Szubjektív olvasónapló a XXI. század elejéről

Moha olvasónaplója

Moha olvasónaplója

René Goscinny – Albert Uderzo: Asterix 34. – Asterix és Obelix születésnapja

Ez egy olyan Asterix-füzet, amelyiknek nem rossz a története, hanem nincs is neki olyan

2022. szeptember 26. - Mohácsi Zoltán

asterix_34_asterix_es_obelix_szuletesnapja.jpg

Voltaképpen egy szóban összefoglalható ennek az Asterix-füzetnek a története: nincsen. Hiszed, nem hiszed, ez a szám semmi más, mint az 50 éves Asterix és Obelix körüli, összefüggéstelen bohóckodás. Illetve az egyetlen összefüggés, hogy ötven év telt el az első, megjelent Asterix óta. 

S még ez sem igaz ám! Mert az ötven év nem idén, 2022-ben, hanem 2009-ben volt aktuális. Tizenhárom éve. 

A füzet egyetlen, magyarázható aktualitása, hogy előbb-utóbb ezt is ki kellett adni, mert ha kapargattam a netet, már csupán két magyarul meg nem jelent kötet van, és a magyar kiadás utoléri a franciát. Juhé! 

Vagyis ez a szám, olyan, ahogyan nézem.

Ha emígy nézem, akkor egy önfeledt, bohóckodós, marháskodós önünneplés Uderzo, a rajzoló részéről. (Amikor ez a micsoda megjelent, Goscinny sajnos már régen nem élt.) 

Ha amúgy fogom fel, akkor szimplán egy lehúzás a szerző és a mindenféle nációjú kiadók részéről, mert egyáltalán nincsen története, nincsen sztorija. Nem mondom, hogy poénok sincsenek. Vannak, Én a legnagyobbat akkor nevettem, amikor megjelent Uderzo a saját képregényében, és... de ezt inkább nem árulom el. Már csak azért sem, mert a legjobb poén az egész kötetben. 

Na, hogy mondjak valami konkrétumot is, pedig elég nehéz, arról van szó ebben a kötetben, hogy Asterixet és Obelixet felköszöntik az ötvenedik születésnapjukon. Úgy uszkve mindenki, a kalózok, az egyiptomi építész, stb., stb., de elsősorban a falujuk lakói. És nos, van itt minden, vegyes felvágott, svédasztal, korok, ruhák, híres festmények, szobrok (persze Asterixre alakítva), szöveges kalauz utazóknak (nagyon untam), Hangjanix megjelent lemezeiről (made in Beatles Abbey Road), a gallok egy művészeti galériában, közben sikerültebb, nem sikerült rövid történetkék, aztán egyszer csak ott vagyunk a kötet végén, mindenki ünnepel. 

Geggyűjtemény. Kizárólag Asterix-rajongóknak ajánlottan. Mert aki nem az, az ettől a füzettől biztosan nem válik azzá, csak bámul mint Rozi a moziban, hogy ez vajon mi a fene? Még egy kicsit az is les kifelé a fejéből, aki elfogultan szereti Asterixet. 

S gondolj bele, én sem tudok többet mondani róla. 

Móra2022, 56 oldal · puhatáblás · FordítottaBayer Antal

?/10

2022 szeptemberének utolsó vasárnapja. Vígasztalanul esik az eső, olyan mintha a Hármashatár-hegy helyét egy gigantikus doboz tejföllel öntötték volna le. Csendes, ücsörgős vasárnap. Hurka-ebéd, kamaradarab-film (The Outfil), Szerelmetesfeleségtársam boomerként elmerült a TikTok üzleti rejtelmeiben, Vangelis Juno to Jupiter lemeze szól. És ennyi. Jó élni. 

Le Storie 43.: Fabrizio Accatino – Eleonora Dea Nanni: Egy ködös kisváros

Elsőre ugyan nem világos a merre, hány méteresen éves a kapitány, de aztán nagyon de

le_storie_43_egy_kodos_kisvaros.jpg

Eddig kétszer mondtam el, de elmondom újra: a Le Storie-sorozat a Sergio Bonelli Editore sorozata. Egymástól független, időben és térben a legkülönbözőbb történetek, kalandok, krimik, mindenek. Magyarul sajnos mindösszesen négy kötet jelent csak meg az eredeti rengetegből. 

Ez, a mostani a legtitokzatosabb, leghangulatosabb, legszebb legérthetetlenebb. 

Olyan kis Twin Peaks-esre sikerült. Ebből van, ami a javára szól. De inkább nem. De az ábrázolás, na, az valami csodálatosan szép!

Boisbonnard egy átlagos, unalmas francia kisváros. Ködös, hűvös.

Amikor belépünk a történetbe, 1939-ben vagyunk. Éppen beköszöntött a hideg. A középkorú férfi hazafelé tart a kis utcákon át. Fát rak a kandallóba, leül az asztalához és írni kezd. Elhatározza, hogy elmondja a tejes igazságot arról, ami 1921-ben a városkában történt. A borító szerint nem volt ez egyáltalán szívderítő dolog. Aki mesél, az a borítóképen látható, egyenruhás úriember. 

le_storie_43_egy_kodos_kisvaros_21.jpg

1921-ben találtak egy megfojtott lányt a határban. A kezében ott volt egy tincs a saját hajából. Valaki levágta és a kezébe tette. A holttesten túl, a folyó mentén már csak az egykori miniszter kastélya állt. Amit a bírónak, aki megkérdezi, mi van arrafelé, senki nem akar elárulni. (Mi van?) 

le_storie_43_egy_kodos_kisvaros_23.jpg

le_storie_43_egy_kodos_kisvaros_10.jpg

A gyilkossággal hamarosan megvádolják a falu bolondját, a nagy darab, bamba, ámde rettentő békés Audefroyt. 

A történet mesélője, a közcsendőr, aki a borítón előtérben áll. Neki szinte az első pillanattól fogva a volt miniszter a gyanús. Talán azért is, mert mintha mindenki őt fedezné. Pedig az ócskás Pascal, a meggyilkolása előtti estén találkozott a lánnyal. Éppen a miniszter kastélyába indult. Megrendelésre virágot vitt a miniszternek. De onnan soha nem tért haza. 

le_storie_43_egy_kodos_kisvaros_02.jpg

le_storie_43_egy_kodos_kisvaros_09.jpg

A csendőr nyomozni kezd. Gyűlnek a gyanús nyomok, a gyanús viselkedések, a terhelő összefüggések. Aztán egy napon a csendőrt is tragédia éri. Nem ő hal meg. Ahhoz képest, hogy kisvárosban vagyunk, igen aktív élet zajlik! 

Nem értem én ezt.
Hatszáz lélek él itt, de mintha a fele bűnöző lenne.
Tele vannak a zárkák. 

Tudod, mit, innen már nem is mesélek semmit a sztoriból!

le_storie_43_egy_kodos_kisvaros_22.jpg

De miről szól a történet?

Ezen én is gondolkodtam. Főleg, mert a történet végére egy kicsit be is kavarodtam, hogy akkor most hány éves is a kapitány. és merre van hány méter? Kétszer kellett átlapoznom a történetet, hogy felfogjam, mi történik, mi történt, miért. De aztán, nem egyszerűen, végül összeállt a kép. Teljesen. De nem könnyen. Pedig tök logikus. 

S miután összeállt, az állt össze, hogy senki sem ártatlan, mindenkinek van valami a füle mögött.

le_storie_43_egy_kodos_kisvaros_11.jpg

S hogy ebben a kavarodásban vak tyúk is talál szemet, s néha a bűnösök is elnyerik a méltó büntetésüket, nem mindig csak az ártatlanok.

S hogy vajon van-e különbség önbíráskodás és az elvárások miatti kényszertettek elkövetése között? Nincsen. Bár, ahogy kiderül, mindkettő végeredménye, hogy a bűnös bűnhődik. Csak éppen egyik sem a törvény és az igazságosság útja. Az egyik a hivatali hatalommal való visszaélés, gyakorlatilag csalással kierőszakolt „beismerő vallomás” megoldása. A másik pedig a hivatali helyzettel visszaélő gyilkosságé. Az elsőt a pozíció féltéséből követték el, a másikat attól való félelemben, hogy ebben az esetben sem kerül napvilágra a bűnösség, és a gyilkos megint megússza. A végeredmény azonban teljesen ugyanaz: törvénytelen módszerekkel, más-más indokokkal, de likvidáltak két gyilkost. Az egyik esetet felháborítónak tartjuk, a másikat meg mégsem. Az csak felkavaró

A végére csupán egy dolog tisztázatlan a számomra: vajon miért várt a volt csendőr tizennyolc évet, hogy elmondja az igazságot, és miért éppen most tette meg? Mi indította erre? 

Az ábrázolás

Ha hinni lehet a szerzők nevének sorrendjének, akkor a történetet egy férfiú írta, és egy hölgy rajzolta. Legyen dicséretére! Mert bámulatosak a rajzok. Olyan kis apró csipkések, cizelláltak, részletesek. Jó nézni őket. Ha nem olyanok lennének, amilyenek az én mesém is sokkal rövidebb ideig tartana. De mert Eleonora Dea Nanni olyat alkot, mint amilyet, hát még kell beszélnem. 

Amikor először kinyitottam a füzetet, csudálkoztam, lehengerlődtem, legyőzettem, felsózattam. Talán külön pikantériája a kiadványnak, hogy ilyen rajtechnikával egy krimit látunk. Mert a rajzok stílusához sokkal jobban illene egy L. M. Montgomery regény. Tudod, Váratlan utazás, Anne-sorozat. Csakhogy egy olyan történet ilyen rajzokkal meg kicsit sok lenne. Olyan bleee. Így, hogy a rajzok finomak, a történet meg annyira nem az, valahogy egyensúlyban van minden. 

le_storie_43_egy_kodos_kisvaros_25.jpg

Egyébként simán lehet, hogy a történet finomságáról az első olvasáskor éppen a rajzok terelték el a figyelmemet. Nem tudom, hogy ez érdeme-e vagy erénytelensége a képregénynek. Én az előbbinek fogom fel. Már csak azért is, mert a végére érve nem csupán legyintettem egyet, hanem másnap újra végiglapoztam, olvasgattam az egészet. Hogy megértsem, ami nem állt össze. És összeállt. 

le_storie_43_egy_kodos_kisvaros_15.jpg

Ha a rajzok nem olyanok, amilyenek, nem veszem újra elő. Ismerem magamat. (Azt hiszem.) Egyébként most ugrott be, kire emlékeztet a stílus! Mármint a rajzoké. Gustav Doré-ra. A szálkásság, a részletek aprólékossága, a a visszafogott szenvedély. 

 

Nero Blanco Comix, Budapest, 2020, 112 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155524516 · Fordította: Bayer Antal

8/10

2022 szeptemberének középső hétvégéje, vasárnap. Mocsok nagy szél van. Póló, ing, pulóver nem volt elég, pedig kocsival mentünk a Bikás parkig, hogy megnézzük az ARC plakátkiállítást. A kocsiban nem fáztunk, de bár nem túl nagy a kiállítás, ott ugyancsak. 

A kiállítás: kormány-, rendszer- és Orbán-ellenes az egész. Nem mondom, hogy vacak, csak szar a koncepció. Tán két-három plakát volt, ami tetszett. Rezsibasztató, áramár-felháborodó, vármegye ispánozó, Orbán-királyozó. katázó. Voltak politika-semleges plakátok, azok meg jobbára ökológiáztak. Jó, jó, de most konkrétan... 

Egyetlen plakát volt, amelyik igazán tetszett. Két kör, egy metszettel: az egyik felett felirat: „jobb”. A másik felett: „bal”. A metszetben pedig egy korsó sör. Hát nem? 

Guy de Maupassant: Egy asszony élete – A Szépfiú – PÉTER ÉS JÁNOS (3. rész)

Maupassant felizgat, de hevülésig, aztán hátat fordít és szó nélkül elmegy

maupassant_3_regeny.jpgAz Egy asszony élete értékelése itt található
A Szépfiú című regényé pedig itt. 

  PÉTER ÉS JÁNOS  

Ahogyan a könyv második regényének az értékelésekor, a bevezetésben írtam, Maupassant-ról összefoglalva a sorozat első részében írtam. Ami akkor és ott megjelent, nem ismétlem meg a továbbiakban, mert minek? 

A sorozat harmadik részében, logikus módon a harmadik regényt veszem górcső alá. 

Aminek a magyar címével látatlanban sem vagyok kibékülve. Azért nem, mert az eredeti cím, ugye, Pierre et Jean. Ami ugyanaz, mint a magyar cím, csak franciául. Viszont valahogy piszok fura lefordítva látni. Mert rendben van, hogy Jules Verne az Gyula, Karl May meg Károly, de a sor itt véget is ér. Ők meg azért Gyula és Károly, mert annyira szeretjük őket, hogy adoptáltuk mindkettőt. Ezt bizonyítja fehér holló mivoltuk is. Mert hirtelenjében nem is jut eszembe több, ilyen természetességgel magyarított nevű, külföldi szerző. (Na jó, még Marx és Engels, de őket nem szeretjük, kizárólag ideológiai kötelezőből lettek Károllyá és Frigyessé.

Viszont a Pierre et Jean még csak nem is annyira szerves részei a magyar tömegek által ismert Maupassant-kánonnak. (A Molyon például összesen heten értékelték, és ebben benne van az összes magyar kiadása, akár önálló kötetben, akár más regénnyel kapcsolt áruként. E kötet másik két regényét egyenként száz feletti értékeléssel illették.) Úgy fest, ezt a verziót csak a fordító Justus Pál preferálta. 

Ez volt a Maupassant-regény, aminek száz százalékosan szüzen vágtam neki. Az égvilágon semmit sem tudtam róla. 

Nem kap semmiféle indokot, magyarázatot: a regény előtt olvashatjuk MAUPASSANT ESSZÉJÉT a realista regényről, mint olyanról. Az esszé elején kapnak egy nagy sallert a kritikusok és az olvasók is. Tegyék helyre magukat, amikor véleményt mondanak egy regényről. Olvasóként például ezt kapom: 

A kritikusok legtöbbje azonban tulajdonképpen csak olvasó, s ennek az az eredménye, hogy majdnem mindig alaptalanul hordanak le, vagy pedig fenntartás nélkül és mértéktelenül dicsérnek bennünket.

Az olvasó, aki a könyvben csakis vele született lelki hajlamainak kielégítését keresi, azt kívánja az írótól, hogy alapvető ízlésének feleljen meg, tehát mindig azt a művet vagy részletet minősíti jelentősnek vagy jól megírtnak, ami megfelel idealista, vidám, sikamlós, szomorú, álmodozó vagy realisztikus képzeletének.

Helyben vagyunk. Innen is tudom tehát, hogy nem kritikát, hanem véleményeket írok.

Maupassant nagyon szellemesen helyre teszi a kritikusokat is, konkrétan a regények kritikájával kapcsolatban. Azt mondja, hogy az a kritikus, aki annyi, de annyi nagyszerű, korszakalkotó regény (sokat fel is sorol) elolvasása után (már ha egyáltalán...) bármire azt meri mondani, hogy az nem regény, akkor ő, Maupassant meg azt mondja, hogy aki ilyen véleményt fogalmaz meg, az „olyan éleslátásról tesz tanúságot, amely nagyon hasonlít a hozzá nem értéshez”. Püff neki! Ezek után merjen valaki, bárki és akárki kritikát, határozott véleményt mondani bármiről! Pacsi, monsieur Maupassant! S közben nevetek ám önmagamon is. Mert írogattam én már mindkét, ön által idézett szellemben. 

maupassant_3_regeny_peter_m.jpg

Könnyen meglehet, hogy véleményt írni, vagyis felvállalni a saját szubjektív nézeteimet még mindig becsületesebb, mint kritikusi talárban tetszelegve pofára zuhanni a maupassant-i elvárásokon és kritériumokon. 

Mert a véleményemet még mindig alá tudom támasztani Maupassant meglepően modern ismeretelméleti soraival. 

Különben is gyerekes dolog a valóságban hinni, hiszen mindegyikünk gondolkodásában és érzékszerveiben hordja a maga valóságát. Szemünk, fülünk, szaglásunk, ízlésünk annyiféle valóságot teremt, ahány ember csak él a földön. És mindegyik elme, amely ez érzékszervektől érzeteket vesz át, más-más behatások alatt úgy észlel, úgy elemez és úgy ítél, mintha mindegyikünk más-más fajhoz tartoznék. 

Ez azt jelenti, hogy mindegyikünk csak illúziót alkot magának a világról, költői, szentimentális, vidám, mélabús, szennyes vagy gyászos illúziót aszerint, hogy milyen a természete. S az írónak nincs más hivatása, mint hogy hűségesen visszaadja ezt az illúziót, mindazon művészi módszerek segítségével, amelyeket megtanult, s amelyekkel rendelkezik. 

Itt van például a szépség illúziója, ami puszta emberi konvenció! Vagy a rút illúziója, amely a  vélemények változásának alávetett valami! Az örök és változatlan igaz illúziója! Az aljas illúziója, amely sok ember számára vonzó! Azok a nagy művészek, akik rá tudják kényszeríteni az emberiségre a maguk illúzióját.

*

S akkor mindezek hátterén merjek akár jót, akár rosszat írni a harmadik, általam olvasott Maupassant regényről. VÉLEMÉNYT ÍROK. Mint mindig. 

*

Gondolkodtam már olvasás közben, hogy BELEFÁRADTAM-E MAUPASSANT-ba, vagy ezzel a harmadik regénnyel van a baj? Bármelyik előfordulhat. A regény végére érve döntésre jutottam. 

*

A TÖRTÉNET EGYSZERŰ. Adva vagyon egy család, felnőtt fiakkal. Ők Péter és János. Meg apu és anyu. Péter, hiába felnőtt, még nem tudja, mi legyen, ha egyszer nagy lesz, jelenleg az orvosi pályával kokettál. János jogi pályát választott, ügyvéd. 

Egy napon hivatalos értesítést kapnak: meghalt a család egyik régi barátja, és a teljes vagyonát Jánosra hagyta. Nem a szülőkre, nem a két gyerekre, hanem csak Jánosra. 

Péterben mozgolódik már a kisördög, amit aztán barátja, az öreg, lengyel patikárius meg is erősít: nem jól van ez így, mert ugyan mi mást sugallhat ez a kizárólagos örökösű végrendelet, mintsem azt, amit sugall: anyunak annyira intim köze volt az elhunythoz, hogy abból lett János. Mer' mi másért történhetett volna úgy a dolog, amiképpem megesett? 

maupassant_3_regeny_peter_3.jpg

Péterben jó talajra hullik a gyanúsítás. Az addig sem teljesen felhőtlen kapcsolata Jánossal még inkább megmérgesedik. Amin nem sokat segít, hogy anyu rávetette magát János életére, lakást keres neki, majd amikor talál, elkezdi berendezni az ügyvédúrnak, méltó keretként a jövendő praxisához. 

Apu meg csak van. 

Péternek nem az a baja, hogy neki nem jutott pénz. Bár az is, mert hogy a fenébe be ne...? De elsősorban az eszi a szívét, hogy lám, anyuban sem lehet megbízni, ő is tisztességtelen. ő sem becsületes, habalaba-habalaba...

Volt egy ismerős család. Apu, anyu, két azonos nemű gyerekkel. Amikor megismertem őket, a gyerekek már nem voltak gyerekek. Anyu és a nagyobbik gyerek között szemmel látható, egyértelmű volt a genetikai kapcsolat. S nagyjából egyértelműen hideg a viszony. Legalábbis anyu és apu részéről, bár a karmester anyu volt. 

A kisebbik gyerek volt a kedvenc a kettő közül. Senki sem értette, miért. Ő sem. Őt nem tették félre, vele volt kommunikáció, az ő első gyerekéért elmentek az óvodába a nagyszülők, pesztrálták, hétvégén őrizték, beszélgettek vele, ahogy az kell. 

Az anyura hasonlító nagyobbik egyre érezhetőbben mostoha gyerekké vált. Nem keresték, nem nagyon hívták, a gyerekei sem voltak a nagyszülők körében népszerűek. Továbbra sem értette senki, miért a megkülönböztetés. 

Én vagyok az az aljas, akiben felmerült a Péter és János dilemmája, pedig akkor még nem ismertem a regényt. MI van, ha a szeretett kisebbik nem aputól van, hanem valakitől, akit anyu igazán szeretett, akibe veszettül szerelmes volt. Ez megmagyarázná az ordító dizájn-különbséget a két gyerek között, és megmagyarázhatná a viszony-különbséget is. 

Ez a titok nem kapott feloldást, ahogyan Péter és János története. 

A regény fele azzal megy el, hogy Péter dilemmázik, töpreng, depizik, magánykodik a szobájában, magánykodik a tengerparton, séta közben, be-beszól a tesónak, anyunak, és dúl-fúl, hogy milyen vacak neki, hogy olyan az anyja, amilyen. 

– Kedvesem, te mit szólnál, ha feltéve, de nem megengedve, kiderülne, hogy akár te, akár a bátyád nem az édesapátoktól van? 
– Nem tudom... Mit kéne szólnom? 
– Csökkenne valamit a szemedben édesanyád?
– Tényleg nem tudom... Miért? 
– Gondolkodtam, én miként vélekedtem volna, ha Anyu nem hal meg, ha lett volna tesó, s ha évek múlva kiderül valami furfangosság a genetikánkat illetőn. Ha előáll egy Péter s János-helyzet. 
– És...?
Legyintettem. 
– Ufó vagyok, tudod... – SzFT bólint és mosolyog. – Az sem zavart, hogy Anyu halála után nem tudom mennyivel Apu egy idegen nőt kefélt a lakótelepi szobában, és a néninek hallhatóan kellemes volt az élmény. Nem éreztem, hogy Apu emléket gyaláz, meg mit képzel, hogy Anyu megszentségtelenült, meg egyéb ilyen baromságok. Anyutól miért várnék többet, miért gondolnék rosszabbat?
– Aham...

Aztán előkerül egy medalion, az örökhagyó arcképével. Anyu fiókjában volt. Anyu mismásol vele kapcsolatban. De mondom, csak előkerül. S általa kerül elő. Az arcképen a családbarát ábrázata kiköpött olyan, akár János: szőke, szakállas, arcforma, stimmt.

maupassant_3_regeny_peter_1.jpg

Péter visszapörgeti az eseményeket, és konstatálja, akkoriban tűnt el az addig közös térbe kitett fénykép, amikor Péter férfiasodni kezdett és szőrt kezdett engedni a feje. Mer', gondolja Péter, túl szembetűnővé lett a hasonlóság. 

Eközben János csak azt érzi, hogy Péternek valami baja van. Ő pusztán a pénzre gondol. Aztán beszélnek egymással. Péter megosztja vele a gyanúját az anyjuk tisztességéről.

János annyira kis böcsületes, hogy addig studirozik, amíg azt találja ki, hogy no, neki már úgyis van öröksége, így ha apu, illetve akit eddig az apjának hitt, meghalna, akkor az eddig apunak hitt úriember után maradó teljes örökség majd Péteré lesz. Neki abból semmi nem kell. Egyfelől mert neki már van öröksége, másfelől ahhoz, akit eddig apunak hitt, neki valójában semmi köze nincsen, miért is örökölne hát tőle bármit is? Ilyen kis becsületes ez a tesó! Kár, hogy a jófejségét nem osztja meg a fivérével, talán az is jobban érezné magát. 

De azt még mindig nem tudjuk, hogy mi is az igazság? Anyu tényleg...? S hogy a medalion valóban azért tűnt el szem elől, mert feltűnő lett a hasonlóság? 

Péter nem rest, az első adandó alkalommal beszél anyuval, rákérdez, és megtudja az igazságot... 

Aztán örvendezik, mert hajóorvos lehet egy óceánjárón, kis kabin, kevés levegő, de biztos bevétel, és távol lehet az övéitől. A család kikiséri, mitöbb, a család hajójáról még egy utolsó, plusz integetést is kap, amikor az óceánjáró kifut a nyílt vízre. 

És ennyi... 

maupassant_3_regeny_peter_2.jpg

*

A történet két pad között a földre esett. Használtam már a következő hasonlatot, de most újra megteszem. Amikor a nő a pillantásaival, a szája széle nyalogatásával, a teste macskamozdulataival, az inged kigombolásával, a ruhája ledobásával, nem folytatom, mert innen pornográfia, úgy, de úgy izgalomba hoz, de aztán hozzád nem ér, bugyi marad, alsónadrág nem, majd legnagyobb hökkenetedre hidegen felöltözik, elbúcsúzik, és csukódik is mögötte az ajtó... 

Mert úgy indulunk, hogy van itt  egy titok: miért kapta János az örökséget? Van egy egyre fokozódó gyanú, amely eszi, rágja, tépi, marja Péter lelkét. A gyanú egyre több tápot kap, gyűlnek a jelek, a bizonyítékok. Mi meg várjuk a katarzist, a Nagy Kiderülést, a végső összecsapást, hogy valami történjen. Mert a feszültség egyre fokozódik.  

Aztán jön az a pont, amikor a kíváncsiságunkat felgerjesztő író úgy dönt, rendben, akkor lezárja a sztorit. S ez a lezárás tökéletesen agyonvágja mindazt, amit addig felépített. Egyfelől, mert nagyjából annyi, hogy ja, igen, az van, amit kezdettől gondolsz, nyájas olvasó, nincsen ezen mit ragozni, szevasz tavasz! Vége, haccá'. 

S az döbbenet, hogy tényleg valahogy így. Természetesen nem ebben a stílusban, de a tempó stimmel. S emiatt az egyszeri olvasó meg csak les, hogy vajon miért volt szükség a titokzatosság, a nyomozás felépítésére, ha egyszerre csak hagyjuk a csudába az egészet? Ha se poén, se fordulat, se meglepetés, és főleg katarzis sem? Mintha Maupassant azt mondaná: „Bizony, c'est la vie! Miért, mit vártál?” 

Félreértés ne legyen! A másságos befejezés nem azért hiányzik, mert ilyen vagyok, hanem azért, mert Maupassant egészében teljesen erre utaló magatartással él! Erről szólt a regény teljes „testbeszéde” elejétől fogva. Emiatt a vége hatalmas csalódássá vált. 

*

Gondolkodtam, MIRŐL IS SZÓL EZ A REGÉNY? Az előző kettőnél nem tettem ilyet. Mármint nem kellett ezen gondolkodnom. Azért nem, mert adta magát. Lennének tippjeim, hogy emez miről szól, de olyan kis lapos bármelyik végeredmény, ami eszembe jutott, hogy az már túlzás. Mármint túlzottan lapos dolgok jutottak az eszembe. 

Ami feltűnt, hogy Maupassant milyen fájdalmasan nem hisz a tartós párkapcsolatban. Nem emiatt a könyv miatt tűnt fel, hanem mindhárom miatt. Úgy együtt. Mert mindhárom azt mondja, a házasság mint olyan: reménytelen, biztos kudarc. S hogy nincsen, nem létezik pár- és házastársi kapcsolat titkok, elhallgatott kilengések, félre kufircok nélkül. A „legjobb”, ahogyan ezt az Egy asszony életében Jeanne szülei teszik, ha nem beszélnek róla, csak tudomásul veszik, és ragaszkodnak egymáshoz. Annak ellenére, ami anno történt. Lesújtó. Lehet, hogy Popper Péter túl sok Maupassant olvasott, mert neki, mint Magyarország egyik vezető pszichológusának, megmondó emberének ugyanez volt a véleménye. 

Biztosan velem van a baj, Én határozottan monogámnak tartom magamat. A fiam szerint nem monogám vagyok, csak , hű, hogyan is fogalmazott... bakker, a pontos szó nem jut eszembe... Valami olyasmit mondott, hogy permanens monogám. Nem, nem ez volt. A lényege, hogy lesajnálta a monogámiámat, mert nem egy nő volt az életemben, és akik voltak nem voltak mind a feleségeim. 

Nem értek egyet a fiammal. A monogámia szerintem nem azt jelenti, hogy egyetlen nő van egy ember életében, hanem azt jelenti, hogy aki van, ahhoz teljesen hűséges. Egy kapcsolat megszakadhat, véget érhet, elromolhat, bedögölhet. Váltam már. De tizenhét évig akkor is hűséges voltam. Az utolsó három évünk haldoklás volt, ki lett téve a szűröm a kapcsolatból, úgy, hogy még három, majdnem négy évig együtt éltünk. A harmadik év vége felé lett egy kapcsolatom, meg is bántam, nem az exem hanem egészen más okból, de akkor már a gyakorlatban nem voltunk házasok, a házasságunk már csak papír volt. 

Szerelmetesfeleségtársammal tizenöt éve vagyunk együtt. Eddig még eszembe sem jutott, hogy mellette más nővel kezdjek bármilyen kapcsolatba. S ezt nem csak azért mondom ezt, mert olvassa a blogomat. Hanem mert szeretem, ahogy van, testestül-lelkestül, szőröstül-bőröstül.  

Vagyis úgy döntöttem, számomra nem a házasság, mint olyan kilátástalanságáról, sokkal inkább az értékéről szól ez a regénye is Maupassant-nak. Illetve a kommunikáció, az őszinteség fontosságáról. Meg arról, hogy ami a szőnyeg alá kerül, abba előbb-utóbb úgyis bele botlunk. Vagy szaga lesz. De mindenképpen éreztetni fogja a hatását. Tehát vagy őszintén, vagy sehogy. 

 

A képek a regény 2004-es francia filmváltozatából valók

 Európa, Budapest, 1978, 838 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630716801 · Fordította: Justus Pál

7/10

2022 szeptember háromnegyede- Hideg van. Reggel már nagyon. Azért szeptemberben már nagyon régen volt 13 fok. S úgy különben nem történt semmi. Azon kívül, hogy lemaradtunk a Riverside és az Opeth koncertjéről is. A hétvégén Tide From Nebula. Még kétesélyes. 

Guy de Maupassant: Egy asszony élete – A SZÉPFIÚ – Péter és János (2. rész)

„A szépfiú”, avagy az érvényesülés iskolája hullámzó női öleken át a pincétől a csatornáig

maupassant_3_regeny.jpg

Az Egy asszony élete értékelése itt található 
a Péter és János című regényé pedig itt. 

Ez az írás a baloldali képen látható kötet értékelésének a második része. Logikus módon. Mert a második regényt, A Szépfiút tárgyalgatom benne.

Az értékelésem első része az első regényről itt olvasható: 
Egy asszony élete. A harmadik rész, a Péter és János pedig itt. 

S mert ez az értékelés második része, ezért az első rész bevezető szakaszát nem ismétlem meg. Annak elolvasásához így vissza kell lapoznod az előző bejegyzésre. De A Szépfiú értékelése anélkül is teljes értékű a Mohabácsi-univerzumban.

Egyébként az a bevezetés nagyjából a Maupassant-nal történt első találkozásomról és írói stílusának, erényeinek az átabota-bemutatásáról szól. Ebben Szerb Antal azért vérprofibb, mint én, és ezt még csak nem is szégyellem. Bár én vagyok a lelkesebb, és ő hidegfejűbb. Különösen, ami Maupassant regényeit illeti. Azokat nem is tartja annyira eredetinek. Maupassant írói kvalitását a novelláiban csodálja. Nem értünk mindenben egyet Szerb Antallal. S ha igen, akkor sem. 

A SZÉPFIÚ

Azt találtam mondani, talán a bibliofil-papír által ihletetten, hogy Maupassant egyfajta irodalmi Bibliát írt. (Pedig nem szeretem az óriási szavakat. Jobbára amekkorák, annyira üresek.) Ahogy abban a regényben, úgy ebben is benne van majdnem minden, ami az életről szól.; egy-egy nagy szegmense legalábbis. Isten közvetlenül nincsen. Bár ez azért lényeges különbség a Biblia és Maupassant között. 

Ahogyan az Egy asszony élete a kommunikációról, a hűségről, a gyermeknevelésről, a szülői szeretetről, az őszinteségről, a felelősség vállalásáról szólt, úgy A Szépfiú egészen másról. Georges Duroy, avagy ahogyan ő és a neje jobban szereti, Georges Du Roy de Cantel története az anyagi, társadalmi, politikai érvényesülés szamárlétrájának a története, egy fiatalember sorsán, döntésein keresztül. Jól sejted: nem patyolatfehér út ezen a létrán felmászni.

Duroy, bocsánat, Du Roy paraszti családból származik. Maga mögött hagyva a szüleit Párizsba megy, hogy (miképpen is kell mondani manapság?) kimaxolja a benne szunnyadó lehetőségeket, felépítse az imidzsét, és felhasználja az élet adta lehetőségeket. 

maupassant_3_regeny_belami.jpg

Georges Duroy (meg ami utána lett), igen fiatal és igen jóképű. Nem is nagyon ostoba. Legalábbis, ami önmaga felépítését illeti. Hamar rádöbben, hogy kemény, mindennapi munkával sehová sem fog jutni. Egy véletlen találkozás indítja el az újságírói karrierjét, bár életében semmit sem írt még. Mármint pár levélen kívül. De jóbarátján keresztül megismeri annak feleségét, aki gyakorlatilag megírja helyette a cikket. S elindul Georges karrierje. 

Nem fogom részletesen elmesélni, miképpen. Arra itt van a könyv. A női nem képviselőinek igen nagy szerepe van e karrier épülésében. Van, hogy Georges egyszerre három nőt kefélget, és ebből a háromból természetesen csupán egy a felesége. S Georges már a negyedik után pislog, mert fiatalabb, okos, s mert elsősorban kőgazdagok a szülei. Jól kell megválasztania az embernek, melyik nő tessék neki! (Gábor Zsazsa)

Az a gáz, hogy amikor elgondolkodtam, én mire jutottam az életben, amikor az anyagiak kerültek sorra, rájöttem, magam is sokat köszönhetek a női nem képviselőinek. Ha nem is lett mindegyik a szeretőmmé, aki segített. S akkor is, ha nem kellett érdekkapcsolatokat ápolnom, hogy bizonyos dolgok megfelelő kézben tartásáért anyagi források nyíljanak előttem. 

Rengeteget segített a nagymamám, de úgy mindig, egész életemben. Aztán meglepő segítségeket kaptunk, az exem és én a volt egyházunk tagjaitól, ott is elsősorban két család női szakaszától. De nagyon sokat köszönhetek Szerelmetesfeleségtársamnak is. Anyagiakban okosabb, előrelátóbb, mint én vagyok. Ezáltal mindig is jobban keresett. Bár korántsem ez volt a legfőbb szempont, amikor megismerkedtünk, ha széles mellel kitárulkozó akarok lenni, akkor a nagy kalapban azért jelentett némi megkönnyebbülés-faktort az anyagi önállósága. Mostanában SzFT édesanyja segített nekünk nagyon sokat. 

Vagyis ebben az értelemben is igaz, még akkor is, ha nem is a férfiúi vonzerőmről szól, hogy mi lenne velünk nők nélkül? 

Maupassant A Szépfiúban nem tart olyan távolságot a főszereplőjétől mint az Egy asszony életében. Úgy fest, nem képes rá. Amott Jeanne nem negatív figura, csak gyámoltalan és tehetetlen. A Szépfiú kezdetben, ahogy csetlik-botlik Párizsban, nem ellenszenves alak. Keresi, miképpen maradhatna talpon. Egy fillér sincsen a zsebében. Minden lehetőség számára, ami pár fillért hoz. Kénytelen megragadni a lehetőségeket, hogy túlélhessen. 

maupassant_3_regeny_belami_3.jpg

Aztán képessé válik arra, hogy ne csak megragadja őket, hanem meg is teremtse. A Szépfiú személyisége finoman alakul át visszataszító érdekalakká. Kezdetben a kapcsolatai nem csupán az előre jutásáról, a várható hasznáról szólnak, tartalmuk is van. Aztán lassan, ahogyan egyre stabilabb és stabilabb a társadalmi pozíciója, úgy ürül ki, sekélyesedik el minden körülötte. A szerelem már nem szerelem, csak lépcsőfok, barátság már régen nem létezik, csak kapcsolati tőke van, s „mindig több kell, mint amennyi van” (Doktor Herz). 

A Szépfiú jellemének, személyiségének a torzulását tehát Maupassant nem kezeli olyan visszafogott távolságtartással, ahogyan Jeanne sorsát kísérte. Nincsenek ugyan kifakadásai a szereplője ellen, semmiféle erkölcsi ítélettel nem illeti, nem kommentálja a tetteit, még mindig csak beszámol arról, ami történik vele. Az ítéletet, ahogyan az Egy asszony életében is, nem a narrátor, hanem valamelyik mellékszereplő mondja ki. Ez esetben többen is. 

Nem csupán a Szépfiú eladó. Eladó az egész világ. Benne minden férfi és nő. Azok is, akik a Szépfiú körül vannak. Lebzselnek. Legyeskednek. Páváskodnak.

*

Érdekes dolog ez a nőkkel! Mert egy férfi számára kevesebb vonzóbb dolog van, mint amikor egy nő éppen elcsábítja. Amikor macskává válik. Villan a szeme, nyújtózik, elvonul a férfi előtt, a mozdulataival kiemeli mindazt, ami szép a testében. Kívánatossá teszi magát, de nincsen benne megalázkodás.

A macska nem szeret, csak kihasznál. Mi férfiak szeretünk megőrülni a nőért. Imádjuk, ha van benne szenvedély, ha fel akarja kelteni az érdeklődésünket önmaga iránt, ha tudatosan korbácsolja a vágyainkat. Ha nem csak beleegyezik, hanem ki- és felhasználja, hogy férfiból vagyunk.

Ó, mit meg nem adunk, adnánk ezért!

Csakhogy a buta nők jobbára azzal vannak elfoglalva, hogy összehasonlítgatják magukat az ostoba, csinált, alaptalan szépségideálokkal, formákkal, követelményekkel. Soha nem jönnek ki, mert nem jöhetnek ki jól az összehasonlításból. Ezért nem is hisznek a saját csáberejükben Pedig... 

Viszont a csábítás helyett érkeznek a követelések, az elvárások, a piócaságok, a nyavalygások, hisztik, kiszámíthatatlanságok, az elsárkányosodás. Vagy az intim szféra liturgiái. Aminél semmi sem lankasztóbb, lohasztóbb. Egyfelől lenne az elvárás az imádatra, másfelől van a permanens kisebbségi érzés, „hát hogy nézek én ki, mit mutogassam magam neked?”. De én, a férfi, hogyan imádjam azt a nőt, aki nem becsüli saját magát, de közben tőlem, a férfitól meg elvárja, hogy önkívületben heverjek a lábainál? S ha heverek, vajon attól emelkedik az önbecsülése? Ne gondold! 

De van egy pont, amikor a nő lépes lemenni kutyába. A legtöbb férfi nem szereti a macskákat. Kutyások vagyunk. Izom, akció, nyíltság, barátságosság, harc, hűség, egyszerűség, engedelmesség. Semmi érdek, távolságtartás, gazdatartás, hűvösség... Nekünk nem csak a gazdi által adott kajára, hanem a gazdi egészére van szükségünk. A szagára, az érintésére, a melegségére, a tekintetére, a parancsaira, a dicséretére. S mindent megteszünk érte. 

maupassant_3_regeny_belami_4.jpg

Mármint, ha nem Bel Ami a nevünk. Meg akkor, ha a nő megmarad macskának, és nem megy le kutyába. Sőt, magunktól szívesen vagyunk kutyák, de ha egy nő kutyáztatni akar, hát menjen a fenébe. Nem kell póráz, nem kell húzd meg ereszd meg, automata-pórázhossz, nem kell szájkosár, nem kell rendőrfegyelem. Adjuk magunktól, ha követeled menekülünk. 

S ha egy nő lesz kutyává, attól menekülünk. Kevés visszataszítóbb dolog van számunkra, mint egy lábunkba kapaszkodó aszzonyszemély. Imádjuk, ha egy nő macskázik, hogy gerjessze a vágyunkat, de gyűlöljük, ha lába köze alamizsna-cserealap, hogy megtartson bennünket.

Ahogyan az is elviselhetetlen, ha nem érezzük, hogy férfiként kellünk neki. Elviselhetetlen, az is, ha a nő mindössze azért enged, hogy megőrizze a családi békét. De hátrahőkölünk a tartás, az egyenes gerinc nélküli teljes kitárulkozástól, a feltétel nélküli megalázkodástól is.  

Állt a lány velem szemben, a szeme vöröslött az elfojtott sírástól. Nem volt szép lány, de nem volt csúnya sem, csinos is volt, esze is volt. Teljesen kétségbe volt esve. 

– Moha, miért nem kellek én egy pasinak sem? Mi a baj velem? 

Nem voltam célpont a számára, házas voltam és monogám, ezt tudta is rólam. Soha, egyikünkben sem merült fel, hogy legyen köztünk bármi is, pusztán jó barátságban voltunk, tudtunk beszélgetni. 

A válaszom készen volt, s mert okos lány volt, viselte az őszinteséget, nem pátyolgatást várt. 

– Tudod, úgy vagyunk mi pasik bekötve, hogy ha érezzük, hogy mindenáron meg akarnak fogni, kötni bennünket, azonnal működésbe lép a menekülési ösztön. Az a baj veled, hogy azonnal kapaszkodsz, nem hagysz teret annak, hogy kifejlődjön a kapcsolat. Kapaszkodj meg: a tartás, a személyiséged természetes büszkesége hiányzik. Azt érzik, hogy nem kell küzdeni érted, nem kell téged meghódítani, mert feltétel nélkül behódolsz. Hiába tudják, hogy nem vagy kurva típus, az ekkora feltétel nélküliség mégis kurvássá tesz. Még akkor is, ha nem fekszel le velük. A kapaszkodási kényszered gerinc nélkülivé tesz. Engedd, hogy küzdjenek érted, magasabbra árazod magadat minden téren. 

Sírt. Nagyon. De értette, miről beszélek.

Ez a beszélgetés úgy húsz éve zajlott köztünk. Tíz éve még mindig nem volt párja. Mert az esze értette meg, amit mondtam, az érzéseivel nem tudott mit kezdeni, ezért képtelen volt váltani. Nem változott a stratégiája, ezért újra és újra termelte a saját problémáját. A boldogtalanságát, a társtalanságát. Manapság nem tudom, mi van vele. 

 Maupassant regénye nem fejeződik be, csak végetér. Nem tudjuk meg, a Szépfiú legutolsó, gennyes, de kétségtelenül sikeres akciója meghozta-e számára a várva várt politikai pálya sikerét is. De minimum milliomossá lett az akció végett. És végleg visszataszajtóvá. 

maupassant_3_regeny_belami_2.jpg

*

Maupassant regényének legszembetűnőbb erénye, hogy véleményt most sem mond. Nem kommentál, nem értékel, egy darab indulatszava sincsen Georges ellen sem, a lábainál csúszómászó nőkre sem. Csak bemutat. S mindezt olyan ügyesen, hogy mégsem lesz sem távolságtartó, sem hűvös. Bár nem derül ki, magában milyen viszonyban van a teremtett szereplőivel. Ezért bár egyértelmű, hogy mit szeretne mondani, semmiképpen sem szájbarágós. 

Nem jártam precízen utána, de úgy tűnik, ez a legtöbb esetben feldolgozott írásműve. Látod, itt is legalább három filmváltozattal és egy tévésorozattal találkozhattál. (Sajnos megnézhető formában csak az utolsó plakát szerinti, 2012-es változatot leltem meg, amitől a főszereplő miatt némileg ódzkodom: vámpírnak is rossz volt, s nekem ő semmilyen szinten nem Bel Ami. De majd meglátjuk, amikor meglátjuk.) 

A Szépfiú történetében benne van a hideg, gátlástalan karrierépítés, a politikai szerepvállalás és a kölcsönösségmentes párkapcsolatok kritikája. Anélkül, hogy bármelyiket egy kritikus szóval illetné. Ahogy nem teszi ezt Franciaország gyarmati politikájával, a sajtóval, a gazdasági manőverekkel, a zsidó manipulációkkal, az arisztokrata gőggel, a politikusok magánéletével, a sznobizmussal szemben (érdekesség: más néven, más címmel ugyan, de jelentőségteljes teret kapott a könyvben Munkácsy Mihály Trilógiájának társadalmi sikere is). 

Ám tüneményes az a mesteri felépítettség, amellyel lefesti, hogy Georges minél magasabbra jut, annál mélyebbre süllyed. Gyakorlatilag csak az érdekei végetti gyilkosság marad ki a szórásból. Mert annyira nem tökös legény. Sőt, a végén inkább csúszómászó. S minél célratörőbb, minél sikeresebb, ismertebb, annál inkább az. 

Jellemfejlődés, ha negatív írányú is, tehát vastagon van a könyvben. S valahonnan jut valahová: a pincéből a csatornába. 

Szerb Antal hiába is fikázza Maupassant regényeit, hogyan is kell mondani, engem megvett kilóra magának. 

maupassant_3_regeny_gm_4.jpg

Európa, Budapest, 1978, 838 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630716801 · Fordította: Benedek Marcell

9/10

2022 szeptemberének közepe. Szerda van, de itthon vagyok, szabin: ma jöttek a Főtávosok, új, egyéni mérőket felszerelni. S ha már itthon voltam, elvittem szervízbe SzFT bringáját. Minden félsiker: a Főtávosok itthagyták az új mérőt, de az új radiátorokra ők felszerelni nem tudták, hívjuk ezt és ezt. A szerviz meg azt mondta, hétfőig teljesen tele vannak, térjünk akkor vissza rá, törött egy küllő, ettől tojás a felni, addig ne is használjuk a cangát. De legalább az SzFT által tegnap elméretezett kávéfőzőnket csont nélkül ki tudtam cserélni az Auchanban egy kisebbre. Létrejött a kétharmados sikertelenség. De legalább az egyharmad sikerült. S amíg a Főtávosokra vártam, nagyjából ki is takarítottam. Csuda jól idomított férjanyag vagyok, nemde? 

Guy de Maupassant: EGY ASSZONY ÉLETE – A Szépfiú – Péter és János (1. rész)

„Egy asszony élete”, avagy miről szól egy ember élete?

maupassant_3_regeny.jpg

A Szépfiú értékelése itt található 
Péter és János című regényé pedig itt. 

Maupassant nevével a másfél éves, honvédségi bohóckodásom közben ismerkedtem meg. Hétvége volt, nyár, ilyenkor tisztipincérként kevesebb volt a munkám, alig volt valaki, akit ebédeltetnem kellett. Akkoriban éppen büntiben voltam, így nem tudtam meló után hazamenni, ahogy rendesen. Sutyák őrnagy (komolyan így hívták, ne röhögj!) elvette a katonakönyvemet, mert nagyon zsíros volt az oldalas, amit vittem neki. Ő volt a hadtápparancsnok. S mert nem tudtam kimenni a laktanyából, hát bent maradtam. S munka híján már akkor is jobbára olvastam. Akkor éppen Maupassant novelláit. Ugyanebben a sorozatban, amiben most ez a három regény megjelent. 

A novellák olvastán egészen elképedtem. Tökéletesen érintetlen voltam Maupassant-olvasásában, ezért teljesen lesokkolt, hogy így is lehet novellákat írni. Nagy volt a szerelem, de aztán mégis elsodort minket az élet egymás mellől. Nagyon. Elröppent harminc év. Valamelyik este csak úgy találomra nyúltam az egyik könyvespolcra. Szoktam ilyet tenni. Ez a kötet akadt a kezembe. Hála Istennek!

A megjelentetője a Helikon Kiadó, aki a hetvenes évek végén hat kötetben kiadta a szerző összes prózai művét. Hiszed vagy sem, ebből egy-egy könyv simán elfér egy kézben, olyasféle formátum, mint amilyen az Európa Kiadó Modern Könyvtár sorozata volt, s olyan két centi vastag. Ennek ellenére nyolcszázharmincnyolc oldal/darab. Naná, persze, bibliofil a papír. 

Henri René Albert Guy de Maupassant  az író teljes neve. Ebből a végét szokták használni, a Guy-tól. Maupassant hat regényt írt, és úgy kétezervalahányszáz oldal elbeszélést. Mindössze tíz év alatt. Aztán negyvenhárom évesen meg is halt.  Bakker, negyvenhárom évesen! Mint az édesapám... Csak ő egy sor szépirodalmat sem írt soha. Tudtommal. De gyönyörű szépen írt. Mellékvágány, csak nekem fontos...

maupassant_3_regeny_gm.jpg

Ha az írásművészetét egy szóval kellene jellemezni, akkor: tömör. Ha kettővel, akkor hozzátenném még a realistát is. Ám a tömör realizmus nem teszi sem hideggé, sem érzelemmentessé. Ezért kell nagyon vigyázni a jelzőkkel. Ahogy Szerb Antal fogalmaz, az máris teszetősebb.

Oly szigorúan klasszikus a vonalvezetése, mint a régi francia és olasz novellistáké,
tiszta epikus, csak az események elmondására szorítkozik.
Ha mulatságos történetet beszél el, ő maga közben sosem tréfál,
stílusának egy arcizma sem rándul meg.

S persze lehet ezer szóval körbeírni egy szerző írásművészetét, végső soron akkor sem tudjuk meg, milyen őt olvasni. Csak abban az esetben, ha rossz szerzőről van szó. Akkor elég azt mondani, hogy unalmas, és tudjuk, miről van szó. De ha azt mondom, Maupassant szikáran lenyűgöző, vagy hogy letehetetlenül reális, akkor mit mondtam? Semmit. Mert ezeket a jelzőket olvasva simán azt hihetnéd, hogy Maupassant egy érzelmi fapad, olyan száraz, akár a Kalahári-sivatag, s olyan hideg, hogy csak kesztyűben lehet olvasni. Pedig frászt, apuskám, nagy fittyfenét! 

A tömör, letehetetlen realizmusával és a lenyűgöző szikárságával is úgy játszik az érzéseinkkel, akár Szász Dávid (Mandrake Moon) az orgonáján. 

No, figyelj csak, olyat mondok, hogy három lesz belőle! Nagyon régen nem olvastam ekkora élvezettel könyvet!  

maupassant_3_regeny_gm3.jpg

Ami voltaképpen három könyv. Ezért három részre is osztottam az értékelésem megírását. Következzék tehát az első rész, amelynek témája az első regény: 

EGY ASSZONY ÉLETE

Elmondani nem tudom az okát, csak bennem van: hosszú évtized óta van bennem valami távolságtartás a 19. századi udvarházakban, kastélyokban játszódó történetektől. Ülnek a kertben, sétálgatnak, piszok udvariasan utálják egymást, és rohadt bénán nem merik kifejezni a szerelmüket, süteményt esznek, tüllök, fodrok, lovaglócsizmák, teáscsészék, nyávogások, lovaglópálcák, arisztokratikusan nyávognak a nők, unalmasan beszélgetnek vastag szivarjaik mögött a férfiak, miegymás.

Valahogy olyan egyforma mind. S számomra nem vonzó. 

Ha akarom simán elfér a sorban az Egy asszony élete is. Mert egy kisebb, vidéki kastély a cselekmény fő helyszíne, és minden más is stimmel az előbbi felsorolásból. Vannak arisztokratikus szomszédok, átjár az éppen aktuális abbé, van udvarias nyavalygás, van teázás, kávézás, süteményezés, kilovaglás, kikocsikázás. Miegymás. 

De nem akarom. Azért nem, mert itten kérem szépen, hiába ugyanaz minden, mégis minden egészen más! Más, mert ezt a regényt Monsieur Maupassant írta! S már attól egészen más! 

Jó, máris visszafogom az elfogult lelkesedésemet... És tényszerű leszek. Mindjárt! Bocsánat az elragadtatottságért!

maupassant_3_regeny_asszony_2.jpg

*

Két ember sohasem tud egymás lelkéig eljutni, gondolataik legmélyére;
hogy egymás mellett járnak, néha egymásba fonódnak,
de nem válnak eggyé; hogy erkölcsi lénye mindenkinek magányos marad egész életében.

Úgy tűnik, sokak szerint ez a történet kulcsmondata. Annyira nem biztató és nem optimista. Van magyar verziója is. 

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
 

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Persze, jól tudod, ezt Tóth Árpád írta, a Lélektől lélekig című versének a befejezése. Úgy fest, a költőnk tapasztalata némileg összecseng a francia író úgy száz évvel korábbi tapasztalatával.

Ám hadd ágaskodjon bennem a tiltakozás! Mert ketten mondják, s bármekkora tekintélyek is, attól még nem ziher, hogy igaz is, amit állítanak.

Bár vitathatatlan, hogy sok igazság van benne...

Azon már sokat gondolkodtam, hogy mennyivel egyszerűbb a kutyák egymás közti kommunikációja: ha haver vagy, csóválod a farkadat, ha nem csípsz engem, morogsz és harapsz. Én ugyanígy jelzek feléd, ha kutya vagyok.

Emberként árnyalunk, szanaszéjjel beszéljük a dolgokat, „próbáljuk így, próbáljuk úgy, s csak reméljük, hogy az élet győz”. (Doktor Herz) S jobbára nem sikerül... 

Nem könnyű dolog a kommunikáció, egyáltalán nem az, még egymást szerető emberek között sem. Hát még, ha valami konfliktus is nehezíti a dolgot... S pláne, ha még úgy különben sem képesek a kommunikációra. Mert sohasem tanulták, mert gátak vannak, mert nem képesek rá. Tény, hogy a társadalmi közeg, a szocializáció, a műveltség is meghatározza a kommunikáció minőségét.

Bár ahogy a Facebook komment-szekcióiját olvasgatom (mind ritkábban és ritkábban), egyre inkább úgy érzem, nem feltétlenül áldás az írástudatlanság felszámolása, sajnálatos, hogy némelyek megtanulnak írni.... 

maupassant_3_regeny_asszony_1.jpg

*

Jeanne (meglepő, Zsánnak kell ejteni, mintha csak férfinév lenne) zárdában nevelkedett, de a szülei hazahozzák onnan. A lány tizenhat éves, szeleburdi, életszerető. A szüleit is nagyon szereti. Azok is őt. Hiba nincsen. Édesapja báró. Nincsen nagy vagyona, de szépen éldegélnek a birtokok jövedelméből. Nagyon hamar kiderül, hogy ők hárman összetartoznak: tudnak együtt, ugyanazon nevetni. Hatalmas kincs, barátom, én mondom! 

Jeanne igen gyorsan férjhez megy egy környékbeli vicomtehoz, Julienhez. Akivel úgy jár, ahogy a vulgáris vicc mondja: 

– Tudod, mi befolyásolja leggyorsabban a női libidó negatív változását? 
– ...
– A házasság!

Csak itt reciprokban: Julien viselkedése a nászút után hatalmas fordulatot vesz. A báró, az após házában élnek, de Julien úgy tesz, mintha az övé volna minden. Intézkedik a béresek között, házi szokásokat változtat meg a takarékosság jegyében, s vastagon elhanyagolja a feleségét, üvöltéssel akarja anyós-após ostoba pénzügyi gondolkodását (értsd: felelősséget vállalnak Julien tetteiért egy szolgáló életében) a helyére tenni.

De elsősorban: minden tekintetben elhanyagolja a feleségét.  Aki pedig szép, kedves és életvidám nő. Legalábbis kezdetben mindez igaz rá. A hanyagolás azonban nem azt jelenti, hogy Julien szüzességet fogad, csak éppen nem Jeanne-nak adja meg a köteles házastársi jóakaratot. Vagyis nem csupán neki. A változatosság gyönyörködtet.

– De miért nem váltak el? – kérdezte a fim közös megnézése után Szerelmetesfeleségtársam, akibe az első találkozásunk fél órája után szerelmes volta, csak hinni nem akartam, hogy az vagyok. S azóta is úgy maradtam, az összes vitánk, veszekedésünk, megoldatlan problémánk ellenére. 

– A 19. század elején vagyunk. A társadalmi szokások, tabuk, az egyház, a vallás még mindig élő hatalma...

Én a 21. században váltam, de exanyós azt találta mondani, hogy milyen szégyen ez neki, az ő családjukban még soha nem volt válás. (Elfelejtette, hogy van egy másik lánya is, akinek az életében bizony azelőtt előfordult ilyesmi.)

De álljunk meg egy picit. Nem jutottam megoldásra de sokat töprengtem a szabad párválasztás kérdésén. Ha olyan könyvvel, filmmel találkozunk, amiben föld megy a földhöz, birtok a birtokhoz, vagy éppen ennek hiányában választják el a szerelmeseket egymástól, felháborodunk, forr a vérünk az elmaradott, kegyetlen gondolkodás miatt. 

Aztán nesze, jött a felvilágosodás, a kékharisnyák, Nórák levetett babaházai, a hatvanas évek szexuális felszabadulása, és ma már az összekényszerített párok a fehér holló. Legalábbis Európában. Legalábbis jelenleg. 

Ohó, de jó, akkor most önfeledt boldogságból és egymás feletti boldogságukba burrogó gerlepárokból áll a nemrég még lelki nyomorban senyvedő sárgolyó földrészeinek döntő része, ugyebár? 

Hát nagy büdös francokat, pajtikám! Szabad a válás, válunk is nyakra-főre, szirre-szarra (ezt így kell írni?). Hiába mi választjuk egy életre a párunkat, a szerelmünket, soha ilyen értéktelen nem volt a holtomiglan-holtodiglan. Az agyam dobtam elfelé, amikor még Popper Péter is azt erősítgette, hogy az evolúció által vagyunk állandó partnercserére definiálva, s hogy régen a holtunkiglan azért maximum pár évtizedre szólt, nem valóban egy teljes életre, tehát jogos és indokolt, ha a párok félre akarnak kufircolni. Magyarország egykori legnevesebb pszichológusát hallottuk! 

Szóval szabadon választunk párt, de mintha mégsem lenne tejjel-mézzel-szerelemmel folyó Kánaánná ez a bolygó. Maximum a tejet és a mézet felcserélték a nemi váladékok, de ettől valahogy mégsem lett nagyobb a boldogság. 

Jeanne házassága tehát nem lesz boldoggá. Pedig ez sem volt kényszerített házasság. Hamarosan kiderül, hogy a férje, Julien egy agresszív, de legalább felelőtlen faszkalap. Aki zokon vesz mindent, de mindent, ami nem az ő szája íze szerint történik. Az a csoda, hogy a báró olyan udvarias és engedékeny vele, amilyen, és nem dobja ki a kastélyából. 

Aztán Jeanne-nak gyereke születik. Ami Julient nem tartja vissza a további puncikergetéstől. Ami egy esetben végzetessé válik. 

maupassant_3_regeny_asszony_4.jpg

Aztán Jeanne elveszíti az édesanyját. A fia felett sem múlnak nyomtalanul az évek: felnő, kirepül a nagyvilágba. Másképpen mint az apja, de belőle is egy felelőtlen faszkalap válik. Akinek az össztudománya abban merül ki, hogy pumpolja a nagyapját. Majd annak halála után az anyját. Lehet gondolkodni az ajnározott gyermekek nevelésének az eredményességéről, illetve arról, hogy mi a szeretet.

Többször hallottam, a munkahelyemen, az idős otthonban is, amióta nagypapa lettem, hogy a nagyszülő feladata nem az, hogy nevelje, hanem, hogy szeresse az unokáját. Mert a nevelés a szülő feladata. 

Ez ellen az emeletes marhaság ellen mindig ezerrel tiltakozom.

Egyfelől, mert valóban szeretem azt a gyereket, akit nem akarok nevelni, hanem (ezek szerint) csak a seggét nyalni és kiszolgálni a kénye-kedvét? Ezt hogyan gondolhatja bárki is komolyan? 

Másfelől ugyan miért ne lenne a nagyszülő feladata is a nevelés? Hajítsa a sutba az évtizedei tapasztalatát, ne erősítse a szülőket, ha helyes célokat tűznek maguk elé a csimota fejlődésében? Sőt, vágjon alájuk, ő legyen a jó zsaru, a szülők meg a rossz zsaruk? Rombolja, amit azok építenek? Kérdőjelezze meg az elveket, a viselkedési szabályok érvényességét, a mindennapi fogmosás jelentőségét, mert szereti az unokáját? Nem az a jó a gyereknek, ha azt tapasztalja, hogy az elvek mindenhol nagyon hasonlók? 

A mondat teljesen összekeveri a nevelés és a fegyelmezés szavakat. Bár még a nagyszülői fegyelmezés elmaradását is tökéletes marhaságnak gondolom. Ja, és a fegyelmezés nem azonos a permanens büntetéssel, a szakadatlan seggre pacsival. 

Telnek-múlnak az évek, végül Jeanne egyedül marad a birtokon. Piszok szerencséjére visszatér az egykori tejtestvére és szolgálólánya, aki a kezébe veszi az életének irányítását. Ha nem tette volna, Jeanne a szegényházban végzi. 

Mindent azért nem mondok el, ez is sok. 

*

Vajon miről szól egy élet? S minden élet szól valamiről? Mi az, ami a mi dolgunk, hibánk, felelősségünk a boldogságunk érdekében? A megélt és elszalasztott lehetőség? Vagy igaz a mondás, hogy ember tervez, Isten perverz? 

S mondta bárki is egyáltalán, hogy boldogságra születtünk erre a Földre? 

Az én generációmnak eddig piszok mázlija volt!

A hatvanas évek közepén, végén születtünk. Fegyvert csak a seregben láttunk. Éltünk a kádári diktatúrában, átvészeltünk néhány komoly változást, súlyos csalódást, de amióta élünk nem lőttek a fejünk felett, nem kellett éheznünk, nem kellett fáznunk. Ha nem is dőzsöltünk, de nélkülöznünk sem kellett. Nem vitte el senkinket sem a marhavagon, sem a lefüggönyözött fekete autó, sem a szovjet felszabadító elvtársak, hogy vagy csak évtizedek múlva térjen vissza valahonnan rohadt messziről. Ha egyáltalán... Nem hullottak ránk bombák, nem léptünk aknára, nem lőttek ránk a pártház tetejéről, s nem ment át rajtunk idegen lánctalp. Békében, viszonylagos boldogságban éltünk.

Bár persze nincsen az a béke, nincsen az a tele has, nincsen az a nyugalom, amiben ha valaki akarja, meg ne találhatná a maga nyomorát. Ebben mi emberek vérprofik vagyunk. 

De mégsem boldog ez a generáció sem. 

*

Hej, de mennyire féltem a most nyolchónapos unokámat, mennyi aggodalom van bennem az ő jövője miatt! Mert ahogyan a világ most fest, neki nem lesz ennyire nyugodt, békés élete... Szegény, kicsi Lili! 


*

Édesapám (tudod, aki ugyanúgy negyvenhárom évesen halt meg mint Maupassant) sem élt boldog életet.

Tizenkilenc évesen szerelemes lett egy vidám, mosolygós, csinos, kézilabdás csajba. Nagy volt a szerelem. Mindkettejük részéről, és egymás iránt. A hamarost megejtett esküvőn a csajszi pocakja már gömbölyödött is velem. Hogy aztán a születésem után fél évvel egyértelmű legyen: a terhesség valamit felborított a szervezetében, ami borulás végeredménye a leukémia volt. Amit akkoriban egyáltalán nem tudtak gyógyítani. Bár a csajszi, Anyu hét évig még mosolygott. Aztán soha többet. Huszonhét évesen halt meg. Gondolj bele, huszonhét év... Mi az? Semmi!

Apu egy életre felborult. Soha nem lépett túl Anyu halálán. Volt még nője, alkalmi is, állandó is, kettőt feleségül is vett, de huszonnyolc éves korától gyakorlatilag egy vergődés volt már csak az élete. A későbbi két házassága maga volt a borzalom. 

A harmadik felesége lenyúlta amije csak volt. Igaz, ha nem tette volna, Apu kezéből akkor is elfolyt volna már minden. Akkorra annyit ivott, hogy a teste tele volt véres sebekkel. A negyvenes évei elején úgy fiatalos hatvanasnak tűnt. Józan egyre kevesebbszer volt. Az ital vitte el. Nem lassan, nem feloldva a szervezetét, hanem egy határozott csapással. Apu az ellenpéldája annak, hogy a részegekre vigyáz az Isten: úgy hanyattlökte az Úr, és olyan erővel csapta a tarkóját egy lépcső széléhez, és annyi eszet nem adott a szintén részeg apai nagymamámnak, hogy az mentőt hívjon, ne csupán siránkozzon a fia egyre tompuló tekintetű teste mellett abban a Gvadányi utcai lépcsőházban... 

Amikor meghalt, gondolkodtam: ennyi volt? Basszus! Ennyi? Két év szerelem, boldogság? Aztán a felesége miatti állandó gyötrelem, félelem, aggódás hét éven át... Nem együtt utazgatások, főzőcskék, nevetések, kirándulások, örömök, játékok, hanem infúziók, kórházi befekvések, egymástól távol töltött éjszakák, zárójelentések, körömrágások. Aztán meg toporgás a múlt gyógyíthatatlan sebeinek fájdalmában, a mi lett volna ha-önsorsrontó vágyakozásában. 

S múltak az évek. Amik alatt aztán az alkohol elvitt, elvett mindent tőle, s csak örök elégedetlenséget, életutálatot, állandó szentségelést hagyott. 

Ennyi az annyi? 

Álmokkal, nagy vágyakkal, tervekkel indulunk, reméljük, akarjuk a boldogságot, és mi akarjuk meghatározni, hogy mi is tesz boldoggá. Aztán mert nem úgy jönnek össze a dolgok vagy a múltban, vagy a permanens jövőben élünk és minden és bármi kevés, amit a ma ad. 

Ezért tűnhet úgy, hogy Jeanne is elvesztegette az életét. Kastélyban élt, a tenger mellett. Volt egy gyereke, akit kiszolgált. Lovagolhatott, amikor akart. Szerették a szülei, ő szerette a szüleit. Nem volt boldog a házassága, de kapott új nyitásra lehetőséget. 

Egy alkalommal az őt gondjaiba vevő szolgálója a szemére is hányja, hogy mi lett volna, ha mindennap hajnalban kell kelnie, szükségszerűen végig kell dolgoznia minden napot a betevőét és a fedélért a feje fölé, ha be kell osztania minden garast? Akkor mit mondana? 

Persze, mindeninek a maga fájdalma és megpróbáltatása a legnagyobb. Kire mit szab az Ég. A másik mindennapos megpróbáltatásai sokszor érhetetlennek tűnnek a számunkra. Ha csak annyi bajunk lenne mint neki, de jó lenne!

maupassant_3_regeny_asszony_3.jpg

Egy ideje nem a szívem csücske Bródy János. De azért sokszor eszembe jut egy régi dalának ugyancsak gondolatébresztő részlete: 

A magány az nem az, ami körülvesz, 
hanem az, ami hiányzik itt belül.

Szeretek élni. Ahogy múlnak az évek, egyre inkább megtanulom, hogy ami most van, lehet élvezni. Sokszor az egészen apró dolgokat is. Hogy süt a Nap. Hogy elmehetünk kicsit bringát tekerni itt Óbudán. Meginni egy sört a Római téri Synthesisben, vagy a Duna-parton, a belga söröket áruló pünkösdfürdői kiskocsmában. Hogy esik az eső, és békésen üldögélhetünk itthon, filmezhetünk, olvasgathatunk, írogathatunk, szeretkezhetünk. Hogy van otthonunk. Hogy kártyázhatunk anyóspajtással a csillaghegyi kertjében. Hogy finomakat főzhetünk („De jót fogunk enni ma is, Morzsám!”). Hogy idén is voltunk nyaralni, hosszabban is, rövidebben is, Gyulán, Debrecenben. Hogy foghatjuk egymás kezét. Hogy van egy fiam, aki aggódik értem, és próbálja rendbe tenni, amit én szemmel láthatón nem tudok, s hogy hetente többször beszélünk. Hogy van egy szép, vidám lányom, akinek van egy mosolygós, kedves kislánya. Hogy mindkettejüket, a fiamat és a lányomat is nagyon szereti a maga párja. Hogy ha nagyon távol is laknak tőlem, de vannak barátaim. Hogy olvashatok, és néhány könyvet havonta meg tudok venni. A kis szivarok íze... (Ezt tudják meg az orvosaim!) Sorolhatnám. 

Már nem akarok világot megváltani, mindent jobban tudni, embereket megváltoztatni, jobb élethez segíteni. Csak lenni, s ha kell, segíteni. Nem minden áron. 

*

Persze, túlzás, de Maupassant regénye egyfajta Biblia. Talán a bibliofil papír hozta a hasonlatot. Remélem, hogy inkább az írásművészete. Nem rág szájba, nem vált meg, nem mondja meg a tutit. Csak elmondja, hogy egy életünk van. Olyan, amilyen, úgy alakul vagy éppen úgy alakítjuk, ahogyan, de csak egy van belőle. S hogy feltehetjük a kérdést: 

Miről szól ez az egy élet?

Nem kell nagy dologról szólnia. Nézz néhány nagy művészre! Mire ment Jim Morrison azzal, hogy hatalmas dologról szólt az élete, hogy már az életében is ikonná vált? Szívesen lennél Jim Morrison? (Mondtam egy nevet, ami elsőre eszembe jutott, de lehetne sorolni.)

Nagyimnak nem volt nagy élete. Semmi grandiózusat nem tett le az asztalra, Szeretett. Ezt leginkább anyagi gondoskodással tette. Nem egyszer nagyon komoly tételben. Szerelmetesfeleségtársam édesapja sem volt nagy ember. De látom a páromon, hogy az élethez való hozzáállása honnan érkezett. A munkája precizitásában is, a humorában is, az emberekhez való hozzáállásában is. 

Nagyi élete a gondoskodásról szólt. Misi bácsié az élet, a most szeretetéről. És a munkában való alkotásról. 

Ha a helyiértékükön kezeljük a dolgokat, voltaképpen rájöhetünk, hogy egy csomó probléma nem is létezik, csak generáljuk magunknak azzal, hogy nem vagy rosszul élünk a kis lehetőségekkel, örömforrásokkal. 

Mennyi évet elvesztegetett Jeanne! Nem hibás, csak öntudatlan. 

Milyen fantasztikus író Maupassant! S milyen régen olvastam ilyen szűnni nem akarón egy könyvet. 

maupassant_3_regeny_gm2.jpg

A filmképek a regény 2005-ös, francia adaptációjából származnak.

Európa, Budapest, 1978, 838 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630716801 · Fordította: Illés Endre

10/10

2022 szeptemberének közepe felé. Egy hetet itthon voltam ezzel a ki nem tört nyavalyával. De még ez is jó volt. Holnaptól újra munka. Nincsen kedvem hozzá, jobb Szerelmetesfeleségtársammal lenni. De nem berzenkedek a dolgozda ellen zsigerből. Szeretek vezetni, s megszakadnom azért nem kell benne. Csak a pénz kevés. De süt a Nap, Szerelmetesfelesgtársamhoz valami hihetetlenül megnyugtató hozzábújni, érezni az ugyancsak meglevő testét, az illatát. 

Le Storie 6.: Paolo Morales – Davide De Cubellis: Visszatérés Berlinbe

Mennyire nehéz lelkiismeretes bérgyilkosnak lenni?

le_storie_6_visszateres_berlinbe.jpg

Alább olvashatsz valamelyest részletesebben is a Le Storie című olasz képregény-sorozatról és a magyar kiadásáról. Amiből négy kötet jelent meg, egyenként 250 példányban. Ami nem sok. Elfogyhat könnyen. Tud ilyet csinálni egy kiadvány. 

Az első, hozzám kerülő kötet meggyőzött. Nem mondom, hogy a Serrgio Bonelli Editore-ban, az eredeti olasz kiadóban nem lehet csalódni (lehet, s ráadásul az egyik ászukkal a Dylan Dog egy-két kötetével sikerült lukra futnom), de a nagy számok törvénye alapján ennyi belefér; a lényeg azonban a többi. Ami meggyőző. Így vagy úgy, vagy mindenhogyan. A Visszatérés Berlinbe inkább a történetével ragad meg. De aggodalomra semmi ok: a rajzok is teljesen a helyén vannak. Vagyis a magyar Le Storie-sorozat eddig 2:0-ás győzelemre áll. 

A Sergio Bonelli nevű olasz képregény-kiadó füzeteinek, könyveinek kiadásával Magyarországon több kiadó is foglalkozik. Bőven van miből válogatniuk. A Le Storie című sorozatba a Nero Bianco Comix fogott bele. Nem tudom, hogy tervszerű volt-e, hogy csupán ízelítő jelenjen meg az eredeti sorozat köteteiből, vagy csupán így alakult. A sorozatról az előző kötet értékelésénél a következőt írtam. 

Le Storie

Le Storie-sorozatban a többi Bonelli-sorozattól eltérőn nem egy adott főhős mindenkori kalandjaival foglalkoznak a füzetek. A sorozat darabjai egymástól független, önálló történeteket mesélnek el. 

A kiadó ráadásul tényleg nem kötötte magát semmihez, sem térhez, sem földrajzhoz, sem témához, sem történelmi korhoz (bár a Vadnyugathoz igen feltűnő a vonzódás), sem időhöz, sem zsánerhez, kizárólag a kaland meglétéhez. 

Az első kötet 2012-ben jelent meg, azóta pedig, ha jól turkálom a sorozat oldalát, még 135 darab.  Érdemes egy kicsit elidőznöd ennek a Le Storie-linknek a megpislogásával! Nem nagy falat. De egészen biztosan érdeklődés- és vágyakozás keltő. 

Minél többet tudok a Bonelli Editore-ról, annál mélyebb az elismerésem. Nagyon ügyes a koncepció, és remek a kivitelezés! S csettintésre méltó a függőséget okozó kivitelezés. 

Nem tudom, honnan az információ, de a moly.hu oldalán a sorozat magyar kiadásáról azt olvasom, hogy lezáródott. Mármint a magyar kiadás. Eddig mindössze négy kötet jelent meg. Ezt látom, ha odanyitok. 

le_storie_a_vegzet_turelme_01.jpg

Rettentő csalódás. Anyagilag piszok megkönnyebbülés. De a maradék három kötetre szemet vetettem. Még mindegyik megvásárolható.

Formailag és könyvi minőségében semmi kivetnivaló nincsen ennek a kötetnek a magyar kiadásában. A5-ös méret, puha borítós, jól kézben tartható, masszív, jól olvasható, szép nyomatú, fekete-fehér kiadvány. 

A berlini háttérhatalom, amikor a fal leomlott

A német fővárost, Berlint huszonnyolc év, két hónap és huszonhét napig egy százkilencvenkét utcát kettévágó, százhetvenhat kilométer hosszú betonfal osztotta ideológia alapon két részre. Bizonyítva a kommunizmus alapvető idiótaságát, korlátoltságát és zsigeri agresszivitását. A berlini fal jelképévé lett a kommunista rendszer minden negatívumának.

le_storie_6_visszateres_berlinbe_10.jpg

Még a pink floydos Roger Waters is a berlini fal leomlásától tette függővé, hogy előadja-e még élőben korszakalkotó művét a The Wall-t. Tartotta a szavát. S hát persze, hol máshol, ha nem ott, de valóban újra színpadra állította. Meg azóta ezerszer máskor. (A budapesti koncert is valami csodálatosra sikerült.)

Bár a magam részéről éreztem valami csúsztatás a dologban. Waters eredendőn balos politikai beállítottságú. (Ami persze nem jelent egyet a balos diktatúra helyeslésével. Ahogy a jobboldaliság sem jelent egyet a nácizmussal.)

The Wall pedig inkább az egyén lelkében épülő falakról szól, mintsem a külső szabadságról. De legyen Watersnek. A közönség meg jól járt. Nagyon. 

A berlini koncert 1990. július 21-én volt. 

Nos a Le Storie története éppen a fal bontásának estéjén kezdődik. Aztán átszáguld húsz évet. A bevezető történetben meggyilkolnak egy a feleségét szülni vivő apát. Vagyis csak készül vinni, de nem lesz alkalma, egy pisztolygolyó megállítja. 

Úgy húsz év múlva vesszük fel a fonalat. Egy fiatal újságíró srác és a kamerawoman-je az utcán próbál interjút készíteni egy politikussal. Ütésváltásig fajul a dolog. Aznap este a barátaival iszogat egy bárban. Ahol megismerkedik egy fiatal lánnyal. Aki fel is megy a srác lakására. Nyakkendőkkel kikötözi az ágyhoz. Izgalmas bevezető... Aztán egy következő nyakkendővel fojtani kezdi a srácot. Aki el is veszti az eszméletét. Amikor magához tér, a kezeit, lábait lekötő nyakkendőktől szabad. Az ablak kitörve. Kinéz: az őt fojtogató lány az utcán hever, szemmel láthatóan a zuhanástól szörnyet halva. Jön a rendőrség, kihallgatás, miegyebek. Kiderül: a lány bérgyilkos volt... Vagyis a srác célkeresztben van. 

Felbukkan egy joviális, idős úriember, aki hamar megnyeri magának a srácot. Az ügyésznő pedig fiatal, csinos, széparcú. Édeshármasban kezdenek nyomozni, mifene is történik itt.

Annyit mondhatok, lesz meglepetés is, alapos, meglepő, de nem mulatságos. A végső fordulatra valamelyest számítani lehet, különösen a kombinatív elméknek. Én nem vagyok az, mégis számítottam rá. Jól esett, hogy jól kalkuláltam, néha ilyen is lehet. 

le_storie_6_visszateres_berlinbe_05.jpg

  • A történet a politika és a gazdaság mocskosságáról szól.
  • Meg a lelkiismeretről. A megfizethetőségről.
  • Illetve a megfizethetőség határairól.
  • Meg arról, hol van az a pont, ameddig a családi kapcsolatok felülírják a tisztességet, a becsületet, a törvényességet? Van ilyen határ?
  • És mi van azután, amikor már nem vállalható a rokon, mert a vállalása a mi lelkiismeretünkkel megy szembe? 

Szóval van kérdés bőven. Lehet studírozni piszkosul. Vagy csak élvezni a történetet, a fordulatokat. Izgulni, mert van mi felett ilyet tenni. Kinek, melyik réteg fekszik... 

Persze ne várjunk hatalmas dolgokat. Nincsen itt spanyol viasz, semmiféle nagy-nagy leleplezés. Az összeesküvés nem a világ háttérhatalmáé, csak egy helyi, német mocsokság. (De ettől persze nem automatikusan náci.) 

Az ábrázolás

Szinte a szokásos, mondhatnám, de a Le Storie-sorozatban nincsen szokások. Mindegyik más. Ezzel együtt mégiscsak van ebben a füzetben valami szokásos. Ami nem negatívum. A megszokás a Bonelli-képregényeknél ugyanis azt jelenti, hogy realista és részletgazdag, Nem újítgat, nem utat keres, hanem jobbára lineáris történetet mesél. Nem stílustalan, hiszen minden rajzolónak van stílusa. Mármint amikor van, és amikor nem akar görcsösen valaki más stílusában rajzolni. 

Most töltögetem lefelé a Füles rejtvényújság rendszerváltás utáni képregényeit. A nagy magyar rajzolók időszaka után vagyunk. Korcsmáros, Zórád, Sebők már alig-alig jelent meg ekkoriban. Van egy csomó új név. Direkt nem írom le őket. De tényleg sok.

Nekem nagyjából egy akadt, akit úgy ahogy volt, kapásból el tudtam fogadni: Csordás László. 

Ami azonban meglepett, hogy a sok név között alig volt olyan, aki a saját stílusában rajzolt volna. Vagy azért, mert nem volt neki olyan, vagy azért, mert görcsösen ott volt a kezében Fazekas Attila vagy Korcsmáros Pál stílusa. Zórádé, Dargayé érdekes, nem fordult elő. 

A berlini történet rajzain egy fia görcsösség sincsen. Ahogyan suta mozdulatok, csinált perspektívák, kényszeres beállítások sem. Ami ahogyan történik, úgy magától értetődő. 

Nekem egy icipicivel több részletesség hiányzott volna. Ami az utcaképek ábrázolásánál, azért ez ránézésre kiderül, egyáltalán nem igaz.

De azt hiszem, ez is csak azért merült fel bennem, mert közvetlenül ez előtt olvastam egy másik Le Storie-t, az Egy ködös kisváros-t. Aminek a története a közelében sincsen, de a rajzai magasan felette állnak ennek a füzetnek. Viszont önmagában a berliner is tökéletesen rendben van, semmi szemrehányni való sincsen az ábrázolásaiban. Sőt! 

le_storie_6_visszateres_berlinbe_04.jpg

Nero Blanco Comix, Budapest, 2020, 112 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155524486 · Fordította: Bayer Antal 

9/10

2022 szeptemberének közepe. Szombat. Ücsörögtünk békésen a reggeli kávé és a gyümölcsös joghurt felett, készülve, hogy elmegyünk a Flórián túrkálójába. Nem ájultam el, de olyan volt, mintha lezuhant volna a vércukrom. Bekaptam két kanál cukrot. A gyógyszereim már bennem voltak. Fél óra múlva mértem egy vérnyomást, meg egy cukrot. A vérnyomás tökéletes volt. A cukor 7,5. A két kanál cukor és igaz, a gyógyszerek után. Útra keltünk, de mondtam Szerelmetesfeleségtársamnak, hogy kivételesen vezessen ő. Ilyen még nem volt, csak ha ittam valamit. 

A Flóriánban megettünk egy-egy szenyót, narancslével, kávéval. Jobb lett, de nem az igazi. Csak a túrkálás után, Aldi és Penny után álltam helyre. De a paprikás csirke elkészülte utáni tálalást már ülve vártam. És zokszó nélkül hanyatlottam a délutáni alvásba, 

A két évvel ezelőtti infarktus után, ami akkor és ott egyáltalán nem volt ijesztő, semmi tipikus tünet, semmi halálfélelem, semmi, de semmi. Csak a tudat, hogy infarktus volt... S azóta bármi is nem az igazi, mindig eszembe jut, hogy ez talán a finis előjele. S az olyan ne má', hiszen még csak ötvenöt vagyok. Igaz, kétszer annyit éltem, mint Anyu, és tizenkét évvel többet mint Apu. Viszont Nagyi a mostani hozzám képest harmincöttel többet. 

Hiányzik a lányom és az unokám! 

Bán Mór – Fazekas Attila: A Mohács kommandó (1–2.)

Egy befejezetlen sorozat, amely elmondja, hogyan lesz tragédiává a nemzeti győzelmek sora

fazekas_ban_mohacs_kommando_1_2.jpg

Mi lett volna, ha...

Ha az Anyukám nem hal meg huszonhét évesen, hét éves koromban? Akkor talán Apu sem fojtja alkoholba a bánatát, és ő meg nem abba hal meg? Ahogy Anyu édesapja, Papa sem? Akkor nem lett volna két nevelőanyám. Megmaradt volna a Harrer Pál utcai lakásunk, s nem egy vadidegen családjának a vagyonát gyarapítja. Nagyi boldogan élhetett volna, nem veszíti el a lányát és a férjét, majd a vejét is. 

Ha Anyu életben marad, kamaszkori szerelmem, Ági feljöhetett volna hozzánk. Ahogyan a barátaim is. Akik így ezt nem tehették meg, mindegy, éppen ki volt a nevelőanyám. Ha Anyu életben marad, minden bizonnyal rábeszél arra, hogy tartsam meg Bagolyt, mert olyan okos, ügyes és kedves lány, s hogy mennyire szeret engem. Akkor ő lett volna a gyermekeim anyja. 

Ha Anyu életben marad, akkor nagy eséllyel nem ismerem meg az exemet. De jaj, akkor nem lenne Eszter és Geri sem! Sőt, akkor el sem válok 2007-ben, és jajjaj, nem lenne nekem akkor Szerelmetesfeleségtársam sem! S nem lenne Lili unokám sem! 

Ezer dolog változik, ha valami másképpen történik. 

Ha nincsen Mohács, vesztes csata, királyhalál, akkor nincsen százötven éves török uralom, Habsburg elnyomás, Monarchia, Trianon, két vesztett háború, a kommunisták közel ötven éves rémuralma, Rákosival, Kádárral és a többi gazemberrel. Akkor létrejön a Duna-menti Köztársaság, Magyarország európai nagyhatalommá leend, nagyobbá mint manapság Németország és Franciaország. Csak egy csata veszett el Mohácsnál. 

Mi lett volna, ha...? S mi lenne, ha azt a ha-t a helyére tennénk? Ha kijavítanánk, ami elromlott, ha adnánk egy esélyt annak, hogy egészen másképpen legyen?

Bán Mór, aki ezt a történetet írta, ismert és kedvelt író, úgy harminchat könyvvel a háta mögött. Fazekas Attila ismert és kedvelt grafikus, képregény rajzoló, saccolni sem tudom, hány történettel a háta mögött. Bár azt nem értem, hogy kettejük közös munkájában mi a sci-fi klasszikus, ahogy azt a két füzet sorozatcíme jelzi. 

Bán Mór regényeit nem ismerem. Annak ellenére sem, hogy a Hunyady című könyvsorozatát Toma barátom nagyon melegen ajánlotta nekem. Szerintem úgy egy évtizede. De valahogy nem sikerült sort kerítenem rá. 

fazekas_ban_a_mohacs_kommando_02.jpg

A rajzoló és a rajzolmányai

Fazekas Attila képregényével, ha nem is teljeskörű az ismerettségem, de aránylag sokkal találkoztam már. Fazekas úr rendre okoz meglepetéseket, mert bele-belefutok olyan történetekbe, amiket ő rajzolt, és én még csak nem is hallottam róluk.

Az első találkozásokat természetesen a Füles rejtvényújság jelentette, néhány Nemere-regény adaptációjával. Aztán az Ifjúsági Lapkiadó megjelentette pár film-képregényét (Csillagok háborúja-trilógia, A beverly hills-i zsaru, A halálosztó, stb.). Bár a rajzokkal tökéletesen elégedett voltam, magával a feldolgozás tényével nem tudtam mit kezdeni: simán konjunktúra-kiadványoknak tartottam őket. Mit sem tudva arról, milyen státuszban van, illetve nincsen Fazekas Attila, s hogy mennyit kaszál, illetve inkább keresgél egy magyar képregény rajzoló. 

A nagy trió, Zórád–Korcsmáros–Dargay mellett Fazekas labdába rúgott ugyan, de nem voltam elájulva a rajzaitól. (Jó, tudom, hogy a trió harmadik tagja nem Dargay, hanem Sebők Imre, de amellett, hogy mindig elismertem a rajztudását, az általa rajzolt képregényeket sohasem szerettem annyira mint a másik három rajzolóét. Sarlós Endre pedig csak az ötödik volt a sorban.) Élethűek, realisták, de valahogy, hogyan is mondjam, túlságosan azok.

Akkoriban, egészen pontosan úgy egy-két évvel ezelőttig mit sem tudtam a fumettiről, az olasz képregényről. Aminek egyik legfőbb sajátossága a reális ábrázolás és a kalandosság. Bármilyen műfajban. Már a fumettikkel való első találkozásokkor feltűnt, hogy mennyire fazekasattilásak a rajzok. Mielőtt félreértenéd: ez csökkentette, hanem növelte a szememben Fazekas Attila ázsióját.

fazekas_ban_a_mohacs_kommando_08.jpg

Aztán volt egy pont, amikor „megtértem” és fejet hajtottam Fazekas művészete előtt. Talán a Cherubion című képregényét nézegetve. Mert el kellett ismernem, amit látok, simán világszínvonalú. Ahogyan azt is, hogy nem változott ugyan a stílusa, ugyanolyan mint kezdetben, viszont a technikája rengeteget fejlődött.

Sok minden elmondható a A Mohács-kommandóról, de a legfontosabb mindenképpen az, hogy Fazekas Attila rajztechnikája, amint látjuk: lehengerlő. Minden más ezután következik. 

fazekas_ban_a_mohacs_kommando_03.jpg

Ahogy azt is tudomásul kell venni, hogy Magyarországon stílust teremtett. Gondoljunk csak Topálovits Pál vagy Berényi Béla munkáira: ők egyértelműen stíluspéldának tekintik Fazekas Attilát. 

A történet

2014-ben egy titokzatos szövetségnek sikerül megoldania az időutazás problémáját. Céllal: helyre akarják állítani Magyarország félresikerült történelmét. Ennek érdekben bevetnek egy, a céljaikról csak keveset tudó őrnagyot, akit visszaküldenek az időben, 1526-ba, hogy megfordítsa a mohácsi csata történetét. 

Az őrnagy történész feleségét titokzatos sírhoz viszik. A sír a 16. századból származik. Egyértelműen az őrnagyhoz tartozó tárgyat találtak a sírban. Az őrnagy a saját és a felesége valóságának az idejében, a hivatalos verzió szerint Afganisztánban meghalt egy páncéltörő lövedéktől. 

Az őrnagy 1526-ban mindent megtesz annak érdekében hogy a visszájára fordítsa a jól ismert csatát.

fazekas_ban_a_mohacs_kommando_09.jpg

Megjelenik egy titokzatos alak, aki utaztatja az időben az őrnagyot és az időközben abba a korba érkező feleségét. A titokzatos alak megmutatja nekik, mi történik, ha Mohácsnál a magyarok nyerik a csatát. Annak sem örülnénk. 

A második verzióban az őrnagy ismét belenyúl a történelembe. Ebben az esetben a török hadak vezérét takarítja el az útból: a saját idejükben Európa már nem is létezik. Semmi se jó. S ezzel már túl sokat mondtam. De ízelítőt kaphattál, miről is van szó az első füzetben. A mottó: nem biztos, hogy jó annak a vége, aminek az elejét kijavítjuk. 

fazekas_ban_a_mohacs_kommando_06.jpg

A második füzet vékonyka. Szemben az elsővel, terjedelemben annak kevesebb, mint a fele. Ez önmagában még nem lenne baj. (De!) A nagyobb probléma, hogy állok értetlenül a kiadvány felett, s rázom a fejem, akár a kiskutya, amikor víz megy a fülébe. Mert a történet ugyanaz. Csak valamelyest más szempontból mutatva. De vannak képek, amelyek konkrétan ugyanazok a két füzetben. 

Bár itt jegyzem meg, hogy Fazekasnak volt egy überkongeniális húzása, és ezt nem tudom nem megmutatni. Az őrnagyot a titokzatos szervezet vezetője demonstratíve elviszi a honfoglalás idejébe. Az őrnagy elé a következő kép tárul: 

fazekas_ban_a_mohacs_kommando_10.jpg

:-))))

 Ez a zseniális húzás azonban nem menti meg ezt a füzetet. (Csak mellesleg mondom: a két kiadványnak, bár nem ugyanaz, egyetlen ISBN-száma van.) Fel nem foghatom, hogy mi volt ezzel a cél. Amennyire remek az első rész, annyira semmilyen az első hátterén a második. Semmi előrelépés, semmi plusz információ, mondom, ugyanaz mint az első, csak rövidebben, s valamelyest más nézőpontból. 

Az utolsó képkockái ígéretek. Bemutatják a Mohács kommandót. Vagyis amit eddig láttunk, az még nem is a Mohács kommandó története, az csak most következik. Hét éve nem következik. Sajnos. Csak ez a másfél, hibrid történetünk van. Fantasztikus rajzokkal. 

fazekas_ban_a_mohacs_kommando_07.jpg

 

Corvina, Budapest, 2013, 50 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630692939 
Corvina, Budapest, 2015, 20 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630692939

7/10

2022 szeptember közepe, szombat reggel. Mi is történt a héten? A legfontosabb történésekkel ki kellene adnom a családomat. Nézeteltérés itt, veszekedés ott, én meg gondolkodom, nem velem van-e a baj? Hiszen ezek mind az én konfliktusaim. Vagy velem van másoknak konfliktusa. Vagy csak nem hagyom magamat hülyének nézni, nem vagyok hajlandó olyan helyzetben alkalmazkodni, amikor az már önfeladás, gerinctelenség. 

A fiam szerint nem kellene annyira ragaszkodnom az egomhoz. Szerintem nem az egomhoz ragaszkodom, csak nem hagyom magamat kihasználni, illetve kerülöm a borítékoltan aknásított helyzeteket, amelyekben aztán permanens bocsánatkérésre vagyok kényszerítve, mert túlérzékenységgel, belelátásokkal küszkörészkedhetek. 

A csuda tudja. A héten megkaptam, hogy jó, persze, dolgozom, de azért a hála Szerelmetesfeleségtársamnak, mert ő nem csak keresi a pénzt, ahogyan én. Meg azt is megkaptam, bár ez nem nekem szóló üzenet volt, hogy SzFT mennyivel rugalmasabb és nyitottabb mint én, neki lehet olyan zenét is mutatni, ami nem annyira szíve csücske, ezért nem nekem mutattatott a muzsika. 

Nagyon régen nem foglalkoztam a kérdéssel, ki vagyok én, s hogy reálisan látom-e magamat? Olyan nagyon most sem. S lehet, hogy azért tévedek, mert úgy érzem, nem tévedek, reálisan látom a problémás élethelyzeteket, s bennük magamat. S azokat is, akik még benne vannak. 

Matz – Futaki Attila: A kivarrt

Remek történet lenne, ha tudnánk honnan érkezik és hová tart?

matz_futaki_a_kivarrt_2.jpg

Ez is könyvtáras találmány. Ott vékonykodott az egyre testesebbé, súlyosabbá váló Conanok. Zagorok, Thorok, miegymások között. Szinte véletlenül vettem észre. De a borítója azonnal megtetszett. S feltűnt, milyen hihetetlenül karcsú a kötet. Az, hogy magyar, csak a következő felismerés volt, de még inkább kiváncsivá tett. 

A fülszöveget kivételesen el sem olvastam, mielőtt nem végeztem a könyvvel. Nem volt ebben semmi tudatosság, de jó volt, hogy így alakult. Majd mondom, miért. 

Bár az alcímmel és az ajánló szövegével tulajdonképpen nagyon sok mindent elárultam. Voltaképpen mindent. Nem, valami mégis maradt még! 

No, hadd legyek következetes, legyen a beszédemben rendszer! Induljunk el szokás szerint a kályhától!

A külcsin és az információk

A kötet mindössze ötven oldal. Bár nagyalakú, olyan A4-esnyi, és kellemesen keménytáblás. Szóval nem csupán összedobálták, hanem a kiadó megadta a módját. Még külső papírborítója is van, ami alatt fekete-fehérben ugyan, némileg más arányokkal, de újra láthatjuk a borítót. A fekete szín bizonyos helyeken plusz fényezést kapott. Szép, megnyerő így is, bár a fényezett részek a szkennelésemen nem látszanak. A fickó keze és az ablak mögötti ház fala, ablakai fényesek. 

matz_futaki_a_kivarrt_ff.jpg

A kötetbe lapozva több meglepetés is fogad. Tökéletesen szokatlan például, hogy egy előszó a szennycímlapra kerüljön. Ebben a könyvben márpedig oda került. Nagy eséllyel egy tetováló írta. Az némileg homályos maradt előttem, hogy mit akart vele mondani, és ha már felkérték egy könyv előszavának a megírására, miért csak közvetve beszél arról, de mindenkinek lelke rajta, miért volt ez fontos. Az összképben nem mutat rosszul, így kapcsolt árúként. 

A következő megleptés a főcímlapon ér: az egyik szerző, Matz az csupán Matz. Ő a forgatókönyv írója. Keresztneve nincsen. Vagy vezetékneve nincsen. Valamelyik nincsen neki. Mindenesetre nem magyarult írt, mert fordítani kellett, amit írt (fordította: Kopeczky Csaba és Jeney Zoltán).

A kolofonból kiderül, hogy  A kivarrt 2018-ban az Előretolt helyőrség című valamiben, illeve a Grand Angle gondozásában megjelent 2021-es, kiadás alapján készült. Vagyis, ha választékos a fogalmazás, egyikkel sem azonos. Ha alapján készült. 

Valamint olvashatjuk még a két szerző köszöneteit. Attila a családjának és Demeter Szilárdnak mond köszönetet. Matz három sora a könyv szepontjából érdekesebb. 

Köszönet Sárközi Zoltánnak az előszóért és a jó tanácsokért,
illetve annak az ismeretlen taxisofőrnek, akivel még évekkel ezelőtt találkoztam,
és akinek ezt a történetet »köszönhetem«.

A tartalom

Lássuk most a fülszöveget, mit is köszön a titokzatos Matz a taxisofőrnek. 

Zoli Párizsban bujkál, ahol tetoválóművészettel keresi kenyerét. 
Egy nap találkozik Lászlóval, a taxisofőrrel, aki elárulja Zolinak, hogy a taxisok mindent tudnak az  emberek viselt dolgairól, és hamarosan megdöntik a fennálló rendet.
Megkéri Zolit, segítse az összeesküvőket, a taxisok „céhét” forradalmi tevékenységükben. A tetováló azonban csak arra vágyik, hogy tovább rejtőzködhessen, de azt hem sejti, hogy a „céhnek” meggyőző módszerei vannak...

Van baj ezzel a fülszöveggel. Vagy nem is a fülszöveggel... Az a baj, hogy a fülszöveg ismeretében a cselekményhez a könyv egésze semmit nem tesz hozzá. De komolyan. Ha olvastad a fülszöveget, mindent tudsz a cselekményről, amit a könyv elmond.

S ez egy óriási hibája. Mert gondolj bele, ötven oldalas a könyv! Mire ideáig eljutunk, vége is van.

matz_futaki_a_kivarrt_11.jpg

Csakhogy tulajdon- és voltaképpen az égvilágon semmi mást meg nem tudunk, sehonnan sehová el nem jutunk, ismeretlenből senki nem lesz ismerőssé. Miért menekül Zoli Budapestről, miképpen szervezkednek a taxisok, a rend megdöntésére? Cébé-rádió meglétének a kérdése az egész? S vajon mindössze az a tény, hogy taxisok azonnal azonos politikai platformot feltételez közöttük a sorozatos gyilkosságokra is? (Jó, persze, volt olyan, amikor az egyébként függetlennek hazudott köztársasági elnök mászkált a vastagon balos politikai támogatottsággal rendelkező, az utcákat, hidakat lezáró, sztárjkoló taxik között, erősítve az egységüket.) S vajon a tetoválósság megfelelő menekülési, rejtőzési alap...? Maga a kérdés is tréfa. Ha menekülök, naná, hogy nem megyek menekülés közben sztriptíztáncosnőnek! 

matz_futaki_a_kivarrt_02.jpg

A történet annyira likas, annyira hiányos, annyira nem mond semmit, annyira semmibe veszi még az önmaga által feltett kérdéseket is, hogy amikor becsuktam, csak néztem magam elé, hogy akkor ez így mi a fene is volt, és akkor most mi van, és hogyan is gondolták ezt az egész kötetet? Mi ez, valami trailerje egy érkező történetnek? Vagy az ásatások során a földből előkerült, 21. századi hiányos lelet? Vagy mi? 

Ja, és a könyv címe sem magyarázódik meg. Vagy igen. De nem egyértelműen. Úgy meg mire jó?

A rajzok

Jók. Láttam már Futaki Attila rajzait. Alkotásai közül a Budapest angyala és a 10 – A Puskás volt a kezemben. Mindkettővel meglehetősen elégedett voltam. Olvashatod is, mennyire. 

A kivarrt rajzai szintén teljesen megfelelők. Bár valami érthetetlen okból egyértelműen átütnek rajtuk Korcsmáros Pál figuráinak arcvonásai.

Tehát nem egy helyén, nem csupán hajadzik rá, hanem elég egyértelmű a mintavétel. 

Amit csak azért nem értek, mert a fent említett, másik két képregényben ennek nyoma sem sincsen. Viszont Korcsmáros neve sehol sincsen ebben a könyvben, semmiféle vonatkozásban. Még egy félmondatos hommage-viszonylatban sem.

Zavart, nem zavart? Nem tudom eldönteni. Viszont érteni semmiképpen sem értem. Éppen a másik két könyv miatt nem. 

Ellenben így, hogy a képregénynek se igazi története nincsen (most írjam meg a pizzafutárok áborúját?), se önállló rajzstílusa, ami meg stílus, az igazából csak részben az övé, hát becsukta, félretettem, és arra gondoltam, hogy na, akkor ezt is olvastam....

matz_futaki_a_kivarrt_06.jpg

 Petőfi Kulturális Ügynökség, Budapest, 2022, 50 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156244123

4/10

2022 szeptember közepe, de még nem annyira, hogy megjöjjön a fizetésem. Serelmetesfeleségtársam még mindig nincsen százas állapotban, de dolgozik szakadatlan. Én próbálom kiszolgálni, aztán leülök, mert nagyon jól esik ülni. Szerintem megint megy fel a hőm... Pedig holnap már dolgozni akartam menni. Illetve nem akartam, csak a böcsület... 

Más. Nem gondoltam, hogy ennyire gyáva vagyok. Vagy hogy annyi sérülés ért már, hogy ilyen erőteljes az önvédelmi reflexem. Fel kellene vennem a kapcsoaltot valakivel, aki az utóbbi két alkalommal, én úgy éreztem, igazi gond, feszütség nélkül belém kötött. S hiába kértem tőle bocsánatot a magam részéért, másodszor is megtörtént. Fontos lenne a kapcsolat, de annyira unom már a konfliktusokat, annyira a hátam közepére sem, hogy egyszeráen képtelen vagyok nyitni. Az a qva füstszűrős sapka! Pedig tudom, hogy fontosak vagyunk egymásnak. Mi a kognitív disszonancia, ha nem ez? 

Jack Kirby: 2001: űrodüsszeia

Film a regényből, képregény a filmből, blogbejegyzés mindenből. Én jártam jól. Ők meg művészek...

kirby_2001_urodusszeia.jpg

Ezt az értékelést gyakorlatilag kétszer írtam meg.
Tegnap a vége felé jártam, már csak a képeket kellett volna belétennem, amikor mentett egyet a rendszer, és a mentés olyan prímán sikerült, hogy a mentés után a szövegből mindössze öt bekezdés maradt meg...
Ma írtam a blog fenntartójának, de részmentéseket nem végeznek.
Így jártam. Akkor tehát újra nekifeszülök.

Ez egy nagyon érdekes kiadvány! Kiadója, aki kiadta. Ráadásl nulla forintba kerül. Ingyen van, egy, a borítóval megegyező nyomat mellé. Ajándék. A nyomat kicsit nagyobb mint a könyv formátuma. A nyomat kerül pénzbe. 

A terjesztését a Frike Comics végezte. A kiadványban nem szerepel az ő nevük. Nem tudom, hogy a terjesztést kizárólagosan ők végezték-e, én tőlük vettem meg. Tudod, a nyomatot. Ami mellé adták a könyvet. 

Egy szó mint rengeteg: ha jól vettem ki a Frike Comics Facebook-oldalának bejegyzéseit, Jack Kirby 105 éve született, ennek örülünk ezzel a kötettel. 

Lássuk, tényleg örülünk-e?

Örülünk. A kiadvány mindenképpen kuriózum, bárhonnan nézem. Ezáltal tulajdonképpen legyinthetünk nagyot a felmerülő kérdésekre is. Mert vannak kérdések. Fogjunk bele ezekkel, hogy ne a szőrözés maradjon a végére, meg a memóriádban!

Például kérdés, hogy tényleg az-e a kiadója, aki bele van írva (Pirates of the Spacey Odyssey)? Tényleg az-e a fordítója, akit feltüntettek (Jane Doe)? Vajon miért nem szerepel sehol a kiadványban Arthur C Clarke neve, akihez, ugye, a 2001 űrodüsszeia alapjaiban köthető. Helyette ott láthatjuk a borítón a Clarke regényéből készült film rendezőjének, Stanley Kubrick-nak a nevét. Aki ACC-vel (nem, nem a gyógyszerrel!) együtt alkotta a filmet. Legalábbis, azt tartja a fáma, párhuzamosan dolgoztak. 

A füzet végén van egy teljesen magyar vonatkozású történet, Acélgyűrűben címmel. A második képkockája elmondja, hogy a történet a Lenin és Sztálin szobrok ledöntése után játszódik. A bevezető oldala viszont azt mondja, hogy itt következik egy „Teljes történet a II. világháború legelképesztőbb csatájáról”. Vagyis teljes a történelmi kronológia káosza. S a történet nem egy csatáról szó. Tulajdonképpen nincs is történet. Minden más stimmel. 

  Jack Kirby  

az amerikai képregény egyik hatalmas, Stan Lee mellett talán legnagyobb alakja. Némi túlzással elmondható, hogy ők ketten a klasszikus amerikai képregény megteremtői. 

Kirby olyan képregények kötődnek a nevéhez mint az Amerika Kapitány, Fantasztikus Négyes, Hulk, Thor, a Superman, Sandman. A listából is kiderül, hogy megjárta mind a Marvelt, mind a DC-t. Aztán meg függetleneknél dolgozott. 

kirby_2001_urodusszeia_01.jpg

2001 űrodüsszeia képregényváltozata 1976-ban, vagyis nyolc évvel a film elkészülte után jelent meg. A képi világa ragaszkodik a film ábrázolásaihoz, de teljesen magán viseli Kirby rajzstílusát is. Vagyis zseniális hibrid. 

  A film  

Arthur C. Clarke Stanley Kubrick kérésére kezdte írni a regényét. Aztán gyakorlatilag párhuzamosan haladtak a munkával, a regény és a film is 1968-ban került a közönség elé. Mindkettő a maga műfajának alapművévé vált. 

kirby_2001_urodusszeia_11.jpg

Pipi barátommal láttuk a filmet, biztos, hogy nem a két óbudai mozi valamelyikében, hanem valahol máshol. Talán az újpesti Alkotmány moziban..

A film egyes jelenteire ma is tisztán emlékszem. Meg arra az elementáris felháborodásra is, amit az utolsó jelentek miatt éreztünk. 

„Én még őszinte ember volt, ordítottam, toporzékoltam”, hogy mi a f@sz volt ez, hogyan került az űrhajós egy tizenkilencedik századi kastélyba, mi a lótőgyért öregszik olyan übergyorsan, és hogy a fészkes hajdermenkűbe lesz belőle űrben lebegő magzat, és főleg, mi érelme van egyáltalán ennek a kaotikus, értelmetlen baromságnak? 

A film középső része, a küzdelem a HAL 9000-es nevű számítógéppel, na, az nagyon ott volt, az klassz volt. S akkoriban még kiskamaszként sem zavart, hogy öt percig nézünk egy űrhajó dokkolást. Ne felejtsd el, hogy a film készültekor még nem járt ember a Holdon, és a világűrből még senki sem látta a Földet. 

kirby_2001_urodusszeia_04.jpg

De a befejezés... Mit tudhattuk kiskamaszként, hogy ezekről a jelenetekről (meg még néhányról) ötven év elteltével is beszélgetni fognak az emberek, és találgatják a jelentésüket... Egyébként 2018-ban Kubrick adott egy interjút, ami egy dokufilm része lett volna. A film végül soha nem készült el, de Kubrick véleménye nyilvánosságra került. 

Egyébként van egy cinikusabb verziója is a film és a könyv magyarázatnak. 

Ha teljesen érted az Űrodüsszeiát, akkor hatalmas kudarcot vallottunk.
Sokkal több kérdést szándékoztunk feltenni, mint megválaszolni.

Ezt meg ACC nyilatkozta, Szép kis firma ő is, nem igaz? 

 A képregény  

Ahogy mondtam, Kirby ragaszkodott a Kubrick által vászonra álmodott látványhoz is, és ragaszkodott a saját stílusához is. 

El nem tudom képzelni, mi volt a célja a képregény elkészítésével? Tisztelegni akart az eredeti alkotók előtt? Vagy csak a film előtt akarta ezt megtenni? Lévén, hogy a képregényben ACC neve a fasorban sincsen. Vagy csak jó üzlet volt megjelentetni az ő neve alatt egy már bejáratot, bukhatatlant sztorit? Éljen a konjunktúra? 

Persze még így is két úton indulhatott el. Az egyik veszélyesebb, szinte biztos a bukás, de több köze van a művészethez: ha kinézetében adoptálja a sztorit. Ebben az esetben el kellett volna szakadnia Kubrick látomásaitól. Ezt szemmel láthatón nem tette meg. Hogy nem merte vagy nem is akarta, fogalmam nincsen. Ha megteszi, tuti biztos a képregény bukása, mert beefsteaket csinál a szent tehénből. Így pedig nem nagyon történt más, mint amit Fazekas Attila tett anno a Csillagok háborújával meg még néhány akkori sikerfilmmel: profi iparoslegényként, nagyon élvezhetően lerajzolta a filmet. 

Kirby is vaskos biztonsági hálóval rajzolta meg az Űrodüsszeiát. A megfelelő képi hivószavak ott vannak minden egyes képkockában.  kirby_2001_urodusszeia_10.jpg

Ezzel együtt mégsem szolgaian másolt. A rajzok Kirby rajzok, bárhogyan is nézem őket. A színészek arcát például eszébe sem jutott még csak felidézni sem. A rajza tipikus amerikai arcot idéz. Az sem baj, ha valami szuperhősre asszociálunk. 

kirby_2001_urodusszeia_06.jpg

S ha a színvilágot nézem, akkor is elég egyetlen pillantás annak megítéléséhez, hogy messze elszakadt a filmeredeti meghatározó színeitől. 

Vagyis úgy alkotott tökéletesen eredetit, hogy hűségesen másolt. Legyen ez bármennyire is ellentmondásos. 

kirby_2001_urodusszeia_05.jpg

És az általánosságokon túl?

Oké, elmondtam a kincstáriakat. De mi van a saját véleményemmel? Ellentmondásos. Hát figyelj, azért az, mert ahogy mondtam az Űrodüsszeiát az első találkozásnál nem értettem. Aztán a többinél sem. Olyan marhára meg sem fogott. A könyvsorozat négy része itt van a polcomon, de a második kötetnél tovább nem jutottam még benne. (Most nézem, a második kötetet szövegesen nem is értékeltem a moly,hu-n. Pedig ikyet nem szoktam csinálni.) De itt van a sorozat, tehát nem adtam fel. A feledik kötet beszerzésével még nem bajmolódtam, de azt hiszem, nem is fogok, az már csak újrahaszosítása a kult-könyvnek/filmnek.

Szóval van egy sorozat, aminek a bevezető kötete és annak filmváltozata hagyott bennem maradanadó nyomokat, de nem feltétlenül pozitívakat. A folytatását pedig olvastam, de nem írtam az olvasmányélményemről. 

S akkor most itt van a kultfilm/könyv képregényváltozata. Olyan stílusban rajzolva, ami stílus a maga nemében, műfajában teljesen klaszikus, s olyan név rajzolta, hogy nála nagyobbat nehéz mondani. De ami stílus már kamaszkoromban sem ragadott alsómadárfogásban. Mert a magyar képregényalkotók munkáival voltam elkényeztetve. S a magam részéről egy Zórád, egy Korcsmáros, egy Dargay bármikor simán veri Kirbyt. Ez a véleményem, akkor is, ha tudom, ezzel szentségtörést követek el. De bocsátassák meg, nekem az általam ismert fumetti alkotások is sokkal jobban bejönnek. 

S Isten látja a lelkemet, nem fikázásilag vettem meg ezt a kuriózum-kötetet. Ennyit fikázásra nem költenék, ilyen botor nem vagyok! 

  

Pirates Of the Space Odyssey, 2022, 80 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158211611 · FordítottaJane Doe 

X/10

2022 szeptemberének közepe sem. Korán van még a szeptemberben. Ez ma a harmadik értékelés, amit befejezek. Mire jó a lázközeli állapot, lám...! De azért már kezdek fáradni, pedig ma nem nagyon volt mitől. 

[Egy éjszaka múltán.] Ma már menni akartam dolgozni. De most hajnalban arra ébredtem, hogy nagyon fázom. Mondjuk ki is voltam takarva, de olyan rosszul fáztam. Fázom. Szerintem ezt a hetet már itthon töltöm. Vasárnap megyünk a fiamékhoz. Menni szeretnék. De így nem kellene elvinni nekik ezt a vackot. 

Stjepan Šejić: Harleen

Vajon miért izgalmasak az összeomló, beteg elmék és viszonyok, avagy Joker csaja

sejic_harleen.jpg

Úgy Isten igazából soha nem foglalkoztatott a szuperhősök világa. Nagyjából hidegen hagyott Superman, Batman és a többiek ténykedése.

Talán kamaszkorom elején támadt bennem némi izgalom bennem valük kapcsolatban, amikor Nagyiéknál a szomszéd Tibi kölcsönadott néhány füzetet. Amikből egy szót sem értettem, csak nézegettem őket. A rajzok már akkor sem győztek meg igazán, valahogy éreztem, hogy Zórád, Korcsmáros, Dargay jobbak,  művészibbek ezeknél.

Illetve egy Árpi nevű osztálytársam mesélte, hogy a filmben Superman kézzel állítja meg a vonatot... Vagy csak elragad egy kiskölyköt a száguldó vonat elől? Már nem is emlékszem. Superman és vonat biztosan volt benne. Az még valamennyire felcsigázott.

De ez a két alkalom volt összesen, amikor valami is mozdult bennem szuperhősék irányában. 

Az évek során hideg-rideg maradt a viszonyunk. Még amikor Jack Nicholson lett/volt Joker, akkor is. 

Amikor Heath Ledger játszotta Jokert, na, az már valami volt! Lett. Lenyűgöző volt az alakítása. A film maga nem volt nagy durranás, de Ledger végett nem egyszer megnéztem. 

Aztán hallottam, hogy lett egy Batman képregény, ami más mint a többi. A fehér lovag a címe. Megtaláltam a könyvtárban, hoztam, olvastam, írtam róla. S igen, abban valóban van valami csuda megkapó, elgondolkodtató. Talán mert kicsit kiforgatja a Batman-sztorit, miközben a lényegét mégis érintetlenül hagyja. (A folytatása már nem volt olyan meggyőző.)

Joker csajával, Harleen Quinzel-lel ezekben talákoztam első alkalommal. (Miért nem tudom megjegyezni vajon ezt a nevet?) Már ekkor felfigyeltem rá. Ennek következtében a könyvre is, amelynek ő főszereplője, Az a könyv címe, hogy Harleen

Adja magát a név, ugye? Harleen Quinzel. Aki esetileg Harley-nak szólíttatja magát. Sőt, néha csúfolásiból mások is úgy hívják, mert úgy tartják, érdekből tempósan „áthajtat” magán. Holott csak egy ilyen eset volt, akkor sem érdekből. Nem tisztán érdekből. 

Szóval Harley Quinzel. Harlequin. (Mosolyogtató, amikor Joker is felismeri az összecsengést.)  

A „Harleen” a moly.hu-n a 7. legjobb képregény és a 77. legjobb kortárs mű. Bármit jelentsen is ez. Az első 56-ban nincsen magyar szerzős képregény. Az 56. Bosnyák Viktória és Bernát Barbara „Elképesztő!” című kötetet. A 92. Lakatos István „Lencsilány”, a 98. Csepella Olivér „Nyugat + zombik” című alkotása. 

Harleen története viszonylag egyszerű. Egyfajta Stockholm-szindróma sztori. Hogyan szerelmesedik bele az orvosa a manipulatív gazemberbe, aki maga is beleszerelmesedik a manipuláció közben a pszichológusába. Avagy hogyan romantikus a gyilkosok szerelme? 

harleen_29.jpg

A történet

Persze, ez egy Batman-sztori. Amiben Batman alig szerepel, és amikor de, még akkor is nagyjából a háttérben van. Más kérdés, hogy a megjelenéseivel a helyükre tesz dolgokat. De mindent összevetve túl nagy szerepe nincsen a történetben. Nem hangsúlyos. 

Arról szól, hogy a fiatal pszichológusnak, ez Harleen, van egy elmélete, amivel szerinte meg lehet változtatni a rossz fiúkat. A kutatásaihoz megnyeri a Wayne Alapítvány támogatását. Sikerül bejutni a gothami elmegyógyintézetbe, Arkhamba. Ahol a gothami nehéz-, rosszfiúkat tárolják. 

harleen_23.jpg

Arkham eredetileg egy Lovecraft által kitalált, massachusetts-i városrész volt. Tobb elbeszélésében és regnyében is szerepet kapott. 

Harleen itt találkozik Jokerrel. Mondjuk nem először, mert egy utcai csetepaté során Joker nem vágta el Harleen torkát, ehelyett szabadon engedte. A csetepaté végkicsengése lett, hogy  Batman révén Joker ismét az Arkhamba került. 

harleen_27.jpg

Harleen az elmélete kidolgozására végzett interjúk során kerül kapcsolatba Jokerrel. Már az első találkozás után rémálmai lesznek, megkavarodik, megszédül. A kapcsolat egyértelműen több lesz mint aminek lennie kellene. Harleen lassan csúszik bele az empátia, a vágyakozás, a szerelem állapotába. A képregény ennek a belecsúszásnak, belevonzásnak a stáció-története. 

Van persze akciós-rész is, mert azért mégiscsak egy Batman-sztoriban vagyunk, de az annyira másodlagos, hogy csuda. Persze itt van Harvey Dent is (aki egészen más okból és módon lett Kétarcú mint a filmváltozatban), az ügyész, meg Gordon, a rendőrfőnök, de az ő szerepük is másodlagos. 

Harleen egyre több engedményt tesz Jokernek. Végül a karjaiban köt ki. A képregény végső soron egy erkölcsi félresiklás, lecsúszás, átalakulás története. Batman-keretek, -díszletek között. 

Zseniálisan gonosz a történetben, hogy a zavart, tétova, hadarós, locsifecsi pszichológus úgy lesz nyílt és mosolygós, ahogy merül el a szmötyiben. Minél nyíltabban vállaja önmagában is, hogy akarja Jokert, úgy múlnak a rémálmai, egyre többet mosolyog, egyre határozottabb. Minél jobban süllyed, annál emelkedettebb a kedve, a hangulata. 

S ezzel igazolja Joker elméletét: mindenki az elfojtásai szerint él, de mindenki lelke mélyén ott él az állat, csak fel kell szabadítani. Mondjuk legalább nem azt a divatos elméletet támogatja a kötet hogy mindenki jó valahol... Az igazság meg persze odaát van. Illetve félúton. 

A módszer

Stjepan Šejić csodálatosan bánik az arcokkal, a mozdulatokkal, a kapcsolatok rajzbeli sejtetéseinek az értelmezésével. Esetében ezerrel igaz, hogy egy kép ezer szóval felérhet.

Harleennak annyi arca van, hogy az csuda. Ennek nem az az oka, hogy Šejić nem képes kétszer ugyanazt az arcot rajzolni. Az ok az, hogy képes az érzelmek tárházát ugyanarra az arcra, testre alkalmazni. Mert van, amikor egy hihetetlenül eltalált testtartás monológot mond el: Harleen csüggedt guggolásba roskad, a biztonsági főnök megkérdezi tőle, rendben van-e minden, mire ő nem változtat a helyzetén, csak knyújtott karral feltartja a hüvelykujját is. Szinte halljuk a  csüggedt, lemondó választ: „Totál f@sza az egész, csak qva szar minden!” harleen_08.jpg

Ahhoz, hogy a mozdulatok, az érzelmek ennyire éljenek, az alkotónak ismernie kell az embert, a testbeszédet, és tudnia kell következetesen rajzolni. Egy-egy érzelem megváltoztatja az arcot, de az arc az érzelmektől függetlenül mégiscsak ugyanaz marad. 

Elkepesztő az a mesteri fokozatosság, ahogyan az alkotó azt érzékelteti, Harleen hozzáállása miként változik az egyre inkább vállalt érzelmei hatására. De a szerző nem kíméli az olvasót sem, akinek szembe kell azzal néznie, hogy Harleen minél inkább közelebb kerül a hidegvérű pszichopata gyilkoshoz, annál szimpatikusabb válik . Miközben az ellenkezőjének kellene történnie. Mármint az olvasó lelkében.

Akit egyébként még Joker visszataszító intelligenciája is megfog magának. S azon kapja magát, hogy sokkal szimpatikusabb a számára ez az elképesztően beteg figura, mint az elcsúfított, szörnyszülötté lett, vérvicsorgó ügyész, Dent, vagy a komor, következetes, de vér nélküli megoldásokkal élő Batman. 

Összefoglalva mi a módszer lényege? Šejić egy teljesen elképzelt, mondvacsinált világba olyan emberi érzéseket helyez, olyan motivációkkal él, amelyek betegek ugyan, de teljesen hihetők, átélhetők. Ezáltal persze teljesen hideglelősek. Amikor tudatosul, hogy kivel, mivel is érez együtt az egyszeri olvasó, kinek szurkol és miért teszi ezt, kiveri a veriték.

Rá kell jönnie, hogy Šejić legalább olyan remek manipulátor mint Joker. Csak persze egészen más a céljuk, kinek-kinek a maga világában. (Jó, azt most felejtsük el, hogy Joker csak olyan mértékben lehet manipulatív, amennyire azt Šejić inettligenciája engedi!)

Azt hiszem, a sok szuperhős közül azért tudom Batmant leginkább elfogadni, mert voltaképpen semmi természetfeletti képessége nincsen, s mert bizonyos történeteiben a kapcsolatok, jellemek ábrázolása annyira plasztikus, annyira reális, hogy simán feledteti velem, mennyire elképzelt világban vagyunk, s mennyire rajzolt lények életéről, érzéseiről van szó. 

A rajzokról

Ezek hátterén a rajzokról talán elég annyi, hogy felettébb remek eszközei a cél beteljesítésének. A szó szoros értelmében az volt a gondom, mit ne válasszak ki, amikor példafotókat csináltam a kötetről. Ez akkor is igaz, ha volt néhány legkedvencebb ábrázolásom.  

Fumax, Budapest, 2020, 208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701781 · Fordította: Sepsi László

10/10

2022 szeptember közepe felé. Két napja itthon vagyok. Azt hittem covid, de nem az. Szerelmetesfeleségtársam is gyötrődik, de nekem jobb. Nem vagyok annyira vacakul, és nem kell dolgoznom. Neki ma is be kellett mennie az egyik szerződéseséhez. Nem vagyok gyehennául, csak nagyon jó ülni. Tegnapelőtt és tegnap lázközelben voltam, de csak hőemelkedésig jutottam. 

Ez a „Harleen”-es bejegyzés mintegy bosszúból született, mert tegnap befejezés előtt egyel, öt bekezdés kivételével elmúlt a Jack Kirbys „2001: űrodüsszeia” teljes bejegyzése. Most éppen levelezésben vagyok a blog.hu-val, nem tudnak-e valamit tenni, hogy visszagyöjjék a szöveg, ne kelljen újra az egészet megszülnöm. [Nem tudtak mit tenni, blah!]

Jody Hauser – Gabriel Guzman: Star Craft 1. – Roncsvadászok

A már komplett játékuniverzum képregény-verziójának első kötete

star_craft_1_roncsvadaszok.jpg

Igen, ez is könyvtáras szerzemény, vagyis csak ideiglenesen állomásozik nálam. Előre mondom, és ezzel sok mindent ell is árulok: fogom olvasni a folytatásokat, de halvány kísérletet sem teszek a beszerzésükre. S nem azért, mintha rossz lenne. 

De ezzel máris rengeteg puskaport elsütöttem, és elárultam, mire is likad ki a végére ez a bejegyzés. 

Ha belegondolok, úgy nagyjából mndent elmondtam, nincsen hiányérzetem. Csak a látens grafomániám berzenkedik. S szeretnék néhány rajzot megmutatni a könyvből, de az meg valahogy olyan furcsán mutatna szöveg néllkül. 

S de, persze, tudok még mit mondani erről a képregényről. Például, hogy elspoilerezzek önmagam elől mindent, felhívom a figyelmedet a bejegyzés ajánlójára, ahol ezt sikerült írnom: 

„»Mit adtak nekünk a rómaiak?«, avagy egy fikázásmentes, dícsérettel teli, lelkes fanyalgás. ”

 Mert erről lesz szó. Adva van egy csudásan megrajzolt, pillanatnyi pihenő nélküli, jól felépített, remekül megrajzolt, némileg Alien-es attitűddel rendelkező sci-fi történet, amely megérdemli minden és bármilyen figyelmünket, de amely mégis úgy folyik át rajtunk, mint víz a tésztaszűrőn. Miközben egy szó rosszat nem tudok rá mondani. 

A Star Craft alapjai

Mert ugye, a Star Craft eredetileg egy számítógépes játék. Ezt olvasom róla: 

StarCraft egy, az 1998-as, eredeti kiadása óta nagy népszerűségnek és szakmai elismertségnek örvendő valós idejű stratégiai videójáték, melyet a Blizzard Entertainment jelentetett meg. Az emberek (terran) és két képzeletbeli faj, a protoss és a zerg súrlódásokkal teli találkozását elmesélő történet azóta számos műben köszönt vissza – a több platformra elkészült játék tudományos-fantasztikus  univerzumát regények és novellák egészítik ki.

(Wikipedia)

Vagyis a Star Craft mára egy igen komplex csomag. Aminek egésze, egyes alkotóelemei vagy érdekelnek vagy nem. Engem az egész semmiképpen nem. Semmi elv nincsen az érdektelenségem mögött. A képregényről kialakult véleményemet gyakorlatilag már összefoglaltam, de azért alant ki is fejtem még egy kicsit.

Ezzel a világgal ez volt az első randevúm. A találkozás semmiféle érdeklődést nem gerjesztett bennem az egyéb Star Craft-termékek iránt. Úgy fest, nagyon nem én vagyok a célközönsége. Nincsen ezzel semmi baj, elférünk mindketten ebben a világban. 

Pedig akár lehettem volna célalany, mert a sci-fi műfaját nagyon szeretem. Még sorozatokban is. Például a Star Trek-el sincsen semmi bajom. Tudomásom szerint végignéztem az összes televíziós sorozatát és a mozifilmeket is. Nem mondom, hogy lehengerelt, de mindent össezvetve tetszett, elszórakoztatott, néha még gondolkodtatott is. 

Ugyanakkor a Csillagok háborújának csak az első (középső) három részét kedvelem. A többit már önkonjunktúrának tartom. Amik technikailag remekül sikerültek, de a történetük, a összefüggéseik felidézhetetlenek számomra. Valószínűleg, mert érdektelenek voltak. Annyira, hogy még abban is fonalat veszítettem, hogy ki kicsoda bennük, és miért van ott. Star Wars regényt párat olvastam. Az eredeti trilógia regényverziót, meg aztán Timothy Zahn trilógiáját, amiból egy fél mondatra sem emlékszem, csak arra, hogy Star Wars feelingje volt ugyan, de csak olyan másodkézből való, újrahasznosított. De ezeken kívül semmi mást.

Most néztem, Zahn még egy szekérderék Star Wars-regényt írt. Meg Star Craftot is. Meg Terminator-t is. Hm. Nagy úr a konjunktúra. Vagy az ihlet, hogy ne legyek nagyon gonosz.

Még a Zsivány egyest csak Gergő fiam javaslatára néztem meg. Nem mondom, hogy nem kellett volna, mert tulajdonképpen remekül múlatta az időt, de nagyjából semmilyen nyomot nem hagyott bennem. Úgy három hete láttam, de nagyon el kellene gondolkodnom, miről szólt. Illetve, hogy szólt-e valamiről. Az Obi van Kenobi-ról lebeszéltek a kritikák, vélemények. 

Szóval úgy fest, több évtizedes tapsztalat alapján, hogy a rétestészta sorozatokkal, képzelet-birodalmakkal rohadtul nem vagyok szinkronban. Ha van is kivétel. 

El kell mondanom azt is, hogy én vagyok az az érrdektelen boomer, akit az ilyesféle számítógépesjátékok soha nem is érdekeltek. Hiszed, nem hiszed, annyira nem, hogy ötvenöt évem alatt talán negyed órát ültem valamelyik előtt úgy, hogy az én kezemben volt az irányítás. 

Star Craft-regények elolvasására a hátralévő időmből már nem áldoznék. Ahogy belenéztem a 2022-es Star Craft-filmbe is, és olyan najóvaneztisláttam-érzéssel ugráltam egy kicsit benne, aztán le is lőttem a weboldalt, ahol találtam. Csilivilin látványos. Az én ízlésem szerint  túlságosan is. Ebben sem fogott meg semmi. 

Isten bizony nem fikázni akarom a Star Craft-jelenséget, vagy annak bármely alkotóelemét. A múltkor a Cyberpunk-képregény értékelése alatt megkaptam, hogy, hú, mi is volt a szakszó... megvan, „leereszkedő” voltam az értékelésben. 

Fittyfenét! Nagyon ritkán veszek olyat a kezembe, ami iránt negítívan elfogult vagyok. Olyat pedig pláne nem, ami nem érdekel. Utálok negatív értékelést írni. Emiatt azonban nagyon sok minden van, aminek az értékelését soha nem fogod az oldalamon olvasni. Mert az leereszedő lenne.

Egy negatív vélemény viszont nem az. Akkor sem, ha a negatív vélemény tárgya egyébként valami mainstream dolog. Amikor például, érvekkel, indokokkal a sárba rántottam a Semmi-t, kaptam hideget. Meleget nem. Ha jól emlékszem, még Szerelmetesfeleségtársamtól sem. Még vele sem értettünk egyet. 

Az is igaz viszont, hogy bármiféle kritikának csak akkor látom értelmét, akár én kritizálok, akár engem kritizálnak, ha vannak érvek, indokok. Az érzelmi odaböfögéseket, felturházásokat méltatlannak és semmitérőnek találom. Akkor is, ha én kapom, és jobbára szoktam rájuk reagálni. (Kapcsolatépítésre törekszem. Ha van rá esély.)

Szóval most, a Star Craft-tal kapcsolatban sem a „leereszkedés” vezérel. Panelproli-létből, bérbőlfizetésbőlélésből, fizikai melósként ugyan hová ereszkednék alább, maraggyá má'!

Mi történik? 

Az alcímmel természetesen visszatérek a képregényhez.

Hát az történik, hogy a Star Craft  űrjében ugye van ez a három faj, az emberek meg a másik kettő. S hiába is überszuperturbótechnológia, meg galaktikus léptékek, gazemberek, törvényszegők, úgy fest, mindig lesznek. S úgy fest, bármilyen fajon belül. (Az csak a Földön van, hogy egyetlen emberfajta minden baj okozója, s ez a fehér ember. A Star Craft ebből a szempontból reálisabb.)

Immeg például van egy űrhajónyi rosszfiú/lány, akik abból élnek, hogy űrhajóroncsokat fosztogatnak. De eddig csak emberiekkel tették. Mármint az emberek áltál készített űrhajókkal. A helyi terminológia szerint: a terrán űrhajókkal. Elsősorban azért, mert nem emberi űrhajó nem akadt az útjukba. Másodsorban meg azért sem, mert lényközi egyezmények tiltják az egymás roncshajóiból való szabadrablást. 

star_craft_1_roncsvadaszok_17.jpg

De adódik egy lehetőség a rosszfiúk/lányok számára. Azzal mindannyian tisztában vannak, hogy az idegen hajó mozdítható dolgait magukhoz ragadva, különösen anna energiatermelő kis micsodáját, ami egy kézben is elfér, a a feketepiacon értékesítve a szajrét mesésen meggazdagodhatnak . 

Némi hökkenet után a teljes legénység megszavazza magának a meggazdagodást. Iszkiri az idegen roncs felé, nem olyan terjedelmes képregény ez, s hol van még a vége, iparkodni kell!

A történet tulajdonképpeni főhőse egy fiatal, kezdő gazember, akinek ez az első gazember-útja. A srác neve Caleb.

star_craft_1_roncsvadaszok_02.jpg

Nekem ez a név valószínűleg egyszer s mindenkorra foglalt. Az olasz Campanile foglalta le könyvben-filmen A lator című Jézusos, kedvesen tréfás Újszövetség-parafrázisával. Kaleb nagy kópé. pitiáner csaló Jézus idejében. Az ő története a könyv/film. Melegen ajánlom! 

Calebet gyermekkori barátnője, Kyra viszi fel a roncsfosztogató piti gazemberek hajójára. Caleb tapasztalatlan ugyan az űrben, de roppant tehetséges technikus. Ezt a társai és az űrhajó parancsnoka is nagyon hamar észreveszi. 

Theban kapitánynak konkrét információi és terve van a a lerobbant, a protoss fajhoz tartozó űrhajóval. Nem csupán és nem elsősorban a mindenféle, akármilyen tárgyak elhozatala a cél, bár a legénység döntő része erről tud csak. Thebant mndenekelőtt a már említett energiatermelő bizbasz érdekli. Űrhajójukról, a Szarkáról átszállnak tehát a protoss-roncsra. 

star_craft_1_roncsvadaszok_07.jpg

Innentől a történet az A nyolcadik utas a halál és A bárányok hallgatnak ötvözése, egy csipetnyi Fegyencjárattal és persze,  a Star Craft-al. Mert a protossok űrhajóján vészesen fogyni kezd a terrán fosztogatók száma. Aztán kiderül, hogy ez a protoss hajó egy börtönhajó volt, amely egyetlen, különlegesen veszélyes foglyot szálított. Egyetlen egyet. Egy nerazimot, titkos templomost. Kapizsgálod, mi következik? Elhagyott, idegen űrhajóban császkálnak a földi űrhajósok, kihalt minden, de egyszerre csak mintha valami mozgottt volna amott... S úgy van! Sutty, máris fogyni kezdenek!

Aztán a játékba bekapcsolódik egy terrán biztonsági csapat, aki a roncsrablókat akarja lefülelni, és mit sem tud a hajón garázdálkodó protoss Hannibal Lecterről. Aztán még a roncsrablók között is támad nézeteltérés. Az emberek veszélyesn fogyni kezdenek, egymás fegyvere által is, a protoss pszichopata mindenféléjétől is, s ugye, még ott van a terrán rendfenntartó-csapat is. A létszám rendületlenül fogy. Immmár a rendfenntartóké is. Van, ami állandó: jelen esetben a fogyás. 

Itt megállnék. Azért az egészet nem akarom elmesélni, mert nem szeretem, ha sokan utálnak. Vannak így is elegen. 

Közben még bevillant A hármas számú űrbázis is, bár az csak távoli rokon. Valószínűleg a zárt tér, és az űrhajósok fogyása okán sunnyogott elő a tudatalattiból. 

E képregény erénye

Mi más: jók a rajzok. Nagyon jók. Nem annyira egyediek, nem löknek hanyatt, nem térdepeltetnek hálaimához a comics oltára előtt, de kimondottan élvezetes, látványos, amit a szemeinknek kapunk. Láthattad. Volt egy-két mozdulat, arány, amire felszisszentem, de ezt éppen azért tettem, mert a rajzok döntő többsége hibátlan. Van határozott dinamika, vannak váltott nézőpontok, érdekes látószögek, s teljesen konzekvensek az alakok. 

A végeredményben valamelyest fejcsóválásra késztető, magától adódó asszociációktól eltekintve, önmagában jó a forgatókönyv, van dinamika, vannak fordulatok, van feszütség, van izgalom. De az asszociációk talán azért is fájdalmasak jelen esetben, mert a Star Craft-ról van szó. Egy ekkora névtől igenis teljes önállóságot várnék el, nem elődök tömkelegének a feltolulását. Vagyis a történet egészére nem tudok másképpen tekinti, mintsem egy Star Craft-világba helyezett Alien-történetre, amiben vannak egyéni fűszerek, de mégiscsak a régi ízek újragondolása. Újra mondom: önmagában nagyon is élvezhető, de egyszerűen nem akar önmagában maradni. 

A folytatás ott volt a múltkor a könyvtárban. Ha legközelebb is ott lesz, jönni fog velem. Minimum két esélyt nagyon megérdemel.

Szukits, Szeged, 2021, 108 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634976233 · Fordította: Oszlánszky Zsolt 

6,5/10

2022 szeptemberének még mindig az eleje. Tegnap Bélapátfalvn jártunk, hogy megünnepeljük sógoroma fél évszázadát, és az ott vásárolt telkét. Úgy volt, hogy egyre megyünk, bográcsozás lesz. Arról, hogy az üres telken bográcsozzunk, szerencsére sikerült lebeszélnünk sógorkomát. Egy panzióban foglalták a helyet a főzéshez. Amiből aztán a kaotikus kavarások miatt nem lett semmi. Hazafelé Szerelmetesfeleségtársammal és az édesanyjával Egerben vacsoráztunk meg. Ebéd helyett. De csak nevettünk az egészen... 

Vannak emberek, akik körül mindig bonyolultak a dolgok. Valahogy soha nem jön össze semmi egyszerűen nekik. És velük. Ofi barátommal is ünnep, ha akkor és ott sikerül találkoznom, ahol előzőleg megbeszéljük, és nem kell még öt-hat üzenetváltás, időponttologatás, hogy összejöjjön a randi. 

Bélapátfalva környéke nagyon szép. Sógorkoma telke egy volt, félig lekőbányászott, gyönyörű hegyre néz, és általában tehenek legelte domboldalra néz. A tehenek tegnap nem voltak ott. A telek végében van egy átfolyó patakocskája is. Meg rengeteg akácfája. Vagy balta kell hozzá, vagy néhány méhkas. Sógorkoma az utóbbiban gondolkodik. Viszont akkor meg nem lesz helye a napi zöldségjeiknek. S főleg: nem lesz elég Nap nekik. 

Nyolc felé szerettünk volna itthon lenni, elsősorban Szerelmetesfeleségtársam anyuja, de hát nem jött össze. Különösen, hogy Gödöllő előtt úgy húsz kilométerrel volt egy igen csúfnak tűnő baleset, ami miatt vagy fél órát poroszkáltunk. Azért az autópályás utazások előtt mindig szoktam fohászkodni az Ég felé. 

Ma reggelre viszont SzFT leamortizálódott. Valószínűleg a Csemete által hazacipelt, nagy eséllyel covidról van szó. SzFT úgy nagyjából egész nap aludott. Most is azt teszi. Én közben kitakarítottam a lakást, mert embertelen dzsuva volt már. Szerencsére én egyelőre nem érzem magamon, hogy döntögetne lefelé a gyengeség. Meglátjuk. Mostanság divatos körülöttem, hogy ki-kidőlnek pár napra az emberek. De szerencsére semmi komoly, csak amolyan normál influenza tüneteivel. 

Jon Szangho – Cshö Gjuszok: The ​Hellbound – Út a pokol felé 1.

Egy nagyon okos, intelligens dilemmákkal teli, élvezetes marhaság

hellbound_1a.jpg

Ismét könyvtár, persze, kinek lenne ennyi pénze látatlanba venni könyveket? Még azt sem győzöm, amit szeretnék a polcaimon tudni. S hellyel sem győzöm a polcoknak.

Manga. Mindig távol állt tőlem. Mert nem tetszenek a nagy fejek, nagy szemek. Meg visszafelé kell lapozni. Nos, ez a képregény nem manga, az, ugye, japán, hanem manhva (manhwa), azaz koreai képregény. Amit például nem kell visszafelé lapozni. S az alakok sem nagyfejűek és gigaszeműek.

Semmit nem tudtam erről a kötetről. Azt sem, hogy a Netflix már filmet is csinált belőle. 

A borítója rohadtul nem tetszett. Most sem teszik. Talán azért, mert az Iron Maiden Eddie-jét idézi. Nem Eddie-vel van bajom, hanem az asszociációval, amit a rajz kelt iránta. Mert semmi, de semmi köze a kettőnek egymáshoz. Azon kívül, hogy riogatni akarják a kedves szemlélőjüket. hellbound_1_eddie.jpg

De belelapozva a kötetbe, a mangássága ellenére azonnal megfogott valami.

A fülszöveget csak a lapozgatás után olvastam el. Nem tudom, az önmagában megfogna-e? A kettő együtt azonban kíváncsivá tett.

Annak ellenére, hogy a Isten, Menny, Sátán, Lucifer, Pokol témákkal kapcsolatban már igen szkeptikus vagyok, a múltam teológiailag terhelt, valamennyi Biblia-ismerettel is rendelkezem. S nem vagyok hitetlen sem. Ez valamelyest elfogulttá tesz. Vagy alapot ad a dolgok megítélésre. (Mert azt határozottan mulatságosnak tartom, ha bárki is az egyetlen reális megítélési alapnak a materializmust, a hitetlenséget tartja.)

Ennek hátterén mondom, hogy ez a képregény úgy marhaság, ahogyan van.

Mégis, tény, ami ziher: kedvenceltem a moly.hu-n. Mert marhaság, de okosan, ügyesen, zseniálisan, metaforákba csomagolt marhaság.

Ezenkívül a rajzok technikája, megjelenése is több mint különleges. 

Kezd már érdekelni a dolog? Helyes! (Mármint, ha bólintottál.)

A szerzők

S aham... máris elakadok. Mármint azon, hogy hívják a szerzőket. Mert ha beírom a böngésző keresőjébe bármelyikük nevét, amit a borítón látok, kizárólag magyar nyelvű találtatokat kapok. Ennek az az oka, hogy amikor nem magyarul írják a szerzők koreai nevét, hanem angolul, akkor az úgy fest:, ahogyan a könyv angol kiadásán szerepel. 

hellbound_1_en.jpg

Ha nem kivehetők a nevek, akkor segítek: Yeon Sang-Ho (Jon Szangho) és Choi Gyu-Seok (Cshö Gjuszok). Semmi koreai nyelvtudással és háttérismerettel mondom, nekem az angol verzió valahogy jobban bejön.

A Jon név angolul foglalt, és valamiféle brit-típusú találkozásra utal a történet szerzőjének a famíliájában. A rajzoló nevében a Cshö, na, az meg, na cső! A Gjuszok elé meg valami ilyen kívánkozik: Szergej Vlagyimirovics. De mondom, simán el tudom képzelni, hogy van valami nyelvészeti oka, hogy mi így europizáltuk a neveiket. Arról nem beszélve, hogy van, amikor turmix-verzióban, apró eltérésekkel jelennek meg a neveik: Jon Szang Ho. Szép, nem? Na, hagyjuk is. 

A továbbiakban ennek ellenére, az egyértelműség végett ebben a bejegyzésben maradok a magyar kiadásban kialakított névformátumoknál. 

Egyébként az érkezés sorrendjében így fest a két szerző. Nekem szimpatikusak. hellbound_1_jsz_csg.jpg

Jon Szangho az alkotója a Vonat Busanba című zombifilmnek is. Azt mondják az értők, hogy újraértelmezte a zombi-témát. Nem tudom, nem láttam még.

Ugyan elképzelni nem tudom, mit lehet azon újraértelmezni, de már Ofi barátom is meglepett, amikor a Walking Dead-et ajánlotta nekem. 
– Á, a zombik... Teljesen mellékesek. A kapcsolatok, a reakciók, az életben maradás ösztönének az ereje, ahogyan felülírja az erkölcsöt, az etikát... Az a lényeg! 

Vagyis Jon Szangho filmje is kap egy esélyt. Egyébként Szangho neve ott szerepel a The Hellbound filmváltozatának az alkotói között is.  

Az egyik este megnéztem a Busanos zombi-filmet. Bakker: ez egy megható zombi-horror! Ha valaki azt mondja, ilyen is van, kiröhögöm. Pedig tényleg és csakugyan... Egyébként az a helyzet, hogy azon kívül és az előtt, hogy horror, sokkal inkább dráma. Miközben tényleg tele van zombikkal. Jó kis film, na! Fanyalogva kezdtem bele, miközben Szerelmetesfeleségtársam a lázával küzdött, de gondoltam, őt úgy sem érdekelné. Aztán a fanyalgásom semmivé lett, és önfeledten élveztem Szangho moziját. 

A történet és a mondanivaló

Talán az a legegyszerűbb és leglustább verzió, ha kimásolom a fülszöveget. (Egyébként mondták már neked, hogy a fenét a kíváncsiság, sokkal inkább a lustaság vitte előre a világot! Gondolj bele, vajon miért és ki találta fel a mosogatógépet? [Josephine Cochrane hívják a hölgyet. Meglepő módon 1886-ban kapott szabadalmat a találmánya.])

LEJÁRT ​AZ IDŐD! A POKOL CSAK RÁD VÁR!

Először egy figyelmeztetés érkezik. Az üzenetben mindössze a neved áll, a tény, hogy a pokolra kerülsz, és az, hogy mennyi időd van még hátra a halálodig. Amikor pedig az lejár, rejtélyes lények jelennek meg, hogy örök kárhozatra vessenek, és előlük nincs menekvés.

A világ döbbenten áll a jelenség előtt, tudósok és önjelölt vallási vezetők igyekeznek megmagyarázni a felfoghatatlant, miközben a civilizáció máza egyre gyorsabban kopik le az emberiségről, és hamarosan elszabadul a rettegés fűtötte káosz. Eközben a még élő kárhozottak egy része harcba száll az alvilág erőivel; akad köztük, aki pénzzé tenné végzetét, megint mások a túlélés reményében kétségbeesetten keresik a megváltást.

A kérdés már csak az, hogyan lehet megmenekülni egy olyan világban, ahol már elszabadult a pokol. 

Ebben úgy benne is van, meg nincs is benne, miről szól a képregény. A lényeg ott van: nem csupán a földi dimenziós élet létezik, van transzcendens igazság, van valami erkölcs és etika az emberen túl is, nem csupán társadalmi szabályokról, elvárásokról, egyezségekről van szó. Mert jönnek a lények a pokolból, hogy elkerülhetetlenül büntessenek, és a büntetés minden egyes esetben: kín, szenvedés és halál. 

Naná, hogy nem tudom megállni. Teológiai közbevetés érkezik a balkettesen, a vágány mellett, kérem figyelmesen olvassanak!

A pokol a Biblia szerint nem egy hely, hanem egy állapot. A pokol szenvedése nem azt jelenti, hogy egy örökkévalóságon át főzögetnek az Ördög démonjai az üstökben.

(Tudom, van egy-két bibliai szakasz, ami erre utal, most nem megyek bele, de van logikus magyarázat arra, miért nem azt mondják, amit elsőre sugallnak. Most és itt csak annyi, hogy a Biblia magyarázatán mindig érdemes az egészet szem előtt tartani: mit mondanak az adott témáról más szakaszok?)

A pokol a teljes Isten-nélküliség állapota. Amelynek a végén a megtéretlenekre valóban vár büntetés, ám az nem egy szadista Isten által rendezett, időben végtelen horror-revü, hanem a második halál büntetése. Ahonnan már nincsen visszatérés. 

A végtelen büntetésnek még a gondolata is bosszantó: egy lelketlen, kegyetlen, bosszúálló Istent feltételez. „Elloptál a munkahelyedről két csomag A4-est? Izzó fogók a mellbimbóidon egy örökkévalóságon át!” 

A pokol, vagyis az Isten-nélküliség állapota a második halál előtt (amiről az önmagában egyébként nem túl világos Jelenések könyve beszél) valóban büntetés. De semmiképpen sem tart egy örökkévalóságon át. 

Vagyis a „Hellbound” története alapjaiban téves. Mégis azt mondom, ha ettől elvonatkoztatok, nagyon sok marad a vizet merítő tenyeremben.

Szóval igen. A fülszöveg nem mondja el, hogy a szerzők egy rendőrtiszt, egy ügyvédnő és egy kétgyerekes, kiszemelt Pokol-áldozat sorsán keresztül remek tempóban teszik személyessé az eseményeket. Vagyis lehet izgulni, izzadni. 

Ám ettől még csupán fogyaszthatón emberivé lenne a metafizikai szintre emelt horror. Mondjuk az se lenne kevés. 

De ahogy halad előre a történet, sorra jelentkeznek olyan erkölcsi, etikai kérdések, amelyek miatt meg kellene állni gondolkodni egy cseppet. 

Mert ugye, például, ha itt valóban egy isteni, pokoli ítéletvégrehajtás folyik, vajon a rendőrségnek van-e erkölcsi alapja megvédeni a kiszemelt áldozatokat? Van-e joga a természetfeletti ítéletvégrehajtókra lőni? Bármit tenni ellenük? Van-e akármilyen alapja arra, hogy nyomozzon a végítéletet prédikáló, fiatal Elnök úr ellen, aki az Új Igazság Rend nevű izének a vezetője? A szervezet nem egyház. Nem is vállalkozás. Hanem mindkettő. Tudod, akár a szcientológia itt, a valóságban. 

S ha már Elnök úr... Vajon mi a hit igazi alapja? Szükség van-e vallás(ok)ra? Vagy a vallás már csak a múlt jelenbeli megcsontosodott megjelenési formája, amelynek papjai jobbára már nem Istenért, hanem önnön identitásukért dolgoznak.

Hatalmas, izgalmas kérdések, mind megérne egy-egy hosszabb szakaszt. 

Nos, egyetlen választ képtelen vagyok nem megírni. A vallás alapjáról szólót.

A képregény egyik szereplőjének az a véleménye, mert ez a tapasztalata, hogy az ember megváltozásának egyetlen indoka létezik: a félelem. Csakis a félelem inspirálhatja arra, hogy gyökeresen megváltoztassa az életét. 

A biblikus hit szerint fittyfenét! Erre egyedül a szeretet képes. A félelem csak elfojtani tud, kényszerít és nem ösztönöz. Ha megszűnik a félelmet generáló forrás, megszűnik a változásra késztető erő. 

A hit alapja tehát a szeretet. Isten a szeretet, mondja a Biblia. A szeretet adni akar. Isten az ő Fiát adta, a Fiú az életét. A szeretet tehát adni-tudás. Mégcsak nem is érzés. Létállapot. Jobbá tenni a másik életét, lehetőséget adni neki a változásra.

De vajon mit tehetünk Istenért, hogy neki jobb legyen a létezése? Az Isten iránti szeretetként leginkább a másik ember iránti szeretetet ajánlhatjuk fel. Azt, hogy egymás életét jobbá tesszük.

(Bár a Bibliában szerepel az istenfélelem szó, de az nem az Istentől való félelmet jelenti. Istent félni annyit tesz, mint szem előtt tartani a személyét, az ő életrendjét.)

Van a történetben egy, az erkölcsi skálán egyértelműen elhelyezhető, másik szervezet is. Nyílhegynek hívják. A vezetőjük egy indián-maskarába öltözött őrült.

Azt hirdeti, sokkal hamarabb elérkezik ide a Földre az új világ, ha észbe kapnak az emberek és beszállnak a megtisztítás műveletébe. Ha nyílhegyként csapódnak az egyértelmű bűnösökbe. Például abba a drogos pasasba, ami megölte a főhős-rendőrtiszt feleségét, de pár rövid év után kiengedték a böriből. Mert nem volt tiszta tudatánál, amikor elkövette a gyilkosságot.

Vagy éppen az ügyédnőbe, aki a következő büntetés-időpontot kapott nő gyermekei kimenekítette Koreából. Mi történik, ha az ember átveszi a transzcendens szerepét, ha Istent akarja helyettesíteni a Földön? 

A képregény története remek tempóban halad, érdekesen tár fel tényeket, fed fel dolgokat, összefüggéseket. Azt kell mondanom, hogy bár a pokol lényeinek a jelenetei a legidegborzolóbbak (s grafikus megoldásukban nekem legkevésbé tetszők: egyszerűen nem tudtam komolyan venni ezeket a gonosz szalmafonatokat), messze nem ők a lényegei a történetnek. Ők csak a lakmusz szerepét töltik be. Indukálják a reakciókat és a konfliktusokat. Tudod, ahogyan Ofi barátom mondta a zombikkal kapcsolatban.

Ha teológiai szempontból vizsgálgatom a sztorit, akkor persze marhaság a javából. Mert a pokol, tudod, nem hely, ergo onnan nem tudnak jönni lények. Mert ha van Pokol, akkor van Menny is, ha van Menny, akkor van Isten. S Ő bizonyosan nem szalma-horrorfigurákon keresztül terrorizálná a bűnösöket, hogy elégetéssel járó kivégzésük előtt jól meg is kínozhassa őket. 

S itt van a képregény üzenetének egyik ugyancsak sebezhető pontja. Aminek az üzenete, ha eluralkodik a második részben, kiesik a kedvenceim-pixisemből.

Mire gondolok? A történet vége felé az egyik szereplő azt fogalmazza meg, hogy a büntetések alanyainak életében nincsen semmi mintázat, a büntetések bekövetkezte ötletszerű. 

Mindenki bűnös, mindenkinek az életében van valami, ami vét az élet rendje ellen, de a Pokol lényeinek az eljövetelében nincsen semmiféle következetesség. A brutális kivégzések áldozatait semmi nem köti össze. Az édesanya rovására például, aki böcsülettel nevelgette a két gyermekét, annyit lehet felróni, hogy nincsen férje, és mindkét gyermek más-más apától származik. Érte is jönnek a Pokol-lények. 

Az ember azt gondolná, ha már jönnek, akkor van valamiféle sorrendjük a pusztításra. Hogy a főbűnösökkel kezdik. Akik valóban kínt, szenvedést hoznak a világra. Diktátorok, politikai vezetők, gazdasági fő-főemberek, a titkos háttérhatalom, ha van. Mert ha ők eltűnnének, az emberiség legtöbb problémája azonnal megoldódna. S ha valaki, ők megérdemelnék a szalma-horrorok szénné égetését. 

Az ötletszerű ítéletvégrehajtás azonban azt sugallja, Isten nem a szeretet, nem az igazságosság. Vagy azt, hogy nincs is Isten. Bár akkor meg a vétség, a bűn válik kérdésessé. Mert ha nincsen Isten, akkor ki hozta a törvényt? Illetve a Pokol ura hozná az erkölcsi törvényeket, aminek a megsértése halál, és aminek betartásával az emberiség  erkölcsileg feljebb léphetne, elérhetővé válna a kollektív boldogság? Ööö... Ez így nem bagatellizálható katyvasz lenne. 

Remélem, nem errefelé lyukad majd ki a második kötet! (Ja, igen, a történet, nagy-nagy szerencsére zárt végű, nem csináltak belőle rétestésztát.) 

A rajzokról

Nos, csuda érdekes ez a szempont. Pár szót már mondtam róla. Az a gond, hogy fogalmam sincsen, nem tudom megfogalmazni, belelapozva mi is fogott meg? Nem az az elképesztő fotórealisztikus ábrázolási forma, ami miatt később percekre leragadtam egy-egy kockánál. Azt csak később, olvasás közben vettem észre. Több esetben egészen közel tartva a szememhez makróztam egyes képeket, hogy akkor most fotó vagy rajz? 

Valami elképesztő, ugye? De mondom, nem ez volt, ami miatt kihoztam a könyvtárból a könyvet. Bár önmagában már emiatt is megérte volna. 

A fotószerű háttér előtt mozgó figurák messze nem olyan kidolgozottak mint a háttér. Mégis élnek. Hiába mangások. 

Úgy gondolom, e kettő, a háttér és az alakok eltérő, de mégis egységbe olvadó stílusa teszi egyedivé a The Hellbound képeit. 

Az elképesztő részletességű háttér nélküli rajzokkal sincsen baj. Az alakok kifejezők, az arcok, mozdulatok, beállítások plasztikusak, ugyancsak élvezhetők. 

A tempóról és a dramaturgiáról már beszéltem. Írtam. S úgy áll össze mindez, hogy mondom, simán kedvences lett nálam a könyv. 

Ha valami rosszat kötelezőn mondanom kellene róla, az talán ennyi lenne: nem tudom, a papír teszi-e vagy a nyomdai technológia, avagy talán teljesen tudatos, de a végeredmény fekete színei inkább szürkék. Ezáltal néha hiányzik a képek szemnek kellemes kontrasztja. Volt három kép, ahol emiatt konkrétan képtelen voltam kivenni, mit is látok. Emberi alakok nélküli rajzok voltak. 

De ha e kettőt, a képek szürkeségét és azt, hogy a kedvenceim között landolt a történet, egymás mellé teszed, adja magát, hogy az utóbbi a hangsúlyosabb és döntőbb.

 

Fumax, Budapest, 2022, 312 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634702245 · Fordította: Kiss Julianna Brigitta ·

9,5/10

2022 szeptemberének eleje. Szombat reggel. Nem akartam ma korán kelni, mert megyünk Bélapátfalvára Bí becenevű sógor ötvenedikjét ünnepelni, és még ma haza is jövünk, de mégis felébredtem hajnalban. A bélésem ébresztett, de ettől ki is pattant a szemem. Megírtam hát a fenti értékelést. 

A fiammal vagy három órán át beszélgettem tegnapelőtt. Csuda érdekes egy kancsemete. Volt, hogy már emelt hangon beszéltünk egymással, de aztán megint lecsendesültünk és higgadtan folytattuk. Elsősorban a közös múltunkról és a családtagok kapcsolatainak a lehetőségeiről beszéltünk. Volt amiben egyetértettünk, volt, amiben nem. De beszélgettünk. S nagyon jó volt beszélgetni vele. 

Hans Rath: Kell ​egy pszichológus, mondta Isten (Dr. Jakob Jakobi 1.)

Ha Isten emberként járna közöttünk, ki hinné el, hogy ő azonos Ővele?

rath_kell_egy_pszichologus_mondta_isten.jpg

Voltak fenntartásaim, de nem ebből a könyvből vagy konkrét ismeretből fakadón. Előítéletből. Művészeti rasszizmusból. Nem, nem a Jakob Jakobi név végett, hanem Isten blaszfémikus Földre-hozása miatt. Mert ugye, Istennek pszichológusra van szüksége... Mi a nemiszervem? Mert ugyebár, nem kicsit mi a büdös franc van?

Haggyá" má', hogy Isten lelkibeteg! Meg majd egy pszichológus fog segíteni a világ Teremtőjének, mindenek alkotójának, fenntartójának... Annak, aki mindent is tud, és tényleg mindent sokkal jobban! Persze, hogy fenéket!

Szóval nagyon tartottam attól, hogy valami szokásos, Gaiman-szellemiségű marhaság lesz ez a könyv.

Aztán utolsó pár előre fuss: nem, egyáltalán nem az! Na jó, egy picit de. Ám picit úgy értsd, hogy tényleg csak picit! S azt is csak teológiai vonatkozásaiban. S azt is úgy, hogy egyáltalán nem lekicsinylő. kritikus és gúnyolódva köpködő Isten személyére, a hitre nézve.

A borítón balra ül a pszichomókus Jakob Jakobi, jobbra pedig Abel Baumann. Ami név már csak azért is tetszik, mert a kettőből a másik legjobb barátomat is ilyen vezetéknéven hívják, és ő is rendelkezik némi Isten-komplexussal. S ezt még csak nem is én mondom, hanem az ő élete párja. Mármint az Isten-komplexust. 

Na, vágjunk beléje hogy kikerekedhessen minden!

Egy aprósággal kezdem: a magyar kiadás betűtípus-választása eléggé félrenyúlás. Mert azonnal Fredrik Backman könyveit juttatja észbe. (Utólag olvasgattam a molyos értékeléseket: bizony, nem csak nekem.) Mindenestül. Az még rendben van, hogy a magyar kiadó ugyanaz, de szó nincsen valami kiadói, belső sorozatról. Ami indokolná a hasonlóságot. Pusztán csak egyfajta pavlovi reflex kiváltásáról. Kétségtelenül, hogy stílusban, fajsúlyban nincsen messze egymástól a két szerző. De ennyire közel sincsen. 

*

S ha már borító, még egy apróság... A magyar kiadás neon-betűi irgalmatlanul és indokolatlanul tolakodók és közük nincsen a tartalomhoz. Nem brutálisan rossz, csak nem jó. A német verzió szerencsésen visszafogottabb. 

S ha már német kiadás: pont én vagyok az, aki morgok a könyvek, filmek címeinek a megváltoztatása ellen. Azért, mert a címet nem a marketing részének tekintem, hanem a mű egészének integrált részének. Viszont ebben az esetben olyat mondok, amit talán még én is megbánok, olyat, mint eddig soha: a magyar cím jobb mint a német eredeti. Az ugyanis a kép félrevezető is lehet, mert van benne valami nagyon átlagos, evangelizációs felhang. A magyar cím tréfásabb, sokkal jobban átadja a regény tartalmát. (Na, jó, ebben az értelemben a cím valóban marketing-rész, rendben van.)

rath_kell_egy_pszichologus_mondta_isten_01.jpg

*

Ja, tényleg, van egy fotóm Hans Rath-ról. Aki kezdetben a mezőgazdaságban dolgozott. Meg benzinkúton. De volt építőmunkás, színpadi technikus, színházi kritikus, majd forgatókönyv-író is. Mármint azon kívül, hogy könyveket ír. A weboldala szerint a könyveiből eddig 8+5 jelent meg. Nyolcat egyedül, ötöt társszerzővel publikált. Ezeken kívül három antológiába válogatták be egy-egy novelláját. Kilenc forgatókönyvéből forgattak filmet. (Forrás: Rath weboldala.) Két évvel idősebb és a fenti megjelenéseivel mindenképpen gazdagabb nálam. 

rath_kell_egy_pszichologus_mondta_isten_hr2.jpg

Magyarul eddig három könyve jelent meg, a három Jakob Jakobis. Aminek a címei németül mind úgy kezdődnek, hogy Azt mondta Isten:... Most, ugye, ennek a sorozatnak az első kötetéről beszélgetünk. Van még két része, kifotóztam a moly.hu-ról:

rath_kell_egy_pszichologus_mondta_isten_2.jpg

*

Jakob Jakobi pszichológus. Annyira nem jó szakember. Vagy peches. A fene se tudja, a praxisa mindenesetre összeomlófélben van. A házassága már túl van az összeomláson. Anyuci örökölt hű, de sok pénzt, és inkább kitette Jakob szűrét, még mielőtt megfelelőtlen gondolatai támadhattak volna a felesége vagyonát illetőn. A húzás valamelyest érthető, a helyiértékeket a helyére tette, a kapcsolatot ennek megfelelőn tökéletesen szétzúzta. Jakob szerint nyert azzal, hogy vesztett egy feleséget. A pénz soha nem érdekelte igazán.

Viszont a dolgai nem mennek túl jól azóta. 

Ráadásul a felesége rendszeresen zaklatja, hadd segítsen már rajta. Pénzzel. De legalább dugjanak még! Ha a pénze nem is kell.  

Jakob egy ilyen segítség-kísérletből fakadón törött orral kerül a kórházba. A feleség új férje követte az asszonyt az exhez. S ott derült ki, hogy pehelysúlyú ökölvívó. Jakob orrcsontjának bőven elég a pehelysúlyúság is. A kórházban ismerkedik meg Abel Baumann-nal. Aki bár pillanatnyilag bohóc, de azt állítja magáról, hogy voltaképpen nem más, mint maga Isten. Aki éppen pszichológust keres. 

S itt máris fékezek egy teológiait. Vagy filozófiait. Vagy pszichológiait. Isten tudja. Önmagában az Isten pszichológust keres-metódus egy Gaiman-es baromság. Csakhogy Abel egy ponton kifejti, hogy azért erőtlenedett el, mármint Isten, aki Abel testében van, mert egyre kevesebben hisznek benne. 

„Isten meghalt” – mondta Nietzsche. („Nietzsche meghalt – mondta Isten” – hirdette a graffiti.) S abban az értelemben igaza volt a filozófusnak, hogy a felvilágosodás óta mind kevesebben és kevesebben érzik, hogy szükségük lenne a vallásra.

Akkor is, ha minimum Woody Allen óta tudjuk, hogy „egy zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták”. Vagyis Isten az emberek tudatában halt meg, s így tűnik el a nyugati kultúrából. Elfelejtik az emberek. Élő valóság helyett mítosszá, mesévé válik. Még az EU alapokmányaiból is eltűnt a neve. 

A regényben Abel testében is így gyengül az Isten. 

Azonban a közvélekedés számszerűségének igazság voltát találón helyre teszi egy másik graffiti: „Egyél szart! Tízmilliárd légy nem tévedhet!

Ha egy kicsit szofisztikáltabban és biblikusabban akarnám megközelíteni a kérdést, akkor mondhatnám azt, hogy az Istenbe vetett hit drasztikus csökkenését a Biblia, Jézus Krisztus tulajdonképpen előre megjövendölte (pl. Mát 24:12). Egy olyan korban, amelyben az Isten, az istenek léte olyan természetes volt, akár a levegő. 

Vagyis a közvélekedés, amelynek értékéről a Facebook kommentszekciói több mint eleget elmondanak, nem kompetens az Isten-kérdés eldöntésében. Vagyis Nietzsche gondolata semmiképpen sem teológiai szempontból vizsgálandó, mindössze kultúr- és vallástörténeti szempontból. 

Jakob persze nem veszi komolyan Abel önazonosságát. Hogyan is vehetné? Azt sem hiszi el, hogy Abelnek lenne pénze kifizetni, ha kezelné őt. Aztán az utóbbiról kiderül, hogy vaskos tévedés. Jakob végül elfogadja a kihívást: nekivág, hogy meggyógyítsa Istent. Az ő értelmezésében, hogy visszaállítsa Abel ember-tudatát az Isten-komplexus helyére. 

Aztán egyre több megmagyarázhatatlan dolog történik. Abel kitalálja Jakob gondolatait. A kiürült kávéscsésze egy szempillantás alatt újra teli lesz, és kávéskancsó, kávékiöntő,  -főző sehol a közelben. Abel előre látva, hogy meg fog történni, megakadályozza, hogy egy bomba felrobbantsa őket. És így tovább.

Csak érdekesség, hogy Abel volt feleségét Marianak hívják. Akinek az új férje Josef. A fiuk pedig Christian. Aki szerzetes. 

*

A könyv tréfás. Komolyan az.

Ööö... izé... komolyan, ez nem a legjobb kifejezés a tréfás szó mellé.

Olyan, mint amikor réges-régen valaki azt mondta egy házi Biblia-kör után, hogy:
– Na, ez iszonyúan áldásos volt!

Bár ha Karinthyt vesszük alapul („A humorban nem ismerek tréfát.”), akkor minden helyreáll.

Bár nem kacagós, de roppant derűs. Egy pillanatra sem sértő vagy vallásgyalázó. Cserébe néha elgondolkodtató. Például arról, amivel sokan érvelnek, Isten létezése ellen: miért nem mutatja meg magát valami csodálatos dologban, miért nem ad egyértelmű jelet, hogy van és létezik? A könyvben Abel alias Isten visszakérdez: és mégis mi lenne az? Milyen jelet kellene adnia, amit mindenki elfogad? Amit nem magyaráznának félre? Amire mindenki azt mondaná: van Isten? Jakob azt mondja, jósoljon meg valami hatalmas katasztrófát, amit senki sem láthat előre. Mire Abel visszakérdez: rendben, megjósolja, De akkor meg nem az lesz a baj, hogy ha előre tudta, miért nem akadályozta meg? Milyen Isten az ilyen? 

Amikor '89-ben első alkalommal hallottam összefüggőn, logikusan Isten mellett érvelni egy evangelizátort, az előadásáról hazafelé naná, hogy nekem is megfordult a fejemben, azért kellene valami kézzelfogható, valami egyértelmű, ami nem magyarázható, ami kétségtelenné teszi, hogy igen, Isten van. Jobb nem jutott hirtelen az eszembe, mint a házunkban a folyosói villany, ami a kapualjból kapcsolva hónapok óta fityiszt mutatott, és nem adott világosságot. Az első lépcsősoron felmászva, a fordulóban már működött a kapcsoló, de a kapun mögötti hónapok óta nem és nem. 

Ahogy hazaértem, banális, tudom, arra gondoltam, itt az egyértelmű próba ideje. Nos, Isten, ha vagy, akkor legyen világosság! S lőn! Magam sem akartam elhinni. Mert mi van, ha tegnap óta, hihetetlen ugyan, de megcsinálták a kapcsolót? Nem mozdultam a kapuból, megvártam, amíg lekapcsol az időzítős folyóvilágítás. Lekapcsolt. Én meg újranyomtam a gombot. Semmi. És megint nyomtam és megint semmi. 

Kivert a víz. „Uram, te voltál, tényleg?” Újra gombnyomás. Újra világosság! Lefagytam, majd a teljes testemben leizzadtam. Nem mertem körülnézni. Aztán, kihasználva, hogy nem sötétben kell megtennem az utat a lépcsőfordulóig, nekivágtam a finisnek. Méltatlannak éreztem a további nyomkodós-bizonygatást.

Amit másnap, naná, hogy nem bírtam ki, újra megpróbáltam. S naná, hogy akkor már nem működött. Minek is működött volna? 

Úgy egy hét múlva mesélem egy Tüszi nevű, egyébként nem teljesen hitetlen, katolikus, de mégis, inkább szkeptikus kolléganőmnek a történetet. Éppen hozzám ballagtunk, valami kölcsönkönyvért, vagy miért Tüszinek.

Aki végighallgatott és hangosan felnevetett.
– És te ezt elhiszed magadnak? Csak valami érintkezési probléma, Moha! 

Viszonylag jól időzítve a történet slusszpontjánál értünk a házunk közelébe. Beléptünk a kapun, Tüszi rámnézett. 
– Melyik az?

Én rámutattam, ő meg nekiesett a kapcsolónak. Először csak úgy, ahogyan egy kapcsolót kapcsolni kell. Aztán finoman. Aztán durván. Aztán megpróbálta megmozgatni. Beljebb nyomni. Remegtetni. Meg mit tudom én hogyan. Semmi nem történt. Erre Tüszi diadalmasan rám nézett: 
– Na, ugye, hogy!
– Mármint mi? 
– Nem kapcsolódik fel!
– Nem. Eddig sem tette. Csak akkor, kétszer. De azután sem. 
– Hát ez az!
– Mi ez? 
– A bizonyíték, hogy érintkezési probléma van, és véletlenül összeértek a drótok! ~ vágta a szemembe a megfellebbezhetetlen materializmust. 
– Pont akkor? És kétszer pont akkor? 
– Vannak véletlenek! Nem hiszel bennük?
– Inkább azokban? – néztem rá, és ezzel feladtam. – Oké, menjünk, igyunk egy habos kakaót! 
S mentünk, ittunk egy habos kakaót. Beszéltünk még Istenről, de a drótok metafizikájának csodáit soha többet nem hozta szóba egyikünk sem. Minek, ha csak érintkezési probléma volt? 

A könyv meg ilyen. De nem csupán filozófiai beszélgetős, cselekménye is van. Egyfajta road movie. Amit elvileg nem szeretek. De ez nem úgy road movie, hanem máshogyan

Mindvégig nem tudtam eldönteni, milyen véget szeretnék a könyvnek, isteneset vagy pszichológusost? Abel legyen Isten, vagy ne legyen Abel Isten? Ha nem ő Isten, akkor ki legyen? Egy jópofa csaló, vagy egy tévképzetes bomlott elme, a maga rendszerével? 

Úgy éreztem, bármelyiket simán el tudnám fogadni, de leginkább egyiket sem. Félő volt, hogy bármelyik, az nem lesz jó vég, valahol félresiklik valami a hangulatból és a mondanivalóból. 

Jelentem, nem így történt. A szerző állást foglalt, világosan, egyértelműen, mellőzve bármiféle konkrét teológiát, fittyet hányva a pszichológiára, és a műve belső rendszerének megfelelőn elmondta, kicsoda is Abel. S tudod, mi van? Az égvilágon semmi bajom nem volt az ő megoldásával. 

Ez azért nagy szó, mert egy nagyon kedves ismerősöm egyszer felhívta figyelmemet valamire. Azt mondta, hogy Isten személyével semmi baja a metafizikai sötét oldalnak. Az Ő nevét úgy lehet alakítani, facsari, tekerni, torzítani, tükrözni, módosítani, ahogyan tetszik, ahogyan akarjuk, akarják, akarja.

Ám Jézus személyével nem tud mit kezdeni. Ő vagy feketévé, mulatságossá, gyűlöletessé lesz, vagy leginkább ignorálttá.

S úgy fest, az ismerősömnek igaza volt. Hadd említsem példának erre, amire máshol már veszettül dohogtam, a Gaiman-féle Lucifer-sorozatot, amelynek három évadában egyszer se sikerül kiejteni, még kritikusan, fitymálón, megkérdőjelezőn sem a Jézus nevet. Még abban a formában sem, hogy Isten Fia.

Pedig a Jelenések könyve szerint Sátán a Jézussal való küzdelem során vettetett ki a Mennyből.

Az az igazán meglepő a számomra, hogy Rath könyve(i) kedveltek az olvasók körében. Pedig Istenről van szó benne. Még ha Jézusról nincs is. De jól van ez így. 

*

Túl a valláson, az Isten-micsodán azért ez egy regény. S bár voltaképpen bármilyen világnézetet erőteljesen képviselő regényt felfoghatunk propagandának, mégiscsak a belső értékei vagy éppen értéktelensége dönti el, hogy irodalomként miképpen funkcionál. Sőt, alapvetőn az élvezeti értéke is fokmérő. A kettő, ugyebár nem feltétlenül csereszabatos. (Erről már többször írtam, a hívószó E. R. Burroughs és mondjuk Patricia St. John.) 

Nos, sommásan azt mondom, Rath regénye alapvetőn minőségi szépirodalom. És ebben az esetben a hangsúly a minőségi szón van. Én egyébként már úgy vagyok, hogy ha egy szöveg nem köt le, legyen bármilyen minőségi, legyen bármennyire szépirodalom, minősítgetés nélkül simán félredobom. S ha tetszik, minősítgetve is lelkesen tudok róla írni. Na, nekem ez Rath-könyv tetszett! 

 

Animus, Budapest, 2016, 240 oldal · ISBN: 9789633244265 · Fordította: Torma Péter

10/10

2022 szeptember első napja, és bimmbamm, meg is jött az ősz, itt van újra. Bakker elmúlt ez a nyár is! Jó volt csak Szerelmetesfeleségtársammal nyaralgatni. Nagyon jó. Simán tudok csak vele kettesben is nem unatkozni, és nem unom őt. Annak ellenére, hogy azért vannak feszültségeink, megoldatlanok is, meg veszekedtünk is Debrecenben. Mégis élvezem a társaságát nagyon. 

Geri fiammal meg egyre jobbakat, őszintébbeket beszélgetünk. Bár néha provokál a gyerek, fel is tudja baxni az agyamat, aztán röhög rajtam, de nem érdekel, annak örülök, hogy nem kell alakoskodni vele, lehet őszintén fogalmazni, nem játszmázik, nem menekül, nem támad. Beszélgetünk. Bakker, tényleg, öt óra van, ígértem neki, hogy felhívom! Hívom is, bocs, megyek!

Philip K. Dick: A tökéletes fegyver

A közös ellenség összehoz, avagy a hidegháború megoldása

pkd_a_tokeletes_fegyver.jpg

Philip K. Dick azon kevés szerzők között van, akinek a könyveit látatlanul, ismeretlenül is azonnal megveszem. A szerelem az írásai iránt a Figyel az ég óta állandó. Az annyira betalált, hogy azóta nem tudott olyan semmitmondót írni, hogy kiszeressek belőle. Pedig nem minden könyve jó. Ez sem a legjobb, de teljesen rendben van. 

PKD könyveivel akkor találkoztam első alkalommal, amikor a keresztény hitem válságba került, és kutatni kezdtem, hogyan ismerhető meg a valóság, miképpen lehet eldönteni, mi igaz és mi nem az? Akkoriban jöttem rá, hogy a filozófia egész története erről szól, de erről szól maga a hit is. Amiről keresztényként is tudtam, hogy fittyfenét azonos a hiszékenységgel. Legalábbis a komoly, megfontolt, gondolkodó hit nem. Ez utóbbi már Chesterton és C. S. Lewis Istennel kapcsolatos írásai megismerése után teljesen világos lett számomra. 

Ez az időszakom egybeesett a Mátrix bemutatásával. Amely film elvezetett PKD-hoz is, más filmeken keresztül. 

Mert PKD majdnem teljes munkássága is a valóság megismerésével, a párhuzamos és a virtuális valósággal foglalkozik. A tökéletes fegyver azon kevesek közé tartozik, amelyik nem. Vagy csak nagyon kicsit. De inkább nem. 

PKD tudatmódosító iránti, gyakorlati szimpátiáját mindig nagyon komoly fenntartással kezeltem. Pedig alig van regénye, amiben ne lenne benne magától értetődő természetességgel.  

pkd_a_tokeletes_fegyver_pkd3.jpgAdva van egy kétpólusú világ, a Nyugat és a Tábor-Kelet. Az előbbi az, ami, az utóbbi a kommunista blokk, a Szovjetunió vezetésével, A két pólus cinkos egyezségen alapuló hidegháborút folytat egymás ellen. PKD nem szokott humoros lenni, de itt és most mégis az. Ugyanis az egyensúly megtartása a fegyverkezésen alapszik. Azonban az mindenkinek világos, hogy Hiroshima után nincs kérdés, mi a továbbfejlesztés egyértelmű és visszavonhatatlan következménye.

De mert a két pólus továbbra is létezik, és az egyensúlyt fent kell tartani, mindkét tábor paraképességű fegyvertervezőket alkalmaz. Mindkettő egyet-egyet. Nyugaton Lars Powderdry-nak, Tábor-Keleten Lilo Topcsevnek hívják a látnokot. 

Ezek a fegyvertervezők valamiféle vegyi szerekkel segített transzban megkapják a fegyver-ötleteket. Amiket aztán a megfelelő hozzáértők kivonatolnak és olyan tökéletesen haszontalan használati tárgyakat kreálnak belőlük, mint amilyen a borítón is van. Vagy amit a történet mottója mond. 

A 207. fegyvertétel vezérlőrendszere, amely hatszáz miniatürizált elektronikus alkatrészből áll, a  legjobban zománcozott kerámiabagolyként alkalmas a kivonatolásra, amely csak a tudatlanok  szemében tűnik dísztárgynak; a beavatottak azonban tisztában vannak vele, hogy ha a bagoly fejét  eltávolítják, az üreges testben szivart vagy ceruzát lehet tárolni.


Az ENSZ-NY Nembiz Tanács hivatalos jelentése, 2003. október 5., beterjesztó: „A" konkurens  (személyazonosság biztonsági okokból titokban tartva; lásd a Tanács XV 4-5-6-7-8 határozatait)

A transzállapotban alkotott „fegyverek” meglététől megnyugszik a lakosság. Megnyugszik, mert nem tud a kivonatolásról. Csak azt látja, hogy az ő térfelén játszók foglalkoznak és gondoskodnak a védelemről. 

Aztán, ahogy mondani szokják, szar kerül a palacsintába: megjelenik egy műhold az égen, amelyet nem a Nyugat és nem is a Tábor-Kelet lőtt fel. Majd még egy előbukkan. Aztán sokasodnak.

Egyértelművé válik, hogy idegenek figyelik meg a Földet. Ami fegyver híján tökéletesen védtelen. Kellene valami hatékony védekezési lehetőség. Nyugat és Tábor-Kelet összeadja, amije van: Lars Lars Powderdryt és Lilo Topcsevet.

Akiknek életükben első alkalommal valódi fegyvert kellene alkotniuk. Lars a bizakodóbb, Lilo a távolságtartóbb. Lars, hiába is van szeretője, ismeretlenül is vonzódott Lilohoz. Már akkor, amikor sok esély nem is volt a találkozásra. Még mielőtt egyáltalán látta volna, hogyan is fest a hölgy. Hát úgy fest, hogy nem is hölgy, sokkal inkább kiszámíthatatlan vadmacska. No, nem nagyon, de előfordul, hogy simán meg akarja ölni Larsot. 

Tehát a közös munkájukat nem kicsit befolyásolja mindaz, amit egymás iránt éreznek. Ami annyira intenzív, hogy amikor összefutnak Lars nyugati szeretőjével, az fegyvert ránt és meg is húzza a ravaszt. Robbanógolyó hagyja el a kis marokfegyver csövét...

Vagyis van itt konfliktus talajszinten és fent az emeleten is. Mintegy teljesen emberi az emberiség legnagyobb konfliktusa is. Mondhatnók, milyen legyen, ha nem olyan? Ebben az esetben persze PKD-s emberi. Ami szintén ebben az esetben olyan kis magától értetődőn úgy tűnik, valóban hasonlón zajlana hasonló konfliktusban. 

Ha belegondolsz a jelenlegi világhelyzetbe, több mint abszurd: Európa azzal próbálja megzabolázni az Ukrajna ellen háborút viselő Oroszországot, hogy vagy gazdasági- és energiaválságba kényszeríti saját magát, az összeomlás szélére sodorja a gazdaságát vagy megfagyasztja télen a saját lakosságát. Úgy ezt a két választási lehetőséget hagyja magának. 

Amikor a bivalyerős Pistike nekiesik Tomikának, aki azért maga sem éppen szent, és Janika úgy akarja szétválasztani őket, Tomika mellett kiállva, hogy megfenyegeti mindkettőt:: 
– Tomika hagyd abba vagy irgalmatlanul úgy tökön rúgom magamat miattad, hogy attól koldulsz!

A hasonlatot persze jócskán lehetne még árnyalni. De a valós helyzet talán még abszurdabb, mint amit PKD ki bírt találni. Pedig az sem semmi!

pkd_a_tokeletes_fegyver_01.jpg

Gondolkodom, mondjak-e többet a történetről. Bármit is. Legyen elég, hogy tipikusan PKD-s a befejezés. Mondjuk az sem mellékes, hogy van befejezés, lesz megoldás az űrből jövő támadás kivédésére. Igazi, PKD-s megoldás. Olyan kis abszurd, olyan kis tréfás, olyan, hogy az ember csóválja a fejét, hogy mekkora ökörség, Aztán megérti a jelentését, az üzenetét. 

Nem nagy dolog. Nem rogyasztja az eget a földre, nem korbácsolja a városok fölé a hullámokat, és nem olvasztja meg a hegyek hósapkáját sem. S nem változtatja meg az emberi történelmet sem. Sajnos. A PKD által megtalált konfliktus-csodaszer: az empátia. Segíteni kell a másikat, hogy kijusson a maga labirintusából. S ettől megszűnne minden háborúság. Mert ha egymás felé fordulnánk és nem egymás ellen...

Olcsó? Közhelyes? Ezen a helyen valahogy mégsem. Inkább poénos és kedves. Meg döbbenetes, hogy még ezzel is vissza lehet élni. Mert PKD nem lenne PKD, ha nem lenne PKD: képes még egy ilyen üzenetbe is csavart vinni: ha a másik kijut a labirintusából, megszűnik annak a lehetősége, hogy segíthessünk neki. Ezért végső soron feltétlen szükségletünk a segítségadás, de mert feltétlen szükséglet, ezért feltétlenül szükséges, hogy legyen kinek segítséget adni. Vagyis a végső cél nem is a másik megsegítése, hanem önmagunk szükségletének a kielégítése. Azt a csavaros PKD-mindenit! Úgy akarunk segíteni, hogy minden maradjon, ahogyan van: a segítségre szoruló érezzen némi enyhülést, de maradjon a maga pozíciójában, helyiértékén, hogy továbbra is segíteni lehessen neki. Ámen! 

 *

PKD 1964-ben, a pályafutása közepén jelentette meg A tökéletes fegyvert. Mögötte is, előtte is voltak olyan munkái, amelyek alapnak számítanak a PKD-életműben. A tréfa alapvetőn nem alapvető eszköze, egyáltalán nem jellemző rá. A tökéletes fegyver ebből a szempontból a leginkább figyelemreméltó. Természetesen túlzás tőle könnyes röhögést várni, de PKD-hez képest meglepően könnyed és mosolyfakasztó a regény. Ezzel együtt nem tartom se felületesnek, se összecsapottnak. Van, aki igen. 

Leginkább egy elgondolkodtató, bár kétségtelenül naiv narratívája a hidegháborúnak, az eszmék gyilkos harcának és a titkosszolgálatok működésének. Nem véletlenül ugrik be róla akár még A magas szőke férfi, felemás cipőben is. Természetesen ez is csak erős túlzással hasonlítható Dick művéhez. Vagy Dick regénye a filmhez. 

pkd_a_tokeletes_fegyver_pkd_2.jpg

Agave Könyvek, Budapest, 2022, 232 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635980215 · Fordította: Pék Zoltán

8/10

2022 augusztusnak utolsó napjai, Debrecenben. A tegnapi program a Nagytemplom és kiállításai, meg a Déri Múzeum. Nagytemplom: eredeti vizsolyi Biblia, maga az épület, Déri múzeum: elsősorban és mindenek előtt Munkácsy Trilógiája. Amikor orrba vág a történelem és nyakon ragad az igazság. A valamelyest kiábrándító az volt, hogy a múzeumban a trilógia után volt még egy kiállítóterem. Egy teljesen koncepciómentes, szedett-vedett kiállítással, amit ráadásul fordított kronológia szerint kellett végignézni, mert úgy volt a menetirány. A magasztosságból visszazuhantunk egy egyébként nem bántó laza megfogalmazásos útmutatásba (a tárgyak mellé tett feliratokról beszélek). Amivel önmagában véve az égvilágon semmi baj nincsen, csak a Krisztus-képek után volt kiábrándító. 

Aztán beültünk a Piac téren az első kajáldába, amit megláttunk, és este hat felé megebédeltünk, majd elücsörögtünk úgy másfél órát egy sör és egy kávé mellett. 

Nagyon szeretem én ezt a nőt, aki a feleségem! Nem nyavalyás, nem hisztis, viszonylag konzekvens, ritkán nem az, okos is, szép is. Apropó! 

Megfigyeltem, tudományosan: Debrecenben nagyon kellemesen vastagcombúak a nők! Aki nem az, az nem debreceni. Még a Déri Múzeum előtti szobrok is vastagcombú nőket formáznak. Az egyik elé, a szobor pózában be is állítottam Szerelmetesfeleségtársamat, de nem engedte posztolni a fotót. Viszont megjegyezte: 
– Ha itt nőttem volna fel, nem lett volna kisebbségi érzésem, simán elvegyülök. 

Mert neki sem pálcika málnakeverői vannak. Vagyis pillanatok alatt debrecenivé vált, és simán elhiszi ezt neki minden jó megfigyelő. 

Mondtam is neki, hogy mennyivel jobb itt, mint Pesten, nem kell válogatni a nők megnézésében. Csak azt kell kiszűrni, kit ne nézzek meg. S ha egyszer úgy alakulna, mennyivel nagyobb esélyem van, hogy megfelelő testalkatú nőt találjak. (De el ne hidd, ez csak évődés ám!)

Julia – Egy kriminológus a bűn nyomában 3.: Mérgező otthon

Julia-történet Agatha Christie szellemében, de nem tesznek jót egymásnak

julia_03_mergezo_otthon.jpg

 Írta : Giancarlo Berardi – Lorenzo Calza
 
Rajzolta Paolo Di Clemente 

Utálni fogom ezt a bejegyzésemet.

Két okból is. Az első az, hogy a sorozat első két kötetét nagyon szerettem. Ezt annyira nem. A másik ok, hogy zsinórban ez a harmadik képregény-értékelésem, amit írok, és amiben zúgolódom, kötekszem és lehúzok. Ez nem amiatt van, mert nem kaptam meg elégszer az asszonyt, vagy sikertelen lennék a munkahelyemen. Egyszerűen rossz a széria, ami most elébem került. 

S rendben van, hogy egy sorozatnak nem lehet minden egyes része kiemelkedő (mondjuk a Damphyr esetében de; maximum vannak részei, amelyek kiemelkednek a többi közül), de ebben az esetben ez a harmadik magyar nyelvű kötet. Vagyis lett volna még miből válogatni: a kiadó oldalán 326 eddig megjelent kötetet számoltam. Nagyságrendileg nem lehet eltérés, plusz-minusz pár darab. 

Ássunk kicsit mélyebbre!

Az első, magyar nyelvű Júlia-kötet, A halálos házasság erénye a remek tempó, a pompásan kitalált szerkezet volt. A másodiké, A Nap szeme című történeté ugyanez, tetézve egy adag akcióval, illetve valláspszichológiával. Mindkettőről hosszan lelkesedtem. 

A kriminológus Julia ezúttal egy családi drámával kapcsolatban fog nyomozásba. Adva van egy dúsgazdag, ámde érdekesen csonka család. Anyu meghalt egy autóbalesetben, Apu életben maradt. A Gyerek nem volt velük. Az élet megy tovább és együtt éldegélnek a dúsgazdag Anyós házában, aki a Gyerek (úgyis mint Unoka) miatt megtűri a háznál Aput. Bár szeretni nem szereti. Apu nem omlik össze Anyu halála miatt. Igaz előtte sem volt mintaférj, egyáltalán nem csupán Anyu testesítette meg számára a női nemet.

Aztán egy nap Apu rosszul lesz egy étteremben, kórházba szállítják, de az orvosok nem tudják megmenteni. A halála roppant gyanús, a jelek mérgezésre utalnak, esélyt sem adnak a természetes halálnak. Apu megmérgezésére gyakorlatilag mindenkinek lett volna indoka. Anyósnak is, a ház komornyikjának is, a keleti szakács-házaspárnak is, a kertésznek is, a sofőrnek is, az égnek, a földnek is. Tulajdonképpen jó, hogy Apu nincsen többé, de azért ez mégis gyilkosság volt. Ki kell tehát deríteni, ki tette? (Természetesen nem fogom elmondani a megoldást.)

1661539332522.jpg

A történet címéről egy nagyon rövid gondolat. Illetve nem is annyira a címéről, hanem annak magyar fordításáról. A kötet eredeti címe: La casa dei veleni. Szó szerinti fordításban: A mérgek háza.  Ebből valóban adja magát A mérgező otthon cím. Csakhogy mégsem a legszerencsésebb ez a változat. Azért nem, mert ez a szóösszetétel inkább valami ökokrimit sejtet manapság. Az építő olyan alap- vagy kötőanyagokat használt fel, amelyek az idő múlásával az emberi szervezet számára gyilkos vegyületeket bocsátanak ki. Vagy: a felhasznált építőanyagok, az időjárás, a talaj savasságának mértékében, az esővíz összetételének megváltozása miatt, vagy bármi okból bomlani kezdenek és gyilkolnak. Vagy a szellőzőrendszerbe olyan mikróba, fertőzött por, akármi és bármi kerül, ami megmérgezi az emberi tüdőt. Vagy... és vagy. Tehát a lényeg, hogy a mérgezést nem maga az otthon, a ház, a matéria végzi, hanem az abban élő emberek uralkodó hangulata, szellemisége. 

Az eredeti olasz cím szó szerinti fordításának a használata emiatt talán szerencsésebb lett volna. Bár kétségtelen, hogy ott meg a többes szám használat indokolatlan: a történetben egyfajta méreg van. Ha azonban a méreg szót egyes számban használom megint egész más következtetésre jutok: A méreg háza. Vagyis ahol mindenki dühös. Jó, talán még igaz is, csakhogy itt nem dühről van szó, hanem a halált kiváltó kémiai szerről. 

A mérgező család cím, amely távolabb van ugyan az olasz eredeti szó szerinti fordításától, találóbbnak tűnik.

*

A történet írói, a sorozatgazda Giancarlo Berardi és alkalmi társa, Lorenzo Calza meg sem próbálják titkolni, hogy ez a történet Agatha Christie munkássága előtt tiszteleg. Ez a tisztelet leginkább a statikusságban nyilvánul meg.

julia_03_mergezo_otthon_ac.jpg

Julia első két története sem volt kimondottan akciókrimi, (bár A Nap szeme majdnem), de azért mozgalmas volt. A mérgező otthon egyáltalán nem az. Ez önmagában még semmit sem jelent.

Ha egy történet egyetlen térben játszódik, attól még simán lehet érdekes is, izgalmas is. Kapásból két film jutott eszembe példaként: A tizenkét dühös ember, A halál és a lányka és az Oxigén.

A statikusság egyáltalán nem jelent azonosságot a dráma és az érdekesség és az izgalom hiányával. Egy statikus helyzetben a szereplők viszonya, kapcsolata, kapcsolatrendszere vagy éppen az élethelyzete simán érdekfeszítővé teheti a történetet.

Agatha Christie esetében a feszültséget az adja,hogy az éppen aktuális nyomozója, hogyan, miképpen illeszti össze az információmorzsáit kerek, egész történetté, s az összeillesztés során hogyan kerül egyre közelebb az elkövető(k) személyéhez. A hölgy meglehetősen konzekvens volt ebben, talán egyetlen könyve van, amely magasan kiemelkedik ebből a szisztémából: a Tíz kicsi néger(Hihetetlen, mennyire nem polkorrekt ez a könyvcím. Miért pont néger? Ráadásul képletesen a négerek gyilkolódnak, mert megérdemlik. Vajon mi indokolja, hogy a négerek érdemeljék csak meg a bűneikért a halált? S egyáltalán, mi az, hogy néger? Miért nem afroangol? Van itt baj, csőstül!) 

Tehát ebben a kötetben teljesen felesleges akciót, izgalmat, különösebb cselekményt keresni. Julia és bűnüldöző társai jönnek-mennek a házban, a házból ki-be, beszélgetnek ezzel-azzal, majd az összeszedett információk alapján ott áll előttünk az igazság. Amit a főhős, Julia összefoglal. 

Agatha Christie egyik erőssége, hogy amikor az éppen aktuális nyomozója összefoglalja, mi történt és hogyan, az ember megdöbben a gyilkos személyén és a nyomozó hozzá vezető útjának a logikáján. Aztán mindenki kapitulál: a gyilkos, a hallgatóság, az olvasó... 

Ebben az esetben olyan történt, ami ha nem is soha, de a legritkább esetben: kitaláltam ki volt a gyilkos. Az vezetett rá, hogy tulajdonképpen bárki lehetett volna, mindenkinek meg volt a maga indoka arra, hogy Aput jégre tegye. Ám az a szerző, aki az én cseppet sem erős megfigyelőkészségemmel és logikámmal nem tud kibabrálni, nagyon hányavetinek kell lennie. Vagy tehetségtelennek. De tudjuk, hogy a Bonelli-istálló szerzőire ez a kitétel nem áll meg.

1661539332541.jpg

*

A cselekmény statikussága megengedné ugyan a feszes tempót (lásd a fentebb idézett két filmet!), de a szerzők nem élnek vele. Illetve a történet fő problémája éppen a tempó rossz megválasztásában rejlik. Sőt, leginkább a tempó hiányában.

Az, ami az eddigi két Julia történet legjellemzőbb sajátja, a feszes, filmszerű szerkezet következetes alkalmazása, itt teljesen hiányzik. Sőt, nekem egyáltalán, maga a szerkezet hiányzott.

Julia nem megismeri, összeállítja az igazságot, hanem mintegy megvilágosodik. Az egyik pillanatban még tapogatózik, a másikban olyan tisztán lát, hogy csuda. Nem tudjuk követni, csak elfogadjuk, hogy ez történt. 

A három új szereplő, Julia nagymamája, testvére és az óceán túlpartján élő szerelme is csak azért van a történetben, hogy legyen valami párhuzamos, de legalábbis másik szál, ami eltér a gyilkosság helyszíne házától. Különösebb dramaturgiai jelentését a megjelenésüknek nem sikerült felfedeznem. Ami jelentése van, az kicsit szájbarágós, bármennyire igaz is: a pénz nem boldogít, a család boldogságát mindig a leggyengébb láncszem határozza meg, a szeretet a legnagyobb összetartó erő, etc., etc., etc. 

1661539332548.jpg

S mert képregény, a rajzokról is mondanom kell valamit. Felszínesen nézve a grafikus hozta a Julia megszokott, elvárt színvonalát.

Azonban eljutva az utolsó oldalig, az tűnt fel, hogy semmi sem tűnt fel. Bár úgy tűnik, nIncsen baj a rajzokkal, hozzák a színvonalat, de aztán mégis valami hiányérzet a végső benyomás. Nem találtam egyetlen olyan nézőpont, látószög, arckifejezés, ami megmaradna bennnem, az olvasóban (nézegetőben).

Tisztes iparos munka, amit kapunk, de azon kívül, hogy elmondja, ami a történet, meg sem próbál többet mondani. A rajz ebben az esetben csak és kizárólag illusztráció, semmiképpen sem többlettartalom.Mielőtt félreértenéd: olyan értelemben illusztráció, ahogyan egy prezentációnál a cég kiadásainak-bevételeinek grafikonja illusztrál. Színesít, plasztikusabbá tesz, de nem kell önálló életre, nem hordoz önmagában hangulatot, mondanivalót. Ne feledd, egy képregényről beszélünk! 

Éppen ezért, amikor kiválasztottam az ebben a bejegyzésben citált képeket, véletlenszerűen fotóztam, mert nem volt hová visszatérnem, nem volt bennem tűz, hogy megosszam veled a kincset, amire leltem. Mert nem kincs, hanem tisztes iparos munka. 

*

A Julia tetszési indexe a blogomon eddig 2:1. Egyáltalán nem rossz arány ez. Őszintén remélem, hogy sokkal inkább tükrözi a magyar szerkesztőjének a melléfogását, mintsem az olasz sorozat 326 kötetének az arányait. Bár még akkor is, 216 jó sztorira jutna 108 gyengébb. 

1661539332591.jpgAnagram Comics, 2022, puhatáblás · ISBN: 9786155947247

6/10

2022 augusztusának vége. Debrecenben vagyunk. Szerelmetesfeleségtrásam nagyon szerette volna látni Szabó Magda szülővárosát. A belvárosban lakunk párszáz méterre a Nagytemplomtól, szemben egy plázával. Modern a lakás, van hozzá zárt parkoló is a kocsinak. 

Tegnap sétáltunk egy nagyot. Az alapvető cél a Lugas söröző volt, ahol, ügy tudtuk, mérnek Bernard sört. Hát nem, csak üvegesük van. De az is lecsúszott. Némi szederpálinkával. 

Nem lényegtelen, de a lényeg mégis az, hogy így első blikkre nagyon tetszik ez a belvárosi rész. Debrecen megnyert magának. A Nagytemplom előtt téren éppen egy érdekes kosárlabda-világbajnokság zajlik. Amióta itt vagyunk, folyamatosan. Egy kosárra játszanak a négy-négy fős csapatok. A pálya köré igen magas lelátókat építettek, fölé ponyvatetőt húztak, fények, hangok, panem et circenses, de jó értelemben. 

Tegnap meglestük az egyetemi várost és az Aquaticumot. Az utóbbi természetesen Szerelmetesfeleségtársam kívánsága volt, ha reajtam múlik, eszembe nem jut érdeklődni, az utóbbi években én az egész hátralévő életemre kifürödtem medenceileg magamat. De az Aquaticum nagyon tetszett. Különösen a gyerekmedence, a léghajó vázzal, a szerelt csővé varázsolt csúszdával, a dzsungel-fílinggel. Gyerekként megőrültem volna a boldogságtól egy ilyentől.

süti beállítások módosítása