egyneművé. Miközben persze eszembe sincsen elvitatni a kommunizmus egyen-ségének a szörnyűségét, aközben nem tud nem eszembe jutni a Pink Floyd Another Brink In the Wall című száma alá készített képsorok azon része, amikor a tanulók menetelnek egy cél felé, bele egy hatalmas húsdarálóba, amiből egynemű, megkülönböztethetetlen masszaként távoznak.) Teszem hozzá, a kritika jobbára abban merül ki, hogy az élcsapat mindig csak beszélget, tücsköt-bogarat összehord. Ami folytonos eszmecsere a kommunizmus coclista verziójára nézve már valóban sok igazságot tartalmaz, vö. a bizottságokkal, de azért itt nem a coclizmus, hanem a kommenyizmus kritikáját olvassuk, s bizony az alapul vett társadalomban a kommenyisták nem csupán beszéltek, hanem bőszen társadalmi rétegeket likvidáltak. (Összességében elég hathatósan, hiszen közel háromszázillió embert irtottak ki.) Van olyan beszélgetésük, ami már-már teljesen humoros, olyasféle mint az Erik, a viking (az exem Erika volt, s egyszer egy barátom mondta: „Az a te viking feleséged!”) híres jelenetében, amikor süllyed Atlantisz, s a süllyedők a vérvalót is teljesen kézenfekvő természetességgel tagadják. 

De Aldiss ilyesmit nem enged meg magának. Ahogy igazi akciót sem. S ahogy, sajnos, igazi mondanivalót sem. Az még erénye lehetne, hogy nem fekete-fehér egyik társadalom sem, sem a bennszülötteké, sem az elitté, de valahogy olyan érzésem maradt, hogy nem az író szándéka, sokkal inkább a szándéka ellenére maradt meg ez az üdvös ellentét. Mert ha kritika, akkor egyértelműen ki kellene derülni, minek a kritikája. De miközben a bennszülöttek azért egyre szimpibbek, például mert egy tisztességes megerőszakolás, csonkítás sincsen, sőt, ételt, italt adnak, még vallásos rítusaik is vannak, aközben mégis csak vadak, civilizáció mentesen. De legalább beszélni tudnak. De egészen azért nem lesznek szimpatikusak. Ahogy az elit tagjai egy másodpercre sem. Vagyis a könyv teljesen hőstelen, senki nincs, akivel szimpatizálhatnánk sem nagyságában, sem esendőségében. 

bulicsov_tulelok.jpgTehát, jól figyelj, nincsen igazi cselekmény, csak történget valami, nincsenek igazi alakok, csak papírmasé figurák, nincsen igazi üzenet, csak valami összeizzadt politikai kritika. Mi van hát? Egy nagy név, százegynéhány oldal és egy másik regény, mintegy összehasonlítási alapul, a túloldalról, ami uszkve ugyanerről szól: mi történik egy lezuhant űrhajó túlélőivel, ha a bolygó, ahol élniük kell, civilizációmentes, és alig valami maradt az eredeti lehetőségeikből, készleteikből? A túloldalról való a regény mondom, mert Bulicsov Túlélők című könyvéről van szó. Nem mondom, hogy nem lehetne rajta mit csiszolni, mert lehetne. Ám Bulicsov hozzáállása egészen más a hőseihez. Igaz, eszébe sem jutott kapitalista rendszerkritikát akart írni. Sci-fit írt a kultúra megőrzéséről, s arról, mi is a kultúra, amikor az élet megvédelmezéséről van szó? 

Száz szó mint egy: Aldiss könyve simán lapos. Nem simán: dögunalmas és semmitmondó. S arról még nem is beszéltem, hogy kifutása sincsen. A könyv közepétől azon agyaltam, vajon mi vitte rá Aldiss-t 1978-ban ennek a könyvnek a megírására? Mondom 1978-ban! Túl az 1984-en, túl Zamjatyin Mi-jén, túl a Sötétség délben-en. Mi többet gondolt vajon ezzel a történettel elmondani? 

Viszont van egy jó hírem! A Moly olvasói azt írják, hogy van Aldiss könyvei között egy kakukktojás. Az jól sikerült. A címe: Amíg világ a világ. 

 

Móra, Budapest, 1993, 154 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631170969 · Fordította: F. Nagy Piroska
0,5/5
(2019)

 

 

 

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 12. – Idegenek között

The Walking Dead 12.

walking_dead_12.jpgAhogy már írtam valahol, valamikor, ezt a sorozatot, pontosabban nem ezt, hanem a film-verzióját Ofi becenevű barátom tukmálta rám. Tukmálnia kellett, mert a zombis frincfrancoktól zsigerből idegenkedem, már csak teológiai alapokon is. (Meggyőződésem, hogy az ember számára adott az életre az a hetven-nyolcvan év, kinek mennyi, aztán kakukk, amit döntünk, azt itt döntjük el, és nincsen ám idők végtelenségéig égő pokol sem, hiszen az teljesen igazságtalan lenne.) Ofi azzal érvelt nekem, hogy ebben a történetfolyamban teljesen mellékesek a zombik, a lényeg az emberek egymás közötti kapcsolatain van. Ahogy már írtam, voltaképpen meggyőzött, bár a filmsorozatba nem sikerült beleszerelmesednem, a képregényeket viszont, ahogy hozzájutok a könyvtárban a soron következőhöz, állhatatosan hordom hazafele. Erre a 12. részre elég sokat kellett várnom, soha nem volt ott a polcon. Na, de most...!

Mivel sorozatról van szó, nem ismétlem magamat, a szerzőkről, a rajzokról, a koncepcióról, a szürkeárnyalatrokól nem írok most újra. Ebből kifolyólag ez az értékelés nagyon nem lesz grafomán, de megteszek mindent, nehogy csalódás érjen. :-)

Az Élőhalottak alapképletét mindenki ismeri, ezt sem ismételem el. (Ha valaki nem, tessen szépen beírni a blog keresőjébe, hogy The Walking Dead, és láss csudát!) A csudálatos az, hogy a mennek-mendegélnek, zombit gyilkolásznak, néha őket gyilkolásszák, elvesztenek embereket, újak csatlakoznak, van, aki aberrált gazember, van, aki kemény, de jó ember, néha megállnak, de mindig odébb kell állniuk, szerelmesek, barátok, folyamatosan továbbképzésen vannak életbenmaradásból. Úgy ennyi a történet. A finomságai a részletekben rejtőznek. 

A BIZALOM MINT OLYAN

Ebben a részben egy fő vonal van, és a bizalomról szól. A bizalom szóra elsőre ezt a meghatározást találtam: „a meggyőződés érzése, hogy egy személy vagy egy esemény az elvárásainknak, elgondolásainknak megfelelően fog viselkedni, alakulni”. A bizalom alapja tehát a következetesség. Az, hogy bizonyos dolgok mindig következetesen ugyanúgy történnek, bizonyos személyek mindig ugyanúgy viselkednek. De a meghatározásból kimaradt egy fontos szempont: az, hogy a következetesség önmagában kevés, bizalom akkor lesz belőle, ha az adott dologra, személyre rábízhatjuk magunkat. Ezért ha valaki következetesen egoista, hazug, erőszakos, energiavámpír, ésatöbbi, benne a következetesség ellenére sem bízhatunk. Mert a viselkedése ugyan kiszámítható, következetes, de mert ellenünk dolgozik, nem méltó a bizalmunkra. Ezért van, hogy a bizalmat meg lehet nyerni és el is lehet veszteni.

Az elvesztett bizalom visszanyerése nagyon kemény dió. Ahogy a régesrégi bugyuta, ám mégis igaz emlékkönyv bejegyzés mondja: „a barátság aranyfonál, de ha egyszer elszakad / össze lehet ugyan kötni, de a csomó megmarad”. A barátság bármilyen kapcsolatformával behelyettesíthető. Arról a személyről, aki következetesen ellenünk dolgozik, kialakul bennünk, hogy megbízhatatlan, nem lehet rá számítani, vigyázni kell vele. A tapasztalatokból kiinduló prekoncepciók miatt alapból tartjuk vele szemben a három lépés távolságot.

A bizalom megnyerése tiszta körülmények között viszonylag könnyű dolog. Ha valaki nyitott, segítőkész, jóindulatú és figyelmes, és mindezt következetesen gyakorolja, méltó lesz a bizalomra. Nehezebb a dolog, ha a fogadó félnek az adott területen negatív tapasztalatai vannak, ha adott helyzetekben, adott emberektől következetesen ugyanaz a negatív inger érkezett. Ha egy kutyának a csengő megszólalásakor enni adunk, akkor egy idő után a csengő hangjára is elindul a nyálelválasztása. De ha a csengő hangjára mindig végighúzunk rajta egyet a pórázzal, akkor ez a hang félelmet vált ki belőle, védekezésre fogja késztetni. 

A képregény kis csapatának az a tapasztalata, hogy a bizalmat nagyon ki kell érdemelni, nem jár alapból, mert az alapból ajándékozott bizalom halálos lehet. A főhősnek ez például az egyik kézfejébe került. Több társának az életébe. A bizalom hiánya, a bizalmatlanság közvetlen velejárója az óvatosság. 

A sorozatos negatív élethelyzetek szülhetik a túlzott óvatosságból fakadó pesszimizmust. Vagy a teljes realitást. Ezen lehet vitatkozni. Ahogy az is valóság, hogy a rengeteg negatív tapasztalat egy idő után túlzottan felnagyítja az érkező pozitív ingereket. Erről szól a rossz zsaru, jó zsaru közhelye, de erről szól valahol a Stockholm-szindróma is. S ezért van, hogy sokan esztelen párkapcsolatokba fognak az első pozitív visszajelzésre, amit kapnak, mert a vágyaikba öltöztetik a valóságot, fittyet hányva a valóság valóságos jeleire. 

walking_dead_12_kep.jpg

A FESZÜLTSÉG MINT OLYAN

S a fentiekkel tulajdonképpen elmondtam ennek a kötetnek a tartalmát. Mert erről szól. Bízhat-e Rick és kis csapata abban, hogy emberi körülmények közé kerültek, hogy egy rend-alapú nagyobb közösség részei lehetnek, elengedhetik-e magukat, vagy higgyenek inkább a gyülekező jeleknek? Vagy azok nem is jelek, csak az őket befogadó nagyobb közösség óvintézkedései, hiszen Rick csapata, ha nem az, akinek ők gondolják őket, veszélyezteti a rendjüket, az életüket. Voltaképpen ezzel a dilemmával telik el ez a 12. kötet. Kicsit olyan, mintha a szerzők sem tudnák eldönteni, hogy a befogadó közösség milyen is legyen, oázis vagy újra csak gazemberek tömkelege? 

Olvasás közben egyre Alfred Hitchcock ját a fejemben. A kötet apró jelekre épít pro és kontra, mindvégig bizonytalanságban hagy, hová is kerültek Rick-ék. Le kell adniuk a fegyverüket és elválasztják őket egymástól, de végre fedél van a fejük felett, ágyban, nyugodtan alszanak és nappal gyerekek zsibongásától hangosak a kis utcák. Pro és kontra. Vica versa. Érv és ellenérv. Egy olyan világban, ahol a tévedés mindannyiuk életébe kerülhet. Kezdetben egyedül Rickben teng túl az óvato4/5sság. Vagy csak egyedül ő reális. Aztán ő is beadja a derekát. Mert a biztonsági szabályok, például a fegyverek leadása egy teljesen érthető elvárás a befogadók részéről. Ráadásul milyen empatikusak, hiszen az „érzelmi értékkel bíró kard” simán ott marad a fekete lány, Michonne birtokában, csak fel kell tennie a falra. Az elbúcsúzik tőle és felteszi. 

De a szerzőpáros nagyon ügyesen adagolja vagy vonja meg az infókat. Rick kezdeti bizalmatlanságát ügyesen erősítik meg a kisfia, Carl nagyon is felnőttes gondolataival, hogy nem jó ez az egész, mert elkényelmesít mindenkit, hiába az ágyban alvás, hiába van csoki, az odakinti világ ettől fikarcnyit sem változik, s ha ez valamiért egyszer véget ér, akkor a végzetük lehet, hogy elkényelmesedtek. 

Nincs válasz ebben a kötetben. Az, hogy a történet még legalább tíz köteten keresztül tart, az azt sugallja, hogy nem az Édent találták meg, nem Kánaán határát lépték át, vagy ha mégis, akkor is lesz, történik valami, ami véget vet a jónak. (Arról nem is beszélek, hogy a filmsorozat már a tizedik évadnál tart. Most néztem, az angol képregény-sor pedig a harminckettedik kötetnél.) 

Az úgy van, hogy amikor olvastam ezt a részt, váltig az járt a fejemben, hogy most valahogy szerencsétlenül jártam a könyvtárból hazahozott képregényekkel. A Saga harmadik része sem nyűgözött le, az Orgyilkos osztály szinte irritált, és most ez az Élőhalottak is olyan kis passzív agresszív kötet. Aztán most, ahogy írtam róla, valahogy az a kép állt össze, hogy minden akciómentessége ellenére lehet, hogy ez az egyik legjobb rész, éppen azért, mert minden különösebb akció nélkül tartja fent az érdeklődést. Ahogy Hithcock csinálta. És ez nem semmi kiindulási alap. 

Books & Stuff, Székesfehérvár, 2016, 136 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158040778 · Fordította: Juhász Viktor
4/5
(2019)

Rick Remender – Wes Craig: Orgyilkos osztály (1987 – Reagan-nemzedék)

Kamasz Sin City nem kamaszoknak

remender_orgyilkos_osztaly_1.jpgTeljesen ismeret-szűzen emeltem le a könyvtárban a képregényes polcról. Úgy, hogy egyszer már otthagytam. Most, hogy megvárt, másodszorra már elhoztam. Akkor is, ha a képregény címe, és ez a bugyi-Barbie rózsaszín (manapság pink, mert állítólag a kettő nem ugyanaz) borító teljesen üti egymást. Ha kinyitom a kemény borítót, és belelapozok, akkor pláne. Ez a bugyiszín, középen azzal a Harry Potter dizájnú sráccal valahogy arra hajaztatta az asszociációs készségemet, hogy valami kis gimis nyáladzás fog itten következni. A képregény címe voltaképpen csak akkor tűnt fel, amikor magamhoz ragadtam a könyvet. Vagyis voltaképpen még akkor sem, mert konzekvensen ÖNgyilkos-nak olvastam. Csak amikor beírtam a Gugliba, hogy ÖNgyilkos osztály és semmit nem adott ki a kereső, akkor lettem figyelmesebb olvasó. 

Szóval támadt bennem valami erőteljében is lankadt érdeklődés a képregény és a sztori iránt. Így pedig elég nehézkes harcra késznek lenni, férfiként ezt tudjuk nagyon jól. Lehet belőle kemény küzdelem, de ahhoz vastagon szükség van a másik félre is, hogy érdemleges, emlékezetes süljön ki a dologból. Persze, hogy lehet komoly vágyakozás és még inkább elkötelezettség nélkül olvasni, de olyan ez, mint a szexualitás, ha érted, mire gondolok... Egyfelől ilyen alapállásból nehéz igazán nagyot alkotni, de persze menet közben kiderülhetnek pozitív turpisságok, amik a közös élményt egészen más mederbe terelhetik, és a lankadt érdeklődésből ereszd el a hajamat kreálnak. Néha apróságokon múlik az egész. De sikerülhet. Csak nagyon ritkán. 

A SZERZŐK

remender_orgyilkos_osztaly_remender_craig.jpgRick Remender 1973-ban született. Számos híres képregényben volt alkotótárs. Olyan címekkel büszkélkedhet, mint a Venom, az X-Men és az Amerika kapitányi, hogy csak a talán leghíresebb témáit említsem. A Wikipedian a róló szóló szócikkben meglehetősen impozáns a listája azoknak a képregényeknek, amelyekben Remender íróként szerepet kapott. Az Orgyilkos osztály hét kötet ért meg eddig, tavaly jelent meg az utolsó. (Nem tudom, lezárt-e a történet, vagy a rétestészta-kategóriájú sorozatok közé tartozik?) E kötet utószavában Remender azt írja, hogy a történet saját élményeiből táplálkozik, vagyis önéletrajzi ihletésű. Nyilván szabadon értelmezhető és boncolgatható, hogy ez milyen mértékben igaz, Remender köztörvényes, de szabadlábon működő gyilkos vagy csupán egy kemény gyerekkort megélt alkotóművész? Vélem, hogy csak a második alternatíváról van szó. 

Wes Craig kanadai illetőségű művész. A Wikipedia-n róla, első nekifutásra nem találtam semmit. Ez az oldal szól róla.Az alkotásai száma nem annyira reprezentatív mint Remenderé, de az vitathatatlan, hogy van valami nagyon sajátos a stílusában. S ezzel a mondattal már azt is leszögeztem, hogy van stílusa. Viszont rögtön hozzá is teszem, hogy ez a stílus engem annyira nem fogott meg. Az utóbbi időkben olvasott képregény nagyon elkényeztettek (Blacksad [rajzban mindent visz], SagaHellboy, A setét torony, stb.) Craig rajzai számomra a Walking Dead képregény-sorozat rajzaival korrelálnak: nem győznek meg azonnal, nem varázsolnak el, nem vonnak be, de hosszabban olvasva-nézve mégis van bennük valami. 

A TÉMA

Még mielőtt, azelőtt egy kicsit le kell ragadnom a címnél. A magyarítása, ugye, úgy fest, hogy orgyilkosok a főszereplők. Az orgyilkos szó jelentése: lesből, hirtelen támadó gyilkos, jobbára politikai merényletek esetében használt a szó. Orgyilkos jobbára az, aki meggyőződésből öl. Az orgyilkos valamilyen személyes, érzelmi kapcsolatban áll az áldozatá(ai)val, vagy az azok által képviselt ügyekkel. Aki pénzért, megbízásból öl, az a bérgyilkos. A bérgyilkosnak nincs érzelmi kapcsolata a megölendő személlyel vagy a személy által képviselt üggyel. Számára a gyilkosság csupán munka. Ennek a képregénynek az angol címe: Deadly Class. Ha jól tudom, a deadly szó halálosat jelent. Hamarosan megérted, miért agyalgatok ilyen nüanszokon. 

Adva van alapszitunak Marcus, a tizensokéves srác, aki az utcán él. A szüleit meggyilkolták, senkije, semmije sincsen, percről percre létezik, azt birtokolja, ami rajta van, ami a keze ügyébe kerül. 

Egy nap Marcus halálos zűrbe keveredik, és egy lány megmenti őt. Azon az áron, hogy egy heves üldözés után megöl egy rendőrt. Marcus a lány barátainak (ismerőseinek) a kezébe kerül, akik elviszik egy különös helyre. Mint megtudjuk ez a Haláltanok Királyi Iskolája, ahol, ha akarja, Marcust vérprofi orgyilkossá képzik, mert a tehetség meg van benne. 

remender_orgyilkos_osztaly_1_kep2.jpgMarcus nem népszerű az iskolában. Aztán, ahogyan az leni szokott, egyre többen lesznek körülötte. Idáig még lehetne a sztori egy beteg Harry Potter-klón is, csak itt nem a kilenc és háromnegyedik vágány visz az oskolába, hanem egy lefelé haladó csigalépcső., hogy valahol a föld alatt (?) egyszerre ott hatalmasodjék a suli épülete, ahol majd, kétség nincsen, Marcus előbb-utóbb vérprofi orgyilkos lesz. Vagy bérgyilkos. Vagy simán gyilkos. A csuda tudja. Az angol cím ezért jobb, átfogóbb, általánosabb. Vagy csak itt, ebben az első részben nem derül ki, hogy a gyerekek or-ok vagy bér-ek. 

Viszont az kiderül, hogy az egész alapszitu beteg. Nem tudom még eldönteni, hogy jó vagy rossz értelemben. Beteg, mert hiszen a kamaszgyerekek számára az iskola a profi gyilkolászást tartja a felemelkedés lehetőségének. (Sőt, mint látjuk, Marcus itt éri meg először a szülei halála óta a valahová, valakikhez tartozás pompás élményét. 

Marcus ebben a kötetben két embert öl meg. Az egyiket az iskola megbízásából, házi feladatként (!), a másikat egy barátja védelmében. Ha marhára akarom, mindkettő védhető. Nem akarom. Nem tudom. Az a büdös helyzet, hogy valahogy soha nem kedveltem az öncélú vérpatak-történeteket.  Csak nagyon ritka kivétel, amikor el tudom viselni őket. (Nem, egyáltalán nem leszek rosszul, hanem a szép kis lelkemtől egyszerűen távol vannak, értelmetlennek tartom őket.) A kivételek: a Ponyvaregény és a Sin City-sorozat. Az egyik a humorával, a másik a kivitelezésével hengerelt le. Ha nagyon gondolkodnék, minden bizonnyal találnék még hasonlókat, de ez a két legjellemzőbb alkotás. Szóval mondom újra: nem a vér látványa borzaszt el, hanem a vér látványának öncélú alkalmazása. 

Ezzel nem azt mondom, hogy az Orgyilkos osztály egy öncélú, véres grafikai onanizáció, hanem azt, hogy egy YA-köntösbe csomagolt Sin City, csak messze nem annyira egyedi, nem annyira zseniális kivitelezéssel. 

Még azt sem állítom, hogy ne lenne akár szociológiai üzenete a történetnek. Ha már Remender, a saját bevallása szerint valami nagyon hasonlót élt át 1987-ben (vö.: alcím!). Szociológiai üzenet: tartozni kell valahová, mert a valahová tartozás célokat, életkedvet ad. Ezáltal ez pszichológiai üzenet is. Ha akarom. De lássuk be, valahogy nem annyira elképesztően életközeli, valóságmásoló sztori. 

OLVASÁS KÖZBEN

Nem volt bennem sem aha-élmény, nem nyűgöződtem le a képi megoldásoktól, és nem „szippantott be a történet”. Sőt! A kamaszokból a Haláltanok-suliban kinevelt orgyilkos generáció ötletét némileg erőltetettnek vélem. Ahogy a főhős konfliktusai is mondvacsináltak. S ahogy némely szereplők motivációja után is nem győztem ide-oda lapozgatni, hogy vajon csak én olvastam-e felületesen vagy tényleg nem volt róla szó? 

E kötet konfliktusának a gerincét adó, égett arcú srác jól kitalált figura. Khm. Csak éppen azt nem tudjuk meg, miért égett arcú (sebaj, majd később, talán), miért utálja már az első felbukkanásakor Marcust annyira, hogy ki is mondja, ő a halálos ellensége, miért követi Marcus társaságát, és egyáltalán, hány éves a kapitány? 

Ezzel együtt az az utolsó jelenet, no, az nagyon ott van: frappánsak a párbeszédek, jók a fordulatok, jók a rajzok, akkor éreztem egyedül, hogy nos, igen, minden a helyén van. 

Azzal azonban nem tudtam mit kezdeni, hogy a Harry Potter történet egyszerre átváltott A Wall Street farkasá-ba (utánozhatatlan, felülmúlhatatlan, kár is próbálkozni), és Marcus túltolt LSD-mámorában gyönyörködhetünk. Ahol aztán valóban nem tudjuk mi sem, mi a képzelet és mi a valóság. Marcus leugrik a hatodikról, megtartja egy pálmafa... Nos... Khm... 

Nem az zavar, hogy tinik gyilkolásznak. Ilyen már volt. Hogy a legminőségibbeket említsem, első a csodálatos és felülmúlhatatlan Legyek Ura. Aztán Battle Royal és a Beszélnünk kell Kevinről. (Vannak még mások is, ott van az Éhezők viadala, ami egyértelmű és egyértelműen gyenge koppintása a Battle Royal-nak. Tovább most nem is gondolkodom.) Ezekre jellemző, hogy az erőszak nem cél, hanem eszköz, és a fiatal szereplők előtérbe hozása az erőszaktól való elborzasztás érdekében történik. Ami ebben az esetben, az Orgyilkos osztály esetében egyelőre nem elborzasztás, hanem kiút. Ugyan nem maga az erőszak, hanem az erőszak, az iskola, ami összeköti Marcust a többiekkel, De itt le is blokkoltam. Megpróbáltam magát a történetet élvezni, de azt meg nem élveztem. Elfogadom, hogy rosszul állok hozzá, de nem tudom, mi a helyes hozzáállás. 

Szóval úgy voltam ezzel a képregénnyel, hogy nem rossz ez, nem rossz ez, csak nem jó igazán. Sem olvasni, sem nézni. De tény, hogy az az utolsó jelenet, ott a sikátorban a szemetes konténer mellett, az arra biztat, hogy vegyem kezembe a második kötetet is. Akkor is, ha majdnem biztos vagyok benne, hogy csalódás lesz. (A képregényből filmsorozat is készült. Annyira nem lettem rá kíváncsi, de meggyőzhető vagyok. Amíg ez meg nem történik, addig nem mozdulok rá.)

remender_orgyilkos_osztaly_1_kep.jpg

Fumax, Budapest, 2019, 160 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700531 · Fordította: Rusznyák Csaba

3/5

(2019)

Kir Bulicsov: Kettészakított élet

A hard sci-fi szovjet klasszikusa novellában is óriási

bulicsov_ketteszakitott_elet_1.jpgKuczka Péter igen biztos kézzel szerkesztette a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatot. Kezdetben még a sorozat formátuma is egyedi volt. Nekem sokkal jobban tetszett, mint a későbbi, „nagyított” változat. Ahogy a Galaktika magazinnak is az első formátuma volt az egyedibb és praktikusabb. Hogy egyik szavamat a másikba öltsem, tehát Kuczka Péter nagyon jól tette, hogy Bulicsovnak ezt a kötetét is beszerkesztette a KFK sorozatba. 

A NOVELLÁKRÓL

Nem lenne nagyon hitles, ha azt mondanám, a novella nem annyira a kedvenc műfajom, de mégis van benne igazság. De hiteles azért nem lenne, mert ha csak Bradbury-re gondolok, ó, Bradbury, azonnal és rögtön megdől, porrá aláztatik, felszántatik és besózatik a ki sem mondott állításom a novellákról. S Philip K. Dick-et akkor még nem említettem. S még azt sem mondtam, hogy ha azt mondja valaki, sci-fi irodalom, nekem azonnal egy magyar novellának is rövid kis írás ugrik be, amit gyerekkoromban olvastam először, de annyira megmaradt, hogy lám, most is felidézem: Kaszás István A modell című két és fél oldalas szösszenetéről van szó, amely a Galaktika 27. számában jelent meg. 

A novella nagyon nehéz műfaj. Kevés szóval kell felkelteni a nyájas érdeklődésemet, kevés szóval kell azt fenntartani, és el kell érni, hogy azt mondjam: érdemes volt egy kicsit babrálnom ezzel a szöveggel. S persze ezt is kevés szóval. Mondom, a novella nehéz műfaj. 

Ilyen felvezetés után nem ördöngösség kitalálni, hogy Bulicsov eme kötete: novelláskötet. (Idén megjelent egy másik novellagyűjteménye is Projekt 18 címmel, és azt olvasom, az abban található novellák döntő része magyarul még nem látott napvilágot.) Ez utóbbi tény arról is szól, hogy Bulicsovnak egyfajta reneszánsza van, a Metropolis Media három kötetet is kiadott tőle. Lám, mostanság még én is több könyvét olvastam. Bulicsov személyéről ebben az értékelésben gépre vetettem néhány szót. 

BULICSOV NOVELLÁI

Bulicsov nem egy Bardbury. Nem is Lem. Nem annyira lírai mint az előbbi, és nem olyan tréfás, mint az utóbbi. Bulicsov az Bulicsov. S úgy gondolom, ezzel nem mondok keveset. Azon tűnődöm, hogy ha nem tudnám, mit olvasok, megismerném-e Bulicsov stílusát? Vagyis egyáltalán: van neki saját stílusa? Az tény, hogy Bulicsov szovjet-orosz író volt. S hogy a szovjet-orosz íróknak van valami, minden egyediségük mellett sajátosan közös stílusa. Amitől jobbára jó olvasni őket. Talán mert mind Gogol köpönyegéből bújtak ki. Legyen szó Dosztojevszkijen át Bulgakovig, Ilf-Petrovon át Akszjonovig, Poljakovon át Lukjanyenkóig, a Sztrugackij tesókon át Bulicsovig. 

Először is gyorsan leszögezem: nagyjából minden egyes novellára igaz, ha nem fordulnának az események fantasztikusra, a hangnem miatt teljes mértékben maradhatnánk a Földön is, teljesen szokványos irodalmi eseményeket szemlélni. Ebben az értelemben Bulicsov köznapi irodalom. Ezért elmondható, hogy Bulicsovot nem annyira a saját stílusa, mintsem a mondanivalója jellemzi. Az előzőleg olvasott regényében, a Túlélők-ben tűnt fel, hogy természetesen vannak konfliktusok a történetben, vannak rosszul döntő emberek, vannak jellemhibák, de nincsenek rossz emberek. Nehogy úgy képzeld el Bulicsov írásait, mint a Macskafogó végét, amikor a gaz macskák megjobbítva, kézen fogva, kisangyal-mód virágot szagolgatva sétálgatnak a réten! Szó sincsen erről. Mégis, illetve inkább mégsem arról van szó, hogy emberi hatalomvágy, szűkkeblűség, korlátolt gondolkodás, pszichózis, lelki betegség, irigység vagy bármi nagyon emberi hiba kiváltotta konfliktussal, helyzettel kell a szereplőknek megküzdenie. Ugyanez igaz ezekre a novellákra is. S ebben van valami nagyon szép. Mintha azt mondaná a szerző, van, lehet elég bajunk anélkül is ebben az életben, hogy egymásnak csinálnánk újabbakat. Marad elég kihívás, elég túlélni való anélkül is, hogy ember ember ellen fordulna, ember akarna ember fölé kerekedni, és így továbbolni. 

A novellák egy része arról szól, hogy az élet minden formájában élet. Amit lehet tisztelni, lehet szeretni, legyen bármilyen különleges, bármennyire különböző mint amit itt a Földön megszoktunk. (Majdnem azt írtam, lehet bármennyire más. De a „másság” kifejezést mára teljesen kisajátították a polkorrekt kifejezésmódhoz. Bulicsov pedig sehol nem erről beszél. Hanem az élet tiszteletéről, a kapcsolat lehetőségéről. Arról, hogy értelmes lények között lehetséges kapcsolat, lehetséges megértés, együttműködés, sőt, ahogyan azt a Hótündér című fájdalmasan gyönyörű történet mutatja, még szerelem is. Akkor is, ha az egyik faj oxigént lélegez be, a másik ammóniát, s az ebből fakadó hőmérsékletkülönbség áthidalhatatlan szakadék közöttük a közvetlen kapcsolat előtt: ami az egyiknek elviselhető, az halálos a másiknak, és fordítva. Az érintésig sem juthatnak el. Vagy mégis? 

Vagy ott van a Kettészakított élet hősnője, akit egy életforma robotjai kiszakítanak a Földről. Utazásuk során rádöbben, hogy a robotok más bolygókról is szakítanak ki értelmes lényeket, és az űrhajó különböző szintjein helyezik el őket, kit-kit a maga igényeinek megfelelő környezetben. Az ő szintjén például tengeri uborka formájú lények kapnak helyet... Akikkel aztán együtt tervezik a szökést, mielőtt az egyre hibásabban működő űrhajó végleg leállna. Egymásra szorulnak, ha szabadulni akarnak. De aztán nem csupán ez a szorultság lesz a kapocs közöttük. 

De ott van a Nehéz gyerek denevérforma lénye, akit pár társával egy űrhajóról mentettek meg, nm tudva, hol is van az eredeti bolygójuk. A denevérforma teljesen antiszociális, képtelen az együttműködésre, bár egyértelműen értelmes lény. Rombol és pusztít, képtelen a kötődésre. Hálátlan és követelőző. Aligha elviselhető. S mégis, és mégis, sok minden kiderül, amikor mennie kell. 

Kozarin professzor koronája egy régi vágyamról szól. Amikor belefogtam az olvasásába, volt egy pillanat, amikor kitaláltam, mit fog tenni ez a korona. Pedig nem vagyok egy kitalálós típus. Az életemben két ember volt/van, akinek nagyon szeretnék az agyával gondolkodni. Nem azért, mert olyan, de olyan gondolataik vannak, hanem azért, hogy mélyebb empátiára legyek képes az irányukban. Azért, hogy megértsem a gondolatmeneteiket, az indítékaikat, a tetteik vagy az elmaradt tetteik ok-okozat összefüggéseit. Hogy kapcsolat lehessen. (Na, jó, az egyik ilyen emberrel kapcsolatban már indiferens ez az egész, csak volt idő, amikor nagyon-nagyon nem volt az. S ahogy belegondolok, utólag voltaképpen minden annyira érthető, annyira világos, hogy nem is kell a korona.) Attól tartok, Bulicsov sokkal optimistább volt a novella végével, mint amilyen én lennék, ha lehetőségem adódna feltenni Kozarin prof koronáját. 

De a kapcsolatról szól a döbbenetes Vörös szarvas – fehér szarvas című novella is, amiben legalább az empátia árnyékának megszületésében, ami, ugye a kapcsolat alapja, a művészet áll. Egy vad, gyűlöletes faj, úgy fest, kiírtotta a bolygón a nála gondolkodásában sokkal fejlettebb, de fizikai képességiben alatta levő sapiens fajt. A bolygóra leszálló kutató utálja is a kiirtókat veszettül. Egy barlangban talál egy festményt egy szarvasról, vörössel festve. Míves, kidolgozott barlangrajz. Egyértelmű, hogy a már meg nem található faj képviselőiben minden adottság meg volt ahhoz, hogy kiemelkedjenek a többi életforma közül. De jött ez a vad, türelmetlen, erős majomszerű faj, és jóformán egy kézlegyintéssel elvágta az értelmes élet teljessé fejlődésének az útját.  

bulicsov_ketteszakitott_elet_szarvas.jpgA plug [majomszerű élőlény egy idegen bolygón; M. Z:] mancsában kréta volt! Mancsa reszketett az erőfeszitéstől. Szuszogva, nyüszítve, vicsorogva kaparászott a krétával a falon. Éppen a vörös szarvas alatt. Már meg- húzott egy majdnem egyenes, vízszintes vonalat. Ebből fel- felé rövid pálcikák indultak. Négy, különböző méretű. Egyik sem haladt el a vízszintes vonalig. A plug most a falat böködte a krétával, hogy összekösse valamiképp a kisebb vona- lakat a vízszintessel. Lunyin megértette, mit akar a plug. Szarvast rajzolt. De fehéret és lábával felfelé: megölt, zsákmánnyá tett állatot.
A plug nem hagyta abba a munkát, holott az meghaladta az erejét. Sem a mancsa, sem a szeme nem volt arra való, hogy lemásolja a művészi alkotást; még kevésbé, hogy átdolgozza.
A vízszintes vonal végén addig kaparászott míg valami csillagféle keletkezett azon a ponton. Ez volt a szarvas feje. Hasonlított rá vagy sem, nem volt fontos. A plug is, Lunyin is elismerte, hogy a művészet: megegyezés dolga. A plug ellépett a faltól, oldalra hajtotta busa fejét, és gyönyörködött a művében. Megszületett a hiúság.
(

186–187.)

 

Nem veszem sorra az összes, tizenegy novellát. Maradjon valami a könyvből, ami teljesen spoiler-mentes. De ennyiből is kiderül, hogy Bulicsov miféle sci-fiket ír. S az is kiderül, egyértelműen, hogy a Bulicsov-féle sci-fiket érdemes olvasni. Nem csak az érzékekhez szólnak, nem csupán adrenalin-terelésre jók, nem filozófiai kérdések feltevéséig jutnak el, nem a fantáziadússáguk képeszt el, bár ezek közül természetesen egyik sem baj vagy másodlagos cél. Ráadásul így-úgy, itt-ott benne van Bulicsov novelláiban is mindez. Nekem az lett az üzenetük ezeknek a novelláknak, tudva, hogy most didaktikus leszek, hogy nincs fontosabb, mint a kölcsönös kapcsolat, a megértés, a megértésre törekvés. S Bulicsov novellái, bármelyiket nézem, minden giccstől, nyáltól mentesen ezért szépek. 
bulicsov_ketteszakitott_elet_portre.jpg

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1983, 228 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632115430 · FordítottaBalogh ÉvaMárkus IstvánSolt LajosSölch ÁgostonTéri Sarolta
5/5
(2019)

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga (Harmadik kötet)

Az űrcsalád még családabb bonyodalmai, mert a család fontos még sci-fiben is

saga_03.jpgBárhogyan is lesz a továbbiakban, a Saga-sorozat első két kötete mindenképpen az egyik legfigyelemreméltóbb  képregény, amivel eddig találkoztam, mind hangvitelében, mind kivitelezésében, mind mondanivalójában. Ahogyan azt mind az első, mind a második kötetnél írtam. Amit annál a két kötetnél írtam, most nem ismételem meg. Sem a kivitelezésről, sem az alkotókról írtakat. Felesleges szószaporítás lenne. 

  A  SOROZATOKRÓL  ÁLTALÁBAN  

Azt viszont megismétlem, amit már több helyen írtam. Alapvetőn nem szeretem a sorozatokat. Pontosabban a sorozatoknak azt az egyre divatosabb fajtáját nem szeretem, amikor egy elindul egy jó alapötlet, jól kidolgozott figurákkal, pompásan megálmodott világgal, ingergazdag konfliktussal, tehát csupa olyan dologgal, ami kiváltja az olvasóból, nézőből a mégmégmég-érzést, de ahogy halad előre a történet, egyre inkább érezni, hogy voltaképpen csak a felsorolt dolgokkal számolt(tak) az alkotó(k), a sztori egésze voltaképpen nincsen a tarsolyukban, csak irányvonalak vannak, amik majd menet közben alakítják a történetet. De mert az egész nincsen a tarsolyban, és az olvasottság, a nézettség viszi előre a cselekményt, az előbb-utóbb szükségszerűen bevonz kínban született konfliktusokat, személyeket, töltelék cselekménysorokat. Olyan konfliktusokat, személyeket, cselekménysorokat, amelyek nem származnak szervesen az alapokból kibontakozó konfliktusokhoz, jellemekhez, cselekménysorhoz, hanem azért van rá szükség, hogy menjen tovább a sorozat, legyen újabb kötet, újabb évad. Ami persze előbb-utóbb kifullad. 

Az első ilyen sorozat, amivel találkoztam a Lost (amelynek harmadik-ötödik évadjában a Saga írója, Brian Vaughan is alkotó részt vállalt.) A második évad már gyanús volt. Fel is hagytam vele. De messze a teljesség igénye nélkül ugyanezért hagytam abba A szolgálólány meséjé-t, ezért adtam fel a 12 majmot, sőt, ezért szerettem ki a Trónok harcá-ból is, mind könyvben, mind a filmsorozatból. S ezért tartok az olvasás-nézés alatt levő Térség-sorozattól is. 

Azokkal a sorozatokkal semmi bajom, amelyek egy kerek egész sztorit mesélnek el, a rétestészta érzés kínbanszületése nélkül. Azokkal sincs, amik több kötetet, évadot megélnek, de kötetenként, részenként egy-egy kerek egészet mesélnek el, úgy, hogy a keretek, szereplők ugyanazok (rengeteg ilyen van, most a Colombo jutott először eszembe.). Ezzel a sorozatformával akkor sincsen bajom, ha a részek között vannak összekötő elemek, bár ezek magukban hordozzák a kínban születés csíráit. (Példa: Dr. House

Saga, ha jól láttam, jelenleg a hetedik kötetnél tart az eredeti nyelvén. Kicsit tartok tőle, hiába felktetett eddig csont nélkül két vállra, és adtam úgy magam teljesen neki, ahogyan eddig a való világban csak szerelmetesfelségtársamnak: pillanatok alatt, teljesen, félelmek nélkül és önfeledten. 

  ÉS  AKKOR  ITT  VAN  EZ  A  HARMADIK  KÖTET  

Aminek úgy örültem tegnap a könyvtárban, mint kiskutya a lasztijának, amikor végre kiengedik az udvarra. Hiába jött velem összesen kilenc másik kötet is, már hazafelé ezt olvastam. Naná! Mert mindaz igaz rá, amit a jól kitalált sorozatokról írtam.

Ha egy zenei előadóról van szó, azt mondják, az igazi súlyát a harmadik albuma mutatja meg. Az elsőn ott van minden, ami az út elején készült, ami kiforrott abban az időiben, amíg eljutott(ak) a lemezig. A második lemezre rákerül mindaz, ami az elsőről lemaradt, különösen, ha okosan gazdálkodtak az első lemez megjelenése előtti kincseikkel. S az elsőről lemaradtak mellé a másodikra rákerül még néhány új szerzemény, amelyet még mindig visz a kezdeti lelkesedés. A harmadik lemez egyfajta újrakezdés, és ezért mutatja meg, mennyi szufla van a produkcióban. A Saga-nak ez a harmadik anyaga.

Szóval rávetődtem erre az új, harmadik kötetre, s mire hazaértem, nagyjából a végére is értem.

Ami először feltűnt, hogy nem tűnt fel semmi ebben a kötetben. Vagyis a feltűnés hiánya volt a feltűnő. („Az a gyanús, ami nem gyanús, Pelikán elvtárs!”) Azért volt feltűnő, mert az első két kötetben valami mindig feltűnt. Néhány igen pompás rajz mindenképpen. Elolvasva a harmadik részt, nem volt olyan kép számomra, amihez vissza akartam térni. Átlapoztam újra az egészet, és csak egyetlen ilyet találtam, ami a maga egyszerűségében zseniálisan kifejező. Nem különleges, mégis pompás rajz. 

saga_03_alana.jpg

Nehogy félreértés legyen! A rajzok most is nagyon jók, Fiona Stamples, úgy tűnik, nem tud tévedni. Azzal sincsen baj, hogy meglepetés már nem ér, de hát hogyan is érhetne? De az meglepett, hogy most nem találkoztam olyan képekkel, mint eddig, biztosan el vagyok már kényeztetve, aminél leragadtam volna, amit újra és újra nézni akartam. 

De ez volt a kisebbik meglepetésem. A nagyobbik az volt, hogy a történetben sem nagyon volt most olyan szál, amelyik úgy istenigazából megragadott volna. Nem, nem állunk egy helyben, haladunk. Csak az eddigiekhez képest valahogy túl visszafogottan. Mondhatnám azt, hogy úgy tűnik, olyan lett ez a kötet mint Zorán Tizenegy dal című lemeze, amelyről egy valamikori kritikusa azt írta: erőgyűjtő lemez. Részleteiben gyönyörű, sokat mondó, lenyűgöző, de nincsen rajta húzódal, hiányoznak a dinamikus, sláger nóták. Ezzel nem azt mondom, hogy nincsen akció ebben a harmadik kötetben. Van. Még meg is döbbenünk, szomorúak is leszünk, felkiáltunk, hogy ne már, de ami történik, az eddigiekkel szemben pusztán a felszínt karcolja. Hiába az akció, helyben topogunk, helyben futunk, nem haladunk, voltaképpen semmit sem tudunk meg, és ami történik, ami kiderül, kicsit, hm, mi is itt a jó szó: érdektelen. Van két szerelmi szál, egyik nagyobb tragédiával ér véget mint a másik, van megint misztika (mi a fene is a könyv, amit Alanán kívül senki sem ért, mindenki csak egy szerelmes vacaknak tartja), van döbi (lám, mit érhet el egy ismeretlen gyümölcs csócsája, jó anyag, csak marha veszélyes), van polkorrekt elszólás, meg még korrektebb homoszexualitás (itt már azért nemár-érzésem volt, s csak azért is inkább az előzőről tettem be példa-képet) szóval sok minden, de az összkép szerint valahogy igazán nincsen semmi. Talán csak az alapvető üzenet marad meg, szerencsére: a család mindenek felett. Úrrómeó továbbra is imádja Úrjúliát, sőt, további rómeójúliák csatlakoznak hozzájuk félfajok közötti szerelmekben, de tragédia a tragédia ami történik velük.

saga_03_gwendolyn.jpg

Aztán még: annak ellenére, hogy alapvetően nem szeretem sem a trágárkodást, sem a közönséges dolgokat, (bár elismerem, hogy van, amikor indokolt és hiteles bármelyik eszközként) a Saga-ban kimondottan élvezem mindkettőt. Valószínűleg mert nem orrba-szájba használják a szerzők, és amikor használják, akkor indokolt oka van, hogy ezt teszik. Mert ízlésesen nem teszik unos untalan, csak adott szituációkban. Például, amikor Alana azt mondja Markonak, hogy: „Told le a nadrágodat. Hetek óta nem voltunk együtt. Le akarom szopni a farkadat.”, akkor az nem pusztán hatásvadász beszólás, ami nyilván minden pasiolvasónak tetszeni fog, hanem ott, a helyén teljesen helyénvaló kommunikációs forma két szerelmes között, ráadásul még dramaturgiai szerepe is van.  

Azt viszont nem mondhatom, hogy humor nincsen ebben a kötetben. Nagyon jót mosolyogtam, amikor a kis rabszolgalány bemutatja magát, és a hazugságmacska (aki nem beszél semmit, csak akkor, ha valaki hazudik. Ennyit mond: „Hazugság!” Mondjuk ennek tükrében az előző képsor is jó poén ám; az ott hazugságmacska.)

saga_03_sopie1.jpg

De a legnagyobb poén, amikor az erkölcsi zsákutcába kényszerített hazugságmacska már csak hallgat, és a Rabszolgalány veszi át a szerepét. 

saga_03_sopie2.jpg

Tehát semmiképpen sem mondom, hogy értéktelen, üres vagy érdektelen lenne ez a kötet. Csak azt mondom, hogy az előző két kötethez képest gyengébb. De a Saga-t szeressük ám, csakazértis, veszettül. Remegek érte, nehogy beleslusszanjon a bevezetésben ismertetett sorozatbetegségbe, és ki kelljen szeretni belőle. De ne ám! 

De eddig a harmadik részig itt kellene lennie a polcomon a köteteknek. 

Az első rész értékelését itt olvashatod. 

A második rész értékelését itt olvashatod. 

 

Pesti Könyv, Budapest, 2019, 152 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699290 · Fordította: Rusznyák Csaba

4/5

(2019)