LEGYÜNK TÚL A NEGATÍVUMON: Szilvási Lajos a szocializmus egyik sztárírója volt. Bestseller-gyáros. A könyvei egytől-egyig több kiadást értek meg, nagyon komoly eladásokat produkált. A másik akkori sztáríróval, Berkesi Andrással szemben Szilvási népszerűsége túlélte a rendszerváltást is.

Pedig a munkássága során a legcsekélyebb mértékben sem volt rendszerellenesnek mondható: a művei leggyengébb részei, amikor a szereplők a kommunizmusról, a szocializmusról, politikai elkötelezettségükről beszélnek, és a rendszer melletti érveiket fejtegetik.

– Ott a kikötőben is, láthattad már, vehetted észre… Kétféle ember van: rakodómunkás meg tróger. Az egyik a törzs. Azok mindig vannak. A többi jön-megy, mint zsidóban a fájás. Rajtunk meg a kötelesség. A brigádban öten vagyunk kommunisták. Negyvenhat óta húzzuk egyfolytában, egy helyen. A taggyűlésen a múltkor ránk mászik egy kerületi pofa, hogy passzívak vagyunk, nem mondjuk meg a micsodánkat. Erre se szóltunk. Mink nem értünk hozzá, hogyan kell csűrni-csavarni az eszmét, ez mások dolga. Mink tudunk dolgozni, mások helyett is, ahogy már hányszor volt. Egyszer megfizették,
máskor nem, amikor zavaros idők voltak. De a dolgot tenni kellett, mert nem Péter meg Pál vállalta, hogy be lesz rakva, meg ki lesz rakva az anyag, hanem a magyar állam. Húsz helyett dolgoztunk hárman, megkerestünk az államnak vagy félmillió kötbért. Le se szartak bennünket, azt se mondták, hogy na, ti marhák, köszönjük szépen. Az ember nyel egyet, aztán csinálja tovább. Megette a fene, ha valaki arra vár, hogy meghálálják neki, amit csinál…

Hát így beszél egy öntudatos proletár este tíz után, a műszak végeztével, egy lépcsőn ülve a csepeli Szabadkikötő környékén. Ezek a részek csüggesztők, még akkor is, ha belekalkulálom, hogy innen nézve az a korszak egészen más, mint amikor benne éltek emberek, és valamelyest még talán hittek az eszmében, az épülő,szép új világban. Bár az ötvenes évek valósága után ez már több mint kétséges, '56 után pedig nagyon elkötelezettnek kellett lennie, annak, aki szívvel-lélekkel eszmehű maradt. A regény cselekményének a története a hatvanas évek vége. 

A csepeli Szabadkikötő

De ezek a részek bár hervasztók, Szilvási regényének az egésze mégis érdekes és olvasmányos maradt. Minden bizonnyal a nosztalgia-faktor is segít neki. Ahogyan Berkesinek még az sem. Tehát van valami egyéb titka is annak, hogy Szilvási regényei a mai napig népszerűek. 

Többek között talán az, hogy nem idealizálja a társadalmat. Akkor sem, ha az szocialista. 

*

AZ ÉS MÉGIS ŐRIZETLENÜL CÍMET A REGÉNY MAGA MAGYARÁZZA. Nagykamaszokról vagy inkább fiatal felnőttekről van szó, a középiskolát már kijárt fiatalokról, akik még nem ágyazódtak be a felnőtt létbe, a munka világába. Még semmilyen szempontból nem önállóak: otthon élnek, tanulnak, munkahelyet keresnek Meg persze önmagukat. És egymást.

Nem felnőttek még, a szülők vigyázó szeme rajtuk van, istápolják őket, egyengetik az útjukat, ki-ki a maga nézetei, vérmérséklete, tapasztalatai szerint. De mert nem felnőttek még, a szülői aggodalom rögzült állapota mindkét főszereplőnél ott van a háttérben. 

Nem mondtam: egy szerelem története a regény. 

Szóval ebben a felemás, se gyerek, se felnőtt állapotban cselekszenek a főhősök, Ádám és Mariann. Nem tudják még, mi merre hány méter, de már követelik a szabadságukat, egyedül végeznének mindent, önállósodva, függetlenül, de tapasztalatok, kapcsolatok híján. Nem engedve beleszólást a dolgaikba. Félig gyerekként, mégis már felnőttek által őrizetlenül. 

*

MÁS KOR, MÁS VISZONYOK, UGYANAZOK AZ EMBEREK. Mai ismerettel, a mai mindennapokból kiindulva sok minden másképpen működött a regény idején. Egy huszonhét éves nő, akinek férje volt, csont nélkül asszonynak számított. Nem lánynak, s pláne nem csajnak.

A magázódás akkoriban teljesen természetes volt. A svéd és amerikai módit én a mai napig nem szoktam meg. Se az utánunk jövő korosztálytól, se a boltokban, üzletekben, se a reklámokban. Ha utasítanak, én eleve elutasító vagyok („fedezd fel, próbáld ki, szerezd be, kattanj rá”, stb) leszek. Engem ne utasítgasson a saját profitja érdekében senki és semmi! Pláne, hogy még csípőből, lekezelően te is tegez. Nem vagyok tegezés ellenes, csak azt mondom, a tegezés már egy meglevő kapcsolat formája. Tág tere és helye van, de léteznek keretei is. Az eltérő generációk kommunikációja és az üzlet világa éppen nem természetes, magától értetődő tere a tegezésnek. (Számomra marha furcsa például a Cápák közt című műsorban a magától értetődő tegezés.) 

Őskövület vagyok. Viszont a lízingelt csemetém párja éppen azzal nyert egyből magának, hogy az első találkozásunkon odajött, kezet nyújtott, magázva köszönt és a teljes nevén bemutatkozott. Ebből derült ki számomra, hogy volt gyerekszobája. 

De még az én konzervatív szemléletemnek is fura volt, hogy azonos vagy közel azonos korú fiatalok magázzák a egymást a regényben. Az édesapám '46-os születésű volt. Még magázta a szüleit. Én '67-es vagyok, és én már nem. A nagyszüleimet sem. Szerelmetesfeleségtársam édesapja '35-ös születésű volt. Ő azt szerette volna, ha a '72-es és '77-es születésű gyerekei magázzák a szüleiket. A '48-as születésű édesanyjuk azonban ezt nem akarta. Ő győzött. Változik a világ. A mai srácoknak (kivéve a lízingelt választott párját, már eszükbe se jut szembe nézve bemutatkozni és köszsönni. „Helló!” – harsan más lakásába első alkalommal belépve a kiáltás, és már ott sincsenek, eltűnnek az ott lakó, velükkorú oszitárs szobájában. S a velükkorú oszitársnak sem jut eszébe, hogy tán be kellene őket mutatni. 

Na, a regényben ez még nagyon-nagyon nem így van. S a mai viszonyok között furcsa olvasni, hogy volt nagyon másképpen is. 

Eddig három Szilvási könyvet olvastam. Gondolkodom, miben is áll, hogy mindhárom könyv képest volt hozni a korszellemet?

Felmerült bennem, hogy nem csupán egyfajta nosztalgia-e ez, éltem már akkoriban, ismertem azt a világot, azt az érát, a kor hangulatát, szellemiségét, ha szóba kerül, rögtön és azonnal rengeteg minden hadrendbe sorakozik a tudatom hátterében: hangok, ízek, színek, érzések, frizurák, ruhák, autók, események, az akkori építészeti, technikai formavilág, üzletek, reklámok, arcok, filmek, zenészek, Egy komplett kor. 

Igazából nem tudom a választ. Mármint, hogy Szilvási idézi meg remekül mindezeket, vagy csupán az agyam egészíti ki az olvasottakat a személyes tapasztalatokkal? Ehhez később kellett volna születnem. Vagy rosszabb könyveket olvasnom a korról.

*

AHAM, AZ ÖRÖK TÉMA, A SZERELEM. Megunhatatlan. Témának is, benne élni is. Témaként rázós: annyiféleképpen fogható meg, hogy nagyon könnyű mellényúlni. Bár a legnépszerűbb téma, a veszélye éppen a népszerűségében rejlik: az ábrázolása önmagában még kevés, kell hozzá valami plusz, valami eredetiség is. Bármilyen, valamilyen, akármilyen. 

Mondtam: a könyv témája a szerelem. 

 *

MENJÜNK KÖZELEBB A CSELEKMÉNYHEZ! Az egyik főszereplőt, ő a fő-főszereplő, Varga Ádámnak hívják. Éppen elvégezte a középiskolát, és éppen felvették az orvosi egyetemre. A történet kezdetekor nyár van, Ádám vidéken, édesapja ismerőseinél tölti a nyarat, és egy nála kilenc évvel idősebb asszony éppen elvette a szüzességét és gyakoroltatja vele a testi szerelmet. 

Hangsúlyozottan a testit. Az asszony mindössze használja Ádámot. Ezt nem is rejti véka alá. 

Ádám a Balatonról Pestre utaztában megismerkedik a hozzá korban tökéletesen illő Mariannal. Mariann szép, kedves, és neki is az első pillanattól fogva tetszik a fiú. 

Mindketten a szüleikkel élnek. Illetve Mariann az édesanyjával. Ádám meg rendezett körülmények között mindkét szülejével. Az édesanyja számára félelmetes látni, hogy a fia önállóvá válik, hogy külön élete van már, hogy nem oszt meg velük mindent. Az édesapja bízik Ádámban, természetesnek látja a saját életet, a leválást. És egyiküknek sincsen igaza. Mert a leválás nem félelmetes, elé lehet feküdni, de megakadályozni nem lehet. Semmi félelmetes nincsen benne. Csak szülőként ijesztő. Az apa meg nem látja, hogy a hallgatás mögött hazugság és lopás lappang. 

Mert Ádámnak nincsen még bevétele,de Mariann sokba kerül a találkozásokon, drága a konyak. De mert Mariann a társasága miatt, ami Ádám számára egyáltalán nem szimpatikus, hozzászokott, hogy viszonylag jól él.

Belegondolva itt picit bicsaklik a logika. A konfliktus később abból fakad, hogy Mariannak és az édesanyjának csak az utóbbi munkájából van bevétele. Vállalkozó. A Kádár-korban. Ezért nem jár neki semmi társadalmi védelem. Se jogi, se pénzügyi, se egészségügyi. Mert a velük élő kapitalizmus korcsos maradványa. 

A Marx tér

Mariannt nem engedi dolgozni az anyja. Tehát bevétele neki sincsen. Az anya vállalkozása,sálakat fest, éppen csak a napi túlélésre, a likak sürgető betömésére elég. Tartozás erre is, arra is. Nincsen túlélési ösztön az anyában. Legalábbis a lánya létezésével kapcsolatban nincsen. Nem akarja, hogy elprolisodjon. Ezért nebáncsvirággá neveli. S közben anyagilag meg merő vergődést csinál az életből. 

Vagyis egy seftelőkből, ügyeskedőkből álló társaságban mit keresett Mariann.hogyan fogadták be egy fillér nélkül? Mindegy, valahogy, spongyát rá! 

Mariann dicsérete: Ádám miatt szakít a társasággal. 

Aztán beteg lesz az édesanyja. Bevétel semmi. Dolgozni megy, az anyja a kórházból ezt nem tudja megakadályozni. Aztán a munkából hamarosan semmi se lesz, mert Mariann megaláztatásnak véli, hogy kezdetben takarítania kell, meg kölcsönadják más területeknek. Igaza is van, meg nincs is. 

Aztán Mariann édesanyja megbetegszik- Vagyis elzárják odafent a pénzcsapot. Mariann ölbe tett kézzel vár, egy hónap múlva majd lesz kényelmes állása. Ahol ülhet. Addig meg tátott száj, sült galamb-várás...

Ádám jár az egyetemre. De munkát vállal Mariannért a Szabadkikötőben, este öttől tízig. Senkinek se mondja el mit csinál miért. Még a legjobb barátja, Parafa sem tud semmit sem. 

A tempó feszített, Ádám kezd kikészülni fizikailag, Mariannhoz is csak ritkán képes emiatt kimenni. Mariann Hűvösvölgyben lakik. Odébb mint Ádámék. 

Hűvösvölgy, a fogaskerekű végállomása

Emiatt összevesznek. Ádám továbbra is meglepetésnek szánja a munkája után kapott pénzt. Mariann meg azt hiszi, hogy az a nő áll a háttérben, akivel egyszer az utcán megpillantotta Ádámot. Aki egyébként a balatoni asszony volt, akinek a telefonszámát Ádám eldobta ugyan, de a memóriája több mint remek... (Azon, hogy Szilvási ezt a szálat teljes mértékben nyitva hagyta, még morfondírozom, hogy jó ötlet volt-e, hiány-e vagy erény?) 

Fokozódik a feszültség mindenkiben, beleértve a szülőket és Parafát is... Mariann anyuja ráadásul háttér-konspirációkba kezd, mert szimpatikus neki az orvos, akihez Mariann beprotezsálta. A doki annak a társaságnak az ismerőse,amit Mariann Ádám miatt otthagyott. 

*

JA, A KOMMMUNIKÁCIÓ. AZ BIZONY! Én már nem egyszer úgy gondoltam,feladom. Innentől csak dömdödöm van mindenre. (Tudod, Lázár Ervin egyik alakja, aki a szeretlek-szó elkoptatása,kiüresítése miatt nem volt hajlandó mást mondani, csak azt, hogy dömdödöm.)

Természetesen a kommunikációs zsákutcák azokkal fájtak leginkább, akik közel álltak, állnak hozzám. Meg akikkel egyébként inkább működik a gondolatcsere mint nem. 

Ádám nem beszél. Meglepetést akar. De mert hazudott a szüleinek több alkalommal is, holott semmi oka nem volt rá, sőt, pénzt is vett el tőlük, megbeszélés és engedély nélkül, inkább nem mond, nem kérdez semmit. Azt hiszi, konfliktust kerül el ezzel, holott sokkal inkább csak generálja a feszkót. Hiába tiszteletre és szeretetre méltó a meglepetés és még inkább a hozzá vezető út, végül is ez lett a pokolba vezető út. Tudod, ami jó szándékkal van kikövezve. 

Nem tudom, van-e különbség a hatvanas évek fiataljai és a mai srácok között abban, hogy mit hajlandók megtenni azért, akit szeretnek. Hogy hajlandók-e például szinte erejükön felül dolgozni a másikért? Tényleg nem tudom. A sejtésem inkább előítélet, ezért hagyom is a csudába. 

Mariann is befeszít, Parafa csak sunnyog a barátja után, hogy kiderítse, miről van szó. Apu bízik Ádámban, tehát nem feszeget semmit. Anyu megbántottam duzzog. Mariann anyja meg a dokira konspirál. Mariann meg otthon ül, sírdogál, vakarja a fenekét, majd megszédülve dacossá válik. 

Holott nagyon szeretik egymást Ádámmal. 

A regény fő konfliktusa tehát a kommunikáció minősége, hiánya miatt következik be. A vég nagyon szomorú. A kommunikáció hiányának a vége mindig nagyon szomorú. Mindegy, mi a hiány oka. Ha nincsen kommunikáció, a vég tutira tragédia lesz. 

Azért, mert még a kimondott szavak alatt sem ugyanazt értjük. Nemhogy a kimondatlanok alatt. Elképesztőn félremennek a dolgok, ha azt várom, hogy megértsenek, anélkül, hogy elmondanám, mi is van bennem. De ugyanekkora tévút, ha azt gondolom, pontosan értem a másikat, anélkül, hogy elmondaná, hogy kérdeznék és meghallgatnék.

Zsákutca, szakadék, magányosság, fájdalom, pusztulás, halál. 

Mindenki más okból hallgat, és mindenkinek meg van az alapos oka a hallgatásra. Az elhallgatásra. A ki nem mondásra. A szőnyeg alá söprésre. A lenyelésre. Hogy aztán majd elbotoljanak a szőnyeg alatt összegyűlt sok kakiban. Meg a lenyelt elfojtott dolgok miatt gyomorfekélyt kapjanak. Meg a kibeszéletlen fájdalmak miatt fájjon a szívük. Meg hogy az összegyűlt feszültségek miatt a simogatásra induló kéz az arc közepébe csapjon. 

Bárhol olvasgatom is a kommenteket, azt látom, hogy tele vannak az emberek kisebbségi érzéssel és feszültséggel. Kisebbségi érzéssel: mert különben nem bántanának csípőből mindenkit, nem szólnának úgy be minden apróságra, ahogy teszik, nem fikáznának hegymagasról mindenkit, aki csak kicsit is más véleményem van mint ők. 

Nem a konfliktus a baj. Sohasem az. A konfliktus önmagában nem más mint nézetek összeütközése. Ha vitához vezet, azzal sincsen baj. Mert a vita érvek összeütközése, egymásnak feleselgetése. Ából bébe, céből débe és így tovább. 

A vitatkozással és a kötekedéssel van baj. Amikor le akarom győzni a másikat. Megalázni, porba tiporni. Elhallgattatni. És, látod, baj van a hallgatással és ki nem mondással is. Mert néma gyereknek anyja sem érti a szavát. S nem vagyunk gondolatolvasók. S mert a látszat sokszor nem a lényeget mutatja, hanem valami egészen mást. Mert még a kimondott szavainkat is megfelelő összefüggésben kell értenie a másiknak, hogy ne legyen baj belőle. Gondolj bele! 

Ádámék esete bizonyítja, hogy még a jóindulatú elhallgatás is válhat gyilkossá. Meg azt is, hogy a másik tetteinek, mögöttes szándékainak a megítélése roppant elhibázott hozzáállás. 

A Szilágyi Erzsébet fasor a Moszkva tér felé

*

NEM, EZ A REGÉNY NEM ANNYIRA ÁTÜTŐ MINT AZ EGYMÁS SZEMÉBEN. De nem sokkal marad el mögötte. Sőt, a szereplők és a motivációik még árnyaltabbak is, mint amott. Viszont a mondanivaló meglepően hasonlatos. Ha nincs kommunikáció, semmi se nincsen, és nem is lészen. Ha nincsenek gesztusok, nincsen kapcsolat. És nem is lészen. S ez független attól, hogy a hatvanas években ötven.hatvan évvel utánuk vagyunk. Mert ami ember bennünk, az örök. Meg ami hiányzik ahhoz, hogy emberek legyünk, sajnos az is örök. 

Szilvási hangulatteremtése viszont kiváló. Mondom, nem tudom, annak is hozza-e, amit bennem kiváltott, aki nem élt ezekben az években, de a könyv Molyos népszerűségét nézve úgy fest, igen. 

Szépirodalmi, Budapest, 1974, 368 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631500993

 7,5/10

2024 márciusának fizetésnapja után eggyel, szombat, kora délután. Két napja fájlalom a jobb vesémet. De ma délelőtt nagyon. Elmentem vécére, kitöröltem magam, és a mozdulat után alig tudtam felállni, azóta el sem múlt a permanens fájdalom. Pedig már gyógyszer is van bennem. Lehajoltam, hogy kitakarítom a szárítógép szűrőjét, mert nem szárított rendesen, és ott álltam a szűk könyha közepén négykézláb, és azt hittem, nem fogok felállni. Nagyon vacak. 

Ahogyan az is, hogy így képtelen leszek elmenni az Edda 50 koncertre. Közel három órát nem fogok tudni állni. Pedig kíváncsi lettem volna rájuk. Azt hiszem. 

A füzet eredetileg 1962-ben jelent meg első alkalommal. A szerzőpáros nyolcadik közös munkája volt, a Lucky Luke-sorozatnak meg a tizennyolcadik darabja. Lehet tűnődni, mennyire lehet túlságosan rutinossá válni nyolc, illetve tizennyolc füzet után. 

Az tény, hogy a figurák eddigre teljesen kiforrták magukat mind megjelenésükben, mind jellemükben. Kialakultak a Lucky Luke történetek visszatérő sablonjai. Amik miatt minden újabb történetet ismerősként köszönthet a nagyérdemű. Meg amik miatt, hozzájuk adott pluszok nélkül unalmassá is válhat bármi. 

*

Amiről nem a füzet és a szerzői tehetnek: a magyar kiadó egymás után két olyan Lucky Luke-ot jelentetett meg, amelyben a fenti borítón látható kutya, Rantanplan a főszereplő.

Rantanplan a világ leghülyébb kutyája. Nála már csak egy döglött eb ostobább. Cserébe Rantanplan csuda jóindulatú. Csakhogy az egymást követő két füzet, különösen úgy, ahogyan hozzám eljutottak, egyben, közvetlenül egymás után olvasva, egysíkú. Mert a kutya ostobasága bár jópofa. De nem kilencvenhat oldalon keresztül. Ennyi ideig nem tartja fent a figyelmet. 

*

A kötet másik főszereplői a Daltanok, A tök egyforma, csak magasságukban eltérő fivérek. Banditák. Lucky Luke standard, bármikor előhúzható ellenfelei. A Daltonok mindig megszöknek a börtönből, Lucky Luke mindig visszapakolja őket méltó helyükre, bármit is találjanak ki. 

A legkisebb mitugrász, Joe a főnök. Állandóan tervez, pukkancs és szívből gyűlöli Luke-ot. A legmagasabb bandita Avarell: ostobaságban szinkronitásban van Rantanplannal. És állandóan enni akar, nagyjából mindegy, mi az, pulykasült, cipőtalp, naftalingolyó, csak ehessen. 

Neve a középső két Daltonnak is van, William és Jack, de jellemük nekik nincsen. A nevüket is úgy kellett most megnéznem, negyvennyolc Lucky Luke történetet elolvasva, megnézegetve. Jack és William csak azért vannak, hogy murisabb legyen a tesó-kvartett kinézete. De a Daltonoktól, egetverő ostobaságuk ellenére tart az egész Vadnyugat. Csak persze Luke nem. 

Nekem a Daltonok olyanok mint a Louis de Funès által megformált figura: tréfás, mulatságos, elképesztő, kiszámítható, de nagyon hamar fárasztóvá válik. Válnak. A fárasztósági faktor nem jöttem még rá, mitől függ. Bud Spencernek, Terence Hillnek is van négy arca, azt váltogatják, 'oszt valahogy mégsem lesznek unalmassá. Simán, minden filmben élvezetes az a négy arcuk. A Daltonokkal nem teljesen így vagyok. 

*

Ebben a történetben az történik, hogy a négy Dalton megszökik a börtönből, A börtönőrök, zseniális gondolat, a világ legbutább kutyájával akarnak a nyomukba eredni. Ami nem alapjaiban kőbuta gondolat, mert Rantanplan valóban keresi a Daltonokat, egyfajta gazdinak tekinti őket. Ahogy Luke-ot is. A kognitív disszonanciát nem tudja feloldani, hogyan is tudná, ezért hol ehhez, hol ahhoz csapódik. S közben meg van arról győződve, hogy mindenki azért van, hogy az ő kedvét keresse. 

A színhely, meglepő fordulat, egy vadnyugati kisváros, ahol kulminálódnak az események. A Daltonok, különösen Joe, le akarnak számolni Luke-kal, Luke pedig vissza szándékozik zsuppolni őket a sztenderd tartózkodási helyükre, a rácsok mögé. 

A kisváros pedig fél a Daltonoktól, nem akarja felingerelni őket, ezért Luke nem szívesen látott rendcsináló a városkában. 

Az erőviszonyok pingpongozódnak, hol ez, hol az kerül fölénybe. 

S néha beáll az egyensúly. 

A helyzet persze megoldódik, s meglepő fordulat, de a megoldás főszereplője Rantanplan lesz. Nem mondom el, hogyan. 

*

A helyzet azonban az, hogy unatkozni ugyan nem unatkoztam olvasás, nézegetés közben, de erőteljes deja vu-érzésem volt mindvégig. Akkor is, ha közben derültem nagyokat. 

Mert azért nem volt nehéz belátnom: a történet csupán arról szól, hogy a Daltonok megszöknek a börtönből, Lucky Luke a nyomukba ered, és mindenféle kavarodások után persze újra rács mögé rakja őket. Slussz! 

Csalódás? Nem, nem az. Vagyok annyira elfogult, hogy a Lucky Luke sohasem az, még a gyengébb daraboknál sem. Csak éppen semmi egetverő, semmi átütő, semmi meglepő. Megszokott színvonal, a megszokott sablonokkal. 

Pesti Könyv, 2024, puhatáblás · ISBN: 9786155699580; fordító: Szenes Renáta

7/10

2024 március, egy nappal az ötvenhetedik születésnapom előtt. Meg voltam győződve, hogy ötvennyolc leszek, de Szerelmetesfeleségtársam felhívta a figyelmemet a matematika kérlelhetetlenségére. Ha onnan számolok, amikor születtem, nem jöhet ki ötvennyolc. Meg ha kerek tíz év van közöttünk, és ő most negyvenhét lett, akkor én nem öregedhettem idén plusz egy évet. Ezen el kellett gondolkodnom. :-)

Ötvenhét év. Több mint kétszer annyit éltem mint az édesanyám. Tizennégy évvel többet mint az édesapám. Pár évvel többet éltem mint a mindkét oldali nagypapáim. 

S mégis úgy tűnik, elsuhant minden, ami mögöttem van, és még mindig nem vagyok más, csak egy kisfiú, aki időközben szakállt növesztett, és van egy csomó tapasztalata, de még mindig nem érti Isten igazából, hogyan is működik a világ, hogyan is működnek az emberek, és még mindig, bár csökkenő tendenciával hisz abban, hogy lni úgy jó, ha nem bántjuk, akik velünk, mellettünk élnek, sőt, segítünk is nekik, ha akarják. 

Abban a népszerű téveszmében, hogy mindenki azt kapja, amit ő maga adott a világnak, már nem hiszek. Jól hangzik, önvígasztaló, de még Isten sem így működik. Ha így működne, akkor Jób és Jézus lenne a világ két legnagyobb lúzere, nem pedig hitpéldakép és megváltó. 

Ötvenhét év. Majdnem hatvan. Ez már nem is a fele. Nem vagyok túl optimista az életem hosszával kapcsolatban. De élni jó. Szeretem a felségemet, a gyerekeimet, az unokámat, a napfényt, a virágokat, a könyveket, a hétvégi, hajnali ébredést, az írást, a lakásunkat. Mindent, amim van. S úgy igazából semmi sem hiányzik. Persze, ez meg az, jó lenne, egy teljesen működő szív, több találkozás a gyerekekkel, a meglevő barátaimmal, egy picivel, úgy húsz százalékkal több pénz, egy nem csikozódó laptop-képernyő. Néhány képregény és könyv. Meg egy kis puffasztott kukorica. Megyek is érte a konyhába. :-)

Többször elmondtam, most is megteszem: a Lucky Luke-füzetekről, szerzőikről, szerző-változásaikról nem beszélek. Azért nem, hogy ne ismételjem magamat. Írtam már annyi Lucky Luke-ról, s azokban az értékelésekben meg a háttérinformációkról, hogy nem ismételném meg újra és újra ugyanazt. A jelenlegi kötet szerzőpárosáról, Julról és Achdéról például a bevezetőben linkelt értékelésekben hosszabban írtam, fotókkal is bemutattam őket. 

Most utánanéztem. Achdé összesen tíz füzetet rajzolt Morris után, és ebből négyet írt Jul. Ez a mostani füzet eredetileg 2022-ben jelent meg. Vagyis majdnem naprakész. 

Aminek vannak veszélyei. 

*

A történet lényegét a fülszöveg nagyjából teljes mértékben elhallgatja. Elképzelhető, hogy velem ellentétben, teljesen jól teszi. A meglepetés miatt teszi jól. 

Ovide Byrde egy lelkes állatbarát, texasi farmján összegyűjti a magányos állatokat. Az egyik védence Rantanplan, akinek köszönhetően Byrdet nagy szerencse éri. A sikere azonban a környékre vonzza a banditákat. Minden felfordul, olyannyira, hogy sokáig abban sem lehetünk biztosak, hogy a környékre érkező Lucky Luke meg tudja oldani a problémát. 

Lássuk csak, miről van szó!

Cuttle Gulch (Tintahal) egy átlagos, poros, amerikai városka. De tökéletesen átlagos. Mindaddig, amíg a börtönből ki nem engednek egy rabot. A neve Tacos Cornseed (Kukoricamag). Tacos a börtönben hallotta, hogy Lucky Luke visszahozta a börtön kutyáját, Ratanplant, aki Cuttle Gulch-ban aranyat talált egy magányosan élő nagy-nagy állatbarátnak. Őt havják Ovide Byrde-nak. 

Ovide Byrde az egész életét az állatvédelemre tette fel. Példaképe az első amerikai állatvédelmi egyesület alapítója, Henry Bergh. Bergh létező személy volt, ebben a füzetben kapott is egy oldalt, igaz, meglehetősen szűken szabva a róla szóló szavakat. 

A Tintahal városában élő állatvédőt az egész város utálja. Érthető: vegetáriánussá akar tenni mindenkit. Vegetáriánussá! Amikor mennyire finom már a steak! Akár jól átsütve, akár véresen... 

S akkor megérkezik a városba a frissen szabadult Tacos, aki szabadulásakor elkéri az őröktől Rantanplant, az ebet. Mivel Rantanplant a földkerekség legostobább ebének tartja, aki csak ismeri  az őrök boldogan megszabadulnak a buta kutyától. 

– Csendes kis börtön voltunk, lázadásokkal, szökésekkel...
– És akkor Isten megteremtette Rantanplant!

Tacos tehát magával viszi Rantanplant és útra kell Cuttle Gulch felé. Határozottan tudja, miért megy oda. Egyenesen Ovide Byrde háza felé veszi az irányt. 

Felajánlja Byrde-nak, hogy toboroz neki egy kis fegyveres csapatot, hogy érvényt szerezzenek Byrde elveinek. Megígéri, hogy a fegyveresek egytől egyig vegetáriánusok lesznek. Össze is áll a csapat. 

A sztorit nem mesélem tovább. Fordulatos, jól súlyozott, tréfás, minden a helyén van benne, és a végkimenetel sem kétséges. 

Az igazi érdekessége azonban az, amiről a történet valójában szól. 

*

Amikor kiderült számomra, hogy az állatvédelemről és a vegetarianizmusról lesz szó, kicsit elszontyolodtam. Attól tartottam, hogy a Lucky Luke-ot is utolérte a mai napság divatos, liberális, polkorrekt, zöld propaganda. Mert az esélye simán meg lett volna. 

De Jul csavart egyet a témán. A bármilyen etikai és életmódbeli propaganda helyett máshová helyezte a hangsúlyt. 

Hát ezt éri el az állatbarát Byrde és elsősorban az általa pénzelt, Tacos vezette banda. 

Hátborzongató! Azért az, mert manapság a polkorrektség cenzúrája egyre inkább elnyom minden szabad gondolatot, és ránk erőszakolja az újbeszélt, a szavak jelentését megváltoztató, átfordító, orwell-i megofgalmazás-kényszert. S a polkorrektség bevett eszköze a társadalmi, egzisztenciális tönkre tétel. 

A fenti képkocka az akasztásról szerintem mindent elmond. Van egy elv, amivel vagy él az ember, vagy nem. Az elv önmagában helyes, követhető, követendő:. Jelen esetben ez: védjük az állatokat. Nincsen ezzel gond. Védjük. Ez az első lépés. Majd az állatok védelme kiterjed a fogyasztásukra is: ha védjük őket, ugyan hogyan ehetnénk meg szerencsétleneket? Hogyan tarthatnánk az elfogyasztásukig méltatlan környezetben őket: határozzuk meg, mi a méltó környezet! Hozzunk erre vonatkozó szabályokat, fektessük le a követelményeket! Az állatok levágásának, ha már, akkor mindenképpen humánusnak kell lennie! De a legjobb lenne az embereket nevelni: ne egyenek húst! Vagy ha már, akkor a fehérje bevitelt rovarokból bogarakból biztosítsák! 

S előbb-utóbb a gondolatmenet eljut az akasztásig: az állatok védelme érdekében embert ölünk. Olyat, aki nem hajlandó védeni az állatokat. Aki nem hajlandó a gyökeres életmód-váltásra. Aki megérdemli. 

S a városka lakói, akik eddig két pofára zabálták a steaket, csendes egyetértéssel állnak az akasztófa körül. A csendjüket a félelmük teremti meg. Vágyják a steaket, nagyon régen nem ettek már olyat, maguktól eszükbe se jutna embert ölni, mert az csirkét ölt, de rettegnek, hogy ők lesznek a következők az emelvényen, ha szót emelnek. Ismered Karinthy Frigyes Barabás című elbeszélését? A tömeg megy Pilátus udvarába, hogy megmentse Jézust, az ártatlant, akit ki-ki annak vall, amit a hite enged. De Jézus ártatlanságában csak a farizeusok nem kételkednek. Így amikor Pilátus megkérdezi, kit engedjen szabadon, mindenki azt kiáltja: 
– Jézust!
De a hangok úgy állnak össze, folynak egy tömbbé, hogy a kiáltás értelme ez lesz: 
– Barabást!
A rablógyilkost. Akit magától ugyan senki szabadon nem engedne. S a tömeg újra kiáltja, hogy:
– Jézust!
De a hangok ismét úgy olvadnak össze, hogy ez lesz belőle: 
– Barabást! 

Így megy ez a világ... A jó elvek gyakorlatát gazemberek a saját érdekeik érdekében torzítják felismerhetetlenné, gyilkossá. S bár nevetségesen kiforgatják a lényegüket, az elvek védelme minden nevetségessége ellenére gyilkossá válik. 

Soroljam a mindennapi példákat?

Akár csak azt, hogy a világot két évre bezárták az otthonába, és az volt akkor a rémhír-terjesztő, aki azt mondta, nem halunk meg? Az lett a rémhír, hogy ami terjed, nem is annyira gyilkos. Az ész megáll. S miközben mindenki fertőzött mindenkit, nagyon hamar meg lett a bűnbak célcsoport is, amely a puszta létezésével ellene mondott a komplex őrületnek: ők a hibásak, miattuk nem ért még véget az őrület. Aztán az ukrajnai konfliktus gyakorlatilag napok alatt semmivé tette azt, ami két éve meghatározta az egész világ életét... 

*

Itt meg is állhatnék, mert ennek a Lucky Luke-történetnek ez a lényege. S tulajdonképpen mindent elmondtam, ha ezt elmondtam. S ezt elmondtam. 

De a sztori nem érhet véget egy ilyen fordulatnál. Persze, hogy nem! Apró, pici fricskák, csavarok, az első, amerikai állatvédő körútja során megtérített kis indián, Fürge Körte, akit tavaly még Éhes Farkasnak hívtak. Az erőd kutyája, aki a világ legbutább ebe, s aki akaratlanul (mert ha akarná, akkor kétségtelenül valami ordenáré marhaságot csinálna) végül megoldja a konfliktust, A kártyacsaló, akit állatvédő okokból kátrány és toll helyett kátrányba és falevélbe forgatnak. Meg a szőrmekereskedő, akiről minden szőrmét levesznek, így pőrén távozik a városból. A Rantanplanhoz ragaszkodó állatvédő, aki a ragaszkodásával majdnem háborút okoz a városka és a közeli indiántörzs között. 

És még sorolhatnám. Nem sorolom. 

A lényeg, hogy a két nem eredeti Lucky Luke alkotó az eredeti szerzőkhöz méltót alkotott ezzel állatvédős történettel.

Már csak arra vagyok kíváncsi, Gergő fiam hogy a viharba tudja megállapítani, hogy egy-egy sztorit az eredeti rajzoló követett-e el? Mert ő meg tudja ítélni. 

Dupla fricska: Tacos lelövi Jolly Jumpert. Lucky Luke, aki az emberölés nagy ellensége,
a lelőtt ló miatt 1,5 mérföld távolságról, könnyes szemmel is leszedi Tacost a lováról. Érzed az ellentmondás súlyát? Zseniális!

,  

Pesti Könyv Kiadó, Budapest, 2023, ISBN: 978-615-5699-56-6, puhatáblás, fordító: Szenes Renáta

10/10

2024 márciusának az első vasárnapja. Reggel hét. A zene a fülemben: The Mission: Carved In Sand. Olyan kis jól esik most. 

Tegnap egész nap esett az eső. Főztünk (karfiol leves, sertéspörkölt, galuska, gesztenyepüré), ettünk, láttunk két rossz filmet, illetve az elsőt meg se néztük (Állati mészárlás [naprakész tininyávogós, lajhár-gyilkosos elképesztőség], A szaxofon [régi magyar, Gobbi Hildás szerkezet nélküli, erőltetett társadalmi bohózat]), aztán bekapcsolódtunk a Kopaszkutyába. Már kamaszkoromban is szerettem ezt a filmet. S már akkor sem értettem, miért szeretem. Hibrid keveréke a valóságnak és a fikciónak, a sztori egyáltalán nem nagy, sok apró, jól mutató, de össze nem álló jelenet, és néhány nagyon jól sikerült poén, Hobó gyalázatos színészi játéka, szövegmondása (meglepő, de tényleg mindenki más természetesebb nála), az egyértelműen a HBB-hez köthető, nem is kizárólag a filmhez írt dalok... Szóval nem értettem már akkor sem. De most is lekötött. 

A reggeli összebújás, kávé, gyümölcsjoghurt után Szerelmetesfeleségtársam vágya miatt elkötünk majd egy MOL Bubis Yarist, mert szeretne olyat vezetni. A többit majd meglátjuk. 

Martinov optimista, kimondottan, de visszafogottan rendszertámogató, -hirdető sci-fi-je 1966-ban jelent meg, az Albatrosz-sorozat tizenhetedik köteteként.

A sorozatot Kardos György szerkesztette és célja az volt, hogy minőségi szórakoztató irodalmat, krimit, sci-fit és kalandregényeket (Ordasok között, Kloss kapitány, A Stirlitz-dosszié, Gyémántmosók, stb.) adjanak ki, nagy példányszámban, elérhető áron. Ebben a sorozatban jelentek meg hosszú-hosszú évek múlva Rejtő Jenő regényei is.

Az Albatrosz könyvek 1990-ig jelentek meg (eltekintve egy 1997-es, három kötetet megért újraindítási kísérlettől), és ezalatt közel háromszáz regény látott napvilágot a sárga csíkon fekete madárral. A kalandregények és a sci-fik hamarosan elmaradtak, az Albatrosz-sorozat a krimik sorozatává vált. 

Vagyis Martinov története egyfajta kuriózum a sorozatban. 

Szögezzük le: a könyv magyar címe félrevezető. Az eredeti címe ugyanis az egyik főszereplő neve: Gianea. Ami önmagában ugyan nem mond túl sokat, de legalább nem vezet félre. A magyar verzió azért nem fedi le a igazán a történetet, mert azt sugallja, hogy itt egy jó kis katonai, űrcatás, akciós, csihi-puhis sztorit ámulhatunk végig. Tudod a Csillagok háborúja első (negyedik) részének vége, amikor a Halálcsillagot Luke felrobbantja. Hát nem erről van szó. Csak icipicit. 

Csatát, háborút, valós támadást ne is várj, ne is keress! A történet titokzatossága, az események rejtélyei ettől függetlenül is jócskán lekötik a figyelmet. A maga naiv bájával együtt, vagy éppen azért. 

*

A propaganda. A kötet magyarul, ahogyan mondtam, 1966-ban jelent meg. Eredetileg 1963-ban. Vagyis a Szovjetunió fennállásának negyvenhatodik, a keleti blokk bevörösödésének tizennyolcadik évében. Vagyis valamelyest érthető a könyv központi mondanivalója. Mert a fő üzenet ez: 

Martinov nem lacafacázik: ezt így ki is mondja a könyvben. A gyarmatosítást és a kommunizmust is. 

A döbi az, hogy ettől nem fordul fel tőle a rugalmas olvasó gyomra. Magam sem értem, miért. Talán azért, mert a kötelező ideológia nyomatása nem hatja át, lengi be a teljes cselekményt, csak mintegy kötelezőn megemlíttetik. Jó, persze, lehet ezen polemizálni. A Sztrugackij tesók ebben az időben jelentették meg a Nehéz istennek lenni-t és A hétfő szombaton kezdődik-et.

Kétségtelen, hogy van valami szájtátottsághoz vezető elképesztő abban a határtalan nagyvonalúságban, amely a kommunizmust a társadalmi béke ideológiájának, a békés fejlődés csúcsának tartja: a maga háromszáz millió áldozatával. S milyen határtalanul könnyed múltfestés, -leplezés kell ahhoz, hogy például a Romanovok szóhoz e jussanak a rendszer értékelésének a végső súlyozásánál! 

De bár elgondolkodva csóválom a fejemet, mégis mindkét irodalmi útra igent mondok. Kétségtelen, melyik áll magasabb szinten. s melyik van közelebb a szívemhez, de ettől a másikat sem kedvelem kevésbé. Gainea története a másik. 

Van ebben az igent-mondásban ellentmondás rendesen, de ilyen sunyi, ideológia köpönyegforgató vagyok, ha irodalomról van szó. Mondjuk ennek köszönhető, hogy tök simán elnézem Vonnegut és Márquez baloldaliságát is. Miközben a baloldali ideológiát az emberiség egyik legkártékonyabb vírusának találom. Ez a megengedés minden bizonnyal a jellememből fakad: miközben ideológiailag elkötelezett vagyok jobbra, az egyedekkel szemben mégis mindig liberális voltam. S alapvetően kompromisszumképes is: középiskola elsőjének az év végéjén például megbuktam ugyan oroszból, de a nyár végén hármassal mentem át a pótvizsgán...

De írd a javamra, hogy amióta van választási lehetőség, ideológiai meggyőződésből balra soha nem szavaztam. Iparkodom levonni a múlt rövid- és hosszútávú tapasztalatait. 

*

Martinov, hogy félre ne értsük, a könyvében szereplő összes fajt, elnyomót, elnyomottat, a fejlődés csúcsára jutott kommunistát humanoidnak ábrázolja. S mert humanoidok, ezért humanisták. S mert humanisták, ezért jobbára nem a konfliktust keresik, hanem a békés megoldást. Mondom jobbára, mert az elnyomottak lázadásának nincsen kritikai nézőpontú vizsgálata: a számonkérése, ha a proletáriátus végzi, mindig jogos. 

Milyen mocskos mázlija és szervezőkészsége van a volt komcsiknak, hogy a birka proletáriátus a '89-et követő években nem élt a számonkérés lehetőségével, és büntibe a múlt miatt pár éve csak Biszku Béla került, miután egy emberöltőn keresztül, a rendszerváltás után is szakadatlanul jutalmazták a Kádár-féle gyilkosságok bírájaként meghozott ítéleteiért. Tévedek: a rendszer szolgálatáért meg lett még húzkodva Szabó István és Vikidál Gyula füle is, mert beépítettek voltak. Leplet rá, hogy esetükben vajon mit jelenthet a beépítettség és miként, miért ment végbe! 

*

Martinov kncstári optimizmusát mi sem jellemzi jobban, mint a befejező oldalak eseményeinek egyik következtetése: ha egy fajban van legalább egy egyed, amely a böcsület, az etikusság, a bátor következetesség talaján áll, és adott helyzetben mer cselekedni is, akár önmaga és a társainak ellenében is, nos, a társadalom meg van mentve, attól nem kell félni! Azért nem, mert ha a csíra meg van, mindenképpen szárba fog szökni. Ha legalább egy ilyen tag akad, akkor az egész társadalom úton van a szebb jövő felé, és akkor senkinek sincsen félnivalója tőle. 

Nem tudtam, ezen sírjak vagy röhögjek. De szép lenne! 

*

Na, szóval! Van itten két láthatatlan, véletlenül felfedezett műhold, amit nem az emberek bocsátottak fel a bolygójuk köré. Lesz egy idegen űrhajó, amiből kiszáll egy szem valaki, aztán az űrhajó távolodik és hamarosan felrobban. Az egyszem valaki egy teljesen emberformájú, csak valamelyest zöldes bőrszínű nő. A neve Gianea. 

Gaineával hamarosan lehetségessé válik a kommunikáció: az űrhölgy ért és beszél spanyolul! De hiába, mert magáról, a hazájáról, a népéről, a felrobbant űrhajóról, úgy általában semmiről sem hajlandó beszélni. Viszont utálja az alacsony termetű embereket (lásd a fenti, utolsó képet!). 

A történet emberi hősei rájönnek, hogy az idegenek a Holdon állítottak fel valami bázis. S hogy nagyon esélyes, hogy a két láthatatlan műhold is ott landolt, amikor teljesen eltűnt a szemük elől. Irány hát a Hold. Az expedícióval Gianea is útra kel: aggodalom van benne, félti az emberiséget. Van is, meg nincs is mitől. A holdbázis rejt veszélyeket, ráadásul a Föld felé közeledik egy, a felrobbanthoz nagyon hasonló, hatalmas űrhajó. 

*

Meglepő eleme a regény cselekményének, hogy Martinov mindvégig lebegteti, igaz, eléggé arcbatolósan, hogy Gianeával valami nincsen teljesen rendben: hajlamos elferdíteni a valóságot, hazudik, na! Meg elhallgatja az igazságot, megtartja a szükséges információkat Titkai vannak. S aztán kiderül, hogy olyan fajhoz tartozik, amely... 

Á, nem, azért mindent azért mégsem mondok el! Legyen elég annyi, hogy... Amennyit eddig megtudtál. De tartsd szem előtt, hogy a politikai, ideológia észrevételeim összességében és tulajdonképpen egyáltalán nem csökkentik a olvasmányélmény élvezhetőségét. Személyes véleményem az, hogy Martinov másik regénye, A Föld nővére jobban sikerült ugyan, de ez csak hangyapénisznyit marad el tőle. Talán azért is, mert a két regény alapsztorija meglehetősen összecseng, a stílusa pedig teljesen azonos. 

*

Született kis hazánk képregény-történetének a hőskorában egy papírmozi változata is a regénynek. Az elkövetője Cs. Horváth Tibor és Fazekas Attila volt.

Ennek az értékelésnek a képei ebből adaptációból származnak. A moly.hu-ra. Ma olvasva az értékelésemet, különösen, hogy újraolvastam a képregényt is, azt mondom, úgy marhaság, ahogyan van. A képregény semmilyen szempontból nem figyelemre méltó. Fazekas Attila teljesítményét jócskán meghatározta és a lehetőségeit teljes mértékben kerékbe törte Cs. Horváth rengeteg szövege. Annyi szöveg, hogy a rajzoknak jóformán helyet sem hagyott. 

Kifotóztam egy oldalképet az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat 1985-ben megjelent füzetkéjéből. A kiadvány kb. A5-ös méretű, próbáld ahhoz viszonyítani a szöveg és a rajzok arányát, olvashatóságát és láthatóságát. Gyalázat! 

Fazekas stílusa az Fazekas stílusa, de sehol sincsen egyéb képregényeihez, például a Cherubion szárnyaló fantáziájához és energikusságához képest. De nincs is helye hozzá. Nézd csak az alsó négy képet! S nagyjából ilyen minden oldal. Tragédia! 

Ráadásul a történet naiv bája valahogy egyáltalán nem is jön át a képregényben. Különösen úgy nem, hogy most egymás után olvastam a regény eredetivel őket. Arról nem beszélve, hogy a képregény cselekmény-szerkezete jelentősen eltér a regényétől, és nem feltétlenül kap magyarázatot a miért. Gondolok például Gianea sorsára. 

Kárpáti / Magvető, Budapest / Uzsgorod, 1966, 250 oldal · puhatáblás · Fordította: Sárközi Gyula

7,5/10

2024 márciusának a második napja, szombat hajnal. Megint négy felé ébredtem. Nagyon akartam írni. Most fél hét van és már világos. Tök jó! 

A Szerelmetesfeleségemtől kapott okosóra, úgy fest, bár nem fülesíthető, de tulajdonképpen teljesen beválik a kocsiban, vezetés közben is. Ha már jogsi elvátel jár tegnaptól a kézben tartott telefonért. Érdekes, de megkönnyebbültem, hogy nem kell visszaküldeni a pakkot. Bár szerintem nekem nagyobb lelki terhet jelentett volna mint SzFT-nek, ha mégis. 

– Miért szeretsz te engem, Morzsám? – kérdezte tőlem tegnap.
Elvigyorodtam. 
– Na, ez az! Ezen már én is gondolkodtam! Amikor annyi okom lenne, hogy ne tegyem!
– De tényleg, olyan mindennapi vagyok!
– Ezért szeretlek mindennap! – bólintottam. – Tényleg úgy gondolod? 
– Miért nem? 
Legyintettem. 
– És te miért szeretsz engem, Zsákom? 
Töprengés nélkül, csípőből válaszolt, legalább akkora gonoszsággal ahogyan én neki.
– Megszoktalak. 

Ha tényleges választ akarnék adni, az valahol ott lenne, a kezdetünkön, amikor SzFT elmesélte, hogy a weboldalamat olvasgatva rájött, hogy megtalálta önmaga pasi-változatát. Ahogyan Ofi barátom fogalmazott: 
– Na, a két halak, ha összejön! 

S valóban, annyira részem lett ez a nő, annyira összenőttünk, annyira test a testemből, hús a húsomból, vér a véremből, hogy csak na! 

Most megálltam egy pillanatra. Azt hazudja a közvélekedés, hogy ellentétek vonzzák egymást. Ez lehet. De hogy tartósan egyben is tudnának maradni azt kétlem. Homogén módon eggyé válni csak egyneműek tudnak. S ha hús a húsból, vér a vérből, annak hasonlónak kell lennie. Nem, nem hasonlónak: azonosnak. Különben az egyik test kiveti a másikat.

Basszus, megint igaza van a Bibliának! 

Ryan T. Anderson könyve nagyon szinonim Helen Joyce-éval. Hogyne lenne az. Azonos platformon állnak, nagyon hasonlóan érvelnek ugyanarról. Egyetlen ponton Anderson máshová teszi a hangsúlyt.

S engem ez a pont ugyancsak meglepett és megfogott. 

Anderson, bár keresztény ember, NEM a Bibliával, az isteni erkölccsel hozakodik elő. Tehetné, de az érveit akkor maximum a keresztények hallgatnák meg és értékelnék. A világ körülöttünk annyira szekularizált, eltávolodott a hittől, hogy nem lenne sok értelme kizárólag a kereszténység érveit citálni. Aki így ír könyvet, csak egy nagyon kis csoport köldöknéző összebólogatásává teszi a hitbuzgalmi művét. Pedig így is kevés az esély arra, hogy a tényeit, érveit túl sokan átgondolják. 

S ennek oka az, ami a könyvében leginkább megfogott, holott nem is beszél erről nagyon mélyen, nagyon sokat. De amit mond, nekem talán azért volt különösen lényeges, mert ahogyan már ezerszer mondtam, tizenhét évemet egy protestáns kis közösségben, az adventistáknál töltöttem. 

Bele is vágok a közepibe! Tarts velem, kérlek! Félre ne értsd, semmiféle hittérítés nem következik!

  Metafizikai antropológia 

(Tudom, ijesztően hangzik ez az alcím, de hidd el, a téma csuda érdekes! Akarsz beszélni a halottaiddal?) 

Minden bizonnyal fura lesz, amit mondok, de hidd el, szerves köze van a transzneműekhez és az őket futtató, nekik dolgozó lobbihoz. 

Anderson egy helyen azt mondja, hogy miközben a mai ember tudni sem akar Istenről, hitről, aközben olyan nézetekre bólint rá a tudomány második évszázadában, amelyekre semmi külső bizonyíték nincsen. Amik kizárólag csak hittel közelíthetők meg, kezelhetők. Hittel, mert nem ellenőrizhetők, nem dokumentálhatók és támaszthatók alá tudományos kísérletekkel, érvekkel.  

Ha jól belegondolunk ebből a szempontból a filozófia is nagyon pengeélen egyensúlyozik. Bár tudománynak tekintjük, valójában ellenerőzhetetlen elméletek tömkelegéről van szó. S a filozófiának szerves része az antropológiának, az embertannak az ellenőrizhető részén túl a metafizikai vetülete is. (Erről is sokszor beszéltem már, de most elengedhetetlen.) 

A test, lélek, szellem hármasságának az együttéléséről, hogyanjáról, valóságáról beszélek.

A mai, fizikai valóságban gondolkodó, hiszem, ha látom-emberek számára, gondolj csak bele, a lélek halhatatlanságának a kérdése mégsem kérdés: a legtöbben simán valóságnak tekintik. Ja, igen, persze, a halál után van valamiféle kommunikáció, a testnek kakukk, de a tudat valamilyen úton-módon tovább létezik, kapcsolatba lehet vele lépni. Mármint a meghalt emberekével. 

Eddig csak érdekességként említettem, hogy az adventisták hite szerint mit mond a Biblia a halál állapotáról. Akkor is, ha ebben a tanításban a mai napig hiszek. A tanítás lényege a következő: aki meghalt, az semmilyen formában nincsen többé. Csak a fizikai teste marad még velünk egy rövid ideig, ám az ember maga, a gondolatai, az érzései, a vágyai, az akarata semmivé lesznek. Nem hall, nem lát, nem érez. Nem teheti, mert mindehhez a biológia testére is szüksége: testrészekre, szervekre, idegekre, agyra. (A halál nem a szív, hanem az agy leállása az orvostudomány szerint.) 

Az ember teste Isten éltető ereje által lesz élővé. Az értelem, érzelem és akarat hármassága jelenti a lelkét. A szelleme nem azonos az értelmével. A szellem a metafizikai érzékelésre, kommunikációra való. Az utóbbi két mondatot a Biblia héber és görög szövegének a szóhasználata támasztja alá. 

A három alkotóelem nem választható el egymástól. Mindháromnak a jelenléte kell ahhoz, hogy emberről beszélhessünk. Ha bármelyik is hiányzik, nincsen ember. S a három semmiképpen sem választható el egymástól. Ha elválasztjuk, akkor már nem beszélhetünk emberről. (Ezért tiltja a Biblia a halottidézést: aki, ami akkor kommunikál az nem a megidézett ember.) 

Eszembe jutott egy hasonlat. A laptop alkatrészekből áll. Van alaplapja, agya, van memóriája, merevlemeze, vga-kártyája, hálózati kártyája, vannak rajta usb-, hdmi-portok, van csatlakozója a 230-as kábelnek és az akkumulátornak, van billentyűzete, monitorja, és ezer más kis biszbasz segít, hogy aztán megjelenjenek és működjenek a rátelepített programok. Nagyjából bármelyik alkatrészt kiveszed, nem fogod tudni jól használni a gépet. Van olyan, amelyik mellőzhető (például hálókártya nélkül nincsen net, de attól egy regény megírására még alkalmas a masina), de van, amelyik nem, mert nélküle el sem indul a gép. Az alkatrészek összessége adja ki a működőképes számítógépet. Kell tehát a vas (alkatrészek), kellenek a programok és kell áram, hogy mindez működjön. A három együtt adja, hogy futtatni tudod, amit akarsz. 

Éppen ezért az a nézet, szemlélet, hivatkozás, hogy a transzneműek lelke rossz testbe született, metafizikai szempontból bizony sületlenség. A gondolkodásukat, ami szerint rossz a testük, éppen a test biztosítja a számukra. A nézetük szerint rossz test agyával gondolják azt, hogy rossz a test. Úgy vélik, hogy a lélek önmagában létező valami. Holott a lélek létét éppen hogy a test biztosítja. Nem válik el tőle, nem szedhető két darabra a kettő. 

Nehezen mondom ki, mert ez persze teológia: innen nézve a transz-tanítás semmiképpen sem Istentől való.

Mi több, túlságosan beleillik a képbe, miképpen rombolja porig földöntúli zsenialitással Isten ellensége a társadalmainkat. Megszünteti a hitet, minek következtében semmivé lesznek az erkölcsi korlátok. Ezáltal széthullanak a családok, értéktelenné válik a hűség, magányos városi tömegek alakulnak ki, feleslegesnek tűnnek a helyi közösségek, a nemzetek, megkérdőjeleződik a kétpólusú, férfi és nő teremtettség, szétfoszlanak a társadalmat egyben tartó értékek. S közben a háttérben épül a totális ellenőrzésre törekvő világkormány. Hogy csak a jéghegy csúcsát említsem.

Ó, igen, Isten-hitre nincsen szükség. De bármi másban lehet hinni. Van, amiben már kötelező is. Legalábbis tőlünk nyugatra. Például a transzság önellentmondás tanítás-rendszertelenségében. 

  Metafizika, sérülések, tranzíció és detranzíció  

A tranzíció szót én is most tanultam meg. A biológia nem megváltoztatásának a kísérletét jelenti: a pubertásgátlók, hormonkészítmények szedését és a testcsonkítás műtétjeit. A detranzíció ennek az ellentéte: a nemét megváltoztatni akaró visszatérése az eredeti, születéskori biológiai neméhez. 

Anderson könyvének a harmadik fejezete azokkal foglalkozik, akik visszatértek a születésükkor kapott nemükhöz. Miután komoly hormonális és sebészeti beavatkozásokat engedtek meg maguknak és magukon.

A transzlobbi a visszatéréseket nagyjából teljességében elhallgatja. Ahogyan a tranzíciót viszont ezerrel támogatja. S ebben tettestársakra talált a pszichológusok és a sebészek világában, akik szíre-szóra, bemondásra neki is állnak a nemváltoztatás folyamatának, mások életének a gyökeres átalakításának. 

A fejezet hét konkrét eseten keresztül, az esetek alanyainak a saját szavaival mondja ki a tutit: az átalakulás nem megszünteti a gyökérproblémákat, csak elodázza a megoldásukat. Sommás. Azt jelenti ez a mondat, hogy problémák vannak ugyan, de azok kihegyezése a transzságra, a rossz testbe születésre majdnem bizonyos tévút. Tragikus módon egy olyan tévút, amelyről voltaképpen úgy van visszatérés, hogy nincsen. Azért nincsen, mert nem minden visszacsinálható, ami teljesen feleslegesen megtörtént. 

S azért feleslegesen, mert mind a hét, ebben a fejezetben bemutatott alany azt mondja: a probléma egészen máshol rejtezett az átalakítás előtt, nem a nemi identitásuk volt a ludas abban, hogy rosszul érezték magukat a világban.. Vagyis a tranzíció válasz-kísérlet lett egy nem is létező problémára. Tragikusan téves válasz. 

Na, most, ha az előző alcímem alatt írtakból indulok ki (tudod, nincsen testtől független lélek, tudat, személyiség), akkor a probléma ilyetén, drasztikus, irreverzibilis „megoldást” kínáló lehetősége fel sem merül. A gyógyulás keresése nem a külső változásokra, hanem a belső sérülésekre koncentrálódik. S ebben az esetben az önazonosság erősítése, a testkép elfogadása válik céllá. S persze a múlt sebeinek, kisiklásainak a jelenben való feldolgozása, orvoslása. 

A hét alany mindegyike azt mondja, persze, övék a felelősség, a saját döntésük volt a döntés, hogy elindulnak a transz úton. De mindegyikük elmondja, hogy egyfelől nem állt a rendelkezésükre az információ, hogy létezik más út is, amely nem hormonokon és szikéken keresztül vezet. Másfelől elmondják, hogy túl fiatalok voltak a döntés súlyához, az irreverzibilitáshoz képest. Vagyis övék volt a döntés, persze, de az úgynevezett szakemberek felelőssége sem hagyható figyelmen kívül, akik egy-két ülés után a tranzíciót javasolták vagy a szikéiket élezték. 

Az egyik alany felteszi a kérdést: vajon egyéb orvosi, pszichológia esetekben is a beteg bemondására végeznek komoly műtéteket? „Hé, vedd már ki a vesémet, mert kő van benne, cseréld már ki a szívbillentyűmet, vedd ki a fél tüdőmet, vágd le a lábamat...!”

Roppant fájdalmas ez a fejezet: az úgynevezett szakemberek felelőtlensége miatt tönkre vágott (jaj, ez em szóvicc akart lenni!) sorsokról szól. Szakemberek, akik vagy a saját ostobaságuk vagy a korszellem miatt nem voltak képesek nemet mondani egy ordenáré ostobaságra. 

Lám, mire jó a teológia! 

A transz.métely alapja az egyedek bemondásán alapszik. úgy érzik, rossz testbe születtek. Anderson felteszi a kérdést: vajon hogyan érezzük a saját nemünket? Na...? Van válasz? 

  Az vagy, aminek érzed magadat?  

Hogy mennyire polkorrekt világban élünk, arra talán nem is kell más bizonyíték, mint az, hogy a könyv ötödik fejezetének olvastán felszisszentem. A fejezet címe: Transzidentitás és nem váltás. 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy beszélgetés a moly.hu-n. Az viszont nem egyszer volt, hogy írtam erről a beszélgetésről. Talán Szilvay Gergelynek a melegházasságról írt könyve alatt esett meg, de ebben nem vagyok bizonyos. Meg abban sem, hogy egyáltalán meglelhető-e még az oldalon. Ezért nem is próbáltam megkeresni. El kell hinned nekem, hogy jó pár évvel ezelőtt szemérmetlenül vagy rettentő ostobán bátor voltam. 

Egy egyetemista hölgy feltette nekem a kérdést, hogy ugyan honnan, miből állapítom meg egy újszülött nemét? Röhögtem. Válaszoltam. Azt hittem, poén a kérdés, vagy visz valahová. Aztán nem röhögtem. Nem poén volt a kérdés és nem vitt sehová. Mert a válaszomra a következő kérdés az volt, hogy rendben, de akkor én ezt a biológiai nemet rá is erőszakolom a gyerekre? 

Itt gondolati kékhalál állt be nálam. Miután újra boot-oltam a rendszeremet válaszoltam a hölgynek. Azt, hogy vannak dolgok, amikkel tetszik, nem tetszik, együtt kell élnünk, nem megváltoztatható. Ha fiúnak születtem, azzal, ha lánynak azzal. Meg x centiméter magas. Meg y méretű lábam van. Vagy ilyen-olyan színű szemem. Egyáltalán: hogy ember vagyok és nem kutya, macska vagy ámbrás cet. (Akkor még fel sem merült, hogy valóban lesznek kutyatudatú transzok is. Mert ma már vannak ám!) 

A következő kérdése az volt a Moly-társnak, hogy ha a fiam vagy a lányom rájönne, felismerné, hogy nos, akkor ő tulajdonképpen nem is olyan nemű, ami megfelel a lába között található szervének, mit tennénk. Gondolkodás nélkül válaszoltam, hogy bár igazából nem bízom bennünk feltételek nélkül, de elvinném pszichológushoz. Mert nem arra gyanakodnék, hogy végre szembenézett a gyerekem a valós igazsággal, hanem arra, hogy valami most kezd véglegesen kisiklani a gondolkodásában. Mert a kutyaságot, ámbráscetséget se venném komolyan, hanem mentális kisiklásnak tartanám. Ahogyan azt is, ha Napóleonnak vélné, gondolná, hinné, tudná magát a gyerek. S ahogyan, mondja írja Anderson, az anorexiások is meg vannak arról győződve, hogy kövér disznók, ezért nem esznek és éhen halnak. Ők azt mondják, zsírdisznók, mi meg látjuk, hogy nyomorreklámok. Melyik a valóság? 

S ugye, a filozófia alapkérdésénél járunk. 

Szóval ez az ötödik fejezet kertelés nélkül kimondja a ma már kimondhatatlant: a transztudat mentális probléma.  Egyszerűen nem úgy van. Azért nem, mert a genetika mást határozott meg. Azért nem, mert nincsen testtől független tudat. Azért nem, a nemi különbségek nem csupán az elsődleges nemi szervek különbségben nyilvánulnak meg. S emiatt teljesen felesleges bárkinek is hormonokkal bíbelődve roncsot alakítani ki magából, vagy kés alá mennie és működésképtelen nemi szerveket fabrikáltatnia, eltávolíttatnia magáról/ra: a genetika ettől bizony nem változik meg. Mert még ha ugatok, szaglászgatok mint egy kutya, vagy nyávogok, karmolok mint egy macska, vagy fura hangokkal fújom ki a levegőt mint egy bálna, attól még nem leszek kutya, macska vagy bálna. És ha a mellkasom felé fordított tenyeremet bedugom a két kabátgombom közé, és jobb lábammal egyet előrébb lépve, elszántan a távolba meredek, attól még nem leszek Napóleon.  Bármennyire hangoztatom is, hogy az vagyok. 

Vagyis a transzneműség tudatállapotának a valósághoz semmi köze nincsen. Ha viszont nincsen, nem sok alternatíva marad. S Anderson ezt mondja ki. Ahogyan én is, a magam egyszerűségében és a józan parasztit felhasználva nem szoknyát vennék, körömlakkot bontanék, és főleg kést nem éleznék a magát lánynak tartó fiamnak a megértés, az empátia és a személyiségi jogainak a tiszteletben tartása végett. Ahogyan a születési anyakönyvét sem iparkodnék átíratni, ha azt mondaná, hogy ő a korzikai. Vagy Moby Dick, Bogáncs, Cirmi... És nem kevernék habarcsot, ha repedt falnak tudná magát. De a tizedikre sem vinném, ha azt mondaná, ő Kele. Tudod, a gólya. 

Egyébként Anderson állítását és az én faékségemet nagyban alátámasztja, hogy megfelelő támogatás, önkép-erősítés mellett a testkép-zavaros gyerekek és kamaszok döntő többsége egyszerűen kinövi a transz-elképzeléseket.

S az az őrület, hogy ez manapság kemény beszédnek számít. Nincsen olyan, hogy transzkutya, transzmacska,  transzcet. De ezt kapd ki: olyan van, hogy transzrokkant!!Vajon ki támogatná egy transzrokkant (egészséges testbe rekedt rokkant ember), kérését, hogy távolítsák az egészséges testrészét, mert ő valójában rokkant? Pontosan, biztosan érzi ezt, és senkinek sincsen joga kétségbe vonni az érzéseit, a biztos tudatát. Veszélyeztetve érzi magát, hogy mindenki egészségesként kezeli.Hát mit lehet erre mondani? Sutty a két lába, tőből, hogy a létezése megfeleljen a tudatának! A tisztelet és a méltóság jegyében...

Belegondoltam: könnyen lehet, hogy hamarosan eljön az az idő is, hogy valóság lesz a sutty. Mert őrület az  is, ahol ma tartunk, miért ne lehetne tovább lépni? Én momentán transzvarrógép vagyok... Előtte transzkutya voltam, de az szép lassan mindennapossá válik, lassan már vérciki. 

  Foglaljam már össze, így is hosszú...  

Anderson nem áll meg itt. Illetve nem is itt áll meg, mert én sokkal cinikusabb vagyok mint ő. Vélhetőleg azért is, mert a könyvével nem a transznemű embereket, hanem a transzlobbi blődségeit akarja célba venni. A könyve végén írja is, hogy a kötet megírásának a szándéka éppen ez a kettő volt: rámutatni a bődületes ellentmondásokra, logikátlanságokra, csúsztatásokra, tudománytalanságokra, a transzlobbi türelmetlen erőszakosságára és a segíteni a transz embereket/nek az összefüggések meglátásában, megértésben. 

Ugyan én ezen a ponton láttam valamelyest ellentmondást, de nagyjából ez volt az egyetlen hiba, amire felfigyeltem. Az ellentmondás az volt, hogy a szerző több helyen kifejtette, hogy a nemváltás a genetika miatt lehetetlen, hogy a nemek között nincsen átjárás, és nincsenek köztes megoldások sem. Ahogyan azt is, hogy ha valaki ennek vagy annak született, de ennek létére annak hiszi magát, az csupán hit, de semmiképpen sem valóság. Ahogyan azt fentebb sokkal élesebben magam is kifejtettem. Ugyanakkor nem győzi hangsúlyozni, hogy egy pillanatig se gondolná, hogy aki ennek létére annak vallja magát, az sérült gondolkodású lenne... 

Vélem, hogy ez a nekem egyfajta csillapító mosakodásnak tűnő tompítás az odaáti, jócskán elmérgesedett, eltorzult szellemi környezet hatására született meg. De mondom, ez volt a könyvvel a legnagyobb problémám. 

Egyébként szó van még benne, nagy hangsúllyal a gyermekek egyre fiatalabb korában bekövetkező, egyre drasztikusabb beavatkozásokról (pubertásblokkolók, hormonok, műtétek), az iskolák szembefordulásáról a szülőkkel, egészen a bírósági perekig, ahol a szülők mindinkább esélytelenné válnak. Beszél a sport és a transzneműek ordító igazságtalanságáról és ezzel kapcsolatban arról is, hogy a transzlobbi gyakorlatilag megfojtja. a feminista mozgalmakat. Megfojtja, mert elértékteleníti a biológiai női mivoltot. S rögtön jó pár oldal szól a nemek elzárt tereinek (öltözők, zuhanyzók, mosdók, illemhelyek, stb.) a megszűnéséről. Aminek az elsődleges üzenete az, hogy a transzok jogai a többség jogai felett áll: egy transznő (értsd: férfi) simán bemehet egy női mosdóba, öltözőbe, vécébe, bárhová, elég csak kinyögnie, hogy ő transz. De eközben a biológia nőknek nincsen joguk az elzárt terek biztonságos, biológia nem szerinti privát szférájához. S itt még mindig nem áll meg a könyv. De én megállok.

Ryan T. Anderson tehát egy a témát nagyon alaposan körüljáró, jegyzetekkel ellátott tanulmányt kínál nekünk. A téma Magyarországon egyáltalán nem égető, de döbbenet, hová fajulhatnak a dolgok. (Vö. a lengyelországi változásokkal!) A bevezetőben felsorolt, gender-témájú könyvek sorának az élére került a saját értéklistámon. Vegyétek, egyétek, bár mondanivalójában ugyancsak rágós falat! 

MCC Press, Budapest, 2022, 356 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156351357

9/10

2024 februárjának a leges-leguccsó' napja. Két napig szenvedtem az itthoni internettel és a laptopommal. A net sebessége a laptomon drasztikusan semmivé vált. A gigabites előfizetés képes volt 1,5mb/sec-es letöltést produkálni. Egy 40Mb-os telepítőkészlet akár negyven perc alatt le is suttyant. Eddig sem volt egy totálbrutállecsókaraj a sebesség, de ilyen gyalázat még sose nem volt. Megtettem, amit a haza megkövetelt, a router újraindítás, reszetelés, újra beállítás, laptop újra húzása... A csúcs, amivel aztán két napot szenvedtem az lett, hogy jött egy pillanat, amikor minden itthoni eszköz net-képes volt, csak a laptopom nem. De úgy nem, hogy az egész hát minden wifi kapcsolatát látta, csak a sajátunkat nem. Tény, hogy állígattam sok minden átfelé, még szerencse, hogy volt egy működő partícióképem. De azt újrahúzva is ugyanez volt a helyzet. Meg a friss telepítéssel, is. Vagyis a gond a routerre mutatott. T-Link router. Be akartam állítani a csatorna-kiosztást, a kommunikáció mHz-ét. Ehhez ki kellett kapcsolni egy Smart Connect kapcsolót. Na, ez vágta haza az itthon hálózatot az én gépemen. De ne tudd meg, mit szentségeltem, mire erre rájöttem. Mert semmi más eszközt nem befolyásolt a változtatás. :-|

Informatikai hét van. Szerelmetesfeleségtársamtól kaptam egy okosórát a születésnapomra, hogy vezetés közben milyen klassz, csak rápillantok a csuklómra, rányomok és azonnal tudok beszélgetni a fülesemen keresztül. Gondolta ő. Meg gondoltam én is, hogy ez így működik. Hát nem. Az óra fogadja a hívásokat, de ha azon veszem fel a hívást, a füles hót néma marad... :-(

Mondtam már, hogy néha tele van a ...öm a számítástechnikával? 

*

A héten viszont rája adásul nem láttam az uncsimat és a lányomat. Viszont olvastam két jó, szovjet, retro sci-fit. És egész héten szerettem a feleségemet. 

*

Kedvenc sofőrkollégám (csak ő van egyedül sofőrkolléga a mi intézményünkben) odajött hozzám, miközben ebédeltem. 
– Zoli, hallottad, hogy meghalt XY néni? 
Nem hallottam, kiesett a kanál a kezemből. 
– Ne már... 
XY néni úgy volt néni, hogy öt éve, amikor ide jöttem dolgozni és első alkalommal vittem őt, azt hittem, hogy valamelyik lakó ötvenes lánya. Vidám, kedves hölgy volt. Volt baja, ha nem lett volna, nem is találkozunk, hiszen orvoshoz szállítgatom a mindennapi munkám során a lakókat, de fitt volt nagyon. Olyan kedvesen mondta mindig, hogy „Zolikám”, hogy rendre meghatódtam. Amikor utoljára találkoztunk, megöregedett, rollátorral közlekedett, meghajlott kicsit, nem volt már annyira jókedvű, nem nézett ki nagyon jól. De csak önmagához képest nem. 

Nem tudom miért, de az ő halála nagyon megrázott. Pedig nem az első, nem is a második lakó azok közül, akiket ismerek és kedvelek. Kedveltem. 

Legyen könnyű neki a föld! 

A Föd nővére is így került a lakásba: egyszer el kellene olvasni. Az írójához képregény kötődésem volt, főleg mert Zórád Ernő rajzolta meg a történetét.

Szóval egyszer el kell olvasnom: most volt az egyszer. Mert régen olvastam sci-fit, s mert ég régebben retró sci-fit. Nem kerestem, hogy merre van már egy retró sci-fi, csak álltam az egyik polc előtt, levettem egy nem retrót, és ez meg ott volt mögötte. (Igen, két sorban vannak a könyvek a polcokon. Utálom, de a helyhiány... Kábé fél évig volt könyvtárszobám, mielőtt az előző lakásból ki nem vágtak bennünket, csodálatos volt. Olyan húsz négyzetméter volt, egy íróasztallal és sok polccal, Remek érzés!) Nem is néztem bele, azonnal olvasni kezdtem. 

Georgij Martinov

A szerző orosz. Ifjúsági és fantasztikus regényeket írt. Első kötete 1956-ban jelent meg. Aztán még néhány. Majd 1983-ban, hetvenhét éves korában halt meg. Úgy nagyjából ennyi, amit leltem róla. Alig kicsivel több. De még egy nyavalyás fotót sem! 

Magyarul ezek a könyvei, illetve könyveiből készült képregények jelentek meg:

A kép a moly.hu-ról készült képernyőkép

Ahogy mondtam, én a Zórád-képregényekről tudtam. A Sebők Imre-félének a létezésével tegnap szembesültem, csuda kíváncsi is lettem rá, de nem kapható. :-( Egyébként a két Zórád-adaptációról az volt a véleményem, hogy a Zórád-rajzok, azok bizony nagyon igen, a sztorik meg annyira nem. De mert képregényről van szó, lehet a forgatókönyveket Cs. Horváth Tibornak nem sikerült jól megírnia, s ennek ellenére a regény-eredetikkel semmi baj nincsen. 

Mert nekem bizony A Föld nővére tetszett! 

A Vénusz

A Naprendszer második bolygója a Naptól: Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Neptunusz, Uránusz, Plútó. 

A Vénuszt titokzatos bolygónak tartják. Mérete majdnem megegyezik a Földével. Hát az ottani viszonyok meg nagyon nem: a felszín hőmérséklete elérheti az öccá Celsius fokot, a légköri nyomás kilencvenkétszerese a mi bolygónkénak. Vagyis nem kicsit lakhatatlan. Az élet nem lehetséges rajta, víz természetesen egy csöpp sincs.

Chicagói Egyetem Geofizikai Tudományok Tanszékének kutatói lemodellezték a Vénusz múltját, és arra jutottak, hogy úgy 3,5 milliárd évvel ezelőtt volt óceánja, így oxigénje is. Könnyen lehet, hogy volt élet a Vénusz. Ez járja a a Marsról is. Piszok mázlisták vagyunk mi ezzel a Földünkkel, nem gondolod? 

Manapság bár van valami lenyűgöző a Vénusz felszíni látványában, színeiben, de azt kell mondanom, túl sokáig nem köti le a figyelmet a látványa. 1975. október 20-án a Venyera-9 szovjet szonda elkészítette az első képeket a Vénusz felszínén. 1982-ig bezárólag összesen öt képet sikerült készíteni. Amit a képek mutatnak nem túl vonzó, csak a színek szépek. Amit láthatunk az nem éppen egy turisztikai célbolygó képet mutatja. 

Martinov könyve 1959-ben jelent meg. Nem tudhatta, hogy az általa elképzelt folyóknak, tavaknak, tengereknek, erdőknek, értelmes életnek nyoma sincsen a második bolygón, de forróságon és köveken kívül semmi sincsen ott. Vagyis Martinov regénye nem tudományos, csak fantasztikus. 

A történet

19...-ban vagyunk. Martinov így írja. A Szovjetunióból űrhajó indul a Vénusz felfedezésére. A neve SZSZSZ-KSZ3. A legénysége tizenkét (ha jól számoltam), jó szovjet, tudományos elvtársból áll. Küldetésük: leszállni a feltételezések szerint egykor a Mars és a Jupiter között létezett bolygó egyik nagyobb maradék aszteroidáján, az Arszénán. A feltételezett egykori bolygónak akarnak a nyomára lelni. 

De ez csak másodlagos feladat, az elsődleges: a Vénusz. Nem tudhatják, hogy az Arszéna egyenesen vezet a Vénuszhoz, és egészen más, sokkal nagyobb titkot rejt mint az esetleg létezett ötödik bolygó. 

A Vénuszon, nem titok, életet találnak az űrhajósok. Értelmes életet is. Sőt, tulajdonképpen kétfélét is. Mi több, nyomát lelik az ötödik bolygónak is: volt rajta élet, értelmes élet. 

Gondolkodom, mit mondjak el és mit ne. 

Van-e, volt-e az emberéhez hasonló, fejlett társadalom naprendszerünkben? Erre az izgalmas kérdésre ad feleletet Martinov tudományos-fantasztikus regénye. A szovjet űrhajósok fenyegető veszedelmeket, kiszámíthatatlan körülményeket legyőzve, lélegzetelállító kalandokon át kutatják fel a hosszú évezredekkel ezelőtt szétrobbant Faeton bolygó nyomait. Meg is találják a hajdani Faeton-lakók üzenetét a Föld lakóihoz, és megcsillan előttük annak a lehetősége is, hogy Földünk felvegye a kapcsolatot az elpusztult Faetonról elmenekült gondolkozó lények fejlett társadalmával. A könyvet Csergezán Pál képzeletébresztő, művészi illusztrációi díszítik. (Fülszöveg; a rajzok a könyvből valók)

Több okból nyilvánvaló, hogy az űrhajósok teljesítik a küldetésüket. Egyrészt mert a kor még feltétlenül hitt a tudományban. De főleg azért, mert szovjet elvtársak mentek a Vénuszra. S ezzel sok mindent elmondtam. De azt nem, hogy a rendszer nincsen túltolva a regényben. Az úrhajósok elvtársak, az amerikaiak nem elvtársak, de a tudományban nem ellenségek, ennek ellenére meglepő, amikor egy esetben az elvtársak segítségére sietnek. Azzal sem spoilerezk rommá semmit, ha elmondom: az SZSZSZR-KSZ4-en már nációvegyes legénység ül a regény végén. 

A regény hogyanja

A titkokra lassanként derül fény, Martinov ráérősen mesél. De nem húzza a rétestésztát. Nekem pont megfelelő volt a tempója. Ahogyan a moly.hu-n szokták mondani, nem beszippantja, de behúzza az olvasót a cselekménybe. Leginkább azzal, hogy ügyesen adagolja a rejtélyeket, titkokat, és a maga ráérős módján is izgalmas a cselekmény. 

A regénynek voltaképpen nincsen központi alakja az űrhajósok között, egy Melnyikov nevű másodtiszt emelkedik ki valamelyest. Túl sokat senkiről nem tudunk meg, a személyiségek nem túl árnyaltak. Majdhogynem megmaradunk a Mézga Aladár kalandjai első részének a mélységénél: abban a síkalakokat csak a foglalkozásuk alapján nevezik el: Satunak, Gyalunak és hasonlóknak hívják őket. Itt is jobbára az egyes űrhajósokat az általuk végzett tevékenységük jellemzi leginkább. 

Üdítően kellemes, hogy a szereplők soha nem egymás ellen küszkörésznek: a kihívójuk az ismeretlen természeti erők, az idegen technológia és a feltáratlan összefüggések. Még a Vénusz lakóival sem kell küzdeniük, csak azt hiszik, hogy ellenükre találtak bennünk. De ez nem a őslakók viszonyulása, hanem a hiányos, elégtelen kommunikáció következménye. Ám ha ki is robbanna valami adok-kapok, valamelyik fél valamelyik tagja rendre megakadályozza. 

Nagyon sokat tűnődtem már azon miért olyan rohadt nehéz a kommunikáció még ember és ember között is. Jutottam erre-arra, de leginkább arra, hogy többnyire inkább csöndben maradok, legyintek. Ha nagyon szükséges, simán felvállalom a konfliktust, de egyre kevesebb alkalom van, amikor nagyon szükségét érzem. De elképesztően ritka, amikor gondolatcsere zajlik, vagy ha vita is van, nem a másik legyőzése, meggyőzése a cél, csupán a gondolatcsere, az érvek egymásnak feszítése, mérlegelése. 

De persze nincs itt semmi látnivaló, kérem: ha az emberek önmagukat sem értik, miképpen lennének képesek a másikat megérteni. S ha önmagukra nincsen idejük, hogyan lenne hát másokra? S ha mindenki azt várja, hogy megértsék, hol van az, aki a másikat akarja megérteni? 

Lásd csak: még én sem értem a saját asszociációmat, de eszembe jutott Weöres Sándor „Rongyszőnyeg” című versének egy részlete, és ide illőnek találom. Meg sem próbálom megmagyarázni a miértjét. 

Én is világot hódítani jöttem,

 s magamat meg nem hódíthatom,

 csak ostromolhatom nehéz kövekkel,

 vagy ámíthatom és becsaphatom.

 Valaha én is úr akartam lenni;

 ó bár jó szolga lehetnék!

 De jaj, szolga csak egy van: az Isten,

s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Szóval mindenki baromi rendes mindenkivel, még akkor is, ha okkal, ok nélkül tart tőle. S amikor tart tőle, mondom, akkor is csak az ismeretlentől kell tartania, fő az óvatosság, de rendre kiderül, hogy semmi ellenségeskedés nincsen senkiben, se pro, se kontra. 

Ez olyan kis hímes mezősen fest, ahogyan a Macskafogó végén van, de az a helyzet, hogy Martinovnak sikerül kikerülnie a gejlséget. Úgy, ahogyan a hurráoptimizmust is. Olvasás közben fel sem tűnt, hogy mindenki milyen csuda jószívű teremtmény, csak így utólag tudatosult bennem. Talán ott van a titok nyitja, hogy a cselekmény, mondom, egyáltalán nem feszültségmentes. Van feszültség, de mi, olvasók mindig utólag tudjuk meg, hogy nem is kellene lennie, csak a fránya kommunikáció! Egy helyen Martinov ki is mondja: a volt bolygó egykori lakói a hátrahagyott üzeneteikben csak annyira számították el magukat, hogy totál természetesnek vették, hogy a földiek is úgy fognak kommunikálni, ahogyan azt ők teszik. Pedig dehogy! 

Vagyis ha valaki nem érti, amit mondok, nem biztos, hogy hülye, bár természetesen van rá esély, csak lehet, hogy más összefüggéseiben látja a helyzetet, másképpen értelmez ezt meg azt. Nem rosszul, másképpen. Már amennyiben van lehetőség a más értelmezésre, s nem eleve ökörség ez a másság. De van, hogy simán kommunikációképtelen a partner. 

Csak azt nehéz eldönteni, melyik verzióról van szó. Vagy nem is olyan nehéz? 

Ha mindenképpen meg kell említenem valamit, ami fenntartás, akkor az jut eszembe, hogy az űrhajósok időről-időre baromi felelőtlenek. Miközben tök óvatosak és szabálykövetők. De több esetben is csak lestem a nappalink heverőjéről, hogy én, a sofőr, s nem az SZSZSZR-KSZ3 kiképzett űrhajósa ezért meg azért nem tenném meg, mert ilyen meg olyan veszéllyel járhat. S nem azért, mert alapvetően óvatos típus vagyok (bár az), meg azért sem, mert mindig mindent sokkal jobban tudok, hanem azért, mert a logika ezt mondja. 

De az viszont Martinov javára szól, hogy vannak, lettek olyan megoldásai, amik ha nem is szenzációsak, de több mint bólogatósak. Például az, hogyan kell irányítani egy idegen űrhajót... Komám, na az...! 

Nem rétestésztázok tovább: A Föld nővére nem alapmű. Semmilyen szempontból sem az. De egy szórakoztató, a maga retró módján izgalmas űrhajós történet. S jó van úgy, ahogyan van. Talán mond valamit, hogy csak előkeresem a másik két, itthon meglelhető regényét. S milyen jó, hogy van még kettő! 

Csak előbb olvasok valamit, ami nem sci-fi. Mondjuk egy kis transzneműségeset... 

Kárpáti / Móra, Budapest / Uzsgorod, 1966, 424 oldal · keménytáblás · Fordította: Sárközi Gyula · Illusztrálta: Csergezán Pál

7.5/10

2024 február utója, péntek, egy nappal, illetve nem is egy nappal, csak pár órával Szerelmetesfeleségtársam születésnapja előtt. 

Van remény, más se a meséim kiadására. SzFT talált valami szegről-végről ismerőst, akinek ismerőse egy kiadó. De persze ez csak lehetőség, nem konkrétum. S akkor végre Gergő fiam rajzai is nyilvánosságot kaphatnának. „De szép, de jó lenne!”

Ma ismét lehetőségem volt kiállni magamért, és a jó szívemért. Sajnos egy lakóval szemben, aki nem akarta megérteni, mi a rend, s azt is nehezen, hogy kész vagyok ugyan áthágni a rendet, s azzal nem a kötelességemet teljesítem, hanem szívességet teszek neki. De elég keményen kellett megfogalmaznom, hogy ez így van. Nagy nehezen felfogta. Nincs szoros összefüggés, de egyfajta jutalmul kettőkor már itthon voltam, vásárolni sem mennünk, mert holnap SzFT édesanyjánál ebédezünk. Csak banánt hoztam a reggelihez a Sparból. 

S végre, évek óta első alkalommal, sikerült szereznem SzFT-nek valamit, amit nagyon szeretett volna: egy nordic walking (így kell írni?) botpárt. Örvendezik, használja. Jó látni, ahogy örül neki.

*
Az uncsim most együttműködő volt, kegyesen megengedte nekem, hogy játsszak vele, mindketten élveztük. Kicsit olyan mint a csiga, csak óvatosan, türelmesen lehet felé nyúlni, különben visszahúzódik a házába. De akkor is szeretem. Egy szabadszájú kolléganőm mondta: 
– Te, Zoli, már mondani akartam, nem csúnyák az én unokáim sem, de ez a kislány valami ki-bebaszott szép. Gratulálok hozzá, kisapám!
Pedig az én részem csak az élvezet. :-)

*
A Molyon privátim levelezek egy taggal. A posztkereszténységemről kérdezett. Én válaszolgatok neki. Ő katolikus volt. Most úgy látom, a modern gnoszticizmus felé orientálódik. Ahol a magam számára soha nem tudtam megtalálni a biztos viszonyítási pontokat. Hermész Triszmegisztosz, Hamvas, Evola és társaik. Nem vetem el őket, mert azt sem értem, mit kellene elvetni. De mert a lényeget nem sikerül soha megfognom, komolyan venni sem igazán tudom ezt az irányvonalat. 

Írta:   GIAN LUIGI BONELLI  

Rajzolta:   AURELIO GALLEPPINI    FRANCESCO GAMBA  

A Tex, elég egy pillantást vetni a balra levő borítóra, ha nem tudnád is, egyből kiderül: alapvetően vadnyugati történet. Tudod, cowboyok, indiánok, colt, tűzpárbaj, sivatag, vonat, lovak, lengőajtós kocsma, miegymás, ami a zsáner elengedhetetlen kelléke. Ahogyan azt kell. 

Eddig rendben is volt minden. Mármint úgy eddig, hogy a sorozat magyarul megjelent részeiben. Amit, ugye, jelenleg két kiadó ad ki. Ez a Classic-sorozat kooprodukciós kiadvány: a Frike Comics és a C.S.A. Comics közös munkája. Egyébként az előbbi önállóan jelenteti meg a Tex-dolgokat. Hála nekik, ezúton is, most is!

Erre a negyedik kötetre, anyagi lehetőségeim híján, a könyvtárban leltem rá. Téptem is le a polcról, amikor megláttam, magamhoz ragadtam, hazacipeltem. Mivel két Classic-kötet is volt bent, amit nem olvastam, meg még mást is hoztam magammal, nem volt könnyű hazafelé a hátizsákom. 

Egyébként nagyon szerencsésnek találom ennek a sorozatnak a formátumát. Egy kézben ugyan semmiképpen sem tartható a súlya miatt, de még jócskán kezelhető a mérete. A kötés strapabíró, a lapoknak eszükben sincsen hullani, a fedlap is bírja a strapát, normál felhasználás mellett nem gyűrődik, nem szakad. 

A borítóképpel már van bajom. Nem csupán az, hogy Tex alakja gnóm, figyeld csak a feje és a teste arányát, meg azt a fura félmozdulatot, ahogyan a néző felé fordul, még csak nem is a marha nagy felületű, üres zöldség a háttérben, hanem az, hogy a kép nagyon nem fedi a sztorit. Mert puma van benne, ez kétségtelen (erről majd bővebben is alant), de a mérete nagyon nem ekkora, és ez a sztori egyik lényeges eleme. A borítón a puma nagyjából normál méretű. A történetben akkora mint egy ló. S mondom, ez nagyon fontos a sztori szempontjából. Szóval ez a borító nagyon nem sikerült. Bár kétségtelen, hogy ez nem a magyar kiadó hibája, ők csak felhasználták az eredetit. De akkor sem jó. 

Ugyan nem vagyok nagyon otthon a Tex képregényekben, de ez a kötet mindenképpen kuriózumnak tűnik. Tex történetei normál, megszokott vadnyugati cselekményekkel bírnak. Ebben a két történetben, mert az utolsó kettő így-úgy összefügg, hatalmas teret kap a fantasztikum. Értsd ez alatt, hogy a Totem a sivatagban egyenesen sci-fi, ha nem is űrhajós, ufós, űrutazásos. S bár az Aranyváros nem az, de látni fogod, hogy majdnem mégis. 

  TOTEM A SIVATAGBAN   

Totem: „Vallásos tiszteletnek örvendő növény vagy állat illetve ezeket ábrázoló tárgy.” Nos, két dolog van. Az egyik, hogy a képregényben nem erről van szó. 

Amint látod, az oszlop tetején levő szimbólum semmilyen szempontból sem növény vagy állat stilizált változata, hanem egy nonfiguratív szimbólum. 

A másik dolog, hogy a totemnek nevezett valami vagy amit jelképez a történetben semmi, de semmi szerepet nem játszik. Sebaj, ettől még nem fordul fel a világ! 

Arról viszont bőségesen van szó, hogy a sivatagban Tex a fura oszlop mögött megleli a világtól elvonult, titkos kísérleteket folytató Vindex professzor privát erődjét. A prof nem egyedül végzi a kísérleteit, fő segítője az egykor őt nagyon-nagyon tisztelő, de mára kétségek között vergődő, és őt csak a körülmények miatt el nem hagyó tanítványa, Victorio. 

Vindex, jól figyelj, genetikai kísérleteket végez. A Vadnyugat hőskora a 19. századra esik. Ahogyan a genetika kezdeti felfedezése is. Darwin 1859-ben adta ki a fajok eredetét, az osztrák szerzetes, Mendel 1865-ben hozta nyilvánosságra híres borsókísérleteit. Vindex nem csupán megfigyel, ő már játszadozik a génekkel. Óriásokat teremt önmaga védelmére. Óriási, lónagyságú pumákat, az őrzőket és másfél embernyi indiánokat. A pumákat éjjel kiengedik sziklaketrecükből: ők felügyelik, hogy Vindex sivatagi birodalma háborítatlan legyen. Alaposak. Hajnalban mindig visszatérnek az otthonukba. 

Ezen képek alapján nem jön le, de az alkotók ugyancsak vitatkozhattak azon mekkora is a nagy. Amiképpen a borítón sem sikerült reprodukálni a puma nagyságát, sőt, aképpen a történeten belül is ellentmondásos a méretük. Ahogyan az indiánoké is. Hol kolosszusok, mint a mellékelt képen is, hol valamivel nagyobbak mint a nyiszlett Vindex prof. Itt a túlzás sokkal szerencsésebb lett volna. 

Vindex távlati céljai között olyan apróság is szerepel például mint a világ feletti hatalom. Hát naná, hogy kezdeni kell vele valamit. Elsősorban persze nem a nyiszlett őrülttel, hanem a hatalmas fenevadakkal és az indiánokkal. Sejtheted...

  A SABINÁK VARÁZSLÓJA  

Úgy fest, hogy a jó Isten úgy teremtette meg az összes indiántörzset, hogy egyikből sem felejtette ki az ügyeletes rosszindulatú, utálnivaló kavarógépet. S mert a 19. század óta az Istenről való beszéd az ördögtől való, az aktuális törzs mindenkori varázslója a legjobb figura a gonoszság megtestesítőjének. Érzékeltetve, hogy a metafizika mennyire alatta van a reális józan paraszti észnek.

Erről persze A sabinák varázslója szót sem ejt, ott sem volt, eszébe sem jutott ilyesféle világnézeti manipulációba kezdeni. Mindössze elmeséli, hogy a sabinák törzsén belül is ugyanaz a haláltánc folyik a hatalomért mint bárhol máshol: ha valaki nagyon akarja, annak semmi sem szent, és valaki másnak biztosan mennie kell. 

Hát, itt bizony meghal egy törzsfőnök, és bár a fia következne utána (nocsak, indiánéknál is dinasztikus a vezetői hatalom?), a fiú azon kapja magát, hogy kigolyózták az elhalt apja örökéből. Tex meg éppen arra jár, s persze nem bírja megállni, hogy ne segítsen, s ha már segít, akkor meg is oldja a helyzetet. 

  AZ ARANYVÁROS  

Na, ez csuda fura képződmény! A sabinák földjén járva Texnek szöget üt a fejébe az információ: a sivatag mélyén (az a fránya sivatag már megint) van a titokzatos Aranyváros, ahonnan még senki sem tért vissza. (De akkor vajon honnan a szóbeszéd, hogy létezik?)

Jóbarátjával, a navahó Tigerrel (de akkor miért nem Tigris?) az oldalán Tex elindul, hogy megkeresse a megkereshetetlent. S persze nem Texről lenne szó, ha nem találná meg. Pedig már majdnem feladja, de aztán mégsem. Ő Tex. 

Amit megtalálnak nagyon fura. Egy hatalmas, magas és széles kőfal, kapu nélkül. 

Gondolkodtam és úgy döntöttem, nem mondom el a lényeget. Én sem erre számítottam megoldásnak. De azt elmondom, hogy Tex és Tiger ripsz-ropsz középkori díszletek, jelmezek, fegyverek között találja magát. Persze, meglelték Aranyvárost. S a város vezetője megint egy hatalommániás fickó, a Fekete Herceg. Tanácsadója az udvaribolond és Nostredamus. S amúgy mindenkinek tele van vele a megfelelője, de hát despota, erpszakkal tartja fent a hatalmát. 

Tex és Tiger, ha már meglelték a várost, bemennek rendet csinálni. Hát, elég nagy lesz a rendetlenség... 

Ennek az epizódnak a rajzai kiemelkednek a többi közül, meg a Tex Classic-sorozat átlagából is. Ami csak azért figyelemre méltó, mert az alkotójuk, Francesco Gamba amúgy rajzolt már Texet, s ebben a kötetben is helyet kapott a munkája. Igaz akkor társalkotó volt Aurelio Galleppini mellett. Mit mondjak, nagyon jót tett a rajzainak a magány. Nem azt akarom mondani, hogy az együttműködés végeredménye gyalázatos lett. Nem lett az. De a szóló munka végeredménye egy nagyon aprólékosan kidolgozott, részleteiben is figyelemre méltó világ lett. Például az arcok rajza, kifejezéseik döbbenetesen jók. Meg a ruházatok. Meg a házak. Meg minden. Azt vettem észre, hogy nem csupán a sztorira figyelek (az egyébként egy középkori hatalmi cécó, csak egy cowboy és egy indián vezeti), sokkal inkább az esztétikára. S végülis, ugye, nehezen felejthető, hogy képregényt nézegetünk. 

Ebből a szempontból Texnek nagyon jól állt a középkor, hálás lehet Gamba-nak. 

A történetnek van meg- és feloldása, de ahogy mondtam, nem spoilerezem el. Annyit mondok, hogy van benne csavar, és nem az, amire bárki és akárki gondolhatna... De csitt, többet egy szót sem!

  A FANTASZTIKUM ÉS A TEX  

Első nekifutásra az volt a furcsa, amit egyébként eddig hiányoltam a Tex-sorozatból: hogy kilépett a maga századának, korának a realitásából, a zsáner elég szigorúan szabott kereteiből.

Pedig a Bonelli-kiadványok esetében éppen az tetszik leginkább, hogy egy unalomig ismert, ismételgetett zsánert egy-két apró változtatással szinte új formával töltenek meg, miközben tulajdonképpen minden marad a régiben. Például a Dampyr-ban: a főszereplő egy éjúr gyermeke, de a jó oldalon küzd. Egy vámpírokat utáló vámpírral az oldalán. Akibe egy balkáni szabadcsapat volt tagja szerelmes. 

Tulajdonképpen minden ugyanaz, az összhatás mégis teljesen mássá lesz. A helyzet ugyanez ezzel a fantasztikus témájú Tex-szel is. (Akkor is, ha a varázslós epizódban semmi fantasztikus, misztikus nincsen.) 

Szóval simán elviselte, hogy világuralmas genetikai háborús bűnöst üldöz és azt is, hogy egy középkori despota uralmát igyekszik megdönteni egy városban, ahol a házak tetejét aranylapok fedik. (Képzeld el napfényben! Meg azt, hogy a város a sivatagban van!)

Vagyis mindent összevetve ez a második Tex Classic, amit szeretnék a polcomon látni, mert akkor biztosan a kezembe kerül még. Csak az ára nem annyira baráti... 

ANDY NGO FÜGGETLEN ÚJSÁGÍRÓ. A független azt jelenti, hogy azzal foglalkozik, amivel ő akar, és nem azzal, amire utasítják. Andy Ngo nevének semmi köze Soros Györgyhöz. Fura, nem fura, Ngo, így hívják, ne keress mögötte mást! Slussz! 

Andy Ngo sárga bőrű, vietnami bevándorlók gyermeke. Második generációs amerikai, aki Amerikát tekinti a hazájának. Ezért is írta a könyvét: félti az országát. 

Andy Ngo-t régóta, de minimum 2019 óta foglalkoztatja az Antifa létezése, tevékenysége. 

Hogy mire juthat bárki, aki akár csak a korrekt tájékoztatás területén szembe száll velük, Andy Ngo esete megmutatja. Ránézésre olcsón úszta meg. Állítólag csak kis híján kerülte el a súlyos agysérülést. A könyve ebből az esetből indul ki. Egy Antifa-tüntetésen tudósított, azért verték meg. S azért lett Antifa-szerte közellenség. De Ngo nem nyugszik, bár van benne félelem, és lehet is (majd mondom, miért), de lám, könyvet is írt az Antifáról. Mondom, közvetlen tapasztalatokból is, nem csupán a biztonságos fotelből szemlélődve. 

Mielőtt sokkal messzebb jutottam volna, valaki – vagy valami – keményen tarkón vágott. Az ütéstől majdnem a földre zuhantam. 

Soha nem keveredtem még verekedésbe, naivan azt kérdeztem magamtól abban a pillanatban: „Valaki megbotlott és rám esett?" Mielőtt megfordulhattam volna, hogy megnézzem, fekete ruhás testek tengere vett körül. A háttérben még mindig hallottam, ahogy a tömeg azt skandálja: „Nincs gyűlölet!" 

Ironikus módon, amit ezután láttam – és éreztem –, az a megtestesült gyűlölet volt. Az arctalan árnyak amorf tömegét bámulva megdermedtem. Hirtelen minden irányból öklök csapódtak az arcomba és a fejemre. A jobb térdem megbicsaklott az ütéstől. A maszkos támadók üvegszállal megerősített ujjú taktikai kesztyűt viseltek. Valószínűleg néhányan rézbokszert is használtak. Felemeltem a karomat megadva magamat, de ez csak azt jelezte nekik, hogy még vadabbul üssenek. Valaki aztán elvette a fényképezőgépemet - a bizonyítékomat. Kétségbeesetten próbáltam megtartani, de nem sikerült. A maszkos tolvaj beleolvadt a tömegbe, ez a „fekete blokk" egyik funkciója. Egy másik személy odarohant és kétszer ágyékon rúgott. Valaki hátulról fejbe vágott egy merev plakáttal vagy táblával.

A támadástól kába és véres lettem. Vér szivárgott a fülemből, és az egész arcomon mély vágások voltak. A szememen feldagadt a véraláfutás. Azt hittem, a verésnek vége, de ezután „tejturmixok", tojások és más kemény tárgyak záporoztak az arcomra és a fejemre.

A csőcselék röhögve nézte, hogy elbotorkálok. Operatőrök tömege vett körül és követett. Azt hittem, felajánlják a segítségüket, de csak fotóztak és videóztak. 

„Beszoptad, ribanc!" - kiabálta egy helyi transzszexuális antifa militáns, a Sátáni Portlandi Antifasiszták tagja.³ Elbotladoztam, félig vakon, a Lownsdale Square túloldalán lévő megyei bíróságig, mielőtt elveszítettem az egyensúlyomat. Később a helyi orvosi egyetem klinikáján megtudtam, hogy az agyam
bevérzett. (9–11.)

MI A CSUDA AZ AZ ANTIFA? Legalább a budapesti lincselés-sorozat után érdekessé vált a kérdés. Az Antifa alapvetően nem szervezet. Nincsen központi vezetése, nincsen irányító szervezete. Az Antifa úgy ver meg embereket, rombol le rendőrőrsöket, foszt ki boltokat, vásárló negyedeket, gyújt fel bíróságokat, úgy félemlíti meg azokat, akiket ellenségnek kiált ki, hogy tulajdonképpen nem is létezik. Miközben képzéseket tart, oktató kiadványai vannak, és hihetetlenül szervezetten tartja  az ellenőrzése alatt az ellenségeit. 

A képzés szerves része az Antifa tagjai számára, hogy az identitásuk védelmében takarják az arcukat: maszk, kendő, csuklya napszemüveg. És szigorúan feketében jár az egész bagázs. A nem téező vezetők nem létező utasításai szerint. 

A neve persze az antifasiszta szóból ered. Az antifasizmus a baloldal privilégiuma. Az Antifa szélsőbaloldali szervezet. Gyűlöli az államot, a szervezeteit, különös tekintettel a rendfenntartó és karhatalmi erőkre. Az Antifa antikapitalista. Miközben persze a kapitalizmus minden lehetőségét kihasználja. 

Fő célja: lerombolni a jelenlegi rendszert és átvenni a hatalmat. Az erőszak az Antifa programjának alapvető része. Isten óvjon mindnyájunkat! 

AZ ANTIFA NEM CSUPÁN A KERT VÉGÉBEN LÁZONG. Szerencsére hazánkban még csak a bevezetőben említett, külföldi horda érdemelte ki, hogy címlapossá váljon, de Ngo hazájában ez messze nincsen így. 

Ahogyan mondtam, Ngo könyvének a gerincét az Antifa 2019-es portlandi tevékenysége adja. Portland Ngo szülővárosa. 

Az Antifa Seattle-ben és Portlanban hónapokra lefoglalt egy városrészt. A lázadást  Elbarikádozták magukat, de a barikád mögött is bebizonyosodott a jól szervezettségük. Igen hamar megszervezték az helyi „rendetlenségfenntartást”, az élelmiszer és ivóvíz ellátást, sőt az egészségügyiseik is lettek. 

Mit tett a rendőrség? Kiköltözött az épületéből és elhagyta az őrsöt. Így hagyta magára a körzetben élőket, a boltok tulajdonosait, a lakosságot. Mit tettek az ügyészségek, a bíróságok? Vagy vádat sem emeltek, vagy ha mégis, hamarosan ejtették őket... „Torkom a késeden.”

[...] az antifa legnagyobb győzelmei nem a rendezvények leállításában vagy a „fasisztákkal” való összecsapásokban elért sikereik voltak, hanem inkább az elfogadás és a tolerancia, amelyet a mainstream baloldalon szereztek. Sőt, ha a 2020-as zavargások valamit bizonyítanak, akkor az az, hogy a demokrata politikusok, az értelmiségiek, a felsőoktatásban tanítók és az újságírók jelentős része igazolhatónak tartja a zavargásokat és fosztogatásokat, amennyiben azokat a „faji igazságosság” nevében követik el. (245.)

Lázadni kell, mert a társadalom az elnyomásra, az eltiprásra épül

A női, fekete-, gender- és queertanulmányok kurzusai mind arra tanítják a diákokat, hogy a világot és az embereket a sérelmek szemszögéből kell megérteniük. (115.)

A TEHETETLENSÉG ÉS/VAGY ELKÉPESZTŐ PASSZIVITÁS számomra érthetetlen volt a George Floyd halálát követő, rasszista, BLM-es zavargások során is. A rendőrök nem léptek. Az Antifa, ahogy kicsivel később a vele szorosan együttműködő BLM is, azt tett, amit akart. A Floyd halálát követő zűrzavarban huszonöt embert gyilkoltak meg. 

A rasszizmus mindig csuda jó fegyver a rendbontásra, a tiltakozásra, a káosz kiváltására. Az antifa ugyanúgy, ahogyan a BLM, vastagon épít a fehér felsőbbrendűség botrányára. 

Az igazán elképesztő az, hogy hivatalos helyek még az események után is a mai napig tagadják az Antifának még a létét is. Az USA jelenlegi elnöke, Biden nyilvánosan kijelentett, hogy az Antifa egyáltalán nem létezik. (Bár, hogy ő, akinek Macron és Mitterand neve váltófogalom, simán összekeveri őket, mit mond, hát, annyira nem mérvadó. A világ vezető hatalmának első embere már azt sem tudja, mit beszél.) 

Vagyis a szemünk előtt van egy baloldali terrorista szervezet: a létezésének az elismerése is tabu. Miközben 2020-ban a BLM-el fél Amerikát lángba borította. Erre varrjál gombot! 

MINDIG ÉRDEKELT, HOGYAN VÁLIK MINDENNAPI VALÓSÁGGÁ AZ ERŐSZAK? Hogyan lehetett egy ország vezető ideológiájává a gyilkos nácizmus, miképpen uralhatta le a fél világot az eszement, alapjaiban baromság kommunizmus, hogyan vetkőzhettek ki önmagukból a gyilkosságig A Legyyek Ura úri fiúi, miképpen kezdi el egymást gyilkolni egy atomháború maroknyi túlélője a Malevil-ben, hogyan vehetők rá egymás gyilkolására gyerekek a Battle Royal-ban, és felnőttek Az erőd-ben. És így tovább. 

Mikor van az a lélektani pillanat, amikor a társadalom, a karhatalom becsukja a szemét, és rálegyint valamire, ami később pillangóhatást fejt ki. És észrevehető-e egyáltalán, amikor a pillangó csap pár végzeteset a szárnyával? 

A szélsőséges baloldali eszmék alól mindennapi terrorja alól harmincöt éve szabadult fel a világ. És most újra visszakívánja maga fölé a gátlást nem ismerő, elmebeteg Lenin-fiúkat. Elképesztő! 

Számomra elsősorban azért az, amiképpen az ellenőrizetlen migráció azzá lett: felelős emberek miképpen támogathatják a gyilkost, hogy a kést a torkukra tegye? Miként reménykedhetnek a túlélésben, ha szabad kezet adnak neki? Holnapra felforgatják az egész világot? 

ANDY NGO KÖNYVE ELKÉPESZTŐ TELJESÍTMÉNY! Széllel szemben vizel. Izé... Tájékoztat, informál. Mert szemmel látható, hogy a politika valamiért több mint szőrmentén kezeli az Antifát. (Mondjuk Trump nem ezt tette.) Andy Ngo vállalja a fizikai fenyegetettséget, de beszél, ír, tájékoztat, felvilágosít. Tulajdonképpen az a csoda, hogy még csak egyszer verték meg. 

Ngo le meri írni, hogy az Antifának magas helyeken is vannak támogatói. Mondjuk ebben kételkedni sem nagyon lehet azok után, hogy Biden is tagadja a szervezet létét... 

A viszonylag terjedelmes könyv rengeteg információt szolgáltat: neveket, helyeket, dátumokat, eseményeket, összefüggéseket, szervezeteket. Megnevezi, összeköti őket, rámutat, akire, amire rá kell mutatni. 

Nem hallgatom el, hogy ami az ereje, egy kicsit az a gyengéje is a munkájának. Most, hogy írom ezt a véleményt, ezért-azért visszalapoztam benne. S bár azt éreztem olvasás közben is, hogy egy nem ott élő külső szemlélő számára túl sok az adatot, a személy, a szervezet, az esemény a könyvben. Feldolgozhatatlanul sok. De persze ezek nélkül meg súlytalan lenne a fenyegetettségre való felhívás. Csak általánosságok maradnának, tények nélkül. Komoly ellentmondás: ami megadja a kellő hangsúlyt el is erőtleníti valamelyest a mondanivalót. 

Másrészt az események kronológiája nekem nem teljesen lett világossá. Sőt a logikai láncolata sem teljesen. De persze magamra vessek, miért keresem a káoszban, az anarchiában a rendet?  De persze egy könyv szerkesztése nem ugyanaz mint a szervezett káosz tevékenysége. 

A MAGYAR KIADÁSRÓL PÁR GONDOLATOT LEÍROK. Vannak hibák. Nem tudom, a fordítás mennyire pontos, de azt, hogy viszonylag sok helyen magyartalan az bizonyos. Gondolkodtam, hogy hozok példákat az alig vagy egyáltalán nem értelmezhető mondatokra, de nem teszek ilyet. Azért nem, mert semmiképen nem akarom elvenni a kedvedet ettől a könyvtől. De mondom, akadnak olyan mondatok, hogy kibukott belőle édesapám mondata, amikor valaki valami érthetetlent mondott: „Hát ezt jól megasszondta!” Az már csak apróság, hogy maradtak elírások is a szövegben. 

A lábjegyzetekkel a szokásos gondom van: a számozás legalább folyamatos, nem kezdődik újra minden fejezetben, de jobbára csak egy nevet és egy címet ad meg, ahonnan az információ származik. Ha valóban kíváncsi vagy rá, honnan is jött a hivatkozás, a könyv végére kell lapoznod, és az alfabetikus, de nehezen kereshető irodalomjegyzékben kell, szó szerint bogarásznod. Mintha csak le akarna beszélni arról a tördelő, hogy valóban vissza akarj keresni valamit. 

Viszont a borító remekül sikerült, a könyv maga nagyon egyben van, simán bírta az olvasást, nyitogatást, jók a belső tükrök, olvasható a szöveg. 

Századvég, Budapest, 2023, 334 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156436115 · Fordította: Ell Alexandra

7/10

2024 február középen három nappal túl. Megint szombat, megint hajnali ébredés. Most hat óra van, de fél három óta fent vagyok. Nem akartam pedig ennyire korán kellni. Csak nem tudtam nem ezt tenni. Felébresztett a hólyagom, aztán már... De legalább megírtam ezt a cikket. S mert nem megyünk ma sehová, ebéd után tudunk majd csicsikálni (ahogyan Szerelmetesfeleségtársam szokta fogalmazni). 

Változékony volt az idő a héten. Szerdán felhívott SzFT, pedig nap közben nem szoktunk beszélgetni. 
– Morzsám, körülötted is meghülyültek az emberek? 
– Nem. Ezek szerint körülötted meg de. 
– Ezért hívtalak. Akartam valaki normálissal is beszélni. 
És mesélt. Tényleg meghülyültek körülötte az emberek. Körülöttem egy nappal később tették ezt. Nagyon fárasztó nappá lett a csütörtök. 

Uncsizni nem voltam a héten: mindhárman, a lányom, a párja és a csemete kidőltek, hőemelkedtek, köhögtek. Mondtam, ha kell segítség, szóljanak. Nem szóltak. 

Írta:     GIAN LUIGI BONELLI   
Rajzolta:   AURELIO GALLEPPINI   

Az alapokat most nem újrázom. Mivel több Tex-kötetről írtam már, és az értékelésekben rendre ismételgettem magamat, ezért a blogséf ajánlata a következő:

*

Bár rengeteg hasznos (és majd ugyanennyi haszontalan) információ van pluszban a könyvben, érdekes, de azt nem leltem meg, mikor jelent meg eredetileg a két történet. A szereplők bemutatását nagyon hasznosnak találom, jó ötlet. Azt is, hogy kapunk egy rövid összefoglalást a megjelenések körülményeiről. 

Viszont teljesen érthetetlen számomra, vajon miért kellett egy spoiler-dús tartalmi bemutatás mindkét történet elé? Annak, aki nem akarja elolvasni a történeteket Vagy kinek?

Mindkét spoiler-részt egy Kertész László nevű úriember írta a C. S. A. Comics-tól. Ahogyan az előszó oldal ráeső részét is. Itt mindkét kiadó képviselője írt valamit. A Frike részéről Giovanni „Jo” Galotta. Annak van értelme. Sajnos Kertész úr szövegét vélhetően nem nézte át senki, csak így maradhatott érintetlen például ez rémisztő magyartalansággal megfogalmazott bekezdés is: 

A PIKK ÁSZ Tex első New Orleans-i kalandja akciójelenetek, ökölcsapások és lövöldözések merész sorozata. Egyszerre sziporkázó és vicces, csordultig tele változatossággal és eredetiséggel. GLB történeteinek minden újraolvasása megerősíti bennünk: mestere  volt ugyanazon helyzetek és jelenetek elmesélésének azzal, hogy mindig új elemeket iktatott be, így innovatív módon minden alkalommal újjá és eredetivé varázsolta őket. Trükkök, találmányok és csodálatos nyelvezet. Egyszóval sokféleség, elsőrangú rajzokkal illusztrálva.

A vicc az, hogy Giovanni olasz, de az ő magyar fogalmazásával nincsen baj. Egyébként ennek az észrevételnek csak annyiban van jelentősége, hogy az egész kiadvány, mindenestül, tördelésében, nyomtátásban, kötésében úgy profi, ahogy van. Mármint ettől eltekintve. 

Egyébként megnéztem, az első Classic-kötetbe is írt az úriember, ott is volt fogalmazásgátlós döccenet, de az nem volt ilyen értelmetlenül kacifántos. 

  NAVAHÓ VÉR   

Öt fiatal, gyerekember navahó indiánt lelőnek egy robogó vonat ablakából. Az indiánok nem tettek semmit, csak vágtattak a vonat mellett, integettek a rajta ülőknek, játszottak. 

A két lövöldöző gazember pisztolyainak az eldördülése és azután, hogy a társai földre hullnak, egyikük kifeszíti az íját, és eltalál egy katonát a vonaton. A katonának a karjába fúródik a nyílvessző, semmi komoly baja nem lesz. 

A gyilkosok kiléte nem kétséges, nem is tagadják a tettüket. Csak az indokuk hazug: azt állítják, a fiatal navahók megtámadták a vonatot. Bizonyíték erre az egyetlen kilőtt nyílvessző.

Tex, aki navahó törzsfőnök is, a két gazfickó megbüntetésének az érdekében a helyi katonasághoz fordul. Hiába teszi ezt, kudarcot vall.

Elbert ezredes, akivel tárgyal, a két gyilkos védelmére kell. A gyilkosok befolyásos emberek. Tex nem tudja megértetni az ezredessel, hogy a gyilkosok törvény elé citálása nagy katasztrófát előzne meg: ha ő nem fogja vissza az indiánokat, a gyilkosságok miatt már szólnának a harci dobok.

Elbert ezredes gyakorlatilag kidobja Texet. 

S ezzel kezdetét veszi Tex sajátos háborúja a béke érdekében. Hogy miért sajátos, nem mondom el, mert ronggyá spoilerezném a történetet. Legyen elég annyi, hogy olyan háborút folytat, amelyben jólesik indián fogságba esni, s ahol nem folyik vér, de amelyben jócskán akad pusztítás, sokan kerülnek a halál közelébe, rengeteg fegyver eldördül, tengernyi lőszer fogy, s amelyben mégis az intelligencia, a találékonyság a legfőbb, legfontosabb fegyver. 

Zseniális darab, én mondom! Olyan kis filmre kívánkozó. Akkora ötletarzenál, hogy csodálom, senki nem forgatta le.

Elbert ezredes figuráját pedig úgy képzeld el, mint a Híd a Kwai folyón Nicholson ezredesét. Egyébként még a grafikai megformázása is hajadzik az Alec Guinnessv által megformált, filmbeli figurára.

Olyan elképesztően jól sikerültek az ezredes privát valóságát bemutató párbeszédek, hogy nem tudott nem eszembe jutni egy ismerősöm, aki a valóságot megdöbbentő módon kifordító válaszaival többrendbeli agyi kékhalált ért el nálam. Elbert ezredes nagyon hasonló, beteg logikával érvelve hajszolja majdnem halálba a saját embereit. Valahogy úgy, amiképpen Nicholson hajszolta az embereit  a Kwai folyón építendő, az ellenség céljait szolgáló híd elkészülése érdekében. 

Szóval több, nagyon finom csavar van a történetben.

A sajtó (ez esetben egyetlen újságíró) szerepe is figyelemre méltó: a befolyásosoknak az a bajuk vele, hogy az igazságot akarja megírni. (Bár mára a szerepe, mármint sajtó egészéé már messze nem erről szól: fehér holló, ami médium az igazságot akarja feltárni, sokkal inkább a véleményformálást, -befolyásolást tekintik elsődleges feladatuknak. Ebbe most nem megyek bele. Hamarosan írok egy az antifa-mozgalomról írt könyvről, na, majd abban!)

Abban igazat szóltak a bevezető sorok, hogy ez egy emlékezetes, önmagán jócskán túlmutató, okos találékonysággal megírt történet. 

  PIKK ÁSZ  

A második történet egy vadnyugati bűnügyi sztori. A helyszín New Orleans. A várost egy banda tartja rettegésben. A kiszemelt áldozatainál minden esetben egy pikk ászt találnak. Ezért az epizód címe. 

Tex kérésre megy nyomozni a városba. A végkicsengés nem lehet kétséges. A cselekmény fordulatos, izgalmas. Akkor is, ha a közelébe sincsen a Navahó vérnek. A magam részéről szeretem mindenben a jót a végére hagyni. Tudod, a tejbe grízen a kakaós részt eszem meg utoljára. (Nem, elkeverve nem ugyanaz!) Vagyis ha rajtam múlik, egészen biztosan fordított sorrendben közöltem volna a két epizódot, hogy a jobb maradjon a végére. A végkicsengés miatt. 

De mondom, nem rossz ez a Pikk ász, csak éppen a párja mellett nem rúghat labdába. 

Érdekessége, hogy a főgonosz erősen hajadzik az ...és megint dühbe jövünk  Luciano Catenacci által alakított Paragoulis-ra. Tudod, a kopasz, bajuszos, zsugázó manus. Vélem, hogy ez a képregény született előbb, nem a görög maffiózó figurája. Vagyis a hasonlóság csak a véletlen műve. De elképesztő!

Mondjuk a nyakkendő nem stimmel... :-D

Mit is mondjak még, ami elmondható? Ó, tudom már! Tex ebben a történetben, de csak lehet, hogy a nyomozás végett, de nekem kicsit Philip Marlowe-os volt. 

Meg még talán azt, amit nem tudom, írtam-e már bárhol, ha jobban belegondolok, Tex figurájában tulajdonképpen nincsen semmi egyedi. Még a megjelenésében sem. Tizenkettő egy tucat: cowboy dizájn, kalap, ing, farmer, csizma, jó céllövő, gyors, okos, bátor. Tudod, olyan, amilyennek egy vadnyugati történet jó oldalon álló fehér főszereplőjét elképzeled, egy hetvenes-nyolcvanas években ügyeletes, jóképű-külsővel. Borotváltan, fessen. Harc közben is. Mármint nem hogy akor is borotvált hanem akkor is fess, még az inge sem csúszik ki soha a nadrágjából, bárhogy küzdjön is. A kalap sem esik le a fejéről. Nemhogy bármikor is izzadna. S persze sosem aggódik, nem tud tévedni, nem tanácstalan, céltudatos és így tovább... Amilyennek egy vadnyugati főhős cowboynak lennie kell. 

Nem ez a döbi. Hanem az, hogy ennek ellenére, ezzel együtt is kedvelem. Ahogyan ezt a kötetet meg különösen. 

  A RAJZOK   

Elvégre mégis csak képregényről van szó. Annak ellenére, hogy nem olyan részletesek mint a későbbiekben, mégis megkapóak, plasztikusak, meggyőzők. Ami feltűnt, hogy milyen sok képkockán nincsen háttér. Amin van, jobban is néz ki. 

S bár érződik rajta, hogy a Tex-grafikaevolúciójának egy régebbi idejéből való, gondolkodás és az averzió legkisebb jele nélkül rábólintottam, 

S hjaj, ezt bizony meg kell szereznem, amíg még kapható. Pedig nagyon nem olcsö... 

C.S.A. Comics / Frike Comics, 2023, 368 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891472 · Fordította: Ciuti Sara, Farkas Ábel ·

9/10

2024 februárjának a közepe felé. Az utóbbi napok a zenéről szóltak. A múlt héten írtam két könyvértékelést: Phil Collins önletrajzáról és Majnik László Omega-könyvéről, szombaton pedig Hobo Vadászat-koncertjén voltunk. Persze, arról is írtam. Mindhárom írásom megjelent a konceert.hu oldalán, és az első meg a harmadik felbukkant a Squid nevű hírgyűjtő-app-ban is.

Mi is történt még? Fizetést kaptam, és nagyjából el is fogyott. Nem hír, nagyon sokan vagyunk így vele. Szeretem Szerelmetesfeleségtársamat, nagyon, de ebben sincsen semmi újdonság. Ahogyan szeretem a gyerekeimet és az unokámat is, de ez is több éves történet. 

Lemondott Novák Katalin és Varga Judit a pedofilnak kikiáltott botrány miatt. Zavaros az úgy, semmilyen szempontból nem érthető. Közeledik a választás, ebből a szempontból igen. 

Most nagyjából ennyi... 

A bejegyzés első megjelenési helye a koncert.hu.
A blogbejegyzésem szokás szerint bőségesebb, képesebb.

A KÖNYV MINT KÖNYV

A helyzet az, hogy az első meglepetés akkor ért, amikor megláttam a kötetet. Valamiért azt hittem, sokkal nagyobb és sokkal vaskosabb. Mert képzeld, háromszáz oldala sincsen. Pedig majd' hatvan év zenéje van benne... Ehhez képest tehát egy teljesen átlagos méretű kötet.

Viszont viszonylag nehéz: minőségi papírra nyomták, vélhetően a benne levő fotók láthatósága érdekében. 

A tördeléssel alapvetően semmi baj nincsen. A képek elhelyezése ugyan eseteges, és ennek megfelelően néha meglepő. Lehet, szerencsésebb lett volna nem a szöveget megszórni velük, hanem külön egységekben betenni őket, nem a folyószövegbe, de több is veszett Mohácsnál... (Mohácsinál? :-D )

MORGOLÓDÁS

Később akartam morgolódni, de itt a helye, nem bírom magamban tartani. Minden más, ami dicséret ez után kap majd teret.

Majnik László több kötetes szerző. Írt: az Illésről, a Hungáriáról és az Omegáról egy-egy könyvet, amelyeknek a címe úgy hangzott eredetileg, hogy Barázdák között: A(z) ...együttes története hangfelvételeik tükrében. Ez a kötet 2019-ben jelent meg. 

Tény, hogy az Omegáról szóló Barázdák közt-kötetnek az alcímében egyértelműen ez állt: 1962–1987. Ez az időbehatárolás ott áll a jelen kötet előszavában is.

Ennek megfelelően az Omega 1987–2021 közötti tevékenysége az utószó öt (!) oldalán kapott helyett. 

A könyvben legutolsó, részletesen bemutatott album az 1987.ben megjelent, Babylon című album. Az együttesnek '87 után még négy önálló és egy kelet-európai dalokból született, más elődadók általuk feljátszott dalainak válogatása is megszületett, olyan vendégzenészekkel mint Petr Janda a cseh Olympic énekes és Josef Skrzek, az SBB zenésze. 

Mihály Tamás 2014-ben szállt ki az Omegából. Molnár György 2014-–2016 között az Oratórium-koncerteken nem lépett fel a zenekarral, fenntartása volt a templomi koncertekkel szemben, de a 2016 után a hagyományos koncerteken újra színpadra állt. 

Az utolsó, közvetlenül Kóbor János halála előtt megjelent album, a Testamentum ugyan elsősorban az énekes évekig tartó projektje volt, de az Omega neve alatt jelent meg. Annak ellenére, hogy a cd-mellékletében nincsenek feltüntetve a zenészek. De zeneszerzőnek az Omegát jelöli meg a kiadvány. S azért, figyu, ennek a tárgyalt Omega-könyvnek a borítója tök egyértelműen a Testamentum dizájnját hozza. Miközben a lemezt másfél sorban tárgyalja. 

Vagyis a következő lemezek éppen csak megemlítésre kerültek: 

• Trans and Dance (1995)
• Egy életre szól (1998)
• Égi jel (2006)
• Testamentum (2020)

De az van, hogy ezek csak a kihagyott stúdióalbumok. De nem csupán ezekel rukkolt ki az együttes ebben az időszakban. Ahogyan Majnik sem csak a stúdióalbumokat, hanem a koncertlemezeket és az idegennyelvű kiadványokat is aprólékosan elemezte az előbbiekben. Csak hogy lásd, mi minden maradt ki.

• Népstadion 1994 Omegakoncert 1. – Vizesblokk (1994)
• Népstadion 1994 Omegakoncert 2. – Szárazblokk (1994)
• Transcendent (angol nyelvű) (1996)
• Koncert – Népstadion (1999)
• Rhapsody (2010)
• Szimfónia & Rapszódia (2012)
• Oratórium (2013)
• Oratórium Adventi koncertek (2014)
• Volt Egyszer Egy Vadkelet (2017)
• Élő Omega – Kisstadion '77 (2023) 

S akkor vessünk számot: az Omega 1962–2021 között létezett. Ötvenkilenc évig. A 2023-ban megjelent könyv ebből huszonötöt mutat be. 

Ó, igen: s egy félszavas indoklást sem lelhetünk miértjére. Azért nem veszünk figyelembe harmincnégy évet és tizenhárom lemezt, mert csak. Próbáltam valamit keresgélni, miért dönthetett így Majnik úr, de egyszerűen semmi értelmes, nyomós indokot, okot nem leltem. Még ha Mihály kiválására, Molnár időszakos távolmaradása lett volna a vízválasztó, de igazából még az se lenne szilárd hivatkozás. 

Egyre az járt a fejemben, hogy miközben teljesen egyértelmű, hogy a szerző tiszteli a zenekart, hogy a csudába tudod, mert ennyire tiszteletlen lenni velük szemben? 

S ha már morgolódom: érthetetlen módon az egyes lemezek tárgyalásánál nincsen ott a borítók fotója. Illetve nincsen egy diszkográfia a könyv végén. Rendben, hogy ma már a neten simán talál mindenki ilyesféle magának (én jobbára a disgogs.com-ot használom), de azért...

Az a baj, hogy a fentiek miatt bennem maradt az érzés, hogy a kötet ilyetén második kiadása csak a konjunktúra kihasználása. Nagyon nagy kár érte! 

A STÍLUS ÉS A SZERKEZET

Majtényi az Omegáról a benne levő tudás teljes magabiztosságával ír. (Ebben a mondatban részemről semmi, de semmi irónia nincsen, minden szavát tökéletesen komolyan gondolom.)

Szemmel látható, érezhető, hogy a benne levő szimpátia, tisztelet teljessége vezeti a tollát. Viszont semmiképpen sem a rajongói elvakultság. S az is egyértelmű, hogy Majnik László ért a zenéhez: zenész, zeneszerző, dalszöveg-író, 

Plasztikusan fogalmaz. Annyira plasztikusan, hogy az ember fiának rögvest kedve támad meghallgatni, amiről éppen ír. S egy zenei témájú könyv esetében mi más lenne a legnagyobb győzelem? 

A könyv tartja magát az első kiadás címében megfogalmazottakhoz: a felvételeiken keresztül mutatja be az együttes munkásságát. Már amikor teheti. Mert például az első, Laux-Presseres, klasszikus felállásig is vezetett út, s ebből az időszakból bajos a felvételeken keresztül mutogatni az Omegát. Viszont mégis meglepően részletesen rálátunk erre a múltba vesző időszakra. (Ami zenei szempontból meglehetősen lényegtelen volt. Ennek tükrében értelmezd például az előző alcím tartalmát!)

A lemezek megjelenése után azok válnak sarokponttá. Sokat megtudunk a megalkotásuk hátteréről is, de alapvetően a produktumokra koncentrálva. De azoknál mindenre kiterjedően: hangszerek, hangszerhasználat, keverés, a kor- és a stúdiók lehetőségei, ki, mikor, mit játszott, énekelt, mi honnan szól a sztereóban, ki írta a szövegeket, miről szólnak a dalok, a lemezekre került verziók között mik a hangszerelési, keverési különbségek.

Mondj valamit az Omegáról: ott van a könyvben! De külön érdeme az olvasottaknak, hogy semmi teret sem enged a bulvár-információknak. A zenéről és az előadásokról szól a könyv. Pont. 

Mondjuk, ahogy belegondolok, a lemezek borítóit a Nem tudom a neved albumig elemzi. Aztán már nem. Éppen csak megemlíti. De persze semmi se lehet teljesen tökéletes. (Ismered a viccet? „Semmi se tökéletes!” – mondta a sünifiú és lemászott a súrolókeféről.) Különösen nem egy ekkora életművel bíró zenekarról szóló könyv. De nagy dolgot mondok: ha nem lenne benne az a magyarázatlan félbeszakadás az életmű tárgyalásakor, azt mondanám, az én ízlésem és elvárásaim szerint Majnik László könyve nagyon közel van hozzá. 

Grundrecords, Budapest, 2023, 304 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150172361

Ameddig tart 10/10, de mert nem veszi végig az életművet, 5/10. Bajban vagyok. 

2024 február, az év második fizetése. Aminek a döntő része máris elfogyott. 

Tegnapelőtt Szerelmetesfeleségtársam lelkendezett. Már vagy egy éve is van, hogy vett magának egy Xiaomi fülest a Vaterán vagy a Marketplace-en. Egy Eartphone 2S-est. Összekapcsoltam a telómmal, és leesett az állam, akkora különbség volt a sajátom és aközött. Amikor rákapcsoltam az equalizert, rögvest irigykedni kezdtem. Eddig nem volt bajom a saját fülesemmel. Immár tudom, hogy nem híg fos, de elég vacak. SzFT talált egy olyat mint az övé, tízért a Marketplace-en. Írtam a tulajnak. Nem válaszolt. Ránéztem a profiljára, és nagyon kamu íze van. Ő tízért adta volna. A következő lépcső tizenhat plusz szállítás. 

Eltelt ismét egy hét. Megint szombat hajnal van. Négy óra óta fent vagyok. Átkonvertálgattam az unokámnak néhány „Égből pottyant mesék” videót, mert amit átvittem nekik, nem fogadta el a tévéjük. Írtam. Gondolkodtam. 

Elsősorban azon, hogy milyen csuda jó dolgom van, mennyire meg van mindenem, kényelmesen élek, nem kell végre beleszakadni a munkámba sem, van egy szerető, életteli feleségem, egészségesek a gyermekeim, az unokám. jó a kapcsolatom az anyósommal, az egészségi állapotommal minden további nélkül megvagyok a mindennapokban... 

Mégis, itt van bennem, mocorog, csesztet a permanens hiányérzet. Ami lassan kétségbeeséssé változik. Több összetevős. Minden téren rendben van minden, és minden téren hiányzik mégis valami. Emiatt mozgolódik, fészkelődik, sutyorog folyamatosan a Bellow-féle „Akarom!”, és nem hagyja, hogy önfeledten élvezzem, amim és ami van. Lehetne százszor rosszabb is, és ahogy a világ áll, lesz is, de n mégis arra gondolok, hogy ennyi erővel lehetne sokkal jobb is mint ami van. 

Miközben hálás vagyok mindenért. Istennek is, embereknek is. 

Mennyire jó szám már ez a City of Blinding Lights! 

A bejegyzés, módosított tartalommal a koncert.hu-n jelent meg.

A bejegyzésben szereplő fotók a könyvből származnak.

A GENESIS, PHIL COLLINS ÉS MOHABÁ'

A Genesis történetébe az Inviseble Touch lemeznél kapcsolódtam be. 

Kezdetben fogalmam sem volt arról, milyen muzsikát játszott előtte a zenekar. Az megvolt, hogy a Flórián Üzletközpont kirakatában láttam a Duke című lemezük borítóját (indiai kiadás), de akkor még semmit sem mondott az együttes neve. Csak jópofa volt a borító rajza. 

De az Invisible Touch után szép lassan visszamentem az időben. Nehezen adta magát a zene. A Mama című dalt, meg voltam róla győződve, még a Szerdahelyi utcai lakásunk fürdőszobájában hallottam első alkalommal, a rádióban szólt, én vécéztem, és közben... De nem stimmelnek a dátumok. '76-ban kötöztünk Óbudára, a Mama '83-as. Hacsak nem az volt, hogy minden stimmel, csak éppen látogatóban voltam a Szerdahelyiben Papáéknál. Akik nem költöztek velünk. 

A Mama lenyűgözött. A teljes lemezt nem ismertem, csak sokkal később sikerült meghallgatnom. Tetszett mindenestül. Aztán jött az ABACAB elektronikus katyvasza. Azzal nem tudtam mit kezdeni. Ahogy nem volt katyvaszos a '74-es Genesis Live, de egyáltalán nem fogott meg. Na, jó, egy icipicit. 

De mert sznob korszakomba léptem, nem adtam fel. Nem tudtam fogást találni a ...And Then There Were Three... című lemezen sem. A Brodway-lemez istenítéséről tudtam, meg is szereztem kazettán, de csalódás volt. Csak a Carpet Crawlers, de az aztán nagyon, a mai napig. 

És így tovább... Lassan-lassan kaptam rá a Genesis muzsikájára. Azt hiszem a reveláció egy másolt kazettáról egy autómagnón keresztül ért a Seconds Out című koncertlemez által. S akkor rés támadt a gáton. Nem szakadt át, csak több helyen vastag sugárban ömlött a víz. Engedtem magamnak, hogy élvezettel Genesist hallgassak. 

A Phil Collins szólólemezekkel is felemás volt a kapcsolatom. Egy időben a No Jacket Requied-et szénné hallgattam. A Face Value albumról az In the Air Tonight-tól tátva maradt a szám. De még egy dalt nem tudnék felidézni róla. A többi lemezzel úgy voltam, hogy szeretem Collins hangját, jók a popdalok, remek a hangszerelés, profi az egész, csak valahogy tökéletesen izgalommentes az egész.

Aztán bár valós időben vásároltam meg az utolsó Genesis stúdióalbumot, a We Can't Dance címűt, de az első meghallgatás után mindig is Phil Collins lemezként gondolok rá. Olyan Collins lemezként, ahol a Genesis a kísérőzenekara. A zene teljesen olyan lett mint Collins szólólemezeinek a zenéje. A Genesis popzenévé lett. Minőségi popzenévé, de popzenévé. Olyanná, hogy ha a dalait összekeverve hallgatnám Collins Dance Into the Light című lemezének dalaival, nem mondanám meg, melyik-melyik albumról való. (S azt már csak halkan teszem hozzá, hogy zeneileg nekem a legutolsó, Collins nélküli, Ray Wilsonnal készült Calling All Stations jobban tetszik. Tény, nem annyira slágeres. De a Mama-s lemez előtti Genesis albumokon sem volt slágerzene. Vitát nincsen szándékomban nyitni.)

De Phil Collins mindig szerethető figurának tűnt. Talán azért, mert olyan semmitmondó, könyvelő dizájnja van, meg mindig jókedvűnek tűnt. Ja.

Aztán elolvastam a könyvét. Aminek az az összhatása, hogy Collins még szimpatikusabb lett. Csak árnyaltabban. 

ÖNÉLETRAJZ MINT OLYAN

Ha érdekel egy valamiért ismert ember, akkor az önéletrajza mindig érdekes. És mindig csalódás. Mert persze a valamiért ismert ember esetében a valami a lényeg, ami miatt ismert, és az emberen keresztül erre a valamire kíváncsiak leginkább az olvasók. Már akik nem a mindennapi bulvárbotrányokra fogékonyak. 

A helyzet az, hogy a magam részéről tulajdonképpen pont teszek arra, hogy melyik híres ember, mikor, kivel, miért. Az a magánügye. Ami engem nem érdekel. Engem a produktuma érdekel, ha érdekel. Ha valami jellembalfékről van szó, akkor azért, ha jellemes emberről, akkor meg az iránta érzett tisztelet miatt nem érdekelnek a privát dolgai. 

Ez tök jól hangzik, és szerintem teljesen tiszteletre méltó a hozzájuk állásom. De persze mégis egyfajta, hm, struccpolitika. Azért az, mert a művészi produktum sokszor nem érthető meg igazán a háttér nélkül. A háttér pedig mi más lehetne, mint a produktumot produkáló ember élete. Azon ehet vitatkozni, hogy ez jó-e. Az alanyi költő verseinek érthetősége ezerrel függ az alanyi költő ismeretétől. Engem meg nem nagyon érdekelnek a művészek, csak a műveik. Viszont ha a művész nélkül nem érthető a mű, akkor a tiszteletre méltó elvemmel öngólt rúgtam. 

Az ellentmondás talán ott oldható fel, hogy a művek háttere viszont esetenként érdekel. S a műve háttere sok esetben a művész élete. 

Frappáns, nem igaz? 

Sőt,még azt is hozzáteszem, hogy nem teljes úgy a mondat, hogy nem nagyon érdekelnek a művészek. Úgy igaz, hogy nem nagyon érdekel a művészek magánélete. A mikor, kivel, hányszor... 

Emiatt többször fogtam neki Mr. Phil Collins önéletrajzának is. 

MR. PHIL COLLINS MINT OLYAN

Elképesztő a pasas! Legalábbis ami ebből a könyvből lejön róla. Mert az jön le, ami a megjelenéséből, a viselkedéséből is: egy olyan világsztár, aki voltaképpen tök mindennapi. Miközben meg egyáltalán nem az. De a fene se gondolta volna, hogy Collins mennyi ideig és idővel milyen minőségeiben küzdött a kisebbségi érzésével.

S úgy küzdött vele, hogy közben mégis tisztában volt azzal, hogy kicsoda is ő és mire képes. Meg hogy olyan bohóc, aki képes híddá válni. Ahogyan azzal is, hogy olyan zenész, aki nem képes nem zenélni, s ezt teszi akár a kapcsolatai, szerelmei, házasságai, a gyermekei rovására is. 

De teljesen egyetértett, találónak és kedvesnek találta, ahogyan a Genesis sajtóközleményben bejelentette a kiválását az együttesből:

A Genesis véget vet a húsz éve tartó kísérletnek,

és új énekest keres Peter Gabriel helyére...

Az elmúlt húsz évben a dobos, Phil Collins helyettesítette nagy sikerrel... 

S mindeközben egy időben a csapból is ő folyt a mindenféle vállalásai miatt. S amihez nyúlt, az nagyjából rendre siker lett, legyen az a Genesis, a szóló projektje, filmzene vagy a producerkedései. Annyira siker, hogy Tony Banks, a Genesis billentyűse azt nyilatkozta utólag, hogy

– Philnek nagyon bejött a dolog. A barátunk volt, akartuk, hogy sikere legyen. Csak azt nem, hogy ekkora sikere legyen. Legalábbis eleinte – nyilatkozza, és csak félig viccel. – De... aztán így maradt. Tizenöt éven át a csapból is ő folyt. Nem lehetett szabadulni tőle.
Rémálom! – Mosolyogva vonja meg a vállát. (259.)

S HOGY MIFÉLE PHIL COLLINS ÉLETRAJZA

Vastag. Nem csak átabotába mesél hatvanegykét évről. (A könyv 2016-os kiadású. Így a 2007-es újra összeállt Genesis koncertjeiről még van benne szó. A 2022-es The Last Domino? című turnéról már természetesen nincsen. Collins a gerincbántalma miatt azokat a koncerteket már széken ülte végig, és nagyon öreg ember benyomását keltette. 

De mert hatvan évről van szó, hiába is vastag a könyv, semmiképpen sem lehet teljes, amit olvasunk. Különösen a rendkívül aktív életét tekintve. 

Ám azt simán elmondhatom, hogy nagyon ügyesen egyensúlyt tart a pályafutása és a magánélete elmesélésében. Ami feltűnt, hogy a pályatársak és az élete szereplői esetében csak nagyon-nagyon indokolt esetben vitriolos, a leges-legtöbb esetben tisztelettel beszél mindenkiről. A zenészek közül csak a Yes és a Led Zeppelin kap egy oldalszúrást. A Yes csupán egy megemlítés kapcsán (ezt, különösen a Genesis pályafutását is ismerve nem éreztem jogosnak). A Zep pedig a Live Aid-es koncertje miatt, amin Collins dobolt, de katasztrófának tartja az egészet, a Zep tagok kapcsolatát időzített bombának, a koncerten nyújtott teljesítményüket pedig gyalázatosnak. (Ha érdekel, itt megnézheted azt a huszonkét percet.) De ezen kívül jóformán senkivel sem kritikus. Különös például az a szeretet, ahogyan a Genesis tagjait bemutatja, elmeséli. Mármint az összes tagra gondolok, nem csak Banks-re és Rutherfordra, akikkel '78 óta alkották az együttest. 

Zárójel. Amikor Peter Gabriel kiválása után Collins kényszerült a frontember szerepére és kijött a dobok mögül, két évig a Yes-es Bill Bruford ütötte a bőröket. Utána a felbomlásig a zseniális, Frank Zappa zenekarát és a Weather Reportot is megjáró Chester Thopmson lett a dobos. De sohasem a zenekar tagja. Még Collins kiválása után sem. Holott az új énekes, Ray Wilson azonnal azzá lett. Thopmson ezért hagyta el a Genesis-t. Hozzá hasonlóan soha nem lett az együttes tagjává állandó gitárosuk, Daryl Stuemer sem. S róluk például alig mond valamit Collins. Még azt sem, miért voltak állandó kísérőzenészek és nem tagok. Pedig mennyi éven át álltak színpadra a Genesis-el! Fura. 

De tulajdonképpen Szekeres Tamás is vagy negyed évszázadig gitárolt az Omegában, és ő sem lett soha tag. Ki érti ezt? 

Szóval Collins jóformán senkivel nem kritikus. Csak önmagával. 

S ez volt a könyvének a döbbenete számomra. Mert igen, persze, egyfajta alkotói életút, összefoglalást olvasunk, de annál sokkal többet is: Collins vall önmagáról is, a családjáról, a családjairól is. Elsősorban egyfajta lelkiismeret-rendezés a könyv, a három házasságból származó gyermekei felé. Mert a zenész-lét, főleg egy olyan szintű zenész-lét mint az övé, egyszerűen nem egyeztethető össze a párkapcsolattal, a családdal. Teljesen érthető, hogy a feleségei rendre fel is adták. 

S Phil nem áll meg itt: teljesen őszintén vall arról is, miként zuhant az önpusztító alkoholizmusba, miután a harmadik felesége is beadta a válókeresetet, s neki meg már sokkal több ideje volt, az egészsége sem engedte már az aktív muzsikálást. Mit mást csinált volna: egyedül maradt, ivott. De ipari mennyiségben. 

S emiatt az őszinteség miatt tetszett felettébb az önéletrajza. Ahogy mondtam, természetesen nagyon sok minden kimaradt belőle, rengeteg mindenre nem volt magyarázat, de hát ha ez nem így lenne, akkor több ezer oldal lenne az önmeséje. Így, ebben a „hiányos” formájában is teljes, amit írt. 

S most mondok valamit, ami kicsit gejl, meg olyan izés: amikor letettem a könyvét, ingerenciám támadt, nos, nagyon megölelni a pasast. Köszönetül. Mindenért, a zenéjéért, az őszinteségéért, önmagáért. Hát, igen...

Könyvmolyképző, Szeged, 2018, 448 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634575054 · Fordította: Kamper Gergely

9/10

2024 februárjának az eleje. Tíz fok körül van a hő. De mocsokul fúj a szél. Tegnap, vasárnap még elmentünk egy uccsót korizni a Budapest Parkba. A jó idő miatt kicsit vizes volt a jég, de nagyon klassz volt egyébként a pálya. Nem volt nagy kedvem kimozdulni, de végül csuda jó volt, hogy ott voltunk. Velünk jött Csemete és a párja is. 

Nem írtam, az elmúlt hét felfedezése a Lazuli. A nevük muris, a zene nem. Francia együttes. Itt egy példa, miket művelnek.

Nesze nekem!
Képet kerestem ehhez az értékeléshez,   
   és amire rányitottam, az alatt a cikk közölte,
hogy e könyv szerzője,

ALFRED KOMAREK NÉGY NAPJA,
2024. 01. 27-ÉN ELHUNYT.   

   Nyugodjék békében!    

S ha már itt tartunk, akkor egy fotó a szerzőről: 

Forrás

Kezdjük ott, hogy a borító valami ugyancsak mellélőtt darab. Az egész sorozaté. Sem abból nem tükröz semmit, hogy osztrák, sem abból, hogy krimi, sem az állandó címszereplő nincsen rajta, sem úgy igazán semmi. Annyi tán lejön, hogy nem New York City a történések helyszíne, de még csak nem is Kőbánya. Leginkább egy olcsó minőségű szerelmesfüzet-sorozatra hajaz. 

Mondjuk tény, hogy a Napkút Kiadó úgy általában nem a borítói által a legdicsérendőbb. 

Azonban maga a tény, hogy a magyarul megjelent a sorozat, az viszont dicséri a kiadót. Különösen, hogy messze nem a krimi a fő profilja.Mármint a kiadónak. Amiképpen az is igaz, hogy Komarek történetei jóval többek mint egyszerű és szimpla krimik. De nem is szépirodalmi művek a szónak a lila értelmében. Akkor sem, ha ilyen mondatok vannak benne: 

Az erjedő musttól meleg levegőben a termékenység illata terjengett,oly érzékien, hogy egy keresztény embernek már-már pironkodnia kellett miatta. (95.)

*

A felügyelőnek ez ideig sem a biciklin, sem pedig az autóban nem tűnt fel, hogy az ember érzéki, sőt erotikus kapcsolatot teremthet az útkanyarulatokkal, és hogy a nehézségi erő, a röptetőerő és a mozgás kölcsönös játékában egész tömege bújik meg olyan élvezeteknek, amelyek nem mérhetőek polgári mércével.

Mike komótosan végighajtott a hosszú, érezhetően emelkedő burgheimi pincesoron. Amikor felértek az utolsó présházakhoz, laposan hullámzó parlagföld terült el előttük, s a keskeny út nyílegyenesen északnak tartott,

– Kapaszkodjon! – mondta Mike nyugodt hangon.

Poltnak a következő pillanatban olyan benyomása támadt, mintha a motorkerékpár egy megvadult ló módjára felágaskodna, őt magát pedig egy tobzódó erő hanyatt akarná rántani, le az ülésről. Bár úgy kapaszkodott a motor vezetőjébe, ahogy csak bírt, és rettegve érzékelte, milyen őrült iramban száguld el mellette a táj, ugyanakkor nem bírt szabadulni attól a gondolattól, hogy a földi siralomvölgyből a túlvilágra való átmenetnek, bárhogy is nézzük, megvan a maga dinamikája és stílusa. (88.)

Egyébként ha azt kérdezed, milyen típusú krimik, akkor azt mondom, hogy Maigret. vagy Columbo-fajta. De itt nem tudod előre, ki a gyilkos, mint Columbo esetében. 

*

A Komarek által írt történet helyszínét a valóságban nem sikerült megtalálnom, igaz, nem törtem össze magamat érte. Németországban és Szlovéniában leltem olyan helységneveket, amiket a könyv említ. 

Viszont Polt története olyan értelemben avítt, hogy a szervezet, a csendőrség 2005-ben megszűnt Ausztriában: beleolvadt a rendőrségbe. 

*

S ja, hogy Polt maga...

Polt abszolút mindennapi pasas. Igazából semmi különös nincsen benne, se külsőre, se agyi kapacitásra. De tényleg nagyon mindennapi. Nem alkoholista, bár rendre egy-egy falujabeli pincéjében találjuk, pohárral a kezében, sőt, itthon is elő-elő veszi a flaskát. Én meg ma délután megittam már két pohár pálinkát. Nem, fiatal, nem nőcsábász, nem szívtipró, nem gazdag, nem szellemes, nem depressziós, nem sziklaöklű... És így tovább.

Ahogy belegondolok, túl sok mindent nem tudunk meg róla. A külsejéről úgy mindent összevetve semmit. Komarek a fantáziánkra bízza (ó, nem, már nem, csak bízta), hogyan néz egy tökéletesen átlagember.

Még az is bizonytalan, vajon világéletében ott élt-e, ahol a cselekmény játszódik, és már a jó Isten is csendőrfelügyelőnek teremtette a maga községében, vagy csak odahelyezték csendőrfelügyelőnek, és ott ragadt. De ez is csak olyan apró jel alapján vetődik fel, hogy van olyan személy, akitől egy beszélgetés során Polt megkérdezi, hogyan is hívják. Mármint nem őt, hanem a beszélgető partnerét. 

Polt az embereket és az igazságot szereti. De a macskájával él. A macskát Czernohorsky-nak hívják. (Egy felületes kereséssel egyetlen szóba jöhető viszonyítási alapot találtam, egy osztrák politikust, aki leginkább az oktatás területén sertepertélt. A keresztneve Jürgen. Viszont sz-betűvel írja a nevét.)

Viszont azt megtudjuk, hogy Polt szereti az igazságot. S hogy van valami belső érzéke, hogy megérezze, ha valami nem igaz. 

S ha valamiről úgy érzi nem igaz, akkor abba belekapaszkodik, és a végére akar járni mindenáron. Mint a buldog,úgy ragadja meg a problémát. Vagy a probléma őt. De mondom, nem lángész. Nincsen vadászkutya szimata sem, és nem is egy kombinatív elme. 

Viszont barátkozós típus. Igen sűrűn találjuk a barátai, jó ismerősei pincéjében poharazgatva. Sőt, előfordul, hogy otthon is tölt magának néhány pohárral. És szereti azt az állapotot, amikor már érzi az alkohol hatását, de még pontosan tud, ért, lát, hall mindent. Nem, Polt egyáltalán nem alkoholista. Csak szereti a jó bort és az életet. Meg, mondom, az igazságot. 

Ez a regény arról szól, mennyire szereti az utóbbit. Hogy mindenáron szereti-e? S hogy az igazságnak mindenképpen a felszínre kell-e kerülnie? 

Így már azért valami, ez az osztrák, vidéki, borsori gyilkosságosdi, nem? 

*

Poltnak magának nincsen sírva röhögtető humora, de a pasast olyan mindennapi derű lengi körül, hogy jó vele lenni. Olvasva is. Ha van poén, nem ő mondja, mindig a narrátor elbeszéléséből sül ki, hogy miként is gondolkodik Polt. 

[Simon Polt] Számára Höllenbauerék pincéje egy föld alatti sötét mennyország volt, még ha a plébános teológiai okokból vonakodott is osztani ezt a megítélést. (77.)

*

A plébános a maga részéről Burgheim és Brunndorf legjobb szólősgazdáinál lefolytatott önfeláldozó személyes vizsgálatok során választotta ki azokat a nemes tartalmú palackokat, amelyeknek közreadása természetes szükségletnek tekinthető egy jámbor ember esetében. (110)

*

Az élet nem fekete-fehér. Soha. Bár ez bődületes közhely. Ennek ellenére az emberek többsége mégis azt gondolja, hogy az. Talán egyszerűbb lenne, ha az lenne, de sem a Teremtő nem könnyítette meg ennyire a dolgunkat, sem mi egymásét. 

A pincesoron meghal egy gazda. Az erjedési gáz vége vele. Mire más pincesoriak kihúzzák a pincéjéből, már nem él. A helyzet a következő: akkora rakás szemétláda volt a pasas, hogy ember nincsen, aki sajnálta volna, hogy elpusztult. Még a felsége, sőt az anyja sem. Hoppá! 

A szerencsére elhullt csúnyán, becstelenül, genya módon kihasználta az embereket, levette, becsapta őket, bárkiről volt is szó. A feleségét verte, de akár kartörésig. A világ számára mindössze azt jelentette, hogy marionettnek használhatja, akik benne élnek. 

A halála esetében csak az volt a gyanús Poltnak, hogy nem akadt annyi és akkora hordó az ipse pincéjében, amiből annyi erjedési gáz szivároghatott volna ki, hogy mindenki megkönnyebbülésére végezzen vele. A manust kimentő egyéb gazdák azonban elmondják, hogy akár át is szivároghatott más pincékből a gyilkos. Merthogy a pincék így-úgy össze vannak kötve, az áldott gazember-kicsináló simán át tudott lebegni nagyjából bárhol. 

A csendőrség lezárja az ügyet: baleset volt. Polt azonban mégsem nyugszik. 

A helyzetet komplikálja, hogy a hála az Égnek elpatkolt, mondom, egy falu lélegzett fel, hogy végre nincsen többé, ingatlanbizniszt tervezett a településen. Amibe belerángatta két volt osztálytársát, egy építészmérnököt és egy dúsgazdagnak tűnő, felettébb irritáló, baromira sznob, mindenkit lenéző muksót. Az egyik tejbetök, a másik ütnivaló.

Szép lassan kiderül, hogy tulajdonképpen olyat lámpással is nehéz találni, akinek valamiért, valahogy nem jött jól a fűbe harapott gennyláda halála. 

Vagyis gyanúsított lehet osztrák vidék helyi apraja-nagyja. Miközben még az is kérdés, volt-e bűntény egyáltalán. Mert erre semmi bizonyíték nincsen. 

*

Lehet túl sokat mondok azzal, hogy olyasféle erkölcsi-etikai feladványra, töprengésre számíthatsz mint Agatha Christie Gyilkosság az Orient expresszen című, zseniális művében. Ami kérdés jóval túlmutat egy oldjuk-már-meg-a gyilkosságot feladványon. 

Vagyis Komarek duplán felülmúlja a szokásos krimi-alaphelyzetet és -megoldást. A csudába, múlt idő: felülmúlta. 

Azt hiszem, nekem éppen ezek miatt az összetevők miatt tetszenek Polt történetei: mindennapi, ám felettébb kedvelhető főszereplő, vidék, kisközösség, irodalmi szöveg, töprengtető, de nem fekáliává bonyolított megoldás: Poltnak van oka sírni, a cím indokolt. Ezzel együtt a regényben nem sírdogál. 

S mivel olvastam az immár befejezett sorozat első és utolsó kötetét, immár csak a középső háromra kell sort kerítenem. 

Cédrus Művészeti Alapítvány / Napkút, Budapest, 2012, 210 oldal · ISBN: 9789632632391 · Fordította: Szalai Lajos

 10/10

 2024 február kettedike, péntek hajnal. Egy hónap máris eltelt ebből az évből. 

Tegnap nagyon furcsa álmom volt. Volt egy szeretőm. Nekem! Szeremetesfeleségtársam mellett. Egy nálam is idősebb nő, aki nem is tetszett nekem. Ismerték egymást SzFT-vel. Oly annyiira, hogy egyszer csak mindhárman egy ágyon feküdtünk, semmi szex, és a szeretőm meg SzFT átölelték egymást, hogy mennyire kedvelik a másikat. SzFT. Átöleli a szeretőmet. Ő, akiről ebben a vonatkozásban mindig a Shrek 2 egyik gegje jut eszembe (3:22–3:40). 

Miután a reggeli kávézás köznem elmeséltem SzFT-nek ezt az álmot, elindultam dolgozni. És az aquincumi vonatállomás peronján ott várt az álombéli szeretőmet ihlető karakter. Előző reggel is ugyanazzal a vonattal utazott mint én. Nem tudom, miért került az álmomba. Semmit nem mozdított meg bennem, de tényleg semmit. Azt már álmomban is konstatáltam, hogy SzFT sokkal szebb, őt szeretem is. 

Kétségbeejtő dolgokat lehetne kihozni ebből az álomból. Pro és kontra. Ja, és egyáltalán, hogy emlékszem rá. Mert nem szoktam ilyet tenni. 

A szerzőről, Harry Kemelman-ról meglehetősen szűkszavú információt leltem.

1908-tól 1996-ig élt, a massachusetts-i Bostonban született, s a rabbis sorozaton kívül volt még egy másik, Nicky Welt-ről szóló sorozata is. Docens volt a Benjamin Franklin Technológia Intézetben, majd professzor lett a Bostoni Állami Főiskolán. Meg némi megfilmesítések adatai. Slussz! 

A rabbi-sorozat mindösszesen tizenkét kötetes, de a tizenkettőben nem csupán krimik vannak, hanem például a rabbi beszélgetése a zsidó hitről. Magyarul a hét alapkötet jelent meg. 

Én hallottam, olvastam már valamit erről a sorozatról (mert sorozatról van szó), de a kezembe még nem volt egyik kötet sem. Ez konkrétan a harmadik kötet. Az egyes részek nem összefüggő történetet adnak, csak a főszereplőjük, David Small rabbi ugyanaz. Az első kötet fülszövege a következőt mondja:

Small Rabbi afféle zsidó Columbo. Rosszul szabott zakóban és poros cipőben jár, a pénz értékéről semmi fogalma, nem ért a PR-hoz, és nem löki a sódert. Szóval nem az a trendi menedzser rabbi, amilyen mostanában az amerikai zsidó közösségekben dívik, inkább korszerűtlen figura, aki azt mondja, amit gondol, s annak még értelme is van. Nem csoda, hogy kis híján kirúgják az állásából, csak éppen történik egy gyilkosság, s kiderül, a tudós rabbi csavaros gondolkodásmódja mögött nagyon is használható tudás rejlik.

Zsidó Columbo. Hát nem kecsegtető? Ráadásul azt is sugallja, hogy mindegy, a sorozat melyik darabja kerül a könyvet tartó kezeimbe, az e-book olvasóm kijelzőjére, érteni fogom, mert egy kötet egyetlen, lezárt sztorit jelent.

És úgy is lett! :-D

*

Mivel nekem ez az első A rabbi-s könyvem, nincsen összehasonlítási alapom, milyen a többi. Mondjuk azt lestem, hogy a hét közül ez teljesített a legrosszabbul a Moly felhasználóinak a körében, hetvenhét százalékos tetszési indexszel. A másik hat kötet mind jobban tetszett a Molyolóknak. Volt, aki meg is indokolta, miért. Nagyjából azért nem tetszett, ami miatt nekem meg nagyon: tulajdonképpen a krimi a könyv közepén kezdődik, addig nincsen más, csak elmerülés a zsinagóga tagságának a vihar a biliben-kavarásaiban. 

*

Semmi perverzió nincsen ebben. Ezerszer mondtam már: tizenhét évig egy protestáns kisegyház tagja voltam. Olyan tag, aki aktívan részt vett a helyi gyülekezet életében. Mindenben. Persze, a kavarásokban is. Ott voltam az Isten-tiszteleteken, volt, hogy én tartottam őket, a közösségi alkalmakon, aktív részese voltam a liturgiáknak, ott ültem a végtelen, parttalan bizottsági üléseken, részt vettem a helyi kis- és az valamelyest az országos nagypolitikában is (mármint a kisegyházon belüli nagypolitikában), békítgettem, hergelgettem a gyülekezeten belüli klánokat, miközben én is húztam az egyik helyi nagyhatalomhoz... Volt pezsgés, mondhatom. Meg azt is, hogy tulajdonképpen nem szólt az egész semmi lényegesről. Ezt semmiképpen sem a kereszténységre, a tanításokra, még csak az egyház egészének a fitymálása végett sem mondom. Kizárólag a helyi gyülekezet helyi kavarásaira, hatalmi háborúira, kisgömböc elvi-vitáira mondom.

Ismered a Republic Játszatok, gyerekek, játszatok című zseniális nótáját? Na, akkor valamit talán értesz abból, amiről beszélek!

Viszont mert a közeg nagyon ismerős, ezért érdekelt, hogyan éli meg egy másik közösség a hasonló harcokat. Ráadásul úgy másik, hogy még csak nem is keresztény gyülekezet. Hanem zsidó. Hanem amerikai zsidó.

Mit mondjak? Ugyanúgy! Nem is tudom, mit vártam, mire gondoltam... Az emberek, a fityma meglététől, hiányától, a Jézusban való hit mélységes elfogadásától vagy ugyanilyen mély elutasításától függetlenül teljesen ugyanazok: emberek. S ha gyülekezetben emberkednek egymással, akkor van ugyan némi jelentősége annak, hogy Isten a látókörükbe keveredett, de nem feltétlenül az Ő jelenléte a meghatározó  a célok kitűzésében, a feladatok végrehajtásakor és a a problémák megoldásában. 

*

Nem csupán azért volt számomra érdekes a regénynek ez a vonala, mert jelentős nosztalgiafaktorral bírt. Azért is, persze. Rája adásul Kemelman ugyancsak plasztikusan, mégis könnyedén mutatta be a gyülekezet klikkjeinek a vezetőit, a csoportok kavarásait, akár a rabbi ellenében is. 

De fő érdekesség számomra inkább az volt, hogy a kaptam valamelyes rálátást a zsidó vallási közösség működésére. Ami eddig fel sem merült bennem. Úgy kezeltem a kérdést, mint aki tisztában van mindennel. Magyarországon van ugye a két nagy zsidó szervezet, az EMIH és a Mazsihisz.

Kemelman regényéből úgy fest, a regény megírásának az idején ez nem teljesen így volt. A rabbit például az egyházközség fizette (stimmt, mint ahogyan felénk volt, amikor ott voltam), de a rabbi nem alkalmazottja volt az egyházközségnek (míg nálunk, tudod, ahol ott voltam, ott de, az egyház munkáltatója is volt a lelkészeknek). 

Meg kell kérdeznem a dolgozdámban, hogyan is van ez manapság a világ ezen felén. Mondjuk az egyik kollégám őszinteségi rohamában, meggondolatlanul egyszer kifakadt nekem: „Tudod, elsősorban vállalkozás vagyunk, s csak másodsorban vallási felekezet!” Hát zsidók vagytok!” „Ne tudd meg, mennyire azok!” Meg is döbbentem az őszinteségén. De persze ez lehet, hogy csak az ő valamiért megkeseredett álláspontja. Nem tudom. Nem látom át. Nem is nagyon szeretném, az is igaz. 

A könyvben a rabbi nagyon vigyáz arra, hogy a mindennapi kavarásokban ne álljon senki partjára, s a feladatának az igazságban való megmaradást, a tanítás és a hagyomány tisztántartását tekinti. S ezerrel óvja attól a közösségét, hogy vállalkozássá legyenek mint közösség. 

Kemelman nem magyaráz sokat. A zsinagógai liturgiával kapcsolatban is éppen csak megemlít ezt-azt, ahogyan az ünnepek szükséges lefolyásával is teszi. 

Mégis az volt az érzésem, hogy a regény elsődleges célja a zsidóság be- és megmutatása, a krimi mindössze lakmusz papír, hogy „eladja” a zsidó hátteret. 

*

Tehát a vasárnap otthon maradó rabbi ezen története kétfenekű. Lehet, hogy a többi is, nem tudom. Bár egy, a sorozatot remekül összefoglaló blogon azt olvasom, hogy tulajdonképpen mindegyik kötet ilyesféle, bár ebben merült el leginkább a gyülekezetesdiben.

Egy remek összefoglaló a sorozatról (Katherine's Bookstore)

A kétfenekűség, erény ugyan, de egyben hiba is. A két téma, a zsidó hit- és gyülekezeti élet, meg a krimi szál csak úgy van egymás mellett mint a gesztenyepüré és a tejszínhab. Nem keverednek homogén módon egymással.

S Kemelman krimijében túlságosan elválik egymástól a két összetevő. Vagyis inkább nem találkozik érdemlegesen.

S tudod, mi van? A helyzet az, ahogy mondtam: a könyv mintegy feléig a közösségen belüli harcokról olvasunk. Ismétlem, ez nekem felettébb élvezetes volt. Annyira, hogy szinte zavart is, amikor belépett a gyilkosságos vonal. Ami viszont nem kezdett igazán élni. Olyan kis hónaljszagú lett. Hogy legyen már a könyvben valami izgalom is. Ami egyébként nem lett. S a megoldás is gömbölyű ugyan, de kvégtelenül ad hoc jellegű, ahogyan a rabbi megoldja a gyilkosság rejtélyét. 

Viszont az van. hogy nem tántorodtam el az előzményektől és a folytatásoktól. Már ott is vannak az e-book olvasómon. Kicsit pihenek, aztán újra nekiveselkedek David Small nyomozásainak, de sokkal inkább a gyülekezete életének. 

Konkrét Könyvek, Budapest, 2008, 336 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789637424380 · Fordította: Moldova Júlia

7/10

2024 januárjának a finise, a hét közepén már kezdődik jégbontó hava.. Vagyis Szerelmetesfeleségtársam születésnapjának a hónapja. E hónap utolsó hétvégéje olyan kis sehovámenős volt. SzFT édesanyja szombaton meghívott minket egy disznótoros ebédre, utána vásároltunk, tegnap, vasárnap átjött egy vállalkozó barátnőnk, neki segítettünk ebben-abban. Itt hagyott egy kis pálinkát, torkoskodnivaló édességet, és két nagy csomag, minőségi halkonzervet. Mert hogy segítettünk neki. Miközben barterben vagyunk az ő vállalkozásával. Na, sebaj, legalább egy kis szerény, tócsni ebédre meghívhattuk és el is fogadta. 

Ma hazafelé rosszul lettem. Nem nagyon, nem is igazán, csak olyan hadd üljek már le érzésem volt. Van. És úgy éreztem, mentem elalszom. Leültem. Meleg a takaró. Ittam egy kávét, ettem egy meggyes joghurtot. Még nem az igazi, de sokkal jobb. 

Helen Joyce ír újságíró és a transzneműek mibenlétének, tevékenységének, jogainak, mozgalmának a kritikusa. Matematikusként tanult, és a tudományos életben dolgozott, mielőtt újságíró lett. Eddigi fő műve az, amiről éppen beszélgetünk. 2005-ben a The Economist Nagy-Britannia részlegének oktatási tudósítójaként kezdett dolgozni, és azóta több vezető pozíciót töltött be, köztük pénzügyi- és nemzetközi szerkesztőét is. Majd e könyv témájának a kutatása miatt elhagyta a folyóiratot. (Több mást itt olvashatsz, ha ennyi információ nem elég a hölgyről.)

Egyébként a fotói alapján olyan kis eminensnek tűnik, nem pedig annak a karakán újságírónak, aki ő valójában. Mert a gender-lobbival szembe menni tőlünk nyugatabbra, igen sok karakánságot, bátorságot feltételez: a megélhetés, a jó hír, a becsület múlhat rajta. Aztán lám, Helen Joyce cikksorozatot, publikált, majd a sorozatból könyvet írt, és meg is jelentette. 

TRANSZNEMŰEK MAGYAROSZÁGON

Vannak. Hogyne lennének. Előbb-utóbb minden lesz nálunk is, ami odakint (értsd nyugatra) van.

Mindenhol vastagon politikai kérdés a hozzájuk való viszony. Nálunk is. Miközben a tartalma és a következményei fittyfenét politikaiak. Illetve nem csupán politikaiak.

Az sem evidencia, hanem megáll tőle az ember esze, hogy Magyarország Alaptörvénye nem kis felháborodást keltett, amikor nagyon helyesen leszögezte, ami évezredek óta természetes, hogy a család alapja egy férfi és egy nő. (Nem, nem vagyok sem kormánypárti, sem Fideszes, sem egyházi ember,még gyakorló egyháztag sem, tény, hiszek Istenben.)

A felháborodás mögött a a melegek gyerekekhez való joga áll. Az eleve kizárásuk a magyar családmodellből.  De a melegek jogának a védelme közben teljesen háttérbe szorult, hogy a kérdés lényege nem az ő bármilyen joguk, hanem a gyerekeké. Mert a melegek örökbefogadási joga nem róluk szól, hanem a gyerekekről.

Akárhol, akármikor bármilyen beszélgetésben felmerült a kérdés, a nekem írt, mondott válaszokból mindig az jött le, hogy a heteroszexuális szülőkből álló családok csapnivalók, bizonytalanok, agresszívek, szeretetlenek, míg a melegek mindig stabil, tartós, következetesen szeretetteli kapcsolatban vannak egymással, így mekkora biztonságot jelentenek a gyermekeknek. Erre rendszeresen tárva marad a szemem, leesik az állam. Mert honnan a statisztikai ismeret, honnan a bátorság, hogy a melegeket ne elsősorban emberként, hanem a nemi vonzódásukból alapján ítéljük meg? Avagy, ha meleg lenne az egész világ, csak boldog családok léteznének? A melegek között nincsen soha megcsalás, veszekedés, nincsen agresszió, anyagi természetű perpatvar, eltérés a nevelési elvekben, mint bármelyik hetero családban? Egy meleg soha nem lehet függő, szenvedélybeteg? Uggyan már! 

Az előző gondolatmenet azért is beteg, mert az egyes ember értékét a nemi vonzalmai, önmeghatározása alapján határozza meg: kékszemű, szőke, árja... Ja, nem: saját nemének a szeretete, a nemi szervének ellentétes nemi önazonosság, stb. Vagyis az értéket nem teljesítmény adja, hanem valami egészen más.

A woke-, gender-, LMBTQXYVZZs-mozgalmat jellemző, alapvető szemléletmód szerint az ember nem hihet a józan paraszti észnek, a mindennapi tapasztalatoknak, de még az általánosan elfogadott tudományos alaptényeken alapuló valóságértékelésének sem. A ma modern, polkorrekt embere csak az új ideológiának hihet. 

Amire, ugye, az Alaptörvény egyáltalán nem támaszkodik. Nem azért nem, mert Fideszes, nem is azért, mert jobboldali (illetve dehogyis nem, ha balról alkották volna meg, lenne itthon is még nagyobb ostobaság-térnyerés), hanem azért, mert valóban, Isten férfinak és nőnek teremtette az embert. Vagy: az evolúció nem hímnősként, hanem dualisztikus nemiségben vélte megtalálni az emberi faj túlélésének a megoldását. A nem a férfin és nőn alapuló társadalom simán kihal, tehát az evolúció szempontjából értéktelen zsákutca. Ha keresztény szemmel nézem, tökéletesen szembe megy Isten akaratával. S egyébként a józan ésszel is. 

De mert hazánkban a kormánypártok úgy állnak ehhez a dologhoz, miképpen hozzá állnak (bár tőle jobbra azt mondják, annyira következetesen nem is teszik ezt), hát súlytalanná válik a téma. Mert nem láthatók annyira azok a jelenségek, amelyek odakint már mindennaposak. 7

„Ugyan, hol vannak Magyarországon transzneműek az óvodákban? Mit kell ezen rugózni? Semmi ilyesmi nincsen itthon” Ezt sem értettem soha, hiszen azért nincsenek a nőnek öltözött bácsik az ovikban, mert nem lehetnek ott, s nem azért, mert a magyar transzok nem akarnak ott lenni! (Ehhez hasonlóan elég megnézni, mit tett Németországgal a szemellenzős migránsimádat. S máris árnyalódik a Fidesz gyűlölet-politikája.)

TRANSZNEMŰEK

Voltak az őskorban, de legalábbis a kilencvenes évek előtt a melegek. Akik a saját nemükkel szerettek/szeretnek orgazmust átélni és fülig szerelmesedni. Meg voltak a transzvesztiták, a férfiak, akik meghökkentő módon női ruhákba szerettek öltözni.

Transzvesztiták ma már nincsenek. A melegek is ki fognak halni. Nem én mondom, a következetlen, átgondolatlan és rendszer nélküli genderideológiából következik. Ugyanis manapság már csak a gender van. Hogy mi a gender? Egyszerű (fenét az, ennél komplikáltabb marhaság talán csak a szcientológia)! A következőről van szó: 

Az embereknek van egy BIOLÓGIAI NEME. Ezt ugye, egyértelműen jelölik az elsődleges nemi szervek: fütyije vagy puncija van-e a megszületett kis drágaságnak? De a gender ideológiája szerint ez semmit sem jelent. De tényleg semmit. Illetve de: társadalmi előítéletet, családi hátrányt, a csöppekre erőszakolt, az elméjükbe szuszakolt magatartásformákat: ha kislány, akkor rózsaszínű babát, fakanalat tesznek a szoknyácskája ölébe, ha kisfiú, akkor kék autót, játékkatonát helyeznek a kantáros nacija zsebébe.

De a valódi lényeg az ember GENDER NEMÉBEN rejtőzik. A gender nem az a nem, aminek született, hanem az aminek valójában érzi magát. Függetlenül a genetikusan szerzett vagy sebészileg alakított nemi szervektől, függetlenül a genetikától és a hormonháztartástól. 

A transzneműség így öli meg a homoszexualitást: ha egy férfi a férfiakat szereti, akkor eszerint a gondolkodás szerint ő valójában már nem is férfi, hanem nő. Transznő. Hm... Akkor egy transzférfi, aki elidegenedett a nemétől (tudod, valójában, biológiailag nő) de mégis egy nővel van együtt, akkor tulajdonképpen leszbikus férfi? :-D Van itt ellentmondás, lesz is, még több... 

Így lehetséges az, hogy például jelenhet újsághírként, címlapot szerezve magának, hogy férfi gyereket szült. Természetesen soha nem egy biológiai férfi szül, hiszen az képtelen a szülésre, hanem mindig transzférfi (tudod, biológiailag nő) szül gyereket. Akinek a vaginájában férfipénisz járt, vagy akinek a méhébe hímivarsejtet ültettek.. (Mert még csak az ösztrogén-kúrájánál tart, a méhe még a helyén van és működik.)

S itt jön a titok: a biológiailag férfinak született emberből soha nem lesz nő, a biológiailag nőnek született emberből soha nem lesz férfi. Az átalakító műtétek csak külsőségeket változtatnak. A biológiai nemünk lényege sokkal mélyebben rejtőzik bennünk. Még az hormonkúrák, a pubertásstoppolók sem képesek ezt a lényeget megváltoztatni. 

Arról nem beszélve, hogy mindehhez egy antropológiai bűvésztrükköt is végre kell hajtani.

Ha van az ember és van a teste, és az utóbbi csak egy kaszni, amit a lélek kapott, akkor ez azt jelenti, amit a mai filmek, könyvek milliója sugall: a test és a lelek szétválasztható. Ezt mondja a gender-ideológiai a transzokról/nak: légy az, ami a lelked szerint vagy, ne törődj a testeddel!

Ez ellen a szétválasztás ellen már sokszor demonstráltam. Ezt teszi Joyce is csak más alapokon.

Abban egyetértünk, hogy az ember biokémiai egység. Egy egészséges ember tudatát a jól működő biokémiája határozza meg. A kettő, a test és a lélek nem választható el egymástól: nincsenek agyhalott zombik (illetve vannak, csak nekik történt valami az agyukkal) és nincsenek test nélkül mászkáló lelkek. 

IGAZSÁGTALAN VAGYOK A KÉPEKKEL

Egyébként. Mert eddig jobbára olyan képeket tettem fel, amelyek ijesztő, visszataszító arcokat mutatnak. Amiket semmilyen esztétika szerint nem lehet szépnek nevezni. (Van valami ösztönös szépérzék bennünk: nincsen élő ember, aki például a felújított, kaszásdűlői Pethe Ferenc teret szépnek nevezné az otromba vascsöveivel.) Papagájok és bohócok. 

De ez nem kell feltétlenül így kinéznie minden transzneműnek. Nem is értem, hogy mit a fene reakciót várnak, azok, akik ilyen förtelmessé teszik magukat? Teljesen véletlenül találtam például Lakatos Levente oldalán két transz fiatalt, akikről így ránézésre, az utcán, a villamoson meg nem mondanánk, hogy transzok. Dizájn szerint szimpatikusak. Mondjuk amikor a transz nő megszólal, az érdekes... 

Cikk és videó itt, ahonnan a kép is származik

A TRANSZGENDER EREJE

Helen Joyce elsősorban Amerikáról, Angliáról és Írországról beszél, onnan hoz példákat, példatörténeteket. Amit leír, elmesél, döbbenetes. Itt, Magyarországon el sem tudjuk hinni, képzelni. O1G gyülöletkeltésének gondoljuk. 

Az említett országok (és még sokan mások) ott tartanak, hogy a transzgender ellen nem lehet szólni. De tényleg nem. Aki megteszi, hamarosan célkeresztben találhatja magát, függetlenül a bármilyen teljesítményétől.

Esete nem egyedi. Professzorok vesztették el a katedrájukat, lapok szűntek meg, alapítványi támogatások apadtak el. Szörnyű hatalma és ereje lett a transzgendernek. Amit a politika is támogat. Helen Joyce szerint a legtöbb esetben a tájékozatlansága miatt. Aki a transzúthenger útjába kerül, az alaposan megjárhatja. 

E példák miatt is érdemes elolvasni a könyvet. 

Egyébként a transzmarhaság ereje egyértelműen megmutatkozik abban is, hogy a szerző levezeti, mennyire semmi tudományos alapja nincsen a transzneműségnek, mennyire minden-ellenes, hozza a példákat, hogy milyen kíméletlen diktatúrát alkalmaznak az érvényesülés és a mindent leuralás érdekében. Majd több esetben is kellő tisztelettel szól a transz emberekről, nehogy megbántsa őket. Mi a félelmetes, ha nem ez? 

A GYERMEKEK NEMI IDENTITÁSA

Helen Joyce is írja: az utóbbi években szignifikánsan megugrott a nemváltó fiatalok száma, és az életkoruk is egyre fiatalabb. Ezen már gondolkodtam. Mert ennek két oka lehet: 

• Végre nem kell titkolózni, nem szégyen, nem jár érte társadalmi megvetés, simán mehet a coming out, hát elő is állnak, akik tudják, hogy a lábuk közötti szerv tévedés, véletlen, félrevezető. S mert előállnak, azok, akik még nem tették meg, ebben bátorítást látnak, s jönnek elő a fényre. 
• A kamaszok már az internet világában élnek: egyre többet, egyre sűrűbben találkoznak a transz-problémával. S mert egyre sűrűbben találkoznak vele, kommenteket olvasnak, podcastokat, beszélgetéseket néznek, s ezt teszik a társaik is. Minden azt sugallja mindez teljesen természetes. Kialakul körülöttük a véleménybuborék. Mintegy divattá lesz a transzság. 

Joyce a második verzió mellett teszi le a voksát. Idéz pszichológusokat, szakértőket, akik azt mondják, nem átnevelni és pláne nem hormonkezelésnek kellene ezeket a kamaszokat alávetni, hanem megerősíteni őket abban, akinek, aminek születtek. Mert mondják, kamaszkor után a legtöbb gyerek egyszerűen túlnő ezen az identitásproblémán. 

S bizony itt van a hormonális és a műtéti kezelések tragédiája. Mert ez már nem csupán pszichés ráhatás, hanem visszafordíthatatlan következményekkel járó beavatkozás. Nincsen visszaút. 

A transzgender nem ismer megbánás-történeteket. Hivatalosan nincsen olyan, aki abbahagyja a kezelést, aki visszatér az eredeti biológiai neméhez. Csak boldog jövő, virágos rét van a kívül-belül roncsolt testekben. 

A NŐK SEMMIBEVÉTELE: A SPORT ÉS A NŐI TEREK

A transzgender tevékenység nyomán szép lassan semmivé foszlanak mindazok az eredmények, amelyeket a feminista mozgalom elért. A nőiség érték-mivolta vész el teljesen. Mert ha bárki nő, aki annak mondja, gondolja magát, ki marad, aki igazából nő? Sőt és egyáltalán mi marad abból, hogy nő? 

A transzgender két területen veszi teljesen semmibe a nőket. Az egyik terület a SPORT. Nyilvánvaló: ha egy férfi átesett a kamaszkoron, az egész testalkata mindenestül férfi. S a férfiak biológiája egészén más mint a nőké. Egy férfi sportolóval szemben egy női sportoló teljesen esélytelen. (A könyvben erre több konkrét példát is olvashatunk.) Ez ellen kampányolt Martina Navratilova is. El is vesztette az állását, a támogatásokat. De ez ellen tiltakozott a nemzetközi úszószövetségnél György Réka, magyar úszónő is, amikor a férfinak született Will Thomas-szal kellett versenyeznie. Elmondta, hogy sokan megköszönték a kiállását, de csak suttogva az árnyékba bújva, nehogy kiderüljön, szóba álltak vele. Esetéről dokumentumfilm is készült.

A másik terület, ahol a transzgender leuralja a nőket, a NŐI TEREK semmibevétele. Micsoda a női tér? Mosdók, öltözők, börtönök. Olyan terek, ahol fontos a nemi elkülönülés. Arról van szó, hogy a transznők (értsd: férfiak) követelik maguknak a jogot, hogy ezeket a tereket használhassák. Függetlenül a meglevő nemi szervüktől, csak mert azt mondják, ők már nők. Vajon nőként szívesen vetkőznél, zuhanyoznál egy transznők szeme láttára? Vagy férfiként rábólintanál, hogy a párod, lénygyereked ezt tegye? 

A női börtönökbe küldött transznők esete sem kis probléma. Joyce részletesen ír erről. A bemondásra nők igazi nők közé kerülnek, zárt térben, összezárva... 

A transznők nősége így söpri félre a biológiai nők jogait. A kisebbség így uralja le a többséget. S a többség ebbe szélesen mosolyogva egyezik bele. KIvéve, aki nem. 

A KÖNYV MAGYAR KIADÁSA

Bár mára itthon is több, a gender-marhaságokkal foglalkozó kötet is napvilágot látott, Helen Joyce könyve mégis hiánypótló. Elsősorban azért, mert összeszedett, széles körben vizsgálja a kérdést, közben mégis olvasmányos, érdekes és érthető. Nekünk magyaroknak, akiknél ez az őrület még nem mindennapos és pláne nem diktatúra-szerű, különösen megdöbbentő és fontos tudni, mi a helyzet „odakint”. 

Nem tudom, milyen lehet a szöveg eredeti nyelvezete. A magyar fordítás minősége hullámzó. Döntő részben nincsen vele baj, de vannak olyan mondatok, amik annyira nyakatekertek, hogy többször nekik kell futni az értelemért. a fordító mintha nem mert volna elszakadni az eredeti szórendtől és írásjelektől. 

De vannak teljesen értelmetlen mondatok is. Tényleg nem sok, de pár akad. 

Mindent összevetve ez nem zavaró, a tartalom messze elmossa a szöveg gyengélkedését, de azért jó lett volna, ha még ez sincsen. Azért az MCC Press van annyira jelentős kiadó, hogy ilyet ne engedhessen meg magának. 

MCC Press, Budapest, 2022, 342 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156351265 · Fordította: Lukács Tibor

8/10

2024, január vége felé, péntek délután. Tegnap láttam egy mémet: annyira hosszú ez a január, pedig már hetvennegyedike van! Hát, ja...

A hét arról szólt, hogy írtam a Moonhead Prog Rock Fesztiválról a beszámolót, meg is jelent, küldtem is egy csomó zenésznek, válaszoltam a reakcióikra, fogadtam a kritikát és a köszöneteket (ebből volt több) és dolgoztam. 

Meg voltam unokázni, de most inkább a lányommal való beszélgetés lett belőle. 

Nagyon lassan ment a hét, hideg is volt, meg olyan kis kedvetlen is vagyok. A pénzünk nagyon fogyott ebben a hónapban, szűkre kellett vonni nagyon a nadrágszíjat, megint volt ebből feszkó, meg másból is, olvastam, de vagy három könyvet félbe hagytam érdeklődés híján. 

Szóval ez olyan kis dejóhogyvége hét lett. 

Ha vígjáték, akkor elsősorban persze Shakespeare, de leginkább Molière. Na, az utóbbinak is bőven jelent meg műve magyarul. Nekem egy kétkötetes kiadás van a polcomon. Utoljára a középiskolában olvastam Molière-t. Meg nem mondom, miért, de nyögvenyelősen ment. Mondom, nem tudom, miért. Akkoriban rengeteg Shakespeare-t olvastam. Szóval nem a nyelvezettel volt bajom. Talán valamifajta sznobizmus, hogy a bár a komédia is drámai műfaj, de az nem mondhat annyit mint egy tragédia, hiszen nem annyira fajsúlyos. Talán ez volt az ok. De tény, Molière-t azóta sem vettem kézbe, pedig a sznobizmus gyermekbetegségéből döntő részben sikerült kigyógyulnom. Azt hiszem. 

Most azért eszembe jutott, hogy talán kevertem a vígjátékot, a komédiát a bohózattal. S az utóbbit, egyébként méltatlanul alacsonyabb rangúnak tartottam eddig mert Shakespearen-en és Mrożek-en szocializálódtam.

Ötvenhét leszek két hónap múlva. Ideje volt ezt már helyre tenni magamban is! 

KÉT ÚR SZOLGÁJA

(Fordította: Magyarósi Gizella)

Talán a legismertebb Goldoni darab. A cím közhellyé is vált. Bár Goldoni is csak felhasználta. A megfogalmazás copyright-ja eredetileg Jézusé

Senki sem szolgálhat két úrnak.
Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti;
vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti.
Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.

(Máté 6:24)

Magyarországon hat bemutatója volt, mindegyik a rendszerváltás után. Egyébként ezzel a hat bemutatóval a darab a második a sorban: a Chioggiai csetepaté című darabot tízszer állították hazánkban színpadra. Ami nyomtatott formában az 1955-ös kiadásban jelent meg. 

Szóval a Két úr szolgája. Dupla komédia.

Van benne férfinak öltözött nő. Akkor még nem azért, mert egy leszbikus pár férfiszerepét bitorolja, s nem is azért, mert transzvesztita, hanem mert álruhába bújik, a saját személyét titkolandó. Beatrice keresi a szerelmét, akit azzal vádolnak, hogy megölte Beatrice bátyját, mert az ellenezte a szerelmüket. Ez a komédia egyik iránya. Mintegy a háttere. 

Mert a cím rámutat arra, hogy a fő csapásirány egy mellékszereplő tevékenysége. Truffaldino a neve. Egy szolga. Aki roppant éhes, és az első emberhez hozzácsapódik, aki hajlandó őt felbérelni. Aztán, mert még mindig éhes, a másodikhoz is. Majd iparkodik mindkét urát kiszolgálni. De mert több esetben is csak „urad”-ként nevezik meg számára aki levelet kapott, akinek üzenet jött, stb. s ő ebből persze nem tudja, melyik urat érinti a megszólítás, a megkeresés: kever-kavar is rendesen. Vannak is belőle mulatságos helyzetek. A legjobb, amikor Truffaldino egyszerre próbálja kiszolgálni a két különböző szobában ebédelő két urát, kivéve a pincérek kezéből az étkeket, hogy mindent megkóstolhasson. S persze közben zsonglőrködik a kajával is, az idővel is. Filmszerű, roppant mulatságos jelenet. 

A darab mondanivalója nem annyira mulatságos. Lecsupaszítva nem mond mást, mint hogy a kétkulacsosság hosszú távon tutira visszaüt, megbosszulja magát.

Jézus megfogalmazásában vagy Isten vagy Sátán van. Valamelyiket, akarja, nem akarja, de szolgálja az ember. S mind a kettőt, akkor tulajdonképpen egyiket sem, de ja egyiket sem, a végeredmény akkor is negatív. A mínuszszor plusz is mínusz. Máshol úgy fogalmaz a Biblia, hogy még az is jobb, ha az ember teljesen hitetlen, abból még lehet hit. De a langyosságból nem lesz semmi pozitívum, csak kárhozat (vö. Jel 3:15–16). 

Az a férfi, aki két nőt szeret, az a nő, aki két férfit szeret, tulajdonképpen nem szeret egyet sem. Elköteleződés nélkül nincsen igazi szeretet, nincsen igazi szolgálat. Aki kétfelé hajlong, annak előbb-utóbb valahová végzetesen beveri a fejét, mert a dereka soha nincsen függőleges állapotban, és nem képes a megfelelő térlátásra. 

S most képzeld el mindezt humorosan, tréfásan, szórakoztatón elmondva! Na, akkor előtted van Goldoni darabja. Amit egyébként simán elő lehet adni úgy, hogy a darab elszakadjon a 18. századtól. Amint majd a cikk végéig citált képek, az egri Gárdonyi Géza és a Győri Nemzeti Színház előadásaiból vett képek is bizonyítják. 

Az egri Gárdonyi Géza Színház „Két úr szolgája” előadásából. 

A HAZUG

(Fordította: Magyarósi Gizella)

Amennyire tőlem telik, tudatosan iparkodom kerülni a hazugságot. A hazug embert is, persze, de elsősorban azt, hogy magam hazudjak. Nem csupán azért, mert vacak memóriám van, és úgyis belekavarodnék abba, kinek mit mondtam, írtam, hanem azért, mert magam is megvetem a hazug embereket. 

Már csak azért is, mert mindenki ismeri a hazugság és a sánta kutya összefüggését. 

Mi a baj a hazugsággal? Félre vezet. Akár tragikus kifejletekhez is. Rabol: elsősorban időt, de akár minden mást is. Előbb vagy utóbb felborítja a lelki egyensúlyt a valótlansággal. Vagy azért mert bedőlnek neki, vagy azért, mert rájönnek, hogy semmi nem igaz belőle. 

Amikor olvastam a darabot, s most amikor írom ezeket a sorokat, egy konkrét személyre gondolok. Mármint a darab főszereplőjén, a megrögzötten hazudozó Lelio-n kívül. Olyan konkrét személyre, akit személyesen ismerek, tehát nem irodalmi, filmművészeti, politikai vagy közéleti alak. 

Neki azt sem hiszem már el, ha kérdez. Minden szava, gondolata mögött hátsó szándékot, más indíttatást sejtek. Az önérdek minden áron érvényesítését. Miatta tanultam meg, hogy nem csupán az a hazugság, ha mást állítok mint ami a valóság, hanem az is, ha a tetteim nem fedik a szavaimat. Sőt, Saul Bellow szavai is miatta lettek teljesen élővé: „ha egyvalamit elhallgatsz, elhallgatod azt is, ami belőle következik.” Magamban csak legyintek már erre az emberre: egy szavát, egy gondolatát sem tudom komolyan venni. Annyira magával van elfoglalva, hogy a valóságot kompletten a maga érzéseihez, látásmódjához hajlítja. Semmi másért, csak azért, hogy az adott pillanatban, szituációban igaza legyen, az ő érdeke érvényesüljön. Még akkor is, ha egészen világos, hogy amit állít semmi más,csak elcseszett önkép-építés. Ami önképet pár óra múlva már egészen másképpen építi. 

Az a baj tehát a hazugsággal, hogy a hazug ember nem megbízható. Akit hazugságon kapok, abban nagyon nehéz újra megbízni, mert nem tudom, mikor mond valótlant. S nem újabb hazugság-e, hogy most az igazat mondja, nem csak a valódit? 

Goldoni egy mániákusan hazudozó emberről ír. Aki olyan mint az ismerősöm: ha kérdez, azt sem szabad elhinni. Még azt sem, ha levegőt vesz. Goldoni hazugjának még a szolgája sem hisz el semmit. Meg egy idő után senki sem. S aki valószínűleg már maga sem tudja, mit hihet el saját magának. 

Lehet, hogy ez az ismerősöm legnagyobb baja is? Hogy nem tud hinni önmagának sem, hogy kénytelen belátni, ami az egyik percben igaz neki, arról a másikban kiderül, hogy á, dehogy az, s voltaképpen és végső soron akkor hol a fenébe van önmaga?

A KÁVÉHÁZ

(Fordította: Barna Imre)

A kávéház a szenvedélybetegség vígjátéka. Hm, vígjáték...? 

Szerintem ember nincsen, akinek ne lenne valakije, aki valamiben szenvedélybeteg. A szenvedélybeteg függ valamitől. Azt mondják, valamiben mindenki szenvedélybeteg. Én Szerelmetesfeleségtársamtól és a könyvektől függök, csak igyekszem magammal is elhitetni, hogy ez egyáltalán nincsen így, ez nem függés, pusztán józan szeretet. Mindenki ezt akarja hinni.

Nem sorolom tovább. Mindenkinek van egy történet a keze ügyében, ami erről szól. Ezek soha nem vidám történetek. Még jó, ha csak anyagi káoszról, szakadékról szólnak. Persze leginkább a kapcsolatok tönkre meneteléről beszélnek. Meg a fizikai halálról. Vagyis a függőség pusztít és öl.

Nem véletlen, hogy bár a megjelölése vígjáték, igazából Goldoninak sem sikerült nagyon víg történetet írnia erről a témáról. 

A darab főszereplője, a játékszenvedélyes Eugenio. Kártyázik. Természetesen csak akkor nyer, ha hagyják. S csak azért hagyják nyerni, nehogy abbahagyja a játékot. Eugenionak fiatal felesége van. Képzelheted, mit érez az a fiatal feleség, akit a kártya miatt hagynak egyedül éjszaka az ágyban! 

A kávéház tulajdonosa Ridolfo segíteni próbál neki. A segítőszándéka azonban beleütközik abba az örök törvényszerűségbe, hogy

• segíteni csak annak lehet, aki hagyja. S csak az hagyja, hogy segítsenek neki,
• aki már belátta, hogy segítségre szorul.
• Meg aki valóban akar változtatni az életén.

Amíg ez nem történik meg, a segíteni akarók csak a körmüket rághatják, dühönghetnek, alkudozhatnak, sírhatnak, zsarolhatnak, csomagolhatnak, miegymás. Ki-ki megtalálja ebben a csúf játszmában a maga szerepét. (Még az a nemes úr is, aki minden kisközösségben megtalálható, férfiként vagy nőként: az örök, minden lében kanál, fekáliakutyuló, aki mindenkinél jobban tud mindent. Tudod, ő az, akit olyan szívesen csapnál pofán néhanap, és kívánsz neki minden jót a Föld túlsó felén. 

Mert nem nevettem önfeledten, ebben a darabban világlik ki leginkább, hogy Goldoni nem dolgozik ugyan nagy történetekkel és a kis történeteiben szívügye a személyazonosságok rejtegetése, és az ebből adódó helyzetkomikumok, de az alakjai nagyon kitalált, egyedi jellemű alakok. Élnek. Nagyon. 

S mert Goldoni azért alapvetően optimista, a darab végére az történik, hogy... De minek spoilerezzem el a hepiendet? 

Azt viszont csont nélkül elmondom, hogy a darab a háromnegyedénél témát vált, és a szenvedélybetegség helyett hirtelen a meggondolatlan beszédre, a pletykálkodásra kezd összpontosítani. Vagyis kettő az egyben mondanivalója lesz, de ez egyáltalán nem tesz jót neki. Mintha Goldoni kicsúszott volna a saját mondanivalójából es egy másik drámát fejezett volna be. 

A FOGADÓSNŐ

(Fordította: Magyarósi Gizella)

A darab más címmel ismert. Mirandolina a másik címe. Ha összefutnál bármelyik verzióval, tudd, hogy a másik ugyanez! 

 Mirandolina egy fogadót vezet. Nincsen férfi a környezetében, aki ne szerelmesedne belé, legyen az a személyzete tagja vagy a vendégei hím egyedei. Szerelmes belé a pincére, a vendégei szolgái, de szerelmes a gróf is, az őrgróf is. Csak a lovag nem akar szerelmesedni. Ejnye! Mirandolina értetlen és elégedetlen, gondol egy nem túl nagyot, és akcióba lép. Szerinted? 

A belészerelmesedés oka Mirandolina külseje, kedvessége, kommunikációja és a tudatos játszmázása.

A darab cselekménye nem egy wasistdas, de a párbeszédek csuda élvezetesek, a minimális cselekmény vezetése pedig kiváló. S mindvégig következetes arról szól, amiről az elején.

Igaz azonban, hogy ténylegesen nem sikerült eldöntenem, miről is? A férfiak maximális hülyeségéről, ha szép és okos nő kerül a közelükbe? A nők sunyi, hiú játszmázásairól, hogy ha kell, ha nem az alany, de az övék legyen? Hogy a cél: póráz kerüljön minden nagymellényű hím nyakába? Mindenáron kikövetelik, hogy imádva legyenek?

Vagy arról, hogy legyen bármennyi bajunk is, nekünk, férfiaknak a nőkkel, mégis ők a legszebb dolog a világon, és nem lehet,nem érdemes nélkülük élni. Bármennyire is fárasztanak néha. De ha nincsenek, rágjuk a kefét, kaparjuk a falat, minden perc hiábavalóság.

De végső soron mindegy is: az első sorától az utolsóig élveztem a szellemességét. 

NÉGY AZ EGYBEN BOHÓZATOK

Összességében élvezetes volt a kis kötet. Goldoni nem mond nagyokat, s nem mondja azokat lehengerlő szépséggel. A mondanivalója kicsit szájbarágós vagy éppen tünékeny mint A kávéház című darabban, de túlzással sem lehet azt mondani, hogy unalmas vagy erőltetett lenne. 

S a hangneme meglepően modern. Annyira, hogy néha feledtem is, hogy a korukat tekintve ódon, legalább kétszázötven éves darabokat olvasok. De csakugyan feledtette. S azért ez egyáltalán nem csekélység. Vagyis szerencsémnek tartom, hogy van még választék a könyvtárban a darabjaiból. 

Európa, Budapest, 1993, 340 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630755386 · Fordította: Barna Imre, Magyarósi Gizella

2024 második vasárnapja. Mivel mindennap útra kelek, és az időm nagy részét úton töltöm, nekem semmi kedvem nem volt kimozdulni, de mert szeretem őt, és Szerelmetesfeleségtársam meg egész nap a gép előtt ül, nem mozdul ki, alig mozog, hát elmentem volna vele korizni a Budapest Parkba. Pedig, mondom, egy porcikám sem kívánta. De semennyire. Elmentem volna, mert végül olyan sűrűn mozdult a pocakja, hogy nem mert elindulni. Sírva nem fakadtam emiatt.

Ma meg a dolgozdámban összeomlott a szállítási rendszer: a kolléganőm kocsija erőteljes halódásba fogott, így mindkét intézményben én szállítottam a lakókat. Nem volt veszélyes, de azért aktívra sikeredett a nap. Követhetőn aktívra. Csak éppen kedvem nem volt dolgozni. 

Olyan kis hangulathoz való most a Genesis Wind and Wuthering című albuma.