Kényesen, finnyásan válogatok az utamba eső képregények között.
A szuperhősös amerikai ízű csihi-puhik egyre hidegebben hagynak. Még Batman Jokere úgy, ahogy, de egyébként teljesen simán nem érdekelnek. Még a Frike Comics Fantasztikus Négyese sem tudott igazi érdeklődést kicsikarni belőlem. Nagyjából minden másuk igen. Ez EGY.
A KETTŐ az, hogy a fantasykat sem szeretem a fene ebbe a válogatós fajtámba! Ezt már sokszor elmondtam. Két fantasyért voltam oda: Tolkien A babó-jáért (Jó, akkor: A hobbit) és a Trónok harca könyvbeli első három részéért (a többiért már nem, és teljesen el is csoffadt az érdeklődésem).
Nem mondom, hogy itt a vége, fuss el véle, soha semmi mást, de nagyjából mégis. Például a múlt héten láttuk a Dungeons & Dragons: Betyárbecsület című filmet, amiről semmit sem tudtunk (azért húztam le, hogy a költözés alatt álló fiam aránya ne romoljon), és jé, mindkettőnknek tetszett. Nem alapjainkban rázott meg, nem gyökerelte ki a fantasyhoz való viszonyunkat, de még Szerelmetesfeleségtársam is elismerte, hogy a maga nemében egy jól sikerült darab. Mert azért nem sűrű alapállás egy fantasyban, hogy lúzerek legyenek a főszereplők. S most mondjuk Terry Pratchett-re nem gondolunk. SzFT még semmit sem olvasott tőle.
HÁROM: még gyerekkoromban sem kedveltem a beszélő, felöltözött állatos történeteket. Persze voltak kivételek: a Micimackó, a Csillaglány, a Róka Móka Bábszínháza. Ezek jutnak hirtelen az eszembe. A helyükön kezelt állatok történeteit mindig elfogadtam.
Mindezek ellenére az Egérőrség már a felületes benyomásaim alapján is felkeltette az érdeklődésemet. Pedig a prekoncepcióm közül legalább kettőnek nem felel meg.
És mégis. Lám! Nem is vagyok annyira posványosan begyöpösödve! Ha bétevedtem egy könyvesboltba, és a képregények között szembe jött velem, mindig belelapoztam. Mindkét első kötetbe. De a könyvtárban már nem találtam meg: a központiból már elvitték valamelyik fiókkönyvtárba. Ezt a harmadikat, ami a moly.hu-n szerzett információm szerint a nulladik, sikerült fülön csípnem. Gyött is velem a kis cimbora!
Tehát akkor a kérdés a következő: megérdemelte-e az Egérőrség a prekoncepcionált pozitívumot?
Ahogyan most utána lestem, ennek a harmadik kötetnek, ami, ugye, a nulladik, maradt még négy kiadatlan kötet a Petersen-féle Egérőrségből.
Davi Petersen. Van benne valamiféle, hm, kedves infantilizmus, nem?
De a véletlen miatt nekem sikerült az első előttivel kezdenem. Vagyis a bevezetés számomra is bevezetéssé lett, nem pedig visszatekintés volt.
Olyan jól elterveztem, hogy majd arra hivatkozom, hogy belecsöppentem a közepébe, ezért van az, hogy... S erre meg ez történt, hogy nem hivatkozhatok ilyesmire.
Pedig olyan jó lett volna! Na, sebaj, csak azért is jó lesz érvnek! Mert hátha olyan eredettörténet ez, amely csak a folytatás ismeretében értelmezhető igazán! Ha már nem sikerült mindent értelmeznem.
AZ EGÉRŐRSÉG KONCEPCIÓJA
Tulajdonképpen nagyon egyszerű: van egy zárt társadalom, az egereké. Akiket a valós életben is megtalálható fauna vesz körül: varjak, rókák, menyétek, görények, teknősök, borzok, stb. Az egerek éppen ezért őrzik a területüket és az övéiket. az őrzésre rendeltek az Egérőrség tagjai.
S persze ezzel az őrzéssel egyből világossá lesz, hogy nem egy Homoki Nagy István-féle természetfilm képregény-verzióját nézegetjük.
A sorozat első két része konkrét időpontot kapott: 1152 őszén és telén játszódik. Van még egy a következő év tavaszáról szóló kötet is, ami konkrét időpontos.
Az, hogy ez az időszámítás megfelel-e a mi emberi időszámításunknak, nem sikerült megfejtenem.
Ám ebben simán lehet, hogy én vagyok a hunyó. Csak azért érdekes, mert egy egér egyébként 1,5–3 évet él. Mármint a mi, emberi rendes időnkben. Spongyát rá, hogy újra és újra idézzem a halhatatlan Virág elvtársat!
Különösen azért, mert az idővel könnyen lehet, hogy nekem kavarodott be valami. Ami igen könnyen megeshet: az időutazós filmeket csak egy bizonyos határig tudom követni, utána nem tudom eldönteni, velem van-e baj, vagy a forgatókönyv írója sem tudja már, merre hány óra van?
Ebben a világban vannak
- legendák,
- egymástól messzire szakadt rokonok (mondjuk ez a valóságban is lehet),
- van családfa (mármint rajzolt),
- van ruhájuk az állatoknak,
- fajok között is simán beszélgetnek egymással,
- fegyver van a kezükben, és nem félnek használni,
- történelmük, könyveik, íróeszközük, minden, ami az embereknek.
- aham, úgy van, még kocsmájuk is a kikötőben,
- ahonnan hajóval közlekednek a tengeren,
- például hátak vannak, fából, kőből, bennük bútorok... S még sok minden más.
Csak éppen állatok a szereplők.
S közben az jutott eszembe, hogy teljesen ok nélkül és jogalap nélkül hivatkoztam a bevezetőben a fantasyra: az Egérőrségben nincsenek sem varázslók, sem varázsbizbaszok, sem sárkányok, sem orkok, sem törpék, sem tündérek, sem semmi, ami egy tisztességes, remekbe szabott fantasy kikerülhetetlen kelléke. De csalós ám az író-rajzoló bácsi, mert azért olyan, mintha lenne minden. S aztán, figyelj csak, nagyon ügyes, most villant be...
Nem is így írom. Azért nem, mert megírtam hat sort a következő bekezdésből és sorra vilant be, hol vágott át roppant ügyesen finom csúsztatásokkal, elvárt hatásokkal a szerző, és keltette bennem, az ártatlan és felkészületlen olvasóban a fantasy-fílinget, anélkül, hogy egy fia konkrét fantasy-elem lenne a könyvben.
- A medvén, a farkasokon, a rókán, akik, illetve amik a történet legnagyobb állatai, semmi ruha, fegyver, dísz nincsen. Úgy pőrék akár te, akár én a zuhany alatt vagy felfűtött intim helyzetben. Mondd csak, van-e valami ruha bármelyik ocsmány sárkényférgen az fantasy történetekben?
- A címadó Fekete Fejsze ugyan nem tud semmit, nincsen semmi különleges tulajdonsága, inkább csak a legendák miatti eszmei értéke, de mindvégig olyan érzésed van, hogy valami piszok fontos, lényeges, életbevágó dologról van szó. A főszereplő cincoga útnak indul érte, utazik sokat, dacol ezer veszéllyel, harcol a fejszéért, az életéért, megküzd a rókával, szkanderozik a menyétekkel erő és becsület dolgában, s végül persze sikerrel jár. Mi olvasók meg fellélegzünk, hogy megvan a FF, immár nagy baj nem lehet. Ezek után a főszereplő egérke indul hazafelé, hogy megtalálja azt, aki képes vállalni a Fekete Fejszével járó felelősséget és feladatokat. Hogy mik ezek konkrétan, nekem nem derült ki. Itt Petersen vaskosan misztifikál.
- Aztán itt van a főszereplő egérke távoli matriarka nagynénije, akiről ki a fene ne azt gondolná, hogy valamiféle varázsnénje, vagy prekog vagy mifene? Ám konkrtéan persze semmit nem csinál, csak olvasgat.
Szóval nincsen a történetben semmi konkrét fantasy-s, de mégis tömve van fantasy elemekkel.
A GRAFIKA
Nem mondom, hogy lélegzetállító. De minden oldal csoda. Nincsen képkocka, amin ne lenne valami bámulni való. Részletesek, dinamikusak, bájosak, félelmetesek a rajzok. Semmi megrázón naturalista nincsen bennük, de van halál, van pusztulás, van vér: a főszereplő egyik segítőjének a lábát egy harc nyomán csonkolni kell, falábúvá lesz.
Tegnap este átlapoztam a könyvet, hogy mutatóba kifotózzak neked néhány képkockát. A helyzet az, hogy szinte bárhonnan bármit fotózhattam volna. Nem azért, mintha jellegtelenek lennének a képek, hanem azért, mert annyira rendben van az egész, hogy válogatni sem kell közülük.
A HANGNEM
Erről a távolságtartó, kívülről szemlélő hangnemről, bár megidokolni nem tudnám, mindig Raymond Chandler Philip Marlowe-ja jut az eszembe. Holott, képregényről lévén szó, sokkal inkább a Cin City-nek kellene az eszembe jutnia. Ha már bekerült Frank Miller neve a szerző kedvencei, példaképei közé.
Tudod, amikor a főszereplő mesél, s olyan lazán adja elő a sztoriját mintha semmiség lenne, lazán hanyatt dőlve a kereveten, úgy pattintja elénk a róka (vö.: sárkány) legyőzését, mintha csupán egy földi mogyorót kellene felroppantania. Ismered: én vagyok a laza csávó, akinek mindennapi, mellékes tevékenysége a világ megmentése, bár olyan helyzetekbe kerül, amikben bármelyikünk seperc alatt simán összeszarná magát, és a várható következmények elkerülése érdekében inkább spontán kiélné az összes, látens, szuicid hajlamát.
De mert itt a szimpatikus Nagy Csávó beszél, erről persze szó nincsen: megoldás van bármilyen helyzetből.
A FEKETE LEVES
Nem, a fekete leves nem valamiféle varázslötty a fejsze mellett. A fekete leves kifejezést arra használom, hogy megosszam a bennem támadt ellentmondó gondolatokat, amik az Egérőrséggel kapcsolatban támadtak bennem.
Nem tudom, hogy ehhez az eredet-történethez tesz-e bármit hozzá az elő két rész. Simán el tudom képzelni, hogy persze hogy. S akkor a véleményem simán kuka, mert kell nekem a harmadik résszel kezdenem, ami a nulladik. Ami, lehetséges, az első két részben megkapott információk birtokában tekint vissza az eseményekre. Ha így van, akkor ennek az alcímnek az első fele: delete.
Két nagy kérdésem támadt olvasás közben. Amikre sem akkor, sem a könyv végére érve nem találtam feleletet.
1. A TARTALOM
Miközben minden tökéletesen érthető, mindössze arra nem derül fény:
- mi a fene az az egérőrség, mik azok a védegerek,
- hogy a viharba tudnak bármit védeni a védegerek mondjuk egy medve, egy róka, egy farkas ellen,
- hogyan helyezzük el az egerek idejét a mi időnkhöz képest,
- milyen viszonyban vannak egymással a különböző fajok, miért beszélnek a menyétek, de miért nem a nagyobb ragadozók?
- mi a csudáért robog a cselekmény, mi a tehéntőgy az a Fekete Fejsze, mit tud a merre hány méter,
- van-e bármi tétje az egész hajcihőnek, vagy csupán annyi, hogy izgulunk egy cuki kis egérmanusért, hogy túlélje a ki tudja miért vállalt küldetést,
- mirő szól voltaképpen ez az x számú csodálatos rajz?
2. KINEK SZÓL MIRŐL A TÖRTÉNET?
Mert a rajzok alapján elég széles a spektrum. Maguk az egerek cukik, kedvesek, miattuk a célközönség lehetnek akár gyerekek is. A hangnem és a történet céljának, a szereplők motivációinak az ismeretlensége ezt kizárja.
Ám a felnőttek számára meg néha túl cuki az ábrázolás. Arról nem beszélve, hogy a cuki ábrázolás alapvetően inkább női olvasókat feltételez, míg a sztori viszont inkább férfias.
Vagyis úgy fest, Peteresen iparkodott belőni valamiféle generációs közepet, hogy na, az lesz a célközönség, mindenki elé oda lógatta a maga korának megfelelő csalit: nesze, harapj rá. Hogy sikerült-e neki, azon még töprengenem kell. Mert meg kellene indokolnom, hogy szerintem miért nem. S ezt nem tudom megtenni, csak tapogatózom. Könnyű lenne olyan közhelyeket írnom, hogy ami mindenkinek szól, az voltaképpen senkinek sem mond semmit. De minek mondjak ilyeneket?
Csak annyit mondok, hogy bármilyen kedvesen csodálatosak is a rajzok, jól szerkesztett a pompás hangnemű történet, nem támadt múlhatatlan vágyam az állandó birtoklásra. Sőt, még csak olthatatlan kíváncsiság sem az előző két kötet iránt, amik ennek a folytatásai. Bár természetesen elkerülni sem fogom őket, mert annyira realista-cukik a rajzok. 
Ciceró, Budapest, 2022, 212 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634321712 · Fordította: Tamás Gábor, Kleinheincz Csilla
7,5/10
2023 júniusának a fizetésnapja után. Csemete ágya (magától értetődőn Csemete nélkül), hajnali hat. Két órája fent vagyok. Nem akartam ilyet tenni, de így alakult.
Gondolkodom, mi is történt a héten. De úgy különösebben semmi. Munka, utazás olvasás, rengeteget esett az eső, munkakeresés, írogatás,Szerelmetesfeleségtársam meg rendszeresen este hétig dolgozott, alig lehetett elszakítani a képernyőtől. Ja, és megtudtam, hogy a kocsikkal kapcsolatos bónusz-rendszerben hiába vagyok a csillagos ég magaslatában, az csak egy kocsira vonatkozik, a második és sokadik már A0-ban kezdi a pályafutását. Így Csemete semmit sem nyert azzal, hogy én lettem a Yarisának az üzembentartója. Viszont veszít egy év bónusz-lehetőséget.
*
Várok. Erre-arra. Mindig valamire. Rendben van, hogy „mikor az ember semmit se vár, az mindennek a vége már”, de valahogy... S közben elmegy az élet. Várom a változásokat a körülöttem élőktől, nyitott vagyok én is, hogyan lehetne jobb, de a fiamon kívül mindenki csak üldögél a maga igazságának a híg fosában, jóazúgy-alapon. S most azon gondolkodom, vajon én nem ugyanezt teszem-e, csak más értékítéletű hangsúlyokkal?
De várakozás közben egyre fáradok, egyre reménytelenebbnek látom ezt a gyönyörű életet. Miközben egyre azon tűnődöm, mi bajom is van, amikor semmi bajom sincsen. S megint jön az, hogy persze, az abszolút szarhoz viszonyítva az égvilágon semmi, és ne feledjem, mindig lehet rosszabb, milyen sorsok vannak, te, most gondolj bele... De vissza-visszatér a P. Box dalának az üzenete: „Rájössz, hogy magadból bármennyit adsz, / akárhogy szétszakadsz: / soha nem elég!”
S olyan pitinek, kilátástalannak tűnik az összes mindennapi csipcsup, ideggyilkos küzdelem, a hónapok óta kitakarítatlan sütő, amiben ott rohad az akkor kifolyt tököm tudja mi, a szar fizetésem a viszonylag kényelmes, belakott munkahely mellett, az álláskeresés időrablása , a nyüszítés, hogy már nem akarok újat tanulni, nem akarok újba fogni, nem akarok „fiatalos, lendületes csapatban” a „túlóra-lehetőségben” kurva sokat dolgozni, nem akarok nem itt lakni, újra költözni, sehol gyökeret nem ereszteni... Annyira irgylem az anyósomat: ezer éve Csillaghegyen lakik, ugyanabban a környezetben, kimegy az utcára, ismer mindenkit... Tökre megértem, hogy eszébe sincsen elköltözi onnan, ahová annyi év köti.
Ja, igen, munkakeresés. Egyre jobban felfogom, így hatvan felé már ideje, hogy mennyire elbasztam az életemet azzal, hogy nem tanultam, hogy van, de nincsen szakmám, hogy ahány munkahelyem volt, annyiféle tevékenység. Jó, a sofőrködés talán valamiféle állandó, de azzal el tudok helyezkedni sofőrként, de csak B-s jogsival.
S közben a legfőbb vágyam a kurva kis ház, a diófával, a kancsó borral és a klaviatúrával. S az a gáz, hogy tényleg a legfőbb. Egyéb vágyaim már teljesen elcsüggednek a kielégülés lehetőségéről való teljes lemondás miatt.
Megette a fene az egészet... S közben nincsen semmi bajom, de tényleg.
