Moha olvasónaplója

Barlay Ö. Szabolcs: Hitvédelem és hazaszeretet avagy antiszemita volt-e Prohászka?

2019. november 11. - Mohácsi Zoltán

barlay_hitvedelem_es_hazaszeretet.jpgA zsidó önmagának is zsidó.
A zsidókérdés akkor is létezik, ha a zsidó eredetű
ember egyedül ül zárt ajtók mögött a szobájában.
(Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert.)

*

No, most mondd, manapság ki a fenét érdekel egyáltalán egy ilyen könyv?

Az antiszemitizmus az egyik legjobb lejáratott csont-vád, amivel bárkit el lehet némítani (plusz: fasiszta, náci, fallokrata, homofób és társaik), de legalábbis hiteltelenné lehet tenni. Szép lassan semmi nem olyan szégyenletes, mintha valaki antiszemita lenne. A gyakorlatban antiszemitizmussá lesz bármilyen kritika, ami a zsidóságra vonatkozik.

S ki a csuda volt az a Prohászka? És kit érdekel, hogy antiszemita volt-e? Arról nem is beszélve, hogy voltaképpen van egy könyv, ugyan nem Prohászka írta, csak összeállították az írásaiból, a címe ez: Az én antiszemitizmusom. „Van kérdés, nincs kérdés?” (Vili, a veréb) Az volt, slussz! Különösen, hogy a könyvet a Gede Testvérek adták ki, és ők, evidencia, kizárólag antiszemita, holokauszt-tagadó, fasiszta-barát könyveket adnak ki és árulnak. Összekerül, ami összetartozik, ugyebár. 

Prohászka Ottokár Mindszenty József és Márton Áron mellett a magyar történelem leghíresebb katolikus, egyházi személyei, politikusai közé tatozik. Egyben a legvitatottabb jelenség is. A XIX. végén, a XX. század elején élt. Legvitatottabb, mert vannak gondolatai a zsidósággal szemben, a zsidó mentalitás ellen. 

barlay_hitvedelem_es_hazaszeretet_barlay.jpgBarlay Ö. Szabolcs (1919–2018) szerzetes, paptanár, irodalom- és egyháztörténész, bölcsész doktor, a történelemtudományok kandidátusa.

Ha egy antiszemita püspököt véd, akkor minden bizonnyal fasiszta kollaboráns mindkettejük. Mi más? Sőt, ha egy katolikus püspök antiszemita, akkor a katolikus egyház is az, hiszen a könyvet is katolikus egyházi személy írta. Egyszerű logika, nem? Tiszta a kép.
Vagy mégsem ennyire fekete-fehérek a dolgok? Költői a kérdés. Persze, hogy nem. 

A könyv háromnegyede egyfajta korvázlat. Barlay megkísérli nagy vázlatokban az olvasó elé tárni a XIX. század végi, XX. század eleji magyarországi viszonyokat, és a viszonyokban a zsidók szerepét. Természetesen középpontban a zsidósággal. Veszélyes dologba fog. Veszélyesbe, mert ahogy többször írtam már itt-ott, a zsidósággal kapcsolatban sokszor még a zsidó szó kimondása is pejoratívnak számít. Mert az zsidózás. Antiszemitizmus.

Ami szónak túl sok értelme nincsen, hiszen a szemita-ághoz nem csupán a zsidóság tartozik, vagyis az antiszemita kifejezés nem azt jelenti, hogy zsidó-ellenes. Sém biblia alak. Noé legidősebb fia volt. A vízözön utáni világot két öccsével osztották fel egymás között. Sém földrajzi területéhez tartoztak az arabok, az akkádok és a zsidók is. Nem is megyek ebben messzebbre: aki antiszemita, az tehát antiarab is. Ez meg így elég értelmetlennek fest. Az antiszemita szót 1787-ben alkotta meg egy Johann Gottfried Eichhorn nevű teológus. Barlay konzekvensen az antijúdeaista szót használja az antiszemita helyett.

barlay_hitvedelem_es_hazaszeretet_sem_terkep.jpg

A világ felosztása SémKám és Jáfet között. Metszet a Nürnbergi Krónikából
Készítette: Michel Wolgemut, Wilhelm Pleydenwurff (Text: Hartmann Schedel)

 

Persze manapság egyértelmű a szó jelentése: antiszemita az, aki a zsidóság ellen beszél. A zsidóság elleni beszéd, bármilyen formában is történjen, az gyűlöletbeszéd. Ha tesz is valamit valaki a zsidóság ellen, akkor csak kibújik a szög a zsákból. 

Ráadásul mára az antiszemitizmus árnya is egyet jelent azzal, hogy aki antiszemita, az újra építi az auschwitz-i gázkamrákat, és máris tereli befelé a túlélőket. Ha ugyanezt a felállást megfordítom, és azt mondom, hogy a magyar-ellenes megnyilatkozások (például Kertész Imre elhíresültje, hogy ha Frankfurban meglát egy magyart, átmegy az utca túloldalára) a magyarok kiirtásáról szólnak, máris kiviláglik, hogy az ilyen következtetésre épülő logika mekkora sületlenség. 

Barlay annak kísérel meg utána járni, egyáltalán miért is alakult ki antiszemita hangulat Magyarországon a XX. század elején. Röviden:  XIX. század végén megnyílt az út a galíciai zsidók számára, hogy elhagyják Lengyelországot. Magyarország befogadó ország volt, mintegy a szabad lehetőségek európai országa.

A magyarok kényelmesek, a gazdaságban nem szemfülesek, inkább hedonisták, mintsem pragmatikusak. A bevándorló zsidók a társadalom alsóbb rétegéből kerültek ki, de távlati gondolkodásuk, gazdasági érzékük, szellemi képességeik miatt a magyarországi lehetőségeket kihasználva hamarosan jóformán ők alkották a polgári réteget. Míg a magyarok vagy urizáltak vagy maradtak a mezőgazdaságban. 

Vagyis adva lett egyszer a zsidóságnak egy rétege, akik közé az egykori Szabolcsi Miksa is tartozott (lásd alább): az integrálódni, asszimilálódni akaró zsidóság, amely a hazájának érzi az őt befogadó országot. És adva van a talajtalan, gyökértelen, vallását nem tartó, hazát nem találó, arrogáns zsidóság, amely mind szellemi, mind gazdasági, mind politikai téren nemcsak él, de visszaél a befogadó országok adta lehetőségekkel. Ők azok, elsősorban a gazdaságban tevékenykedő réteg, akik ellen még Széchenyi István is, aki ellen soha senkinek eszébe nem jutott kijátszani az antiszemita kártyát, ezt írta:

„..a zsidónak több szorgalma, intelligenciája van, mint a magyarnak. Elősegítenék ugyan gazdaságunk fejlődését, ám egyszersmind a magyar nemzetiség kárára volna.”

Nehéz, veszélyes kérdés. Ennek manapság utánagondolni is veszélyes. Ugyanis azt feltételezi, hogy a zsidósággal szembeni fenntartásnak lehetnek valós okai. 

Márpedig semmilyen fajjal, rasszal szembeni fenntartásnak nem lehetnek, nem szabad, hogy legyenek okai. Ezért helytelen cigánykérdésről beszélni, ezért gyűlöletbeszéd, ha valaki a migráns-problémáról beszél. Nem léteznek faji karakteológiák, csak egyéni jellemzők vannak. Van oldal, ahol a zsidóság antropológia jellegéről beszélni is antiszemitizmus. Egy nyilvános magánbeszélgetésben volt, aki azt állította, nincsenek antropológiai jegyek. (Vö.: szőke svéd, barna bőrű afrikai, ferde szemű ázsiai, stb.), mert ilyet feltételezni is fajgyűlölet. Az ész megáll!

Nos, Barlay igen sokat hivatkozik Paul Johnson A zsidók története című könyvére. Saját nézete szerint  alapmű a könyv e kérdésben. De viszonylag sokat idéz Márai (akinek zsidó felesége volt) nem éppen zsidó-barát mondataiból, holott Márai nem áll antiszemita-hírben. De találunk meglepő idézetet Szolzsenyicintől is.

ZSIDÓ ÉRTÉKEK

Barlay a bevezető fejezetben felsorolja a zsidó értékeket. Ezek között elsődlegesen ott van a hithűség, az összetartás és a családszeretet. Aztán ott van az arányaiban kiemelkedő zsidó szellem, amellyel művelik és megújítják a művészeteket.

„Az Oscar a második legnagyobb zsidó ünnep a hanuka után.” 
Woody Allan alias Allen Stewart Konigsberg

A zsidó szellem természetesen nem csupán a művészetekben, hanem a tudományban és a politikában és a elsősorban a gazdaságban is vastagon fellelhető. Mondjuk meglepő fordulattal a Rothschild-ok is a pozitív példák sorához tartoznak Barlay bemutatásában.

(Nem tudott nem kibújni belőlem a kisördög, hogy egy beszélgetést össze kellett volna hozni a szerző és Drábik János között, különös tekintettel arra, hogy a későbbiekben Barlaynál szóba kerül a bankvilág zsidó kézben létele, az uzsora-kamatok rendszere, amellyel a pénz országokat taszít szolgasorba.)

JÓ ZSIDÓ, ROSSZ ZSIDÓ

Na, már ez az alcím is milyen! Pedig Barlay Prohászkára hivatkozva sokszor használja ezt a megkülönböztetést. Sőt, azt mondja, hogy voltképpen Paul Johnson és Márai is húz egy vonalat, és a zsidó zsidót szembeállítja a „nem zsidó zsidóval” és az „alzsidóval”. Nagyon leegyszerűsítve a képet arról van szó, hogy vannak a zsidók, akik tartják a hitüket, illetve akik őszintén asszimilálódni szeretnének. Ez utóbbira példa Szabolcsi Miksa, akinek az unokája idézi fel egy Herzl-lel való beszélgetését.

Szabolcsi: „Nem azért vagyunk mi magyarok, hogy másoknak tessünk, hanem magyarok vagyunk, mert szívünk, érzésünk magyar, mert mások nem lehetünk, mert mások lenni nem akarunk.”
Herzl: „Ahol az embert nem becsülik, ott az ember idegen, ott nem lehet hazafi.”
Szabolcsi: „De már hazafiságunkban senki se kételkedjék. A magyar zsidó őszintén szereti hazáját, szereti akkor is, ha rosszul bánnak vele”

A jó zsidók az ortodoxok, ami kifejezés itt nem elsősorban a vallási ortodoxiát jelenti, bár azt is.

A rossz (nem zsidó zsidó, alzsidó, neológok) az a zsidó, aki nem tartja a hitét, ügyet sem vet a vallására, eszébe sincs asszimilálódni, viszont minden lehetőt megtesz a befogadó ország mind anyagi, mind hatalmi lehúzásáért. A legfőbb példa erre a zsidóság és a kommunizmus viszonya, hiszen köztudott, hogy mind a Tanácsköztársaság, mind a második világháború utáni kommunista rendszerek vezetésében messze felülreprezentáltak voltak a zsidók. Nem mellesleg a valósan létező antiszemitizmusban ez természetesen óriási szerepet játszott. Úgy kezdődött, hogy a nem zsidók visszaütöttek. A Tanácsköztársaság idején történtek a magyar társadalomban kettős fenntartást alakítottak ki: egyfelől a bolsevizmussal szemben, másfelől a véreskezű bolsevizmust megtestesítő zsidósággal szemben. 

Mellékvágány, de érdekes és vitatható adalék a numeros clausus törvény tartalmi magyarázata. Vajon valóban a későbbi zsidó törvények előfutára volt-e vagy csak egy akkoriban úgymond szokásos rendelkezés? Amely például, milyen meglepő, az Egyesült Államokban is létezett. 

A politikai, erkölcsi liberalizmus fő képviselői is a zsidóságból kerülnek ki, és tevékenységükkel megfosztják a befogadó országokat alapvető erkölcsi tartásától és a saját kulturális értékeitől. 

Vitatott, hogy elhangzott-e a valóságban vagy sem, de Landeszman György, egykori budapesti főrabbinak tulajdonítják a mondatot: „(...) ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack”. 
(Az interjú 1992. karácsonyán hangzott el, de csak 1993. február 26-án jelent meg a Heti Magyarország-ban.)

Aztán jellemzője még a „rossz zsidóknak” a faji felsőbbrendűség gőgje, amely ellentmondásos módon a nem gyakorolt vallásukból hite szerinti kiválasztottságból fakad. A kiválasztottság arrogánssá teszi a „nem zsidó zsidókat”, és amikor válasz érkezik az arroganciára, akkor kész a válasz: tombol az antiszemitizmus.  

Mondjuk erre nem csupán Barlay hivatkozik, hanem ugyanezt mondta a híres-hírhedt A holokauszt-ipar című könyv zsidó szerzője, Norman. G. Finkelstein is.

Kicsit hiteltelen az előző mondatom, mert az este leírt fenti mondat után, ma, ébredés után rávettem magam a Finkelstein-könyvre, de nem leltem meg a mondatot.

Csak nehogy úgy járjak, ahogy egy lelkész ismerősöm!
Egyszer valami teológiai kérdésről beszélgetve ezt mondta:

– Ott van a Bibliában, feketén-fehéren!
Néztünk rá kíváncsian.
– Tényleg? Hol?
Lelkészünk lapozni kezdte a Bibliáját. Előbb tökéletesen magabiztosan, majd némileg bizonytalanabbul. Nem találta, amit keresett.
– Benne van. Biztosan emlékszem rá...
Újabb lapozgatás, is közben szemmel láthatón fogyatkozott a magabiztosság. 
– Itt van valahol, egészen biztosan. 
Telik-múlik az idő, susognak a lapok, mi várunk türelmesen.
Lelkészünk egészen elanyátlanodik.
– Mondom benne van! Benne kell lennie – mondja, majd elmosolyodik és hozzáteszi: – Benne kell lennie, hiszen beleírtam!

A sajtó létrehozta a közvéleményben a kétkulacsos értékítéletet, és csodás túlérzékenyítéssel fenn is tartja azt, egyik oldalról semmilyen kritikát nem enged meg,  a másik oldalról bármi mondható, az csupán realizmus, a status quo tényszerű rögzítése, maximum egyéni vélemény. Például Kertész Ákos szerint:

A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.” De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.

Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt.

De van néhány méltó párja a fentieknek. Legelébb Spiró György verse, a Jönnek, amely így kezdődik. 

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,
füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból...

Ha a mondatokat úgy ízlelgetjük, hogy a magyar szót kicseréljük zsidóra, máris nagyon tisztán áll előttünk a kétkulacsosság-problémája. A zsidó szó behelyettesítése után nincs olyan szövegösszefüggés, amely elfogadhatóvá, magyarázhatóvá tenné e két idézet bármelyiket  (és a társaikat sem). A fajgyűlölet, úgy fest, egyirányú utca: egyik irányba bármi és minden, a másik irányba még a leghalványabban félreérthető, -magyarázható gondolat sem. 

A jó zsidó-rossz zsidó ellentétpár és rokonértelmű szavaik ezzel együtt, érthető, mégis visszás megfogalmazások. Bár nem tudom, mivel lennének kiválthatók. Mégis, ehhez az elkülönítéshez nincsen semmi objektív mérce. 

PROHÁSZKA ANTISZEMITIZMUSA

Az egykori püspök zsidók ellen szóló mondatait ezeknek az összefüggéseknek a hátterén kell értelmeznünk, mondja Barlay. Vagyis nem egy faj egyedeinek, vagy a komplett faj gyűlöletéről van szó. Prohászka nem utálta a zsidókat, a rabbival karonfogva ment az utcán, voltak zsidó barátai is.

De a személyes kapcsolatok nem fosztották meg attól, hogy a zsidóság gazdasági, kulturálisan vezető helyzetben levő tagjainak a romboló munkája ellen ne emeljen szót. Úgy, hogy közben ne lássa kristálytisztán a saját nemzetének a gyengeségeit, hibáit is. 

Vagyis Prohászka azt szerette volna, ha a magyarság kezébe visszakerül vagy egyáltalán odakerül az irányítás. Amire esély sem volt. Esély sincs. Mind a magyarok mentalitása, mind a hatalom belső összefüggései miatt, mind a zsidóság szellemi kapacitásai, észjárásának magasságai. És Barlay (valamint Széchenyi, Szolzsenyicin és sokak mások szerint az észjáráshoz társuló erkölcsisége miatt sem. 

A könyv így megmarad egy történeti összefoglalónak, egy katolikus püspök védelmében írt röpiratnak. Paul Johnson vaskos történelmi kötetének a hátterén a farvizén. 

Hogy meggyőzött-e? Nem tudom. Kicsit olyan ez, mintha a Cion bölcseinek jegyzőkönyvé-t csak a róla írt kritikák alapján akarnám megítélni (mert van több is, magyarul legalább kettő): Vagyis olvasni kellene Prohászkát. Összefüggéseiben. 

P. S.:

Gondolkodtam, hogy leírjam-e, hogy mosakodás-e vagy sem, de úgy döntöttem, igen, leírom. Még mielőtt bármi túlgondolás vagy félreértés lenne.

* Van bennem zsidó vér, igaz, csak apai ágon, s az, ugye, nem játszik.
* Jelenleg egy nevében is deklaráltan zsidókhoz köthető helyen dolgozom, és az eddigi legjobb, legkorrektebb munkahelyem. 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Barlay_Ö._Szabolcs

Prohászka, Székesfehérvár, 2003, 172 oldal · ISBN: 9638644702
3,5/5
(2019)

Kodor Sándor: Méltatlanság (A felesége története)

kodor_meltatlansag.jpg

SZÓKIMONDÓ SZEXUÁLIS TARTALOM,
belépés csak saját felelősségre!

 

Próbáltam disztingváltan és cizelláltan megírni ezt a beszámolót a könyvről, de nem ment. Amikor váltottam nem szalonképesre, beindult az írás.
Így hagytam. 

 

NEHÉZSÉGEM

Nehéz úgy könyvről írni, amikor tudom, hogy a szerző olvasni fogja a véleményemet. Az első Réti László-értékelésemre a szerző személyesen reagált, és ez bizony a következő regénynél okozott egy kis megtorpanást. A szerencsém az volt, hogy a második Réti-olvasmányélmény csont nélkül a kedvenceim között landolt. Emlékeim szerint Réti úr még erre is reagált. Aztán a többire már nem. Pedig nem vett meg bruttóban. Csak nettóban. Aztán volt olyan értékelésem is, amelynek szerzőalanyát személyesen ismerem évek óta. Bán Béla bácsi az óbudai Fő tér közvetlen közelében levő kis kocsma, a Kis Dréher tulajdonosa volt. A fia pedig a megboldogult, de zombiként velünk élő rendszerben az ifivezetőm. Béla bácsi is jól vette az akadályt, az értékelésem semmit nem rontott a kapcsolatunkon. 

Kodor Sándort nem ismerem személyesen. Csak egy-két levelet váltottunk egymással. Ő keresett meg, és ajánlotta olvasásra a könyvét. Számára minden bizonnyal egyfajta reklám, ha az írásáról felkerül valami a netre. Bizonyos értelemben számomra is, így igent mondtam a felkérésére. Azzal a feltétellel, hogy csak akkor, ha tényleg a véleményemet írhatom meg, és nem kell semmilyen szinten kozmetikáznom. Sándor átküldte a könyvét.

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS ÉS SZEMÉLYES EGYEBEK

A könyv címe egy kicsit elriasztott. Moravia általam megkedvelhetetlenül unalmas könyveinek a címét idézte: Az unalom, A megvetés, A megalkuvó, A közönyösök, A figyelem

A könyv alcíme viszont azonnal megfogott: A felesége története. Egyfelől mert ötletesnek és sokat mondónak találtam: egyből tengernyit elárul az írás tartalmából, sőt, még a végkicsengéséből is. Egy nő, aki a másik felesége marad. Másfelől, mert ügyes szójáték, a könyv főszereplőjének a kedvenc könyvére, Füst Milán A feleségem története című kötetére utal. (Amit még nem olvastam, de rögtön kedvet kaptam hozzá. Köszönöm, Sándor!) 

Aztán megfogott az alcím azért is, mert negyvenéves korom körül (a főszereplő is ekörül jár) belegabalyodtam valami nagyon hasonlóba. Bizonyos értelemben én is meg tudnám írni A felesége történeté-nek rám vonatkozó verzióját.

Annyi nagyon lényeges különbséggel, hogy én ismertem a férjet is, akinek a feleségével némileg összegabalyodtunk. S ezzel, lám, bevezettelek a Méltatlanság történetébe. Adva van egy közel negyvenes fickó, sokat iszik, keveset füvezik, bringázik, és sír a szája, hogy csak pocsék kapcsolatai vannak. Erre összehoz egy olyat, hogy ahhoz képest az eddigiek kismariskák voltak. A nőnek férje van,, egy tízessel fiatalabb mint önsanyargatási szakértő antihősünk. Annyira jó nekik együtt, hogy az csuda, de annyira azért nem jó, hogy a néni döntsön, netán váltson is. Mert az együtt töltött hét év, meg az anyagiak, meg azért nem olyan rossz ember apuci, csak nincs meg benne, ami a bringás önsanyargatóban pedig de. 

Két évet szarakodnak egymással, számolhatatlan szakítással, szünettel, újrakezdéssel, folytatással, hűdeszerelemmel és hűdeszarezígy-gyel. Ennek a két év tökölődésnek a története a könyv. A végén egy olyan csavarral, ami nem is csavar, mindössze az önsanyargató (aki egyébként másodpercekre tisztán lát, csak lekakkantja azt, amit lát, a pillanatnyi érdekei vezetik, és azok jóformán nem szólnak másról, minthogy hová tegye az aktuális nőstény gerjesztette vágytól farmerszaggatóan tekintélyesre duzzadt farkát. Aztán meg picsog, hogy milyen vacak neki, megint egyedül maradt, megint dobták, megint nincs egy tisztességes kapcsolat. [[SPOILER: Amikor a könyv végén összejön egy, a férjes kancától eltérő, nagyon konfliktuskerülő nővel, elvileg szerelmes is lesz belé, a szex ugyanolyan jó vele, mint a kancával, még a női akusztikai reakció is hasonlítanak amazéhoz, az eszem megállt, de mégis dugja közben a kancát, akivel ezredszer szakított végleg, és aki semmiben sem jobb, mint ez a másik nő. Aztán meg kiakad, mert az új nő telefonon szakít vele és nem szóban, hogy ez milyen színvonaltalan és megalázó – mondja, miközben a farka még ott van a kancával való dugás maradéka, ugyanabban az ágyban, ugyanúgy, mint ahogy ezzel a kis bizonytalan tisztességessel.SPOILER VÉGE]] Hát a főhősünk igen szigorú, de legalább mocsokul igazságtalan. Annyira, hogy a na, most menj a 'csába simán kicsúszott a számon. 

– Senki nem ért meg engem! – szakadt ki ingerülten nagyon kamasz ismerősömből a világfájdalom. 
– Ööö... Te érted magadat? 
Nézett rám némileg bután, hogy hogy lehet ilyet kérdezni, majd méltatlankodva, de legalább őszintén felcsattant:
– Dehogyis!
Nincs különbség.

Na, csak elmondom, ha már így összejöttünk, mi is volt ez az én rendkívül méltatlan sztorim! Nem dicső, ámde fenemód tanulságos.

Az első házasságom az utolsókat rúgta, magamban már el is engedtem az exet. Csak még nem mondtam ki, nem tettem meg a végső lépést. Az exem már évekkel azelőtt elengedett engem, csak éppen a közös életünkön nem változtatott. Én nyűglődtem, nyüszítettem, keménykedtem, próbálkoztam, változtattam, kétségbe estem, újraértékeltem, bizonyos értelemben kezdtem újjászületni, elveszítettem egy csomó, addig barátnak hitt, gondolt embert, de már láttam az alagút végét. Csak előtte még meg kellett mártóznom a trágyában, ide-oda hengeredve.

Az úgy volt, hogy a feleséggel együtt nyaraltattunk egy szekérderéknyi gyereket, az övéiket és a mieinket.  Sem a majdnem exem, sem a férje nem volt velünk. Mindenki bízott mindenkiben. Mi is magunkban és egymásban is. Óriási hiba volt, hatalmas tévedés, nulla emberismeret, zéró önismeret, határtalan brahizmus. Mindkettőnk, mindnégyünk házassága ugyanabban avagy legalábbis nagyon hasonló cipőben járt, s mi a felséggel mindig jól megértettük egymást, a másikban ott volt, megvolt, ami a saját párjainkból fájdalmasan hiányzott. Borítékolva volt, hogy ebből nagy baromság lehet. Nagy baromság lesz. Nagy baromság lett. Ahogy a Biblia mondja: 

Aki tehát azt gondolja, hogy állvigyázzon, hogy el ne essék! 
(1Kor 10:12)

Hát, mi elestünk. A végkicsengéseket ismerve, utólag könnyű okosnak lenni: pofára és nem kicsit. Akkorát zakóztunk mint a ház.

Voltaképpen úgy fél évig húztuk a dolgot. A lefolyása nagyon sok mindenben hasonlított ahhoz, amit ebben a könyvben olvasok, csak nálunk nem voltak eszement, ágyneműtépős szexpartik, búcsúdugások tengere. Voltaképpen alig történt valami. Ahogy Ofi barátom fogalmazott, a hölgy megszédült ugyan, ám lépni nem mert, de nem is szakított sem velem, sem a férjével. Néha felém húzott, néha a házasságát akarta építeni. Én csak olyan kis Zsebmohának kellettem, ahogy Ofi fogalmazott: ha omlott összefelé az önbecsülése, hát elővett, legyezgette általam önnön női mivoltát, az önbecsülését, s amikor némileg talpra állt, azonnal visszavonulót fújt. Libikóka. Hullámvasút. Marionett-játék a férfiakkal. Saját magával. Úgy mint a könyvben. Csak szex nélkül. Istennek legyen hála, de megbántam volna! (A számszerűség számomra soha nem volt tétel, különösen, ha a minőséggel állíthattam szembe. Mondjuk annyira nem állíthattam... De valahogy soha nem gyúrtam a kóbor numerák gyarapítására. Félre nem álltam persze, ha egyszer csak akadt valami, de olyan marha nagy értéket nem találtam benne. A tizenhét éves házasság során mindvégig hűséges férj voltam.)

– A pokolban állítólag minden kihagyott pinát az orrunkra húznak – állította B. Sanyi magabiztosan egy réges-régi nyáron, amikor én még élőben még nem is láttam meztelen nőt, de ezt a rossz szokásomat semmiképpen nem akartam túl sokáig őrizgetni. Tizenévesek voltunk, de B. Sanyi négy évvel időseb volt nálunk, ő biztosan jobban tudja.
Pipi álmodozva nézett rá. 
– És az akkora büntetés? 
Én csak félrehajtott fejjel képzelegtem arról, mennyire szeretnék már bűnhődni. 
Most mondd! 

Nekem akkor lett elegem abból férjesasszony-nőből, amikor az egyik találkozásunk alkalmával a férje felhívta. Felvette a telefont, és minden zavar nélkül beszélgetett előttem a versenytárssal. 
– Nem, még csak most indultam el, a sárga buszra várok – hazudta szemrebbenés nélkül a férjének, holott a vidéki barátnőtől már vagy fél órája hazahozta őt az a sárga busz, s azóta együtt sétáltunk.

Akkor megtört bennem valami, bármennyire komolyan gondoltam is a kapcsolatunkat (mert nagyon komolyan gondoltam). Én az első perctől kezdve azt mondtam, álljunk oda a házastársaink elé, játsszunk tiszta lapokkal, de ő mindvégig kitért, kért, hogy ne tegyük, hogy ezt nem teheti még a férjével, át kell gondolnia, miegymás. A gyengeségem az volt, hogy engedtem neki, s ő még nem volt készen a válásra. Igazából azt sem tudta, mit akar. Bennem már körvonalazódott, mit is szeretnék. de tény, hogy Isten igazában csak a hölgy kirúgása után kristályosodott ki véglegesen, hogy mit is. Annyit már akkor tudtam, abban a pillanatban, amikor a fenti kijelentést tette, teljesen nyilvánvalóvá lett, hogy nem akarok tovább egy percig sem álságban élni. . 

Összeszűkült szemmel néztem rá. Idegenné vált. Idegenebbé, mint az exem, akinek minden szuperlatívusz értékem ellenére sem kellettem, mint férfi. Olyan idegenné, mintha nem ismertem volna már vagy tíz-tizenkét éve. Olyan idegenné, akit nem tudtam, ismerni akarok-e egyáltalán. Csak még nem értettem, miért történt ez. 
– Hazudtál neki – mondtam, miközben újra boot-oltam a lelkem oprendszerét.
– Miért? Mondtam volna meg, hogy veled sétálok? – szelíden mondta, mégis tornádó erejű felháborodás ömlött rám a hangjából. 
– Hazudtál neki – mondtam újra.

Pár perccel később a metrón megfogalmazódott bennem, mi a baj. Nem volt becsületes. Nem vállalja fel a közös dolgunkat. Nem vállalja fel önmagát. Ha most hazudik, akkor ez számára megoldás. Akkor is, ha ideiglenesen az. De mi lesz, ha később  kettőnk között is lesznek bajok? Illetve ez nem is kérdés: ez lesz akkor is. Hazafelé a metrón a Határ úttól a Klinikákig szakítottam vele. Később megtudtam a férjétől, hogy ő rúgott ki engem. Majd még később, hogy milyen becstelen voltam, mert pár hónappal később összejöttem szerelmetesfeleségtársammal, és milyen könnyen túlléptem rajta. Mondjuk ez igaz volt, valóban túlléptem, mert rájöttem, hogy bármennyi egyezőség is volt bennünk, ő negyven felé tipegve sem volt még felnőtt, képtelen volt a saját érzéseiéért, a tetteiért felelősséget vállalni. Én pedig már voltam pszichológusa és apja egy személyben nőnek, elég sokáig, meg is untam. Társara, partnerre vágytam, egyenrangú félre. Tiszta, felnőtt kapcsolatra. Világos játékszabályokkal, egymás teljes súlyú és édességű felvállalásával. 

Ahol becsukódik egy ajtó, ott nyílik egy másik. Nyílt. Csodákra. Egy csodálatos emberre, egy fantasztikus nőre. Egy felnőtt kapcsolatra. Ez a tragikus, tragédiává tett, bár érthető intermezzo pedig életem egyik szégyenfoltja. Bármennyi empátia is van bennem az akkori önmagammal szemben. S hálás vagyok a jó Istennek azért a jókor megcsörrent telefonért, s hogy hallhattam a nő hazugságát. Mert ha nem hallom, egy újabb, önmagamnak állított csapdába léptem volna bele, magammal vonszolva a szekérderék gyereket is. Ha nem hallom, talán későn tértem volna észhez. (Ó, egek, mit de mit veszítettem volna! Jaj! S meg sem tudtam volna, mit veszítettem...) Még kellett annak a tapasztalata, bizonyossága, hogy egy rossz kapcsolat inkább kerüljön a pokolba, mintsem hónapokon, éveken át cukrozzuk a taknyot. (Copyright: Ofi).

A MÉLTATLANSÁG MŰFAJA

Fontos kérdés. Mi a Méltatlanság című könyv műfaja?

Azt mondják, az első könyves írók legnagyobb hibája, hogy a saját életüket írják meg. Jobbára a legmeghatározóbb dolgokat. S mert az írás által meg akarnak tisztulni, a tisztulás pedig nem megy hazugság által, ezért ragaszkodnak a valós eseményekhez. Ezáltal a Nagy Mű egyfajta irodalmiaskodó memoár-félévé korcsosul, amelyben a szerző a valóságot írja meg, de a szövegnek semmi köze nem marad az irodalomhoz, a művészethez. A szerző a saját érzéseit akarja viszontlátni a papíron, és nem átadni akarja a történetét. 

Éppen ezért, s azért, mert a szövegen, mondom, in medias res, egyértelműen érződik, hogy nem rutinos, bár kétségtelenül nem tehetségtelen és nem teljesen rutintalan klaviatúra-forgatóval állunk szemben, el kell döntenünk, hogy a Méltatlanság regény-e vagy memoár egy személyes történetről? Nekem nincsen kétségem, hogy a második. Ezt a feszültséget ki kellett írnia magából a szerzőnek.

Kérdés, hogy az olvasó nyer vagy veszít azzal, hogy leül e személyes történet kiírása elé olvasni? 

Megvallom őszintén, a harmadik fejezetig volt bennem kétség, hogy végig elolvasom-e a regényt memoárt könyvet. Nagyon nehezen indult be, egy szerkezetileg oda nem illő betegség történetének a részletes leírásával, ami rendkívüli módon lehuppantotta az érdeklődésemet. Aztán a harmadik fejezetben mintha Kodor Sándor el kezdte volna élvezni, hogy ír. Gördülékenyebbek lettek a sorok, megjelentek olyan szófordulatok, dramaturgiai elemek, amik biztatóvá tették a szöveget. 

Azonban a memoár-jelleg nem szűnt meg, a szöveg csak közelít az irodalmi megfogalmazás felé. Ráadásul a történet szerkezete átgondolatlant, vannak részek, fejezetek, amik egyértelműen pusztán csak azért kerülhettek be a szöveg szövetébe, mert a szerző számára fontos dolgokról van szó. De a regény (na, jó!) szempontjából semmi jelentőségük nincsen. Ilyen például a kerékpározásról szóló, egyébként jól sikerült leírás, aminek szerves egységét a történettel nem sikerült meglelnem. 

Két dolog van még, ami a memoárság mellett szól.

  • Egyrészt: a párbeszédek néha roppantul életidegen jelzői. Nem az a baj, hogy a szereplők egyik pillanatról a másikra váltanak az érzéseik között, ezt még indokolhatná is a helyzetük, hanem az, hogy a váltásoknak valahogy nincsen igazából megágyazva. Csak úgy megtörténnek. 
  • Másrészt a történet tudatos dramaturgiájának a hiánya. Az irodalom nem azonos a valós történések dokumentarista leírásával. Még az őszinteséggel sem azonos. Az a hullámvasút, ami a két főszereplő megél, hihetően valóságos, abban nincsen túlzás. Azért mondom ezt, mert ha körülnézek az ismeretségi körömben, nem egy hasonlóan értelmetlen, gyötrő rétestészta-kapcsolatot látok. Évek óta húzódó cukrozott taknyokat, tisztázatlan, tartós félrekefélésekkel súlyosbított, kapcsolatnak hazudott, képzelt görcsös kapaszkodásokat.

AZ AZ EZERSZER ÁLDOTT ÉS ÁTKOZOTT SZEXUALITÁS

Amióta az eszemet tudom, érdekelt a női test. Nem válogatás nélkül és nem számolhatatlanul, de mindig mindenemnek kedves volt mindig. Aki azt mondja, nem érdekli a szex, azzal baj van vagy hazudik. 

– Tudja, Zolikám – mondta az arisztokratikus tartású, őszhajú, megfontolt beszédű István, nem sokkal azután, hogy beült mellém az idősek otthona kisbuszába, aminek a kormányát kenyérkeresetként tekergetem nap mint nap –, egyetlen bajom van az életemmel. Sejti mi az? 
Sejtettem. Éppen egy részleges vércserére vittem a város másik részére. De tévedtem.
– Hetvenöt éves koromig így állt, ni! – mutatta könyökben behajtva a bal kezét. – Aztán egyik napról a másikra életre sem tudtam kelteni. Most nyolcvanöt vagyok. Ez a tragédia!
Felnevettem. 
– Köszönöm, reményt adott! Lehet még húsz jó évem. És ha menne, lenne kivel?
– Ó, az nem kérdés, az mindig megoldható! De ha nincs mivel, hogy az Isten tegye ide-oda, na, az már baj!

Méltatlanság főszereplője őszintén leírja, hogyan volt képtelen elengedni a szexpartnernek több mint pompás, ösztönös, ebből a szempontból nagyon szimpatikusan nimfomán nőstényt. Akivel lehet szerelmeskedni, lehet szeretkezni és lehet jó zaftosat, lucskosat (már bocsánat, de ide ez a szó kell) baszni is. Ha érted, mire gondolok. Ez a könyv gerince. S nagyjából ebben a hangnemben. 

Lássuk be ez nagyon nem kevés, hiszen az tartja a mondás, egy nő akkor jó a pasijának, ha az ágyban kurva, a konyhában pedig séf. De úgy gondolom, mi férfiak simán megelégszünk az elsővel is. Főzni sokan tudunk magunknak... De egy privát kurva a birtokon belül, no, az mindent visz!
Azt, hogy egy nő spontán előkapja uszkve bárhol a Kis Játékost, és addig szopja, amíg kell, és mindig lenyeli az egészet: ez azért fontos és komoly információ. (Most nem hülyéskedek!) Ha nem is feltétlenül irodalmi. Az biztos, hogy rengeteg férfitársat ehet a sárga irigység, mert kivédhetetlenül álmodozni kezdenek, bárcsak neki is, bárcsak őt is... (Én roppant mód szerencsésnek mondhatom magamat, hogy nem kell képzelegnem, tudom, miről beszél a főhős. S mert magam is tudok önmagam számára is meglepő módon extrovertált lenni, még azt is megértem, miért közli jó hírként a világgal, vannak ilyen nők!)
Mert lássuk be, amikor egy nő azt kéri: „Dugj meg!”, annak azért komoly értágító hatása van. 
Bár... Évekkel ezelőtt volt egy munkatársam, nagydarab, gyönyörű kék szemmel megáldott szelíd medve volt, aki rettenetesen megrökönyödött, amikor egy frissiben megismert kis hölgy a rövid bevezető körök után e kéréssel fordult hozzá. 
– Milyen lány az ilyen? – kérdezte a Kékszemű Medve. – Nem kurvát akarok magamnak!
– Nem biztos, hogy kurva. Lehet, hogy csak nagyon szeret kefélni. S belőled meg kinézi, hogy rendesen odateszed neki. 
– Mi van? 
– Férfinak nézett, hogy ijedjél meg! 
– Á, nekem ez nem kell! 
– Kérdezd körbe a kollégákat, kell-e valakinek. Szerintem véres közelharcot vívnak majd érte. 

Mert a szex nagyon sok mindent befed és eltakar. A jó szex még több mindent. Pasiként pláne. Ha pedig egy nő gondolkodik róla pasiként, óriási áldás. Megtartandó kincs. S teljesen simán el tudja fedni azt is, hogy más se sincsen, csak a szex, ami megfelelő. Mert, ugye, ha a fasz feláll, az ész megáll. Na most, egy olyan nő mellett, aki állandóan felállítja, igen nehéz gondolkodni. Rossz helyen van a vér. Ráadásul öngerjesztő a folyamat, mivel a megélt tapasztalatok generálják az újakat. 

kodor_meltatlansag_pasidepi.jpgA kép hazug. Nem igaz, hogy a férfiak csak a női mellre gondolnak,
amikor létezik a női fenék és naná, a puna is!

A könyv szerintem nem született volna meg, ha a csajszi (tényleg, érdekes, neve senkinek sincsen a könyvben, csak egyetlen embernek, neki egyetlen betű jelzi a kilétét: L.) nem szeretett és tudott volna jól, szenvedéllyel és kezdeményező módon kefélni. Tudniillik akkor a pasas sokkal hamarabb kihajította volna. Nem lett volna miért megtartania. Átlátta volna, hogy a nőben és benne valójában nincsen semmi közös, hiszen akkor a dugás közös szeretete nem lett volna meg. Anélkül meg nem maradt volna semmi. S abban az esetben sokkal hamarabb megértette volna, amit a vicc mond:

– Tudod, mi a legjobb benned?
– Micsoda?
– Én!

De mert nem így történt, megszületett a könyv. Ami kezdetben elég visszafogottan fogalmaz a testnedves részleteket illetőn, majd egyre nyíltabban, aztán egyre durvábban,végül brutálisan. Belátom, nem vita, még ezt is lehetett volna fokozni, nem jutottunk el az utolsó lehetőségek kiaknázásáig. Ahová jutottunk, ott is messze vagyunk. Úgy gondolom, egy szövegben a geci szó mindig okoz némi megtorpanást az olvasó számára. (Tény, hogy itt frappáns szóalkotással is találkozunk: „geciszomjas ribanc”.) Az is tény, hogy mert a szex jó, olvasni sem rossz róla, pláne szókimondó, részletezős szöveget. Amikor például egy nő kinyalását részletezve olvashatjuk, nagyajkastul, kisajkastul, csiklóstul, meg orgazmusközelben megváltozott ízű hüvelyváladékostul, meg az üvöltve élvező férfi farkából bőven freccsenő spermástul. 

Más kérdés, mennyire szólal meg irodalmi nyelven a leírás. (Tudtad, hogy van egy könyv, ami egy elementáris ejakulációról szól, és letehetetlenül szórakoztató? Ilyen kis kinyitható leporelló-szerűségen még ott van a pénisz is, ami a nyilvános botrányt elkövette, hogy lám, méretarányosan ekkora.) Az megint másik, hogy milyen szerepe van, van-e egyáltalán szerepe a leírásnak a mű egésze szempontjából. Az meg egy harmadik, mennyire lóg ki annak a lólába, hogy a szerző nem találja ugyan a szerves leírás beillesztésének a fix lehetőségét, de nagyon vágyakozik, nagyon emlékszik. A könyvben megjelenő első részletezésekkel nem volt semmi bajom. Ahogy haladtam a könyvben egyre sokasodtak, egyre részletesebbek és pornografikusabbak lettek a leírások. Amikor eljutottam oda, hogy a férfi bő lére eresztetten élvez a nő hasára, aki szétkeni magán a hasaaljától a nyakáig a megérdemelt sperma-tengert, majd kéjesen lenyalogatja ujjáról, ami rajta maradt, kicsit besokalltam. Nem mintha prűd lennék, a jelenet tetszik, a valóságban semmi bajom vele. Ahogy igen, az is tény, hogy a nő hüvelyváladékának megváltozik az íze az orgazmus közeledtével, és ha működik a kémia, az bizony nektár a javából! Nyammm! De így olvasva mégis sok volt és cél nélküli.

– Figyelj, volt egy nőm, te, annak olyan íze volt, mintha fejest ugrottam volna egy fehérje-feldolgozóba. Borzalmas volt, brrr! – mondta egyszer egy barátom, és ahogy elmondta, szinte érezni véltem, mi zajlik egy sajtgyárban.
Ilyen is van. A nektár jobb. 

Meg van sok minden más is, ami itt citálható lenne. Például a hatvankilencesről szó sem esett. Ám a könyvben a szex sokadik leírása viszont semmi más,  csak az öngyötrés eszköze. És egyfajta hímhivalkodás: „Ecsém, micsoda nő volt ez! Neked volt már ilyen? Akkor azt sem tudod, öregem, mi is az az igazán jó baszás!” Ami lehet, hogy igaz, de önmagában semmiképpen sem tesz  irodalmi kategóriává egy szöveg-szövetet. (Egyre gondolkodom, hol olvastam irodalmi és mégis részletező szexről. Vargas Llosa ugrik be, aki pompás egyensúlyoz az irodalom és a pornó határán.)

A KÖNYV MONDANIVALÓJA

Minél többet gondolkodom róla, annál inkább úgy gondolom, van neki olyanja. Nem csak annyi, hogy létezik olyan nő, akivel nagyon jó szexelni. Nem csak annyi, hogy létezhet a szerelem. És még csak nem is annyi, hogy ez a két nő lehet egy személy is.

Létezik ilyen nő, tudom, tizenkét és fél éve vagyunk együtt szerelmetesfeleségtársammal, aki tíz évvel fiatalabb nálam, negyven voltam, amikor megismerkedtünk, hasonlóan felfokozott szenvedéllyel éltük meg a szerelmünk megszületését. Bár nekem az arca az első pillanattól fogva tetszett, a többi külső kelléket lassabban fedeztem fel magamnak, de az első tizenkét órás, szexmentes beszélgetés után úgy éreztem, megtaláltam életem nőjét. Csak még nem mertem elhinni, hogy nem a permanens ciróka-minuszom játszódik csupán velem. De a mai napig gyönyörködöm benne, minden formában, minden formájában, a testében, a lelkében, a személyiségében.

A könyv mondanivalója sokkal inkább a sorok között van. Stendhal írta: 

Senki sem szerethet, ha nem jogosítja fel
a szerelem meggyőződése (a viszontszerelem reménye).

A szerelem nem az elementáris közösülni-vágyás (bár a szerelemnek kétségtelenül része ez is). A szexualitás ösztön és az esztétika keveredése. Ha baj van az ösztönnel vagy baj van az esztétikával (és ez alatt nem a partner rusnyaságát értem, hanem azt, hogy az az esztétika, amivel rendelkezik bennem nem mozgatja meg igazán a kémiát), akkor komoly baj van a szerelemmel, akkor bizony nem lesz tartalmasan hosszútávú a kapcsolat. Hosszú távú persze ettől még lehet. 

Aztán ott van a könyvben a felnőtt szerelem egyértelmű leírása. A barátja mondja ki a főhősnek: akit szeretek, azért mindent megteszek, azért minden követ megmozgatok, azért semmi sem drága, azért bármi árat megadok. Ha nem így van, baj van. És szerelem igazából nincsen. Nézzünk szembe ezzel. Bár rohadtul fájhat, amit találunk a szembenézés után.

Aztán az is ott van a könyvben, hogy a magunkért való kiállás végtelenül fontos. Nem lehetünk mások játékszerei, maszturbációs eszközei, lelki szemeteskukái. Nem szabad, hogy egymás pótszereivé váljunk. Nem igaz, hogy egy biztos rossz jobb, mint a bizonytalan jó. Aki önbecsülését veszíti, az a méltóságát veszíti, s akinek nincsen méltósága, azt nem lehet tisztelni, hiszen hazugságban él, hiszen nem egyenes a gerince, hiszen feladja önmagát, nem becsüli meg önnön értékeit, s az érzései nem valósak. Mindössze kapaszkodik és megállás nélkül játszmázik. Tetszik vagy nem tetszik, ez van.

A könyv egyik szereplője sem felnőtt, csupán egymás játékszerei mindhárman. Ofi barátom mondta egyszer: 

Minden kapcsolat a nemet mondás művészete.

A történetben szereplő két férfi, a főhős és a férj egyaránt egy hisztis ösztönlény csúszómászójává alacsonyodik. Aki ezáltal naná, hogy egyikre sem képes felnézni, egyiket sem képes férfinak látni, maximum azt értékeli, melyikük nemi szerve csal ki belőle kéjesebb és hangosabb sikolyokat. Voltaképpen egyiküket sem értjük meg, egyiküket sem becsüljük semmire. Nem rokonszenvesek. Egyáltalán. Gyerekek, akik kínozzák egymást és önmagukat. Mert a saját jól felfogott érdekükben is képtelenek nemet mondani. 

Gondolom, ez nem volt igazából a szerző elsődleges szándéka, de nekem a mindenféle függésről is szól a könyv. Bármi, amiről képtelen vagyok lemondani, még akkor sem, ha felismerem, hogy végkimenetelében káros a számomra: drog. S ha droggal vagyok csak képes elviselni a valóságot, ha külső szer kell a harmóniám fenntartásához, nem vagyok felnőtt. Bármilyen ideológiát gyártsak is a függőségre. A szereplők egymás drogjai, amit rendszeresen megerősítenek külső drogokkal, fűvel, alkohollal is. Harminc-negyven éves emberekről beszélünk. Szánalmas. Nekem ezt is mondta könyv.

A KÖNYV ÉRTÉKE

Mert memoár, vagyis visszaemlékezés, nagyon értékelhető a szerző végtelen őszintesége, önkitárulkozása. Ezzel az önélveboncolással, úgy gondolom, rámutathat másoknak is a csúszómászó gerinctelenség álságos boldogságára, önmegnyugtató visszataszítóságára. Arra, hogy mekkorákat vagyunk képesek hazudni önmagunknak, mennyi okos, ügyes érvet ki tudunk fundálni, hogy ne kelljen változtatnunk semmin, tovább tapicskoljunk, merüljünk alá a búbjáig  fejünk a híg fosban (ahogy a szerző nagyon találóan, többször is fogalmaz). Vagyis a saját történetén keresztül sokak elé tükröt tarthat: „Ne mosakodj már állandóan, nézd, ugyanezt csinálod te magad is!” Nem tudom, tudatos volt-e, de a főszereplő hol a szerelem és a boldogság idejének nevezi a nővel töltött tömény hazugságot, hol tisztán látja, hogy a kapcsolatuk az első pillanattól fogva a megaláztatásról, a gerinctelenségről, a méltatlanságról szólt. 

Toma barátom szokta mondogatni egy-egy ilyen-olyan esemény megünneplésével kapcsolatban, hogy: 
– Méltósággal megünnepeltük. 

Ez a valóságban a legméltatlanabb, porba ülős alkoholizálást jelenti.

A könyv címe tehát nem véletlenül Méltatlanság. Mert a címében állást foglal a nem egyenrangú, nem tiszta, nem felnőtt párkapcsolatok ellen. Ilyen szempontból akár felér egy önismereti vagy párkapcsolati terápiával. Hátha aki olvassa, nem csupán utólag bólogatva egyezik bele, hogy van ilyen, hanem akad tán, akinek  felnyomja annyira az agyát, hogy azt mondja, basszus, ez én vagyok, nem akarok ilyen tekergő nyálbéla (nyálbea) lenni, na, csőcsumi, én pattantam!

És ez nagyon nem kevés. 

Kíváncsi leszek Kodor Sándor következő könyvére. S végül elmondom: a könyv háromnegyede felé már nem azért olvastam, hogy érjen már véget , hanem mert vártam, hogy tovább olvashassam. 

 

Underground, Budapest, 2019, 362 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150051987

3,5/5

(2019)

 

 

Stephen King: Halálos árnyék

Egy se füle, csak farka történet

king_halalos_arnyek_king.jpg

EZERSZER ELMONDTAM MÁR: NEM SZERETEM STEPHEN KING KÖNYVEIT. Nem azért, mert nem jó író. Jó író. Nagyon jó. Tudom, mert több helyen kifejtette: szeret mesélni. S ha mesél, akkor azt is elhisszük, hogy egy Röjtökmuzsajon megszűnt telefonfülkének a bosszúálló telefonkönyve átzabálja magát az óceánon túlra és megeszi egész New York-ot, csak szerencsénkre a szabadságszobor a torkán akad a fáklyájával. A telefonkönyv történetét végig körömrágva olvasnánk, minden apró zajra összerezdülve, és utána ha könyvet hallanánk becsukódni, rémülten bámulnánk körbe, hátha a megvadult telefonkönyv érkezik. S boldogok lennénk, hogy már alig van mutatóban telefonfülke, telefonkönyvet meg már nem is nyomtatnak. 

A TÖRTÉNET VÉGÉN PERSZE NAGYJÁBÓL SEMMIRE SEM KAPNÁNK MAGYARÁZATOT, és megint rájönnénk, hogy SK ismét csak elmesélt egy történetet, ami ad hoc eszébe jutott valamiről. jó alaposan, nyolcszáz oldalon át mesélte, mi meg nem is nagyon unatkoztunk közben, csak néha, de mindig tovább olvastunk, mert érdekelt, hogy miképpen zabálja cincákra az a kurva telefonkönyv a következő, útjába eső macskát, gyereket, öreg nénit, óvodás csoportot, elhárító egységet, rendőrszázadot, városnyi kordont, majd a város magát, s hogy hahaha, a Szabadságszobor fáklyája, ugye! Szóval csak a végén eszmélnénk rá, hogy megint végigolvastunk egy rohadt nagy blöfföt. Amivel SK mondani nem akart semmit. Mert ő csak mesél. 

DE A VICC AZ, HOGY VALAHOGY MINDIG MEGBOCSÁTUNK ENNEK a vérszomjas, depresszív, beteg elméjű írónak, és ha a sarokba is hajítottuk valamelyik, illetve inkább a legtöbb könyvét, azért mindig, folyton-folyt újra elő- és a kezünkbe kerül, és akkor le nem tesszük, amíg a végére nem értünk. S azért a szemünk előtt mindig ott van minimum a Ragyogás (az is mekkora, zseniális blöff, és SK hiába utálja, a filmváltozat is marha jó), és a Halálsoron.

Egy biztos, unatkozni King könyv olvasása közben nem lehet. De. Mégis lehet. Csak valahogy mégsem úgy unatkozunk. 

king_halalos_arnyek.jpgÉS AKKOR MOST ITT VAN EZ A KÖNYV, amit úgy random emeltem le a polcról a még nem olvasott SK könyvek közül (viszonylag sok van, mert többet nem olvastam, mint amit igen, ráadásul egy csomó az újabbakból semmilyen formában nincsen a birtokomban), miközben a könyvtárból jobbnál jobb történelmi, gazdasági, politikatörténeti könyveket cibáltam ki magammal, aztán tessék, ezzel húztam itt az időt!. 

KEZDEM AZ ALAPOKNÁL: A KÖNYV MINT IPARMŰVÉSZETI TERMÉK: nos, egy rakás fos. 532 oldal, úgy, hogy alig van kötésmargója. Vagyis nem nyílik ki rendesen, minden, de minden oldalnál szét kell feszíteni a könyvet. Feszegettél már ötszázharminckét oldalnyi olvasmányt? Mert csak akkor tudod, miről beszélek. Önmagában ez horror, komplett, rejtetten csúsztatott ínhüvely-gyulladás. Komolyan néha a fizikai fáradtság miatt tettem le, és ezért nem haladtam vele kellő sebességgel. Aztán kitoltam az Európa tördelőjével és nyomdájával: előcsaltam egy Kindle-kompatibilis formában, és ott folytattam tovább.

Jobb is volt így, mert amikor reggel felébredtem a közös őszvégi, elhúzódó indiánnyarasból zúzmarás télelőbe váltó szabadságunk alatt, és szerelmetesfeleségtársam igéző macskazöld szemét még jócskán takarta az álom, és hiába a teljesen értelmetlen óraátállítás, fél hét felé még így is sötét van, a könyvlapok nem látszanak egyáltalán, na, akkor mennyire jó egy e-book olvasó! Nem világít úgy mint egy telefon, nem ébreszti fel a kedvest, nem suhognak a lapok, tökéletes!

Azt hiszem, ha nem találtam volna meg ebben a kompatibilis formában, végig nem olvasom. 

EZT ÍRTAM: „VÉGIG NEM OLVASOM”. Ilyet pedig csak akkor szoktam tenni, ha egy könyv nem tetszik. Eddig a nyomdai kivitelezésből fakadó tökéletes olvashatatlanság miatt egyetlen könyvet tettem félre, hiába is érdekelt a tartalma. Ebben egyfelől benne van az, hogy kerestem a lehetőséget a továbbolvasásra. Ami, magától értetődőn azt jelenti, el akartam olvasni. Másfelől, ha nem találtam volna meg e-bookban, tényleg nem olvasom el. Ez meg azt jelenti (fordítok Mohából blogoldalra:), hogy annyi érdeklődés nem lett volna bennem, hogy fizikailag küzdjek az olvasmányélményért. 

EZT NEHEZEN FOGOM ELMAGYARÁZNI. SZERETEM A MESÉKET. Idáig érthető és könnyű. Akkor is szeretem a meséket, ha nem egyszervolt, holnemvoltosak, hanem úgy hívják őket, sci-fi, fantasy vagy bármi. Akár úgy: szépirodalom. Mármint úgy szép, hogy lehet, talán csúnya, de nem a szórakoztató polcon kap helyet a könyvtárban. Itt jön a nehéz rész. Egy mesétől az ember gyereke ne várjon realitást. A Térség, Középfölde vagy a Dűne soha nem lesz köznapi értelemben reális. Ám mégis, ennek ellenére van egy határ, ami roppant nehezen konkretizálható, s talán leginkább az adott irodalmi mű belső viszonyaihoz arányítható leginkább: mit fogadnak el, mit tudnak magukba olvasztani ezek a belső arányok. Én teljesen szívesen elhiszem, hogy valaki kopoltyút ültet be a tüdőbeteg fiának, hogy Ariel, aki ember, minden szerkezet nélkül repülni tud, hogy igen, van egy prof, aki láthatatlanná tudja tenni magát, hogy van csudaokos protomolekula, hogy van/lesz Alapítvány is, Birodalom is, hogy Westeros-ért csak úgy hullanak a pozitív szereplők, de még azt is, hogy amíg boldog, egy lány körül egyre sárga pillangók repdesnek, azt meg pláne, hogy Moszkva utcáin ott mászkál egy hatalmas, fekete kandúr, egy kockás nadrágba bújt fura alakkal az oldalán és már készítik a meghívókat Woland báljára. Sőt együtt tudok szomorkodni, hogy hiába a kutyaszív beültetése, a proletár az csak proletár marad, s hogy bokononizmus ide vagy oda, a szuperjég gallyra vágja a világot. Szóval rengeteg képtelenséget képes vagyok elhinni. Akkor is, ha a valósághoz igazából semmi köze nincsen. Mármint a mi valóságunkhoz. De azt követelem, hogy a saját valóságának minden porcikájában feleljen meg minden. Mert naná, hogy Karlsson, alias Háztetey Károly repülni tud a háztetők felett, és naná, hogy Öcsi beengedi a szobájába, és Pom Pom minden barátja teljesen reális (én például Gombóc Artúrból többet is ismerek)! Még King saját életművén belül is vannak ilyen történetek. 

king_halalos_arnyek_verebek.jpgHOGY MI A BAJOM EZZEL A KÖNYVVEL, arra egy klasszikus horror film a legjobb példa. Emlékszem, amikor Hitchcock Madarak című filmjét vetítették a boldog emlékű Filmmúzeumban, ott a Dohány utcai zsinagógával szembeni sarkon,  film megnézése után hazafelé menet a Keleti pályaudvar szintén egykori arénájában összehúztam magamat, amikor egy csapat galamb elszállt felettem. Pedig a film technikailag már az én kamaszkorom idejéhez képest is nagyon sok kivetni- és kívánnivalót hagyott maga után. Mégis olyan pompásan fosatósra sikeredett, hogy az csuda! De mégsem tartom jó filmnek. Dramaturgiájában nehezen überelhető, ez tény, még akkor is, ha az alkalmazott technika ma már nem csak kívánnivalót hagy maga után, hanem egyenesen megmosolyogtató. A nagyobb baj az volt vele, hogy mert nem derül ki semmiféle miért, ezért a maga a fosatás a cél. A cselekmény leköt, nem enged, körmöt rágat, de utána, amikor felálltam a székből, nem marad belőle semmi. Illetve csak a félelem marad belőle. Tény, hogy az sem kevés, de mégis az. No, ez van a Halálos árnyék-kal is, ami azért jócskán merített Hitchcock ötletéből, csak sokkal véresebbre, horrorosabbra vette a dolgot. (Más kérdés, hogy mégsem tudtam neki hinni. Hitchcock a magyarázatlanságban is a saját belső szabályai szerint vitte végig a filmet, míg King simán blöffölt a saját madaraival és a végső megoldással.

A sztori ismert, és ott van a fülszövegen is. Pontosabban a fülszövegen minden ott van. A főhős író, aki egy ír egy nagyon sikeres könyvet, egy igazi szépirodalmit. Aztán írásgörcse lesz. Képtelen folytatni az alkotást. Álnéven thrillereket kezd írogatni. De egy nap egy rajongója befenyegeti, hogy lebuktatja, nyilvánosságra hozza, hogy a szépirodalmár azonos a szórakoztató íróval. A főhős erre előre menekül: maga hozza nyilvánosságra az azonosságot, és egy képletes temetés keretében megszabadul az álnevétől. 

Ám az álnéven képletesen eltemetett író visszajön. És gyilkolni kezd. 

ÁLLJ! Ez mi ez ez? Jó, van egy csavarintás a történetben, ezt a Epilógus tartalmazza, de igazából az sem magyaráz meg semmit. Az alapötlet ugyanis ez: a képzelt alak, az írói alteregó egy szimbolikus temetés után kijön a sírból és materializálódik. Spongyát rá, hogy el sem lett  (mert hogyan is?) temetve, vagyis hogyan jön ki, aki bent sem volt, de egy sosem volt alak hogyan kap fizikai testet? Földhözragadt a kérdés, ugye? Csakhogy a sírból kikelt negatív főhőst, a kitalált alakot [[SPOILER: a verebek visszaviszik a halottak birodalmába. SPOILER VÉGE]] Mondom visszaviszik. Miközben soha nem volt ott. De ha ott nem volt, akkor honnan az ördögből érkezett? Nekem King itt esik ki a saját valóságából, itt kezd el blöffölni, itt kezd el harapni a telefonkönyv. A zseniális alapötlet nem lett végiggondolva, hanem egy nagyvonalú, ám kétségtelenül szintén zseniális húzással uszkve minden magyarázat a könyv második oldalára löketett: 

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Végtelenül hálás vagyok
a néhai Richard Bachmannak
pótolhatatlan segítségéért és inspirációjáért.
Ezt a regényt
nélküle nem tudtam volna megírni.
S. K.

Hogy mindenki azonnal értse, miről van szó, egy magyarázó lábjegyzet az oldal alján rögtön világossá teszi, hogy S. K. a pályája kezdetén öt könyvet írt Richard Bachman néven. Jó poén. Pompás ködösítés, indul a blöff: mi lenne, ha harapna a megvadult telefonkönyv? 

king_halalos_arnyek_ikrek.jpgA BLÖFF LÉNYEGE hogy egy képzeletbeli alakot összemosunk egy halálból visszajött alakkal, és a végletekig visszük, mit tenne egy gátlástalan képzeletbeli alak, hogy ne süllyedjen a feledésbe, mit meg nem tett volna Richard Bachman, csak tovább írhassa S. K. könyveit.

EGY KIS TEOLÓGIA. Van egy kis teológia problémám is a könyvvel. Azért kicsi, mert voltaképpen az értékelés szempontjából lényegtelen. De kikívánkozik belőlem.
Nagy túlzással ma már nincsen olyan könyv, film, bármi és akármi, ami ne élne a halál utáni létezés tényével, a lélek csámborgásával, a tudat tovább-létezésével, de legalább a valamilyen létformában újjászületés lehetőségével. Legyen az romantikus film, horror, krimi, misztikus, sci-fi, bármi.
Mivel erről biztos tudásunk nem lehet, csak következtetéseink egyes, bizonyíthatatlan tapasztalatokból, a kérdésre adott reakcióink mindenképpen a hit témakörébe tartoznak.
Ennek megfelelően az én nézetemnek sokkal kedvesebb, logikusabb és humánusabb az a verzió, hogy az ember számára adott adatott az idő, amit itt a Földön tölt, ez alatt van alkalma reagálni a lelke mélyén megszólaló hívásokra, rezonálni mindarra, amire reagálni kell.
Az ember antropológiája a Biblia szerint egyszerű: a matériát, Isten életadó lehelete (ami nem azonos a test nélkül, tudattal bolyongó emberi lélekkel) tölti meg élettel, így lesz az élőlény. Vagyis az élőlénynek szüksége van az anyagra és szüksége van a Istenre. A személyiséget meghatározó, befolyásoló, kialakító és fenntartó tényezők nem függetlenek az anyagtól. Az agyunk, a gondolkodásunk nélkül nincsen élő ember. Ahhoz , hogy a szokásaink, a személyiségünk változzon, a neuron-pályákat kell felülírnunk. Egy ember személyiségének az erőszakos megváltoztatását agymosásnak hívják.
A lelkünk nem anyagtalan valami, hanem az anyaghoz nagyon is kötődő tudat. Mert tudat nincsen anyag nélkül az emberi létezésben. 
A Biblia, sokak nézetével szemben azt mondja a halálról, hogy amikor az ember meghal, nem tud többet semmit arról, ami az életben történik. Az életadó lehelet visszatér Istenhez, a test, az anyag pedig visszatér a porba. Ezen az oldalon többet olvashatsz erről.

Még mielőtt, azelőtt: eszembe sincsen prédikálni vagy téríteni. Az oldalt sem az azt közlő egyházhoz való közeledési útvonalként ajánlottam, hanem a mondanivalója miatt.

Szóval egy képzeletbeli alak, aki, ugyebár nem is tud meghalni, mert sohasem élt, aki voltaképpen semmi más, csak álnév, s aki a főhős egykori, még anyaméhben semmivé lett ikertestvérének a fene tudja milyéből képződött ki tudja hol,hogyan, majd lett matériává, ki tudja, hogyan,s aki még a testté létele előtt meghal (kezd összeállni a veszélyes kusza mivan-érzés?), majd visszamegy oda, ahol sohasem volt... Ööö...
Érted, ugye? Jó neked!

Nagyobb baj is van a könyvvel. Gondolnád? A kezdeti cselekményesség úgy az egyharmad, közepe felé megszűnik, és az utolsó oldalakig ellébecolunk az író és a nemléteződemégis alteregója, ikre, álneve, csudatudja kijének lelki toprongyaival, a jó fej seriff tépelődéseivel, hogy aztán egy várhatón nagy, kellemesen undorító fináléban a verebek elvigyék valahová. Itt már röhögtem, mert nem tudott nem eszembe jutni Woody Allan klasszikusa, az Annie Hall-ból: 

Jerry, a színész: Arra vágyom, hogy egyszer vadállatok tépjenek szét.
Alvy Singer: Emberek, vessetek a mókusok elé! 

Szóval a könyv valóságidegen, kohézió nélküli, röhejes, erőltetett, spiritiszta és a nagy részében unalmas. Hiába, mondom, nem szeretem Stephen King-et. Vajon a fil milyen lehet? Tegnap kacérkodtam, hogy az Az-ba bele kellene már kezdeni, de félek, nagyon besokallnék. 

Európa, Budapest, 1995, 534 oldal · ISBN: 9630757281 · Fordította: Szántó Péter
2,5
(2019)

 

 

Robert Kirkman – Charlie Adlard: – Élőhalottak 16. – A falakon túl

The Walking Dead 16.

walking_dead_16.jpgS ugyan mivel lehet még a történetet fokozni? Lehet még fokozni egyáltalán?

Két irányba lehet elindulni, hogy a sztori ne szóljon ciklikusan mindig ugyanarról: vagy a teljes összeomlás felé vagy a stabilizálódás felé kell nyitni.

Úgy tűnik, a szerzőpáros így, a tizenközepi füzeteknél úgy érezte, a teljes összeomlás már meg volt a történet elején, lássuk milyen egy épülő, konszolidálódó társadalom! Néha-néha persze van küzdelem az élőhalottakkal, de mint tudjuk, az kiszámítható: Rick éppen ebben a füzetben fogalmazza meg, hogy zombit pusztítani olyan rutin mint kereket cserélni.

(Ebből látszik, hogy nem vett még le az egész évben utcán parkoló Golf 3-asról kereket; nehezen feledhető, amikor a kerékanya-kulcs egyik végét én tartom, a másikon nem törékeny feleségem ugrál teljes súlyával, miután kifújtunk már egy fél flakon csavarlazítót, és negyed flakon WD40-et, és lazító kalapácsütésekkel felvertük Óbuda egész vasárnap délelőttjét.)

A nemzombikkal persze megint baj van. Akkor is baj, amikor nincsen baj. Mert náluk nem lehet tudni, hogy merre hány méter. Egy zombi nem tud hazudni: csoszog, nyammog, morog, harap, és ha jól találják el, pusztul. Egy ember azért lényegesen komplexebb. Ugyebár. Mint most is: megjelenik ez a csávó, pár másodpercen belül közelharcba keveredik Michon-nal és -nal, majd közli, hogy egyébként mindenki Jézusnak szólítja, egy kétszáz fős társaság küldötte, békések, barátságosak, cserekereskedelmet akarnak folytatni más közösségekkel. Rick-ékkel is.

Feladat: higgyenek-e a csákónak vagy sem? Élelmük már nem nagyon van, a tél meg közeleg. (Ilyen ez, mindig, mindenhol ezt csinálja!) Vagyis patthelyzet van: jó lenne hinni a Jézus nevű figurának, de iszonytatóan veszélyes hinni a Jézus nevű figurának. 

walking_dead_16_tajkep.jpg

Próba cseresznye, páran útra kelnek vele, hogy megnézzék, aprítani való az ember vagy valóban a Kánaán közeleg. Nem spoilerezem el az egészet: semmi nem fekete-fehér, vannak meglepő történések. 

A kérdés csak az, ment-e előrébb ettől a füzettől a történet? Vagy sem?

[...]
Egy picit elméláztam. A héten szabadságon voltunk szerelmetesfeleségtársammal. Bejártuk az érintett budapesti temetőket. Nagymamák, nagypapák, édesanyám, édesapám, társam barátnője, mindkettőnk barátja, nagybácsi, Öbuda, Kispest, Erzsébet, Újköztemető. Álltunk a sírok előtt, itt, ott, amott. Édesanyám huszonhét éves volt. Édesapám negyvenhárom. A nagypapáim közül egyik sem érte el a hatvanat. Pipi barátunk negyvenhét évesen hagyott itt minket. Vica harmincegynéhány éves volt, egyik napról a másikra ment el, itt hagyva a fél éves kisfiát.. De még akik leéltek egy Isten által rendelt hetven-nyolcvan évet, nekik is feltehető a kérdés: ment-e előrébb általuk a világ? Vajon kerek egész-e egy ember életének a története? Vagy mindenkié az, csak jó dramaturg kell hozzá? 

Egy kicsit megingott az eddigi elmélet, mi szerint mintha minden egyes füzet egy problémakor, erkölcsi dilemma köré szerveződne, laza koncepcióval. A bizalomról már volt, és most újra szó van. Most nem annyira élesen, miközben ugyanolyan élesen. S miközben a történet, persze ment előrébb, ez a kötet olyan nagyon nem szólt semmiről. Csak cselekménye volt. És a végén egy nagy-nagy beszéd Rick-től. Ami patetikus ugyan, de nem túl sokat mondó. Az erkölcsi dilemma a végén megkapó, elgondolkodtató, de bizony már ismerős. Ami egyáltalán nem zárja ki, hogy valós problémát feszegessen. Sőt. Sőt!

 

Books & Stuff2018, 136 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072854 · Fordította: Juhász Viktor
4/5
(2019)

Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver (Kick-Ass) – Második könyv

millar_romita_haver_2.jpgHát, idefigyelj, ha jót akarsz, ne olvasd, nézegesd ezt a könyvet! Ha még jobbat, akkor olvasd és nézegesd! Úgy beteg, ahogyan van, olyan leleményesen trágár, hogy az elképesztő, és úgy röpködnek a testrészek, robbannak az agyvelők, vágódnak a tökök, nyújtófa a torokba, faltörő kalapács arctrancsírja a konyhakövön, lombdarálóban a rosszfiú és így tovább, hogy azt felsorolni is sok. 

Ennek a második kötetnek a főszereplője Mindy, aki civilben egy tizenkét éves általános isis kiscsaj, a valódi énje szerint meg ő maga a Trancsírgyár. Ez a kötet az előzőnek szerves folytatása, vagyis szerepel benne annak a főszereplője, a hűdebéna Ha/Ver, alias Dave Lizewski, de itt csupán hatodhegedűsi szerep jut neki, Mindy, alias Kis Dög mindent visz. Annyira mindent, hogy a történet elindul, aztán mint fényévekkel száguldó űrhajó, zsutty, az emberi nyákokon, zseléken, trutymókon, bélsáron, véróceánon keresztül máris a végére érve tápászkodunk fel a sokkból, és rázzuk ki a fülünkből a rengeteg sluttyanó, cuppanó, reccsentyős hangot, és mielőtt a laptopomhoz nyúltam volna, komolyan megnéztem, nem maradt e valami nyákosság a kezemen... Besz@rás! 

A történet tán egyszerűbb mint az első részé volt. Az abban végrehajtott maffia lemészárlás után új főnök van a trónon, aki a börtönből irányítja a meglevő csapatot, és utasítja a zsebében levő rendőrséget is. Mindy az első rész után, amelyben, ugyebár meghalt az édesapja, az édesanyjához kerül, akinek az élettársa egy rendőr. Anyu semmiről nem tud, pótapunak összeáll a kép, de nem zaklatja vele szíve asszonyát, ám Mindynek megtiltja, hogy folytassa az eddigi kaszab-tevékenységét. Jónak mondja! Mindy/Kis Dög elhatározza, hogy a bénaságkazal Ha/Ver-Davidet kiképzi, hogy valóban szuperhős lehessen belőle, ám David egy rajtaütésen több ujját darabokra töri, így kivonódik a forgalomból. Mondhatnók, nem tartja fel Kis Dög-öt. Akit viszont a zsaru pótapu tart fel. Jószándékból, szeretetből, békességkedvelésből. Illetve csak gondolja, hogy feltartja. Ő csak zsaru, Mindy viszont Kis Dög. 

Dave nem iktatódik ki teljesen a történetből. Fontos szerep jut neki: meg kell tanítania Mindyt, hogyan kell mindennapinak lenni, beolvadni, elhülyepicsásodni. 

– Beszarás! Nem kérhetem anyától, hogy ennyit költsön egy farmerre! Apu arra tanított, hogy a ruhák pusztán praktikus célokat szolgálnak. Nyáron húzz rövidnadrágot. Télen vegyél fel egy meleg kabátot. 
– Nézd, Mindy. Minden korodbeli lány ezt hordja. Ha be akarsz illeszkedni a suliban, anyukádnak be kell vetnie a hitel- kártyáját. 
– Emellett állj le a Fox News-zal, és kezd el celebekről szóló szarságokat nézni. A veled egykorúak nem szeretik Brit Pume-ot. Ők csak híres emberek otthonának a belsejét akarjak látni.
– Tényleg? Na és Obama? Meg a kurva nagy államháztartási hiány?
Ezek ne érdekeljenek!
– Tizenkét éves vagy. Látod, ezért nem akar veled lógni senki ebédszünetben. Sly, Bruce, Arnie, Verhoeyen, Jean Claude és McTiernan összes filmje feketelistás, Doktor Szöszi, Katie Holmes, Emma Roberts és minden, ami vámpíros, tuti anyag! 
– Ilyen szarokat én nem nézek. Ezek csajfilmek. 
– 
Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de te lány vagy, Mindy... és ha veled egykorúakkal akarsz barátkozni, legalább tegyél úgy, mintha lenne bennetek valami közös.

Persze van reciprokai is a tanításnak, amikor Mindy oktatja Dave-et a szuperhősségre: abban az esetben Dave az, aki balfék és Mndy az, aki profi. Ilyenkor nagyon jókat lehet mosolyogni. Ahogy az is mulatságos, amikor az előző kötetben kinyiffantott maffiafőnök kegyetlen, de vérbéna kölke próbálkozik, hogy Batmanné váljon, és a „mesterei” simán hülyének nézve baromi lehúzzák a pénzét, ő meg tök komolyan azt hiszi egy jódarabig, hogy már képződik. 

A rajzok valaki hihetetlenül jók. Főleg az bennük a nagyon eltalált, hogy valami nagyon eltalált középúton vannak a karikatúra és az elképesztőn profi élethűség között, amit veszettül ügyes árnyékolás és színezés csak tovább erősít. 

millar_romita_haver_2_18.jpgTettem volna ide darabolós, belezős, trancsírozós képeket is, de inkább mégsem, hátha erre téved valami ártatlan kiskorú is, meghagynám a békés álmát. Mert azok a képek bizony hátborzongatón tizennyolc karikásak. Sokszor a hideg rázott tőlük. És itt álljunk meg két pillanatra!

Első pillanat. A képregény minden ízében vérprofi. Ez pillanatok alatt belátható. KIfejezésmódban, tempóban, cselekményben, humorban, mindenben. A mondanivalóval azonban megint bajom van. Mondom úgy, hogy együltőben befaltam az egészet, és igen nagyon sajnáltam, hogy vége van. Részleteiben vannak nagyon jó üzenetek, de az egész üzenete számomra szánalmas és gyalázatos. Valami olyasmi érzésem van vele kapcsolatban, mint Tarantino halhatatlanjával, a Ponyvaregény-nyel. Ami ugyanez: részleteiben zseniális, ám ha hátrébb lépek, voltaképpen az erőszak dicsérete. De ott legalább a gazemberek gyilkolnak. Itt egy tizenkét éves kicsi lány. Aki egymaga likvidálja a komplett maffiát. Ügyesebb és módfelett sokkal hatékonyabb mint a komplett rendőrség. Azok elbaxakszanak hónapokig, évekig, és ég korruptak is. A kicsi lány gyakorlatilag egy éjszaka alatt elrendezi az egészet. (Valami elmebetegen hátborzonfató képsor a elrendezés bemutatása.) Esetében bejön Vonnegut mester örökérvényűje: 

Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz fölött. Csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük, mint a maffiának.

Nos, ez itt megtörténik. A Macskafogó megoldása jobban tetszik. :-D

Második pillanat. Mindy tizenkét éves. Mondom, írom számmal is: 12. Vagyis minden részletében teljesen ésszerűtlen és hihetetlen a borzadály, amit végez. Ez tompítja a levágott fejek, kiomlott belek összhatását, mert hihetetlenné és hiteltelenné teszi az egész történetet. Miközben utat mutat, hogyan is köll rendet csinálni. Nagyon véres önbíráskodással, mert a rendőrségben sem lehet már megbízni. Nagyon erőlködtem, hogy találjak más mondanivalót. Nem sikerült. Így a minden ízében vérprofi sztori valahogy kifutását veszíti. Mert továbbra is, szakadatlanul úgy gondolom, olyan történeteket érdemes igazán elmesélni, amik jobbá tesznek. A Ha/Ver ilyet nem csinál. Tudom, értem én az ellenérveket, de mégis ez van bennem. Még azt is elfogadom, hogy bennem van hiba. 

Fumax, Budapest, 2019, 136 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634700524 · Fordította: Sepsi László ·
4,5/5
(2019)

Albert Uderzo: Asterix és a varázsszőnyeg

Asterix 28.

asterix_28_es_a_varaszszonyeg.jpgNégy évvel az Asterix fia után Uderzo ismét egy olyan füzetet adott ki, amelyt egyedül készített el. Úgy fest, 1980–2009 között, alkotótársa, Goscigy 1977-ben bekövetkezett halála után inkább magányosan alkotott. Az egyedül elkövetett történetek közül magyarul eddig három jelent meg: A megosztott falu, Asterix Odüsszeiája és a már említett Asterix fia jelent meg.

Amikor pár hónapja, még a megjelenés előtt láttam, hogy készülődik napvilágra ez a füzet, kicsit megriadtam. Valahogy szövetidegennek tűnt az eddigi Asterix-történetekhez képest ez a keleti szőnyegröpködéses mese. Tudomásom szerint van/lesz egy ufós történet is. Na, ezen túl már csak az lehet, gondoltam. De persze, mert elfogult vagyok, rohantam érte, amikor utánanézve rádöbbentem, hogy már kézbe fogható a füzet. 

Nagyot nem csalódtam. Sajnos semerre. Persze, egyik Asterix-történet sem realista történelmi beszámoló, de valahogy túl mesésre sikeredett. Már az alapötlet is gyenge: valahol a mesés Indiában egy guru bezsarolja az uralkodót, hogy ha az esőisten nem hallgatja meg az imákat, x nap múlva fel kell áldozni az uralkodó lányát. (A folytatás, hogy ha akkor sem lesz eső, mert miért lenne, akkor jön maga az uralkodó, az uralkodó után meg trónra lép az új uralkodó, maga a guru.) Az uralkodó elküldi a házi fakírját, hogy menjen a gallok földjére, keresse meg azt a bárdot, akinek az énekére esőt zokognak a fellegek. Ez az első nagyon komoly mivan-érzés.Mert tényleg mivan van. Hangjanix-nek csakugyan olyan cefet hangja van, hiába ő bárd, hogy teljesen csont nélkül indulhatna a Megasztár legutóbbi adásaiban, a számtalan übercefet vágyceleb között simán túltolt király lehetne, és Gáspár Lacitól ő is kaphatna egy vígasz-igent, de arról, hogy esőt tud az égből leénekelni, eddig szó nem volt. Vagy valamit nagyon benéztem az eddigi füzetekben. Szóljatok, ha tévedek. Vagyis a fakír küldetése önmagában sehol semmihez nem kapcsolható. Lóg a levegőben, mint egy égre fagyott istennyila. 

S innentől kicsit meg is hal a történet. Iparkodtam átlépni rajta, élni a pillanatnak, és ha itt-ott nagyon jót kacagtam is, az összkiinduláson képtelen voltam túllépni. Nem tudom, melyik hangsúlyosabb, az itt-ott nagyot kacagtam vagy hogy nem tudtam túllépni?

Mert tény, hogy mekkora ötlet, amikor a bárd a főnök házában énekelni kezd és mit kezd el énekelni: Kovács Kati + LGTAz eső és én-jét, és erre a házon belül kezd el esni az eső! Mármint kizárólag ott. 

asterix_28_es_a_varaszszonyeg_2kep.jpg

Jó, értem én, hogy hasonló már volt, például az első Asterix játékfilmben, amikor Aserix és Obelix ülnek a csillagok alatt, Asterix idéz egy sort a V' Moto-Rock Várj, míg felkel majd a nap-jából, majd tűnődő arccal megkérdezi a csillagfényes mindenséget: 
– Ezt most miért mondtam?
De a poén akkor is jó, ha némileg újrahasznosított.

De hasonlóan jó szóvicc ez is, amikor a kalózhajó néger matróza meglátja a repülő szőnyegen közeledő gallokat. (Ígérem, több spoilert nem lövök!)

asterix_28_es_a_varaszszonyeg_1kep.jpg

Szóval nevetni, rötyögni, mosolyogni most is lehet, ötletben nincsen hiány. Csak, ismételve magamat, az alapötlet nem az igazi, ezáltal ez az Asterix-füzet csak egy a sokból, de egyáltalán nem baj, hogy ott van a sok között a polcon. És kivételesen itt most be is fejezem, ilyen kis kurta a mondanivalóm.

Móra, Budapest, 2019, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634863793 · FordítottaBayer Antal 
3/5
(2019)

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 15. – Újrakezdés

The Walking Dead 15.

walkind_dead_15.jpgEzerszer leírtam már: nem szeretem a sorozatokat. Legalábbis azokat nem, amelyeknek a sikerre építve soha nincsen vége, és amelyek nem kerek, egész történetet mesélnek el. S még mindig nem tudom, van-e kerek koncepciója, végső kifutása a The Walking Dead-nek. Ofi barátom, aki az egész élőhalott-marhaságot ajánlotta nekem, a múlt héten éppen itthon volt Svájcból a családjával. Neki is feltettem a kérdést, és ő bizonytalanul azt felelte, úgy tudja, a filmsorozatnak van/lesz vége. Nem is tudom, az hányadik évadnál tart. Szóval az a helyzet, hogy némi kognitív disszonanciába keveredtem ezzel a képregénnyel (mert ahogy írtam, a film annyira nem fogott meg, elkezdtem nézni, de félbe maradt). De úgy fest, találtam kiutat. Mert a kognitív disszonancia mindig követeli a megoldást. A megoldás ebben az esetben is, s ezzel ismétlem magamat az, amire Ofi felhívta a figyelmemet: a zombik kellékek, díszletek, egyfajta szükségmegoldások arra, hogy a szerzők olyan szélsőséges élethelyzetet teremtsenek a hősöknek, amelyben az addigi életük bevett szisztémái szerint egészen biztosan halottak lesznek, de amelyben mégis csak az addigi erkölcsi rendszerük követelményei szerint maradhatnak életben. Ezért a sorozat valóban több, mint rothadt testű élőhalottak loccsanós halott halottá képzésének brutális képsora. Van ilyen is benne dögivel, de ennél sokkal többről van szó. 

Se lehetőségem, se különösebb indíttatásom nincsen a régebbi kötetek újraolvasására, de néhány füzettel ezelőtt vettem észre, hogy minden résznek külön koncepciója volt, ami a mondanivalót illeti. Ennek a résznek a kicsit szájbarágós központi mondanivalója.

FÓKUSZBAN A KAPCSOLATOK

Rick, az egykori rendőr és népessé vált csapata egy még népesebb csapattal keveredve egy külső ember- és egy roppant népes élőhalott támadás után gondolja újra, a hogyantovább-ot. A támadások még az előző részekben következtek be, és ott hangzott el egy kulcsmondat: a legnagyobb veszélyt, hiába halálosak, nem az élőhalottak jelentik, mert nagyon veszélyesek ugyan, de kiszámíthatók, mert nem színlelnek, céljuk is egy van: az élők elfogyasztása. A legnagyobb veszélyt az élő emberek jelentik, akiknek eltérő, egyéni céljaik vannak, akik másként és másként gondolkodnak, akik akarják a hatalmat, hogy a más és más utat a maguk elgondolása alapján követhessék. S akik emiatt kiszámíthatatlanok és legalább ugyanakkora veszélyforrást jelentenek, mint a közös ellenség, az élőhalottak tömege. 

Rick az előző részben rájött, hogy az igazi erő az összefogásban, a közösség építésében van. Minden energiáját ennek szenteli. Amikor végre az összes lemészárolt élőhalott tetemét sikerül elégetniük, össze is hívni egy össznépi tanácskozást a két csapat, az övéi és a városkában addig élők tagjaival. Jön az ötletelés, hogyan tudnák megerősíteni, nehezen támadhatóvá, bevehetővé tenni a városkájukat. Sorjáznak az ötletek, és jobbnál jobb dolgok jutnak az eszükbe. Az ötletek a közös, összefogott, átgondolt munka híján nem oldhatók meg. Gödröt kell ásniuk, sáncot építeni, lerobbant kocsikból egyfajta élőhalott-lassító labirintust összetologatni. 

BELSŐ KONFLIKTUSOK

Ahhoz, hogy az előzőrészben kimondott, most aktuális főtételt igazolni lehessen (az igazi erő az összefogásban, a közösség építésében, a konstruktivitásban van), kellenek újabb konfliktusok. A szerzők gyártanak néhányat.

Egyfelől párkapcsolati csereberék történnek. Ez lenne a kisebbik konfliktus-forrás. Bár az könnyen belátható, az ember úgy van behuzalozva, hogy pár, társ nélkül jobbára értelmetlennek tűnik az élete, még akkor is, ha értelmes munkája van. 

Meséltem már. Évekkel ezelőtt ültünk szerelmetesfeleségtársammal a kedvenc kiskocsmánkba, a KisDréherbe. Mellénk ült egy számunkra addig ismeretlen figura. Hamar kiderült, hogy dokumentum filmeket rendezett az egykori Duna TV-nek. Beütöttük a nevét a YouTube-on, sorjáztak a filmjei. Az igazi foglalkozása: fotós. Amikor megkérdeztem, mit fotóz, a táskájából előhúzott egy csodálatos fotóalbumot a csukscsok földjéről. Gyönyörű fotók sorát nézegettük egy impozáns, pazar kivitelezésű albumban. 
– Ja. Most jelent meg – mondta rezignáltan a művész. – De mindez nem jelent semmit. Persze, gyönyörű ez a kurva hideg hely, tök érdekes a csukcsok kultúrája. A főnök felajánlott asszonyát például tilos visszautasítani... Voltak poénok: egy hajnalban kimentem pisálni, álmos voltam, mint a dög, nem láttam ki a fejemből, félig álmodva dőltem neki a sátornak, hogy el ne essek, miközben dobom a sárgát, aztán arra riadtam fel brunzolás közben, hogy egy rénszarvas nyalogatja a farkamat. Meleg volt, nedvesség volt, sós volt. Élmény volt, mondhatom! De nektek mégis jó! – zökkent és zökkentett ki a történetéből. 

Értetlenül néztünk rá gyönyörű párommal.
– Miért, neked nem? Filmek, itt ez az album. Művészet... 
– Szart se ér egyik sem! Úgysem figyel rá igazán senki. Ti meg szemmel láthatóan szeretitek egymást.

Tehát fontos, nagyon fontos a magából kifordult, értékeit veszített világban a szerelem, a társ, a valakihez tartozás. Múlhatatlanul fontos, talán még fontosabb, mint a normális világban. Mert ott hatványozottan igaz lesz az ősi logon: 

És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt. [...] És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonnyá, és vivé az emberhez. És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett. Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.

(1Móz 1:18, 22–24.)

A jelen kötetben az igazi konfliktus azonban máshol jelentkezik. Az egyik a szokásos: vajon a két csapat hangot tud-e találni, avagy Ricknek és csapatának az ottaniaktól eltérő stílusa, gyakorlatiassága vajon betemethetetlen árkot jelent-e? Képesek lesznek-e a hősök megoldást találni mindannyiuk problémájára, a viszonylagos, ám minden más helynél nagyobb biztonság elérésére? S vajon mindenki képes-e belenyugodni, hogy az addig a városkában lakók vezére, Douglas átruházta a saját hatalmát Rick-re?

Persze, hogy nem. Persze, hogy valakiben támadnak olyan gondolatok, amelyek megkérdőjelezik az új status quo-t, az újak megbízhatóságát, Rick főnökségének a jogosságát és a pragmatizmus hasznosságát. Elég hamar kitör egy röpke palotaforradalom. 

walking_dead_15_kep3.jpg

Rick azonban szokatlanul és jól oldja meg a problémát. Azonban Rick-kel is baj van. Több területen is. A bajt azonban ő maga fedezi fel magában. Úgy érzi, egyre keményebbé válik belülről, egyre inkább eltűnik belőle a régi énje. Emiatt küzd önmagával, bár még képes kimondani a problémákat: legszívesebben a megszokott megoldás szerint intézte volna el a lázadó problémáját, s bár Carl magához tér a sérüléséből, de egyre távolabb és távolabb kerül az apjától, aki emiatt már azon töpreng, és e töprengés miatt aztán szenved mint a kutya, hogy nem lenne-e egyszerűbb, ha a fiú egyáltalán nem jönne vissza az életbe.

walking_dead_15_kep1.jpg

Van persze itt is egy kis trancsír, vannak a szokásos kis körök. Ez a kötet egy csendesebb, békésebb füzet a helyi viszonyokhoz képest. Az érdeklődést még mindig pöpecül fenntartja. Ami fontosabb, pozitív értékeket mutat fel. 

 

Books & Stuff2017, 136 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072847 · Fordította: Juhász Viktor 
4/5
(2019)

 

Jerôme és Jean Tharaud: Zsidó uralom Magyarországon

Cion bölcseinek jegyzőkönyve alapján

tharaud_zsido_uralom_magyarorszagon.jpgFordította és a bevezetést írta: Mónus Áron

A fenti mondat nagyon fontos. Legalábbis a jelenlegi helyzetben. Milyen is a mai helyzet? Túlfeszített, érzékeny, túlérzékeny, hűdehumánus és polkorrekt. A zsidó szó projekciókat kelt. Jót is, jogosan, és rosszat is, bizonyos értelemben ezt is jogosan. 

Lépjünk egy lépést hátra! Most jön egy jogos, de közhelyszerű önvallomás.

A magam részéről pont nagy ívben nem érdekel, hogy milyen nációval kerülök személyes kontaktusba. Természetesen amíg a köreimet nem zavarja. Mindig is voltak cigány barátaim. Volt akinél annyira nem érdekelt a származása, hogy évek múlva, az esküvőjén a vidékről feljött szüleit meglátva döbbentem csak rá, hogy honnan jött. Megdöbbentem, de a barátságunk mit sem változott. Amikor aktív keresztény voltam az egyik legjobb barátom a közösségen belül egy külső jegyeit tekintve egyértelműen zsidó testvérem volt. Aki még tréfálkozott is a zsidósága felett, de nem Cyrano-mód; nem volt sértődős fajta, okos jogászember volt/lett. Egy másik kedves keresztény munkatársam egy kis kéthavi lapnál egy szlovákul is író költő volt, akinek a származása soha nem volt teljesen tiszta a számomra. Magyarul is, szlovákul is jelentek meg verseskötetei. A költő jó ember volt, jó volt vele dolgozni, ezért akkor és ott semmi jelentsége nem volt annak, kifiaborja? Akkor sem, ha ebben van egy kis visszásság. 

Tudatosan biztosan nem, de a tudatalattimban minden bizonnyal ott munkál, hogy van bennem zsidó vér is, cigány vér is, meg jász is, meg azt Isten tudja, mi még. (Ugyan, itt a Kárpát-medencében ugyan ki tiszta faj, tehető fel a jogos kérdés. Mármint az árjákon kívül? Izé, talán a zsidók...?) Az apai nagymamám ágán jött valahogyan a cigány vér. Nem értem a dolgot, mert az apai-ági nagymamám édesanyja a Jászságból származott. Tény, a férjét nem ismertem. De a nagymamám testvére Bandi bácsi bizony látványosan tartalmazott néhány vonót, ahogy édesapám a harmincas éveinek közepén készült fotói alapján is simán jelentkezhetett volna egy OKJ-s vajdaképzőbe. Ellenben apai nagypapám és főleg az ő ágán a dédszülém bizony csoda, hogy túlélte a negyvenes éveket: elég csak rájuk nézni, s van szerencsém még nyolc milliméteres filmeken is megtenni, egyből szemen ütnek az elsődleges faji jellegzetességek. 

No, ez is egy érdekes kérdés! Mármint a faji jellegzetességek kérdése. Van egy oldal, ahol egy ismerősömet azért tiltották le, mert a zsidóság antropológiájáról beszélt. Mondván, hogy rasszista, antiszemita. Próbálta megmagyarázni, hogy az antropológia az tudomány, és bizony, a svédek döntő részben szőkék, a négerek meg barna bőrűek, de mit sem ért az érvelése. Vagyis léteznek az az antropológia különbségek, de azon az adott oldalon [amely egyébként kultúrával, irodalommal foglalkozó oldal] a zsidóság antropológiai jellegzetességeiről beszélni antiszemitizmust jelent. Az ész megáll!

Arról nem is beszélve, hogy az apai üknagypapámat egykor Mertz-nek hívták, a Mohácsi név nem gyári megjelölése a családunknak, hanem felvett név. Mi több, jelenleg egy vállaltan zsidók által fenntartott és vezetett intézmény alkalmazottja vagyok, és bár talán visszásan veszi ki magát, de azt kell mondanom, életem eddigi legjobb munkahelye. 

Talán ennyiből is kiviláglik: marhára nem érdekel a származás kérdése, elvileg sem, az érintettség jogán sem, meg azért sem, mert jelenleg pragmatikus szempontból sem lehetek érintett. S hogy teljes legyen a kognitív disszonancia: egy fia kognitív disszonancia nincsen bennem, hogy van bennem érdeklődés a könyvben felvetett kérdés iránt. Ha nem igaz, amit mond, akkor azért, ha igaz, akkor azért. De tudom, ha az utóbbi bizonyul győztesnek, akkor hiába is hangoztatom, hogy világ életemben pacifista voltam, tisztipincér posztomból fakadón még a seregben is volt szerencsém kibújni a lőgyakorlatok alól: befenyegettem a parancsnokot, hogy ha nekem lőni kell menni, akkor bizony neki nem lesz kávéja. az a napi tíz  Aztán soha igazából nem verekedtem még, senkinek nem adtam se egy tisztességes jobbhorgot vagy balcsapottat, de Fülig Jimmy pofonjai is olyan távol vannak tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől (amin, ugye, tudjuk, nem a várost, hanem egy Makó nevű lovagot kell értenünk). Tudom, a „szó veszélyes fegyver”, hiszen Marx sem fogott fegyvert, „csak” leírta, hogy a proletárdiktatúra az bizony micsoda, és ha micsoda, akkor bizony nem békés, hiszen nem pusztán ideológiai, hanem nagyon is pragmatikus eszköz mások meggyőzésére. Vagyis lehetnék veszélyes, de ebben meg az a hiba, hogy egy fia önutálat nincsen bennem, és a családomat sem akartam soha megtagadni, akkor sem, ha voltak azért bajok. 

Azt azért egyáltalán nem tartom egészségesnek, hogy tiszteletköröket kell tenni egy ilyen témáról való értekezés miatt, és hogy számításba kell vennem, akár három oldalról is érkezhetnek pofonok. 

Katasztrófának tartom, hogy ott tart a világ az európai demokráciák kellős közepén, hogy egy irodalmi oldal vezetője azért törli bizonyos könyvek adatait, mert fél az esetleges perektől. Ha nem személyesen írta volna ezt nekem, hanem csak hallomásból találkozom az érvelésével, nem hiszem el. Tehát egyébként kereskedelmi forgalomban, az antikváriumok rendszerében szereplő és regisztrálható könyvek a fenti érvelés miatt ezen az oldalon nem szerepelnek, Mennek hát a virtuális máglyára, ahogyan egykor az inkvizíció, a nácik és a kommunisták máglyára küldtek könyveket. Illetve nem is úgy. Ebben az esetben a nem is kell hivatalos erőszakszervezet,, a félelelm és öncenzúra sanyarú indexe megteszi a magáét. Bár pragmatikusan gondolkodva értem a logikát, mégis zokognom kell. (Abban inkább bele sem gondolok, hogy a perektől való félelem nem igaz, s ez az érv csak terelés.)

Egyszóval nem hiszek a faji determinációban, pláne a kollektívban nem. De persze ennek ellenére a össznemzeti  benyomásokban persze mindig van valami a lényegből: precíz német, forró vérű latin, hangos olasz, hideg svéd, búsongó orosz, vad szerb, vidám cseh, sztoikus brit, a zsidó pedig... Ahogy van olyan könyvsorozat is, amely a magyarok jellemvonásait karakírozza ki. Ahogy Esterházy Péter még használati utasítást is írt a magyarok „tartásához”, mintha az kutyafaj lenne. Lettek is nagy viták,Esterházy vajon magyargyalázó-e vagy csak roppant szellemes ez az írása. Tény, hogy a saját bevallása szerint Kertész Imre külföldön átment az utca másik oldalára, ha magyart látott. És itt már közeledünk ehhez a könyvhöz. 

tharaud_zsido_uralom_magyarorszagon_monus.jpgMÓNUS ÁRON ÉS AZ ANTISZEMITIZMUS

Érdekes figura. Ha akarom, mulatságos, ha akarom gyalázatos, ha akarom hősies. Nézőpont kérdése. Ha akarom, antiszemita, ha akarom tényszerű. 

Mónus Áron Hódmezővásárhelyen él. Legalábbis a neten nem leltem nyomát annak, hogy már ne tenne ilyet. De élt Franciaországban és Svájcban is. Francia egyetemeken matematikát oktatott, és egy bányaipari főiskola számítástechnikai karán tudományos tanácsos volt. 1988-ban tért haza Magyarországra, vásárolt hetven hektár földet, és azóta is ott él (?). Könyveket ír és fordít. A szabadkőművesekről és a cionizmusról. Kiadója az Interseas Editions. Magyarországon, ha jól kutakodtam, hét könyvet jelentetett meg. Nagyjából mindegyik botrány lett. Több per is indult ellene, de legalább annyit indított ő maga is. A Mazsihisz-szel, Zoltai Gusztávval szemben pert nyert, a bíróság kimondta, hogy az Összeesküvés. A Nietzschei Birodalom. A szabadkőműves bűnszövetkezet című könyve nem antiszemita tatalmú és dokumentumokon alapuló munka. A Mein Kampf és A zsidó világgyarmat programja – Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei-vel, amiket Mónus úr szintén kiadott, más jellegű bajok is vannak a tartalmukon túl. Ha úgy akarom nézni, történelmi dokumentum mindkettő. Ha akarom van más olvasatuk is. Mónus azt mondja, a Mein Kampf magyar kiadása a tisztább történelmi látást, a teljesebb Hitler-képet szolgálta. A Jegyzőkönyvek-ket a szemünk láttára megvalósuló gyakorlat hátterén valósnak találja. Véleménye szerint ez elfogadható álláspont. Ám ezáltal sokan antiszemitának tartják Mónus Áront.. A Men Kamp akkor, amikor Mónus kiadta, még nem szabadult fel a kiadási jogok megfizetési kötelezettsége alól, és Mónus kiadója, az Interseas Editions állítólag nem rendezte a kiadás jogdíját. A Cion bölcsenek jegyzőkönyvéi-vel más baj van: Mónus reálisnak, valósnak tartja, a cionizmus atyjához, Herzl Tivadarhoz és az első Conista Világkongresszushoz köti a jegyzőkönyveket. Mások úgy ítélik meg, a Jegyzőkönyvek a cári rendőrség hamisított koholmányai.

*   Vlagyimir Brucev: A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei közönséges hamisítvány – Racskovszkij fabrikálta, és Hitler tette világhírűvé A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei
*   Hadassa Ben-Itto: A máig élő hazugság – A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei cáfolata

Az antiszemitizmussal van baj. Akkor is, amikor tényleg van. Az a baj, ha valós, gyűlölet van, és a gyűlölet vak. Ahogy Gyökössy Endre írta: ha gyűlölet van, GYŰLik az ÖLni vágyás. 

De akkor is baj van, amikor a hiperérzékeny polkorrektség mindenhol, mindenbe belelátja, hiszen bizonyos más egyéb jelzők mellett (pl.: fasiszta, náci, antidemokratikus, szélsőjobb, populista, stb.) halálos, bármikor bevethető fegyverré, inaktívvá bénító megbélyegzéssé, ellehetetlenítő csodaszerré vált. Aminek még az árnyéka is halálos, kerüli is tehát mindenki.

A reális megítélést ellehetetleníti a szólásszabadságról szóló törvénynek azon cikkelye (1978. évi IV. törvény 269/C § [2010. április 10]), amely a holokauszttagadásról szól. (No, ez is egy hatalmas és érdekes téma, jelenleg ennek sem bukom a mélyére.) A törvény körül hatalmas viták voltak, és a mai napig nem tisztázott egészen, hogyan és mire is lehet alkalmazni. Egy biztos: mindazok ellen jogi bunkósbot, akik a holokausztról gondolkodnak, azzal kapcsolatban kutatásokat végeznek és az eredményeik esetleg eltérnek a mainstream elfogadott adataitól, tényeitől (miközben sok számadat, egykor tényként kikiáltott esemény, cselekedet változott már meg az idők során), akkor azokat nem hozhatja nyilvánosságra. A törvény körüli heves viták során kiderült, hogy a megszövegezéssel és az esetleges következményekkel a legtöbb esetben még a szöveg által védett, így-úgy érintett zsidóság legtöbbje sem ért egyet: egyszerűen hatásköri kavarodás, hogy a jog történészi kérdésekben állást foglaljon. 

Érdekes, de bármilyen más nációval  szembeni ellenérzések nem váltanak ki ekkora válaszreakciókat. (A második a sorban a cigányság. Erről most nem ejtenék szót, messzire visz.) Ennek kettős oka van. Egyfelől a zsidóság történelmi szerepe, valamint a saját választottságának a tudata, és az ebből fakadó csodálatos összezárása a történelem folyamán, amely megőrizte a sajátos kultúrát és a vallást, amelyből a kultúrájuk fakad. Egyszóval a zsidó identitást. Másfelől az a szomorú szerep, amelyet a Harmadik Birodalom szánt a zsidóságnak (s most egy pillanatig nem vitatva az áldozati mivoltukat, és eltekintve attól, hogy a holokauszt köré már vitathatatlanul egész iparág épült). 

Nem ebben a könyvben, hanem egy másiknak az előszavában fejti ki Mónus, hogy kérdés, ki mit ért a zsidóságon. Ott azt írja, hogy más és más a zsidóság egésze (értsd: Kohn bácsi, Dob utca 540/c, fsz. 301. szuterén) és a cionista zsidó, akár elméleti, akár gyakorlati megvalósulása.

És most még csak ne is kavarjunk be Arthur Koestler A tizenharmadik törzs-ének elméletével, amely azt mondja a mai európai zsidóság voltaképpen genetikusan nem is a bibliai zsidóság leszármazottja, hanem a zsidóvá lett kazár birodalom tagjainak a túlélői. Innentől az antiszemitizmus fából vaskarika, mert a kazároknak semmi köze a szemitákhoz, aki antiszemita, annak valójában a kazár leszármazottakkal szemben van fenntartása. Nem bonyolítom tovább.

Vagyis vessünk még egy pillantást a könyv borítójára, és nézzük meg a címet: Zsidó uralom Magyarországon – Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei alapján. Megnéztük? Akkor felejtsük el Kohn bácsit és Grün nénit, és emeljük sokkal-sokkal feljebb a tekintetünket! Mondja a könyv kiadója, fordítója. 

A KÖNYV BEVEZETÉSE

Kicsit nagyon hosszú, kicsit szerkesztetlen és nem minden részében értettem, hogyan kerül ide. Csak reménykedtem, hogy megtalálom majd a szerves kapcsolatot a könyv egészével. A szervetlent értem: Mónus Áron mint fordító (és vélem, int kiadó) ad némi rálátást az általa folytatott kultúr- és szabadságharc menetébe, aktuális eseményeibe. Amik, ma, 2019-ben, tizenhat évvel a könyv kiadása után már nem biztos, hogy annyira aktuálisak. Mindenesetre érdekesek. A ötvenhat (!) oldalas bevezető elmondja, mit és kivel küzdött, milyen eredménnyel a fordító hazánkban. Vagyis nem szigorúan e könyvről van szó. Aztán következik még harmincegy (!) oldal dokumentum, amiből tíz oldal tartalmaz magyar szöveget, a többi francia nyelvű dokumentummásolat. Nem egyértelmű, hogy a tíz oldal magyar az bónusz vagy a valamelyik francia szöveg fordítása, nekem úgy tűnik, mintha a két-két dokumentum megfeleltethető lenne egymásnak. A dokumentumok jelentőségét annyira nem fogtam fel

A Mónus által írt bevezetés foglalkozik egyfelől a könyvkiadói tevékenységével, másfelől a hódmezővásárhelyi eseményekkel Kertész Imre könyvét, a Sorstalanság-ot illetőn (a helyi polgármester, Isépy Tamás több millió forintot költött el a Sorstalanság című könyv beszerzésére, amit aztán a helyi tanulóknak ingyen osztogattak. Mónus egyébként magyargyalázásért feljelentette Kertész Imrét. Olvashatunk a Svájcból hazahozott iratokról, amelyek alapján összekötötte a zsidósággal (nem Kohn bács, Grün néni) a szabadkőművességet, és amely iratokkal kapcsolatban harminckét meghatározó politikusnak és médiavezetőnek írt levelet (levél idézve). Aztán olvasunk még itt a Cion Bölcsinek Jegyzőkönyvei-ről is. Ez legalább szerves kapcsolatban van a könyvvel, mert ugye, az alcím...

Egyszóval itt van ez a nagyon-nagyon hosszú bevezetés, ami kapcsolódik ugyan a könyvhöz, meg nem is, de elsősorban a kiadó hányattatásairól szól. A saját történetének a kiadása egy külön könyvben minden bizonnyal borítékolható kereskedelmi kudarc lett volna, de így meg feleslegesen hosszú lóláb. 

Ahelyett, hogy a szerzőket mutatta volna be mélyebben, illetve a könyv tematikájáról, a megjelenésének körülményeiről ejtett volna néhány szót. Mert szerintem ember nincsen, aki mélyebb ismeretekkel rendelkezne a szerzőpárról Magyarországon, s mert akkor legalább érthető lett volna az egyébként eléggé félrevezető könyvcím is. 

A SZERZŐKRŐLtharaud_zsido_uralom_magyarorszagon_tharaud.jpg

Jerôme Tharaud-ról a következőt olvasom: Tharaud Jérôme (1874. május 18., Saint-Junien , Haute-Vienne - 1953. január 28., Varengeville-sur-Mer ) francia író volt. 1906-ban odaítélték a Goncourt- díjjal, és 1938-ban az Académie française tagjának választották.”

Jean Tharaud 1946-ban foglalhatta el a Francia Akadémia székét.

A testvérpár sokat utazott, és helyzetjelentést adtak a Föld különböző pontjairól. Így születhetett a Magyarországról szóló könyvük is. Az rejtély maradt, honnan szedték az információikat. Hiába utazom el Törökországba, csak azért, mert ott vagyok, nem fogom tudni mit mondott tegnapelőtt Erdogan a külügyminiszterének. Mert a könyveben konkrét beszélgetéseket is leírtak a tesók, nem csupán irattárból netán kigyűjthető adatokat. 

A KÖNYV STILÁRIS MINŐSÉGE

Amikor végre túljutottam a Bevezetés-en és belefogtam a főszövegbe, kicsit elanyátlanodtam a szöveg minősége miatt. Nem tudom, a tesók ennyire gyatrák-e francia eredetiben, bár az akadémiai tagságuk, ugye, nem erre utal, vagy csak a fordítót fektette két vállra a szöveg. Az első fejezet a Bismarck arcképe címet viseli. A szöveg valami egyáltalán nem ínycsiklandozó elegye a brokkolival szórt csokitortás tojásoslecsónak. Valamiféle visszaemlékezéssel kezdődik, ami arról szól, ha jól bogoztam ki, hogy a tesók egyike Magyarországon tanított francia irodalmat (ha jól értem, mert nem egyértelmű), valami logikai furfanggal eljut Versailles-hoz, a Magyarországot hihetetlen módon megcsonkító és tönkre tevő békeszerződés aláírásának napjáig. Furfangos módon, mert tényleg úgy kell kibányászni a szöveg értelmét. Alább egy teljesen random példát mutatok, milyen gyémántberakásos megfogalmazásokkal találkozhatunk:

Azoknak az okoknak a megértéséhez, amelyek ilyen beszédre késztették Tiszát, tudni kell, hogy Ferencz Ferdinánd tragikus halála, miközben borzalommal töltötte el, megszabadította öt egy gondtól, ami régóta gyötörte. Mindig mély nyugtalansággal gondolt arra a pillanatra, amikor Ferencz Ferdinánd trónra lépne az öreg császár és király után. A főherceg utálta a magyarokban azt a fajt, amelyet több évszázados küzdelem sem tudott soha alávetni a Habsburgok abszolutizmusának. Azt a szándékot tulajdonították neki, hogy növelje a Monarchiában a szlávok befolyását a magyarok rovására; és számos jel engedett arra következtetni, hogy könnyű szívvel túladna azon a szabadságon, amit Magyarország oly keservesen megszerzett Bécs zsarnokságával szemben. Ferencz Ferdinándnak ezeket az érzelmeit inkább kitalálni lehetett, mintsem pozitív módon megismerni, mert ez a titokzatos egyéniség sohasem mondta el gondola- tát. De minden, ami kibontakozott nyugtalanító arcáról, néhány gyors villanás, amellyel sejtetni hagyta magát egy vakbuzgó jellem, hirtelen heves szavai, amelyek még a császárt sem kímélték, a politikai módszerek alattomos vagy kíméletlen bírálata, amelyeket idejemúltnak vélt, nyilvánvaló sietsége, hogy nagybátyját a sírba juttassa, sok részlet, amelyek jórészt rejtve maradtak minden szem elől, de Tiszának a helyzete az udvarnál és csaknem meghitt viszonya Ferencz Józseffel lehetővé tette számára, hogy megismerje azokat. 
(121.)

Úgy gondolom, ennyi bőven elég... (Pedig bőven van még.) Komoly kísértés volt, hogy felhagyok az öngyötréssel, és azonnal a visszavivendő könyvtári könyvek közé hajítom a kötetet. De még mindig kíváncsi voltam, mi a csudát akar mondani. 

Az érdekes az, hogy a szöveg minősége a könyv közepétől, a hatodik fejezettől javuló tendenciát mutat, könnyebbé válik az olvasása. De gondolom, magyarázni sem kell, a tartalmat mennyire ellehetetleníti ez a fordítás. Pedig nem törvényszerű, hogy ennek így kell lennie. Mármint: annak is lehet igaza, aki nem azt nem tudja precízen megfogalmazni. Vagy lefordítani. 

A SZÖVEG TARTALMA

A könyv címe félrevezető lehet. A szöveg nem általában Magyarország zsidó kézben lételéről szól, hanem a történelmének egy adott pontját, a Tanácsköztársaság egyértelműen gyalázatos, gyászos, szégyenteljes idejét veszi górcső alá. 

A szöveg üzenete röviden összefoglalva ennyi: az első világháború végén, az összeomlás idején, a káosz időszakában egy maroknyi, jobbára zsidó származásúakból álló csoport befolyása alá a vonta az egyébként nagyon vitatott Károlyi grófot, lemondatták vele az utolsó Habsburg uralkodót, IV. Károlyt és véres vörös uralmat hoztak létre hazánkban. Volta- és tulajdonképpen ennyi az üzenet. Mármint, hogy a Tanácsköztársaság irányítói jobbára zsidók voltak, és zsidó befolyás hatására ment végbe, ami végbe ment. S hogy annak idején ez a befolyás akkora volt, hogy már a kultúrát is teljesen átszőtte: erre eklatáns példa a Nyugat folyóirat egésze. 

Ez manapság már nem új dolog, ahogyan az sem, hogy a későbbi kommunista vezetés tagjai között is számszerűen felülképviseltek voltak a zsidó származású párttagok a vezetésben. Ennek lehet jó pár, teljesen mindennapi, szociológia oka is. A Tanácsköztársaság és a kommunista kézben levő Magyarországon kiontott rengeteg vér összekapcsolása a zsidók tevékenységével a felülreprezentáltság miatt érthető, de nem feltétlenül jogos a messzire vezető következtetések levonása. 

POLÉMIA

A könyv végén van egy polémia. Egy fiktív beszélgetés. Egy keresztény magyar és egy zsidó között. A keresztény magyar elmondja, hogy a magyarok mindig befogadók voltak. Befogadták a bárhonnan érkező zsidókat is. Nincs benne annyi üzleti kurázsi, nincs bennük annyi gazdasági gátlástalanság, nem annyira fogékonyak az új eszmék iránt. Mire fölemelték a fejüket és körülnéztek, azt vették észre, hogy az értelmiségi és főleg a gazdasági pozíciókban mindenhol zsidók vannak, és már a tehenük sem tud úgy tejelni, hogy abból ne a zsidó bankároknak legyen haszna, s nincs egy gondolat az újságokban, ami ne zsidó kútfőből származna, alig van darab a színházban, amit ne zsidó írt volna. Mire a magyar felfogja, mi történik körülötte, addigra a zsidó szellemiség teljesen körbefonta, a zsidó érdek teljesen maga alá rendelte. A zsidók az ország lakosságában betöltött számukhoz viszonyítva messze felülprezentáltak az irányító pozíciókban, s persze alig találhatók meg a kézműves szakmákban és a mezőgazdaságban.

A zsidó erre azt válaszolja, hogy bizony ez nagyjából így van. De vajon mennyivel becsületesebbek a keresztények a gazdaságban, mint a zsidók? A háborúban a keresztény vízzel fúvatta fel a tehenét, hogy nagyobbnak, húsosabbnak látszódjék, úgy adta el a hadseregnek. A zsidó meg leitatta a beszerző katonákat, úgy kötött üzletet. Melyik becstelenebb? S a zsidók tehetnek arról, hogy értenek a pénzhez, a gazdasághoz és fogékonyabbak a szellemi foglalkozások iránt? 

Ez a része a könyvnek a maga nemében teljesen korrekt az őszinte pro és kontra érvek miatt. Meg még az ezt követő is, amelyik elmondta, hogy a Tanácsköztársaság véres és hihetetlenül igazságtalan ideje után (egek, mi még úgy tanultuk, hogy a dicsőséges 133 nap! Dicsőséges lincselések, gyilkosságok, az amúgy is romokban levő ország még inkább porba sújtása, a hadsereg leépítése, miközben a románok Debrecenig, a csehek Kassáig jöttek!) a magyar társadalomban hogyan alakult ki az események hatására a fenntartás a zsidókkal szemben, hogyan juthattak az 1920-as numerus clausus-ig, és hogyan torkollott mindez a második világháború alatti deportálásokba. 

Kitekintés a könyv tartalmából, de itt nem tud nem eszembe jutnia zsidó származású Norman Finkeltstein-nek az a gondolata, hogy a zsidók elleni fellépések azért következnek be, mert a helyi viszonyokhoz gyorsan alkalmazkodó zsidóság agresszívan frusztrálja, provokálja az őket befogadó társadalmakat. S ha az fellép ellenük, akkor jön az antiszemitizmus-kártyája a társadalommal szemben, amit a médiában jó pozícióba került hitsorsosok erőteljesen meg is nyomnak. Ördögi kör. Viktimológiai probléma. 

A GYŰLÖLET

Fentebb hivatkoztam Gyökössy Endrére, és a GYÜL-ÖL-et magyarázatára. A alábbiakra ez hatványozottan érvényes. 

Mindezt meg lehetne úgy fogalmazni, hogy az szalonképes legyen. A legnagyobb baj a könyvvel, hogy a testvérpár nem szalonképes. Félreértés ne essék, a magam részéről nem várom el a polkorrektséget. Gyűlölöm, ugyanis. Képmutatónak, hazugnak és elsősorban cudarul diktatórikusnak tartom. Olyan nyelvnek, amely kiforgatja a szavak jelentését és ellehetetleníti a kommunikációt. Ám a durvaság, a félvállról odavetett komplex negatív jellemzések nem azonosak a polkorrektség semmibevevésével. (Attól a nem csekély ténytől eltekintve, hogy a könyv eredeti megjelenésekor még híre-hamva sem volt a polkorrektségnek.)

A szerzők nem szeretik a zsidókat. Ehhez joguk van, ugyanúgy, ahogyan Kertész Imrének ahhoz, hogy ne szeresse a magyarokat. Azonban mert írók, elég meghökkentők az olyan megfogalmazások, mint például, hogy az első világháború idején Budapesten már sok zsidó élt, elsősorban Oroszországból és Lengyelországból érkeztek, ahol „nyüzsögtek a zsidók mint a tetvek” (107.) Úgy gondolom, ezt nem kell kommentálnom. 

Ez bizony tömény, bruttó gyűlölet. Ugyanaz, mint, semmiben sem más, mint Kertész Imréé, aki Frankfurt utcáin átment a másik oldalra, ha magyart látott. Azért gyűlölet, ha egyáltalán magyaráznom kell, mert lealacsonyítón, bármilyen szelekció nélkül minősít. A zsidók nyüzsögnek mint a tetvek. Függetlenül a koruktól, nemüktől, foglalkozásuktól és befolyásuktól. Kertész átment az utca túloldalára, ha magyart látott: nem volt kivétel, nem volt olyan érdem, ami ezt feloldotta volna. Ebben a könyvben sincs semmiféle értelmezési árnyalás, könnyítés, hogy Kohn bácsit és Grün nénit megkülönböztessük a Rothschild-család tagjaitól vagy ez egyébként valóban gazember Kun Béláktól és Szamuely Tiboroktól. Mert a Rothschildok, a Kun Bélák, Szamuelyk és Rákosik (Rothok) gazemberek ezért gazember Kohn bácsi és Grün néni. A könyv jelzőire jellemző, hogy például a véreskezű Cserny József jellemzésére ezt a kifejezést használja: „a hullamosó fia“. Mert Cserny édesapja a zsinagógában volt hullamosó. S mert, gondolom, a szerzők tudatában a hullamosás egyenlő a hullagyalázással, a nekrofiliával. Nem pedig egy foglalkozás. Talán Csernynek meg kellett volna tagadnia az édesapját a mindennapi munkája miatt? Vagy azért, mert zsidó holttesteket készített fel a temetésükre? Vagy mert mit tudom én. A lányom azért nem lehet jó óvónő, mert én csak sofőr vagyok? Vagy mi a csuda...? De ez a többször szereplő jelzős szerkezet visszataszító. 

A gyerekeimnek is mindig azt mondtam, kritizálhatnak, mondhatnak ellent, vonhatják kétségbe a döntéseim jogosságát, ha a megfelelő stílusban teszik ezt. Mert a stílus maga az ember. S mert van, amikor több kell, mint a szavak, de vajon két francia szerzőnek mi oka lehet ilyen megfogalmazása a szubjektív gyűlöleten túl? 

Bevallom: számomra innentől diszkvalifikálták magukat a szerzők. Nem azért, mert antiszemiták. Az antiszemitizmus mára egy olyan bármire használható gumifogalommá vált, amit akár tényszerű megállapításokra is rá lehet húzni. S ha valaki mondjuk a pénzvilág zsidó kézben lételéről ír egy tényekre alapozott könyvet, az is antiszemita. Mármint az irányított közgondolkodás szerint. 

Ha azt mondom, hogy világszerte a zsidók kezében van a média nagy része, az manapság antiszemita megnyilatkozás. Ha Woody Allan kérdezi, hogy melyik a világ legnagyobb zsidó összejövetele és a válasza az, hogy az Oscat-átadás, akkor röhögünk. 

Persze a gyűlölet se pro, se kontra el nem fogadható, hiszen csak akkor nem eredményez vérontást, ha nincsen meg hozzá a külső lehetőség. S egyik oldal gyűlölete sem üti ki, semmisíti meg vagy indokolja a másik oldalét. Akkor sem, ha érthetővé teszi. 

Mi, liberálisok pedig képtelenek vagyunk kimondani, amit szerintem valójában érzünk, hogy ti. mi még sokkal jobban: gyűlölünk titeket mint ti minket.” (Kornis Mihály
„Ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bő gatya és a fütyülős barack.” (Landeszman György, rabbi, Heti Magyarország, 1993)

Adalék. Az elhírhedt Schweitzer József-idézetről kiderült, hogy nagyon nagy eséllyel soha nem hangzott el, pláne nem egy olyan Parlamentben, ahol még a MIÉP képviselői is ott ültek. Az idézetet az egyik könyvben felhasználó Drábik János is csak internetoldalakra hivatkozott, amikor a Pesti Srácok meginterjúvolta a kérdésben. De tény, hogy sem a rabbi, sem a Mazsihisz nem tiltakozott az idézet ellen. (Ezekről a szavakról van szó: „Önök magyarok, Kelet-Európa szégyene. Egész életemet arra fogom szentelni népemmel együtt, hogy önöknek ott ártsak, ahol tudok.”)

 

Interseas Editions, Hódmezővásárhely, 2003, 248 oldal · puhatáblás · ISBN: 1901338053 · Fordította: Mónus Áron
2/5
(2019)

 

Mészáros G. László: Neoliberalizmus a közellenség

meszaros_neolliberalizmus_a_koellenseg.jpgALAPVETÉS

Mármint nem a könyv mondanivalójának, hanem a könyv bemutatásának az alapvetése. 

Mészáros G. László 2008-ban jelentette meg a könyvét. Vagyis magától értetődő módon a jelenségek, amiket vizsgál, csak eddig az időpontig érnek. Minden, ami később történt nem lehet témája a könyvének. Kétségtelen azonban, hogy érdemes összevetni a könyv mondanivalójával az azóta történteket. Nagyon el fogunk gondolkodni.

Mészáros G. László ugyanis nem próféta, de még csak nem is közgazdász vagy pénzügyi szakember, hanem biokémikus. A suszter nem maradt a kaptafánál. Gondolom, anno, ez volt a könyvének a legnagyobb kritikai hibája. 

A neoliberalizmus Mészáros G. könyvében nem filozófiai, még csak nem is politikai, hanem elsősorban és mindenekelőtt közgazdasági irányzat. Illetve még csak az sem. Mert voltaképpen olyan, hogy neoliberalizmus, igazából nincsen, csak a hatásaiban. A neoliberalizmusnak nincsen filozófusai, ideológusai, nincsenek alapvető könyvei, nincsenek alapvető hivatkozási pontjai. A neoliberalizmusnak hatása van, és létének következményei vannak. 

Mészáros G. nem liberalizmus-ellenes. A liberalizmus számára érték, de azt mondja, a neoliberálisok számára a liberalizmus mindössze hivatkozási alap, amit egyfajta maszkként használnak. Magyarországon a liberalizmust az SZDSZ nevű párt ragadta magához, majd miután az SZDSZ és az MSZP úgy lett semmivé mint lila szamár a ködben, az utódpártjaik tekintik magukat a liberalizmus letéteményesének. 

meszaros_neolliberalizmus_a_koellenseg_mgl.jpgMEGLEPŐ FORDULAT: A NEOLIBERALIZMUS KÉPVISELŐI AZ USÁ-BAN

Mészáros G. azt mondja, hogy a neoliberalizmus első képviselői az USA-ban kezdték meg a tevékenységüket, mégpedig a republikánus pert színeiben. Az első „elkövetők” a két elnök, az apja és a fia Bush voltak. Mészáros G. simán összeköti a neoliberalizmust a nekonzervatívizmussal. Sőt, azt mondja, sokkal jobban össze is tartozik. Okfejtése egyszerű, érthető. A liberalizmus emberközpontú, humánus eszme (volt eredetileg). A konzervatívizmus a közösség erejében, a múlt értékeiben gondolkodik és tőke központú. A neoliberalizmusban a liberalizmus szó némileg megtévesztő. A neoliberalizmus nem liberális, illetve csak annyiban, hogy egy irányban, a tőke irányában megengedő. A neoliberalizmusnak kettős célja van: gazdagodni és a gazdagság által a hatalmat birtokolni, hogy még több pénzhez jusson.

S ennek érdekében bármire képes, még az állami vagyonok komplett lenyúlására is. Ezért olyan népszerű manapság az a mindenfelé hallható fixa idea, hogy az állam rossz tulajdonos. Mert ha az állam rossz tulajdonos, akkor érdemes a részterületeket kiszervezni és magánkézbe adni. (Erre sehol semmi bizonyíték nincsen, illetve, ami bizonyítékot idézni szoktak, az jobbára nem bizonyíték, csak a statisztika kenegetése a megfelelő irányba.  Mert a „gazda szeme hizlalja a jószágot”. S az állam így veszíti el mindenét, és így nem lesz befolyása nagyjából semmire sem. Mert ahogy a könyvben Gyurcsány Ferencet idézi a szerző: 

Kinek lesz nagyobb az érdekérvényesítő képessége? Annak, aki alkalmazottként százezer forintot keres, vagy aki mögött egymillió forint van? Nyilván az utóbbinak. [...] Nagyon fontos a pénz! Nem hiszek azoknak, akik morálisan akarják megváltani a világot. Abból előbb-utóbb hazugság lesz, a hazugságból meg zsarnokság Azokban hiszek, akik azt mondják, én ilyen vagyok, ezek az érdekeim, s ezért viselkedek így.

Tiszta beszéd, pénz beszél, a kutya ugat. Azt persze ne felejtsük el, hogy Gyurcsány szocialistának hazudta/ja magát, és egy szocialista, ugyebár, szociálisan érzékeny. Már amennyiben. 

Szóval a neoliberalizmusnak egyetlen célja van: tőke gyarapítása. Mindenáron, minden eszközzel.

...tekintve, hogy a demokrácia lényege a profit, minden olyan kormány, amelyik a piaci törvények érvényesülését gátolja, vagy azt nem segíti elő, szükségképpen antidemokratikus, függetlenül attól, hogy népszerű, avagy sem. Ebből az is következik, hogy a [demokratikus] kormányok tevékenysége és hatásköre nem terjedhet tovább, mint a magántulajdon védelme és az üzleti szerződések betartatása...
(163.)

A fenti idézet Timothy Friedman gondolata (Capitalism and Freedom, University of Chicago Press, 2002). Amit mond a demokrácia bravúros megcsúfolása, kiforgatása. Ami a gyakorlatban simán működik. Ennek érdekében például, hogy maradjunk a neoliberalizmus anyaországában, az elnök és környezete nem volt rest például CIA jelentéseket hamisítani (Iraknak van atomfegyvere), csak beindulhasson a háború-biznisz. A könyv megírásának a pillanatában körülbelül hatszázezer áldozattal. (Csak úgy csendben jegyzem meg, a szám roppant mód ismerős. S csak amiatt sokkal nagyobb a felháborodás, sokkal nagyobb a sajtóvisszhang. Vajon miért?) 

Szóval ez a folyamat indult el veszett erőkkel a neokon id. Bush alatt és folytatódott az ifj. alatt. Bebizonyítva, hogy a tőke egyértelműen politikai hatalomra tör

EZELŐTT MAGYARORSZÁGON

Magyarországon és Kelet-Európában 1989-ben rendszerváltás volt. Szól a hivatalos történelem. Mészáros G tartózkodó: az hogy volt-e vagy sem rendszerváltás, majd eldöntik valamikor a történészek. Ha csak a tényeket nézzük, akkor  következőt látjuk: az egykori pártkáder elvtársak nem lettek elszámoltatva, a hatalom nem vonatott meg tőlük a demokráciában. Sőt, még a politizálás lehetőségét is meghagyta nekik a rendszerváltás. Így akiket '89-ben hatalmas reményekkel eltettek az útból, akik egy ország szemében voltak az elnyomás emberei, azokat 1994-ben újra visszaszavazták, majd 2002-ben ismét, és 2006-ban újra. Ez is érthetetlen, komoly előjele volt, hogy a magyarországi választásokon az emberek többsége nem valakire szavaz, hanem valaki ellen

De ami sokkal fontosabb: a Magyarországon igen gyorsan lezavart privatizáció az államot a tulajdonának a 80%-ától megfosztotta. Fontos még, hogy a privatizáció 80%-a a baloldali pártok kormányzása alatt ment végbe. A kádári idők 12 milliárd dolláros adóssága a könyv megjelenése idején 60 milliárd dollárra nőtt. Miközben az állami vagyon 80%-át értékesítették. Igaz, az értékesítések szerződéseinek rengetegje titkos. De vannak adatok, amelyek nyilvánosságra kerültek: vállalatok 0 azaz nulla forintért, vállalatok tizedáron (erre a Csepel Művek volt példa: a 120-140 milliót érő vállalatot 12,5 millió dollárért adták el. És így tovább. Magyarországnak ma gyakorlatilag nincsen ipara és nincsen mezőgazdasága. Cukrot meg hozunk Szlovákiából. A híres magyar termékek rendre idegen országokban tulajdonlódnak. Nesze neked Túró Rudi, nesze neked Boci Csoki. (Erről írta Bogár László valahol, hogy amennyiben a privatizációt az alapvető tisztesség mentén folytatták volna le, Magyarország úgy öt éven belül elérte volna Ausztria életszínvonalát. „Álom, álom, miért tűntél el?”

A neoliberalizmus nem produktív, nem kreatív, nem alkotó, nem innovatív tőkefelhalmozás. Nem előállít, nem alkot, csak átalakít és elvesz, átalakít. Ezáltal rombol. A könyv megjelenésének ideje nem sokkal a bődületes öszödi beszéd utánra, illetve az azt követő 2006-os félforradalom és a rendőri brutalitások megtörténtére tehető. Mészáros G-t (és persze nagyon sokunkat) elképesztették az események. Egészen messzire menő következtetéseket vont le abból, hogy a rendszerváltás után tizenhét évvel egy volt KISZ-vezető parancsára rendőrök verik az ártatlan embereket Budapest utcáin, azért, mert tüntetni mernek az ellen, hogy saját bevallása szerint hazug ember hazug pártja vezesse az országot, ami tényt a lakájmédia iparkodik tisztára mosni. Mészáros G. szerint e kvázi-forradalomnak megtisztító, előremutató jelentősége volt.

(Sajnos viszont semmi következménye nem volt a valóságban, még akkor sem, amikor a Fidesz átvette a hatalmat. Ja, de, visszavették a rendőrfőkapitány, Gergényi Péter kitüntetését, amit Demszky Gábortól kapott. Slussz. És nem induljon el az ember agya. Mert ilyenkor azért eszébe jut az is, hogy hiába ígért a Fidesz elszámoltatást, semmi, de semmi nem történt. Ennek csak egy oka lehet: nem szorongatjuk a mogyoróidat, mert te is alsó madárban fogod a miénket.) 

Mészáros G. úgy vélte, életre kelt a társadalom immunrendszere. Az azóta eltelt tizenhárom év azt bizonyítja: dehogyis történt ilyen. Az utolsó oldalakon Mészáros G. kiutat keres, de optimizmusában is pesszimista. A Fideszben látta az egyetlen lehetséges alternatívát, de a Fideszt nem látta képesnek, hogy meg is valósítsa, amit meg kellett volna. Illetve képesnek látta, de voltak előjelek, amik kétségessé tették, hogy meg is fog történni végre a tényleges rendszerváltás. 

(A 2019 helyhatósági választásokon nagyon sok helyen veszített a Fidesz. Az emberek megbüntették az elmúlt kilenc év kormányzásának valóban rettentő sok területen felháborító, urambátyám, Pénztáros Lőrinces, diktatórikus kormányzása miatt. S láss csudát, a büntetésnek szerves része egy olyan párt, amelynek Gyurcsány Ferenc is tagja, miközben tőle Dobrev Klárán és Gyurcsány Ferencen kívül már mindenki elhatárolódott. De még mindig itt van, bakker!) Vagyis úgy fest, igazából nincsen alternatíva: egymást váltogatja a jobb és a baloldal, s egyre kétségesebb, hogy ez jelent még valamit egyáltalán. 

A könyv témájához a Fidesz az elmúlt években kettős módon „szólt hozzá”. A végtelen privatizációt itt-ott megfordította, visszaállamosított ezt-azt, hogy aztán az üzemeltetést megkaphassa, aki megérdemli. A banki szféra nagy megfékezéséből is megvalósult valami, de valójában nincsenek megfékezve a bankok. Nagyjából egyensúlyba került a médiában a jobb és baloldal (amit sokan természetesen úgy éltek meg, hogy a Fidesz mindent lenyúlt), de valójában ebben sincsen sok köszönet. Orbán Viktor liberalizmus-ellenessége üdvözölhető lenne, de a gyakorlatban, a nevelésben, az oktatásban nagyon is ezek az elvek váltak kizárólagossá. S ami a legfontosabb: a pénz. Ami nem ismer sem Istent, sem embert, nem válogat az eszmék és izmusok között, ugyanúgy elkábít, megvezet mindenkit, nemre, fajra, pártállásra való tekintet nélkül.
És így tovább... A konklúzió: nem állunk jobban. Akkor sem, ha azt nézzük, hogy az államadósság a háromszorosára emelkedett a kormányváltás óta, miközben „Magyarország jobban teljesít”.)

VÉGSZÓ

Az voltaképpen nincs. A pénz beszél, a kutya ugat. Ugye. A hatalom korrumpál, a teljes hatalom teljesen korrumpál. Még ugyébb. S az a szomorú, hogy teljesen igaza van Gyurcsány Ferencnek, a hatalom annál van, akinél a pénz. Illetve, akinek hatalma van, annak pénze is lesz. Öngerjesztő a folyamat. Azt, hogy a baloldal mit tud kormányra kerülve, már láttuk többször is (a baloldal teljesen antiszociális; a pénz nem ismeri a humánumot, ezért megszorításokban, a szociális rendszer teljes leépítésében gondolkodik. Amiből már alig van valami. Gondolj bele! Tanulni, úgy fest, nem tanultunk belőle. A piac és a szociálisan gondolkodás kiüti egymást, na, és melyik az erősebb?)

De a mostani kormányzás intézkedései is döbbenetesen ugyanilyen irányba mutatnak, csak egy kicsit okosabban csinálják. De a végeredmény...

Ezért nincsen végszó. 

Magyar ház Szkítia, 2008, 188 oldal · ISBN: 9789639335653
4/5
(2019)

 

 

 

Pascal Bruckner: Képzelt rasszizmus

Iszlamofóbia és bűntudat (avagy hogyan nyiszáljuk a saját nyakunkat)

bruckner_kepzelt_rasszizmus.jpgAMI MÁR TÖRTÉNELEM

2011 óta divat lett innen is, onnan is az iszlám. Aztán a migráns-válság, a háttere, az Iszlám Állam léte adott egy óriási löketet az éledő vagy akkor éppen lanyhuló kíváncsiságnak. S utoljára jöttek meg azok a hangok, amelyekkel a könyv is foglalkozik: az iszlámot, az iszlamistákat védő emberi jogi aktivisták, politikusok egyre erősödő hangja. 

Az iszlám és a kereszténység párharca történelmi harc. Az iszlám egy időben komolyan fenyegette Európát. Voltaképpen Magyarországon álltak meg a török seregek. Az Oszmán Birodalom voltaképpen a világ legtovább fennálló birodalma volt. Az 1300-as évektől 1923-ig létezett. Nem semmi! 

Ennek ellenére Európát az iszlám a XXI. századig annyira nem érdekelte. Franciaország küzdött némileg a volt gyarmatairól a kontinensre költözött egykori alattvalóival (jelen könyv szerint másfél millió muszlim él jelenleg gall honban) és Németország a török bevándorlókkal, de számottevő, jelentős konfliktus alig volt. Talán az egyetlen, ismertebb atrocitás az 1972-es müncheni olimpián történt, amikor a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet tizenegy izraeli sportolót túszul ejtett, akik közül többet meg is kínoztak. A német mentőakció során az összes túsz valamint öt terrorista és egy német rendőr halt meg. 

Aztán a 2015-2016-os iszlamista terrortámadások, az Európa felé özönlő migránsok tömege az iszlámot és az iszlám terrorizmust a figyelem homlokterébe tolta. 

Dr. PASCAL BRUCKNER,

ahogy e könyv fülszövege állítja:

francia író és esszéista. 1986 óta olyan neves egyetemeken tanított, mint a San Diego-i Állami Egyetem, a New York-i Egyetem és a Párizsi Sciences Po.

bruckner_kepzelt_rasszizmus_bruckner.jpgBruckner az „új filozófia” egyik képviselője. Témái esősorban a globalizmus, a baloldal és az ebből fakadó önellentmondásos, önfeladó gondolkodásmód kritikája. Ami két utóbbi téma megfeleltethető ennek a könyvnek is. Nem lesz népszerű. Azért sem, mert a könyvet a Fidesz-közeli Századvég Kiadó adta ki. Ez sokak számára önmagában elveszi a mondanivalója élét. Attól függetlenül, hogy igaza van vagy sem. Vagy van-e igaza, avagy nincsen. 

Ez a könyve Európa és az iszlám történetének előzményeivel nem foglalkozik. Utózmány is van bőven, sok is. 

A LÉNYEG: AZ EURÓPAI IMMUNRENDSZER HIÁNYA

Számomra elképesztő volt már Oriana Fallaci három Harag-könyve is, főleg az első, a Harag és büszkeség volt átfogó. (A könyv második és harmadik részéről is írtam beszámolót.) Ha nem is elfogulatlan. (Bár egyre kevésbé értem, hogy bizonyos kérdésekben miért kellene elfogulatlannak lenni. S tapasztalatom, hogy akik az elfogulatlanságot követelik, magukat is elfogultak, csak nem abból az álláspontból, nem azon az oldalon. Amikor ilyen és hasonló kérdésekben nem az oldalaknak, hanem a józan észnek kellene döntenie. Eh!)

Aztán van még két könyv, ami, úgy gondolom, alapmű ebben a témában. Az egyik Douglas Murray Európa furcsa halála című könyve. Aminek az értékelésénél még citáltam másik néhány, a témáról szóló, magyarul megjelent könyvet (lásd ezen értékelésem alján). Voltaképpen most idézhetném a Murray-könyv alá írt bemutatásomat, annyira összecseng a két szerző mondanivalója. 

Ennek a mondanivalónak a lényege: Európa teljesen elveszítette az immunitását, a józan eszét. A liberális másság-tisztelet eszelős hajtogatása közben két szempont teljesen érvényét és jelentőségét veszítette. Az egyik az önvédelem kérdése. A szervezet legyengült immunrendszere képtelenné válik a védekezésre. Ha egy immunrendszer nem védi az őt hordozó testet, akkor óhatatlan, hogy a testtel együtt, előbb vagy utóbb semmivé lesz maga is. Bruckner elmondja, hogy az iszlám bevándorlás esetében a kisebbség jogai fontosabbá lesznek, mint a többségé (ezt nem mondja, de végső soron ez a demokrácia megcsúfolása). Olyannyira, hogy Franciaországban immár a terrorista személyek elleni nyomozás, a törvényes házkutatások is rasszizmusnak minősülnek (!).

Ráadásul a rasszizmus ellen küzdő liberális értelmiségiek a heves küzdelemben nem veszik észre, hogy miközben a muszlimok jogaiért küzdenek, teljesen elfelejtik megkérdezni például a muszlim nőket, akarnak-e egyáltalán muszlim módon élni Európában vagy inkább élnének úgy, ahogyan az európai nők? A muszlim nők európaivá válása érdekében senki nem küzd a vallásszabadságra hivatkozva: de vajon ők szabadon választották, amiben élnek? S ezen a ponton az emberi jogok hangoztatói, írja Bruckner, nem veszik észre, hogy miközben kiemelik alanyaik másságát, ők maguk azok, akik az integráció ellen küzdenek, s így permanensen fent is tartják a másságot, miközben a társadalomtól azt követelik, fogadja el ugyanolyannak, aki alapvetően más. 

Sokszor elhangzik az érv, hogy hány európai tér át az iszlám hitre, és milyen kevés iszlamista lesz kereszténnyé, s közben teljesen elsikkad az az apróság, hogy az iszlám törvénye szerint a hitehagyók jogos jutalma a halál a hitehagyásért. Hoppá! 

*

Csavar a történetben, hogy a médiában és a liberális többségű közgondolkodásban rendszeresen a gyilkosok válnak áldozatokká. Mert a gyilkosok nem tehetnek arról, amit véghez visznek, ők maguk is áldozatok, a szocializációjuk áldozatai. S a szocializációjukhoz szervesen hozzátartozik az a frusztráltság, amit a fehér ember fajgyűlölete miatt éreznek. Az arab terroristák ennek érdekében szuperfehér emberré tették a zsidókat, hiszen zsidók mindenhol vannak, övék a pénzvilág irányítása, övék a média, ők uszítják az USA-t is az arab világa. Tehát az iszlám terroristák bűneiről a fehér ember, első sorban is a zsidó fehér ember tehet. Bruckner-nak is Orwell újbeszélje jut erről eszébe. Hogy ennek a kifacsart értelmezési bravúrnak mi lehet a következménye, arra Murray könyvénél idéztem az az esetet. Egy emberjogi aktivista fiatal hölgyet megerőszakoltak a migránsok. A hölgy válaszul bocsánatot kért tőlük, mert tudta, hogy a fehér faj viselkedése váltja ki a reakcióikat (!). 

A világ, mondja Bruckner mára ott tart, hogy egyedül a fehér ember számára kötelező az alkalmazkodás, egyedül a fehér embernek kell bocsánatot kérnie az elkövetett bűneiért. Mások bűneiről jobbára ő tehet, a kollektív bűnösség egyedül rá vonatkozik. (Csak halkan teszem hozzá, hogy még rá sem teljesen, mert én még nem találkoztam bocsánatkéréssel Drezda, Hiroshima és Nagaszaki miatt.) 

*

Bruckner határozottan kijelenti: soha nem szabadna megengedni, hogy ne bevándorlók alkalmazkodjanak az országhoz, ahová költöznek, hanem az országnak kelljen a hozzáállásán és a törvényein változtatnia, hogy hasonuljon az újpolgáraihoz. Ez fából vaskarika, mondja a szerző. A bevett, népszerű álláspont szerint a multikultúra működőképes. Bruckner azt mondja, kizárólag ez papíron igaz. 

Bruckner nagyon világosan fogalmaz: az önfeladás nem vezet sehová. Meg kell határozni azt a törvényi minimumot, amit egy országba belépve mindenkinek el kell fogadnia, és ebben igenis ott kell lennie a kulturális minimumoknak is. Nem, Európában nem lehet elfogadott követelmény a nők elnyomása, verése, megcsonkítása, és a kultúrájuk rájuk erőszakolása. Nem, Európában nem elfogadott, sőt törvényellenes a többnejűség. Igen, Európa úgy döntött, hogy szétválasztja az államot és az egyházat, és ez alól nincsen kivétel. Sorolhatnám még az érveit. Aztán hozzáteszi: ha valakinek ezek az alapelvek nem elfogadhatók, joga van ahhoz, hogy ne fogadja el: és odébb álljon. Európában vallásszabadság van, de a vallásszabadság gyakorlása és a másik vallásának a tiszteletben tartása mindenkire vonatkozik, ez nem lehet egyirányú utca. Európa tiszteletben tartja a muszlimok hitét. Európában épülnek mecsetek. Vajon hol épülnek keresztény templomok az arab világban? A keresztényeket arrafelé üldözik, a vallásukat ellehetetlenítik, gyilkolják a híveket. Boldogan, önfeledten, sajnálkozva teszik közzé a YouTube-videókon, hogyan vágják le a keresztények fejét, akkor is, ha kisfiúk, hogyan locsolnak le benzinnel és gyújtanak fel, égetnek szénné élő embereket... Nem folytatom. 

*

Bruckner becsületes. Nem az egész iszlámot okolja az iszlamisták bűneiért. Tisztán látja, hogy a többséggel nincsen baj. De tisztán kimondja azt is, hogy egy vallás semmiképpen nem határozhatja meg az állami törvényeket, nem követelhet egyediséget, kizárólagosságot, előjogokat. Valamint kimondja azt is, hogy a teljes kép érdekében meg kell vizsgálni, hol tartanak az iszlamista országok életszínvonalban, emberi jogok tekintetében. Ahogy ő látja, az iszlám végét a belső megosztottsága, és az iszlám szélsőségeseknek a vallásuk lényegétől való eltávolodása fogja okozni. Ámen!

De Európa immunrendszere ettől sajnos nem lesz erősebb, önsírásása nem fog véget érni. 

*

Egyéb, magyar nyelven megjelent fontos könyvek a témáról:

  • Pokol Béla az Európa végnapjai című könyvében a demográfiára helyezte a hangsúlyt.
  • Oriana Fallaci a Harag-trilógában (A harag és a büszkeség, Az értelem ereje, Az utolsó interjú) az ésszel átgondolt tények által kiváltott harag szempontjából üvöltötte világgá Európa féltését. Főleg az első kötet az ütős.
  • Az azóta tregikusan elhunyt Udo Ulfkotte a menekültiparban levő pénzt emelte ki a könyvében
  • Írt Drábik János is egy vaskos kötetet, az Egyvilágrend címűt. Ő Európa iszlamizációja tette a hangsúlyt. Szokása szerint tényeket dobált információkra, ember legyen a talpán, aki követni tudja őt, és főleg észben tartani az infókat. (jé, erről nem írtam értékelést!)
  • Vaclav Klaus és Jiři Weigl Népvándorlás címmel készítettek egy útmutatót a jelenlegi migrációs válság megértéséhez.  

Századvég, Budapest, 2019, 232 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155164446 · Fordította: Görgényi Adél
4/5
(2019)

R. J. McGregor: A kis detektívek (Delfin Könyvek)

delfin_jel.jpgEgy könyvismertetésben már részletesen írtam a DELFIN KÖNYVEKHEZ fűződő, többször több évtizedes kapcsolatomról. Mivel feleslegesnek tartom újra leírni (így is volt már előzménye önmagamnál), ezért inkább csak idézem a Delfin-szerelem kezdetét. Így festett, amit írtam: 

DELFIN-INTERMEZZO

Apuék könyvespolcán viszonylag sok könyv volt. Amikor, elég hamar, rádöbbentem, hogy persze, azok felnőtt könyvek, de ugyan én miért ne szemezgethetnék belőlük, ha úgy adódik, akkor elég sűrűn ácsorogtam a csúszkás vitrines üvegek, meg a három másik szekrénypolc előtt. (Egek, ezt képzeld el! Tűzpiros, lakkosan fénylő szekrénysor volt [megvan?] és ehhez Anyu és Apu vett két spenótzöld heverőt [ha feléledtél, olvass tovább, több ilyen sokk nem lesz, ígérem.) No, azok között a könyvek között találtam egy fura logóval ellátott könyvecskét. Rá nem jöttem volna, hogy delfint látok, csak rá volt írva. Nézd csak a képet, így festett! Megmagyarázhatatlan indokból beleszerettem a sorozatba. Akkor is, ha konkrétan ez a kötet nem fogott meg.

(Mondom én, hogy van valami titokzatos összefüggés a női nem és a könyvek között. Megvan az a jelenet, a Kill Bill-ből, amikor Kill Bill igazságszérumot ad az Uma Thurman által játszott szereplőnek, és megkérdezi tőle: „Miért csaltál meg? ” Mire a nő, mondom, az igazságszérum hatása alatt sírva mondja: „Nem tudom...!” Na, az milyen, hogy volt, amikor tőlem is kérdezte valakiről szerelmetesfeleségtársam, hogy „Voltaképpen mit vártál a kapcsolattól?”, és nagyjából, zokogás nélkül is ugyanazt válaszoltam, mint a Thurman formálta alak?) 

Amikor megtudtam, hogy léteznek olyan helyek, hogy antikváriumok. („Papa, milyen jó lenne már, ha lenne olyan hely, ahol mások használt könyveit lehetne megvenni, mert akkor nem csak azokat a könyveket, lehetne beszerezni, amiket mostanában kiadnak, hanem régieket is!”, „De Zotyikám, van ilyen bolt sok helyen: antikváriumnak hívják.”, „Antikvárium?”, „Antikvárium!”) Ha nem is összes pénzemet, de majdnem mindet innentől antikváriumokban hagytam. (Kivéve, amikor könyvesboltban, főleg, ha új Delfin Könyv jelent meg.) Micsoda, de micsoda egy élmény volt szép lassan levadászni az összes hiányzó kötetet! Micsoda szívdobogás volt, amikor remegő kézzel kiemelhettem a többi közül! Először csak a Népszínház utca közepén levő boltba jártam, aztán megtudtam, hogy a Múzeum körúton is van még két bolt. (Akkor még csak kettő.) 

Ide figyelj csak! Nem fogod elhinni, de amikor pár éve általános iskolai osztálytalálkozónk volt, valaki azt mondta nekem:
– A csodájára jártunk a Delfin könyveidnek, Moha! Megvannak még?
Kis büszkeséggel mondtam, hogy a könyvtáram többrendbeli átalakuláson ment át, de a Delfin-összes ott van a polcomon. Most is. 

Ez mindössze azért érdekes jelenleg, mert a jelen bejegyzés könyve is a Móra Kiadó Delfin Könyvek sorozatában jelent meg. Elég régen. 

delfin_jel.jpg

A kis detektívek kiskamaszkorom egyik KEDVENC könyve volt. Nem tudom pontosan, hány éves voltam, amikor olvastam, de tízen alig túl, az biztos. Úgy is maradt meg az emlékezetemben, mint egy csuda izgalmas, nagyon kafa könyv. Mondjuk azon kívül, hogy por van, meg valami barlang, nagyjából semmire nem emlékeztem. Ebben a tudatban éltem le hosszú-hosszú éveket, évtizedeket, csordogált szépen az idő folyama és A kis detektívek semmit nem veszített a kamaszkoromban elnyert presztizséből.

Úgy igazán fogalmam sincsen, évtizedek után, hogyan és miért jutott újra az eszembe. Talán a legutóbb újraolvasott, kicsit későbbi kamaszkori kedvencem, az Egymás szemében miatt. Gondolom, mert mindkettő kedvenc az olvasási panoptikumomban. S mert amannak volt ugyan egy régi, de roppant méltatlan értékelése a moly.hu-n, de emennek meg semmi sem. Képedjünk el, mert mondom, gyerekkori kedvencemről van szó! 

delfin_jel.jpg

R(eginald) J(ames) McGregor-ról nem sok információt leltem. Amit leltem, ott még a nevét is MacGregor-nak írták. Ifjúsági könyvek írója volt, a bibliográfiája huszonnégy könyvet sorol fel, amelyek közül ez, A kis detektívek és a magyarul meg nem jelent folytatása volt a legsikeresebb. A könyvben szereplő gyerekek az író saját gyerekeinek a nevét viselték. Azt is olvasom még, hogy McGregor tanár és népszerű iskolaigazgató volt. Több könyve nem jelent meg magyarul, csak ez az a Delfin Könyves. És még fényképet sem leltem róla a neten. Most képzeld el! 

delfin_jel.jpg

mcgregor_a_kis_detektivek.jpgA történet egyszerű. A Mackenzie-családban van egy csomó, de legalább öt gyerek. Apu éppen kimegy Amerikába dolgozni, de előtte, megszokott dolog, vásárolt egy olyan házat, hogy a szobáit megszámolni is sok, házrészek vannak, nem csupán több szoba, több emelet... Vagyis egy kisebb kastély, na! Proligyerek lévén, minden empátiám azonnal beindult, és hatalmasat röhögtem Apu ajándékán. Különösen, hogy az amerikai út előtt vásárolta meg a kastélyt és sok pénzt az amerikai úttól várt csak. A könyvben elhangzik, hogy „nem vagyunk milliomosok, gyerekek”. Hanem? Kérdem én. Spongyát rá. Vagyis a házat a kevés pénzből vásárolta meg csórikám. Nem is értem, hogy a könyv magyar kiadása idején hogyan nem tűnt a coclista rendszer éber cenzorainak, hogy itt egy burzsuj kapitalista, de legalábbis erősen polgári család tagjainak a kalandjai következnek?

A Meckie-család, mert becézik is magukat, tehát leköltözik a tenger melletti kastély nagyságú hétvégi házba. A házat természetesen azonnal bebarangoló skacok találnak (!) egy lezárt házrészt, több szobával. (Érted, találnak. Te mikor találtál otthon néhány szobát?)  Ahol hamarosan csupa nagyon izgalmas dolgot fedeznek fel: néhány láda, amelyből alagút nyílik (már amikor nyílik), a tengerpartra kivezető barlangfolyosó, eltűnő-megtalált gyerekek, egy titokzatos férfi a lépcsőfordulóban... Nem ragozom: jócskán van mit nyomozniuk az öt srácnak. És érdekes is a nyomozás, meg izgalmas is.

Akkor is, ha az egész valami olyan hangulattal bír, mintha egy coclista-rendszerben készült krimit néznék, Kántor-t vagy Lindá-t: érdekel is, szórakoztat is, de az egészet belengi valami megbocsátható dilettantizmus, olcsóság és ripacsság. És mégis szeretjük, mégis rendre odaülünk a tévé elé megnézni az újabb epizódjait. Ki érti ezt? 

A könyv párbeszédei, hátajjajaj, olyan mesterkéltek, olyan élettelenek, kimódoltak, hogy az valami rémület. A történések sokszor motiválatlanok, előzmény nélküliek vagy életszerűtlenek. Nem tudott nem eszembe jutni, amikor egy kis protestáns kiadónál elvállaltam egy ifjúsági regény tördelését és stilizálását. Vért izzadtam a szöveggel. Nem tudom, előttem hányan olvasták át a szöveget. De elképesztő volt a minőség. Mintha a nyersfordítást olvastam volna. (Bár nincsen kizárva ez sem.) A top-sutasága az volt a történetnek, amikor a főszereplő testvérpár a nagynénivel elhajókázik egy szigetre, ahol csak ők vannak. Felmennek a hegy tetejére, az egyikük megcsúszik, de nagy szerencséjére a révész pont elkapja, mielőtt lezuhanna. A révész, akiről, akinek a létezéséről előtte egy szót sem olvasunk. Aki felbukkan a semmiből, egy negyed mondat magyarázat nélkül, úgy értsd, se a gyerek megmentése előtt, se utána. S több ilyenség volt a nyers szövegben. (Aztán egy helyen a tördelésnél nekem is sikerült mellényúlnom valahogy és kimaradt egy komplett bekezdés; nem vagyok rá büszke. Nos, ennyire durva figyelmetlen nagyléptékűség nincsen a piciny detektívek sztorijában, de sehová nem vezető mellékszálak, elnagyolt eseményleírások bizony vannak. 

Azt sem mondható, hogy a szereplők jellemábrázolása jelentősen meghaladná egy vásári bábjátékos történetének a színvonalát. Kemény Henriket ebben a momentumban felejtsük el, nem rá gondoltam. Az öt gyereknek, bár pár napja olvastam el a könyvet, gyakorlatilag csak egy kis memóriaerőltetés után emlékszem a nevére. De az, hogy melyikük milyen tulajdonságokkal bír, az életkorukon kívül, nos, erre a kérdésre még egy alapos inkvizíciós tortúra nyomása alatt sem lennék képes számot adni. Inkább kitalálnék nekik valami jellemet, ha eszembe jutna a nevük...delfin_jel.jpg

A vicc az,  hogy mindezen jellemzőkkel együtt, minden bárgyúságával, sutaságával mégis csak remekül szórakoztat a regény. A csuda tudja miért. Vagy hogyan éri el McGregor, hogy így legyen. Abba gondolj bele, hogy rögtön után egy Stephen King horrorba fogtam, és az irodalmi szöveg ehhez képest! Na? S ezzel együtt, bár a kamaszlelkesedésemmel egyáltalán nem tudok empatikus lenni, mégis azt mondom, nem volt elfecsérelt idő az újraolvasás. 

delfin_jel.jpg

Azzal együtt nem, hogy valahogy mindig ódzkodtam azoktól a könyvektől, ahol gyerekek valós bűnügyeket nyomoznak ki. Éppen ezért nem tetszett még Csukás István Vakáció a halott utcában című könyve sem. Az öreg bánya titka még elment, de valahol ott van a határ. Astrid Lindgren immár több részt megért sorozatával, amelynek első része, Az ifjú mesterdetektív szintén a Delfin sorozatban jelent meg, bajban vagyok, ahhoz, hogy korrekten lássam, újra el kell olvasnom, tervbe is vettem, éppen A kis detektívek miatt.

Valahogy úgy érzem, két műfajnak az ilyen összekeverése (és nem úgy általában a műfajok keveredése!) valahogy irreális végeredményt hoz ki. Még ha a skacok úgy jönnek valaminek a nyomára, hogy mintegy véletlenül, az csak-csak. De hogy ők vigyék végig a balf...ék rendőrök helyett a teljes nyomozást, na az... 

Mondjuk, A kis detektívek-ben végső soron nem ők viszik végig az ügyet, nem ők fogják el akit el kell fogni, nem ők göngyölítik fel az eseményeket, csak mindig jókor vannak jó helyen, és jó dolgokat vesznek észre, és mindig azt fedezik fel, amit éppen kell. És végső soron nagyjából ők vezetik rá a nyomozókat a lényegre és a megoldásra, és mindig ott vannak, ahol lenniük kell.delfin_jel.jpg

Az a helyzet, hogy bármennyire szeretem is az illusztrátor, Szecskó Tamás rajzait, több esetben is az volt az érzésem, nem olvasta a regényt, csak elmondták neki, mit kellene rajzolnia. Egy esetben például a gyerekek fürdőruhában másznak fel apály idején egy megfeneklett hajóroncsra, és olyan felelőtlenek, hogy utoléri őket a dagály, mielőtt még újra a partra mehetnének. Ebből az illusztráción simán vihar lett, tetőtől-talpig ruhában levő gyerekekkel, viharkabátba öltözött csónakossal és hegynyi hullámokkal. Hm...

A rajzok egyébként plasztikusak, komponáltak, de számomra valahogy hiányzott belőlük az az invenció, amit a grafikustól megszoktam. Azzal együtt, hogy bajom nincsen vele, pusztán nem lettem lenyűgözve.

delfin_jel.jpg

Van-e valami végső szavam a könyvről. Igen: az, hogy nincsen. Habkönnyű szabadságos olvasmány, a szórakoztatáson kívül különösebben nem szabad tőle semmit várni, túl szigorúan se ítélkezzünk felette. Sok fenntartásos észrevételt összehordtam az elébb róla, de ismét mondom, olvasni nem rossz. S azt is mondom ismét: valami van benne, mert sokunknak úgy maradt meg az emlékezetében, mint gyerekkora kedvenc olvasmánya. 

delfin_jel.jpg

delfin_jel.jpg

Móra, Budapest, 1968, 224 oldal · puhatáblás · Fordította: Lénárt Edna · Illusztrálta: Szecskó Tamás
3,5
(2019)

Szilvási Lajos: Egymás szemében

Avagy komoly érintettségem egy feleselő, kamasz naplóregényben

PRIVÁT TÖRTÉNELMEM A SZILVÁSI-REGÉNY ÁRNYÉKÁBAN

Bettinek hívták. Legalábbis én mos így fogom hívni, hogy ne adjam ki teljesen. Én tizenhat voltam, ő tizenöt. Ott hátul, a Harrer Pál utcai házsor végén, a Selyemgombolyító melletti pingpong-asztaloknál ismerkedtünk meg, '82 nyarának a végén. Valamiért úgy emlékszem, Noi hozta oda le, oda járt akkoriban az egész társaság, de ebben nem vagyok biztos. Csak arra emlékszem, hogy lejött, és a visszafogott természetességével, a fitos nózijával egyből elszédített. Még aznap, a társaságot otthagyva elmentünk sétálni, és leültünk beszélgetni a Duna-parton. Soha nem hittem a meglátni és megszeretni szerelemben, mindig azt vallottam, hogy az nem szerelem, csak elementáris vágy, de Bettibe így szerettem bele. (Teszem hozzá, életem másik legfontosabb kapcsolatába, szerelmetesfeleségtársamba is. Hogy azonnal alaposan megcáfoljam önmagamat.) Ő a Tímár utca felé lakott, én akkor már a hetedik kerületben, így nagyon rövid ideig együtt utaztunk a buszon, ahol. egy nagyon suta megközelítés után még aznap megcsókoltam.

Három évig voltunk együtt. Éppen aktuális, második számú nevelőanyám miatt (írtam már, én vagyok az, akinek három anyja volt) életem egyik legborzasztóbb és egyik leggyönyörűbb időszaka volt. Azt, hogy mit szerettem Bettiben, sorolni tudom ma is. Azt, hogy ő mit szeretett bennem, fogalmam nincsen. Nem voltunk egy súlycsoport. 

Az egy dolog, hogy Betti tizenöt évesen tudta, mi akar lenni (agykutató), és nagyon következetesen az is lett. Simán, csont nélkül vették fel az Apáczaiba, majd a SOTE-ra és summa cum laude doktorált le (ahogy ezt később az öccsétől megtudtam). Az viszont egy másik dolog, hogy tizenévesen ő varrt nekem nadrágot, nagyon szépen zongorázott, beszélt angolul, a fodrászom volt, és nála láttam először, hogy tanulni nem csak azért kell, mert kötelező, meg a távlati célok, hanem azért is lehet, mert tanulni, tudni jó, és egy csomó érdekes dolgot tanítanak. 

Egymáson keresztül ismertük meg a másik nemet, én a női (izé, tizenhat volt akkor), ő férfii (khm, tizenhét voltam) testet, titkait, mélységeit, szépségét. Betti szeretett élni. Voltaképpen nem én vettem el a szüzességét, hanem ő volt olyan bátor, hogy elvetette velem. 

szilvasi_egymas_szemeben_sziv2.jpg

(A kép a „Ki beszél itt szerelemről?” című Bacsó Péter film jelképe)

 

Innen lehet, hogy kicsit ismerős lesz a történet. '83 nyarán gyakorlaton voltam Balatonfüreden, az Annabella szállóban. Vendéglátós szakközépbe jártam. Egy hónapig voltunk lent. Betti némi átfedésben ugyanekkor nyaralt Balatonalmádiban a szüleivel. Akik nem örültek nekem, csak amennyire tudták, tiszteletben tartották a lányuk döntését. Szenvedtem mint a kutya, mert ez alatt az egy hónap alatt mindössze egyszer sikerült találkoznunk. Ő már akkor szintén középiskolás volt.

Volt egy iskolatársa, Laja, aki nekem az első pillanattól kezdve hihetetlenül unszimpatikus volt. Nem csupán a gyári adottságai miatt, hanem mert egyértelműen lejött, hogy Betti nagyon bejön neki. Bettinek nem volt unszimpatikus, de mert nem volt különösebben lelkes sem, a kedvemért távol tartotta magát a fickótól. 

A nyári gyakorlaton egyszerre csak nem jött levél Bettitől. (Hol voltak még akkor a mobiltelefonok, egek! Még normál, vonalas telefonja sem volt mindenkinek.) Aztán egyszer egy Artúr becenevű osztálytársam félrehívott, hogy elmondja, egy haverja szintén az Apáczaiba jár. Az Apáczaisok mentek valahová vidékre építőtáborozni (a maiaknak: csoportosan szervezett diákmunka, ingyen, de aki ment, szerette, buli volt). S Artúr haverja mondta, hogy Bettit kirúgták a táborból, hazazavarták. Soha nem volt semmi baj a magaviseletével. Nem értettem. Artúr nehezen mondta el:
– Volt valami nagy berúgás, össznépi, de abban Betti nem vett részt. De valami bokorban találtak rá egy sráccal...

Majdnem egy hétig agyi kómában dolgoztam. Nem vettem részt az osztálytársaim tivornyáiban, nem mentem sehová, csak ültem a füredi mólón, bámultam a Balatont, vártam Betti levelét, és zombiként szeleteltem az éjjeli műszakban ládaszám a sertésmájat. Aztán jött egy levél, de voltaképpen semmit nem tett helyre. Csak akkor tudtam meg, mi történt, amikor visszajöttünk Budapestre és találkoztunk Bettivel. Igen, úgy volt minden, ahogyan Artúr mondta, de a bokorban nem történt semmi, nem ittak, nem csináltak semmit, szimplán csak visszahúzódtak, amikor a többieknél elszabadult a balhé. Ez lett a vesztük. 

Még másfél évig voltunk együtt. Úgy szeretettem, ahogy nem tudtam, hogy lehet szeretni. Ami időt csak tudtam, vele töltöttem. Amikor csak lehetett, nos, a testi szerelembe is belevetettük magunkat. Aztán '85 nyarán elment Franciaországba egy turnéra a Dobszay László és Szendrei Janka vezette, csodálatos Schola Hungarica-val, ahol a tavaly elhunyt Melis László is énekelt, zenélt. Betti ott meg énekelt, s azt hiszem az összes megjelent lemezükön rajta van a hangja (itt egy link, hogy tudd, miről van szó, nekem ez jött be tőlük a legjobban) . Nyár elején még együtt szabtuk az apámtól és a Kettedik mostohámtól való elköltözésem után az új szobámba a padlószőnyeget, amit azonnal fel is avattunk, együtt rendeztük be a szobát. Én magamban már azt tervezgettem, hogy ha érettség után elmegyek dolgozni, összeköltözhetünk, a vendéglátós melóval el tudom őt is tartani, amíg tanul... De a turnéról egy másik Betti jött vissza. Fél évig gyakorlatilag nem volt köztünk semmi, ha találkoztunk, akkor sem. Szenvedtem, mint a kutya.Betti már egészen más magasságokban mozgott. Munkatársa volt Hernádi Gyulának valami történelmi társasjáték kiötlésében. Valami habos medencepartin ismertették össze őket, ahol én, természetesen, nem voltam ott.

Valamikor novemberben, egy csendes otthoni estén, amikor megígérte, hogy eljön hozzám, de nem érkezett meg levettem a nyakamból az addig soha le nem vett Betti feliratú nyakláncot. Szimbolikus mozdulat volt, zokogtam. 

December 29-én mondtam ki neki, a szobájában ülve, hogy akkor én ebben a minőségemben többet nem jövök hozzá. Nem tört össze. 
– És te voltál valakivel ez alatt a fél év alatt? – kérdezte. 
– Szeretlek. Hogyan lehettem volna? 
De elmondtam neki, ő mikor volt mással: amikor a nyakláncot leemeltem a nyakamból. Nagyjából percre pontosan akkor. Megdöbbent. Én nem. Azon sem, hogy ki volt az alany. Naná, hogy Laja.

Úgy két évig nem tértem magamhoz. Elpazarolt két év volt, mert azt ugyan nagyon hamar beláttam, hogy minden perzselő szerelmünk ellenére nem illettünk mi egymáshoz, jobb, hogy előbb véget ért, mert utóbb úgyis véget ért volna. Betti sokkal többre volt hivatott mint én, sokkal tudatosabban, következetesebben, okosabban tervezte a dolgait, élte az életét. Ő agykutató volt Amerikában, amikor utoljára hallottam róla, én, így ötven felett kicsivel sofőr vagyok egy idősek otthonában. Ha együtt maradunk se lett volna közös életünk. De a veszteségen nagyon nem tudtam túllépni, mindenkiben őt kerestem, akkor is, ha tudtam, ennek semmi értelme nincsen. Az agyammal tudtam, hogy így jobb, hogy semmiképpen nem kezdeném újra, de az érzéseimmel nem tudtam elengedni azt, ami volt. (Érdekesen működik az ember. Egyszer a Nyugatinál találkoztunk, ezt-azt kicseréltünk, ami a másiknál maradt. Betti gyönyörű volt, ahogy jött le a felüljáró lépcsőjén, megcsodáltam mint bármelyik nőt, de csak az esztétika mozdult bennem, az akkori személye iránt semmi más. Hideg volt, a beszélgetés egy pontján átöleltem, hogy ne fázzon. Bebújt a nagy kabátom alá. 
– Nem csinálok ezzel rosszat neked? – kérdezte. S magam is csudálkoztam, de egyáltalán és kicsit sem. 

Ígyen Betti életem egyik legszebb és legfájdalmasabb emléke maradt. De inkább az előbbi, sokkal több a szép emlék. És díjaztam azt is, hogy négy évvel azután, hogy kiléptem Betti életéből, édesapám temetésére eljött ő is, az öccse is és az édesapja. is. Azt sem tudom, honnan tudták meg, hogy Apu meghalt, azt pláne nem, hogy a temetéséről, az időpontról és a helyszínről honnan értesültek. '89-ben, ugyebár, az internet, a Facebook még sehol sem volt. Számomra Betti édesapja volt hármuk közül a legnagyobb meglepetés, bár mindegyikükön csudálkoztam. Betti édesapjával nem volt felhőtlen a viszonyom, ő féltette a lányát, mindenféle szempontból, és a természetesen a jövendőbeli karrierje volt számára a legfontosabb. Érthető módon. Ezt akkor is értettem, lányos apaként aztán még jobban. De a gesztus nagyon jól esett, az ő részéről különösen. Pedig Apuval nem is találkozott soha. Betti is csak kétszer, ez második számú nevelőanyámnak és Apu teszetoszaságának volt a szomorú következménye. A Második Számú mindenkit kitiltott tőlünk, hozzánk még a barátaim sem járhattak fel. Bettit pedig csak kis kurvának nevezte, mert a titokban elolvasott naplómból megtudta, hogy mi van közöttünk. 

Ezt a Szilvási könyvet Betti nyomta a kezembe. Nem hiszem, hogy nélküle Szilvásit vettem volna a kezembe. S még az építőtábor előtt tette. Ez a regény olyan közös könyvvé, kinccsé vált. Örökre összehuzalozódott az agyamban az ő arcával, a testével, a hangjával, a mimikájával, a mozdulataival. Ettől persze a könyv lehet nagyon jó is, de nagyon rossz is. Nem az. 

szilvasi_egymas_szemeben_szilvasi.pngNÉHÁNY GONDOLAT A LEKTÜR-IRODALOMRÓL

Szilvási Lajos az átkos egyik legsikeresebb írója volt. A könyvei százezres példányokban jelentek meg, vitték mintha ingyen lett volna. Bár akkoriban a könyvek filléres tételnek számítottak. Ennek ellenére korántsem kapkodták el mindet. Szilvásit igen. Az olvasókat soha nem érdekelte igazán a szakma véleménye, ők szavaztak: Szilvási könyvei rendkívül jól fogytak. Ahogyan a korszak másik nagy sikerírójának,a volt ÁVH-s Berkesi Andrásnak a könyvei is. Szilvási múltját nem fényezte vagy árnyékolta be politikai tevékenység. 

A Wikipedián azt olvasom a Szilvásiról szóló lapon, hogy előbb antifasiszta kalandregényeket írt, aztán: 

A hatvanas évek elején a pályatárs és jó barát Solymár József tanácsolta Szilvásinak, hogy hagyja az alig létező kommunista ellenállásról rajzolt történeti tablókat, s ehelyett inkább tágas baráti körük egy-egy tagjának történeteit mesélje el az olvasóknak. Ebből az ötletből kerekedett ki azután Szilvási második regényírói ciklusa, a "mai témájú" kötetek sora. 
A második ciklus a talán leghíresebb Szilvási regény, az Albérlet a Síp utcában első kiadásától (1964) egészen A néma megjelenéséig (1985) tartott.

Az Egymás szemében ebben az időszakban jelent meg. Figyelemre méltó, hogy ennek a regénynek a népszerűsége a mai napig töretlen: a moly.hu-n 88%-os a tetszési indexe. Ami ugye nem értékmérő, de eligazító információ. Eddig hat kiadása volt, három a módszerváltás után. 

Jómagam hosszú évekkel ezelőtt kurta értékelést írtam róla. Ennyi volt. 

Nem szeretem Szilvásit. Nem sznobizmusból nem, nem azért, mert retro, hanem azért nem, mert nem tartom jó írónak.
Viszont ezt a könyvét többször olvastam, először kamaszként, majd később felnőtt fejjel is. Mindig tetszett.
Szégyelljem magamat? :-)

A kérdésemre a válaszom igen. Két szempontból. Egyfelől mert nem igaz, hogy Szilvási nem jó író. Már csak azért sem, mert más könyvét a mai napig nem olvastam. Tehát ez a félmondat simán és mégis sznobizmus. Másfelől mert ez a regény ennél sokkal többet érdemel. Már csak azért is, mert magam is leírtam, hogy többször olvastam, és minden időben tetszett. Ehhez képest kurtán-furcsán elintéztem. Ezért is gondoltam, hogy újra kellene gondolnom a véleményemet. De mert az ember változik, és az utolsó olvasásom ideje is évtizedekkel ezelőttben mérhető, úgy tartottam böcsületesnek, hogy ismét kézbe vegyem, elolvassam. Megtörtént. 

 Szilvási alapvetőn lektűrt ír.  Ezt tükrözi a moly-hu-n hosszú évekig olvasható, előbb idézett értékelésem is, és ami a bennem bőszen munkálkodó sznobizmus miatt méltatlanul távol tartott egy csomó mindentől. Akkor fordult meg a szemléletem, amikor rájöttem (és ez is majd teljességében a moly.hu-nak köszönhető), hogy egy irodalomi szöveg értékének megítélésére nincsenek teljesen objektív szempontok. Nagyban befolyásolja az olvasók és elsősorban az értékcsináló megmond- emberek sokszor bizony politikától bűzlő véleménye is. S bizony manapság a marketing is. Amikor erre rádöbbentem, akkoriban láttam be, hogy egy szöveget leginkább önmagában érdemes értékelni. Olvasói oldalról, lássuk be, a két legfontosabb szempont, hogy gyönyörködtet-e és szórakoztat-e? A többi smafu. A magam részéről (hangsúlyozom: a magam részéről!) orbitális porhintésnek tartom, amikor arról olvasok, hogy egy szöveg az értékét csak akkor adja, ha az olvasó megküzd vele, ha kutatnia kell a belső utalások miatt, ha meg kell értenie a rejtett utalásokat, a rejtett összefüggéseket. Jobbára ugyanis az történik, mint ami az imént megnézett Quentin Tarantino film, Halálbiztos esetében: egy jelenetben megszólal az egyik csajszi telefonja. Én felröhögtem, szerelmetesfeleségtársam meg nézett rám, hogy mi van. Ugyanis ez a dallam szólalt meg. Én tudtam, hogy a szintén Tarantino rendezte Kill Bill egyik zenéje, ő nem. Namost, kutakodhat ő az utalások után, ha nem tudja, mire is figyeljen. Mert ki a csudának jut eszébe egy filmben egy csengőhangot figyelni? Illetve kit érdekelnek annyira Tarantino utalásai, mennyire kell elfogult fannak lenni, hogy minden xirxar apróságnak utánanézzen? S mire jut, ha utánanézett? Nos, erre gondolok. (Adalék: a Halálbiztos-ról olvasta szerelemetesem, hogy valami zs-kategóriás amerikai frincfrancnak a paródiája. De mert zs-kategóriás, pusztán csak azért nem fogjuk megkeresni, megnézni, mert Tarantino azt figurázza ki, ennyire nem érdekel a kérdés, és a Tarantino-film sem tetszett. Nem hiszem, hogy jobban tetszett volna, ha már látom előtte a névtelen, vacak alapművet. Azt sem gondolom, hogy sokkal több lennék, ha így lett volna.)

Mielőtt még kiforgatódnék aláhúzom: a fenti bekezdés nem a művészi irodalmi szövegek ellen szólnak. Dehogyis! Pusztán csak azt mondom, hogy a forma és a tartalom egyáltalán nem biztos, hogy együtt jár. Kicsit ironikusan ráadásul még azt is, hogy egy regény, novella lehet akkor is pompás, ha

  • ha a szerzője nem szépirodalmár, pusztán csak mesélni tud pompásan
  • ha van értelmezhető cselekménye
  • ha nem csak hosszas bogozás után érthető meg a cselekmény
  • nem kell megfejteni a szöveget
  • nem lírai képekből áll a szöveg
  • van központozás :-D

Érdekes módon vannak olyan lektűrök, amelyeknek a műfaji besorolása kétségtelen, mégsem ciki őket olvasni a legvérmesebben lila berkekben sem. Gondolok itt kapásból Rejtőre vagy P. G. Wodehouse-ra, és nem is gondolnék most másokra, legyen ennyi elég. Ez a két példa is egyértelműen bizonyítja, hogy egy lektür-írónak is lehet, nagyon lehet saját stílusa. Akkor is, ha a mondanivalója nem össztársadalmi problémamegoldás. Sőt, fordítok egyet a dolgon: vajon valóban minden, úgynevezett minőségi irodalomnak van igazi mondanivalója? Ennyit a lektűr védelmében. Lehetne erről vitázni, de vajon minek?

FELESELŐ NAPLÓK

A könyv alapvetően két harmadikos gimnazista fiatal egymással szembe állított naplója. Hol a lány, Tamara, hol a fiú, Attila ír. Rövid idő után arról, hogyan látják egymást, mit éreznek a másik iránt, hogyan találnak nagyon-nagyon egymásra. S van konfliktus is. Az a francos építőtábor, ugyebár. 

De igazából nem a történet a lényeg. Sokkal inkább az, Szilvási mennyire elkapott valami hangulatot, valami érzést ezzel a könyvvel. S hogy mennyire szerencsés, hogy napló formában írta meg. Nem annyira a szöveg stílusa elkapott, mert azon valahogy érezni, hogy Szilvás úgy akart írni, mintha egy nagykamasz írta volna a naplóját. Egy tizenhat-tizenhét éves gyerek stílusának nem kell kiforrottnak lennie. Egy harmadikos középsulis naplójában valóban vannak esetlen stílusbeli szleng- és jópofaság-túlhajtások. Tudom, mert jómagam is időtlen idők óta írok naplót.

Azonban Szilvási szövegénél néha gondolkodik a nyájas, hogy Attila, Tamara vagy az író stílusa nem kiforrott-e? Ez önmagában negatívum. Az, hogy gondolkodni kell, melyik a megoldás, az viszont pozitívum. :-) Ráadásul Szilvási a hetvenes évek városi szlengjét használja. De igazából nem tudtam eldönteni, mennyire autentikusan. Néha kissé erőltetettnek tűnik, de mert már éltem és némileg eszméltem a hetvenes években, azt is simán el tudom képzelni, hogy nem Szilvási erőltette így a dolgot, hanem leírta, amit, látott, hallott. 

Mindkét főszereplő problémás, tragédiákkal, konfliktusokkal terhelt családban él valahol egy lakótelepen. Mindketten értelmesek, okosak, vonzók, középutasok, nem angyalok, nem ördögök. Ezért könnyű velük azonosulni. A vágyaikkal, a problémáikkal, a kétségeikkel, a mindennapjaikkal, a szerelmükkel, a túlfűtött gátlásaikkal, a bizonytalan tapogatózásukkal. Még azzal is, hogy olyan igazi történés, méltó konfliktus a könyv háromnegyedéig nem akad, addig csak Tamara és Attila mindennapjainak a leírását olvasgatjuk, s persze az egymás iránt kinyíló lelkük örvendezésének a megnyilvánulásait. Rögtön hozzáteszem: mintha valós naplókat olvasnék. Mintha a sajátomat lapozgatnám.

Eltekintve attól a ténytől, hogy mind Attila, mind Tamara stílusa olyan összeszedett, olyan kiforrott, a leírásaik olyan részletesek, a bejegyzéseik olyan hosszúk, amire, amilyenre én soha nem voltam képes. Volt egy idő, hogy viszonylag részletesen írtam, de annyira macerás, időigényes volt,hogy feladtam. Önmagamnak minek a részletekben elmerülni? Ott voltam, tudom, emlékszem. (Vagy nem, de akkor meg nem is olyan lényeges az egész.) Tény, mások fiktív naplóját olvasni csak így van értelme. Azonban számomra kétséges, hogy két valóságos nagykamasz valóban rászánja-e magát tartósan, mindennap ilyen részletes életbeszámolóra, pusztán önmaga számára? (Illetve manapság biztos nem, hiszen ma levideóznák magukat, felvennék a szövegüket, stb, de biztosan nem kézzel írnának.) Ráadásul egy-egy bejegyzés meglehetősen hosszú. Nem olvasva, úgy egyáltalán nem az. De leírni hosszú időt venne igénybe. Emiatt a naplók valóságossága egy kicsit bicsaklik, de csak nagyon aprót, mert kedveljük Attilát is, Tamarát is, és elhisszük, hogy viszonylagos kivülállóságukban mindketten a naplójukhoz fordultak.  

Tehát hol Attilát, hol Tamarát olvassuk. Van némi különbség a kettejük írásmódja között, tehát Szilvási olyan nagyot nem hibázott. Viszont olyan nagyon lényeges különbség még sincsen a két napló nyelvezete között. Attila színesebb, határozottabb egyéniség. Tamara szimpatikus, kedves, de valahogy színtelenebb személyiség. Nem tudtam eldönteni, ez Szilvási konkrét szándéka volt-e? Vannak rá érvek, hogy igen. De csupán az is lehet, hogy kamaszlány aggyal nem tudott annyira gondolkodni, és Tamara személye ezért sikerült határozatlanabbra, pasztelesebbre. 

A SZOCIALISTA VILÁGSZEMLÉLET A KÖNYVBEN

A könyv értékelésében sokszor a szemére hányják a szerzőnek, hogy azért mélyen hitet tesz az akkor fennálló rendszer mellett. Annak ellenére, hogy Szilvási megszenvedte a kommunista rendszert, bár kétségtelenül nem volt ellensége az épülő szocializmusnak. 

A könyvben Attila az, aki több elszólásában is mély együttérzést mutat a szocializmussal szemben, és jól meg-megadja a szakadék szélére került nyugatnak, amit érdemel. Boldogan ismerkedik a nemzetközi építőtáborban a kubai, vietnami, chilei diákokkal, büszkén dalolja a tábortűz mellett a fasiszta chielei junta által meggyilkolt kommunista Salvador Allende-t idéző Venceremos-t és a kubai forradalmi dallá lett Guantanaméra-t. (Érdekes, hogy a Bella Ciao, a Commandante Che Guevara vagy a Nem volt a Szása nem jelenik meg a regényben.) Attila rendre fikázó megjegyzéseket tesz a valóban vágósúlyban levő egykori bajor miniszterelnökre, Franz Joseph Strauss-ra. Az építőtáborban barátjával, Snukival furcsálkodva néznek arra az emberre, aki nem érti, miért dolgoznak ingyen az életerős fiatalok a dögmelegben, illetve miért természetes a számukra, hogy a munkabérüket egy az egyben az iskola kapja meg. Ő az az ember, aki az önzés, a közösségellenesség megtestesítője. Van néhány ilyesféle gondolat: 

Tavaly, még Tarhosréven (hogy valami szép is legyen az Életemben) olvastam azt a könyvet Che Guevara életéről. Che nem szeszélyből kelt föl a kubai miniszteri székből, és nem is azért tűnt el, hogy nyugállományba helyezze magát. A forradalmat akarta szolgálni. Pedro is. Nyugtalan itt, ahol kényelemben él. Peruban nehéz helyzetben van a forradalom...
Pedro úgy érzi, ott a helye Ahonnan egyszer visszatérhet Haza. De addig is szolgálni akar. A forradalmat...
(367.)

De valamit ne feledjünk el! A könyv a hetvenes évek közepén jelent meg. A hippikorszak idején. Abban az időben, amikor a gulyáskommunizmus már javában fortyogott, amikor a legvidámabb barakk lettünk.

Akkoriban történt, vagyis néhány évvel a könyv történései után, hogy valaki kitalálta, hogy ANC-fesztivált hirdet az Orczy-kertben. Mi az az ANC? Anti Nuclear Company. Ez volt a válasz. Naná, hogy megyünk, Hair, Let It Sunshine, Power To the People, Imagine, apám! Make Love Not War!  A fesztiválból semmiféle eseményre nem emlékszem, csak arra, hogy Elgétés (ez volt a srác beceneve) Pisti rettentő boldogan mutatta meg a valahonnan megszerzett, és most a magnóból szóló kincset, az LGT második lemezét, elsősorban is a Cirkusz című számot. A fene se tudta, hogy az ANC egészen mást jelent.

Az vesse Attilára, a könyvre az első követ, aki semmilyen hasznot nem húzott a rendszerből, és soha egy szimpatizáló gondolata nem volt vele és a fenntartóival! 

Néhány évvel Betti előtt jómagam is kommunista lettem. Ebben kis része volt Robert Merle elég gyenge könyvének, a Moncada-nak, oroszlánrésze Gyurkó László Kádárról írt, akkoriban egyetlen monográfiájának az Arcképvázlat történelmi háttérrel című műnek, és még sokkal nagyobb az akkori oktatás kegyetlen egysíkúságának és információhiányainak. Mentségemre legyen mondva, hogy a kommunista időszakom úgy tizenhárom éves koromra esett, és mindössze úgy két hétig tartott. Amikor ugyanis nagyon lelkesen ecseteltem egy másik, akkor aktulis barátnőm csodálatos édesanyjának (nem nőként, hanem anyaként és emberként volt csodálatos), Noi néninek, hogy milyen felfedezésre jutottam, ő a Miklós utcai panellakásuk egyik sarkában elsuttogta nekem, hogy 1956, majd hozzásúgta, egy kicsit még halkabban, hogy volt 1957 is, mindörökre kiszerettem Kádárból, aki több embert végeztetett ki, mint Haynau, és mindörökre meggyűlöltem a kommunisták és vonzataik mindenkori hazugságait. 

(Ki gondolta volna még akkor, hogy néhány év múlva lesz rendszerváltás, és nagyjából ugyanazok az embereknek a kezében marad a hatalmon? S hogy lenyúlnak, kiszolgáltatják az országot, csak ezúttal nem az Internacionalizmus, hanem a Piac nevű istennek. S pláne ki gondoltai, hogy ebben az országban azok voltak kommunisták, akik már meghaltak (meg a Thürmer Gyula), mindenki más zsigerileg europér demokrata volt világéletben. Amikor egy volt pufajkás beszél a demokráciáról, egek... S pláne ki gondolta volna, hogy egy szocialista KISZ-titkár miniszterelnökké lesz, és hiába mondja, hogy hazudtak éjjel és nappal, amíg kormányoztak, több mint egy fél ország megsimogatja a kis eminens buksiját, és újra megválasztja őt miniszterelnöknek? De nagyon elkanyarodtam...)

Attila azonban látja, édesapja sorsán, édesanyja egészségén és a saját testi épségen keresztül tapasztalja a szocialista kapcsolati tőke gyilkos árnyoldalait is. (Nem mintha ugyanez nem működne egészen más politikai rendszerben ugyanígy.) Azt, amikor minden ideológiával szemben és fölött, a mindennapi minél jobban megélés válik úrrá, jó nagyot kakkantva mindenféle elvre, ideológiára, sőt, azt roppant kreatívan felhasználva. Ha akarom, ez kölcsönöz némi kritikai élt a könyv politikai vetületének. De mindezt teljesen mellékesnek tartom. Ha nem is szimpatikus, de nem riaszt el attól, hogy szeressem a könyvet. 

AMI ÍGY, AZ X. OLVASÁSKOR TŰNT CSAK FEL

Többször mondtam: lassan érő típus vagyok. Nem tudom, hányszor olvastam az Egymás szemében-t. Négyszer biztosan. De igazából csak most tűnt fel, hogy van egy szép refrénje, csúnya köntösben. S hogy Tamara voltaképpen teljesebb egyéniség, mint Attila, hiába is tűnik mindvégig úgy, hogy teljesen fordítva van a dolog. 

A visszatérő refrén a következő. Mintegy keretbe foglalja a regényt a bizalom kérdése. Attila bizalmatlan. Biztosan az édesapjával történtek miatt is, de lehet hogy zsigerileg. genetikusan. És pofára esik a bizalmatlanságával. Már a könyv elején is, amikor hisz Katinak, az örök barátnőjének, aki szeretné, hogy több is legyen köztünk, mint ami nincsen. Akkor Attila meg is fogalmazza magának:

Hazavándoroltam. Közben a hangulatom nem ostromolta a jókedv ormait. Sokáig rugdostam magam előtt egy kavicsot, végül egy dühös rúgással messze röpítettem, mert akkor jöttem rá, hogy a fejemben egy sunyi agysejt folyamatosan arról érdeklődik, hogy mi van, ha mégis lappang valami igazság a közvélemény szövegében? Az ellenszenvükben, ami miatt Amadé Kati is távol akarja tartani tőlem Tamarát? Hát ez a legundorítóbb a nyálazásban! Hogy körültüsszögnek, és észre se veszem, máris beszívtam a kételkedést, akár egy baktériumot Vagy vírust.
(58.)

S Attila itt elbukik. Ahogy elbukik a könyv végén is, amikor megint elhisz valamit, anélkül, ahelyett, hogy kérdezne, kommunikálna. Inkább hisz, mint bízik. Tamara azért nagyobb, mert ő feltétlenül akarja a kapcsolatot. Szereti Attilát. Felnőtten szereti. Változni is hajlandó lenne érte. Ám Attila bizalmatlansága a könyv végére egy kicsit megingatja a lányt. Mert ő hiába hisz, hiába tenne meg mindent a kapcsolatért, hiába van, hogy ölni is tudna érte, ha Attilában nincs meg ugyanez a bizalom, Tamara megérti, semmire sem fognak menni. Ha a fiú nem neki hisz, nem őt kérdezi, a kapcsolat nem fog működni. 

Persze feltettem magamnak is a kérdést, nagyon sokszor: hittem-e Bettinek? Nem arra gondolok, amikor Balatonfüreden zombiállapotban daraboltam az éjszakai műszak alatt a májat, mert fogalmam nem volt, mit gondoljak, lévén egy szót sem tudtam vele még beszélni, hanem utána, amikor találkoztunk, amikor elmondta, mi történt. Igen, hittem. A mai napig nem tudom biztosan, átvágott-e, átvágtam-e magamat vagy jól tettem, hogy hittem. Az a tény, hogy elmondta, Lajával ültek a sötétben, arrafelé hajtotta a hinni-akarásomat, hogy őszinte. És a tapasztalatom azt mondta, szavatartó ember. 
Persze, később, amikor megtudtam, hogy Lajával „sógorok” lettünk, visszamenőleg is támadtak kétségeim, kérdéseim. Különösen, hogy hosszú idő után tudtam meg, hogy Betti Lajának is meglett. Az ördög tudja. Vagy inkább a jó Isten. 
Szerelemetesfeleségtársamban vakon megbízok. Egyszerűen nem tudom róla elképelni, hogy játszmázzon, hazudjon, kettős játékot űzzön. Tisztán és nyíltan él.

Attila tehát ott rontja el, hogy amikor kétsége lesz, nem fordul oda Tamarához, nem kérdez, nem megbeszél, hanem vaktában hisz. S ezzel sodorja végveszélybe a kapcsolatot. Mert akiben ok nélkül sőt, minden tény ellenére ennyire nem bíznak, akit megvádolnak, az törekedni sem fog, mert minek? Kidobott energia. 

Jó, aki ismerte, és jobban ismerte, mint én gyerekként, az azt mondta, volt benne hajlam is, de Első Számú nevelőanyám azt mondta nekem, hogy Apu addig-addig kurvázta őt, míg végül úgy döntött, ha így is, úgy is kurva, akkor legyen, megpróbálja milyen mással. Azt nem tette hozzá, hogy milyen érdekből. Állítólag valami gyárigazgatóval lépett le, s annak a balatoni villájába tipliztek le az első kanyarban. Apu nem bízott a feleségében. (Mondjuk Apu csak Anyuban bízott.)

VÉGSZÓ

Nagyon hosszú lére erisztettem. Egy szó, mint rengeteg, Szilvási Lajos Egymás szemében című könyve szórakoztató, jó és szép könyv. Korának gyermeke több szempontból is, de véleményem szerint nem lett avitt, nem lett poros. Sokadik olvasásra is azt mondom, lektür, nem lektür, coclista, nem coclista, de határozottan olvasható és olvasandó könyv. 

szilvasi_egymas_szemeben_naplemente.jpg

 Szépirodalmi, Budapest, 1978, 396 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631510670

4,5/5

(2019)

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 14. – Nincs kiút

Belecsapnak a lecsóba, csak úgy fröcskölnek a zombik, mi meg eshetünk kétségbe

walking_dead_14.jpgAz előző rész, ahogy írtam, szerencsétlen tizenharmadik volt. Fogjuk rá a számmisztikára, rendben, hogy ez a tizenharmadik rész olyan kis csendesebb, semmitmondóbb és bicegősebb volt. Úgy fest, a szerzők is unni kezdték a csepegtetve adagolt akciót, s úgy gondolták, a még élők lelki nyavalygása helyett lépjenek színre a sorozat címszereplői, akik bizony kezdtek statiszta-, de még inkább díszlet-szintre lecsúszni, és mint egy jó kis, minimál költségvetésű, retró háborús tévéjátékban, az akciókról szinte már csak beszélgettek a a szereplők. Na, itt, ebben a részben nagyon nem ez a helyzet. 

Még mindig nem tudom, nem is néztem utána, hogy van-e valami végső kifutása a történetnek(félek, nincsen), de így bizony fennáll az a veszély, ami minden olyan sorozatnál, ahol nincsen meg az elején, hogy mi is lesz a vége, hanem epizódról epizódra alakulnak a dolgok. Ha az alkotónak éppen nincsen kedve a fröcsögéshez, akkor lelkizik, ha unja rajzolni a zombikat, akkor meztelen nőket rajzol, és a szerelem, meg a párzás a fő soros (kis s-sel!), ha így, akkor így, ha úgy, akkor úgy... Most éppen az akció került sorra. Ebben a füzetben van dögivel, unatkozni nincs időnk. (Bár velem már megesett, hogy egy filmbe éppen azért durmoltam bele vastagon, mert]egyszerűen elfáradtam a marha sok, cél nélküli cselekménytől [Mátrix 3.]) Itt nem tökölnek, nem pacsmagolnak, nem szőrözgetnek, nincs lila ködben köldökbámulás, nem tépelődnek a hőseink, mert egyszerűen nincsen rá idejük. Illetve de, van, aki igen, aki amíg a többiek az ő életéért is küzdenek, ahelyett, hogy menne trancsírozni, azon xaraxik egy stukkerral a kezében, karmoljuk is az arcunkat, hogy főbe lője-e gát vagy sem...? Vaze! Szóval itt nincsenek, nem lehetnek elhúzott, mélázós jelenetek.

walking_dead_13_kep.jpgAhogyan a sorozat 12. része a bizalomról szólt, úgy ez, a 14. a nagyon gyors DÖNTÉSEKRŐL, amikor gyakorlatilag másodpercek alatt kell mérlegelni és dönteni. A döntés önmagában is egy érdekes, összetett témakör. Döntés nélkül nincsen élet, nincsen előrejutás. Aki nem dönt, nem halad, vagy nem arra halad, amerre szeretne. Van, hogy a továbbéléshez fájdalmas döntést kell hozni. Itt, az Élőhalottak-ban fizikailag fájdalmasat. Vagy fizikailag és lelkileg fájdalmasat. Van, hogy úgy kell dönteni a túléléshez, hogy az egyik meghal. Lehet, hogy csak lelkileg, de lehet, fizikailag is. Erre is van példa ebben a kötetben. Van egy olyan döntés, amikor a hideg futkározott a hátamon: ismét Rick áll a középpontjában, ismét ő az, aki nagyon keményen lép, nagyon fájdalmasat, és ismét olyat, amit győzzön majd utólag helyre tenni magában, de amikor nem tud mást lépni, különben még rosszabb, még fájdalmasabb lesz a helyzet. [[SPOILER: Csak elmondom. Zombi-roham van, ki kell törni a házból. Rick mellett ott van Carl, a fia, Jessie, a nő, akivel Carl előző éjjel lefeküdt, és gyöngéd kapcsolat alakult ki közöttük, valamint Jessie fia, Ron. Ront elkapják a zombik. Jessie képtelen a sorsára hagynia, képtelen elengedni, belé is beléharapnak. Jessie azonban, miközben már csócsálják az élőhalottak, görcsösen szorítja Carl kezét. Ronnak döntenie kell: csuklóból vágja le Jessie kezét, hogy Carl szabadulhasson, Bakker! SPOILER VÉGE]]

Három évig haldoklott az első házasságom. Én is tehettem a haldoklásról, hiszen a nőt, két gyermekem anyját én vettem feleségül, szabad elhatározásomból, saját döntésem alapján. Az addigi, túl csöndes, szenvedélymentes, csendesen, semmitmondó harmóniában csordogáló kapcsolatot ő borította fel, de végső soron éltünk tovább egymás mellett, de már nem csináltunk úgy, mintha szerelem lenne. Olyan igazi soha nem is volt. Nem utólag magyarázom bele. Három évig haldoklottunk. Én néha üvöltöttem magamban, néha zokogtam, néha megoldást kerestem, ezt-azt változtattam, jin és jang, harmóniára, egyensúlyra törekszik minden, hátha. De hiába... Aztán szerelmes lettem. Azt hittem... Szerencsére nem jött össze, mert részemről egy nagyon hasonló, megalkuvó kapcsolat jött volna létre, mint amilyen a házasságom volt. Én léptem ki belőle. A nőnek gyerekeim voltak, s akkor még volt férje. Nem vagyok büszke magamra. Az exem, micsoda helyzet, még drukkolt is nekünk, amikor kiderült. Végül is véget vetettem annak, ami egészen komolyan el sem indult. De ami elindult, az arról szólt, hogy lám, lehet még engem is szeretni, kívánni, van, lehet élet a halál előtt. De mert nem volt tiszta ez a kapcsolat sem, úgy döntöttem, soha többet ilyet. Döntöttem, kiléptem belőle. Ami megerősített abban is, hogy a házasságomból is ki kell lépnem, lesz, ami lesz, fájjon, aminek fájnia kell. Nem volt semmink, csak egy önkormányzati bérleményünk, tartalékunk semmi. Vagyis túl sok alternatívánk nem volt. Vagy szétszakítjuk egymástól a két, nagyon jó testvér gyerekünket is, vagy valamelyikünknek mennie kell. A gyerekeim velem maradtak. Ők is döntöttek. Az édesanyjuknak én mondtam el a dolgot, rohadt egy helyzet volt. De még azt is megértette, hogy nem ellenük fordítottam a srácokat, csak elmondtam nekik nyíltan az alternatívákat. Piszok fájdalmasan, de letisztult az életem. Az exem úgy döntött, a válás után kimegy Londonba. Én azt mondtam, addig maradjon ott, abban a lakásban, addig is éljen a gyerekeivel, és ha ketten élünk, addig is könnyebb mindkettőnknek anyagilag. Csak szabjunk ennek a helyzetnek egy ésszerű határt. Egy év múlva mondta ki a bíróság a válást, az ex a kimondást követően még körülbelül öt hónapot élt velünk. Akkor én már találkoztam életem Nagy Ő-jével, szerelmetesfeleségtársammal. Természetesen amíg ex volt, ígéretet tettem, nem költöztünk össze. Az, hogy ő jött, jöhetett, annak a következménye volt, hogy döntöttem. Becsuktam a kaput. Nem tudtam, nyílik-e másik, de a lehetőségét megteremtettem. Levegőt sem kaptam, olyan gyorsan jött a válasz. Tiszta, nyílt, szenvedélyes és odaadó szerelem lett belőle, ami immár tizenkét éve tart. Hiszem, azért lehetett így, mert döntöttem. S amikor döntöttem, még nem tudtam, hogyan alakulnak majd a dolgok. A döntésem fájt nekem is, fájt az exnek is, fájt a gyerekeknek is, de ha nem döntök, sokkal rosszabbá fajult volna a helyzet, hazugságokkal, sunnyogásokkal, netán fizikai erőszakkal, veszekedésekkel, zavaros élethelyzetekkel. Így ha nem is lett egy fáklyásmenet, két nagykamasz és egy kisgyerek volt a pecsvörk-családban, nevelőszülők lettünk mindketten, és egy nevelőszülő soha nem édesszüle, de tiszta helyzet volt, lett mit átadni. Nekem az is nagy ajándék, hogy mindkét huszonsokéves gyerekem tartós, monogám párkapcsolatban él, egyikük tíz, másikuk, ha jól számolom, hét éve. 

Igaz, nekem volt időm dönteni, és nem kellett fizikai fájdalmat okoznom, netán ölnöm, hogy élet lehessen, vagy legalább rosszabb ne legyen. 

Ebben a 14. részben nem Rick döntése az egyetlen komoly döntés. A harcuk élet-halálharc. Michon-nak is jut egy fájdalmas akció és a nagydarab, viking Abraham-nak is. Nekik akcióban kell dönteniük. Pillanatok alatt. Aztán a kisváros addigi vezetőjének, Douglas-nek döntenie kell, hová helyezi önmagát, merre lép tovább? 

Hát így valahogy. A történet előző  részét olyan kis tinglitanglinak éreztem. Itt van akció. Hangsúlyosan van. Túlsúlyban akció van. Tény, hogy az akció jobbára zombik fröcsögős mészárlása. S a történet végére is jutott egy fájdalmas fordulat. De mindent azért nem mondok el. 

walking_dead_14_meszarlas.jpg

Books & Stuff, Székesfehérvár, 2017, 134 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158040792 · FordítottaJuhász Viktor 
4/5
(2019)

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 13. – Töréspont

Lazázás, műbalhé, de azért Walking Dead

walkind_dead_13.jpgHa babonás lennénk, azt mondanám, ajjaj, hajajaj, a tizenharmadik kötetéhez érkezett nálam az Élőhalottak képregényformája. Mármint ajjaj, hogy a tizenharmadikhoz. Nem vagyok babonás, de kétségtelenül valóban ez a tizenharmadik rész. S hosszú bevezetés nélkül: valóban nem lett túl szerencsés. 

Mivel a tizenharmadik résznél tartok, a bevezető köröket, ahogy az előző rész értékelésében s írtam, immár egyáltalán nem rovom le. Sem a szerzőkről nem ejtek már szót, sem arról, hogy Ofi barátomtól „örököltem” a The Walking Dead kedvelését (bár ő a film felé elfogult, ami viszont nekem nem jött be annyira). Úgy gondolom, a blogomon igen könnyen visszakereshetők a vonatkozó értékelések. 

Viszont tény, hogy emiatt viszont nem lesz túl hosszú ez a bejegyzés, és nem lesz túl tartalmas sem. Azért nem, mert olyanról írok, ami nem túl tartalmas. Mondom ezt úgy, hogy kedvelem ezt a képregény-sorozatot, és amikor könyvtárba megyek, ha bent van a következő egy-két kötet, mindig magamhoz ragadom. Egyszerre nem sokat, maximum kettőt-hármat, de inkább csak kettőt, hogy be ne sokalljak. 

Ha nagyon rövid akarnék lenni, azt mondanám, nos, kellett egy következő rész, és lám, itt van, de valóban semmi más, mint egy soron következő következő rész. Ez nem fikázás, ténymegállapítás. Voltaképpen önmagában már az dicséret, hogy tizenkét rész után jött egy ilyen következő rész.

A történet előző kötete, ugyebár ott fejeződik be, hogy RIck-et és csapatát befogadta Douglas és az ő csapata a fizikailag, szociálisan viszonylag zárt kisvárosukba. A kezdeti, kölcsönös és teljesen jogos bizalmatlanság generál feszültségeket. Az előző kötet tehát a bizalmatlanságról szólt. Jó kis rész, elgondolkodtató. Olyan, amiért Ofi a figyelmembe ajánlotta a The Walking Dead-et. (Emlékeztető: „A zombik csak díszlet, egyáltalán nem az a lényeg, hanem a még élők egymáshoz való viszonya.” S valóban ezért tetszett meg a sorozat. Befolyásolható vagyok, az is lehet.) 

Nos, ez a kötet arról szól, hogy az idegenek, a zárt város lakói, már nem annyira idegenek. Rick és az övéi rohamléptekkel illeszkednek befelé. Ami összetartozik, összekerül, tartja a bölcsesség, s lám! Ki-ki a magáéval, ki-ki a magáét. A két vezér, Rick és Douglas is kacsingat egymás felé (nem ám úgy!), méregetik, mérlegelik a másikat. Rick javaslatai annyira kézenfekvők, annyira gyakorlatiak, hogy Douglas fejet hajt, és megteszi Rick-et egyfajta csendőrkapitánynak. Rick elámul, hogy Douglas milyen alapvető védelmi szempontokat hagyott tökéletesen figyelmen kívül.

Viszont Rick egy ponton, egy családját bántalmazó férj esetében túllépi a hatáskörét, és bizony, még Michon (tudod, a félvér, szexi, szamurájkardos csajszi) is szembefordul vele. 

walking_dead_13_kep.jpg

Ez volt az az epizód, ami nekem egy kicsit csinált volt. Pontosan nem tudom megmagyarázni, miért, de valahogy nem illeszkedett szervesen az egészbe. Rick majdnem önkívületi intézkedése, a többiek reakciói szükségesek a folytatáshoz, de a jelenet mégsem áll valahogy a saját lábán. Ahogyan Michon reakciója sem. A beleélésem meg is szűnt itt, bár persze olvastam tovább. S bár a jelenet rettentő labilis, a későbbiekhez valóban szükséges, hiszen ez vezet el odáig, hogy bizonyos dolgok felszínre kerülnek, és változásért üvöltöznek. 

Van még ebben az epizódban egy jelenet, ami szintén kurta-furcsa. Jól indul, csak aztán slutty, és vége is, igaz, jócskán mosolyfakasztón, valahogy úgy, mint amikor Piszkos Fred, a kapitány elején Fülig Jimmy partra szállván a Honolulu Star-ról, egy laza balossal nagy ívben a fagylaltoskocsiba küldi a drabáldarab maláj erőművészt, aki megvetően tekintve lefelé számos nézőseregletére feszegeti tekintélyes átmérőjű izmait. Itt, a 13. részben az idegenek, jöttek, láttak, elhunytak, mi meg feleslegesen izgultunk egy csöppet a mieinkért. A jól előkészített jelenet balsorsosai bizony annyira gonoszak, hogy még a sajátjaikat is feláldozzák, ha az érdek úgyan kívánja. Epizódszereplők, akiket már akkor megunt a szerző, amikor kitalálta őket. Annyit azért üzen a nyúlfarknyi történetük, hogy zombivilágban óvakodjunk a tele arccal a Pragmatizmus oltára felé fordulóktól, mert azt megafrankón meg fogjuk szívni, ha mi válunk eszközzé a cél eléréséhez. A Nagyon Gonosz Új Szereplők simán kilökik az utcára, a zombicsávók közé az egyik társukat, hogy amíg cafatokra szedik, addig ők le tudjanak lépni. És most mondd meg, ezek indulnak aztán Rickék felé. Para, ahogy manapság mondani kell. 

Hm... Ahogy most belegondolok... Egy nap híján egy hete történt valami apróság, én és szerelmesfeleségtársam voltunk a főszereplők, meg egy nagyon közeli ismerősünk. Nem voltak zombik, vagy pszichopata tömeggyilkos sem (bár a jelenet maga arra utalt, hogy a nagyon közeli ismerős jó eséllyel bizony pszichopata; tessen utánanézni, mi is az, és ne azonnal Hannibal Lester felé kacsingatni!), az egész kis jelenet pusztán arról szólt, hogyan lehet átélni a mindennapokban a felénk irányuló szeretet és az empátia tökéletes hiányát, hogyan írhat felül mindent a pillanatnyi érdek, és mire képes a cinizmus, ha tudja, hogy eszköztelenek vagyunk. S nem az életünkről volt szó, nem is a testi épségünkről. De belepillanthattam abba, hogy éles helyzetben mire számíthatnánk ettől az embertől, ha egy ilyen mindennapi, piti, vacak kis helyzetben a saját pillanatnyi kényelme sokkal fontosabb volt számára, mint a mi pillanatnyi nyomorunk, amit a saját kényelmének némi feláldozásával simán meg tudott volna szüntetni (vagy előtte jobb időszervezéssel, előregondolással meg tudott volna előzni). 

Abban tehát igaza van Ricknek, amit a jelen kötetben egy temetési beszédben mond: 

Pete szerető férj és apa volt, aki megbocsáthatatlan dolgokat követett el. De kik vagyunk mi, hogy elítéljük ezért? Főleg én. Ez volt a valódi Pete? Vagy a körülmények tették ilyenné? Tényleg Pete volt Regina gyilkosa vagy már átváltozott valami mássá? Pont úgy, mintha meghalt és visszatért volna? Emlékezzünk arra, aki volt, és ne arra, aki... [fegyverdörgés szakítja félbe a beszédét]
(121. o.)

És az a helyzet, hogy nagyjából ennyi ez a tizenharmadik rész. 

 

Books & Stuff, Székesfehérvár, 2017, 136 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158040785 · Fordította: Juhász Viktor 
3,5/5
(2019)

Mark Millar – John Romita Jr.: Ha/Ver (Kick-Ass) – Első könyv

millar_romita_haver_1_millar.jpgA szerzőpáros, Mark Millar és John Romita Jr. parádés szuperhős-alkotó múltat tudhat magáénak. Fel sem sorolom, külön-külön mi mindennek voltak az alkotói, mert túl hosszú lenne a lista, de mind a Marvel-, mind a DC-birodalom aktívan foglalkoztatta őket. A bibliográfiájukban olyan címek találhatók, mint a Batman, Superman, az X-men, az Amerika kapitány, a Vasember, a Daredevil és a Fantasztikus négyes, hogy csak a legismertebb címeket említsem. Vagyis nem kispályás egyikük sem. Millar filmográfiája is veretes, az ő nevéhez fűződik többek között a Logan, Kingsman és A király beszéde. Mondom, nagyon nem kispályások a krapekok.

millar_romita_haver_1_romita.jpg

Azt, hogy volt-e több közös dolguk a Ha/Ver-en kívül, nem bogarásztam ki. Mindenesetre ez nagyot ütött. Annyira nagyot, hogy egyfelől filmen két része is elkészült, másfelől, hogy komoly botrányokat kavart. S manapság mi kell még  sikerhez? Sok minden más is, persze, de ami a viták kereszttüzébe kerül, az már fél siker, hiszen amiről vitatkoznak az a közfigyelem középpontjába navigál. Nos a Kick-Ass, a Ha/Ver oda került. Nem is szaporítom tovább a bevezető szóáradatot, csapjunk a lecsóba!

Magyarul tavaly, 2018-ban jelent meg a Ha/Ver magyarul, a képregényben szép lassan verhetetlen Fumax kiadó gondozásában. A könyvre mint tárgyra technikalag semmi panasz nem lehet. Impozáns, figyelemfelkeltő, gyönyörű kivitelezésű, minőségi papír, minden úgy klappol mint a csuda. Mondom, mint tárgy.

millar_romita_haver_1.jpgNézzünk bele! A történet roppant egyszerű:

a tizenkevés éves Dave Lizewski lúzer. Semmiben nem kiemelkedő, nem jóképű, egyáltalán nem jó a lányoknál, örüljön, hogy egyáltalán él, na! Imádja a képregényeket. A szuperhősös képregényeket. Aztán egy nap gondol egy nagyot, maga is szuperhősnek öltözik, egy eBay-en vásárolt búvárruhába bújva. Az első alkalommal, amikor kimegy szuperhősködni az utcára, hogy alkalmazkodjam a történet szóhasználatához, szarrá verik, majd elüti egy autó, kórházba kerül, kis híján megmurdel. Az ember gyereke már itt gyanakodhat, hogy ez bizony nem lesz az a tipikus szuperhősös banzáj. Aztán nem is lesz az, naná! Mert Dave nem is válik szuperhőssé. Vagy... mégis? A csuda tudja. S már ez is mekkora ötlet!

Dave felveszi a Ha/Ver nevet, mert, ugye, újra és mégis belebújik a búvárruhába és lesz is egy rendkívül sikeres akciója, minek következtében a neten egy csomó rajongót begyűjt. Ínycsiklandozó. Bele is szédül. De még ettől sem lesz szuperhős. A bénasága elvinné az egész sztorit egyfajta paródiába, vagy el is viszi, viszont a szerzők nem merülnek el a röhögtetésben, pedig elég jók benne. Tesz egy fordulatot a cselekmény és felbukkan egy tizenkét éves kislány, mellette egy drabális állat. A drabális gyakorlatilag a kislány kísérője, aki a drabálissal együtt beöltözve prímán aprítja, kaszabolja, szeleteli, belezi  a rosszfiúkat. Dave lefagy, összaszarja magát (hogy még mindig kövessem a képregény stílusát), hogy a gyilkosságokat rákenik majd Ha/Ver-re, mert a trancsír a szeme láttára, a jelenlétében történik, és eljutnak majd hozzá, Davehez. Ennek ellenére eszébe sincsen megszabadulni meg sem a búvárruhától, sem a kaszabolós kiscsajtól. Lefordítom: a kaszabolós kiscsaj lesz a szuperhős, aki mellett Dave az akciókban csak Kiss Mihály (Kiss Miska). S még ez is tekinthető humorforrásnak. Lesz aztán csavar, lesz izgalom, további véres kaszabolások, fordulat, csavar, miegymás. 

A rajzok pedig úgy jók, ahogyan vannak ebben a kategóriában. Nem egy Blacksad, nem egy Saga, de kifejező, dinamikus, meg minden, ami frankó. Jó nézni, ezt akarom mondani. 

Nem tudtam letenni. Olvasnom, néznem kellett. S mégis...

Mivel sodort a sztori, még a vulgaritás is, a lightos pornó is, a brutalitás is, a kiforgatott hősség is, már a legelső darabolós jelenetnél volt bennem valami kettősség az élvezet közben. Mert a dramaturgia pöpec, már az első oldalakon két olyan húzás van, amitől tovább kell olvasni. Azért sem mondom el, de mindkettő pazar ötlet. A rajzok meg kafák, ahogy vannak, színezéssel, tónusokkal, mindenükkel. Pont. 

millar_romita_haver_1_puncik.jpgHa/Ver bénázásai mind szuperhősnként, mind a suliban fenomenálisak, ha brutáisak is. Na ezt mégis elmondom, bár [[SPOILER!]]. Szóval mennyire beteg ötlet, hogy tizenkevés éves kamasz pöcs inkább vállalja, hogy meleg, csak szóba álljon vele a csaj, aki veszettül tetszik neki, de „melegként” még azt is titkolnia kell, hogy a tizennyolc centis répája úgy áll a kiscsajra, mint a cövek. S persze a végén semmit nem nyer a meleg-biznisszel. [[SPOILER VÉGE]] S azt hiszem, meg is leltem az egész képregény kulcsszavát: beteg. De csak látens-beteg, mert első pillantásra ez fel sem tűnik. Vö.: a cukorbetegség is nagyon hosszú ideig tünetmentes. Mégis ott van. Én csak tudom. 

Miért beteg? Mert eleve beteg az alapötlet, hogy egy tizenéves kiscsákó búvárruhába öltözve kimenjen az utcára, hogy majd szuperhős lesz. Csenevész, mint egy csecsemő kuki, verekedést még csak képregényben látott, ő maga szemmel láthatón még egy banánnal megpucolásával is megszenvedne (ahogy az egyik szereplő megfogalmazza, s nem mondható, hogy alaptalanull: még egy papírzacskóból való kijutás is problémát jelent a számára). S ez a kismanus kimegy, hogy rendet csináljon a városban. Jó, nem sikerül neki. Még akkor is, amikor egyszer tényleg hősies, egy égő házba megy be gyereket menteni, kiderül, hogy még akkor is lukra futott a tényleges hősiességével. Mondom, a zseniálisak az alakok és a cselekmény. Csak beteg.

Ahogy beteg az is, hogy egy tizenkét éves kislány kaszabol, darabol, belez, fejlevág, miegysmásol felnőtt maffiózókat. Mondom felnőtteket. Mondom maffiózókat. Ahogyan közben az egyik maffiózó, amíg még van feje megjegyzi, hogy kislányok felnőtteket nem szoktak legyőzni, mert azok nagyobbak, erősebbek, tapasztaltabbak. Igaz, nem sokáig mondja... 

De beteg, hogy a kislányt apuci készítette fel a gyilkolásra. S az sem kevésbé beteg, hogy miért. 

Ám a legbetegebb, hogy egyfelől mocskosul trágár az egész képregény (gyerekkoromban, amikor káromkodtam, édesapám mondta, jól megnyomva a megfelelő szót: „Kibaszott csúnyán beszélsz, kisfiam!”), mindenki olyan ordenáré, hogy az elbűvölő. Másfelől azért, mert persze akad benne néhány kefélés, felemlegetett felálló farok, fröcsköl a vér, néha az agyvelő... És stop, itt álljuk is meg! Nem csupán az erőszak, a szenvedés, a halál, a szexuális aktus technikailag pompás bemutatása miatt van baj, hanem azért, mert valójában nincs célja egyik eszköznek sem. Illetve még a célja is nevetséges. S mint ilyen, felesleges. S azért érezzük át azt a mélységes iróniát, hogy a könyv hátulján levő Felnőtt tartalom figyelmeztet arra, hogy többek között egy tizenkét éves kislány által okozott vérfolyót nézdegélünk önfeledten. 

Ám a legügyesebb, hogy még ez is lemegy a torkunkon. S mondom, csak utólag gondolkodunk el, mi is a baj azzal, amit nagy élvezettel lapozgatunk. 

millar_romita_haver_1_youtube.jpgAztán az a baj, hogy a szuperhősök megküzdenek ugyan a rosszakkal, de soha nem gyilkolnak. Ám még ez is úgy tálaltatik számunkra, hogy voltaképpen mégis rábólintunk arra, hogy oké, csúnya bácsikat kaszabol a fruska, igazság és alap nélkül, mint kiderül, de mégis igaza van, mert a csúnya bácsik valóban nagyon csúnya bácsik, hogy mást ne mondjak, egy-egy vallomás érdekében gondolkodás nélkül áramot vezetnek az ellen heréibe (ahogy ezt láthatjuk is). 

Emellett eltörpül az az apróság, hogy a kamaszgyerekek szuperhősködése, és ezt nehezen fogom tudni megmagyarázni, olyan nagyon képtelenség, hogy csak na! Nem mintha nem lenne képtelenség bármelyik szuperhősös történet, de ez überképtelen. De mondom, olyan ügyes, hogy közben nem csupán a szuperhősös dolgokat parodizálja, hanem önmagával szemben is kritikus és ironikus és humoros. Én meg olvasás közben, valószínűleg  ezért voltam cserébe megbocsátó. 

Na, csak megtaláltam a jó szót: az üzenetével van komoly baj. Mert tartok tőle, az üzenet a kamasz skacéknak nem lesz más, mint hogy bátran mesélnek a saját recskázásaikról, amikor a tannénire vagy a szomszéd padban ülő kislányra gondolva verték ki otthon, illetve hogy a véres önbíráskodás így-úgy kicsavarva, jaj, de patent egy dolog! Szuperhős-történet minden pátosz nélkül, minden nemes cél nélkül, minden emelkedett erkölcsiség nélkül, szuperhősség pusztán a lájkokért. Mert attól még nagyobb orgazmusa van, mint amikor a tannéni dekoltázsára pukkan el. 

És végső konklúziónak éppen ezért nagyon nehéz azt mondani, hogy ez a történet összességében egy fos, mert bár csakugyan az, részleteiben ötletes, átgondolt, vicces és eszközeiben úgy nagyon más, mint a többi hasonló ilyenség, hogy közben tökre ugyanolyan. S ettől a történetben, a hangnemben, hogy komoly képzavarral éljek, minden teljesen fordítva ül a lovon. S újra: pont ettől van ennek az értéktelenségnek értéke. Hm, ez is képzavar. Újra: pont ettől van valami kellemesen  szokatlan az egészben, ami nagyon mássá teszi, mint amilyen a többi hasonló produktum. 

E sok fikázás után hadd mondjam el, hogy volt egy volt egy kép, amin mosolyogva hatódtam meg, és vissza-vissza lapoztam, mert olyan jól sikerült. A kaszabolós kislány, miután legyilkolt harminc embert, kit így, kit úgy, tűzzel megégetve, fejét levágva, elkámpicsorodik, s mert tényleg így történt, bár előtte ő teszi helyre a fiút, hogy első a rendcsinálás, a dolgok lecsendesültével, értsd, miután kiirtott mindenkit, odabújuk Davehez: „Mert ma meghalt az apukám!” :-)
millar_romita_haver_1_oleles.jpg


Fumax
, Budapest, 2018, 208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700487 · Fordította: 
Sepsi László

3,5/5
(2019)