Jó, persze, lehet, hogy tévedek, és csak azért sem érdekel az a fránya kronológia, de lám, itten vanna magát Mrs. Harry Potter, aki csak azért is beeszi magát a Korongvilág Roxfortjába, pofáncsapja az összes kételkedőt a tudásával (ami nem is az övé, csak a botjáé, de az meg kizárólag rajta keresztül hajlandó produkálni magát, ha már Kovács apuka Lusta Dög városában volt olyan balga az elhullott varázslóval egyetemben, hogy egy nőneműt ruházott fel a varázslás örökségével, nyolcadik fiú nyolcadik fialányát), nem old meg igazából semmit, hacsak azt nem, hogy a hímsoviniszta fővarázsló kénytelen belátni, hogy a végső soron a boszorkányok nem alacsonyabb rendűek, mint a varázslók, s hogy ugyan már a tanba, oldalról, meg alulrúl, de a kánya csípje meg, nincs is benne, hogy nő nem lehet varázsló (de azért közben TP bácsi arra figyel, hogy legyen különbség a boszorkányság és a varázslás között, hiszen a férfi és a nő végső soron nem véletlenül más és más, s az, hogy a másság nem alá-fölé rendeltség, ami kiderül abból is, hogy a varázs-csata, a fővarázsló és Mállottviksz (alias Wiharvész anyó, aki fene tuggya, mennyire anyó, mert a fővarázsló azért skubizza az alakját, meg a seprőjének az utasaként a „kapaszkodj” felszólításra azonnal a néne mellébe kapaszkodik; van esze!) párbaja végső soron döntetlenre fut ki, és azokkal az Izékkel szemben is egyszerre győz a nyolcadik lányfiú és a dadogós Simon (aki már a Bibliában is mágus volt, csak ott a rossz oldalon, ott büntibe került, emitt jutalmazva lett), de mégis csak más a két nem, mert a bár a varázslovak, párdon, varázslók kétségtelenül bénábbak, mint a kétszem varázsnéni, de azért aztán mégis az marad a tudat szélén, hogy a varázslás, ha részben hókuszpókusz is, alapjaiban és végső tartalmában akkor is mélyebb, ha nem is jobb valami, mint a boszorkányság.
Szóval mindezekből egyértelmű, hogy nem tévedhetek, TP nyolcadik lányfiúja sok alapot szolgáltatott a Potter gyerek teremtő anyjának, akkor is, ha annak a története sokkal-sokkal hosszabb.
S megint úgy jártam TP-vel, hogy olvastam, nagyon nem haladtam, majd egyszerre megindult a szekér, akkor meg ripsz-ropsz, sitty és sutty, de nem volt katarzis, nem volt aha-élmény, nem volt semmi különös, csak a tény, hogy elolvastam egy újabb jópofa TP regényt, a kezdeti fajtából, de ez is az a kategória volt számomra, hogy nem baj, hogy olvastam, nagyon jót szórakoztam, de sokkal kevesebb nem lennék akkor sem, ha nem olvastam volna, mert sokat nevettem, gondolkodnom, nem kellett nagyon, pörgött a sztori, de annyira nagy nem volt, meg a végén megint olyan érzésem volt, mint az Időtolvaj -nál, hogy TP bácsi szítt valami töményet, amitől annyira képtelenség lett az egész, hogy az már nagyon nem is kötött le, meg igazából semmi sem nincsen megoldva, mintha útközben megunta volna az írást, de mégis, mindez a fílingből semmit nem von semmit ami viszont: TP, és ez mindent elmond.
(S mielőtt húzod azt a gyönyörű szádat, édeskedves Szerelmetesfeleségtársam, tudd meg, hogy azoknak a most láncban nézett, harmincas-ötvenes években készült magyar filmeknek a döntő többsége is ebbe a kategóriába tartozik, s a végén mégis azt mondja az ember, sokkal jobb, hogy ismerem őket, mintha ismeretlenek lennének! :-P )
4/5
(2016)
