Poljakov monomániája (legalábbis ebben a négy regényben) a Szovjetunió széthullása, és annak következményei a volt funkcik, a művészvilág és az újgazdagok világában. A Bukottak az utóbbiról szól. 

A Szovjetunió óriási volt, a széthullása is hatalmasat szólt. Bár a széthullás lefolyása ugyanúgy történt, mint az összes kelet-európai országban: csak a módszer változott, a volt komcsik azonnal demokraták és mocsokul gazdagok lettek. Mármint azok, akik addig a pártot vezették. Azt az akkor még egyetlent.

A diktatúra egykori fenntartóiról egyszerre kiderült, hogy ők voltaképpen a demokrácia bajnokai voltak mindig is, s mint ilyenek,, a volt rendszer lebontói, aláásóiként működtek világéletükben.

Amikor egy-egy volt komcsi a demokráciáról beszélt/beszél, nekem olyan érzésem van, hogy fröcskölve káromkodik. S hogy mindjárt vastag sugárban kell hánynom. 

Ebben az időszakban, a pártállam megszűnésekor átalakulásakor tűntek fel azok, akik csuda jókor voltak eszméletlen jó helyen, elementáris információkkal.

Meg azok is, akik felismerték a kimeríthetetlen lehetőséget abban, hogy az erősebb kutyának jut csak a szexuális aktusból, mert a többi kiskutyulit az bizony nem engedi oda a megcsinálandó szervek mögé, azok csak az övéi.

A pénz beszél, tartja a mondás. Pedig francokat beszél. Néma mint a sír, különösen, amikor szekérderéknyi van belőle. Minél több van, annál hallgatagabb. A módszerváltás utáni évek az orosz oligarchák születésének az időszaka. Meg az egyéb, kelet-európai milliárdosokéi. Akiknek a döntő többsége pártállami kapcsolati tőkéjét varázsolta át, csiribí-csiribá, anyagi tőkévé. 

Vagyis felül a gálya utasai marha jól laktak, éltek a régi/ új rendszerbe is,

Alul a víznek árja meg be kellett érje azzal, hogy innentől szabadon szidhatta a múlt rendszert, feltárhatta, amit engedtek feltárni, amiről nem tüntették el, semmisítették meg az iratokat, bizonyítékokat. A víznek árja innentől nagyjából szabadon kimondhatta az aktuális vezetésről is, amit gondolt, a francokat sem zavarta a kimondás (nem tudom, emlékszel-e még az öszödi beszédre, és a következményeire?), ettől minden folyt tovább a maga rendetlenségében.

Igaz, azok, akik már túl sok, általánosságon túli tényt mondanak ki, vagy lestopppolt vizeken kalózkodnak, azok kórházi kezelés közben elég sűrűn ki szoktak hullani a sokadik emeletről. Ez mostanság egy divatos orosz szokás. Hiába, aki beteg, az szédülős... 

Szóval a víznek árja csak csudálkozott, mennyi minden van már a polcokon, s mennyi mindent nem tud megvenni. De ezt legalább kimondhatta. Ha jól nem is lakott vele. De felettébb örvendhetett a demokráciának. Értsd: négyévente ikszelhet, akire akar, és nem csak arra, aki kötelező.„Egy út van előttem, melyiket válasszam?” (ős-Bikini)

Bár azért az is kétségtelen, hogy egy Black Friday már Kelet-Európában is Black Friday, és nem szitokszó egyik, bármilyen területről, divat, technika, autógyártás, szépítészet, stb. származó világmárka sem. Meg az is tény, hogy érdemes összehasonlítani a moszkvai metrót a new york-ival. Hát nem az utóbbi győz. Esélye sincsen. 

◊

Azt mondják a bölcsek, meg akik előszeretettel használnak közhelyeket, hogy a világot két dolog vezeti és határozza meg: a pénz (hatalom) és a nők nemi szerve. Pontosabban a férfiaknak a permanens, múlhatatlan vonzódása a nők testéhez. 

Már írtam: pénzem soha nem volt. Mármint több mint elég. Mindig olyan kis éppen csak, hogy elég volt. Hatalmam sem volt soha. Talán éppen ezért nem.

Viszont a női test világéletemben az érdeklődésem fókuszában volt. Ott van manapság is. Akkor is, ha világéletemben tökéletesen monogám voltam.

Értsd: két házasságom volt, az első tizenhét évig tartott, a második most van a tizenhetedikben. Ez harmincnégy év. És volt még egy három évig tartó kamaszszerelmem is. Az harminchét év. Én ötvenhét vagyok. Vagyis minden egyéb kapcsolatra húsz év marad. Miből tizenhat év a növekedés, eszmélődés és a bátorság gyűjtésének az időszaka. S még abban a maradék hatban sem volt ereszd el a hajamat-dorbézolás. Most mond! 

De így kifelé menve az életből még mindig azt mondom, nincsen semmi szebb mint egy szép nő teste. Ezt bizonygatom Szerelmetesfelségtársamnak is tizenhét éve, de önmagára vonatkoztatva nem hisz nekem. Hiába is hivatkozom neki a szemmel látható tényekre. 
– Azt te csinálod, nem a testem! 

Ilyen szempontból egy nő sem normális. Mármint aki tetszene saját magának. Mindegyik csak a pasijának tetszik. Szerencsés esetben.

Illetve egyetlen női példánnyal már találkoztam, aki elégedett volt magával. Oktalanul, mert az meg nekem nem tetszett. :-D

Ezt az egészet azért forszírozom, mert a Bukottak égboltja egy orosz újgazdag története, aki vak szerelembe zuhan egy több nyelven beszélő, szédületesen monumentális kavarógép (mindenféle szempontból kavarógép, és nem csupán az újgazdaggal) hölgyemény iránt, akit eredetileg az Újgazdag a titkárnőjének vett fel. 

Maga az Újgazdag sem öregember. Ezáltal nem is volt komcsi vezető. Csak jókor volt jó helyen, és tudja, mit kell meglátnia. S mert ezt tudja, fürdik a pénzben. 

Ennek a szerelemnek az elmesélése a Bukottak égboltja. 

Annyit máris mondok, hogy így első blikkre az ember a legszívesebben szájon vágná a Titkárnénit és felrúgná az Újgazdagot. De Poljakov zsenialitása, hogy a könyvet olvasva bár felháborító mindkettejük mint olyan, de mégsem unszimpatikus. 

◊

Nekem igazából sosem volt pénzem. Most sincsen. Szerelmetesfeleségtársam többet keres mint én. Amióta ismerem, mindig többet keresett.

Ilyen szempontból vacak pasi vagyok, és ilyen szempontból mindig is az voltam.

Persze, én tehetek róla. Dolgozni sosem voltam lusta, de csak olyan munkahelyeken, ahol bemegyek, lenyomom a nyolc órát, aztán iszkiri haza, gyerekezni, feleségezni, írni, olvasni, játszani. Így nem lehet pénzt keresni. Különösen, hogy amikor újságszerkesztettem, tördeltem, előadásokat tartottam, az mind szeretetmunka volt. Na, jó, tördelésért volt, hogy kaptam pénzt, de az is aprólék volt. 

Aztán valahogy túléltem eddig az életet. Akkor is, amikor hosszú évekig a kisgyerekeinkkel csak egy keresetemből éltünk

De Isten igazából nem is vonzott soha a pénz. Volt barátom, akivel együtt nőttünk fel, együtt voltunk sóherek, aztán neki egyszerre el kezdett lenni belőle. És meghülyült. Megváltozott. El is szakadtunk egymástól. 

Egyszer gondolkodtam, hogy mi lenne, ha megnyerném a többmilliárdos Euro Jackpotot. Hogy mit kezdenék annyi zsével. Persze, egy kertes ház, Szerelmetesfelségtársam miatt medence. Meg ház, kocsi a gyerekeknek. Kocsiban nem gondolkodtam, szerelmes vagyok a Yarisunkba. Egy normális laptop. Utazgatni egy kicsit. Egy színes e-könyv olvasó, hogy képregényeket is tudjak rajta olvasni. Néhány ilyen-olyan ruházkodási ez meg az. Most azt mondom, nagyjából ennyi. Menny menne el ezzel? Öt-hatszáz milla? Akkor éppen 4,5 milliárd volt a nyeremény. 

Oké, dolgozna többet a fene se! A nyugdíj is meg lenne oldva. Ja, persze, kisegítenék barátokat, persze, hogy... S utána? Egyből jött a gondolat, hogy fogadhatnék testőröket, hogy vigyázzon a gyerekekre, az asszonyra, a színes e-könyv olvasóra, meg laptopra. S lehetne mindennap aggódni emberekért, tárgyakért, a vagyonért. Megjelennének a hiénák, üzleti befektetők... Brrr! 

◊

Vannak eleve halálraítélt kapcsolatok. Mondom, a második házasságomban élek, tudom, miről beszélek. De nem az első házasságomról akarok most beszélni, hanem egy sokkal korábbiról. A végzet asszonyáról. Akibe az ember akkor is szerelemes, ha tudja, bele fog pusztulni, hogy semmi, de semmi értelme nincsen az egésznek, mégis megalázkodik mint egy kutya, csettintésre mozdul és mindent megbocsát mindössze a reményért is. 

Kamaszok voltunk. Nevezzük Évinek (mert ilyen nevű barátnőm soha nem volt) egy évvel volt fiatalabb nálam. Telt, egérarcú lány volt. Nem az ideálom. A telt igen. Kiszámíthatatlan, művelt, intelligens, titokzatos volt. Megvesztem érte, pedig veszettül idegesített is. Olyanok voltunk mint a billiárdgolyók, hol összeértünk, összekoccantunk, hol lapattantunk egymásról. Soha nem szerettem táncolni, de vele még az is jó volt. Az jó volt.

S a vicc az, hogy soha nem feküdtünk le egymással. Nem rajtam múlt. Életem egyik legszebb látványa volt, amikor félmeztelenül hevert az ágyamon, az egyik mellét egy kis lámpa meleg világossága, a másikat a kinti, hideg, alkonyati fény színezte. De akkor sem történt semmi több. Én beindultam, elindultam, de ő megállított, majd hamarosan fel is öltözött. Boszorkány! Herefájdalom. 

Tény, azért ebből az esetből már tanultam. 

◊

Azt mondják egy nő akkor jó, ha vagy/és az ágyban kurva, a konyhában chéf. Főzni tudok. 

Nem vagyok idealista. Csak kicsit. Negyven éves koromig nem tudtam, milyen az, amikor nincsen vége a megkezdett intimitásnak. Az előtte való évekből tapasztalata megmutatta, milyen, amikor csak olyan kis illedelmes, jól nevelt az intimszféra. Unalmas és ritka. 

A baráti körben tulajdonképpen nem láttam ebből a szempontból működő házasságot. A dolog, amennyire meg tudtam ítélni, döntő többségében a feleségeken múlt. A pasik tálcán hordozták volna a csajszikat, ha megkapták volna a ha nem is mindennapi, de elviselhető sűrűségű betevőt. Ha meg igen, abban sincsen köszönet. Persze, értem én, hogy a nők másképpen működnek, hogy az esti előjáték már a reggeli ébredésnél kezdődik, de akkor is.

– Persze, a reggeli ébredésnél – mondta egy barátom a feleségének egy közös beszélgetésen –, de aztán napközben annyi minden történik, amitől elmegy a kedved, felbosszant a gyerek, hülye a munkatársnőd, a lábadra lépnek a buszon, rosszul ad vissza a pénztáros, nem sikerül a vacsora, és máris ugrott az esti szex: én ezeket nem tudom mindet kompenzálni, bárhogyan is viselkedek veled, szeretlek téged. Folyamatosan vigyázzban áll bennem a szar, hogy mitől megy el a kedved, ami meg sem jött. 

Mondjuk abszolút megalázott helyzetben volt ez a férfi: fél évente ha együtt voltak az asszonnyal! Fél évente! Egyértelmű, hogy ez már annyira árulkodó, hogy már régen menekülőre kellett volna fognia. Ha egy nőt ennyire nem érdekel a partnere, a férje, ha ennyi empátia, szeretet nincsen benne, akkor ott nekem senki ne beszéljen házasságról! Szeretetről meg egyértelműen ne! 

◊

Szóval úgy kerül a meztelen nő az asztalra (de jó az is!): a Bukottak égboltja, ahogyan mondtam, egy szerelem története is. Vagy azé elsősorban az.

Az Újgazdag Manus titkárnője főzni nem tud, de ugyancsak bevállalós és bővérű. Ez az Újgazdagnak jó. Meg nem jó. Mert nem csak vele bevállalós és bővérű a gyönyörű teremtés. Mert, igen, még gyönyörű is. De ilyen potenciál mellett már az is elég, ha esztétikailag nem förmedvény, csak átlagos. 

S mondom, a csaj még intelligens is. Több nyelven beszél. Átlát dolgokat. Az Újgazdag meg úgy jár mint én a két színű fényben meztelen mellkedő lánnyal: lemegy pincsikutyába. Függő lesz. 

A barom! A permanens, egyébként jogos erekciót összetéveszti a szerelemmel. Mert a Csaj bármikor kiváltja belőle. Pedig az csak vágy, semmi több. Nem a nőt szereti, nem a nőben az embert, hanem a nő testét, és azt, amit az a testével művelni tud. 

Azt hiszem, tulajdonképpen hálás lehetek, hogy a Kétfényben Mellkedő lánnyal nem jött össze semmi se. Túlzottan esélyes lett volna a kutya-állapotom. 

◊

S nos, a könyv végül is erről szól. Az író utazik a vonaton, belép az Újgazdag Manus és a testőreivel ki akarja hajítani őt onnan, mert neki pont az a kupé kell. Szerencsére nem a vonatból akarja kihajítani, csak a kupéból. Az író azonban nem hagyja magát. Az Újgazdagnak megtetszik a karakán bátorsága, kiküldi a testőröket és beszélgetni kezdenek. 

Illetve nem is beszélgetnek: az Újgazdag ráveszi az Írót, hagy hallgassa meg a történetét, és egy jelentős összegért írjon belőle elbeszélést. 

Az elbeszélés, lám, meg is születik, de nem a könyv valós idejében: az Író végül megírja a sztorit, de ez már nincsen benne a könyvben, ez már maga a könyv. 

Az elbeszélés egyes szám első személyben olvasható. Mintha az Újgazdag mesélné. Mesélte volna. 

Van benne minden: szerelem, szex, politikai, gazdasági kavarás, játszmázások, ügyességek, okosságok, kacsolatok, alá-fölérendeltségek, hatalom és pénzpénzpénz. De legfőképpen a nő. A Nő. 

Az Újgazdag jó elbeszélő, az Író jó író, a történet ha nem is együltőben, de hamar bevégezhető. Azért is, mert nem túl vaskos, de elsősorban azért, mert érdekes, élvezetes. 

A vége pedig csavar, ha nem is túlságosan meglepő. Poljakovot meg olvasni kell, mert bár azt mondják a hozzáértők, alapvetően bestseller-író, meg lektűr, de én meg azt mondom, hát aztán, ha egyszer úgy jó, ahogyan van. 

Helikon, Budapest, 2015, 276 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632276427 · Fordította: Goretity József

8/10

2024 áprilisának a felén túl. Ismét egy nagyon hosszú hét volt. És még csak péntek reggel van, tehát ma még munka lesz. 

Tegnap konstatáltam, hogy Szerelmetesfeleségtársam és a legjobb barátom (LB) hasonlítanak egymásra. Hazajöttem  lezuhantam a heverőre, kávé, gyümölcs joghurt és békésen írogatni kezdtem. Elsőnek SzFT kezdett bele egy technikai problémájába, amit ott és azonnal kellett volna megoldani, mert ma reggelre aktuális. Azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák, utána olvastam, nézegettem a helyi lehetőségeket. 

Közben LB rám írt, hogy ma meg náluk van összeomlás, nem tudunk ma sem találkozni. Egész héten össze akartunk hozni egy randit. Volt, hogy én mondtam le, volt, hogy ő nem válaszolt. Egy óra múlva, amikor már benne voltam SzFT problémájában, rámírt, hogy nem viszik a fúrók a falat. Fogalmam nem volt, hol van, miről beszél, milyen fúrók, milyen falat nem visznek. Este hat elmúlt már akkor. Mondom, írom neki, hogy van elég erős ütvefúróm, majd ma, pénteken megoldjuk. Hát, hogy nem mennék-e most, eljön értem kocsival. Nem mentem. 

Egyfelől akkor még nem jártam a végére SzFT problémájának, másfelől addigra már eléggé fáradt voltam/lettem. Ha bármelyikük csak egy nappal, de legalább pár órával előbb szól... Lehet, az is volt a baj, hogy egyszerre produkálták az óhajsóhajt, amire nekem azonnal pattanni kellett volna, mert persze szerelem, szeretet, barátság. S persze ez is igaz. 

Írta:  GIAN LUIGI BONELLI 

Rajzolta:  AURELIO GALLEPPINI 

Már mondtam, gránitkemény leszek és sem az eredeti kiadóról, a Bonelliről, sem annak fő képregény-figuráiról, sem a velük való találkozásomról nem írok, a sokadik Tex-képregényről meg pláne nem. Csak megemlítem, hogy három Tex Classic-ról már megtettem. 

S mondhatnám, hogy ha azokat elolvastad, akkor ezt is elolvastad, de az a helyzet, hogy a Tex színvonala számomra piszkosul nem egyöntetű.

Az eddig olvasottak közül a Navahó vér kiemelkedően jó, a többi vagy jó sztorinak bizonyult, vagy jobban tetszett a grafika, vagy éppen semmilyen volt, miként az első Tex Classic. Aminek, szemben a többivel, nagyon szép volt a borítója.

  HA MÁR A BORÍTÓ:  

ennek a számnak, nézd meg, tulajdon- és voltaképpen annyira semmitmondó a fogadó rajza, hogy az szinte fáj. S még ezen a semmitmondó rajzon is akkora a különbség a két alak nyújtotta mondanivalóban, mint Makó Jeruzsálemtől. S ez értelmezhetetlenné teszi még ezt a semmi-jelentet is.

Tex és Carson ugyanarra a pontra fókuszál. De valahogy nem ugyanazt látják: Tex ugrásra kész, a coltjához kap, Carson meg se mozdul, szerinte nincs is ott semmi látnivaló. Arról nem beszélve, hogy ennek a kötetnek mindkét történetben kettejükkel küzd a harmadik jóbarát, Pat is, akinek viszont híre-hamva sincsen a borítón. 

A kiadó, és itt az olasz Bonellire gondolok, valamiért úgy gondolta a Tex-szel kapcsolatban, hogy jóvanazúgy, a képregény-sorozat patinája és hírneve úgyis eladja, minek pepecselni azzal, hogy ki is nézzen valahogy? És jobbára ennek megfelelően is néz ki. Figyeld csak: nincsen semmiféle háttere az alakoknak, a színezésük bedig mindössze öt területre beöntött egyenszíneket jelent: egy színt a kap a cím, egyet-egyet a két felsőruházat, és egyet-egyet a két alsó ruházat. Slussz. Árnyalat nincsen. Isten hozott Paint, cimbi vagy Bogyó és Babóca! 

  AZ EPIZÓDOK CÍMEI  

Aztán baj van az epizódok címeivel is. Semmitmondók. Mert amit mondanak az semmi.

Mindkettőben egy-egy helységnév szerepel. Ami szerintem sem az olasz, sem semmilyen más közönségnek nem mond semmit. Talán csak az amerikainak.

Ugyan, meg tudod mondani, hol van, miről híres Montezuma vagy Fullertown? Költői kérdés volt, meg se próbáld strapálni magadat.

Montezuma alapvetően nem város, hanem egy inka uralkodó volt Cortés idején. Városként több is van belőle amerikaszerte. Ellenben Fullertownból egyet találtam csak, de az meg Ohioban van, A mexikói határtól úgy ezernyolcszáz kilométerre. A történet szerint azonban a három barát alighogy kitette a lábát Montezumából, szinte beesett Fullertownba. Vagyis nem valószínű, hogy a történet erre a Fullertown-ra gondol. Különös tekintettel arra, hogy mind Tex, mind Carson rendre használnak spanyol szavakat, ami nyelv meg inkább Mexikó környékén honos.

Az egészből azt akarom kihozni, hogy a címekben említett helységneveknek semmi jelentősége nincsen. Vagyis semmit se mond a címekben a citálásuk. 

Ahogy egyébként a szövegkörnyezetük sem. Mármint a városok szövegkörnyezete a címekben.

A merénylet, ami Montezumában történt, egy piti híd felrobbantása. Aminek csak akkor lett volna jelentősége, ha a három főszereplő rajta van. Ám még a történet szempontjából sincsen kiemelkedő jelentősége ennek momentumnak..   Nem a merényleten van a hangsúly. Ezáltal a cím másra utal mint amiről a történet szól. 

Az incidens szó zavaró, kellemetlen eseményre, összetűzésre utal. Egy egyszeri eseményre. Ami Fullertownban Tex-ékkel és által történt, az nem incidens, hanem miniháború. Incidens-sorozat. 

Magam sem vagyok valami nagy a címek kiötlésében, ha írok a koncert.hu-nak a szerkesztőm rendre és teljesen jogosan átírja a cikkeim általam adott címeit. Jobbakra mint amiket én adtam nekik. De ennél a két Tex-címnél még nekem is sikerül frappánsabbakat kiötlenem.

  A TÖRTÉNETEK  

Hát, hm... Lássuk az elsőt! 

MONTEZUMAI MERÉNYLET
Vasút épül a Vadnyugaton. Valakinek nagyon nem érdeke, hogy pont arrafelé épüljön, ahol Montezuma van. Legalábbis az nem, hogy időben megépüljön. Ennek érdekében felbérel valakit, aki felbérel valakiket, hogy az építkezés kicsússzon na határidőből. 

Az építtető aggódik: ha nem halad minden a terveknek megfelelően, piszok magas lesz a kötbér, amit fizetnie kell. S hallja a híreket, hogy nem valakik akadályozzák is a munkát. Felbérli hát Texet, nézzen már körül Montezuma körül. Tex Carsonnal és Pat-tel kel útra. 

Most mondd, a kocsma, ahová betérnek kapásból gyanús, szimatot is fognak. 

Nem mondom el a történetet, bár nem lenne nehéz, mert nem nagyon komplikált. Lehet, hogy ez a baj... Nem tudom. Az volt a helyzet, hogy bár képregény, lassan haladtam vele, minden más valahogy jobban érdekelt. Annyira viszont nem nem érdekelt, hogy teljesen félbe hagyjam, de azt hiszem, csak azért nem, mert Tex, és mert Bonelli. Untam, na! Semmi nem fogott meg benne. A rajzokat már megszoktam, a történet meg nagyjából tizenkettő egy tucat. 

Ja, a végén, persze kiderül, hogy kinek állna érdekében, hogy csússzon az építkezés: annak, aki felbérelte azt, aki felbérelte azokat, akik azt egy árva, kis merényletet végrehajtották.

INCIDENS FULLERTOWNBAN

Montezumával a hátuk megett, útban valahová, Tex lova lesántul. Fullertown a legközelebbi város, ahol lódoktort lelhetnek. Meg is lelik. A paci gyógyulási ideje olyan hosszú, hogy Carson és Pat otthagyják Tex-et Fullertownban. S mert minden tisztességes és tisztességtelen városka origója a kocsma, Tex a paci beutalása után ide tart. Lesz is incidens! De mert Tex nem hagyja magát inzultálni, lesz feszkó is. A feszkó kiváltója pedig a helyi nagy ember első embere.

Aki nagy ember a szomszéd várost már két vállra fektette. Annyira, hogy az kísértetvárossá vált. Tudod, a helyi Soros György... Csak őt kizárólag az anyagiak vezérlik. De annak érdekében aztán mindent megtesz és megtetet. Igen, biz'a, törvénytelenséget is. Ennek szellemében szabadítja meg az egyik helyi tenyésztőt a ménese nagy részétől is. Hogy a lovak tulajdonjogát miképpen rendezi, az ötletes, és nem, nem mondom el. 

Na, megvan, Tex ki és mi ellen fog közdelembe, amíg a pacija ina gyógyulgat? Gondolom, nem ördöngösség megfejtened. 

Ez a sztori a másikkal ellenben érdekes, fordulatos. Csakhogy ebben van két olyan momentum, ami sem a képregény eddigi hangnemével, erkölcsiségével nem vág egybe, sem a főszereplőhöz nem illik. Itt spoilerezni fogok. Nem tehetek másként, különben nem fogod érteni, mire gondolok. 

A gazembernek bankja is van. A megrabolt tenyésztőnek fogy a pénze. Tex arra hivatkozik, hogy a gazembernek tolvajlás által lett nagy a vagyona. Tolvajtól lopni meg nem bűn, tartja a mondás. Erkölcsileg ez bizony ugyancsak megkérdőjelezhető. A gyilkost nem önvédelemből meggyilkolni sem bűn? 

Aztán valahogy nem illet Texhez az sem, amikor dinamitot vág a gazember gazember emberei közé. 

E két momentumon meghökkentem. Mert egy dolog, amikor Tex tűzpárbajokban önvéd és lő. Egy másik, amikor előre kitervelten lop és gyilkol. A bankok minden xarért nem kevés pénzt számolnak fel. A múltkor kivettem tízezer forintot az ATM-ből, és mert elfelejtettem, hogy túl vagyok a két ingyenes felvételen, volt költsége a tranzakciónak: ezer forint. Ez rablás. Volt (és van most egy másik) egy hitelünk, húsz éves futamidővel. Hét év után végtörlesztettünk. Végül mindösszesen a felvett összeg több mint kétszeresét fizettük ki a banknak. Hét év alatt. Lett volna még tizenhárom évünk fizetgetni. Vajon mennyi lett volna a legvégén, amit összesen kiperkálunk nekik, ha nem végtörlesztünk idő előtt? Ez bizony simán rablás, uzsorakamat. Keressek hát egy harisnyát az asszony cuccai között és holnap irány a legközelebbi bankfiók, mert tolvajtól lopni nem bűn? 

Ettől függetlenül a fullertown-i (Fuller, pénzügyi, gazdaságtörténeti szempontból beszédes név) történet jó történet. Talán mert nem annyira kiszámítható, egysíkú mint a montezumai. Ezt élveztem és kíváncsi voltam rá. Simán megmentette az első sztorit is. 

C.S.A. Comics / Frike Comics, 2023, 290 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891519 · Fordította: Ciuti Sara, Farkas Ábel 

6/10

2024 áprilisának a közepe, vasárnap, meg a rá következő hétfő: 31 fokos meleg volt ma. Mondom április közepe van. 

Ma, hétfőn a szabin levő kolleginát helyettesítettem a másik telephelyen. Olyan kis meg nem állós nap volt, dél felé már kezdtem szédülni az éhségtől. A pechem az volt, hogy az intézményben éppen bezárt a helyi büfé, ráadásul folyamatosan mozgásban voltam a lakók miatt, egyszerűen alig tudtam megállni egy közértnél, hogy vegyek valami csócsát végre. 

Reggel nyolctól négyig szinte permanens volt a mozgás. Elfáradtam. Hazajöttem. Írtam. S egész nap nagyon hiányzott Szerelmetesfeleségtársam. 

  TIBOR FISCHER  

Tibor: tehát magyar. Viszont a Tibor keresztnév megelőzi a Fischer vezetéknevet. Vagyis nem magyar. Ellenben úgy ismer a Magyarországon történteket, olyan érzékenyen, első kézből hozza a hangulatot, a történteket, hogy magyarnak kell ehhez lennie. Ennek ellene mond, hogy a könyvét fordítani kellett, angolból, egy '92-es edinburgh-i kiadásból. 

A főhőst Fischer Gyurinak hívják. A könyv utolsó oldalain, ezzel  nem spoilerezek túl nagyot, j '56 novemberében jó érzékkel elhagyja Magyarországot. Jó a sejtés, Flischer György egy később Tibor névvel születő fiúgyermek édesapja lett.

Aki íróvá érett. S mellesleg az MCC (Matthias Corvinus Collegium) Irodalmi Műhelyének vezetője. Eddig ezt nem is tudtam, pedig mostanában több MCC-s könyvet is olvastam. Nem a kiadóra fókuszáltam, hanem a fókuszomba került témákra (LMBTQXYVZZs, transzszexualitás, gender, klímaváltozás). Amiknek leginkább az MCC volt a kiadója. 

  A HANGNEM  

Egy korszakot regényben áttekinteni mindig bicska-beletörős vállalkozás. Valami kifent koncepció és biztos kezű lényeglátás szükségelteik hozzá. Mert vagy túlságosan egyetlen szegmensre koncentrál (bár általában ez a szerencsésebb, ebből könnyebben sül valami nagyon jó; vo. a jelen témával pl. az 1984-et vagy a Sötétség délben-t) vagy túl nagyot akarván markolni, a téma homokként hull ki az író kezéből. 

Számomra az egyik, ha nem a legemlékezetesebb korszakáttekintő regény Akszjonov Moszkvai története. Abban úgy minden benne van. Akszjonov persze Oroszországgal illetve a Szovjetunióval foglalkozik. S benne a bolsevizmus, kommunizmus gyalázatos, test- és lélekcsonkító dolgaival. Arra nem emlékszem, hogy akár egyszer is elmosolyodtam volna az olvasása közben. Akszjonov nem lát, nem talál semmi mosolyfakasztót az embertelenségben.

Ebben egyébként nem feltétlenül van igaza, bármennyire is az egyik kedvenc olvasmányom a Moszkvai: még az oroszok, a szovjetek is tudtak röhögni a rendszerükön. Talán elég ha csak csak Vlagyimir Vojnovics könyvei gondolnunk. (Ha nem olvastál tőle még semmit, olvass bármit. Csak A kucsmát ne. Minden más remek, az Ivan Csonkin-ból film is készült, elég tréfás.) 

*

A béka segge alatt című regényről a kötet hátsó, belső oldalán csudaszépeket írnak. Elsőnek például Salman Rushdie. Meg a The Times, a The Guardian, a The Independent és a The Spectator. 

Eddig három kiadást ért meg magyarul, úgy tíz évente kiadja valamelyik kiadó. Érthető, a közönségnek is tetszik: a Molyon 91%-os a tetszési indexe. (Pedig az első, angol nyelvű megjelenése előtt ötvenhatszor utasították vissza.) Ami szintén érthető, mert Fischer ugyan nem találta fel ugyan a spanyolviaszt, de remekül megtalálja az alkalmazási területét. 

Mi a spanyolviasz? Nehéz, néha lehetetlen megtenni, mert nagyon sokszor irtóztató fájdalmak, megaláztatások, sérelmek, tragédiák vannak a háttérben, de a legmegfelelőbb, amit a történelemmel tehetünk, hogy kiröhögjük. 

Nekünk magyaroknak nem kell magyarázni, milyen az, amikor kiröhögünk egy rendszert. A jelszó Bacsó örökérvényűje, A tanú. Aminek érnie kellett, mire a dobozból a közönség elé került. De aztán annyira ott maradt, mármint a közönség előtt, hogy gyakorlatilag az egész film közhellyé vált a rengeteg idézgetéstől, emlegetéstől. S szerintem ember nincsen, aki ne tudná bármikor újranézni. De gondolhatunk a másik klasszikusra, aminek a vége ugyan nem kicsit propagandisztikus, mégis úgy zseniális az egész, ahogyan van: A tizedes meg a többiek. S itt van A tizenhárom almafa is. Nem is sorolom tovább. Pedig lehetne.

Tibor Fischer anekdotázva mesél. Voltaképpen, ha úgy nézem, nem is valamitől valameddig eljutó cselekményszálat röhöghetünk, nevethetünk, mosolyoghatunk végig, sokkal inkább történeteken keresztül szemlélhetjük, miképpen jut el odáig a főszereplő, hogy elhagyja a hazáját.

A hangvétel könnyed, mesélős, sztorizós, ironikus, cinikus, vitriolos. Egy morzsányi nyoma sincsen annak, hogy bármilyen szinten is empatikus lenne a kommunizmussal és annak képviselőivel. Humorba csomagolja, hogy mennyire zsigerből utálja az ostoba kegyetlenséget, az üresfejű lózungokat, az értelmetlen rendelkezéseket szolgai követését, az ideológia egész társadalmat elsöprő esztelenségét. 

S ezzel meg is adtam A béka alaphangját. nagykamaszokat választ főszereplőknek. Talán mert velük könnyebb egy kicsit kívülről tekintve bemutatni azt a gusztustalan fekáliát, ami az ábrázolt korszakban akkoriban  tökéletesen ellepte Magyarországot. (Aham, azon gondolkodom, ugyan mikor nem?)

S Fischer a nagykamaszok, fiatal emberek szerepeltetésével elmondja a lényeget is: mindig van miért élni, mindig van remény a mában a holnap iránt. S hogy a világot alapvetően a túlélés, de rögtön utána a női nemiszerv mozgatja. Különösen, ha kamasz az ember gyereke. (Ötvenhét vagyok, de ebben nincsen változás.) S hogy nincsen szebb mint puncikeresés közben amennyire lehet, semmibe venni az élet nevű vackot, ami körülvesz. Úgy semmibe venni, hogy röhögni rajta. Benne. Általa. 

Vagyis itt van egy derűs regényszerűség a huszadik századi magyar történelem gyalázatos időszakáról. 

Azonban a permanens kedély ellenére sem feledjük egy pillanatig sem, hogy mikor vagyunk hol. Úgy gondolom, ez Fischer legnagyobb dobása A békában: kamaszok  leszünk, akik fittyet hánynak úgy nagyjából mindenre (nem, a puncira nem, az fontos!), de akik szükségszerűen egy másodpercre sem feledhetik a mindenki felett tanyázó, dorbézoló, gyilkoló, ostoba, bugris hatalmat. 

Maóban, meg persze Marxban is, de főleg Leninben és Sztálinban az volt a jó, hogy egyszer vagy másszor minden leírt vagy kimondott, kezdve azon, hogy „Én, kérem angolos bélszínt rendeltem”, odáig menőleg, hogy „Az ontogenezis megismétli a filogenezist”, illetve hogy „Chattanooga csú-csú”. Minden elhangzott az ajkukról, vagyis akkor se igen találhatott mellé az ember, ha képzeletből idézte őket.

*

… az öngyilkossági kísérlet halállal büntetendő cselekmény.

*

– Te ültél börtönben?
– Csak pár napig. Vesztegetés miatt.
– Kit vesztegettél meg?
– Senkit, és éppen ez volt a hiba. Nagyon felháborította őket.

*

1950 jó év volt, négy nőt is majdnem lefektettem: a marxizmus-leninizmus elméleti tanításainak alkalmazásával újabb munkasikereket értem el, és 100%-kal fokoztam a termelést 1949-hez képest, amikor csak két nőt fektettem le majdnem.

*

József Attila továbbá arról is nevezetes, hogy valószínűleg ő volt az egyetlen rendes és jellemes, valamint kétségkívül az egyetlen ép nyelvérzékkel bíró ember, aki valaha is belépett a Kommunista Pártba, mely lépésre gyógyíthatatlan magányosságában szánta rá magát, 
valamikor a harmincas években, amikor a Párt még illegalitásban volt. Szinte azon nyomban ki is zárták persze, mivel volt mersze gondolkodni, miáltal ó megmenekült a gyalázattól, a Párt meg attól, hogy folt essék hülyesége hótiszta mellényén.

*

– Sikerült-e már az új Magyarországnak felszámolni a régi rendszer hármas osztálytagozódását, mely dolgozókra, polgárságra és arisztokráciára osztotta a társadalmat? – tette fel a kérdést Róka, majd gyorsan meg is válaszolta (mielőtt még valaki azt gondolhatta volna, hogy komolyan kérdezi). – Még nem egészen. Ma is három társadalmi osztály van Magyarországon: akik már voltak börtönben, akik most vannak börtönben, és akik ezután mennek majd börtönbe

No, ennyi is elég belépési szintnek, képet kaphatsz arról, mi vár rád ebben a könyvben. Csupa jó! 

Leszögezem: nem értek egyet azokkal, akik úgy gondolják, Fischer okkal-ok nélkül, öncélúan poénkodik, viccet mesél. Számomra a regény legfőbb értéke éppen az volt, hogy egyensúlyt tartott a valós történelem komorsága a nevetségessége között. Van fájdalom, van halál, van veszteség a könyvben. 

S itt jut eszembe a kamaszkorunkban olyan nagyra tartott, manapság csak aranyáron beszerezhető Parancsolsz egy kézigránátot? című opusz. Amiről csupa jó emléket őriztem. Aztán amikor enyém lett belőle, úgy negyvenöt év után egy példány (el sem hiszem: ingyen, egy Könyvmegállóban találtam, szinte olvasatlanul), és rávetődve ismét magamévá tettem, csak lestem a fejemből, hogy mitől volt ez elementáris olvasmány anno? Mert most éppen az unalmas, egyléptékű, öncélú humora lepett meg. Amivel a történelmi helyzetet tökéletesen komolytalanná tette, és megölte a figuráit. 

Az eddig citált művek szereplői élő emberek, akik valósnak ábrázolt korukban élnek. S ezzel nem mondtam keveset Gyuri történetéről.

  A TÖRTÉNET  

Nos, ahogy leírtam az alcímet, azonnal rá is jöttem, hogy baklövés volt ilyet írni. Mert történet valójában nincsen. Nem is nagyon lehet. A könyv 1945-től 1956 végéig ragad ki epizódokat a főszereplő Fischer-apu életéből. Mondhatnók önkényesen. 

Gyuri (Fischer-apu) kosarazik a Lokomotív csapatában. Nem élvonalbeli a csapat, de nem is kutyaütők. A Gyuri számára legfontosabb emberek jobbára csapattagok. Főleg a Pataki. Akit nem tudtam nem olyasfélének elképzelni mint amilyen a Megáll az idő Pierre-je: egyszerre irritáló, egyszerre nagyon szívkedves, bevállalós, vagány, vakmerő, lázadó figura. A rendszer örök ellensége. Nem megfélemlíthető, nem megvehető. S nem is mindig érthető. 

Mondjuk tényleg és valóban: vannak párhuzamok A béka és a Megáll között: kisebb-nagyobb kamaszok, a rendszer és szívből-kényszerből kiszolgálóinak a nyomorúsága, szerelem, megalkuvások, '56, disszidálás... Meg ugye: Pataki-Pierre. Még a p.betű is... :-)

Ahogy most belegondolok, első pillantásra a Megáll komorabbnak tűnik, kevés benne a röhögtető jelenet (de azért a Rajhona formázta Rajnák nem semmi!), ami való igaz. Ám ha a poénokon túl és felül nézzük, olvassuk a fentebb említett filmeket, regényeket, az alaphang mégis a fájdalom, a veszteség. Emberek, egzisztenciák, elvesztegetett korszak és lehetőségek miatti fájdalom, és ezeknek a vesztesége. Hogy mennyire lehetett volna ezek nélkül is élni! S hogy mennyi idő és mennyi energia, mennyi minden ment rá ezekre az alávalóságokra, ordenáré hazugságokra! S hogy az ember röhög, mert bőven van min, de hiába van indok, a röhögés mindig a napi kínból születik. 

A Gyuri környékén élők majdnem egytől-egyig szemben állnak a rendszerrel. A maguk módján, ki hogyan, úgy. Vergődnek, túlélnek, és utálják szívből az egészet. 

Én meg azon gondolkodtam, a hazaáruló Kádár János vajon hogyan érte el, hogy minden ellenére az ő idejében a gyűlölet már nem volt annyira zsigeri a kommunisták iránt? Beletörődés a megváltoztathatatlanba? Vagy a rendszer megvette a népet a viszonylagos kiszámíthatósággal, a lakással, a kocsival, a háromhatvanas kenyérrel, a legvidámabb barakkal, Kőbányaival, Balatonnal, a fusival, a gebinezéssel, a kötödék lehetőségével? 

Gyuriék tehát a legvadabb diktatúrában vesztenek el hosszú éveket, hosszú évek lehetőségeit. S a legvadabb diktatúrát röhögik ki. Miközben a csengőfrász, a fekete autó fogalma nekik vérvaló, nem csupán mesélt történelem. 

*

Engem meglepett az a nagyon egészséges érzelmi távolságtartás, amivel a Tibor nevű szerző a Gyuri nevű édesapját kezelte. Ha én írnék az édesapámról, képtelen lennék patetikusság nélkül írni a hülyeségeiről, a halálához vezető fájdalmáról és a a szntén a haláláért okolható alkoholproblémájáról. Tibor meg mintha nem is a nemzőpatyjáról, hanem egy random Fischer Gyuriról beszélne. Gyuri nem úgy a szíve csücske, mint az édesapja hanem mint egy abban a korban élt, egészséges, hús-vér fiatalember. 

Szóval, mondom, jó ez a könyv, ha szembe jön veled el ne menj mellette. Még pénzt adni is érdemes érte. :-)

Európa, Budapest, 1994, 366 oldal · ISBN: 9630756862 · Fordította: Bart István

2024 áprilisának a fizetésnapja után, úgy, hogy a fele már el is ment. Mármint a fizetésemnek. Mondjuk amennyi, nem is csoda...A teljesen irreális kétszer, de legalább másfélszer ennyi lenne a megnyugtató. Meg a toronyóra lánccal. 

Kettőkor ébredtem. Nem akartam kelni. De felpattant a szemem, kihajtott a hólyagom, de akkor már tudtam, nem fogok visszaaludni. Hoztam is átfelé a paplanomat a nappaliba. 

Aztán háromkor átbolyongott Szerelmetesfeleségtársam is, hogy neki is jár az agya, jön dolgozni. Kicsit hozzám bújt, majd főzött egy kávét, leült Tiktokolni egy kicsit, majd „elment egy helyre” (értsd: slozi), és azóta nem jött vissza. Most 6:20 van. Vagy elaludt a vécén, vagy visszament a hálóba. 

Tizenhét éve szeretem ezt a nőt. Rendületlenül. Pedig tudok ingerült lenni miatta. S csak néha jutott az eszembe, hogy milyen jó lenne egy lakatlan sziget... 

Nem gondolom, hogy ez a bejegyzés túlságosan hosszú lesz. Voltaképpen egyetlen mondatban összefoglalhatnám, mi lett erről a kötetről a véleményem. De mert a temporális lebenyemmel baj lehet, ismét engedek a grafomániámnak. Mondjuk jobban hangzik, ha azt mondom: a teljesebb képkialakítása végett árnyaltabban veszem górcső alá, mit tud és mit nem tud a Szavamat adom. 

A biblia elveknek megfelelően, miképpen Jézus szól a hét gyülekezethez írt levélben, a Jelenések könyve elején: először dicsérek, s csak aztán beszélek a bajokról.  

 DICSÉRETEK GARMADÁJA 

Reális, részletes ábrázolás, azonnal felismerhető, azonosítható karakterek, remek dramaturgia, feszes, tempó, követhető, pörgős cselekmény, elképesztő „kameraállások”, filmszerűség (Bayer Antal kifejezése, miszerint a képregény papírmozi, itt tökéletesen megállja a helyét), tökéletes oldalkompozíciók.

Az első pillanattól kezdve fogva tart az egész. 

Ha ennyi minden méltó dicséretre, mi lehet a baj? Mert az, hogy előbb a dicséretet zengem, azt feltételezi, hogy később már nem csupán azt. 

Hát nem bizony... De kétséges, hogy ami nem dicséret, az jelen esetben feddés lesz-e? 

 MICSUDÁRÓL VAN SZÓ EGYÁLTALÁN? 

Mert persze, van történet is. Idézd fel magadban a Szárnyas fejvadász látványvilágát, képi hangulatát, keverd össze valamilyen véres Tarantino-filmmel, adj hozzá egy egy kis morális töprengést és egy ilyen közegbe helyezd a sztorit!

Ami a következő. Adva van egy csúnya körökben mozgó, pisztolyos, punktarajos lányka, aki két hatalmas szikladarab-csávóval teszi a dolgát. A lányka rálép valakinek a tyúkszemére, el is teszik az útból. A lánykának van egy csemetéje, aki még kislány.

S mert a lányka csúf körökben mozog, a csemete felett a lányka anyuja és apuja bébiszittyózik a sivatag ingerszegény világában.

Nagyapó lőni tanítja a csemetét, mert mondom, csúnya világban élnek: a túléléshez feltétlenül szükséges az önvédelem. Nagyanyó, aki egy gyorsétteremben felszolgáló, rosszallja a lányka puskázását, kap is nagyapó verbális apait-anyait, amikor a munkából nagyanyó hazaér.

Nagyanyó alapvető eleme a hallgatás, az alkalmazkodás. Ez a túlélési stratégiája. De üvölt róla, hogy messze nem ő legboldogabb ember a városban: életunt, morózus, harapós, az egész lénye azt sugallja, hogy mindenki kapja be, de mélytorokra, tövig! 

Megfelelő „kameraállásból” láthatjuk, hogy Nagyi jobb keze helyén fémalkatrészek vannak. Nagyapónak meg lábai nincsenek. Az egész szereplőgárdában senki sincsen, aki minden szempontból átlagosan nézne ki. Talán csak az uncsi... ahogy belegondolok... A többieknek vagy hiányzik valamije, vagy több van rajta valamiből, mint kellene: akár egyéb mint testrész, a fontos és szomorú szerepet elnyerő doki homlokán az a három izé), akár gigantikus mennyiségű izom. 

Na, aztán a lányka, a gyorséttermi nagyanyó lánya, a punktarajos, aki az uncsit szoclista megőrzésre a szüleire hagyta elhalálozik. Persze nem magától, hanem jócskán való rásegítéssel.

Ekkor jön az első komoly fordulat. A gyorsétteremben dolgozói, karprotézises Nagyiról kiderül, hogy bár a kora végett valamelyest visszafogottabb, rozsdásabb, de mindent összevetve még mindig több mint átlagos, professzionális gyilkológép. Mondjuk ilyennel még nem nagyon találkoztam, ez újdonság. Mármint, hogy nagyika váljon akcióhőssé a lánya halálát megbosszulandó. 

Innentől a történet nagyon rövidre fogható: mindenki genyó, megbízhatatlan, nagyon tud vérezni és felettébb halandó. A végére alig bárki marad életben.

Gyereket még a szerzők sem ölnek: elspoilerezem, hogy az elején puskával lőni tanuló uncsi túléli a hullahegyek termelődését.

Igaz, nagy szerepe nincsen az egész mészárszékben, inkább csak érzelmi faktor az olvasónak, hogy legyen kiért aggódni a végkimenetel szempontjából. Mármint azon kívül, hogy voltaképpen végső fordulat önkéntelen, passzív origója és mozgatórugója. 

  „AZ A MONDÁSOM ELLENED, HOGY...” 

– mondja a hét, említett levélben Jézus Krisztus a történelem hét különböző korában élő gyülekezetnek. Mert probléma mindössze az üldözéses kort megélő egyházzal nincsen. Vele nincsen baj, csak neki van tengernyi baja. De minden más korszaknak van szégyellni, megbánni, változtatnivalója. 

Amiképpen ennek a történetnek is. De még az is lehet, hogy nem erről van szó, csak én olvasom másképpen mint kellene. S ha semmi mást nem várnék egy ilyen történettől mint akciót, pörgést, filmszerűséget, fröcskölő vért, lehullott végtagokat, fejeket, ömlő beleket, átszúrt, -lőtt testeket, felrobbant, leamortizált embereket, akkor nem lenne semmi baj. Ha nem támasztanék olyan túlzott elvárást, hogy a  dramaturgia ne pusztán a képi, látványi minőséget erősítse, hanem mondjon is valamit...

Legyen nekem, hogy Jason Stathamet össze akarom boronálni, mittomén, Wim Wenders-szel vagy Bertolucci-val, ne csodálkozzak, ha a végén elégedetlen maradok. „A krumplileves az legyen krumplileves” (ahogyan a tömeggyilkos Kádár János mondta; apja a hóhérnak, de nekem nem!), ne malackodjuk mássá a kreatív gasztronómia nevében! Krumpli, zsír, hagyma, fűszerpaprika, kolbász, sárgarépa, babérlevél, rántás, zutty és slussz! 

A helyzet a következő.

Manapság a technikai hátterekkel már semmi baj sincsen. Minden műfajban bárki bármit megtehet, a technika által biztosított lehetőségek gyakorlatilag határtalanok. Hol van már a technikai szempontból, látványvilágilag legendásan alulmúlhatatlan, konyhai eszközökből kigazdálkodott sci-fi, a Pirx világa, amikor a számítógépembe pötyögött pár jellemző segítségével az AI elkészíti nekem a soha senki által nem fotózott, festett, számítógépes grafikázott képet, videót, terméket, szöveget, akármit? (Azért erről eszembe jutott, hogy AI, 3D-s nyomtató, és hamarosan mindenkinek meglesz az álompárja! Azta'!)

A filmek tömkelegét alapul véve, hiszen most egy papírmozi van terítéken, elmondható, hogy a nézhetőségnek ma már korántsem a látványvilág az elsődleges szempontja. Az már a legócskább filmekben is tökéletesen rendben van. El sem kerekedik már el a szemünk, ha egy rajzfilm tájáról csak alapos vizsgálat után tudjuk eldönteni, hogy valódi vagy animált tájat mutat-e. Ha szél fújja az ágakat, fodrozza a vizet, ha hullik alá a vízesés, szakad a hó, esik az eső, pocsolyákban tükröződik a város az olyan, mintha valóban történne, nem csupán monitorokon szerkesztve.

A kötelező cselekményfeszességet, viszonyulásokat, arckifejezéseket, mozdulatokat Hollywood mérnöki pontossággal kidolgozta minden műfajra. Csak alkalmazni kell tudni a sablonokat és máris ugyanúgy, tök egyforma hangsúllyal szól az összes filmben a mellnek szegezett mutatóujjal kimondott nyomatékosítás: 
– NEM!!! AKAROM!!! TÖBBET (látni, hallani, elviselni, bármit, stb.)!!!

Viszont a filmek jobbára semmit sem mondanak. Képek lenyűgöző sora, üzenet, mondanivaló nélkül. S bár Stephen King világossá tette számomra: akadhat olyan, hogy csak történet van, üzenet nélkül, és ez nem baj. De összességében mégis úgy érzem, ha nincsen mondanivaló, csak cselekmény és stílus van, az összképből valami hiányozni fog. Mert az öncélúság válik uralkodóvá. A csomagolástól teljesen függetlenül. 

  „SZAVAMAT ADOM”  

Senki sincsen, aki ne hajítani át valakit a palánkon ebben a történetben. Ezért a címválasztás különös jelentőséggel bír. Mintegy ellene mond annak, amit az előző alcímben írtam. Mert a cím és a történet ordító ellentmondása mondanivalót, értelmet ad a képregény cselekményének.

A Hazudj, ha tudsz (Lie To Me) sorozat Tim Roth által megformált dokija, Cal Lightman azt mondja, kivétel nélkül, mindenki hazudik.

Azokat az embereket tartjuk értékesnek, akikre számítani lehet, akikben megbízhatunk. Akiknél tudjuk, az van, amit mondanak. Nem csinálnak segget a szájukból. Semmilyen formában. Nem torzítják, hallgatják el a tényeket, nem mondanak valótlanságot, hogy félrevezessenek, nem ígérnek feleslegesen, s nem csigáznak közhelyekkel („majd hívjuk egymást; örülök, hogy megismerhettelek; majd összefutunk”), amikről mindketten tudjuk, hogy mindössze üres szófordulatok. 

Ebben a történetben senki sem megbízható, valamilyen formában, valamilyen indokból mindenki hazudik. 

Vannak persze helyzetek, amikor a hazugság nem hazugság. Klasszikus példa erre, ha ártatlan üldözötteket bújtatsz és jönnek az üldözők. Az üldözöttek letagadása kétségtelenül valótlan állítás, de rögtön és azonnal életmentés is. A igazság feltétlen, mindenáron képviselete pedig gyilkosság lenne. Ezt kapd ki! 

Ahogyan nem becstelenség, ha elhallgatod a kislány elől, hogy bűnronda, és a kisfiú elől, hogy ostoba mint a föld. Nem mindig hazugság nem kimondani a valóságot. Van, hogy kímélet és pozitív konfliktus- és háborúkerülés. Van, hogy az igazság elhallgatása, szépítése az kímélet, tapintat és nem gonoszság. 

De ha a „Számíthatsz rám!” mondat elhangzása után árulás következik, az bizony ordas hazugság, a másik tudatos megtévesztése, félrevezetése. Pfúj! 

S a Számíthatsz rám” világa olyan világ, hogy mindenki mindenkit átvág. Önérdekből, számításból, félelemből, gonoszságból, mindegy. S emiatt az epizód címe és a cselekménye közötti ellentmondás miatt kap valami mondanivaló-jelleget a barbár, véres, lucskos mészárlás felett. Alatt. Mellett. 

Egyébként muris, minél többet írok róla, annál inkább rájövök, hogy ez nem tudom hanyadik része a Cyíberpunk-nak voltaképpen nagyon jó. :-P

  RÁADÁS  

Amin meglepődtem: nincsen a sztoriban semmiféle gender-, LMBTQ-propaganda. Az kétségtelen, hogy nagyon-nagyon kevés szex az van. De még az is heteró szex. Akkor is, ha valamelyest beteg. 

Fumax, Budapest, 2023, 104 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634702863 · Fordította: Rusznyák Csaba

8/10

2024 áprilisának a fele felé, egy nappal a fizetés előtt. Pittyputty, sittysutty eltelt az egy hetes szabi. Jobb volt itthon, de nem akartam kardomba dőlni, hogy dolgozni kellett menni. Szerencsére. Mert már az első nap feszült lehettem volna, ha feszült lettem volna. De mert leszarom-tablettával kezdtem, így tök derűsen végigvittem a hét első két napját. 

Nagyon szép, napos idő van, meg is telt az otthon kertje az időseinkkel. Meg a kollégákkal is. Valószínűleg növekszik a környékbeli dohányboltok forgalma is emiatt. 

Szerelmetesfeleségtársam nagy elhatározást tett: mindennap bringázni fog valamennyit, fogyasztandó önmagát. Semmi bajom a dizájnjával, úgy szeretem a mindenkori őt, ahogy van, de az egészsége végett nagyon nem baj, hogy ezt teszi, mert tény, hogy látszik rajta a virtuális asszisztencia helyben maradós átka. 

Ötvenhét vagyok. Néha képtelenségnek tartom, hogy még minimum nyolc, de valószínűleg még több évet kell dolgoznom a nyugdíjig. Soha nem voltam lusta, de az is tény, hogy ha tehettem volna, egészen simán végig olvastam/írtam volna az életemet. Viszont immár a testem is kívánja az aktív fizikai semmittevést. Illetve inkább nem kívánja a permanens mozgásban levést. 

O. HENRY

Már a neve sem igaz. Eredetileg így hívták: William Sydney Porter. Az O. Henry nevet az írói pályája elején vette, mert bizonytalan volt a novellái minőségében. 

Pedig indokolatlan volt a bizonytalankodása, hiszen utólag (tudod, amikor már könnyű okoskodni) többen Maupassant amerikai, optimista verziójának tartották. Ami bizony nem kis szó! Ha olvastál már Maupassant novellát, tudod, miről beszélek. Ha nem, sürgősen pózolnod kell a hiányt! Hidd el, tuti bizonyos, hogy nem fogsz csalódni! Na, és akkor itt van ez a 19. század legvégén élt pasi, és többen azt állítják róla, hogy a művészete felér a francia íróéval. 

Olvastam róla azt is, hogy sikkasztásért börtönben is volt. Azt hittem, olyan Jack London-szerű figura volt, de nem. Alapvetően rendes, nyugodt életet élt a feleségével és a lányukkal. A sikkasztási-ügy borogatta fel az életüket, Porter (tudod, O. Henry igazi neve) élete csak emiatt vált valamelyest mozgalmassá: kezdetben menekülőre fogta, de a felesége halálos betegsége miatt visszatért Austinba. Ahol le is tartóztatták.  A rá szabott öt évből hármat ült le. A maradékot a jó magaviselete miatt engedték el neki. Szabadulás után magához vette a gyermekét, akinek nem árulták el, hogy apuci merre járt, mit csinált az utóbbi években. 

SVÁB JÓZSEF

Grafikus, rajztanár, majd képregényalkotó. Néztem a fotóit, s meglepődtem, milyen idős ember. Aztán kiderült, hogy mindössze négy évvel idősebb nálam. :-D

Több lapnak is dolgozott, rajzai jelentek meg a Menő Manóban, a Fekete-fehér Képregényantológiában, az Eduárdban és a Krampuszban.

Megjelent legalább három, ezzel, a mostanival együtt négy önálló kötete. A másik háromból kettő Sherlock Holmes-címmel. A harmadik az Orczy Emma bárónő regényéből készült A vörös pimpernel rajzváltozata. 

 Illetve írt egy szakkönyvet a képregények alkotásáról, Képregényiskola címmel. 

SVÁB JÓZSEF ÉS O. HENRY NOVELLÁI

Nagy találkozás ez, azt kell mondanom! Sváb füzete ezzel a hét adaptációval ennek az évnek az eddigi talán legnagyobb élménye volt számomra. Henry érzelmessége, humora, a csattanók iránti, olthatatlan szimpátiája nagyon szerencsésen találkozik Sváb realitásával, a részletek iránti érdeklődésével. 

Talán csak az első képregény színezésén akadtam fel egy cseppet, nagyon Bogyó és Babóca szerű, Paint-es megoldásos, de a rajzokkal és főleg a történettel tökéletesen kibékült csöpp kis szívem. Amikor elolvastam, végignéztem, letettem a füzetet, és rövid ideig csak merengtem magam elé, remegett és kiterjedt a szívem, hogy lehet ennyi szeretet ebben a mocsok, mégis gyönyörű világban! S hogy két férfi ilyen bátran vállalja, hogy az alkotásának a mondanivalója ez legyen, az sem semmi! 

A későbbi történetek színezésével már semmi baj nincsen, megjelennek és szépen alkalmazottak az árnyalatok, a fények, árnyékok. Külön figyelmet érdemelnek Sváb kis és nagytotálos rajzai: annyira figyel az apróságokra, hogy egy kocsmabelső felett például percekig ültem figyelmesen. Amiképpen egy nappali utcajelenet felett is: félfelülről nézzük az emeletes házak között sétálgató tömeget, az utca két felét villamos sínek választják el egymástól, két villamoskocsi éppen elhalad egymás mellett. 

S ha elszakadunk a bármi totáloktól és a portrék területére lépünk, akkor sem akad panaszra való okunk. 

De ha alakok vannak akcióban, interakcióban, akkor is van miben gyönyörködnünk. 

Vagyis a helyzet az, hogy a birtokomban levő Sváb-képregények rossz kiindulási alapot jelentettek, és félrevezettek.

A következő O. Henry novellákat dolgozta fel, rakta bele Sváb József ebbe a füzetbe:

* 

 A zsaru meg a zsoltár, írd és mondd 100, azaz száz példányban jelent meg. Kis esélyes a beszerzése. Pedig több okból itt a helye a polcomon. Nem adom fel, űzni fogom. O. Henry novelláit pedig már lehúztam a CanadaHun-ról. Mert úgy tűnik, súlyos mulasztás, hogy az eddigi olvasmányaimból kimaradt. 

Magánkiadás / Signatura, Nyíregyháza, 2023, 64 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150178530 

9,5/10

2024 áprilisának második hétvégéje. Sül a konyhában Szerelmetesfelségtársam zöldbabos, spenótos, csirkemelles, tejszínes tésztája. Én meg mindig azon küzdök, hogy életre keltsem a Linuxot a gépén. Még a telepítésig sem jutottam el, csak partíció-képet csináltam egy visszaállításhoz, illetve egy boot-olható pendrive igyekszem eltávolítani a jelenlegi oprendszert, mert a Linux telepítő lehetősége elbizonytalanítottak. Emiatt a jelenlegi, kettéosztott ssd d-jéről is kimentettem inkább az adatokat. Áááá! És még hol vagyok a tényleges telepítéstől... Meg a finomhangolástól. 

De mondom egyelőre ott vagyok lelassulva, hogy megírjak egy boot-olható partíciókezelőt. Minden meg van hozzá, csak ...aszott lassú az írás. Jé, mire ezt leírtam, befejezte! :-)

[Órákkal később.] Délután öt óra. Amibe lehet, belefutottam: sd-kártya hibák, sd-olvasó hibák, formázási probléma, vagy öt különböző telepítési hiba, és minden miegymás. Már a hajamat tépem. Normál esetben kb. másfél-kétórás műveletről lenne szó. Én reggel hat óra küzdök vele, ha nem is kizárólagosan. 

Most teszem az utolsó próbát a Linux-telepítésre. Ha nem sikerül, SzFT továbbra is Windows-ozni fog. Meguntam, elment vele egy nap (és még nincsen vége). Szombat van, igaz én nem a magam dolgát végzem, így nem mondok ellene a bibliai nyugalomnap parancsnak. S pénzt sem kapok érte. (Tényleg, meséltem már neked a bibliai szombatról? Na, erre is sort kellene egyszer keríteni!) 

Az eredeti szerzők utáni immár állandó szerzőpáros képregénye eredeti nyelvén 2018-ban jelent meg. Vagyis a magyar kiadás hat évet késett. De legalább megjött. Az első közös munkájuk csak egy év késéssel volt a mi nyelvünkön olvasható. 

A Ferri-Conrad páros eddig négy Asterix-et alkotott együtt. Egyik jobb mint a másik. Ez a griffes az egyikebbek közé tartozik. 

Eddig ezek a történetek kötődnek az ő nevükhöz: 

Az első közös, a piktek közötti kaland megjelenésekor voltak aggályaim, amik, bár összességében elégedett voltam a füzettel, valamelyest be is igazolódtak. Írtam is erről. (A fenti linkek a blogom vonatkozó bejegyzéseire mutatnak.) 

Persze egy jól bevált szerző, szerzőpáros (kényszerű) lecserélése egy sikeres széria esetében mindig kockázatos. Ha semmit sem változtatnak: sablonosak. Ha változtatnak: semmibe veszik, ami egyszer már tökéletesen működött. (Bár az eredeti szerzőknek is voltak olyan történetei, amelyek szódával elmentek.) Az első közös munkában volt, amit változtattak: ki is lógott a lóláb. Mind a dramaturgiát, mind az ábrázolást illetően. Aztán már nem. 

Gergő fiam akkor azt mondta, ő azonnal látta a rajzstílus változását is. De ő alapvetően kreatív fajta, rajzol is, nem csupán asztalos, én meg csak írok és szerkesztgetek: nekem elsőre nem tűnt fel, ami neki dehogynem.

Ellenben amikor ezt a füzetet ahogy kinyitottam, azonnal elkerekedtem szemileg. Sőt, már a borító láttán is. Mert miközben Conrad hű volt az eredeti rajzoló, Morris minden figurájához, sablonjához, az ő rajzai sokkal részletgazdagabbak, kifinomultabbak lettek. Miközben a stílus mégis ugyanaz maradt. Nekem simán lecsúszott a változtatás, és ugyancsak elégedett vagyok vele. Kicsit sem tartom szentséggyalázásnak. Különös tekintettel arra, hogy a történet is gördülékeny, tréfás és ötletes.

*

Ahogy a bevezetőben írtam: Asterix és Obelix, a falu druidájával, Panoramix-szal (aki nekem már mindörökre Magicoturmix marad magyarul) útra kel egy távoli sámán hívására. Aki egy révülésben kapta, hogy el kell hívnia őket, mert nagy veszélyben van a közösségük, s csak ők segíthetnek.

S alighogy megérkeznek, erjesztett kancatejet kapnak inni. Később meg borscslevest esznek. Az egyik szereplőt, a római fogságba esett amazont Kalasnyikovának hívják. A sámánt Tarjatepsinnek. Egyértelmű, hol vagyunk. Kicsit még segítek, de aztán légy felnőtt: mindent hó és jég borít, barátaink szánnal (trojkával) érkeznek, a farkasok jönnek-mennek, akár a háziállatok. Helyben vagyunk? 

A konfliktus a következő: Julius Caesar régésze, a különleges lényekre (küklopsz, unikornis) specializálódott Cartographus meggyőzi az urát, hogy be kell fogni a griffet. Amiről a régiek is írtak, meg a római fogságba került amazonnő is tud. Caesar a Cartographusszal való, előző tapasztalatai miatt vonakodik, de végül beleegyezik. Cartographus (akinek a figuráját Michel Houellebecq-ről mintázta Conrad) maga mellé veszi állandó kísérőjét, nem túl okos civódó társát, az állatokra szakosodott gladiátort, Mintamocust. És elindul a század. 

Miközben a gallok is úton vannak a szarmaták földjére. A szarmaták legvalószínűbben az oszétok rokonai, de a nyelvük rokonságot mutat a magyar nyelvvel is. A képregényben a szarmaták furcsán ejtik az e betűt. A magyar nyelv eredetileg két e-t, a zárt és nyílt e-t különböztette meg. Lehet, Ferri tudott valamit... 

A két gall barát a fogságba esett amazon kiszabadításán tüsténkedik, miközben az amazon sereg a nyakukban liheg, és alig várja, hogy a gyenge férfiak helyet adjanak az igazi harcosoknak, a nőknek. Panoramix pedig azon sürgölődik, hogy varázsitalt készítsen, mert amit Galliából hoztak, az megfagyott, és erejét veszítette. 

Van tehát gond és baj... Amiken bátran szabad és lehet röhögni. 

Mintamocus: Én akarok lenni az első, aki meglátja a világ peremét, azt, amit még senki!

Cartographus: A peremét? MIFÉLE peremét? Már százszor mondtam, a világnak NINCSEN PEREME! A FÖLD EGY GÖMB, te barom! Ezt Püthagorasz óta mindenki tudja!

Mintamocus: Mióta? 

Cartographus: AGYAM ELDOBOM! Centurio, magyarázd el ennek az analfabéta vadásznak, hogy a Föld nem lapos, hanem gömbölyű! 

Centurio: Akár lapos, akár gömbölyű, mindegy... Egy a lényeg, hogy Atlasz erősen tartsa a vállán! 

(24.)

*

S amint mondtam: a rajzok... Nos, mivel elég körülményes elmondani milyenek is, inkább mutatok néhányat, kedvcsinálóként. Ismét felhívom a figyelmedet a részletgazdagságukra. 

Ugye, hogy miközben minden teljesen ugyanaz, tökéletesen más az összkép? 

*

Nem is tudom, a fentiek után kell-e még bármi összefoglalás? Ha mindenképpen, akkor azt tudom, hogy a Ferri-Didier páros tökéletesen felnőtt a klasszikus elődök példájához. Mi több, az öt általuk jegyzet Asterix-történet alapján azt mondom, hogy bár az alapötlet, a figurák és a hangnem kitalálása nem az ő nevükhöz kapcsolódik, a franchise-t kreatívan, progresszíven és szívmelengetőn használják. 

S mire őket fenntartás nélkül elfogadtuk, ahogy nézem az Asterix eredeti, francia oldalán, a tavaly ősszel megjelent, utolsó történetet a L' iris Blanc-ot  (A fehér írisz) már Ferri jegyzi, hanem egy Fabcaro (Fabrice Caro) nevű úriember. Ő egyébként, miként Ferri is, író. 

Móra, Budapest, 2024, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636035396 · Fordította: Bayer Antal

10/10

2024 áprilisának az eleje. Mr csak két nap, a hétvége van a szabiból. S egyre erősebb bennem a vágy, az érzés, hogy így hatvan felé már nem azon kellene gondolkodnom, hogy még másfél évtizedig dolgoznom kell, hanem csendesen olvasgatni, írni, unokázni, bevásárolgatni, főzőcskézni, sétálgatni kellene.

*

S közben megtanulni az AI használatát. legalább valamelyest. Csütörtök este meghallgattam egy regisztrációhoz kötött előadást az AI képszerkesztési lehetőségeiről. Parttalan, végtelen, lenyűgöző, elgondolkodtató és félelmetes. De érdekel. Legalább valamelyest tudni fogom, hosszú távon ki öl meg minket. :-D 

* 

Egy napig küszködtem Szerelmetesfeleségtársam laptopjával. Szétszedtem, mert az ssd ellenére nagyon hangos a ventilátora. Semmi. Újratelepítettem a Win10-et rajta. Működött, bár még mindig hangos. Mire SzFT a kezébe vette, hogy a telefonjáról áthúzza a képeket, nyávogott, hogy piszok lassú (nekem nem volt az, igaz, nem a telefon vs. laptop funkciót masszíroztam), milyen jóv volt, amikor Linux volt rajta... Ma reggel Linusx lehúz, telepítő usb elkészít, most éppen mentem ki az adat-partíció tartalmát, mert Linux alatt nagyjából fogalmam sincsen mit csinálok. Win alatt sem, csak ott egy picivel többet értek. Mondom picivel. 

Nem csupán azért, mert a nagyok szép lassan megöregedtek, megbetegedtek, meghaltak, hanem azért is, mert a piac és a kulturális környezet alaposan megváltozott. Ami egyrészt felszabadulást jelentett az addigi korlátok alól, másfelől sokkal nehezebb körülményeket a képregények kiadásához. 

A rendszerváltás előtt néhány sajtóorgánumban jelentek csak meg képregények. Illetve a nyolcvanas években elvétve önálló kiadványként is. De az önálló kiadványok többsége a nagy klasszikusok már megjelent képsorozatainak az újraközlése volt. 

A rendszerváltás kinyitotta a lehetőségeket, de egyben be is zárta az addig jól-rosszul működő rendszert. Még a magyar képregények közlésében úttörő szerepet vállaló Füles című rejtvényújság is többnyire újraközléseket alkalmazott. 

A fordulat 2005 környékén következett be. 

A MAGYAR KÉPREGÉNY TÖRTÉNETÉNEK ÚJ DOYENJEI:

egyértelműen Kertész Sándor és Bayer Antal. Mindketten több könyvet írtak a képregényekről. Nem csak azok magyar történetéről, hanem kitekintve is kis hazánkból. Kertész Sándor könyvei sokkal inkább koncentrálnak a műfaj magyar történetére és vaskosabbak is. 

Kettejük munkája elég jó rálátást biztosít a műfaj egészére, bár kétségtelen, hogy a képregény akkora fává nőtt, annyi ágboggal, hogy azt áttekinteni mára gyakorlatilag lehetetlen. A múltkor elmentem egy netes rendelésért az egyik új képregény boltba. Csak felületesen és célirányosan nézegettem meg dolgokat, a bolt sem túl méretes, az eladótér nagyjából egy lakótelepi nagy szobányi, de így is több mint egy órát töltöttem ott. S mondom, felületes voltam és célirányos. 

Jelen szerzőnkről el kell mondani, hogy nem csupán elméleti ember: igen sokat tett a műfaj honi megerősödéséért: fordít, lapokat szerkeszt, műhelyek felett apostolkodott.

Bayer Antal ezeket a könyveknek adott életet képregény-történet témában (a vastagon szedett link a blogomra, a többi a könyvek Molyos adatlapjára mutat. 

A „MŰSORVÁLTOZÁS” SZERKEZETE

A szinte füzetnyi, alig kilencvenhat oldalas kötetecske két részre tagolódik.

Az ELSŐ RÉSZ felvázolja, amit én a bevezetőben pedzegettem: mi is a műsorváltozás története és lényege, okai és következményei. Tudod, a politikai, gazdasági és generációváltás miatt bekövetkezett változásokról van szó. A magyar képregény elanyátlanodásáról, majd magára találásáról, megerősödéséről. Ez az első rész A magyar képregény megújulása címet kapta. 

A kilencvenhat oldalból huszonöt jut ennek összefoglalására. Vagyis egyáltalán nem veszünk el a részletekben... 

Mindazonáltal ha szirupsűrűségben is, de rálátást kapunk, micsuda is történült a honnan hovában, hogyan halt meg a magyar képregény, hogy aztán valamelyest más formában újjászülessen, illetve, hogy ezáltal aztán a régiek is a reneszánszukat élhessék. 

A MÁSODIK RÉSZ alcíme: 60 fontos képregény Mármint a magyar művészek alkotásainak hatvan fontos képregénye. S egy újabb mármint: a 2005 után született, új képregényekről van szó. 

Ugyan utálom a felsorolásokat, de ezúttal kivételt teszek. Már csak azért is, mert sokkal jobban átlátom általa a saját olvasási szokásaimat is (a sárgával kiemelt cellában levőket olvastam). Meg azért is, mert elég érdekes a lista. Ez nem kritika. Lássuk tehát! 

+ A Rejtő-Kocsmáros sorozat

Bayer Antal tehát ezt a hatvan magyar alkotást emelte ki a képregény-óceánból. Aminek én csak a töredékét olvastam. 

NA, ÉS MI A HELYZET A MAGYAR KÉPREGÉNY-VILÁGBAN?

Gazdag. Színes. Egyre több az új alkotó, az új alkotás. Miközben piaca nem nagyon van a magyar képregénynek. Ez, az új magyar képregényekről szóló könyvecske is száz példányban jelent meg.

Nagyobb döbi, hogy a tegnapelőtt a könyvtárból kivett Sváb József füzet is ugyanennyiben. Sváb O. Henry novelláit dolgozta fel, és a Fülesben megjelent történeteket gyűjtötte egybe. Zseniális lett minden szempontból. No, az is száz példányban jelent meg. Száz példányban egy tízmilliós országban. :-(

Viszont el kell mondanom, hogy míg egyfelől egy csomó képregényt belelapozva otthagytam a könyvtárban érdeklődés hiánya miatt, addig az elolvasottaktól sem voltam csuda lelkes. Szégyen, nem szégyen. (A keresőmezőbe írd be a sárgított címeket, és láss csudát!) 

Soha nem a rajzokkal volt bajom. De tényleg nem. Amiket elhoztam, azoknak a rajzait mindig nagyon szerettem. Azokét is, amik nincsenek rajta Bayer best of hungarian comics-listáján (pl. Puskás, Jégvirág a pokolban, Seuso mozaik, stb.). Általában a történetekkel és a dramaturgiával voltam, lettem elégedetlen. Két alkotást evégett emelek ki a többi közül. Ez a kettő ahogy volt, úgy tetszett az egész. Az egyik A nagy Csé. A másik, pár lépéssel lemaradva, a Puskás-képregény. 

Vagy nagyon finnyás vagyok, vagy másról van szó. Vagy mindkettőről. Talán az, hogy még a nemzetközi szinten is ismert és elismert, tavaly sajnos elhunyt, fantasztikus rajzoló, Futaki Attila sem talált magának igazán jó forgatókönyvet, az mond valamit. 

De ezt már én mondom, nem Bayer Antal. Ő csak bemutatja a magyar képregény-művészek legújabb trendjeit. Nyilván nem törekszik teljességre. S egyébként még ebben a rövid bemutatásban sem hurráoptimista, a rövid bemutatásokban kritizál is, ha úgy érzi, minden érdem mellett szükséges. 

Egyszóval nem kályha-kiadvány ez a kilencvenhat oldal, de tájékozódásnak, viszonyulási pontnak kiváló. Nem nyom agyon az információmennyiségével, viszont olvasmányos, könnyen feldolgozható,

Nero Blanco Comix, Budapest, 2023, 96 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155524752

7/10

Ne már! Most kezdődött el a másfél hét szabi, és máris eltelt belőle hat és fél nap... Csüggesztő. 

*

Tegnap tettem egy Könyvmegálló-kört: Pók utca, Duna-part, Heltai tér, Csobánka tér, Mátyás király útja, majd haza, Kaszásra. Volt eredmény. Kellett magamnak nemet mondanom, de egyre rutinosabban teszem ezt. Sőt még egy dupla bringástáskányi könyvet le is vittem. Viszont cserébe Szerelmetesfelségtársamnak is leltem egy kétkötetes anatómia atlaszt. Magamnak meg két cseh krimit, egy sci-fit és egy Amado kötetet, amiről azt hittem, meg van, de sehol sem leltem. 

*

Olvasok és írok. 

Heltai Jenőhöz mindig közel állt a humor. Igaz, szinte minden művében volt valami gunyorosság, keserédesség. Még akkor is, ha komédiát írt. Úgy írt, ahogy kinézett: az embernek mosolyogni támad kedve, ha Heltaira néz, de közben érzi, hogy a mosoly mögötti ember nagy tragédiákkal bír. (Egyszer párhuzamot vontam Heltai fizimiskája és a sajátom között. Ha csupasz lenne az arcom és nem szőrös, lennének komoly párhuzamok. Csak a cukorgyógyszerem miatt sokat fogytam.) 

Végső soron fogalmam sincsen, mi célból, milyen indíttatásból született meg ez A Vénusz-lakók?

*

VALAHOGY ÚGY KÉPZELEM, hogy Heltai ült a cimboráival egy kedélyes belpesti sörözőben, és a sokadik korsó után valaki felvetette neki, hogy milyen témáról lenne képtelen bármit is írni. Mire Heltai komótosan elővette a pipáját, a dohányos zacskóját, és előkészített egy pöfékelést. Csak miután gomolygott körülöttük az illatos pipafüst, akkor válaszolt nagyon szerényen:
– Hát, olyan bizony nincsen! Bármiről tudok írni!
– Bármiről? – nevetett fel gúnyosan a cimbi. 
– Bármiről! – bólintott Heltai és nagyot kortyolt a testes cserszegijéből. 
– Bármiről? Na, írjál akkor a testiségről! S ne csak egy pár legyen benne, hanem egyszerre többen is! 
Heltai meghökkent, pipafüstbe burkolózott, majd amikor felsejlett belőle ismét, akkor felnevetett: 
– Hát, persze! Nincsen is szebb mint az asszonyok teste! 
– Hé, te mikor csaltad meg utoljára a saját,különbejáratú testedet?
– Dehogy csaltam meg! De attól még nincsen szebb dolog a világon, mint az asszonyok!
De a cimbi szeme felcsillan a maga pohara felett. 
– S akkor itt nincsen vége: legyenek a történetben Vénuszról jött emberek is!
– Ez még mindig smafu! – legyintett Heltai. 
De a cimbora elemében van, még mindig nem ért a listája végére.
– S akarjanak ők is a földi emberekkel micsinálni! 
Heltai felhorkant: 
– S mindez történjen mondjuk a Duna vize alatt, nem? 
A cimbora elégedetten az asztalra csapott: 
– Úgy ám! S ha már Duna, meg víz, akkor kapjon benne szerepet egy búvárharang is! 

Az összes grafika a könyvből való: Molnár István az alkotójuk

Heltai odaintette a pincért, majd a cimbora felé intett: 
– Ma már csak kávét vagy teát kaphat inni! Hozzon mindjárt két feketét, de nekem mellé még egy cserszegit is. Szódával. 
A pincér vigyorgott, térült-fordult, és letette az asztalra Heltai rendelését. 
A cimbora kavargatta a cukrot és tejszínt a feketében, majd Heltaira nézett, és kajánul megkérdezte: 
– És mikorra lesz készen? 
– Micsoda? – hökkent meg Heltai.
– Hát a több asszonyos, micsinálós, Vénusz-lakós, vízalatti történet? 
Heltai döbbenten nézett rá.
– Arról nem volt szó, hogy megírom, csak arról, hogy meg tudom-e írni!
– Tehát nem tudod! 
– De! Miért ne tudnám? 
– Akkor mikorra lesz készen? MI más lehetne a bizonyíték?
Heltai dühösen legyezett a karjaival:
– Mikorra, mikorra? Hát jövő hét ilyenkor már olvashatod! Na, elégedett vagy? 
Azzal dúlva-fúlva felpattant. Máris írni támadt kedve. 

*

Hát valahogy így tudom elgondolni. Máshogy nem nagyon lehetett. Mert az egész kilencvennégy oldalból, meg a minőségéből (mínusz képek) ez következik. 

Az van, hogy a műnek nem annyira nevezhető írásjáték tartalma egy az egyben ott van a fülszövegben. 

Egykedvűen telnek a napok a csillagvizsgálóban: az igazgató fiatal felesége rendre megcsalja idős és bárgyú férjét, az ifjú csillagászok legnagyobb örömére. Ám egy napon feldúlják ezt az unalmas, de békés idillt a Vénusz-lakók. Túszul ejtik a díszes társaságot, s bizonyos „jelekből” arra lehet gondolni, hogy az emberiséggel szexuálisan szeretnék felvenni a kapcsolatot. Legnagyobb csalódásukra a túszok sokkal inkább egymás iránt érdeklődnek.

Öt sor. Jól látod. S tényleg minden benne van, Az öt sor lényege a testiség. Az igazgató felesége összefekszik azzal, aki csak arra jár és egy csak egy kicsit is kedves és kemény vele (érted, kemény!), s aztán a Vénusz-lakók sem akarnak mást, csak azt.

És semmi más nem derül ki. 

*

Az viszont mindenképpen, a miértek és hogyanok válaszhiánya ellenére el kell ismernem, hogy Heltai stílusbravúrja elképesztő: egy másodpercig sem tűnt fel, hogy ezt a sci-fit a század, mármint a huszadik legelején írta a szerző. A szöveg és az ötlet ha nem is teljesen mai, de legalább a nyolcvanas évekből származik. a Monty Python, Boris Vian, Kurt Vonnegut neve jutott gondolkodás nélkül az eszembe a stílusáról. Meg egy kicsit Bohumil Hrabal. De ő, könnyen lehet, csak a Sörgyári capriccio lenyűgöző, megható kémény-jelenete miatt. Aminek úgy egyébként viszont semmi köze nincsen a jelen történethez. Kizárólag a csőszerűség. Ami egyébként emitt a csillagvizsgáló óriási teleszkópja. (Amibe az előkelő urak belenéznek, és mit látnak, na vajon mit? A csőbe szorult hölgy férje azonnal, alulnézetből is megismeri a látványt. Mondjuk én is megismerném Szerelmetesfeleségtársamat. De itt elhallgatok. Pedig lenne mondanivalóm. Itt lenne csak igazán!)

 *

Hofi Géza egyszer azt találta mondani, hogy amikor az orvos felírta neki a gyógyszereit, nem mondta meg,mire írja fel. Mire ő karba font kézzel, dacosan így replikázott: 
– Jó, de én meg nem mondom meg, hogy mire szedem! 

Valahogy így működik ez a könyv is. Az elején még felajánl néhány értelmezési lehetőséget, mi mindennek a paródiája (elsősorban a fontoskodó tudományé és a politikáé, másodsorban az álszent erkölcsé), de aztán sima kalandregénnyé züllik. Annak viszont annyira nem megfelelő. Marad tehát az én verzióm: semmi különöset nem érdemes rajta/benne keresni, mert csak egy borozás fogadásának a túltolt végterméke. 

Ha nálunk lebocsátanak egy búvárharangot, az leér a tenger fenekére, de tovább nem mehet, mert ott vége mindennek. A Vénuszon másként áll a dolog. Ha ott lebocsátanak egy búvárharangot, az sohasem éri el a tenger fenekét, mert azon a vízgömbön a tengernek nincs feneke. Ellenben a harang egyre mélyebbre süllyed, mindaddig, amíg a másik oldalon napfényre kerül. És most már a dolog roppant egyszerű. Ahelyett, hogy fölhúznák – tovább eresztik. És ha a kötél elengedő hosszú, a harang leér a Földre…(22-23.)

*

A gellérthegyi obszervatórium igazgatója dr. Bütsüd Kajetán volt. Köztünk marad ugyebár, de ez az ember annyit sem értett a csillagászathoz, mint én. Pedig én csak elég keveset értek hozzá. Mindazonáltal öt nevezték ki igazgatónak és nem engem, mert Kristóffy belügyminiszternek valamikor húsz év előtt, mikor a kormány még nem állt olyan erősen, mint ma, fontos politikai szolgálatokat tett.0
Dr. Bütsüd Kajetán e szomorú időkben a kormány szolgálatában vesztette el a fél szemét és a bal lábát. Minek szépítsem a dolgot: dr. Bütsüd akkor főispán volt, a fene a pofájába. Ezért lett az obszervatórium igazgatója harminchatezer korona évi fizetéssel és semmi tudománnyal. (11.)

*

Volt hat Brixton-féle teleszkópunk, amelyeken már oly közelről láttuk a Holdat, hogy az egyszerűen undorító volt. Sohasem hittem volna, hogy ennek a nyájas égitestnek, amely szelíd pásztorként legelteti a csillagok ezüstös nyáját, olyan rücskös a pofája. (5.)

*

S azért, na, a végén, hogy a maga mindennapi betevőjét a Vénusz-lakóknál elérő, megkapó anyabáróné annyira elégedett azzal, amit a vénuszkák nyújtanak neki, hogy úgy dönt, a mennyei örömökért el is hagyja a Földet. Erre mondják, hogy fajtalan? A vénusziakkal való kufirc vajon melyik ágaboga az LMBTQ-nak? Vagyis a báróné döntésével Heltai messze-messze megelőzte a saját korát. Előre a szebb jövőért, kedves állatbarátok! 

* 

Szex. Na, jó, élcelkedés, kajánság, mosoly, sandaság nélkül, pár szót róla! Pár szót, mondom, miközben erről szól az élet. Mondj valamit, bármit, ami fontosabb ennél! Oké, az egészség! De ezen kívül?

Csak az mondja, hogy túlértékelt, a helyéről kimozdított dolog, akinek nincsen rendben, vagy akinek abszolút működik. Az elsők a saját, zsigerfacsaró hiányukat leplezik, a másodikak meg nem is tudják, milyen jó nekik a többiekkel ellentétben. 

Idéztem már a megboldogult, tiszteletre méltó Szigeti Jenőt, egykori lelkészemet. 

A szex a házassághoz kevés. A váláshoz bőven elég. 

De egy lépéssel tovább is mehetünk: a helyzet az, ha a testiség rendben van egy házasságában, kapcsolatban, akkor nagyjából minden rendben van. Ahogy Ofi barátom mondta: egy kapcsolat hőfokát simán megmutatja az intimszféra működésének mikéntje. Vagy működésképtelensége. 

Én világéletemben imádtam a női testet. Mint olyat. Van egy ideám, egy nekem tetsző optimum, de ha egy látvány, egy alak, egy forma megfog, simán el tudok szakadni az ideámtól. S nem nagyon tudok szebbet elképzelni a női testnél, ha szép. Na, jó: egy tájat talán. De bármikor felcserélem a női testtel. 

Azt is szeretem, ha kontaktban vagyok a női testtel, a legigazibb, amikor kölcsönös a kontakt. 

De mert a női test szentség, nem árucikk, még inkább nem ócska bazáriság, az önmagáért való ábrázolását soha nem kedveltem. Még a pornót is jobbára csak úgy, ha volt benne legalább szikrája az érzelemnek. Mert na, igen, a testiség űzhető érzelmek nélkül is, persze, csak éppen a érzelmek nélkül a lényege vész ki belőle. Volt néhány egyéjszakás kalandom, de azt sem bánnám, ha nem lett volna, mert majdnem olyan, mintha nem lett volna. 

Szerelemmel, és ez nem lózung, a testiség szentség. Azért nem lózung, mert még a Biblia is ezt mondja róla. Olvasd csak el az Énekek énekét! Meg fogsz lepődni! S a menyasszony a bibliai szimbolikában az egyházat jelképezi, a vőlegény pedig Jézus Krisztus. Ezt add össze! 

Ám a helyzet a következő: Heltainek ebben a könyvében nem leltem nyomát a szexualitás nyakra-főre alkalmazásának. Hacsak nem a cimbivel való beszélgetés, a cimbi kekeckedése inspirálta a nyakra-főrét még a vénusziakkal is. 

Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1998, 94 oldal · ISBN: 9634230180

4/10

Hat napja itthon vagyok, és mintha csak tegnap óta lenne. Szerelmetesfelségtársam dolgozik, én meg csak henyélek. Tegnap könyvtárban jártam: valahogy úgy vártam, hogy mehessek, mint egy kisgyerek a születésnapját. Hoztam is haza rengeteg mindent. Ilyenkor nézek szembe a ténnyel, mennyire függő vagyok. S hogy mennyire nincsen semmi, ami specifikusan érdekelne: ahogy elmegyek a polcok előtt, gyakorlatilag bármelyikről tudnék olyat leemelni, ami érdekelne. Miközben itthon van a tengernyi olvasatlanság. Bár így, hogy három polcot átvittünk Csemete volt szobájába, már nem tűnik annyira zsúfoltnak az immár nappali. 

Tegnap újrahúztam Szerelmetesfeleségtársam laptopját. Úgy zúgott (és még mindig), hogy csuda. Mondom, koszos, poros, kap új proci-zsírmatricát... Szétszedtem, összeraktam, kapott, de még mindig ugyanúgy zúg. Mindjárt elszáll. S mert nem az agy melegedése lassított borzasztóvá, újra is húztam rajta mindent. Hiába ssd, el voltam vele jó darabig, pedig még csak nem is túl komplikált az újratelepítése. Nem is tudom, mivel ment el az idő... S még drivert kell rajta frissítgetnem, meg egy komplett mentést összehozni. Az itthoni hálózat láthatóságáról nem is beszélek: még nem jöttem rá, miért látják/nem látják egymást a gépek. SzFT gépe a renitens: látszani akar, látni nem. Miközben a másik két gép simán kommunikál egymással. Ráadásul nem jöttem rá, Win10 alatt hogyan a fenébe kell hálózaton levő eszközre keresni. Miközben már a Win10 is kint van a divatból. 

Na, ugye! Ahogyan azt is csak később néztem meg, mi mindent írt még Téti úr. Hát, 2018 óta nem tétlenkedett: tizenhét, azaz 17 könyve jelent meg. 

Szemmel látható, hogy Téti úr eddig gyermek - és ifjúsági könyveket írt. Eleddig ez az első felnőtteknek szóló könyve. Mármint ez, az Időtlen rend. Egyébként vállalkozóból lett íróvá, és az írás mellett önvédelmi sportol. Nem akármit: eskrimázik. Vagy hogy kell mondani... De már nem vállalkozó. 

TIPOGRÁFIA, TE DRÁGA, AVAGY AZ ELSŐ BENYOMÁSOK MEG A MÁSODIKOK 

Az Időtlen rend, rendben van, hogy hatszázhatvannégy oldal, de nagyon féltégla könyv. De nagyon. Szerencsére kemény fedeles, masszívan kötött könyv: eszébe sincsen széthullani. Mert aki olvasni kezdi, az nagy eséllyel cipeli magával mindenfelé. 

Nem értek a papírtípusokhoz, ahogy az áraikkal se vagyok tisztában, de ezt a könyvet simán el tudnám képzelni ha nem is bibliofil, de valami sokkal vékonyabb papíron is. Csak hogy nyávogjak már valamin. Vagy hogy a fáradt kezem ne nyávogjon olvasás közben. 

Ha már így belejöttem: az elején belelapozva nagyon furcsa v tipográfiai elgondolás, hogy van egy színes előzéklap, de nincsen utána szennycímlap. Illetve nem egyértelmű, hogy van-e, mert ugye a szennycímlapon nincsen kiadó megjelölés, csak a belső címlapon. Nos, itt kiadó megjelölés nincsen (tehát ez a szennycímlap), de a túloldalt máris a kolofon van (vagyis ez mégis a belső címlap). 

A Prológus viszont szembántón az oldalpár bal felén kezdődik. Ahogyan aztán az első két fejezet is. A folytatólagosság miatt mondjuk csak az első baloldali kezdés zavaró.

Bár a fejezeteknek konkrét címei vannak, nem csupán számokkal jelölte őket a szerző, tartalomjegyzék mégsem került a könyvbe. 

A külcsínt illetőn több kritikai észrevételem nincsen: klassz a betűtípus, illik a tartalomhoz, jó a betűméret megválasztása is. Csak néha csúszik be egy.két fattyú- vagy árvasor ide-oda, de fátylat rá, ez annyira már nem zavaró. Szóval semmi kritikán alulit nem tartalmaz a kötés vagy a tördelés. 

S mindvégig az első kiadásról beszéltem. Lehet, a másodikban ezeket a hibákat már helyretették. 

MŰFAJI BEHATÁROLÁS, AMI EGYBEN FIGYELEMFELHÍVÁS IS

A kötet kinézete keltette következtetéseim majdnem stimmeltek. Legalábbis ha a fülszövegre gondolok. Amire egyébként csak úgy száz oldal elolvasása után pillantottam rá. 

Az ​Időtlen rend lenyűgöző tanmese az emberi képességekről és korlátokról, a döntés hatalmáról, valamint a társadalmi rendszerekben rejlő kihasználatlan lehetőségekről. Filozófia keveredik a kalanddal, dráma a romantikával, fikció a valósággal ebben a monumentális eposzban. 

Az Időtlen rend fantasy. Vagy valami ilyesmi. De lehet filozófiai kalandregény is. Ami képtelen szóösszetétel mindkét része egyformán lényeges, hangsúlyos és igaz. Nagyjából.

A magam részéről jobban szeretném az utóbbinak tudni, mert a fantasyt nem szeretem, és ez a regény tetszett, s mert a filozófiai kalandregény sokkal intelligensebben hangzik. 

– Mit olvasol? 
– Fantasyt. 
– Ja, csak kard, vér, sárkány, orkok, törpék, boszorkányok... 
Lefittyedt ajakkal. Ugye, milyen semmitmondóan sablonos? 

– Mit olvasol? 
– Filozófiai kalandregényt!
– Azta'! A kettő Egyszerre? Nagyon unalmas? 
– Ne viccelj! Párhuzamos világok, identitás-keresés, valóságértelmezés, harc, küzdelem, halál, üldözés, menekülés... Hogy' lenne már unalmas? S közben még a technikai, információs mindennapjaink elembertelenedett világának éles kritikája is! Meg képzelj el egy középkori világot, ahol metró jár, meg motorbiciklik vannak! 

Ugye, mennyire más? Ugye, mekkora a különbség? 

Azt állítottam, ez egy filozófiai kalandregény. Filozófiai fantasy-kalandregény. De nincsen benne semmi lila filozofálgatás. Csak egy kis, de tényleg kicsi kvantumfizika, egy kis pszichológia, egy kis ismeretelmélet. De nagyon pihe-puhán a cselekménybe csomagolva. Az elején. Hogy aztán a végére sajnos nagyon mássá váljon.... :-(

NEVEK HÁBORÚJA

Nem mondom, hogy mindig képben voltam . A cselekmény nem hozott zavarba, csak a ki-kicsodával és a ki a kinek kijével volt bajom. 

Például az egyik első jelenetben megjelenik három figura, akik a mindvégig a főhős körül sertepertélnek. Oké, rendben, utólag visszalapozva tudatosítottam, hogy a regény történetében fontos és befolyásos szerepet játszó családok sarjai, de a folyamatos olvasás közben még nem tudtam, hogy ezek a családok később hűdelényegesek lesznek. Így át is siklottam a bemutatkozáskor említett neveken. Hogy aztán a a kétszázsokadik oldalon, egy össznépi társadalmi dzsembori leírásánál meghökkenve konstatáljam, hogy nicsak, ezek azok? Tényleg ennyire főcsaládok csemetéi? Akkor lapoztam vissza az első jelenethez, hogy tényleg ugyanazokról van-e szó. 

Nem kevés szereplővel zsonglőrködik a szerző. Olyan kis Trónok harcás szereposztás-mennyiséget képzelj el. Az író kivívta a tiszteletemet, hogy simán vágta, a ki kicsodát. Én nagyon sokszor töprengtem, hogy ki is az, akiről olvasok? Egy névjegyzék simán ráfért volna a cselekmény értelmezés-segítésére a likas memóriájú/figyelmetlen olvasók miatt. Sajnos, nincsen ilyen. (Még mindig az első kiadásról beszélek.) Ezért figyelni vagy lapozni kell. Ha e-bookban olvasom a sztorit, alaposan meg lettem volna lőve. 

Ráadásul az a benyomásom támadt, hogy több hasonló hangzású névvel akadtak szereplők. Most csak azért sem keresgélem meg ezeket a neveket, vedd úgy, hogy egy felületes, slendrián, lusta, mezei olvasó netán megalapozatlan véleményét olvasod. De van egy olyan blikkem, hogy a legtöbben így olvasunk. S mivel ezt fogalmam sincsen, mire alapozom, minden bizonnyal csak önmagamból kiindulva mondom. 

KÖZHELY: A KEVESEBB TÖBB. AVAGY SZEREPLŐK ÉS KÖRÜLMÉNYEK

Mondom, rengeteg a szereplő. Gondolom, a világ leírásának, felépítésének az érdekében. A részletesség miatt. Meg annak bizonyítására, hogy a Nagy Bűvész, az író mindent a kezében tart. Amit nem vonok kétségbe. Csak nem feltétlenül nyűgöz és még nem feltétlenebbül köt le.  

Valahol a négyszázadik oldalnál kezdtem fáradni, ott ahol a szexrabszolgának eladott kislány történetét fejtegeti a Nagy Bűvész. Egyrészt nem nagyon érdekelt a tragédia. Másrészt, bár nem tudtam, milyen szerepe lesz a főháremhölggyé válni akaró kislánynak, de teljesen feleslegesnek véltem a nagggyon részletes leírást. 

És na, igen, a részletes leírás. Annyi van belőle, mint ridegen tartott, falusi kutyában a bolha. Téti István rendkívül alaposan képzelte el az általa alkotott világot. S az alapos elképzelését nem tartotta meg magának, a könyvét olvasó élvhajhászoknak meg is kell ismerkednie az alaposságával. 

S szóval, itt lehet elveszni a részletekben. Mert a tengernyi, részben indokolatlanul becitált szereplő és a becitált szereplők általi terek cizellált bemutatása egy idő után fárasztóvá válik. Talán az, hogy Táti bizalmatlan az olvasóival szemben: nem hiszi, hogy van fantáziájuk, ezért aprólékosan bemutatja a palota vízköpőinek a művészi kidolgozását, meg hasonlókat, olyan szereplők bevonása után, akiket harminc oldal múlva már el is felejtünk. Hogy amikor néhány másodpercig ismét felbukkannak törhessük a fejünket, hogy hol is láttuk utoljára, és a fenét is csinált ez a szereplő.

FÜSTBE MENŐ IDENTITÁSOS, DÖNTÉSES, FILOZOFIKUS MONDANIVALÓ

Volt, akadt, lett egy nagyobb bajom is. A regény elején asszondtam, ide nekem a párhuzamos világos, identitásos, döntéses filozofikus fantasyt! Amiből aztán lett politikai kavargásos, bányakoncessziós, gazdasági spekulációs, sivatagi gyakoglásos, víznélkülis, deszomjasak vagyunk unalom.

Azon kaptam magam, hogy az izgalom, tudod, a a párhuzamos világos, identitásos, döntéses filozofikus tartalom kezd foszlani, mint a napmelegtől illanó ködfátyol. S marad a szereplők hosszú vándorolgatása, meg újabb és újabb szereplők bevonása. 

Mondjuk azt jó tempóval kapta el Téti úr, az eseménytelen turistautat mikor kell végre megszakítani valami kis akcióval, hogy ne csüccsenjen végleg iszapba, amit olvasunk. 

De a négyszázadik oldal környékén elpárolgott a reményem, hogy az a vonal, szál, mondanivaló marad a fókuszban, ami miatt érdekelni kezdett az egész féltéglányi alkotás. 

Hazugság lenne azt állítanom, hogy nem tér vissza a misztika. S ezzel el is szóltam magamat. A misztika szóval. Mert a párhuzamos világos, identitásos, döntéses filozofikus mondanivaló eltolódik „a keleti filozófia, a védikus írások és az óegyiptomi, magas szintű spirituális technikák” felé (ahogyan a szerző az utószóban mondja). 

De ez utóbbi három soha nem foglalkoztatott annyira, mint az előző három. Ráadásul az ötszázadik oldaltól, egyre jobban és jobban csillapodó érdeklődés hiányában már nagyon felületesen olvastam. 

Azzal az információval már a törzsszövegen belül sem tudtam mit kezdeni, hogy a főszereplő felmenői magyarok voltak. Meg azzal sem, amit a szerző az utószóban ehhez hozzátesz: a párhuzamos világ birodalmában a vezető réteg neveit kizárólag régi,pso magyar nevekből válogatta ki Táti úr. Maximum kicsit átírta őket, hogy ne fessen annyira magyarosan (Hümér - Humer). 

Félreértés ne essék: semmi bajom az ilyesfajta magyar-bevonással! Sőt, mi több, mi az hogy, nagyon is kedvemre való. Csakhogy itt nincsen jelentősége. Vagy ha van is, nem derül ki, hogy micsoda. Sőt, ez által még zavarosabb a kép. Mert oké, a mi világunkból származó főszereplőnek a felmenői magyarok. Oké, a párhuzamos világ birodalmának a vezető rétegének is van köze a magyarsághoz (na, de ott, a párhuzamos világban? :-O ), de ebben a kötetben nem derül ki, hogy micsuda is. A cselekmény jócskán kérdéses, motiválatlan, illetve valahogy nem annyira a belső összefüggésekből fakadóan motivált függővége előrevetíti, hogy lesz még itt kalamajka, meg szellemi magyarázat, kérem szépen! 

A kérdés már csak az, jómagam kíváncsi leszek-e rá? 

SZERKEZET

Igen, ha nem, akkor a regény szerkezete miatt nem. Valahogy nem a központi konfliktus körül kavarognak az események. Van ez birodalom. Ahol a létminimum alanyi jogon jár mindenkinek, ahol béke, rend és nyugalom van. De ahol mégis vannak elégedetlenek. Akik, ahogy az utolsó lapokon kiderül, nem csupán létminimumot, hanem kötelező bérminimumot is akarnának az elégedetlenkedők, meg napi,maximum nyolc órás munkaidőt, évi húsz nap kötelező szabadságot, a gyerekek képességek szerinti támogatását, a vezetésben kinek kinek a képességei és a születési társadalmi rangja szerinti részt vételét, a nőknek a férfiakéval egyenlő jogait, szólás- és véleményszabadságot, stb., stb.

Ezeket olvasva nem tudtam, ásítsak vagy idegenkedjek. Még szerencse, hogy túl voltam a kritikus négyszázadik oldalon, és leginkább már csak legyintettem. 

Szóval szerkezet. A négyszázadik oldalnál fáradtam abba is bele, hogy keresgéljem, mi is a konfliktus. Mert az, hogy a mi világunkból való főszereplő keresgéli az avilági identitását, hogy mi lesz ott belőle, ha nagy lesz. Ezt valahogy nem sikerült elkapnia a szerzőnek. Csordogált előre ezer szereplővel, a vízköpők csuda részletes leírásával a cselekmény, csak éppen olvasóként lövésem sem volt, miért is kellene izgulnom azokért, akikért izgulnom illene. S hogy mi is lenne az a feloldás, aminek a végén örülnék. Amikor még az sem jutott el a tudatomig, igazából mi a konfliktus? 

Összefogom a szálakat! A regény piszok jól indul. A cselekménye érdekes, a felvetett kérdések szellemi ínycsiklandozók. Aztán a szerző nekifog felépíteni a világot: ennek bevezetése a hightech középkorral, a feudális kapitalista jóléttel teljesen remek. Aztán az egész elmerül a részletekben és az elképesztő szereplőmennyiség gerjesztette, túlbonyolított, unalomgerjesztő, érdektelenségig vitt követhetetlenségébe. Hogy aztán a legvégére még a felvetett pszichológiai, fizikai kérdések is ásítozós spiritualitásba torkolljanak, a folytatás fenyegető rémével együtt. 

Nagyon kár ezért a regényért! 

Kimberly Works, Budapest, 2022, 664 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786158172370

5/10

2024 húsvétja. Már nyílnak völgyben a kerti világok, már levelet hoz a könnyező pálma a tévé mellett, napról napra jobban és mindjobban kitárulkozva. 

Nem azért mondom, de a jelen könyv borítójának a jobb szélén feltűnik egy pont ilyen pálma. Keressek összefüggéseket, vagy a kényelmességemet ismerve, inkább maradjak félülfekve a kanapén, és higgyek abban, hogy a pálmák itt-ott mindössze a véletlen fintora felém, nem a téridő kontinuum figyelemfelhívó grimasza felém. 

*

Hallgas Sleeping Pandora-t! Nagyjából bármelyik lemezüket. Nagyon kellemes, instrumentális muzsika, valahol a a fogyasztható pszichedelikus muzsika és a progrock határvonalán. Odafigyelve sem ürül ki, de háttérzenének sem idegesítő.. Szóval hallgass Sleeping Pandora-t! Ha van is bérmi jelentősége (nincsen, mert eddig bármit tettem be tőlük, tetszett) én éppen ezt hallgatom. 

*

Tegnap megtettük a szokásos Duna-kanyar körünket, Szobtól Verőcéig, Nagymaroson hekk, Duna-parti csicsika, útközben telek végéről árult házi almás rétes. 

Soha nem fogom megérteni: tizenhét éve szeretem őt, Szerelmetesfelségtársamat, és még mindig nem untam meg vele lenni. De egyáltalán nem. Tegnap is csuda jól éreztem magam, pedig semmi különös nem történt, vonatoztunk, eszegettünk, iszogattunk, tekertünk, fotóztunk, mindezt kényelmesen, ráérősen, úgy, hogy fél hét felé már itthon is voltunk, készülődhettünk a vacsihoz.

*

Viszont bizonytalan vagyok még benne, csak kétségem támadt tegnap este, de azt hiszem, a pénteken csinált, sűrű bablevesünk nagy eséllyel megbuggyant. Az ördög vigye el! Elvitte.

TÖBB BAJ IS VAN A MÁSODIK RÉSZEKKEL

Leginkább az, hogy nem hatnak, mert nem hathatnak az első részek újdonság varázsával. Ami az első részben meglepő, meghökkentő, varázslatos, elképesztő, új nézőpontú, ábrázolásmódú volt, az a második részben már ismerősként köszön vissza. Meghökkentés, meglepetés, az újdonság ereje nélkül. Láttunk, halottunk, tapasztaltunk már hasonlót, hiszen túl vagyunk az első részen. 

Vagyis vannak már elvárások, de ezeknek megfelelni tulajdonképpen lehetetlen. 

Ugyanis ha a második rész hozza az első színvonalát, és annak eszközeivel él, akkor kétségtelenül önismétlő. A módszer, a keretek, minden ugyanaz, csak más a konfliktus és a cselekmény. De mert minden ugyanaz, már nem annyira izgalmas, nem annyira humoros, nem annyira elképesztő, minden nem annyira, mint az első részben. Ez nem hiba, hanem nagyjából megugorhatatlan feladat. 

Még rosszabb a helyzet, ha a második rész nem eleve része a koncepciónak, nem alapból tervezett, hanem csak  az első rész sikere szülte. S nem a feszítő, kirobbanni készülő alkotói mondanivaló. De bármelyik folytatási indítékról van is szó, a váz már úgyis áll, a keretek, szabályok megvannak, csak új tartalmat kell beletölteni. De még az új tartalom sablonja is készen áll, csak jól kell megválasztani,mi kerül bele. 

*

A helyzet nem jobb( sőt!), akkor sem, ha a második rész elszakad az első sablonjatiól, stílusától, alakjaitól, humorától, világától. Mert akkor meg könnyen lehet, hogy éppen azt hagyja maga mögött ami miatt sikerré vált az első rész. 

*

Vagyis leginkább az a kérdés tehető fel: miért is születik a második rész? A siker puszta megismétlésének a vágya ritkán szül második sikert, bár az első siker lendülete, kétségtelen, még viheti a második részt is egy darabig. 

A második rész leginkább akkor tud az elsőhöz felnőni, ha az alkotónak további mondanivalója is van. 

Ha csupán megtöltendő, a sorozatra jellemző kliséi vannak, akkor van baj. Vagy ha nem is baj, de fanyalgás, szájhúzás, ásítás vagy felháborodás, ökölbe szorított kéz, morgolódás, hogy marha nagy átvágás volt. 

*

Namost: a kérdés, hogy az EPIC 2., az Elmék ​labirintusában melyik fajta második részbe tartozik? 

AZ ELSŐBE

Ehhez kétség nem fér. Mert voltaképpen minden marad a régiben, a történet is onnan folytatóik, illetve onnan veszi kezdetét, ahol az első befejeződött. Gyerekek, suli, különleges képességek, világuralmi tervek, miegymás. 

Valamelyest változtatott, mert változtatni szükségszerű tartalommal. Ezúttal is egy szellemi tanítás elfajzott ága lesz az ellenség. Csak minden sokkal brutálisabb, s valahogy minden sokkal... hm... mi erre a jó szó.... spontánabb, talán. 

Az alapszitu, hogy a srácok közül az egyiket elrabolják. Az autista fiút, akit mindenki szeret. (Csóválom már itt is a fejemet, majd mondom, miért.) Egy szívvel szavazzák meg, hogy nyomás és iszkiri, az autistát meg kell menteni. És megmentik. 

A megmentés közben derül ki, hogy egy valójában is létező, a Waldorf iskolákhoz köthető szellem irányzat, az antropozófia elfajzottsága akar csuda nagyot lépni. Ezúttal nem a magyarság ősi múltja van terítéken, hanem az ősi Közel-Kelet manicheizmusa, a Nagy Sötét Erő adott időközönkénti megtestesülése van terítéken. Az elrablás is ezzel kapcsolatos. 

Rudolf Steiner, az antropozófia atyja és abszolút prófétája

Pörgés van, akció van, fordulatok vannak, az olvasást abbahagyni nem lehet, de közben van fanyalgás, fejcsóválás, meghökkenés, kétségbe vonás. 

FOGYÓ LENDÜLET

Mi a baj, mik a bajok? Talán az a két kötet között eltelt évek. Van egy mesesorozatom, Zsomborról a kertészről, aki tud beszélgetni a növényekkel és az állatokkal. Tizenvalahány Zsombor-történetet írtam eddig. Az első tízet szinte egy lendületből. A maradékokat meg hellyel-közzel, akkor-akkor. S a későbbi történetek írásakor nagyon nehezen tudtam felvenni az első ciklus történeteinek a stílusát. (Megelőlegezve magamnak, hogy van stílusa az írásaimnak.) Csa-csak sikerült, de újra kellett olvasnom önmagamat, hogy vissza tudjak illeszkedni az egykori lelkiállapotba, és a Zsombor-történetekbe. S nem vagyok benne bizonyos,hogy teljesen sikerült. 

A stílussal az EPIC 2. esetében nincsen baj. Kicsit trágárabb, vastagon brutálisabb, de nagyjából ugyanaz mint az első rész stílusa. Az indítékokkal van az igazi baj. Több esetben. 

*

Kezdve ott, hogy az alapprobléma már cöccögős. Megpróbálom összefoglalni. A legegyszerűbb a könyv szavaival. Lehet, hogy ez erőteljesen spoileres, de enélkül nem érted meg az alapkonfliktust. A lényeg, hogy a gonosz x évente megtestesül a Földön, és vannak, akik ezt tudják és bármilyen eszközzel meg akarják akadályozni. A gonosz neve: Ahrimán. 

– Ahrimán, hierarchikus szellemi lény. A világ megrontója.Rudolf Steiner többször utalást tesz rá, hogy mindhárom hierarchikus szellemi lény csak egyetlenegyszer testesül meg az emberiség fejlődése  során. Lucifer a Krisztus előtti harmadik évezred elején inkarnálódott Kínában. Majd az éteri napisten,
vagyis Krisztus lényét hordozta Jézus az úgynevezett golgotai misztériumban Palesztina területén. És a Krisztus utáni harmadik évezred elején eljön, testet talál magának a nyugati világban a manipulatív gonosz, Ahrimán is.
Röfi megint hallgatott kicsit.
– Ezt írják. Mármint ezt maguk az antropozófusok írják, egy weboldalról olvastam. Várjatok,  megnézzük, mit mondanak erről a nem bolondok.
Most csak egy pillanatra volt csendben Röfi.
– Hübazmeg! – szólt komolyan azután.
– Na, mi van, mondjad már! – kiáltott rá János.
Röfi megint olvasni kezdett.
– Ahrimán. Pusztító szellem, a gonosz istene, a rossz princípiuma a különböző perzsa vallási hagyományokban, többek között a manicheizmusban és a zoorasztrikus kánonban. Eredeti 
nevén Angra Mainju, közép-perzsa változatú megnevezése szerint Ahrimán. A harag, a kapzsiság és a hazugságok megtestesítője. Romboló erő, ami elpusztítani igyekszik mindazt, amit a jóság szelleme, vagyis eredeti nevén Ahura Mazda felépített a világban.

Hiszem, ha akarom, és akarom hinni, de valahogy mégsem vagyok meggyőzve. Akkor sem, ha valóban irdatlan marhaságokat tudunk elhinni, mi emberek. Legyen szó bármiről, vallás, tudomány, pszichológia, politika, filozófia (ajjaj!), bármi és akármi. 

Gondolkodtam, hogy a sötétség, a gonosznak, Ahrimán megtestesülésének a megakadályozása vajon tényleg gyilkolásra késztethet-e? 

Aztán eszembe jutott hogy a vérvalóban egy könyv miatt fatvát mondtak ki Salman Rushdie-ra is, meg tömegbe hajtottak kamionnal, meg francia papot fejeztek le a temploma oltára előtt... Szóval ölni bármiért lehet, csak kellően elborult elme szükséges hozzá. De valahogy mégse voltam meggyőzve. Akkor sem, ha később kap némi logikai megokolást a brutalitás. Még akkor is csóváltam a fejemet. Mintha a brutalitásnak kellene bármiféle logikai megerősítés... Na, hiszen! Szóval, ha akarom, lehet ölni a sötétség megtestesülése miatt. Hiszen csak megfelelően a végletekig kell vinni a dolgokat, és ölni bármiért lehet. Oké, ezt beláttam. 

De meggyőzve valahogy mégsem voltam. 

*

A brutalitást. A könyvben levő első gyilkosság képe, ha nem is égett bele a retinámba (ó, mennyire utálom ezt a szóösszetételt; de akkor miért használom?), de valahogy egyfajta jelképe maradt ennek a könyvnek. Egy katonát lőnek le, akivel a B Team előzőleg kapcsolatba került. Nem mondom el, hogyan, milyen végeredménnyel. 

De azt elmondom, hogy két jelenet megdöbbentett. Az egyik, amikor a barátjuk után nyomozó srácok valahol a nyóckerben egy menő rapperttől kérhetnek bármit, és ők az alvilág két hírhedt verőlegényét kérik, akikről legalább az egyikük tudta, mi minden van a hátuk mögött. Az, ami előttük. Hölgyeim és uraim: a Kránics fivérek! 

Sádi ekkor látta meg, hogy Ogre ott áll a légiós mögött. Mást nem látott, csak azt, hogy Ogre erősen tart valamit a kezében. Sádi lehunyta a szemét. Véletlenül se akarta nemhogy megpillantani, de tudni sem, hogy Ogre mit rakott a kétméteres deszantos hátába. Tizenöt centi pengehosszúságúnál  nagyobb volt, annyi bizonyos.

Tehát a verőlegények teszik is, ami miatt a srácok kérték őket.

Ez is zavaró, de még zavaróbb a B Team  viszonyulása a Kránicsokhoz. Amikor a skacok keze közé kerül egy rosszfiú fickó, akkor zajlik le az alábbi párbeszéd. 

Ogre [az alvilági, kegyetlen verőlegény] akkor meglökte a mellette ülő kalapos vállát.
– Vele mi legyen? – kérdezte.
Jánosnak [ő meg a B Team nyugodt, bölcs, visszafogott vezetője] eszébe jutott, amit Sádi mondott neki Segel gerjedelméről [tinilány molesztálása]. A fogoly szemébe nézett, miközben válaszolt Ogrénak.
– Legalább egy hétig ne tudjon beszélni – mondta. – Megvárjuk magukat az autóknál.

 * 

Amennyire szövetidegen volt a brutalitás megjelenése.a könyvben, majd B Teamnek az erőszakhoz való álszemérmes viszonya, annyira indokolatlanok voltak némely motivációk. Leginkább és legfőképpen a Team egyik tagjának a kiakadása és lepattanás a többiektől. Majd annak a megvillantása, hogy teljesen szembe fordult a Teammel. 

Hátrahőköltem, és azon tűnődtem, vajon miről maradtam le, hol vesztettem fonalat. A Lelépő Tag felindulása jogos, kap valahol, valakitől egy marha nagy pofont, ami fáj neki. Mindenhogyan. A pofont nem Team-tagtól kapja. De a gyűlölettel határos  dühét a Team-tagokra zúdítja. Üvölti, hogy utálja mindegyiküket, Zuzu, a Team egyetlen lánytagja meg „hülye picsa”. 

Nem vagyok álszent. Nem dicsőség, de használok trágár szavakat, szoktam káromkodni. Indokolt esetben filmben és könyvben sem zavar a trágárság. Ebben az esetben meg azért de, mert csak kísérlet történik az indoklására. De a kísérlet annyira erőtlen, annyira erőltetett, hogy az egész jelenet valótlanná, erőltetetté válik. Nem azért, mert a Lelépő Tag logikátlan. Az ember többnyire logikátlan. Akarva, akaratlanul az érzelmei vezérlik, és az érzelmek nem feltétlenül, és jobbára nem logikusak. De azért mégis van egyfajta felépítés a megjelenésükben, az általuk kiváltott reakciókban. 

S ez a három dolog, az Ahrimán-indok, a brutalitás és hozzá való viszony, majd a Lelépő Tag jelenete elutasító fejcsóválásra késztetett. 

*

Arról nem beszélve, hogy az első rész végső nagy csatája olyan fenomenálisan sikerült, hogy azt elég nehéz überelni. Hát, nem is sikerült. A befejezés ebben a kötetben olyan kis lapos lett. Úgy csuktam be a könyvet, ahogyan Szerelmetesfeleségtársam szokta konstatálni, ha nem kiemelkedően rossz egy film, hanem csak olyan elmegy-kategória: 
– Jó, ezt is láttuk... Együnk valami finomat? Csoki? 

MINDENT ÖSSZEVETVE

azt mondom, túl magas volt a mérce. Az első rész annyira remekül sikerült, hogy a második résznek esélye sem volt mellette. Különben is mondtam, miért képtelenség jól sikerülnie a második részeknek. Na, az EPIC 2 állatorvosi ló. Nem szakadt el az első rész bevált kliséitől, de amiben mégis újított, az pedig idegen test lett a szervezetében. 

Viszont mert SzTB jól ír, ír annyira jól, hogy az olvasója ne akarjon elszakadni a szövegtől, ha nem is fogja meg a fő konfliktus, mégis tudni akarja, mifene lesz a befejezés, akkor is, ha már tudja, hogy annyira nem lesz érdekes, amennyire várja... De végső soron a könyv letehetetlen. ÉS ezáltal a végén még nagyobb a hiányérzet... Ördögi kör. 

Nem tudom, lesz-e valaha harmadik rész. De az első rész tetszési indexe mindenképpen a kezembe fogja adni. Pedig nem szeretem a sorozatokat, az x-edik rókabőr nyúzást. És mégis... 

Menő Könyvek, Budapest, 2022, 272 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635841219

5/10

2024 nagypéntekje. Ezen a napon feszítettek meg Jézust. Hogy harmadnapon feltámadjon. Mennyire nem jó ez a kifejezés, hogy harmadnapon... Nem egy nap harmadán támadt fel, hanem a harmadik napon. Aztán a megfeszítésből, feltámadásból, megváltásból mára lett hímes tojás, meg tavaszjelkép, szaporodó nyuszika. Sonka, torma, főtt tojás. (Nálunk bableves lesz, két sonkánk is van hozzá.) 

Miképpen vész ki egy ünnep eredeti tartalma, hogy a talmi, csiricsáré győzzön, és a leglényeg elsikkadjon. 

*

Hosszú volt ez a rövid hét is. Valahogy egyre fáradtabb vagyok. Pedig még a hatvan is odébb van. És még minimum nyolc év munka, de inkább még több. Csüggesztő... 

*

A hét történése megint az unokám volt. Semmi különös, csak az egész lénye. A szépsége. Az együttműködése. Az önállósága. A mosolya. Csak a tartózkodásával nem nagyon tudok mit kezdeni. Minden egyes alkalommal meg kell győznöm arról, hogy a nagyapja vagyok, szeretem őt, nem kell tartania tőlem, elengedheti magát. Iparkodom ezt elfogadni, mert mást úgy sem tudok tenni. S reménykedem, hogy egyszer majd talán...

* 

Most minden Varga Judittal és Magyar Péterrel van tele. Szerelmetesfeleségtársammal nem vagyunk azonos platormon. Főleg, mert nekem nincsen platformom. Úgy különben Varga Judit szimpatikus nekem, Magyar Péter meg nem. De ez nem azt jelenti, hogy itt vagy ott van az igazság. Az egészet áthatja a politika, tehát senkinek sem hiszek, mert látni vélem mindkét oldal hátterét. És semmire sem vezető cirkusznak látom, ami most zajlik. Úgy minden oldalról. 

Most néztem meg egy ATV-s Schiffer András interjút. Schiffer azt fogalmazta meg a vége felé, hogy marha kevés, ha a hatalomra kerülés indoka az, hogy valaki, bárki, akárki leváltsa Orbánt és bandáját, mert lop. Mert a leváltás után ott a kérdés: most akkor hogyan tovább? 

És ezt kérdezem én is. Oké, a Fidesz, ha csak félig olyan, amilyen, akkor menjen. De ki legyen utána? Lengyelország példája mutatja, mi lesz egy balos váltás után. Különösen Ukrajnával kapcsolatban... Ahhoz képest a gyökeres családpolitikai változások, LMBTQ-dörgölőzések smafu.

A fenének politizálok, amikor nem szoktam...? 

A táltos szép könyv. Mindenféle szempontból, és minden giccsesség nélkül. Szép már a borítója is a maga egyszerűségében és szimbolikájában. Ágak, fészek, Nap, Hold, csillagok. 

De szép a mondanivalója is. Nem túl összetett, de nagyon szép: élni, élni hagyni, segíteni, tavaszt és nyarat csinálni mások életében, vállalni a sorsunkat: ezek a fő feladatai az embernek. 

S most kicsit bajban is vagyok. Mert úgy érzem, mindent elmondtam a könyvről. Miközben még semmit sem mondtam, csak annyit, hogy magyarság, meg annyit, hogy szép. 

Na, szedjem össze magamat!

*

Táltos születik. Még abban az időben, amikor itt voltak a beszélő sárkányok, démonfiak, meg boszorkányok, állt a Tetejetlen Világfa, tündérek jöttek-mentek, de legalább egy bizonyosan. Szóval a táltos mesés, varázslatos időkben született. 

Az alapszitu az, hogy a táltos arra született, hogy megmentse a világot, az embereket a húsz éve tartó téltől. Nem, nem klímakatasztrófa következett be, semmi Holnapután! A tél azért jött és maradt, mert az Öregisten valahová eltűnt, senki sem leli. (Ne is gondolj Nietzsche lelógó bajuszára és egy graffiti által pompásan megcáfolt, híres kijelentésére [Nietzsche halott – mondja Isten)! De a kereszténység Istenével is csak rokon az Öregisten. (Jó, Sütő András, meg a Kalandozások Ihajcsuhajdiában című remeke az eszedbe juthat.)

S mert az Öregisten eltűnt, így egy boszorkány, kapva kap az alkalmon, és lenyúlja, télbe megdermeszti a világot. 

A táltosnak be kell avatódni, mielőtt győzhet. Hát persze, hogy be! A boszorkány persze meg nem akarja, hogy beavatódjon, mert tudja, hogy az végzetes az ő számára, élet az embernek, napfény a földnek: vagyis bukás.

Sikerül-e megtáltosodni a megszületett gyereknek: ez a konfliktus és erről szól a cselekmény is. 

*

Viszont nem mondák irodalmi feldolgozásáról van szó. Parafrázisról sem. Szigeti-Kovács Tibor autentikus, saját világot teremt. Mert teljesen mai magyarul meséli el az eredeti mondák és mesék kliséit felhasználót magánmondáját, de úgy, hogy minden eleme, az egész szerkezete ismerősnek tűnik az olvasó számára. 

Úgy, hogy a végeredmény teljes egyben van, homogén, élvezetes, izgalmas. S/de mert mese, a végeredmény sem lehet kétséges. Szépirodalmi. Egyértelműen. Szépen. 

*

Egyetlen pontom volt elakadásom az olvasottak miatt. A szereplők ábrázolásával. Nem az összessel. S ez volt a zökkenet oka. Mert vannak szereplők, akik árnyaltak. Ilyen például a fiatal táltos segítője, az előző kivégzett táltos barátja. Összetett figura, egyéni motivációkkal, jellemvonásokkal. Amiképpen hasonló az egyik démonfi is, akit a táltos meggyógyít,aki példája lesz a jó tett helyébe-elvnek. S legfőképpen ilyen a boszorkány és a fődémon sárkány-gyermeke, aki utálja az anyja tetteit, az általa teremtett egész világot. Ez egy teljesen új nézőpont a mondákban is, a mesékben is. De SzKT olyan magától értetődőn teremtette meg a sárkány nézőpontját, motivációit, viszonyulásait, hogy egy másodpercig sem éreztem, hogy bármiféle ló... izé, sárkányláb kilógna emiatt. 

Szóval minden szereplő egyéniség, a puritánul gyönyörű, mai magyarban elmesélt, mégis valami különleges, csodás módon mégis meseszövegben. Mert bizony ez nagyon fontos jellemzője SzKV regényének. Meséjének. Meseregényének. Monda parafrázisának. 

Könyvének. 

Ám itt jön egy kis fekete leves. Mindenki egyéniség. ,(„Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!”) Csak éppen a főszereplő, a táltos nem az. Az ő alakja valahogy sematikus. Túlságosan mesei. Jellem nélküli, személyiséghiányos, egysíkú. Ő csak a táltos, csodás képességekkel, bár sebezhetőn, akiért (vagy csak az emberi világért, amit meg akar védeni?) aggódunk, izgulunk, de konkrétan nem tudjuk, milyen is ez a táltos, mint ember. Csak azt tudjuk, hogy ő hatalmas táltos. Pont. Szerettem volna szeretni, de nem sikerült. Emiatt. Ahogyan a többi, fenti szereplőt meg simán sikerült. A sárkányt és a táltos öreg segítőjét például nagyon. De az Öregisten a nyúlfarknyi deus es machina szerepében is egyéniség volt. 

Ciceró, Budapest, 2019, 232 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634321064

7/10

Nem volt tudatos választás, de miközben írtam ezt a bejegyzést, a Sula Bassana „Kosmonauts” című lemeze zsongott a fülembe. Dorombbal kezdődik. Olyan kis elektronikus révülés. Miközben a könyvben egy fia révüléses jelenet sincsen. De nekem mégis illik hozzá. 

Csak négynapos ez a hét, de úgy érzem, már az első két nap ledolgoztam az öt napot. Nem volt megszakadás, túlóra sem, csak olyan kis sűrű, kiszámíthatatlan, spontán volt a munka. Ugráltam egyik kocsiból a másikba, a harmadikba, majd vissza, vittem magammal a cuccaimat, és csak egyszer felejtettem el a papírjaimat is magammal vinni, amikor a nagyfőnök autóját hoztam vissza a külső-belső mosásból.

Rájöttem, hogy a jobban szeretem a kiszámítható dolgokat. Legalábbis a munkában. Az intimitásban nem. :-) 

De ismét megerősítem: csuda jó kollégáim vannak, és azért egészen más úgy dolgozni, hogy tudom, számíthatok rájuk. 

*

A lányom tegnap átküldött egy fotót az unokámról. A két éves és két hetvenhat napos Lili éppen az anyja telefonját nézi rajta. Azt már csak Szami üzenetéből tudtam meg, hogy mit néz és hallgat rajta. Hónapokkal ezelőtt Szerelmetesfeleségtársam talált egy nagy alakú képes könyvet az egyik könyvmegállóban. Mozartról szól. Minden oldalon van egy gomb, ami Mozart zenéjén keresztül mutatja be a különböző hangszereket. Lili sokszor előveszi a könyvet, és rendre visszatér arra az oldalra, ami a klarinétot mutatja be. A könyv szerint Mozart D-moll klarinétversenye szól ott. Szami tegnap este gondolt egyet, és elalvás előtt betette Lilinek az egészet. Egy statikus képpel. Lili a maga két év, hetvenhat napjával figyelmesen végighallgatta a majd' kilencperces darabot, ami nem pattogós, s bár csodaszép, de egyáltalán nem fülbemászó. 

Művész lesz ez a gyerek, akárki meglássa! 

*

A francia miniszterelnök katonákat küldene Ukrajnába. Erre Putyin meg atomot a gallokra. Kezd mindenki megőrülni. SzFT tegnap mutatott egy videót, a Nostredamus után talán leghíresebb jós jóslatairól. Alois Irlmaier-nek hívják. Hát, mit mondjak. Hátborzongató volt az egész. Nem, nem értettem mindent, de a lényeg, hogy lesz világháború, többen pusztulnak majd el mint az első kettőben, rövid ideig fog tartani, de aki túléli, utána születik, arra jó világ vár. 

Gyerekeim! Kicsi unokám! 

Még ha posztkeresztény állapotomban, a kereszténységem maradéka miatt sem hiszek a jósokban/nak. 

 Írta:  Antonio Serra   –  Rajzolta:  Claudio Castellini 

Amit az előző értékelésben írtam, azt nem írom le újból. Ha kíváncsi vagy rá, bizony oda kell klattyintanod. Bebebe! De én mondom, érdemes megtenned, remek egy értékelés lett amaz! Csak ne felejts el visszajönni! 

[...]

Megnézted? Elolvastad? Akkor ha nem is mindent, de sok mindent tudsz a sorozat történetének a hátteréről, főhőséről, tehát így szombat hajnalban én nem fogok bele az egy héttel ezelőtti magam önismétlésébe. Az összefoglalása az volt amannak az értékelésnek, hogy a Bonelli a Nathan Neverrel tartotta magát a saját receptjéhez: sci-fi klisék, szüzsék összefűzésével egy minden porcikájában ismerős, mégis új történetet teremtett. 

Ez a füzet a teremtés első pillanatából, 1991-ből származik. 

[...]

Amit a másik értékelésből kihagytam: az elbeszélés- és ábrázolásmódnak vannak erősen noire elemei is. Nathan Never magányos szervezeti magánzsaru, aki a felesége halála miatt magányos, és amikor nem a disztópikus hűderosszakkal harcol, visszavonul otthona magányába, a XX..századi lemezei és videókazettái közé, hogy permanensen retteghessen attól, hogy a szomszéd egyre növekvő kutyája a kerítésen átugarva valahogyan bejuthat a lakásába és pótolhatatlan veszteséget okozva kárt tehet a fenti gyűjteményében. 

Ez persze most se nincsen másképpen. Ennek érdekében kicsit szemérmetlenül még Frank Miller fekete-fehér technikáját is képesek bonellisíteni. A bonellisítés: van benne egy erős karikatúra-jelleg. A jobb oldali alakra koncentrálj. Elbeszélésmódban meg a kongeniális Watchmen-re.

[...]

Lássuk csak, miről szól ez az első első Nathan Never-füzet! A robotika három alaptörvényének a megsértésének a kísérletéről. 

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie,
hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak,
kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.

3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni,
amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.

A három törvényt nem valamelyik kormány robotikai minisztériuma fogalmazta meg, hanem Isaac Asimov a Körbe-körbe című novellájában. A robotika három törvénye így, ahogyan van, „elhangzik” a Nathann Never-történetben. Mert a sztori fókuszában a robotok állnak. Hogy felhasználhatók-e katonai célokra? Tudniillik az asimovi megfogalmazás annyira erős, hogy Nathan Never idejében (ami, olvasva az előző értékelést, kicsit zűrös:egy sokadik pápa naptárreformja szerint két dátum is lehet) törvényerejű törvény. (Hm, ez így fura... Mindegy, érteni fogod!) 

Ha egy android chip-agyába ezek a törvények nincsenek beleégetve, vagy kitörlődnek, a gép gyilkoló-masinává zülleszthető. Mert a vasnak, lítiumnak, nyáklapknak, chipeknek nincsenek erkölcsi gátlásai. A gép azt teszi, amire az embertől parancsot kap. S ha az ember gátlás nélküli, a tettei, cselekedetei is azok lesznek. 

Itt is van a csúnya bácsi, aki meglátja a módosított androidokban rejlő lehetőséget a hatalomhoz és a gazdagsághoz! 

[...]

A csúnya bácsi számításába persze hiba csúszik, mert itt van Nathan Never, meg a barátai, tudod, a dögös, kemény csaj, Legs, és persze az informatikus guru, a karikatúra-szerű Sigmund. 

S mert itt vannak, a végkicsengésben egy fia kételyünk sem lehet. Mint úgy általában az akció-cuccok esetében. De a kétségtelen végső kimenetelhez vezető út mégis mindig érdekes. Ha az forgatókönyv olyan, akkor még izgalmas is. Persze az a feszültség, az a dramaturgia, ábrázolásmód, ami a Watchmen-t Watchmen-né teszi, nos, az bizony nem sűrűn adatik meg. (Még a filmváltozata is csak súrolja a képregény erejét. Pedig nem lett rossz. Csak filmen valahogy mégis csak egy világmegmentős szuperhős-sztori maradt. Soha nem mélyedtem el abban, miért történt ez így.)

A gyilkos robot szüzséje közhelyes lett. Pedig izgalmas téma. Mára, a működő MI korában meg pláne. A FB hírfolyamom minden harmadik posztja arról szól, hogy ideje lennem MI-ra váltani. Lehet, nem telne el ennyi időm a posztok írogatásával, háttérinfók keresésével, miegymással... De ettől egyelőre lúdbőrzik a hátam. 

S ha gépek elszabadulnak, mi lesz? Hát mi? Terminator, Mátrix. Célszerűség, logika, újjászervezett élet. Izé... A célszerűségbe, a logikába az ember nem biztos, hogy belefér... 

Robi videójában döbbenetes pillanat, ahogy remélem, láttad is, amikor az érzelem nélküli gép torokszorító verset ír a kérésére. De olyat, hogy az csuda! (Lett is később alája muzsika, Ullmann Zsuzsa énekével. Vagyis a dal szerzői: Erdész Róbert – MI.) Vagyis érzelem nélkül is képes heves érzelmek kiváltásra és az érzelmeket művészi eszközökkel teszi. Mi a totál beaxarás, ha nem ez. Bevallom, számomra valamelyest fosika is. 

Azért az, mert tulajdonképpen mi a fenének az ember a rendszerbe, ha csak rendre elszúrja, tönkreteszi a dolgokat a hatalom és az anyagi javak utáni kényszeres vágyakozásával? Ha bármi áll is a rendelkezésére, csak vágyakozni, sóvárogni, morogni, depizni képes? Ha a létezése egyet jelent a bolygója kizsákmányolásával (amiképpen ma a klímakatasztrófa gurujai mondják, de te és én már tudhatjuk, hogy fele sem igaz, a király meztelen!)

[...]

Ez a képregény egyszerre él a fent említett két film alapkoncepciójával: a robotok ott állnak a jó és a rossz oldalon is.

Az egyikük, a C-09-es. (Majdnem D-209-es írtam, de az az ügynök, ugye, az egykori miniszterelnök, a Kárpátok Cicerója volt, aki Erdélyben cserepedett [sic!] fel, s aki akkor volt D-209-es, amikor még nem született demokrata, hanem kommunista volt).

A C-09-es hall és lát valamit, amit nem kellene hallania és látnia. A C-09-es, engedelmeskedve a belé kódoltaknak, engedelmeskedik a belé kódoltaknak és a jó oldalra áll. Mármint NAthan Neverére. 

Ezt azt eredményezi a számára, hogy tucattermékből hamarosan egy akció sci-fi-képregény másik főszereplőjévé avanzsál. 

Mondjuk a robot emberi feje nekem érthetetlen: ugyan ki alkotna egy robotnak középkorú, két oldalt kopaszodó manusbúrát? Amikor megformázhatja Kent, Richard Gere-t, Brad Pitt-et avagy bárki, aktuális bugyinedvesítő jóképűséget? De persze ez mellékes. 

Tán nem marha nagy spoiler, ha azt mondom, Nathan és a C-09-es barátokká lesznek. Majdnem azt mondtam: szeretet a fajok között. Aztán meg majdnem azt, hogy a robot nem élőlény, ezért fajtalan... Szép nyelv ez a magyar! :-D

Vagyis ember és gép között érzelmi kapcsolat születik. Hm... Nem akkora marhaság ez, mint ahogy hangzik!

[...]

Mi is maradt még? Mármint néhány képen kívül, amit nem hagyok veszendőbe menni, mindjárt mutatom őket. Azt hiszem, csak egy rövid összefoglalás. 

A sztori nem hatalmas durranás, de a maga mélységének megfelelőn átgondolt, akciódús inkább mintsem fordulatos. De az arányok, felhasznált, újrahasznosított elemek jól eltaláltak, ezért van valami kellemes bája. Az MI miatt mára meg aktualitása is. 

A rajzok a szokásosan realisztikus Bonelli-félék, de megengedve egy kis kipillantást a noir és a karikatúra felé. S meg kell elégednünk a szemrevaló realitással, újdonságot, újításokat nem szabad tőle várnunk. De az ábrázolás minősége, a nézőpontok semmi kivetnivalót nem hagynak maguk után. 

Szóval taps. Ilyesfajtából jöhet még! 

GooBo, 2019, 96 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072571 · Fordította: Koszoru Péter 

8/10

2024 márciusának az utolsó előtti hétvégéje. Megint hosszú volt a hét, s aztán meg úgy elsuttyant, akár a villám. Az utolsó két napja meg csuda meglepetéssel szolgált. A sofőr kollegina olyan logisztikai megoldásokkal élt mindkét nap, hogy csak lestem. (Szerintem a csütörtökiről írtam már.) Mindkét nap olyan javaslatai voltak a szállítások áthangszerelésére, amiképpen Gordiusz oldotta meg a csomó kérdését. S még ln tartom magamat logikusnak! Kezet csókoltam neki. Szó szerint. Megérdemelte. 

A szombat szombat volt: kávé, hajnali kelés, írás, olvasás, kávé, összebújás, kávé, főzés, film, csicsika, aztán átgurultunk Csillaghegyre, megszerelni Szerelemetesfeleségtársam édesanyjának a bringáját. Legalábbis a belsőt kicserélni. Kicseréltem. Aztán vettem észre, hogy az első is lapos... Sógor kompresszorral sem tudta felfújni a kerekeket. Nekem kézi pumpával sikerült. A kivett belsőt víz alá dugtam. Sehol sem eresztett. Xarnak pofon... De legalább rosszabb nem lett. Mire végeztem a kerékcserével és három pohár száraz pezsgővel, felkerekedett a szél, és megázás előtt gyorsan hazatekertünk. 

Ja és igen, egész héten a lengyel Millenium együttes zenéit hallgattam. Általában komplett albumokat szoktam lejátszatni magamnak. Azt tanácsolom, hallgass te is Milleniumot: összetett, mégis dallamos muzsika. Itt tudsz albumot választani. Kezdetben a „44 Minutes” albumot javaslom. A címadó szám, na, az valami überzseniálisan szép!

Oké, Greta Thunberg túltolt, rohadtul idegesítő, dogmatikus hisztériájától az első pillanattól felfordult a gyomrom, és nem tudtam nem kreált személyiségnek tekinteni őt. Ahogyan DiCaprio rendszeresen arcba tolt aggodalmait sem tudtam komolyan venni. 

De az a tény, hogy a bolygónk a pusztulás felé halad, kétségtelennek tűnik. S akkor még nem is a harmadik világháborúról beszélek, csak a környezeti hatásokról. Azt, hogy a nyarak egyre elviselhetetlenebbek, kétségtelen. Még akkor is, ha az infarktusom óta, a kapott gyógyszerek hatására normalizálódott a vérnyomásom és a pulzusom, ezáltal nem vagyok feltétlenül csatakos mindenütt, ha kisüt a Nap. Mert eddig ha csak rágondoltam, izzadtam, ha aktívan dolgozott, akkor pedig végem volt. De gyerekkoromban ha harminc fok feletti lett a hőmérséklet, pusztulni akart az egész Budapest, és egy az egyben lehúzódott a Balaton partjára. A 33 Celsius volt a felső határ, és mindenki úgy érezte, efelett nincsen élet. Manapság tudjuk, hogy van. Az, hogy melegszik a Föld, kétségtelen. A telek sem az igaziak, a tavasz és az ősz eltűnni látszik. 

A melegedés következtében a trópusi területek egyre élhetetlenebbek, fogy a víz. Nagy a szmog, megfulladunk. Túl sok a műanyag. Megesszük és feldolgozzuk ennek-annak a faunát. Pusztul a tenger élővilága. Fogy a kőolaj. Az atomenergia: na, ne már! Tudod folytatni? 

Erre jön egy környezetvédő (!) pasi, ez a Michael Shellenberger, és azt a katasztrofális rémhírt szövegeli négyszáz oldalon át, hogy, bakker, életben maradunk!

S ez a környezetvédő? Komám, ki a tőgy ez a manus? 

Michael Shellenberger megkapta a Time magazintól a „Hero of the Environment" (A környezet höse)  elnevezést. 2008-ban elnyerte a Stevens Institute of Technology Center for Science Writings,,Green
Book Award", Zöld Könyv Díját. Az IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) következő értékelő jelentésének meghívott szakértő bírálója. Az elmúlt két évtizedben számos energia és  környezeti témájú cikket írt a The New York Timesnak, a The Washington Postnak, a Wall Street Journalnak, a Nature Energynek. Alapítója és elnöke egy független, pártatlan kutatási szervezetnek, a kaliforniai Berkeley szék- helyű Environmental Progressnek.

– így mutatja őt be a könyv utolsó oldala

Vagyis úgy fest, bár ki tudja, milyen szinten, de otthon van a klíma-problémákban. A könyv címe viszont azonnal azt mondja, hogy van itt egy vaskos ellentmondás: ha a pasas A Környezet Hőse, hogy a viharba írhatott egy olyan könyvet, amely eleve megkérdőjelezi, hogy mind meghalunk? Szinte csalódást érzek... 

Bár kétségtelen, hogy miközben eleve derűsen kételkedem már mindenben és mindenkiben, az emberi tevékenység következtében kialakult klímaváltozás katasztrófája nem tartozott ezek közé. Mert az úgy adja magát. Felelőtlenek vagyunk, rohadt sokan vagyunk, még többen leszünk, megisszuk a levét. Kétségtelenül világos a kép, tiszta az ok-okozat. 

Gyűjtögettem képeket ehhez a bejegyzéshez. Itt az első csokor. 

Ahogyan egymás után megnéztem, miféle album lesz az összességükből, arra gondoltam, le kellene rövidíteni a folyamatot: megyek tehát és felkötöm magamat. Ennyire deprimáló volt/lett az összkép. 

Egyébként azzal együtt, hogy Greta az összes unszimpátiámat elnyerte, nem szabad alábecsülni a klímakatasztrófa-özönének pszichológiai hatását. Mert oké, itt vagyok ötvenhét évesen, s ha tíz éven belül elpusztul a bolygónk nagy része, akkor se biztos, hogy megérem. Persze, itt maradnak a gyerekeim, az unokám, s rohadjon meg mindenki, aki élhetetlen bolygót csinál a Földből, ahol nekik tovább kell élniük a halálom után! S még inkább akkor, ha a változásokat nem élik túl. De mi van azokkal, akik előtt még ott van a jövő, akik még nem éltek, nem voltak szerelmesek, nem alkottak, nem lehetett gyerekük, nem tehettek még semmi hasznosat, és a Föld állapotát nézve nem is lesz rá esélyük? Csoda, hogy Greta hisztizek és a kamaszkori depressziók döntő százalékának a hátterében a kilátástalan jövő lehetősége áll, és csoda-e, ha kis Gretak lefosizzák a jövőtől való félelmükben a bokájukat és szíre-szarra sírás közeli gyűlölet tombi-lombival próbálják változtatásra sarkallni azokat, akik kreálták őket? Már ha nem a sötét sarokba kucorogva remegnek a bekövetkezendők miatt. 

Nos, nekik Shellenberger könyve totális vigasz. Greta, megmaradhat az aktivitásod a klímánk védelme érdekében, győzködheted tovább az ökológia főembereit, hogy ne repülővel menjenek ökológiai világtalálkozóra Dubajba, s gondolják át, hogy érdemes-e átvágni repülő helyett hajóval az óceánon, ha utána a célállomásról a négy matróz repülővel megy haza! (Ha nagyon akarod, megkeresem a könyvben, melyik világsztár volt ez a képmutató észlény.)

*

Nagy a dilemmám, mit tegyek... Mert megtehetem, hogy végigveszem Shellenberger könyvben feszegetett témáit és ellenérveit. S akkor már e bejegyzéstől megnyugszol, és a nyugalom által vezérelten éled tovább az életedet, mintha mi sem tört volna. Mivel úgysem halunk meg. S akkor minek bármin változtatni, ha egyszer így is lehet folytatni? 

Ebben az esetben, mármint ha részletesen kifejtem a könyv érveit és ellenérveit, nagyon nem lesz rövid a bejegyzésem. S félő, hogy végig sem olvasnád. A hosszú cikkeknek magam is nagy levegővel veselkedem neki, ha egyáltalán.. Vagyis vagy eleve nyugodt vagy a klímakatasztrófa miatt és xarx bele az egészbe, vagy nyugtalan vagy, de akkor meg a rövidített összefoglalás úgyse tesz veled semmit, úgyse hiszel neki. 

Vagy csak átabotában veszem át a könyv érveit, s mutatom be, mi minden van benne, meg azt, hogy hogyan. 

Ez a két út van. 

Döntöttem. 

*

Shellenberger fő üzenete az, hogy nem kétséges, hogy van baj. Hogy nagy baj van. Nem csak egy, hanem sok. De az üzenethez egyből hozzáteszi több mindent:

• a tények önmagukban, minden esetben totálisan félrevezetők, a látszat mást mutat mint a valóság,
• s így a belőle levont következtetés is totál ferdítéssé válik,
• ezért a bajok jelenlegi magyarázatai jobbára tévesek,
• a megoldási kísérletei vagy képmutatók, vagy elhibázottak.
• Netán a baj nem is úgy baj, ahogy tudjuk, hanem máshogyan.
• Így a rá adott megoldási javaslatok, kísérletek nem vezetnek, mert nem vezethetnek célhoz.
• Néhány esetben a baj maga a megoldás is.

Azonban ha mindez igaz, így-úgy, emiatt vagy amiatt, akkor a klímakatasztrófa tényét illetőn is át vagyunk vágva.

Miért nem lepődöm már meg ezen?

*

Oké, legyünk konstruktívak: nem vagyunk átvágva, csak az egyes tényekből levont következtetések nem helytállók. Tévesek. Rosszul pozícionáltak. Csúsztatottak. 

A könyvet illetőn az a döbi, hogy minderre egy klímaaktivista hívja fel a figyelmünket. Mintha a józan ész beépített embere lenne a klímahisztibe. Vagy egy, a józan észhez megtért klímaaktivista. Vagy egy lelkes, aktív klímaaktivista, aki azonban hajlandó gondolkodni és a következtetéseit revideálni, felülírni, átgondolni. 

Ugyanis ez a megtért, kitért klímaaktivista gyakorlatilag az összes klímával kapcsolatos, általános érvet, nézetet cáfolja. És ügyesen teszi. A következőképpen: a

• fejezetek elején pár oldalon bemutatja a jelenséget é
• s annak általános, zöld olvasatát.
• Majd a fejezet többi részében jobbára megcáfolja a zöld értelmezés részét, egészét. Többnyire az egészét. 

A könyv végére tulajdonképpen már csak egy kérdés marad: mi a francot akarnak a klímaaktivisták, a zöldek és mindazok, akik a klímahisztit propagálják? Miért érdekük még inkább, még fokozottabban tönkretenni a bolygót és az egyes országok gazdaságát, még szegényebbé tenni az amúgy is szegény országokat, és elszegényíteni a gazdagokat? 

Mert amit Shellenberger feltár az nem tévedés, nem ostobaság, hanem gyalázatos bűn. 

*

Most már elmondom, mi mindenről van szó a könyvben. Egy-egy téma egy-egy fejezetet jelent. 

Az utolsó három fejezet annyira nem kötött le, túl sok az ismeretlen név, embereké, szervezeteké, ami semmit sem mond nekem. Így felháborodni sem tudok kellő mértékben a korrupció mértékén és érintettjein. A nyugati világ egészének a képmutatásán és elképesztő blődségén azonban igen, Beleértve a klímahisztizőket is. 

Shellenberger ugyanis tényekre, számokra hivatkozik minden egyes fejezetben, erősen lábjegyzetelve az állításait, hogy miért nem mennyi az annyi, és hol vannak az eszement csúsztatások. S hogy a klímaaktivisták milyen permanens kegyetlenséggel akadályozzák meg Afrika és a szegényebb országok felemelkedését, életszínvonal javulását. Más életszínvonalával az ökológiai csalánt, figyelmen kívül hagyva a saját mantrájukon kívül mindent. 

Shellenberger fő mondanivalója az energiaszektorra vonatkozik: a legtisztább, legolcsóbb, legveszélytelenebb az atomenergia. Igen, persze, Csernobil, Fukusima, de Shellenberger szerint e balesetek következményeinek a súlyossága nem ér fel a fosszilis erőművek működésének a következményeivel. S az atomerőművek végtermékeinek a tárolása is sokkal egyszerűbb és biztonságosabbak. Azt mondja a világ összes erőművének a betonba zárt cucca elférne egy focipályán, olyan két és fél méter magasra felstócolva. 

Meg azt is mondja, hogy a tudomány fejlődése azzal jár, hogy a megoldások egyre kevésbé károsak. Ahogyan például a légszennyezés mértéke a nyolcvanas évektől egyre inkább csökkenő tendenciát mutat. 

Nem folytatom az érvek sorolását, hiszen mondtam, végtelenné lenne a bejegyzésem. 

A könyv végére kiderül, hogy Shellenberger egy megtért vagy visszatért klímaaktivista, aki a tények hatására ugyancsak több mindenben vaskosan revideálta az előző álláspontját, és belátta, hogy amit addig vallott, az köszönőviszonyban sincsen a valósággal. 

*

Egyetlen hiányérzetem volt csak az olvasottakkal kapcsolatban. Teljesen kimaradt, hogy oké, nincsen katasztrófa, nem is lesz soha apokalipszis (hmmm, az ukrán-orosz tragédia most nem játszik, miközben a valóság jelenlegi állása mellett simán lehet, hogy az vet véget ennek a szisztémának), de akkor mi a francért melegszik mégis a Föld? Mert melegszik, az hótziher! Erről semmi se nincsen a könyvben. 

Szóval nem mondanám, hogy teljes volt az intellektuális kielégülésem, de az biztos, hogy adott olyan szempontokat, mutatott olyan tényeket, amikről eddig fogalmam sem volt. Még a létezésük lehetőségéről sem. Tekerj csak vissza a jegesmedvés képekig! Tudod, hogy bár olvad a sarki jég, a jegesmedve állomány (bár az egyedek adtak le a kilóikból) szemernyit sem fogyott?  

Gingko / MCC Press, Gödöllő, 2021, 400 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156326126 · Fordította: Nagy

7,5/10

2024 márciusának a háromnegyedén. Fárasztó volt ez a hét, és még nincsen vége, van a holnapi nap. S a jövő hét sem lesz egyszerű, a kollégám szabin lesz. De utána meg majd én leszek ott. 

Valahogy ingerült voltam Szerelmetesfeleségtársammal. Az imént is összeszólalkoztunk. Illetve én szólalkoztam, ő hallgatott. Egy engem is érintő üzleti megoldása nem szimpatikus számomra. De mindennap megtaláltam a feszkózni valót magamnak. Nem is volt bennem annyi gyöngédség mint szokott lenni. 

S a héten tudtam meg, hogy meghalt Feri bácsi az otthonban. Kedveltem őt. Pénteken még bent voltam nála a szobájában. A telefonját vittem neki vissza, megkért, hogy nézzek rá a készülékre, megint nem akart működni. Akkor Feri bácsi már nem volt jól. A szocosa éppen érkezett az ebéddel, nem is maradtam sokáig. A szocossal az ebédje érkezett. Akkor még, teljesen magánál volt. Látszott, hogy nincsen rendben, de reménykedtem. Egy kicsit. De ez a halál megint megviselt. Legyen neki könnyű a föld, ég áldjon, Feri bácsi! 

Azt hiszem, hiába is iparkodom tudatosan is távol tartani magamat érzelmileg a lakóktól, csak részben sikerül. S amikor sikerül, akkor meg szokott lelkiismeret furdalásom lenni. Pöpec! 

A dolog úgy áll, hogy ezt a második részt olvasva, ahogy nőttön-nőtt az elképedésem, úgy váltam egyre kíváncsibbá, mit is írtam az első kötetről. Hát elolvastam. És jót röhögtem magamon. 

Mert az, hogy csuda jót olvastam, amikor Barbarella-t olvastam, nos, egyáltalán nem volt csont nélkül igaz. Sőt! De bizonyos értelemben meg mégis. Faramuci helyzet. Ahogy faramuci ez a (két) képregény is. 

Szívem szerint ide másolnám az első füzet értékelését, mert amit akkor írtam, majdnem mindenben megállja itt is a helyét. Kivéve persze a cselekmény vagy micsoda ismertetését, mert az itt más ugyan, bár tulajdonképpen ugyanaz. Nem másolom ide tehát az egész értékelést. Csak egy jó részét. Vagyis újrafelhasználás történik: ellopom a saját soraimat, gondolataimat, és minden különösebb figyelmeztetés nélkül beleszövöm a mostani értékelésbe. Ha olvastad is anno, úgysem emlékszel rá, ha meg nem olvastad, akkor most úgysem fogsz visszakattintani rá. Olvasd hát el itt! :-P

JEAN-CLAUDE FOREST ÉS A BARBARELLA

A szerző 1962-ben jelentette meg az első Barbarella képregényt. Valami olyan formában, ahogyan régen nálunk, ha jól emlékszem, a Népszava utolsó oldalának az alján jelentek meg képregények, egy csíkban, négy-öt képkocka egy számban.

Később megjelentek a Barbarella-történetek egyben is. Végül négy gyűjteményes kötetben látott napvilágot a Forest-féle Barbarella-összes. Ezt a négy kötetet aztán hamarosan angol fordításban is kiadták. 

A Barbarella-nak Forest halála után is születtek folytatásai. Magától értetődőn más alkotók által. (Majd látni fogod, a lehetőségek végtelenek, csak a megfelelő szer megfelelő mennyiségére van szükség.) 

1968-ban filmet is forgattak a történetből, főszerepben a nagyon is csinos, Barbarellás Jean Fonda-val, akit a rossz nyelvek szerint csak azért választott a rendező, Roger Vadim a címszerepre, mert éppen a barátnője volt, és meg akarta mutatni Fonda csakugyan szemre- és figyelemre (hogy mást ne mondjak...) méltó bájait. 

A SZEX ÉS BARBARELLA, MEG A SZEX ÉS A SZEX. MEGASZEX...

Barbarella egy űrben utazó, bátor, leleményes, vastagon és mindenek előtt nimfomán, szőke bombázó, aki az első szóra, ami általában az övé, meztelenre vetkőzik és magáévá tesz bárkit és bármit. Ez a mondanivaló legprecízebb összefoglalója. 

Barbarella figurája a szexuális forradalom és a feminista mozgalom egyik jelképévé vált. Egy férfi által leírva, rajzolva. Gondolj csak bele, miképpen: a nők felszabadítása a szexuális kizsákmányolás alól azt jelentette, hogy immár nem a férfiak dugták meg a nőt, hanem a nő válogatás nélkül dugathatja meg magát,a férfiakkal. (A dugás szó bár nem trágár, mégis van trágár felhangja, és érzékelteti, hogy a szexualitás romantikájából fikarcnyi sincsen benne, csak a szervek cuppanós találkozásáról. Barbarella kapcsolataiban ugyanis szó sincsen érzelmekről, elköteleződésről. Csak az érzések a lényegesek: a léleknek nincsen szüksége a másik nemre, a test igényei számítanak. 

Tehát Barbarella kapcsolatai olyan aki éppen arra jár-alapon zajlanak. De tényleg! Az előző kötet értékelésében a top az volt, amikor egy robottal feküdt össze a bombázó néni! Ahogy írtam, érthető, a robot fémből van, mindene kemény... Ebben a füzetben nincsen robot. Férfi akad bőven. Nem törekedtem teljességre az alábbi képcsokor esetében. Most mondd! Ja, igen, Barbarella, ha éppen nem dugatja magát, akkor is roppantul szeret meztelenkedni, miért ne-hozzáállással. 

Forest rajzai úgy brutálisan szemérmetlenek, hogy tulajdonképpen semmi pornográfia nincsen bennük. Rajtuk. Mégis tocsog az egész füzet. Felhívom a figyelmedet arra is, hogy van itt minden, nem csupán férfi partnerekről van szó, vagy nem egyszerre nem csupán egyről, hanem nőről, nőkről is, meg felcsillan a szadó-mazó reménye is. S persze a színhelyek is roppant változatosak: ahol csak lehet. Még víz alatt is. S bár szimbolikusan, de még az animal-szex is felbukkan. Bukkan, mert ez sokkal több mint sejlés. 

Na, gyere, nézz meg pár példát!

A TOTÁL SZÜRREÁLIS TARTALOM

Annyira bárgyú, naiv, ötletszerű a cselekmény, hogy olyan nincsen is. Pedig lám, mégis van. Elmondhatatlan az minden dramaturgiára, szerkesztésre elvekre fittyet hányó cselekményvezetés, amivel Foster él. A se füle, se farka események nem, vagy alig-alig kapcsolódnak egymáshoz, a helyzeteknek nincsen magyarázata, összefüggése az egésszel, l'art pour l'art minden, semmin nem kell meglepődnünk. De tényleg semmin! Az, hogy az egyik pillanatról a másikra a nyárból farkasordító tél lesz, és hőseink hatalmas tyúkok (!) szárnyai alatt lelnek védelmet, de ott meg olyan forróság van, hogy teljesen természetesen rögvest pucérra kell vetkezniük. Naná! 

Forest kitalál egy konfliktust, fokozza valami elképesztő, oda nem illő fordulattal, majd amikor nem tudja hogyan kimenekíteni Barbarellát, kreál egy olyan műmegoldást, olyan hajánál fogva előrántott cselekményszálat, hogy az ember nem túl művelt és nem annyira rendszerben gondolkodó gyereke csak les, és a legszívesebben a sarokba hajítaná az egész francos, egybefüggő történettelen történetet.

Vagyis ne is kérdezd, miről szól a történet! Ha kérdezed, arról, hogy Barbarella legfőbb tevékenysége még egy másik téridőben is az orgazmus-hajsza. S ennek érdekében az alkotó, ebben biztos vagyok, bár sehol nem olvastam, hogy ilyet tett volna, egészen biztosan élt ezzel-azzal. Nem ő lett volna, volt volna az első alkotó, aki ilyesféle ihletforrást használ. 

EZZEL EGYÜTT A RAJZOK (HOGY IS MONDTA GOSCINNY?) PÖPECEK!

De az általánosan eluralkodó értetlenség és brrr-érzés ellenére valamit meg kell figyelnünk! Ez pedig  rajzok profizmusa, dinamikája és dramaturgiája. Ami jelzők a történet egészére, ugye, fikarcnyit sem igazak. De ismétlem, a képregény minden egyes kockájára igen. Nézz csak meg néhány példát! Tényleg majdnem random fotóztam mindet, és alig tudtam abbahagyni. Mert Forest csuda jól rajzol! 

MELYIK A LÓ ELEJE ÉS A VÉGE?

Valahogy a képregény közepén kezdtem gyanakodni, hogy fordítva ülök a lovon.

Egyre inkább úgy tűnt, a bugyutaság és a naivitás nem szükségszerűség, nem a szerző alapbeállítottsága a permanens tripp-szerűség, hanem eszköz.

Legalábbis reménykedem benne, hogy így van, mert ez indok arra, hogy akár még szeressem is.

A katyvasz a paródia eszköze.

Paródia: egyfelől a képregénynek, mint olyannak a paródiája. Másfelől akció-sci-fi paródiája. Nem olyasfajta paródia, mint Douglas Adams Galaxis útikalauz-a, nem röhögjük szét a fejünket, csak a túltolást érezzük, a képtelenséget, a lehetetlenséget és a nagyon akarást.

Ha így állok hozzá, pazar a sztori. Ha nem így, akkor gyalázatosan vacak. Annyira, hogy még gyerekkoromban se tetszett volna.

Az a nagy helyzet, hogy amikor ez a szemléletváltás megtörtént bennem, no, akkor kezdtem nagyon élvezni a képregényt. Sőt, akkor kezdtem sajnálni, hogy eddig sajnos csak két füzet jelent meg magyarul. 

Mindent megtesz azért az ember, hogy oldja a kognitív disszonanciát: meg kellett magyaráznom magamnak, hogy miért van érték abban, miért tetszik, amiért pénzt adtam ki. :-D

Nero Blanco Comix, Budapest, 2018, 84 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155524356 · Fordította: Bayer Antal

6,/10

2024 márciusa, egy nappal a forradalom után. Érdekes ez a '48-as sztori: soha nem tudtam a magamévá tenni. A rendszerváltás után az alternatív értelmezésekben felmerült, hogy nem is úgy volt, nem is azt jelentette... A tegnapi ünnepségeken a kormány Brüsszel alól akar felszabadulni. Ráztam a fejemet mint a kiskutya. Az ellenzék meg a diktatúra alól véli a szabadulást '48 kapcsán. Magyar Péter meg pártot alapít a coming out-ja után. 

Tegnap átmentünk Csillaghegyre, hogy a sógorék megünnepeljenek egy kötözött szalámival. Sógor választott párja, amikor mondtam, hogy a jobb vesekörnyéki izmom egy hete gyötör, megkérdezte, akarom-e, hogy megabajgassa az idegeimet. Mármint a fájással kapcsolatban. Azt hittem, úgy csontkovács-módra teszi. Nem úgy zajlott. Gyakorlatilag, mi is erre a jó szó: ujjheggyel cirógatott. Mármint minden személyes, intim indíttatás nélkül. 

Nem tudtam eldönteni, hogy pszichés vagy valós az élmény, de a fájó részen és a reciprokán, a hasam két oldalán valami bizsergett, meg kicsit olyan meleg is lett. Forognom is kellett: három hátcirógatás, három mellkas és láb. Egyre könnyebb volt forognom. 

Amikor végzett, felálltam, és határozottan könnyebb volt a mozgás. Éreztem, hogy valami nem tökéletes, de messze nem fájdalmasan, csak sejtetve lett tökJean életlen. Ma reggel még halványabb a nem tökéletesség.

  SIGMUND TITKA  
Írta: Mirko Permiola
Rajzolta: Sergio Giardo

  AZ ALEXANDRIAI VILÁGÍTÓTORONY  
Írta: Davide Rigamonti
Rajzolta: Ivan Calcaterra

A Nathan Never a Sergio Bonelli Editore 1991-ben indított sorozata, s eddig közel négyszáz számot ért meg. Ez volt a kiadó első sci-fi sorozata. Rögtön nagy sikere lett. 

MI EZ A NATHAN NEVER?

Mondom, egy sci-fi témájú képregény-sorozat. Valamikor a nem túl távoli jövőben játszódik: 2118-ban. De mert a történetben van egy kis kronológia kavarás (XVIII. Gergely pápa változtat a naptáron) a történet valós ideje hetvennyolc évvel későbbi, vagyis 2196-ban vagyunk. Így 2024-ben ez egy optimista jövőkép. Mármint, hogy lesz jövő. Bár nem rózsás az sem. 

A történet háttere disztópia. A történet eredetileg 1991-ben jelent meg. A disztópia okát akkor a közeli jövőbe, 2024-be képzelték. A disztópia kialakulásának az oka: egy emberek által generált természeti katasztrófa teljesen felborította bolygónk ökológiáját. A földi világ nagyon más lett, de az ember nem változott. A technológia fejlődött, az erkölcs stagnált.

Bár borult az ökológia városok megmaradtak vagy újjáépültek. Úgy általában, ebben a történetben magának az ökológiai tragédiának semmi nyoma. 

S mert az erkölcs nem változott, a városok is állnak: a rendfenntartó erőkre szükség van. Sőt, a rendőrség nem is elég, rendfenntartó ügynökségek is tevékenykednek, a rendőrség munkáját segítve. 

A legnagyobb ilyen szervezet az Alfa Ügynökség, Nathan Never ennek a tagja. Úgy szuperhős, hogy semmi szuper képessége nincsen. Az eszére,a természetes erejére, a túlélési ösztönére kell hagyatkoznia. Meg a társai, ebben a történetben elsősorban a melleit szemérmetlenül kipakoló, leszbikus, de harci képességeiben több mint figyelemre méltó Legs Weaverre. Mellesleg (érted, MELLesleg), ha már itt tartunk, a hölgy nem általában dús, csak kebelileg. Egyébként ropi. A feneke bár formás,arányaiban nem olyan impozáns, mint amit a több mint nyitott dekoltázsa mutat.

Érthető, hogy Nathan és közte kizárólag baráti és munkakapcsolat van. S ha már itt tartunk: a képen a harmadik figura az asztalnál Sigmund, a polák informatikus, az Alfa második legnagyobb agya. Az első elpusztítja magát a történet során.

A történetekben Nathan küzd mindenkivel és mindennel: korrupt politikusokkal, rendőrökkel, robotokkal, más bolygók lényeivel. Ebben az első részben többnyire a Földön maradunk, maradnak a politikusok és a rendőrök, rossz fiúkkal körülvéve. 

A KÉPREGÉNY STÍLUSA

Megnyerően eklektkus. Látni fogod, ígérem. A Bonelli sorozataira általában jellemző, hogy nem alkotnak eredetit. Illetve igen, de sajátos módon. Ha azt mondom, hogy vámpírtörténet, okkult-nyomozó, vadnyugati izgalom, kriminológus, fantasy, hát egyik sem túl eredeti. Miképpen önmagában a sci-fi téma sem a disztópia sem. 

S az általános Bonelli-szerte, hogy a képregények rajzai reálisak. És fekete-fehérek. (Ritka kivétel, amikor nem.)

Csakhogy a Bonelli alakjainak, történetének a nagysága abban van, hogy mindig sikerül valami pluszt csempészni a magukban már közhelyessé vált szüzsékbe. S ez a kis plusz eredetivé teszi az egyébként már fanyalgásra késztető témákat. De erről már többször írtam a Bonelli magyarul megjelent sorozatai (Dampyr, Morgan Lost, Dylan Dog, Tex, Julia, Zagor, Dragonero) kapcsán. 

A Nathan Never szemérmetlen gátlástalansággal nyúl le ismert irodalmi műveket, filmeket. Amikre első blikkre rábólintottam: Szárnyas fejvadász, Terminator, Dűne, Sin City. Eszembe jutott még Az ötödik elem is. 

Az utolsó kép Frank Milleres beütésének drámai háttere van. Nathan múltját tragédia árnyékolja be: a feleségét egy pszichopata állat brutálisan, a kislányuk szeme láttára gyilkolta meg, aztán a kislányt magával is vitte, és csak évek múlva sikerült kiszabadítani. A szörnyű élmény a csöppséget teljesen bezárta, autista módon magába fordult, nem kommunikált. (Bár egy jelenetben már felnőtt nő, aki elhagyja a Földet. Mármint fizikailag.) Nathan ezután kizárólag a munkájának él. 

Ha kell szinte csak vonalrajzokat látunk, ha kell, a legpicuribb részletekig kidolgozott tájakat csodálhatunk. Ha kell, modern textúra a háttér, s ha úgy van, mintha egy Woody Allen film kockáját néznénk. Arról nem is beszélve, hogy a két összefüggő történet két rajzolója elütően más és más felfogásban rajzol. 

BIZONYTALANSÁG

Könnyen lehet, hogy velem van a baj. Tegnapelőtt megnéztük Az ítélet eladó című, John Grasham regényéből készült filmet. Arról szól, hogy egy esküdt miképpen befolyásolja a többit, és a befolyását miképpen próbálja eladni mind a vádnak, mind a védelemnek. Már menet közben fonalat veszítettem. S a film végéig nem leltem meg. Aztán feltettem a kérdéseimet Szerelmetesfeleségtársamnak, de ő sem tudott válaszolni. Én a film felétől már ennek a bejegyzésnek a képeit fotóztam, szerkesztgettem, amikor nem SzFT-t kezét masszíroztam. 

Számomra elveszett a film teljes átlátása, csak a pillanatnyi részleteiben voltam képes létezni. Nem volt sem dialektika, sem ok okozat, rendre kész tényekbe csöppentem. Az egészet illetőn viszont piszok bizonytalan maradtam. De most komolyan: az alapállása az a filmnek, hogy mert egy bekattant volt alkalmazott legyilkol a munkahelyén kilenc embert, ezért az egyik legyilkolt felesége bepereli a fegyvergyártót. Így. Mintha mert valaki a délutáni csúcsban egy BMW-vel tudatosan a Blaha buszmegállójának a tömegébe hajt, majd az emberi roncsokon még ide-oda tolatgat, s erre az egyik áldozat hozzátartozója bepereli az autógyárat. (Jó, persze, a BMW nem eleve a buszmegállóba hajtásos ide-odázásra lett megalkotva, míg a fegyver meg arra, hogy lőjenek vele. De akkor is!)

Nos, valami hasonlót éreztem, gondoltam a szóban forgó képregény kapcsán is. Pedig a kiadó elkövetett mindent, hogy oszlassa a bizonytalanságot és kapaszkodókat adjon az egész megragadására. Mégis mindvégig ott volt bennem a bizonytalanság, hogy mi is van miért, ki van ki ellen, hány éves a merre hány méter kapitány?

Pedig nem mondható, hogy a cselekményt illetően nagyon agyalósnak tervezték volna a Nathan Never-t, ez egyértelműen érződik. 

De annak ellenére, hogy egészében nem tudtam megragadni a sztorit, a részleteiben több mint meggyőzőtt. Amikor kifotóztam pár képet, a végén láttam, hogy a pár az közel ötven lett. És már fotózáskor visszafogtam magamat, s még a végén is töröltem párat. S egyiket sem volt szándékomban elrettentő példaként mutatni. 

Egy kicsit úgy vagyok vele, ahogyan sok film esetében megtörtént már.
– Morzsám, te érted? 
– Tíz perc telt el, kedvesem, még semmit sem... 
– De akkor miért... 
– Várjunk még, hagyjunk időt, majd kibontakozik! 

A kiadó ígéri, lesz folytatás. Én ígérem, hogy azt is el fogom olvasni, meg fogom csodálni. Az első példája miatt. S persze még az is lehet, :em is kell, hogy az egésznek értelme legyen, elég, ha a részletek szemgyönyörködtetők. Nem igaz? 

C.S.A. Comics, 2023, 200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789766778762 · Fordította: Ciuti Sara, Farkas Ábel ·

7,5/10

2024 március 15. Tegnap este Matykó feljött felköszönteni minket. Rövid időn belül törtem a magyart, majd Matyi idő előtti távozása után (hajnalban kirándulni ment) kitisztítottam a gyomromat és eldőltem. Viszont háromkor már felébredtem Nem akartam, csak elindult az agyam, és a felriadásból nem tudtam visszaaludni. Jöttem hát képszerkeszteni és írogatni. 

Tegnap volt Pipi születésnapja. Nem felejtettem el, csak képet nem tettem fel az alkalomból. Tíz éve, hogy elment. Hiányzik. Ezek szerint ez már így marad. 

Hét óra. Most kezdek álmosodni. Pedig már két kávét megittam.