Olvasgattam a véleményeket erről a kötetről a Molyon. Eléggé egyöntetűek: Hunyady Sándor novellái felettébb figyelemre méltók. Kár, hogy ennyire ismeretlen maradt. Milyen jó, hogy a századnegyed pesti életéről is vannak novellák. Milyen gördülékenyen, egyszerűen, de milyen nagyon szépen ír, micsoda kifejezései, hasonlatai vannak. És csupa ilyesmi véleményt olvastam. 

Már ez is ínycsiklandozó volt, bár amikorra olvastam ezeket, már nem kellett csiklandozni, mert a könyvben úgy a kétszázadik oldalon tartottam, és több mint körvonalazódott a saját véleményem. Amíg ez nem történik meg, nem nagyon szoktam értékeléseket olvasni. Maximum akkor, ha valami teljesen ismereten könyvről van szó. Az a hosszú évek alatt már lejött, hogy annyira átlagos vagyok, hogy a molyos átlaggal meg szokott egyezni a véleményem.

Kivéve, amikor nem, de az tényleg kivétel. Az eltérés a nem liberális és a keresztény irodalom esetén szokott kibukni. Meg némely fasisztának vádolt (értsd, hazafi, bevallottan magyar érzelmű, nagy közönségsikerű) írók estében. De ez egészen más asztal... 

Szóval Hunyady Sándor novellái ugyancsak kedveltek azok által, akik olvasták őket. Ugyan miért, mit tudhat ez a magyar író, amiért ennyien (mennyien?) kedvelik az írásait? 

A képeket a Gemini készítette az utasításaim szerint. Kivéve, amikor megmakacsolta magát. De azt majd meglátod. 
Minden kép egy-egy konkrét novellához kötődik. Ez a Nehéz étel címűhöz. 

  *  

Érdekes-e egy mű értelmezése szempontjából a szerző életének az ismerete? Szerintem ha igen, akkor ott valami susmus van, akkor ott valami nem tiszta. Tegnap vettem egy könyvet, Stanisław Ignacy Witkiewicz drámáit. Azért vettem meg, mert a múlt hét vasárnapján az egyik online antikváriumban éppen a drámákat árazták le (minden héten valami témakör árán könnyítenek), és e kötet fülszövegében azt írták, hogy az abszurd drámák prototípusai a szerző darabjai. 

Vékonyka kötet. Állítólag nagyon sokat írtak a szerzőről. Van, amelyik drámájáról azt, hogy annyi utalás van benne mint égen a csillag. 

Hadilábon állok az ilyesfajta irodalommal. Azért, mert félművelt vagyok. De ha teljesen művelt lennék, akkor sem bizonyos, hogy utalásokból, idézetecskékből felismernék dolgokat. Mert hiába lennék művelt, a memóriám akkor se biztos, hogy jól működne. 

S különben is: soha nem szerettem igazából a rejtvényfejtést. Irodalomban különösen nem. Lehet, túlságosan egyszerű vagyok, de úgy vélem, egy irodalmi darab álljon meg önmagában, ne legyen hiú az író ismereteire, és ne kivagyiskodjon annak műveltségével. Különben is, utalgatni nem tisztességes: íróként miért várnám el, az olvasóktól, hogy Vergiliust ismerjék? Vagy Kiss József Lászlót? Vagy Wass Albertet? Vagy akárkit? Vagy mindenkit, akit én? 

Egy irodalmi mű álljon meg a saját lábán. Aztán idézgethet, utalgathat, rejtvényeskedhet. Pláne ha egy író alanyi költőként ír. Nem az a baj, ha a saját tapasztalata, fájdalma, öröme, frusztrációja, sérülése is benne van az írásában, hanem ha a mű csak ezeken keresztól, ismeretében értelmezhető. 

Jó hosszan írtam bevezetőt egy mondathoz: Hunyady Sándor írásainak az értelmezése önmagukban van. Nem kell háttérismeret, nem kell a szerző és az édesapja ambivalens kapcsolatának az ismerete, nem kell tudni, minden sikere ellenére milyen önértékelési zavarai voltak, s még csak az sem szükséges ismeret, hogy kora egyetlen írója volt, akit a többi író egytől egyig kedvelt. 

Mert Hunyady nem művészkedik, hanem egyszerű történeteket mesél, csodálatos nyelvezettel. Ritkán ömlengek: olyan olvasni, mintha az embert valami nagyon kellemes krémmel kenegetnék: nyújtózom, kéjeskedek, fürdöm a mondataiban. Még akkor is, amikor fájnak. 

Téli sport

  *  

Miért fájnak? Hunyady egyszerűen szereti a hőseit. Bármilyenek is. Úgy szereti őket, ahogyan vannak. Akkor is, ha nem tiszta emberek. Csak azért szereti őket, mert emberek. Nem idealizál, egyáltalán nem fekete-fehérek, akiket szeret. Azért szereti őket, mert emberek. 

S akiket szeret, azok jobbára nem élnek jó sorban. Nem a szenvedést szereti Hunyady, nem a nélkülözést akarja bemutatni, hanem azt, hogy kik azok, milyenek azok, akik nélkülözésben élnek. 

A munkahelyem egyik lakója megállított a dolgozdába menet, hogy mit olvasok. Jobbára útközben is olvasok, hosszú évek rutinja, hogy séta közben is tudok olvasni. Mondtam, hogy Hunyady Sándor novelláit. Elismerőn bólintott, azt hittem, ismeri.
– Én a Moulin Rouge-t olvasom. Tudja, Toulouse-Lautrec élete – bólintottam, hogy tudom, miről van szó. – Nyomorék volt, törpe ember, kurvincák között élt. Másodszor olvasom, de nagyon tetszik. Tudja, én az életrajzokat szeretem. Művészek, festők, írók. Na, hagyom, menjen a dolgára. 
Gondolom, neki sem a nyomor tetszik, a hiány, a nem teljes élet. 

Szeretem, ahogy Hunyady szereti a hőseit. Általa én is szeretni tudom őket. Mert amúgy empatikus vagyok az emberek problémáival, de nem mondhatom, hogy szeretem őket. A gyűlölködésüket, a kicsinyességüket, az ostobaságukat, a hazugságaikat, nem, nem szeretem. Csak megértem. De nem szeretem. 

Bakaruhában

  *  

A kötetben negyven novella van. Természetesen nem veszem végig az összeset, mert irdatlan hosszú lenne a bejegyzésem, és ennyihez még nekem sincsen türelmem, hát még neked! Csak valamiféle összképet próbálok sugallni, átadni. Az összkép lényege ez: olvasd el, mert nagyon érdemes! 

  *  

Bródy Sándor volt Hunyady Sándor édesapja. Ellentmondásos volt a viszonyuk, Bródy, innen nézve, cefet rossz apa volt. 

Bródy egyik darabja, a Tanítónő hatalmas sikert aratott, már a főpróbán, majd a bemutatón is. Bródynak éppen mandulagyulladása volt és lázasan ment el a bemutatóra, ez valamelyest megmagyarázza, miért nem tudott örülni a sikernek.
– Miért ilyen szomorú, apa? – kérdezte tőle Bandi nevű fia. 
– Mert érzem, hogy minden mindegy, és minden hiába – felelte Bródy. 

Ugyan öngyilkosság gondolata csak egyetlen egyszer mozdult meg bennem néhány perce, de aztán a gyerekeim létezésének a ténye észhez térített, Bródy rezignált válasza azonban nem áll messze tőlem. Amikor a cikkeim, az első könyvem megjelent, teológia volt mindkét terület. csak egy pillanatra éreztem elégedettséget. A szívemcsücske szépirodalmi dolgaim a kutyának sem kellenek. De azt hiszem, ha mégis megjelennének, akkor sem lennék elégedett. 

Nem vagyok depressziós alkat. Szkeptikus igen. De határozottan örülök annak, hogy élek, hogy van egy minden szempontból csodálatos feleségem, hogy vannak gyerekeim, saját is, lízingelt is, hogy mindegyik ügyes a maga területén, különösen örülök annak, hogy a lízingelttel szép lassan szeretetkapcsolat alakul ki közöttünk, örülök, hogy vannak unokáim, s hogy mindkettő sikerült gyerek, örülök, hogy nem kell éheznünk, hogy kényelmes ágyunk van, hogy fedél van a fejünk felett, hogy könyvekkel van tele a könyvespolcom, stb., stb. De ha nem lenne hitem, ha nem lennék bizonyos abban, hogy a sorsunk, a jövőnk Isten kezében van, nem nagyon látnám az egész értelmét. 

s Hunyadyval ellentétben a halált ellenségnek tartom. Az életünk éppen azért szomorú, mert mindenképpen vége lesz, s vége lesz azokénak is, akiket a legjobban szeretünk. Ha csak arra gondolok, hogy elveszthetem SzFT-t, elveszthetem bármiért bármelyik gyerekemet, unokámat... De nekem sincsen kedvem meghalni. A jövőt viszont már úgy kell terveznem, hogy jövőre hatvan leszek. Tehát ha tíz-húsz évem van hátra, már az is csuda optimális. De bár nem foglalkozom vele permanensen, nem dob fel a gondolat, hogy közeledek a végéhez. 

Mivel a Gemini nem volt hajlandó felhasználni a fotómat, mondván, hogy élő emberről nem készíthet fotót, mert felsorolt még öt indokot, amik közül egyik sem állta meg a helyét, ezt a képet a ChatGPT-vel készíttettem el. A középső, ősz, kopasz manus én vagyok. Lennék.
Ez persze nem novella-illusztráció. 

  *  

Amint látod, az MI-vel készíttettem képeket ehhez a bejegyzéshez. Ha a könyvben, amit olvasok vannak illusztrációk, nem szoktam ilyet tenni. S lám, ebben a könyvben vannak illusztrációk, de én meg mégis készítettem hozzájuk képeket. Hát mi van velem? 

Az illusztrációkat Szántó Piroska készítette. A közel hétszáz oldalas könyvben van összesen négy színes oldal, az első rajz a 377. oldalra került. Alapvetően nincsen bajom Szántó Piroska műveivel. Nem a kedvenc illusztrátorom, művészem, de nem vagyok vele kritikus. Most nagyon de. 

Nem értem ezt a négy rajzot. Sem azt, hogy ennyi oldalon miért csak ennyi van, másrészt azt nem, ami a rajzok tartalma. Meg ahogy kinéznek. Mert nem szépek, nem kifejezők, cserébe csúnyák és tartalmatlanok és érthetetlenül kevés van belőlük. 

Na, hát ezért csináltattam az MI-vel képeket. 

Aranyfüst 
(Talán ez a legszebb novella az összesből. Inkább semmit se lövek el belőle.)

  *   

Végül, de utolsó sorban: Hunyadynak van humora is. Nem sziporkázik, nem perzsel, nem röhögsz sírva, de van, és szerencsére hébekorba él is vele. Van, hogy alapvetően a szituációt veszi humorosra, mint abban a történetben, amikor a szegény fiú kap a pénzes főnökétől egy nadrágot, de az túl nagy rá. Elviszi a helyi varrónőhöz, hogy vágjon le belőle. Megtörténik az átszabás. De mert a főnök lányai szerelmesek a szegény fiúba, a száradni kitett nadrágból előbb az egyik, majd a másik vágja le a felesleget. :-) 

De van, hogy a megfogalmázás sikerül roppant tréfásra, már-már humoreszk-szerűre. 

[Erdős úr] mindennek a tetejébe egyszerre csak beteg lett. Nem tudta, mi baja. Próbált nem törődni vele. De nem lehetett. Egyre cudarabbul érezte magát. Végül is elment a betegsegélyző intézet orvosához, hogy megvizsgálják.

Így aztán megtudta, hogy cukorbaja van. Régóta cipelt, elhanyagolt, nagyra nőtt cukorbaja.

Amikor az orvos kötelességszerű kegyetlenséggel megmagyarázta, hogy mi a diabetes, hogy mire kell vigyáznia és milyen veszedelmek fenyegetik - csaknem összeesett a kétségbeeséstől.

Az nem zsenírozta, hogy ezután nem ehet szőlőt, sárgadinnyét és édes tésztákat. De az mélyen lesújtotta, hogy le kell mondania a kenyérről és a krumpliról. Eddig főképpen kenyéren és krumplin élt. Mivel fogja most e kedves táplálékokat helyettesíteni?

Három napig komolyan gondolt rá, hogy fölakasztja magát, már a szöget is kinézte otthon a konyhában. Majd lassanként megnyugodott. Rájött, hogy akármilyen kényelmetlen betegség a diabetes, az ember bizonyos örömökhöz is jut általa. Először is panaszkodhat rá. Nem kicsiny dolog. Másodszor hatalmat kap a kezébe. Joga van személyesen dönteni afelől, hogy a napi szénhidrát-mennyiségét milyen alakban eszi meg. Zsömlében, rizsben, almában? Ez olyanféle szórakozás, mint a keresztrejtvény. Harmadszor pedig ismereteinek köre jelentékenyen kitágult. Megjelent előtte a Tudomány. Megtanulta, ki volt Banting. Hasznos kézikönyvet olvasott a diabetesről. A friss cukorbetegek nem szoktak unatkozni.

Cukorbaj

Itt van egy szabadon olvasható novella-válogatás. Több, általam említett novella is megtalálható a válogatásban. 

A hajó királynője

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 októbere, fizetés előtti hét. 

Én lettem az autó nélküli futársofőr. A kocsim a múlt hét hétfőn, Kisorosziból visszafelé egyszerre csak jelezte, hogy nincsen töltés. Még STOP felirat is megjelent a kis akkumulátor-ikon mellett. Aztán elmúlt a jelzés. Másnap reggel volt egy rövid, tizenötödik kerületes köröcském. Egyszer jelzett az autó, de egy újraindítás előhozta a vészjelzést. A második körre indultam volna, de akkor már indításnál világítottak a visszajelzők. Újraindítás sem tüntette el őket. Írtam a gépkocsi park felelősének, ő mondta, amit sejtettem: ne induljak vele sehova, ha az nem a szervíz. Én is így gondoltam. S mert a szervíz nem kapkodós, csak pénteken néztek rá az autóra. Nem jelentkezett a hiba. Ahogy az első körben, a múlt hét hétfőn nekem sem. 

*

Alakul a gyulai Kalóztanya megvásárlása. Kaphatunk hiitelt, többet is mint amennyi kell, tehát marad a felújításra is pénz. Mert kell hozzá, van mit csinálni. Örülünk, rettegünk. 

Tegnap itt járt Szerelmetesfeleségtársam barátnője, kozmetikusa, aki a jövő héten piócákat fog tenni a térdemre. Kezdetben csuda elutasító volt, a végére meg tök lelkes. Ő is azt mondta, ha most nem, akkor sohasem fogunk lépni. 

De még mindig kérdéses, hogyan fogom bírni a rengeteg munkát, és hogyan fogjuk bírni anyagilag a hitelt és a ház fenntartását? 

Pár hete mentem a könyvtárba, a Kálvin térre. Áll ott egy könyvekkel megrakott szekér, egységáron árult könyvekkel. (Kivéve, ami nem egységáras, de a döntő része az.) Nem hittem el: ott várt rám ez a kötet. Négyszázötven (azaz 450) forintért. Nem hittem a szememnek.

Jó, valaki a belső címlapot összeragasztotta az előzéklappal, tehát nem hibátlan. Megpróbáltam szétszedni, most az első két oldal saláta. De néccáötvenért? Egyébként itt-ott felbukkannak ezek a kiadások, a Laptyev által illusztráltak: alsó hangon tizennyolcezerért. 

Voltak más kiadásai is magyarul a sorozat első két részének, de azoknak sajnos közük nincsen az eredeti rajzokhoz. Az első kötet új kiadásának már a borítója is borzasztó. A későbbi kiadást Heinzelmann Emma rajzolta: a borító konkrétan nyomasztó, a következő kiadásé meg iszonyat lila. A sorozat harmadik része, a Nemtudomka a Holdon  Zsoldos Vera rajzaival jelent meg. Az ő alkotásait szeretem, de a Nemtudomká-k Laptyev rajzaival az igaziak. Majd megláthatod, miért mondom ezt. 

*

Noszovról nem sok adatot találtam, és amit találtam, az sem különösebben érdekes. Dokumentumfilm-készítő volt a szovjet rendszerben, Sztálin-díjat is kapott, és ilyesmik, de semmi izgalmas, semmi érdekes. Még a fizimiskája se. 

Viszont magyarul is megjelent tíz könyve, igaz, jobbára ötvenes-hatvanas években. A múló időt a Nemtudomka-trilógián túl csak egy rövidke története, a Móra kiadó Zsiráf Könyvek sorozatában megjelent Az mind semmi! élte túl. A rendszerváltás után mondjuk Nemtudomka is csak 2010-ben jelent meg, éppen az a kötet, amatőr borítórajzzal és tipográfiával. De legalább megjelent.

*

Beszélgettem a ChatGPT-vel, készült-e mozgókép a Nemtudomkákból. Azt mondja, készült, több is. 

Magyarul, sajna, semmit sem talált. Az én emlékeimben sincsen, hogy láttam volna bármikor is bármi, bármi mozgó Nemtudomkát. 

*

Nemtudomka picurka. Nem a személyében, hanem a nációját nézve. Ami picurkaságnak egyébként semmi jelentősége nincsen, mert minden úgy zajlik náluk, mintha nem picurkák, hanem normál emberek lennének. Csak így aranyosabb. Meg tréfásabb. Mert a picurkák a mi világunkban élnek, a környezetük a mi világunk méreteinek a környezete. Vagyis egy alma elszállításához a picurkáknak autóra van szüksége. Viszont van autójuk. 

De mert minden ugyanúgy zajlik mintha nem picurkák között lennénk, ezért van kiállhatatlan picurka is: ez Nemtudomka. 

Ha ismered Astrid Lindgren Juharfalvi Emil-jét, akkor tudod, kicsoda Nemtudomka. Ha nem ismered Juharfalvi Emilt, akkor gondolj a szomszéd vásott, ostoba, nagypofájú, idióta, hangos kölkére, vagy az unokaöcsédre, akinek a jelenlétét senki sem kívánja, viszont a távozására mindenki fellélegzik.

Nemtudomka semmit sem tud, mégis úgy hiszi, mindenre képes. Belefog mindenbe, és mindennel csúfos kudarcot vall. Ennek ellenére azt hangoztatja, hogy ő tanította zenélni a zenészt, verset írni a költőt, ő szervezte meg a léghajó utazást, s különben is: ő a főnök. Miközben csak a feszültséget szítja mindenhol az agresszív beszólásaival. Nem hallgat senkire, öntelt, önhitt és semmi teljesítmény nincsen mögötte. Ha csak kinyitja a száját, hazudik mint a vízfolyás. És kioszt másokat azzal a kinyitott szájával. Ha kell, ha nem. Mocskolódik, vádolgat, becsmérel, gyaláz.

Az a csoda, hogy a picurkák megtűrik maguk között, és soha, senki se vágja szájon Nemtudomkát. 

Leírtam a fenti bekezdést, minden hátsó szándék nélkül. S akkor villant be, hogy akaratlanul is egy politikus viselkedési mintáját rajzoltam meg. Egy konkrét, mai politikusét. Annyira nem nehéz a rejtvény... :-D 

Szóval Nemtudomka egy piszok idegesítő, irritáló alak. Mondom, mint Juharfalvi Emil (e-mail, hehehe). Olyan személy, akinek kár volt megszületnie. Majdnem írtam, amit nevelt lányom, Csemete mond a hasonló személyekre, hogy milyen alternatíva lett volna a világ számára kedvezőbb amikor fogant, de nem mondom, mert ez mégiscsak egy ifjúsági könyv, semmi helye nincsen a róla szóló véleményemben az orális intimitásnak. 

A kalandjai pedig nem csodálatosak. Semmi csodálatos nincsen bennük. Az a csoda, mondom, hogy Nemtudomka büntetlenül trollkodhat, nagyképűsködhet minden szituációban. 

*

Szóval a Nemtudomka meseregény. De nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy Nemtudomka személye a szocialista vezetőtípus megtestesítése. De lehet, hogy ezzel csak beleszuszakolok valami oda nem illőt a mesébe. Talán az befolyásol, hogy a sorozat harmadik részéről, a Nemtudomka a Holdon-ról azt olvastam, hogy abban éles a társadalomkritika. Ami addig eszembe sem jutott, hogy ilyesmi is lehet benne. De amióta tudom, nyakra-főre találok jeleket. Sőt, Nemtudomka jelleme veszélyesen rímel a mai magyar valósára. Ami már tuti belemagyarázás. Vagy Noszov prófétai képességekkel bírt. De inkább az előbbi. 

*

Aztán itt van a picurkák nemi sovinizmusa. Mindkét részről, a legénykék és a leánykák részéről is. Mindkét nem lenézi a másikat, mindkettő különbnek tartja magát a másiknál. Ez persze inkább olyan mint amit a gyerekek tudnak produkálni az oviban, mintsem valami feminista és antifeminista marakodás. 

Most ébredtem rá, hogy milyen fura is a picurkák társadalma. Két legényke falu között van egy leányka falu. Átjárás lehetséges, de egyáltalán nem jellemző. Ennek a miértjéről nem tudunk. Így van és slussz. 

De az a húzás, hogy Nemtudomkát a szerelem téríti észhez, na, az csuda kedves  megoldás! Még a tanulásra is rávetődik miatta, hogy levelet írhasson a leánykának. 

*

Egyébként a meseregény története nem bonyolult. Az okos Tudomka feltalálja a léghajót. Nosza, bele is szállnak jó páran, és uzsgyi. De aztán léghajóbalesetet szenvednek. Tudomka még időben elhagyja a fedélzetet, de a többiek, persze, hogy Nemtudomka felbújtására, nem követik a példáját. 

Hatalmas szerencséjükre gyakorlatilag egy apróbb sérüléstől eltekintve senkinek sem esik baja a lezuhanáskor. Ekkor kerülnek a picuri leánykák falujába. Ami ott történik az tulajdonképpen nem egy központi konfliktus kibontása, hanem csak kollázstörténések epizódfüzére, amiben mikor ki a főszereplő. Mert még csak nem is Nemtudomka sztárkodik minden történetben. 

*

Nemtudomka idegesítő, központi történet nincsen, áthallások vannak, de azt csak én hallom át, a történések meglehetősen egyszerűek, semmi filozofikus mélység, semmi harsány röhögés, mégis élveztem a könyvet, ahogy van, Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy amiképpen a Rév Fülöp-meseregény-sorozatban összenőtt, mert simán szervesen összetartozik a szerző és a grafikus munkája, úgy ebben az esetben elválaszthatatlan egymástól Noszov és A. Laptyev tevékenysége. Legalábbis az én tudatomban. Nézd csak meg a mellékelt képeket! Amik több esetben is nem csupán ide-oda biggyesztett képi megfelelői a cselekménynek, hanem nagyon tudatos, oldalpárban gondolkodó koncepciók. 

Amik jelentőset dobnak Noszov alkotásán. De ezt láthattad. 

8/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 szeptember nagyon sokadika. Tegnap főzőcskéztünk. Kaptunk egy kis vaddisznóhúst, két fagyasztott csomagban. Pörinek gondotuk. Kiderült, hogy az egyik csomag leveshús, a másik láb, de azon meg nincsen rengeteg hús. Hagymát különben is elfelejtettünk venni. Szerelmetesfeleségtársam elment vadászni, s mert hús is kellett, hát a Pethe téri Spárba ment. 

Elég sokára jött meg. Addig én feltettem a levest. Lefejtettem a csontokról a húst, felkockáztam és kiolvasztottam a szalonnát. S közben kicsit pálinkáztam. Közben Szörényi „Végtelen úton” című lemezét hallgattam. Miután SzFT megjött, felvágtam a hagymát, feltettem pirulni a szalonnára. Ez még meg van. 

Aztán egy kép hogy csúszik el a tálcámról a leves, de még időben elkapom, nem borul. Aztán az, hogy SzFT hozza befelé a gesztenyepürét, amire habot nyomok. Aztán az, hogy felébredek a nappali heverőjén, ahol ebédeltünk. Félmeztelen vagyok. És végtelenül kába. Átmentem a hálóba, hogy kényelmesen ledőljek. SzFT a konyhában tevékenykedett. Ledőltem az ágyunkra. 
– Nem aludtad még ki magadat? 
– Te nem jössz, kedvesM? 
– Én már felébredtem. 
– ??? Miért, mikor aludtunk el? 
– Két órája. 

Felkeltem, elmentem vécére, aztán a kézmosásnál láttam, hogy a pólóm ott van a mosdókagylóban. Megnéztem, hát minden volt rajta. Akkor tudatosodott, hogy félmeztelen vagyok. 

A helyzet az, hogy egy híján hatvan év alatt nem sikerült annyit innom, hogy órák essenek ki az életemből. Hát tegnap sikerült. Fogalmam sincsen, én fejeztem-e be az ebédet, a túrógombócokat (köret a vad mellé) tuti nem én főztem ki, de arra se emlékszem, hogy a pöriket elkészítettem volna, fűszerpaprika, paripüré, fűszerek, néztünk-e filmet ebéd közben, s ha igen, mit, mikor vettem le a ki tudja mivel leevett pólómat, én vittem-e ki a fürdőbe...

Rohadt nagy gáz.Eddig büszke voltam, hogy ilyen nem történt velem. 

Azóta is tűnődöm, most ugyan miért. Nem a depresszió, mert olyan nincsen. Nem a jókedv, mert az van, de amiatt nem szoktam inni. Nem az unatkozás, mert nem nagyon tudok unatkozni, soha se is tudtam. Nem a problémák, a megoldatlan és a megoldásra váró gondok, mert azok vannak ugyan mindenfelé, de amiatt minek inni. 

Szóval fogalmam sincsen. 

*

SzFT veszettül beindult a gyulai kalóztanya vásárlásába, gazdasági fenntartásának a megtervezésébe. Az MI at mondja, ha kiadjuk a kisházat, és valóban teszünk mellé egy jakuzzit

Rév Fülöp
Rév Fülöp Fajszföldön
Rév Fülöp és Nyár Lőrinc

Szeptember 21.: Ma reggel kaptam meg a könyvet. Kevés munka volt a kapáldámban. Még olvasni is tudtam egy kicsit. Aztán elmentem könyvtárba. Útközben is olvastam. A regény felénél tartok. De elalvás előtt még fogok olvasni. 

Szeptember 22.: Nem haladtam olyan jól mint szerettem volna, de azért a 230. oldalnál tartok, és még csak délután öt van. Már jár az agyam sok mindenen, amit a könyvben olvastam. 

Szeptember 23.: 6:30: Közeledik a végkifejlet, de még van még hátra úgy harminc oldal. Kialakult a véleményem at epizódról. 16:07: No, elolvastam. Már csak írnom kell róla. 

Szeptember 26., 03:37, nagyon hajnal: két napig nem tudtam írni, mert unokáztam, s mert One-ügyintéztünk, bevásároltunk. Mármint munka után. Na, de majd most!

*

Több minden van ezzel a résszel kapcsolatban. Alapvetően arról szól... Nem, nem innen kezdem. 

A Rév Fülöp-sorozat kötetei egymásra épülnek. Ugyan mindegyik különálló rész, önálló történettel, de ha nem ismered az előzményeket, sok szereplő ismeretlen és sok történés ismeretlen lesz. Mármint úgy ismeretlen, hogy ez a történet csak simán visszautalgat rá. Vagyis ebből egyetlen dolog fakad: nyomás beszerezni valamilyen formában az előzményeket, érdemes, mert úgyis újra fogod olvasni őket. :-) Ha ráadásul olyan szita agyad van mint nekem (lehet, hogy kezdődő Alzheimer?), akkor is kötelező, hogy a polcodon legyen az összes Rév-kötet, hogy bármikor le tudd venni, miről is beszél a szerző az új kötetben. S ez most Isten bizony nem fizetett reklám. 

Szóval nekifogtam olvasni a Magashegyi Tudósokról szóló részt, és hamarosan azon kaptam magamat, hogy veszettül turkálok az agyamban olvasmányélményeim között. 

Egy szó mint tengernyi: önmagában, az előzmények ismerete nélkül nem annyira lehet élvezhető, mert nem érthető teljesen ennek a történetnek a cselekménye. 

* 

A cselekmény nem komplikált. Zsana hercegnő, Nyár Lőrinc húga, aki Rév Fülöp barátja, beiratkozik a Magashegyi Tudósok iskolájába, hogy okuljon. A döntését meg is bánja. De mert a sulival valami baj van, titkos levelet küld haza, a levélben ott az elrejtett segítségkérése. 

Mivel Fülöp szíva, szeme, mindene húz Zsana felé, azonnal rámozdul a szabadító-akcióra. Naná! 

Erről szól a könyv. Mennek, tapasztalnak az iskolában, megdöbbennek, ráismernek, alkalmazkodnak, szervezkednek, szabadítanak. 

Az iskola fegyelme drákói. A gyerekek agymosottak, menetelnek mint a Pink Floyd The Wall című filmjében a srácok a húsdaráló felé. Simán eszünkbe juthat még a Légy jó mindhalálig és az Iskola a határon is. A suli, ez a suli birkákat csinál a gyerekekből: megtanítja őket együtt bégetni, és örülni mindannak, ami örülhetetlen. Mindennap ugyanazt a csúf kinézetű,  vacak ízű kását kapják, mégis minden gyerek egy hangon köszöni meg iskolát vezető Nagymesternek a csuda finom étkeket. Beee! 

A Nagymesternek ehhez az egyhangúsághoz, agymosáshoz persze külső segítségre van szüksége: mágus a lelkem, a mágia a külső segítsége. 

Fülöp és Lőrinc önként sétálnak be egy mágus magas toronyiskolájába. Vesd össze Gyűrűk Ura, Mordor, Szauron. A történet egészen odáig az iskolában játszódik, amíg aztán a feloldást követően ki nem sétálnak onnan. Jó, egy picit a Harry-gyerek is bevillanhat a Potter famíliából. 

*

Ne értsd félre a szót: Rév Fülöp történetei bájosak. Semmiképpen sem édibédik, giccsesek vagy nyálasak. Bájosak. Eszedbe se jusson a rózsaszínű csipkés romantika, meg a hosszú verdeső szempillák, nem ilyen értelemben bájosak. Már ha a csipkés romantika a verdeső szempillákkal az. (NEM AZ!)

Ha elolvasod az előző értékeléseimet, még inkább Jeney Zoltán könyvsorozatát, akkor ott állsz majd a fekete-fehér ténnyel szemben: az összes történet nyálmentesen erőszakmentes. Pedig lovagi történetek. Ráadásul voltaképpen a sorozat összes szereplője rokonszenves, de legalábbis megérthető. 

A sorból ilyen szempontból a Magashegyi Tudósok kicsit kilóg, nem lép teljesen egyszerre az előző történetekkel. Van benne erőszak, ha csak egy jelenetre korlátozottan és viszonylag visszafogottan is, illetve van benne főgonosz, akiben nem találtam semmilyen szimpatikusat. A történet egyik új vonása sem volt ellenemre, mindössze feltűnt, hogy van. 

*

Két nap alatt olvastam el a könyvet. Oké, nem egy nagyalakú, apróbetűs lexikon, hanem egy meseregény, képekkel, de azért ez azt jelentette, hogy mindenhol olvasni akartam, és ahol tehettem, tettem is. Három apró fejfelkapással. 

Jeney Zoltán ugyancsak a szám íze szerint ír. Élnek az alakjai, simán élnek a párbeszédei, és él maga a szöveg egésze is. Egyetlen ponton fennakadtam a szóhasználatán: nem vagyok arról meggyőződve, hogy manapság a teológiában járatlanoknak mond valamit a „tovuhábohu” kifejezés a zűrzavar kifejezésére. Sőt, szerintem még a legtöbb Biblia-olvasónak sem. De ennek ne tulajdoníts jelentőséget: ez egyetlen szó a regényben. A mérleg másik serpenyőjében az összes többi szó, szójáték kupackodik, egytől-egyig a megfelelő helyén, sorrendben. 

A második fejfelkapásom a végkifejlet gyorsasága miatt volt. Addig tempósan halad a történet, megismerjük a suli életét, szabályait, ökörségeit, kegyetlenségét, kéccánagyonsok oldalon át. Hogy aztán a végkifejlet kábé húsz oldalon letudjuk. S a győzelem elérése logikus, egymásra épülő elemekből áll össze, meg igen, mekkora jelentősége van az összmunkának, a bizalomnak, de csak lestem, hogy ja, akkor ennyi a legyőzés? Lehet, túlzottan hozzá vagyok szokva az amcsi eksönök gigantomániájához... De mondjuk mögöttem van már három egyéb Rév-történet, és egyikben sem volt ilyen fejfelkapásom. Ha itt csak egy egy pillanatra is, de azoknál egy pillanatra se. 

A fehér holló ritkaságú főgonoszt jól kinevethetjük a végén. Tényleg muris a jelent. Aztán eltöprengenek a szereplők, hogy akkor most mi legyen vele. Minden más történetben simán Taigetosznak tekintenék az iskola toronyépületét. De Jeney Zoltán története nem él ezzel a felettébb vonzó és gyakorlati megoldással. Szóval töpreng mindenki, hogy mi legyen a főgonosszal, addig is elzárják... Aztán elfelejtjük a nagy ünneplés közepette, mert mindenki boldog lett, ölelheti minden szereplő a másikat, akit csak akar, szóval elfelejtjük, hogy a főgonosz meg ott maradt bezárva, gyakorlatilag büntetlenül, valamelyik cellácskában, murisan elnémítva. Ott van, és a varázsereje sem veszett el, csak magatehetetlenné tették... Mi meg örömködünk a happy end-en. Miküzben Tudjukki... Szauron... Joker... izé, na, Ámánd  ép és sértetlen és ereje teljében van, csak megkötözték és furfangos ötlettel nem engedik beszélni, mer' a varázsigék, ugye. De mondom, egyébként ép, sértetlen, ereje telje... 

Lehet, kellett volna még vagy húsz oldal. 

Kínos: felettébb szeretem a sorozatot, a történeteket, a rajzokat, a könyvek kinézetét, bruttó, a kötetet ráadásul meglepiként kaptam a szerzőktől. Az értékelésnek, recenziónak ilyenkor sértetlenül lelkesnek kellene lennie. De bár nem vagyok forradalmár alkat, mindig is inkább Bilbo Baggins életmódja állt hozzám közelebb mintsem a Tenkes kapitányáé vagy Old Shatterhand-é. De a kényelmem mögötti igazságérzetem meg az egy idő után nagy pofám valahogy rendre bajba sodort. Tiltottak be miattam, egy cikkem miatt iskolaújságot (a KISZ-ről írtam egy őszinte cikket), volt, hogy huszonsok emberből csak én nem kaptam jutalmat, mert nyilvánosan rosszat kérdeztem a főnököktől (nyúltak le lóvét tőlünk, s olyan gyorsan kiderült az igazság mint miután a Tisza elsöpörte a Fideszt: Magyar Péter akkor hazudik, amikor kinyitja a száját) s emiatt az „általános hozzáállásom elfogadhatatlanná vált”. Meg ilyenek és hasonlók történtek velem rendre. 

Több író. kiadó megkeresett már, hogy írnék-e a műveikről. Mindig azt mondom: persze, de véleményt és nem ajánlót. Érted a különbséget, ugye? 

*

De egyáltalán nincsen szükség gyászlobogóra, csak én magyarázom túl a három apróságot. Talán azért mert egy gyönyörű női arcon, hibátlan arcbőrön egy pattanás is feltűnő. Na, ebből értened kell!

A Magashegyi Tudósok ugyan nem a sorozat kiemelkedő darabja, de mindenképpen ott van a sorban és illik is oda. S az értékeire ott van a bizonyított tény, munka mellett gyakorlatilag két nap alatt elolvastam. Mert nem bírtam letenni. Vagy csak önerőszakkal. Vagy kiesett a kezemből, mert már olyan álmos voltam. Ennél több, jobb érv arra, hogy ez jó könyv, na, kell még? 

Oké, mondok még valamit! Világéletemben szerelmes voltam. S persze, ahogy teltek az évek, egyre többre vágytam a lányokat illetőn. Emlékszem, mennyire megrázott, felcsigázott, amikor Padisák Mihály Éljen a számüzetés! című könyvében a főszereplő fiú megcsókolja a főszereplő lányt. Amikor ezt a jelenetet olvastam, én még nem csókolóztam. (Vajon mi lehet Vikivel, akivel aztán a vándortáborban, de annyit és mindenhol, hogy Éva néni ránk is szólt, hogy na, azért már, jó, hogy szeretjük egymást, de ennyire mindenki előtt, ilyen hosszan, hát ne már, ez mégiscsak egy általános iskolai vándortábor... Ráadásul úgy jött össze az első csók, hogy mindketten szinte meglepődtünk, hogy jé, mi most csókolóztunk!  S a felismerés annyira felcsigázott mindkettőnket, hogy nem tudtuk abbahagyni.) 

Fülöp és Zsana szerelme, óvatoskodása, bizonytalansága felébresztette ezt a vándortűbori emléket. Talán azért, mert bár soha nem voltam túlzottan gátlásos, a nagy lépések megtételében mindig a lányok, nők segítettek. Igen, abban is. Természetesen ebben a kötetben nincsen aktus. De női vezetés, bátorítás és tébláb miatti beszólás, na az van. Zsana nem annyira gátlásos mint Fülöp. Szóval számomra mosolyogtatón életszagú volt kettejük pávatánca. 

*

S végül, ámde egyáltalán nem utolsó sorban: Cserkuti Dávid rajzai. Rövid leszek, nehogy túldicsérjem, ahogy azt rendszeresen megteszem. Volt, hogy annyira, hogy szóvá is tette. 

Továbbra is azt mondom, hogy Cserkuti Dávid egyszerűen zseniális grafikusművész. Az illusztrációiban elementáris természetességgel keveredik a realizmus a karikatúrával, s ez ugyancsak egyedivé teszi a munkáit. Nem tudtam normálisan kifotózni azokat a rajzait, amik kétoldalasak ebben a regényben. Pedig a látószögeinek a sajátosságát ezek mutatják meg leginkább: például jobb oldalt fent Fülöp kinéz egy emeleti korláton, a baloldal jobb sarkában ott kis alak, aki felfelé néz Fülöpre. A kettejük közötti szöveg pedig erősíti, hogy milyen távol vannak egymástól. A szöveg más alkalommal is a távolság érzékeltetésének az eszköze: jobbra lent egy kis csapat pillant le a várfalról, felettük a törzsszöveg, afelett pedig egy hintó bukkan ki az erdőből. Lenyűgöző!

Azt mondtam rövid leszek! Nem is mondok mást, csak azt, nézd meg a rajzokat. Szerintem még e rossz fotókat nézve is cserkutista leszel! :-D 

9/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 szeptemberének a háromnegyede. „Jézusmária, győztünk!” volt Beke Kata könyvének a címe a rendszerváltást követő, első szabad választása után, amikor az MDF alakíthatott kormányt. 

Valami ilyesmit érzünk most Szerelmetesfeleségtársammal: egyre inkább úgy fest, miénk lehet a gyulai Kalóztanya: Mint mindig, SzFT agyában sorjáznak a tervek. Amiket majd jobbára nekem kell megvalósítani. De tény, hogy a tervezésre fantasztikusan rááll az agya. S egy ilyen kósza tervből született a MartAssist is. Amiben én, a szkeptikus nem hittem. Szerencsénkre marha nagyot tévedtem. Valószínűleg én lennék az, aki elutasítja a Beatlest meg a Led Zeppelint. SzFT meg az, aki szerződteti a Sex Pistols-t meg a Van Der Graaf Generator-t. 

Mondjuk az, hogy az önkormi anno kirúgott a Flórián téri lakásból, az is a vad tervezésének volt köszönhető. Meg az is, hogy buktunk a dologban úgy tizenötmilliót. Az én óvatosságommal se a pénzt nem bukjuk el, se a lakást. Az is igaz, hogy akkor most nem lenne a miénk ez a lakás, s nem tudnánk ugródeszkának használni a Gyulára költözéshez... 

Mondjuk erről eszembe jutott a fenti könyvnek egy jelenete. Amikor Fülőp megtudja, hogy Zsana gyakorlatilag fogságban van, azonnal indul a megmentésére. Útban a torony felé valakivel azon tanakodik, hogyan fognak bejutni az épületbe. A valaki visszakérdez: „Miért, és hogyan fogtok kijutni onnan?” Mire Fülöp alanyátlanodik: „Ezen még nem gondolkodtam...”

Minden mindennel összefügg, ugyebár. 

S így most egyfelől hatalmas az öröm, másfelől a zabszem se fér be... 

  ÍRTA: 
Mauro Boselli

  RAJZOLTA: 
Alessandro Piccinelli

Ezt figyeld, hinni sem fogsz a szemednek! Ez már szinte perverzió! Átabotában a ChatGPT segítségével áttekintettem a Sergio Bonelli Editore hőseinek kooperációs-variációit. Maiul mondva: a Bonelli-s crossover-eket.

Erősen rövidítettem a tőle kapott információkat. Már csak azért is, mert nem tartom jellemzőnek, hogy itthon az eredeti, olasz példányok nyomába eredjen valaki, ezért a füzetek eredeti címeit töröltem. Az olasz kiadó főhőseire koncentrálok most, ezért ha nem vagy otthon a világukban, ajánlom az összefoglaló bejegyzésemet a Bonelli kiadványairól. 

Ezek után a nem Bonelli-s hőskoprodukciókkal még utalás szinten sem foglalkozom. Minek is tenném? 

Tex Willer és Zagor összehozása tulajdonképpen szinte természetes, hiszen mindketten vadnyugati hősök. Igen, a teljesen képtelen alak, a kőbaltás Superman is az, bármennyire is anakronisztikus a figurája. 

*

Ahogy a néhány héttel ezelőtt olvasott Zagor-történetben fogalmaztam, összegyűjtött Zagor-morgásaimat az alábbi bejegyzésekben olvashatod. 

*

A történet mondhatnók a szokásos. a jó fiúk védik az indiánokat, a rosszak meg támadják, és ki akarják őket paterolni a saját földjükről, valami vacak rezervátumba.

Ez sajnálatos, de még utólag sem hívjuk rasszizmusnak vagy indiánkausztnak, hanem Amerika meghódításának, a hőskornak. Pedig számszakilag is majdnem rendben vagyunk, mintegy ötmillió elpusztult rézbőrűről volt szó. 

A képregényben Texas államból tessékelik kifelé a komancsokat. Vannak a rosszrendőrök, akik képesek megtámadni egy férfiak nélküli falut és lemészárolni az öregeket, nőket, gyerekeket, és vannak a jórendőrök, elsősorban Tex, Zagor, a helyi indiánfelügyelő, s még páran, akik pedig fogcsikorogva ugyan, de betartják a törvényt. Ami azzal jár, hogy bizony halomra kell verniük, adott esetben lőniük a rosszrendőröket és az általuk hergelt csőcseléket. 

Spékelve mindez egy identitás-kérdéssel: egy kislány az indiánok között nő fel, a kinézete fehér, de a gondolkodása, a szocializációja indián, akkor ő most fehér, ahogy kinéz, vagy indián, ahogyan él? S ha valaki úgy dönt helyette, hogy ő márpedig fehér, hiszen csak nézz rá, akkor visszakényszeríthető-e abba a társadalomba, ahová ő nem akar menni, és ahová tulajdonképpen sohasem tartozott? Maugli vajon a dzsungelé vagy a minimalista emberi civilizációé? S kinek a joga, hogy döntést hozzon a kérdésben? 

*

Mondom, szokásos történet, hasonlókkal már ezer másik western foglalkozott. A kitelepítésekkel, a rezervátumokkal, az identitáskérdéssel is. Tán elég ha mondjuk a Tecumseh című Gojko Mitić vagy a Dustin Hoffman-féle Kis Nagy Ember-t megemlítem. Ha jól belegondolok, ábrázolásában is hozza a western-kliséket, kihalt városba belovagoló rosszfiúk, a kocsma ajtóból a vészterhes utcára kinéző kocsmáros, tetőről lövöldöző jófiú, bölényvadászat (bár a bölényt a szöveg következetesen bivalynak írja...) stb., stb. 

Semmi újat nem kell várnunk, nem érdemes, de tény, csalódás sincsen, minden a maga helyén van, western ez ízig-vérig a első képkockától a utolsóig. Olyan képi megfogalmazással, hogy vaskos képzavarral, megnyalod utána mind a két szemedet! :-D

*

S most visszatérek kicsinyt a crossover-ségre. Ugyan az előszó azt mondja, hű, milyen hosszú ideje várták a rajongók, hogy jöjjön már össze Tex és Zagor, és na, végre, megtörtént, de én szkeptikus vagyok. Persze simán lehet, hogy az a bajom, hogy magamból indulok ki. Abból a magamból, amelyik még nem látott neki tetsző crossover-t, mert egyszerűen erőltetett a főhősök ilyetén összefésülése. De persze ha arra gondolok, hogy nekem Zagor személye önmagban probléma, ennek ellenére a sorozat hosszú évtizedek óta siker... S magyarul is folyamatosan megjelenik, miközben a nagyságrendekkel színvonalasabb Damphyr-ra és a Dragonero-ra nincsen kereslet, s ez tény, akkor akár tévedhetek is. 

*

Ja, igen, a lényeg, hiszen ez képregény, a rajzok! Nagyon kifejezők. Minden Bonelli-kiadvány esetében megemlítem, hogy a kiadónak vannak alapelvei a megjelentetett történetekkel kapcsolatban: a kalandsztorik ábrázolása realista legyen, szabályos oldalakban, képregénykockákban kell gondolkodni. 

Nos, realizmus kérem, hiány nincsen. Ragozzam? Minek? Hiszen beidéztem néhány rosszul fotózott példát, magad is áthatod, hogy még ezeken a képeken is lenyűgöző a sztárpáros sztorija. 

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 szeptemberének kétharmada, vasárnap hajnal. Két napja a néhai Jon Lord Deep Purple utáni szólódolgait hallgatom. Lord volt az a rockzenész, akire Szerelmetesfeleségtársam exének a testvére, aki a Danubia zenekarban muzsikál, és rendszeresen fellép rock koncerteken is, amikor a rockisták klasszikusra veszik a figurát. Láttuk őt a megboldogult Omegával is, de az After Crying egyik jubileumiján is a MüPában. De ő nem nagyon veszi komolyan ezeket a fellépéseket. 
– Kutyaütők. Egyetlen fazon volt, aki igen,,, Na az tudott zenélni. Idős ember olt hosszú ősz hajjal, szakállal. Billentyűs. Valami nagynevű angol együttesben is zenélt. Na, az tudott zenélni, értett hozzá! Vele jó volt együtt játszani! 
Tűvé tettem az agyamat, kire gondolhat. Egyetlen név jutott csak az eszembe. 
– Nem mondod, hogy a te a Deep Purple-ös Jon Lord-dal zenéltél? 
– Na, az az, ő volt az! Köszi! Na, mondom, ő tud zenélni, ért is a zenéhez! Nem kutyaütő. 

Szóval ennek a nemkutyaütő Jon Lordnak a félkomolyzenei kompozícióit hallgatom. Nem filmzenésen klasszikusos. A Deep Purple első komolyzenei próbálkozását mindannyiszor végigunatkoztam. De ezekben a mostani kompozíciókban a hangszerek nem csupán egymás mellett, hanem integránsan együtt szólnak. Figyeld csak ez a koncertet például!

*

Próbálom elkerülni, hogy politizálással ne határolódjak el azoktól, akik a blogomat netán olvassák, de magam is megdöbbenek, hogy a mostani miniszterelnök milyen szélsőséges ellenérzéseket vált ki belőlem. A rendszerváltás óta volt már több, ugyancsak kérdéses figura a fő bársonyszékben, mert azért lássuk be, a pufajkás Horn Gyula, a szemkilövető Gyurcsány, a beszédképtelen Medgyessy se volt semmi. De ilyen viszolygást, a méltatlanság, a felkapaszkodott gőg, a kisebbségi érzésből fakadó agresszivitás, a bűzös proliság ilyen mélységeit egyik se produkálta. Soha nem gondoltam volna, hogy Horn Gyugyut vagy Fletót bármikor is, viszonyítva tiszteletre méltó úriembernek fogom tartani, de eljutottam ide. 

S fel nem foghatom, miféle lehetőséget látott a nép ebben az emberben. S van, aki még mindig azt mondja, hogy várjuk ki a végét, adjunk neki még időt. 

S csak nézem Orbán Viktor somolygós komorságát, megfontoltságát, s azon gondolkodom, a sok, szép lassan rájuk szakadó balhé szarát nem úgy akarta-e elmosni, hogy enged egy ilyen gyerekes, nevetséges, idegesítő paprikajancsit a kormányhoz jutni, hagyja rombolni, tombolni, s ezzel felértékeli mindazt, ami a Fidesz-kormányzásban jó, értékes és az ország szempontjából életmentő volt. S a Facbook-kormányzás hazugságéradata enyhíti, tompítja a Fidesz mocskainak a súlyát, és rámutat, hogy micsoda kaliberkülönbségek vannak az inneni és onnani kormányok, kormánytagok és értékrendbeli különbségek között. S mit jelent, ha egy ország függetlenségre törekszik, illetve ha idegen érdekek kiszolgálójává válik. Illetve, hogy mennyire volt realitás/gyülöletpolitika a Brüsszellel szembeni fenntartás. 

S közben a Mi Hazánk támogatottsága megkétszereződött. Mondjuk én ezt nem bánom. 

Miért van akkor tizennégy kötete a polcomon (illetve több, mert többkötetes művek is akadnak)? Egyrészt a remény miatt, hogy egyszer csak összeáll bennem az élet és a tudás, és ripsz-ropsz érteni kezdem, amit olvasok. Másrészt, nocsak, mégis maradt bennem valami az egykori kultúrsznobból, intellektuális pozörből. Pedig azt hittem, túl vagyok rajta teljesen. Igaz, ha valaki belép hozzánk, arra még nem gondoltam, hogy Hamvast, Várkonyit és hasonlókat toljak azonnal látványként az arcába. Talán aki a nappalinkba lép, annak a Dűne-sorozat veri ki a szemét. 

Amikor hirtelen rákattanok, ez újra és újra megtörténik, rá-rákeresek, hogy ki, mi tudná megnyitni előttem Hamvas mondanivalóját? Nos, így leltem rá a könyvtárban erre a kötetre is. Többet is kézbe vettem, de mennyiségre, tördelés szerint ez tűnt kezdéshez a legfogyaszthatóbbnak. 

Nem tudom, a többi milyen, de ez nagyjából azt hozta, amire számítottam. Kevesebbet is, meg többet is. 

  Weiner Sennyei Tibor  

[a továbbiakban WST; Moha megjegyzése] (Eger, 1981. május 10. –) József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító, szerkesztő és utazó. Több verses-, esszé-, novelláskötet, kisregény és dráma szerzője. Békássy Ferenc írásainak egybegyűjtője és életrajzának írója. A DRÓT főszerkesztője, ahol rendszeresen publikál közéleti, művészeti és irodalmi tárgyú cikkeket, ugyanott videó-blogot vezet. Előadásokat tart irodalomról, költészetről, kertészetről, méhészetről, különös tekintettel Hamvas Béláról, Weöres Sándorról, a Kertmagyarország-eszméről és a 'méhészet művészetéről'. Utóbbiról saját esszé-rovatot ír a Méhészet szakfolyóiratban. Az írás mellett kertészkedik, méhészkedik, kerékpározik és sokat sétál. Szentendrén él. – mondja szerzőnkről a Wikipedia. 

Ebből a kötetből kiderül, hogy nem csupán érdeklik Hamvas írásai, hanem több mint alaposan elmerült az életében, az életének a részleteiben is. Olyannyira, hogy képes volt Hamvas nyomán az Adriára is elmenni, hogy jobban megérthesse őt. 

  Amiről WST könyve nem szól  

Egyvalamit leszögezek: WST sem összegez, nem mondja el, en bloc miről szólnak Hamvas Béla írásai. (Akármennyire nagyon szerettem volna.) Mi több, még csak be sem sorolja őt sehova. Nem mondja vallásosnak, nem mondja ezoterikusnak. Nem mondja filozófusnak sem.De még spiritualistának sem. Talán, leginkább filológusnak igen. De ez is csak egy vaskos talán.

Hamvas Bélának nincsen jelzője. Erről-arról az íróról el lehet mondani, hogy ennek-annak az írója, költője, ezt vagy azt képviseli, akár -izmusba is besorolható. Hamvasról leginkább csak annyit, nagy óvatosan, hogy a hiteles életről ír. Jelentsen ez bármit. 

Nincsen szó részletes életrajzról sem. Bár átabotában benne van Hamvas Béla élete is az esszék sorai között. 

  Amiről WST könyve szól  

S akkor mit tudunk meg? Elsősorban azt, hogy a kötet nem úgy született, hogy WST egy szép, derűs napon leült a szentendrei kertjében (egy időben Hamvas is Szentendrén élt, jobbára kertészkedett), ott a fejére hullott egy dió, és kikoppintotta a gondolatot, hogy közelebb kellene a kisérdeműhöz hozni ezt a Hamvas Bélát, uccu neki szerkesszünk gyorsan egy vázlatot, és építsük fel aszerint WST Hamvas Béla-könyvét. Nem, szó sincs erről. A kötetben helyet kapott fejezetek mindegyike vagy előadás anyaga, vagy valahol, valamikor megjelent cikk. 

Tény, az összes szigorúan Hamvasról szól, s Hamvas élete egy-egy kiemelt szakaszának, nézet-morzsáinak, a róla terjedő legendák, mendemondák, anekdoták, pletykák, téves nézeteknek a bemutatása, helyre tevése, összefüggésekbe helyezése. 

Ezekről van szó a könyvben: 

Van egy csomó csudaérdekes fejezetcím. Meg van néhány elsőre érdektelen is. De az érdekes a több. S az is kiderül már a fejezetcímekből, hogy szó sincsen semmiféle rendezésről, rendszerezésről, összefoglalásról. Életrajzról sem. (Ezt mondjuk nem is bántam.) Monográfiáról pláne nem. 

  Mi Hamvas Béla írásainak a fő üzenete?  

WST végre mond valamit, amit máshol nem találtam meg. Hamvasra hivatkozva, aki azt állította, hogy a költészetet nem csak írni, élni is kell, az egész Hamvas életmű lényege, hogy Hamvas élte, amit írt. Vagyis az élete volt a főműve. 

S azt is mondja WST, hogy nem csupán hinni, hanem tudni is kell. S bár nem volt szinkretista, meggyőződése volt, hogy az emberiségnek van egy közös őshagyománya, nevezhetjük akár Édennek is, van egy ősi, közös tudás, s ahhoz kell visszatalálnunk. Mindenki, egyénenként. S a változás soha nem társadalmakkal, embercsoportokkal kezdődik, történik, hanem mindig és mindig egyénekkel. S hogy kivétel nélkül mindenki a sötétség hordozója, tehát elsősorban mindent önmagunkra kell vonatkoztatnunk. 

Végre valami kapaszkodó! Köszönöm, WST! 

  Mindenki változik  

WST többször hangsúlyozza, hogy az évek múlásával minden és mindenki változik. Hamvas is változott, Hamvas nézetei is változtak. Mi több, még egy-egy írásán belül is vannak ellentmondások. Hol látszólagosak, hol valósak. S hogy a változás, ha fejlődés eredménye, akkor miért lenne baj? 

Ha arra gondolok, hogy kamaszként mi minden ellen lázadtam csendes, belső forradalmakkal, rendszer, Isten, hagyomány, tisztelet, hatalom, akkor teljesen egyetértek a fenti bekezdésemmel. 

Különösen ha arra gondolok, hogy a fene nagy lázadás után majd' húsz évig jártam keresztény közösségbe, és végeztem aktív, mindenféle szolgálatot, Biblia-köröket tartottam éveken át, folyóirat-szerkesztő voltam, könyveket írtam, Isten-tisztelet, előadásokat tartottam, vénje voltam egy helyi gyülekezetnek, stb. S ma már mindebből csak az emlék van meg. 

Aztán szavaztam az SZDSZ-re is, amikor először szavazni lehetett. Ami voksot ezerrel megbántam. Aztán fanyalogtam az MDF felett, miközben 168 órá-t és Hócipő-t olvastam, hogy aztán Kapu-t olvassak. 

Még feleséget is képes voltam „cserélni”, és Egek, micsoda áldás lett belőle. Pedig szent meggyőződésem volt, hogy az elsőt Istentől kaptam. A kőkemény hitbeli meggyőződésemből éppen az ebből a gondolatból fakadó kognitív disszonancia billentett ki. Mármint ha meg voltam győződve az ex Istentől-kapottságán, akkor miért nem voltunk együtt boldogok, miért voltam képtelen úgy nézni, gondolni rá, ahogyan azt Szerelmetesfeleségtársammal teszem (akit persze a válás környékén még nem ismertem: csak fél évvel később). 

Egyébként lelni véltem feloldásokat, magyarázatokat, de a bizonytalanságomat Isten akaratával kapcsolatban soha nem nyertem vissza. 

Szóval változás: ha minden és mindenki változik, éppen Hamvas ne változott volna? De WST azt állítja, az életmű, minden belső ellentmondásával egyetemben következetes és koherens. 

Meg azt is állítja, hogy csak a teljes életmű ismeretében lehet és szabad Hamvasról véleményt mondani. A teljes életmű, ha egyáltalán hozzá lehet férni, eddig harminchárom cím, de ha jól számolom, harminckilenc kötet és még nem teljes a kiadás.

WST azt is mondja, hogy újra és újra el kell olvasni, hogy megérjen bennünk a mondanivaló. [Szkeptikusan:] Aham!

  Nem tudtam kiverni a fekemből a kérdést: „Hogyan...?”  

Mármint hogyan volt képes Hamvas Béla összeszedni mindazt a műveltséget, információ-hegységeket az ő történelmi korában, internet nélkül, részt az ateista kommunizmus alatt, a létező szocializmusban élve, amelynek végóráiban, '88-ban majdnem megfenyítettek a seregben, mert volt nálam egy Lukács evangéliuma? 

Ez a kérdés már Szerb Antal világirodalom-történetének többszöri olvasgatása közben is felmerült bennem. De Hamvas olyan dolgokra hivatkozik, olyanokat fordít, ajánl, olyanokról értekezik, amiket még manapság sem egyszerű be-és/vagy megszerezni. (Még az ő könyveinek némelyikét sem egyszerű/olcsó becserkészni.)

S nem csupán azt nem értem, honnan veszi a filológiai ismereteket, de azt végképp fel nem foghatom, miképpen mer végletes kijelentéseket tenni olyan dolgokról, amikről fogalma sem lehet. Minden bizonnyal kőzápor zuhog majd rám a hasonlatért, de ugyanez a bajom nagyon sok, ősmagyarságban gondolkodó íróval is, leginkább Badiny Jós Ferenccel: kijelenti azt, amit csak hihet, következtethet, vélhet. 

Szóval csöppet előrébb vagyok Hamvas Bélával. 

Meg hátrébb: WST elmeséli, milyen hatása lehet annak, ha valaki Hamvast olvas: egy matematikus elolvasta a Scientia Sacra-t, majd ellopott egy autót, lement a tengerhez, és napokig ott bolyongott, fürdés nélkül, egyazon ruhában, a barátai találtak rá, de nem volt teljesen magánál. Sajnos WST nem kommentálja a történetet, az értelmezés a kezemben van: akarok én öntudatlan, bűzös tolvajjá lenni? 

Vélem, hogy WST az esetet az értelmezések másik oldala miatt írta le. Csak éppen azt nem fejtette ki, mi a másik oldal... :-)

  Egy jó kis dokumentumfilm Hamvas Béláról  

8/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 szeptemberének második hete. Munkakört cseréltünk a kollégámmal, most nem lakókat szállítok, hanem futárkodom. Ad hoc jellegűbb, de mégis lazább meló. Eleve nem kell annyira korán kelni, és nem kell blokkolva beérni az indulásokra, hiszen az esetek döntő többségében csak magamhoz vagyok kötve. De azért még így is voltak érdekesen sikerült napok. 

 A héten megint nem jutottam el unokázni, de most Lili és az édesapja betegsége miatt. Dani meg megint fogzik, ő sem volt a top-on. 

*

Az agyunk, Szerelmetesfeleségtársamé és az enyém egyre a gyulai Kalóztanya körül jár. A fantasztikusságán, a nagyságán, az életkorunkon, a még meglevő energiáink mennyiségén, az irdatlan mennyiségű pénzen, amit bele kellene feccölni.

– Arra gondoltam, azt mondtad, szerettél, gyerekekkel foglalkozni. A kis házban lehetne tematikus gyerekfoglalkozásokat tartani. A Zsombor-meséid lehetne a téma. S lehetne akkor árulni is a könyvet. Kialakítani a foglalkozások menetét, a teret...
Két nap múlva: 
– Képzeld, megismertem tegnap egy csajszit. Író. Gyerekkönyveket ír. Arra gondolt, kialakít valami tematikát a könyveiből gyerekfoglalkozásokhoz. Ahol aztán árulni is tudja a könyveit, a gyerekek így már tudják mihez, valamihez kötni. 
– Nem mondod komolyan! Innen vetted a kalóztanyai foglalkozások ötletét? 
– Akkor még nem ismertem ezt az írócsajt...
Most mondd, nem okos és találékony az én okos kedvesM? 

*

Amikor SzFT messze távol van, mindig hívővé leszek. Tegnap Érdre ment, hogy onnan Szegedre menjen egy másik vállalkozóval. S még csak nem is SzFT vezetett. 

Nem imádkozom mindennap. Vagyis nem feltétlenül úgy, ahogyan imádkozni kell. Általában csak permanens hála van bennem az élet miatt. A sajátom miatt is, SzFT-é miatt is, a gyerekeinké miatt is, meg úgy általában. Hogy kék az ég, zöld a fű, süt a Nap, beborult és így tovább... 

De amikor SzFT autóba ül, és megy szerte kis hazánkban, soha nem fér be az a bizonyos zabszem. 
– Ilyen szarul vezetek, Morzsám? – kérdezte SzFT, amikor elmondtam ezt neki. Nem mosolygott, nem évődött, véresen komoly volt. Ebből levettem, hogy tökéletesen félreértett. 
– KedvesM, hányszor kell téged dicsérni, hogy egyszer eljusson és elfogadd? Nem te vezetsz szarul. De bármilyen jól is vezetsz, jöhet szembe veled egy idióta. Van belőle számtalan. 

Szóval tegnap Érd–Szeged–Érd–Kaszásdűlő. Szegedről visszafelé már sötétben. De hála Istennek, és ez nem szófordulat, épen, egyben hazaért. 

   A TELJES VÁLTOZATOK TELJESSÉGE  

TELJES VÁLTOZAT mondja a borító. A teljes változat Bradbury életében, alapvetően 1950-ben, majd írói szándékai szerint 1963-ban jelent meg. E két kiadás közötti különbség, hogy az utóbbiba bekerült A vadon és A tűzgömbök című novella. 

Bradbury soha nem jelentette ki, hogy na, ez itt a változtathatatlan, egyszer s mindenkorra végleges Marsbéli krónikák, még évekkel később is reszelgetett a szövegen, de alapvetően a '63-as lett „A” Marsbéli krónikák. 

Ennek a mostani magyar kötetnek az alapja, ahogy a kolofon jelzi, nem a '63-as összeállítás, hanem a '97-ben, tehát még Bradbury életében kiadott Complett Edition. 

Ezt követően, 2009-ben volt még angolul egy Teljes kiadás: a Subterranean Press és a brit PS Publishing közösen adta ki. Vagyis ez a kötet is Bradbury életében, tudtával és az ő előszavával jelent meg. Az előszón kívül a novellák filmváltozatának a forgatókönyvei szerepelnek még a kötetben, illetve néhány esszé Bradbury Marsbéli-jeiről. 

Tudsz követni? 

A kezemben tartott Agave kiadás azzal büszkélkedik a fülszövegben, hogy ebben a teljes kiadásban ott van Bradbury összes Marsos novellája. Ez valós állítás. Azokból a novellákból, amelyek nem tartoztak a végleges Marsbéli-ciklushoz, jó néhány megjelent már magyarul a Bradbury novelláit megjelentető Agave-s sorozatban. Néhány pedig valóban ebben a kötetben lát először napvilágot. Mármint magyarul. 

A végső számadás tehát így néz az innen-onnan összesepert Marsbélis novel·lákkal kapcsolatban magyarul: 

Az Agave-kötetben a klasszikus Marsbéli krónikák után ez a 21 történet szerepel. A tartalomjegyzék szerinti sorrendben ezekről van szó: 

A Marsos-képeket a ChatGPT készítette.

A BLOGBEJEGYZÉSEK TELJESSEGE 

A magyarul megjelent Marsbéli krónikák-ról már írtam ezen a blogon.

Tűnődtem, mit tegyek a már megjelent szöveggel? Csak utaljak rá egy linkben, idézzek belőle ezt-azt vagy másoljam ide teljes terjedelmében. Mert ugye ennek a mostani kiadásnak a fele megegyezik azoknak a kiadásoknak a tartalmával, amiket eddig olvastam. 

Végül az utóbbi mellett döntöttem. Mármint az utóbbi, az előző blogszöveget érintő megoldás mellett: idézem az egészet cakkumpakk. S akkor ez lesz Mohabácsi TELJES BLOGSZÖVEGE a „Marsbéli krónikák”-ról. A döntésemnek prózai oka van: remélni sem merem, így feltételezni sem, hogy lenne bárki is, aki minden bejegyzésemet olvassa, és még emlékszik is rá. Amikor még én se emlékszem rájuk... :-D 

Innentől a következő alcímig tehát lopom a szöveget bölcs önmagamtól. 

*

Ray Bradbury ma már fogalom. A Marsbéli krónikák, Ray Bradbury-től, szintén az.

Szerelmem úgy kezdődött Bradbury-vel és a Marsbéli -vel, hogy valamikor a ’80-as évek elején megjelent egy egyenborítós kislemez (tudjátok, bakelit, kb. 20 cm átmérő, egy oldalon egy szám) a Rockhullám sorozatban. Az egyik oldalán a Hit együttes A vén csavargó halála című száma volt. Azt a Hajógyári szigeten hallottam egy koncerten. Jó szám.

A kislemez másik oldalán egy számomra ismeretlen banda nyomott egy instrumentális számot. A szám címe megegyezett az együttes nevével, ami viszont megegyezett egy lengyel sci-fi író egyik regényének a címével (amiről akkor még csak annyit tudtam, hogy ennek Stanislaw Lem-nek van egy Solaris című könyve.) Sercegősre hallgattam a Solaris Solaris -át*, és egy tabáni koncerten meglepődve konstatáltam, hogy a Solaris együttes lejátszotta a színpadról az LGT-t. A mai napig mindkettő kedvenc együttesem. No, és aztán a Solaris megjelentetett egy nagylemezt, Marsbéli krónikák címmel. Maga a tökély!** 

Bradbury könyve csak jóval később került a kezembe. Meglepő fordulattal, ha jól emlékszem, Apu polcán találtam rá, abban a régi, kemény táblás, narancssárga borítós kiadásban.

Akkor csalódást okozott. Pörgősebb sci-fi-re gondoltam. Mert Bradbury nem pörög. Bradbury nem űroperákat ír. Ahogy mondtam már: Bradbury nem sci-fi író. Bradbury író, aki a sci-fi műfaját is használja. Jó, főleg azt. S Bradbury egy csodálatos tollú író, gyönyörű képeket, metaforákat, leírásokat használ, a témái érzékenyek és finomak. 

De tizenévesen erre még egyáltalán nem voltam nyitott.

Sokkal később, túl egy keresztény felindulásból elkövetett, harakiri értékű, világnézeti indíttatású önkönyvtár szelekciónak a Marsbéli is áldozatul esett. Hamar beláttam, hogy a hitbuzgalom elhamarkodott cselekedetekre késztetheti az embert.

Évek teltével, bűnbánón és kétségbeesett keresgéléssel újra beszerezve, újraolvasva már egészen másképpen hatott a novellafüzér. Ez a birtokomba került kiadás az Európa Zsebkönyvek vaskos kötete volt, a leszálló rakétával, zöldeskék borítóval és több egyéb novellával. A felesleges megválás keltette lelkifurdalástól motiváltan gyorsan újra is olvastam. 

No, ekkor már ütött, amit olvastam!

Most [értsd: az első bejegyzés megírásának az idején, kb. 2010 körül] azért került újra a kezembe a kötet, mert megnéztük Szerelmetesfeleségtársammal a nyolcvanas években készült, Rock Hudson-ös, háromrészes filmfeldolgozását. Sokkal rosszabbra számítottam. Hogy mennyire sikerült a sorozat azt az mutatja meg legjobban,  a sci-fi iránt olvasnivaló formájában tökéletesen közömbös Szerelmetesfeleségtársam ezt találta mondani: 
– Arra nagyon jó, hogy kedvet csináljon a könyv elolvasásához! 
És ez nem semmi mondat. S még hozzátette: 
– Bradbury, ha ilyen a könyv is, nem is annyira sci-fit ír, hanem filozófiát. 
Én inkább azt mondnám: költészetet. 

A filmet nézve többször bizonytalan voltam, vajon hogyan is volt mindez az eredetiben. Leemeltem a polcról  a narancssárga, szövetborítóshoz és a Európa Zsebkönyveshez képest sovánka Agave-s kiadást (ebben kizárólag a novellafüzér kapott helyet), és újra elolvastam. 

Bradbury két civilizáció kipusztulásán keresztül dicséri az életet. Az emberek akaratlanul kiirtják a marslakókat (a' la H. G. Wells), akik itt egy nem technológián, hanem filozófián alapuló, de roppant magas rangú civilizációt építenek ki. 

A marslakók és a földiek között valami különös, törékeny kapcsolat szövődik. Nem konfliktusmentes, mert a marsbéliek kezdetben félnek az embertől, ezért védekeznek. Aztán már csak magányosak, és szeretet koldulnak. Aztán kihalnak. Ahogy az ember is eltűnnek a Marsról, csak mutatóba marad itt-ott egy-egy magányos lélek.

A könyv nem egy egybefüggő történet, hanem egy lazán, mégis szervesen egymásba kapcsolódó novellafüzér. A filmmel ellentétben nincsen központi alakja. Illetve, ha főhősnek nevezhető, akkor a Mars  és az emberek-marslakók kapcsolata a „főszereplő”.

A történetek rövid impressziók, ütősek, szépek, líraiak. Mondom, arról szólnak, hogy élni kell, élni szép, és élni csak kölcsönösen egymásra utalva lehet és érdemes. 

Az ember végül nem meghódítja a Marsot, hanem menekül a Földről, szinte könyörög a Marsnak, hogy fogadja be őt. Braburynek nincsen jó véleménye az emberről: azt mondja, amit meghódít azt jobbára elpusztítja, felemészti. Mert szeretni csak alázattal lehet.

Így lehet végső kicsengés, hogy amikor az apa elviszi kirándulni a feleségét és a gyerekeit, hogy mindenképpen és feltétlenül mutat nekik marslakókat. Meg is teszi: a víztükörre mutat, ahol megjelenik a családja tükörképe.
– Itt vannak a marslakók!

Bármerről nézem, Ray Bradbury az egyik kedvenc íróm.

*

Ebből az értékelésből van, ami kimaradt. Például az, hogy Bradbury a hidegháború idején írta a novelláit. A marsi emberi kolóniák megjelenését a földi háború lehetősége pörgeti fel. Aki teheti, menekül a háború elől. Hogy aztán, amikor valóban elindulnak az atomtöltetek, a bőröndárus készlete pillanatok alatt semmivé legyen, s aki ember a bolygón marad, az csak azért maradt, mert lemaradt a rakétákról. 

Aztán kimaradt az is, hogy az egyik legfájdalmasabb novella arról szól, hogy egy nem megfelelő másik ember rosszabb lehet mint a magány: a kiürült városban megcsörren egy telefon. A férfi kétségbeesetten keresi, hol csöröghet. Megtalálja: egynői hang, NŐI HANG szól bele. De mielőtt megbeszélhetnék, pontosan ki hol van, a vonal megszakad. A férfi a félbeszakad beszélgetést visszajátssza magában, és kitörpöli, hol lehet a nő. Végül megtalálják egymást: a nő egy csúnya, kövér, ostoba, elhanyagolt zabagép, aki meg van arról győződve, hogy bármit megtehet, mert ebben a szituációban úgyis kelleni fog a férfinak. Téved. S aztán a férfi soha többet el nem vesz csörgő telefont. 

Kimaradt az értékelésből, hogy szól novella a rasszizmus ellen is. Megható, szép novella. Ebben a fehér faj egyik képviselője a rasszista, de nagyon: pitiáner apróságra hivatkozva akarja megakadályozni, hogy egy a hatáskörébe tartozó feketék elhagyhassák a bolygót. Mert a feketék együtt akarnak útra kelni. De rasszistánk szemétségét a többi fehér belátása megakadályozza. Bradbury egyébként igazságos: a kötet második felében van ellentétpárja a novellának: egy fehér, FEHÉR férfi érkezik a feketék marsi kolóniájába. A fekete családfő fegyverrel, kötéllel készül, felhergeli a várost: fehérre festik a buszok hátsó üléseit, kötelet vonnak ki a színházban, készülnek a fehér, a fehérek érkezésére. Jelezve, hogy a Black Lives Matter típusú rasszizmus egyazon ocsmányság mint a fehér rasszizmus. Ahogyan az előző novella fehér embere, úgy ennek a novellának a lincselésre készülő fekete rasszistája is csúfosan megszégyenül. 

S idéztem Bradbury egyik legremekebb gondolatát sem. 

A kapitány bólintott.

– Meséljen valamit erről a civilizációról – mondta, és a hegyi városok felé intett.

– Tudtak a természetben élni, és a természettel élni. Nem arra törekedtek, hogy emberek legyenek, és ne maradjon bennük semmi az állatból. Mi elkövettük ezt a hibát, amikor Darwin megjelent. Keblünkre öleltük őt is. Huxleyt is, Freudot is boldog mosollyal. Azután felfedeztük, hogy Darwin és a vallásaink nem férnek össze. Legalábbis azt hittük, hogy nem férnek össze. Ostobák voltunk. Megpróbáltuk odébbtaszigálni Darwint, Huxleyt és Freudot. Nem nagyon mozdultak. Akkor mi, idióták, megpróbáltuk lerombolni a vallást. Ez meglehetősen sikerült. Elvesztettük hitünket, és azon tűnődtünk, hogy mire való az élet. Ha a művészet nem több, mint a vágy zátonyra futott tükröződése, ha a vallás nem egyéb, mint önámítás, mire jó az élet? A hit mindig válaszolt minden kérdésre. De Darwinnal és Freuddal az egészet kiöntöttük a kanálisba. Elveszett emberek voltunk és vagyunk.

– És ezek a Mars-lakók megtalálták magukat? – kérdezte a kapitány.

– Igen. Tudták, hogyan egyesítsék a tudományt és a vallást, hogy a kettő váll váll mellett dolgozzék, és egyik se tagadja, hanem gazdagítsa a másikat. 

– Ez eszményinek hangzik. 

– Az volt. Szeretném megmutatni magának, hogyan csinálták a Mars–lakók. 

– Várnak az embereim. 

– Fél óra az egész. Szóljon nekik, kapitány úr. A kapitány tétovázott, azután felemelkedett, és parancsot adott a dombról.

Spender elvezette egy kis marsbeli faluba, amely hűs, tökéletes márványból épült. Nagyméretű frízek gyönyörű állatokat fehér lábú macskaféléket és sárga lábú napszimbólumokat ábrázoltak, bikaszerű állatszobrok, férfiak és nők, és hatalmas, kecses kutyák szobrai álltak ott.

– Tessék a válasz, kapitány!

– Nem látom.

– A Mars-lakók az állatok körében fedezték fel az élet titkát. Az állat nem kérdi az élet értelmét. Él. Magáért az életért. Élvezi és gyönyörűségesnek találja az életet. Nézze a szobrokat, az állatszimbólumokat.

– Pogány dolog.

– Ellenkezőleg, ezek Istennek szimbólumai, az élet szimbólumai. Az ember túlságosan emberi lett és túl kevéssé állati a Marson is. És a marsbeliek rájöttek, hogy fennmaradásuk érdekében nem szabad megkérdezniük többé, hogy miért élnek. Az élet válasz önmagára. Az élet újabb élet létrehozása, és olyan szép élet élése, amilyen csak lehetséges. A Mars–lakók rájöttek, hogy azt a kérdést: „Miért is élünk egyáltalán?” mindig háború és reménytelenség idején tették fel, amikor erre úgysem lehetett válaszolni. És amint a civilizáció kitisztult és megnyugodott, és a háborúk megszűntek, a kérdés, más módon, megint értelmetlenné vált. Az élet jó volt, és nem volt szüksége bizonyítékokra.

– Úgy hangzik, mintha a Mars-lakók teljesen naivak lettek volna.

– Csak amikor érdemes volt naivnak lenni. Felhagytak azzal, hogy mindent leromboljanak, mindent megalázzanak. Elegyítették a vallást, a művészetet és a tudományt, mert végül a tudomány sem más, mint egy csoda vizsgálata, amelyet sohasem tudunk megmagyarázni, és a művészet is ennek a csodának a tolmácsolása. Sohasem engedték meg, hogy a tudomány összezúzza az esztétikusat és szépet. Az egész csak fokozatok kérdése. A földi ember így gondolkozik: „Ezen a képen szín tulajdonképpen nincs. A tudós bebizonyítja, hogy a szín csak az anyag molekuláinak bizonyos rendje, amely így és így veri vissza a fényt. Ezért a szín nem valódi tulajdonsága annak, amit látok.” A Mars-lakó sokkal eszesebb, és ezt mondja: „Gyönyörű ez a kép. Ihletett ember kezének és lelkének szülötte. Eszméit és színeit az életből vette. Igazán jó.” Hallgattak. A délutáni napfényben üldögélve a kapitány kíváncsian nézett körül a csendes, hűvös városkában.

– Szívesen ülnék itt – mondta.

– Megteheti, ha akarja.

2001, június. „S ragyog még a holdsugár”

   AZ ITT-OTT MEGJELENT, ÖSSZESEPERT MARSBÉLI-NOVELLÁK   

Miután a memóriám mint a szita, ha elém tennék bármelyiket, hogy nesze, egy Marsbéli novella, simán elhinném, hogy autentikus része az eredeti ciklusnak, és fel sem merülne bennem, hogy csak kvázi pillanatszülte, lokális protokiegészítése. 

Ezzel együtt ahogyan az eredeti ciklusban semmi sem volt, amin fennakadtam volna, amit ne tudtam volna szerves résznek tekinteni, úgy ebben a részben több minden is akadt. De ez persze érthető. Az eredeti ciklus novellái szervesen egymásra épülnek, úgy viszik előre a Mars történetét. Vagyis van időrend az egyes mozaikdarabok között.

Az összesepert novellákat sem ördöngösség elhelyezni a marsi időrendben, de azért néha voltak bennem zavarok, tétovázások, bizonytalanságok, elakadások. Tény, ami tény, tudok nagyvonalú lenni: olyan simán átléptem a kronológián mint a pinty. Már csak azért is, mert voltaképpen majdnem mindegy a mi miután következés, ha a keret meg van. Az pedig meg van. 

Két novella volt, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni, amit sehol sem tudtam megfogni. Bradbury számára Edgar Allan Poe, úgy tűnik, fontos író volt. Illetve tudható, hogy maga is írt thriller, horror történeteket: Gonosz lélek közeleg, Októberi vidék, Holdkórosok temetője. Szerintem ezek a történetei nem olyan jók mint a sci-fijei, de ezen sommás megállapításomban benne van, hogy alapvetően nem szeretem a horrort. 

Az egyik novella az amerikai horror-klasszikusokat kelti életre, Poe-t, Lovecraft-ot, Bierce-t. A másik arról szól, hogy egy fazon újraépíti Poe Usher-házát, és a hivatal emberével, aki a bontási rendelettel jön, mert a horror tiltott dolog, végig játssza Poe Egy hordó amontillado című híres novelláját. Tudod, amikor egy pasi leitat és befalaz egy másikat. Ennek a két írásnak nem igazán találtam a helyét a marsi-folyamban. Az első tulajdonképpen a könyvégetős Fahrenheit 451 párja, a másik a műveletlen kultúraellenességet figurázza ki. De nem csupán az volt a bajom, hogy nem tudtam őket beilleszteni a Mars történetek sorába, hanem főleg az, hogy egyik sem érintett meg. Legyen ez az én bajom. S hangsúlyozom, messze ez a kettő volt a kivétel! Nagyon messzire!

Mindenesetre a magam részéről felettébb díjaztam, hogy van, hogy létezhet ez a kötet és én meg olvashatom, mert ettől de jó nekem! 

10/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

No, akkor voltunk tegnap Gyulán, háznézőben. A gyulai házigazda párosunk, Mirtill és Tibi végig ott voltak, jöttek velünk ingatlannézőben, és a végén ők köszönték meg, hogy ránk pocsékolhatták a komplett délelőttjüket meg még egy kicsit.

Négy kecót néztünk meg.

Az első egy pesti lakásra cserelehetőséges ház volt. Anyagilag abból jöttünk volna a legjobban. Két szoba, nappali, olyan hetven körüli alapterülettel. De villanyvezetéket cserélni kellene, meg a fürdőt szétverni és újraépíteni. Az utca viszonylag szűk, csendes, a kert meg viszonylag nagy, hatszáz négyzetméteres.. Van benne fantázia, de nem dobbant rá a szívem.

A második egy felújított kecó lett volna, két vécé, padlófűtés, három értelmezhető nagyságú szoba, amerikai konyhás nappali, de egy amorf alakú, szerintem belakhatatlan amerikai konyhás nappalival. Konyhabútort majd a vevő veszi. Padlás nincs. A kert elég kicsi, csak egy autóbeálló van, földes terület alig, éppen elfér egy ellenáramoltató medence, de még egy kerti tároló is alig a bringáknak és a szerszámoknak. A terasz nyugati fekvésű, vagyis délután telibe süti a Nap, és még le kell burkolni, illetve árnyékoló is kell. A kocsibeállót is burkolni kell.

A harmadik egy 120 négyzetméteres, polgári ház volt. Két böszme nagy szoba, egy értelmezhetetlen nappali vagy inkább átjáró, viszonylag nagy konyha + étkező, egy kamra, ahonnan egy tök titokzatos helyiség nyílik: alapvetően ha belépsz, visszalépsz száz évet, fa vasvilla a falon, földes padló, innen nyílik a padlásfeljáró. Valami hihetetlen hangulata van. Rohad nagy padlás, a ház egészével megegyező méretben. Meg még egy beépített veranda. Viszont a kert nagyon kicsi. De ezt úgy értsd, hogy nagyon kicsi. Ráadásul van egy nagyobb garázs, de olyan emelkedő van a garázs és az utca között, hogy konstatáltuk: Füstinek, a kis Yarisunk az orrát minden alkalommal rommá vernénk a ki-be álldogállással: olyan alacsony, hogy megcsókolja az összes fekvőrendőrt.

Na, és a negyedik ház... Egyből szerelem. Magamban Kalóztanyának hívom. Csak kurva drága nekünk. De Szerelmetesfeleségtársam most birkózik az MI-vel, hogyan kellene mit tenni, hogy jól jöjjünk ki belőle. A ház maga nem nagy durranás. Egy kockaház, kicsit fura belső terekkel, három szobával, egy cső konyhával, egy hangulatos ebédlővel. Na, de, ami ezen kívül van! Bakker! Egy rohadt nagy terasz, ami ALATT van az udvar. Baloldalt egy 32 nm-es épület: gyakorlatilag lakható, palackos gáz, fürdő, vécé, berendezve. Ha jobbra nézel, akkor ott egy másik épület, ez is vagy huszonöt nm. Felette egy kis napozó terasz, a teraszon egy kis házikó. Most limlomos, de egyből az jutott az eszembe la, mondtam is SzFT-nek, hogy, ez az unokáim kalózlakja. Csak be kell rendezni annak. Most lomtár.  A műhely mellett ki lehet menni az Élővíz-csatornához, ami átfolyik Gyulán. Nem fürödhető, de vízi járművekkel simán használható. A kerítésen kívül van egy tároló helyiségecske. Ez a süllyesztett udvar olyan kis mediterrán jellegű, hogy ha egy este bekoptat Jack Sparrow, hogy adjak már neki egy whiskyt, nem azt kérdezem, hogy került ide, hanem azt, hány jéggel kéri? Van egy viszonylag nagy pince is, azt mocsokul rendbe kell tenni, de van. Itt konkrétan láttam magunkat a fiammal, Gerivel, ahogy a nyári kánikulában egy faasztal mellett borozunk és könnyesre röhögjük magunkat. 

Küldtem fotókat a gyerekeimnek, ők is azt mondták, ejha! 

Ha nem is lesz meg ez a ház, ezer buktatós, melós, nem nyugdíjasoknak való lak, de tanulsága máris volt a tegnapi napnak: hazafelé úton bukott ki belőlem: otthont bármiből tudunk csinálni, de nekünk meg kellene találni az otthonunkat, amit a magunk képére formálhatunk. Óriási a különbség! Ahogyan a megboldogult Szigeti Jenő mondta a házassággal kapcsolatban: nem azt a nőt kell elvenni feleségül, akivel együtt tudsz élni, hanem azt, aki nélkül nem tudsz élni. 

Hát így. 

  ÍRTA:  
Guido Nolitta

  RAJZOLTA:  
Gallieno Ferri

S minden egyes, elolvasott Zagor füzet alatt elmondom, mik a fő problémáim vele. S mindig, minden egyes , elolvasott füzet alatt ugyanazok. Hiszen éppen ezek adják a Zagor-történetek alapját. Fura is lenne, ha ezekből bármi és akármi változna. 

• Zagor anakronisztikus figurája
  • a Vadnyugaton kőbaltával harcol
  • a szuperhősös felső (a Vadnyugaton)
• megmagyarázhatatlan barátsága Chico-val
• a történetek kőegyszerűsége, kimondottan ponyvás megoldásai
• különösen a klasszikus történetekben a rajzok, különösen a mozdulatok sutasága (nézd csak meg a borítót jobbra fent

Aztán mégis mindig kiveszem a könyvtárból ha új történetet találok. S aztán mindig meg is bánom. 

Úgy nagyjából ez az, amit mindig, minden Zagor-értékelésben elmondok.

Meg azt, hogy tulajdonképpen az eredeti kiadó, a Sergio Bonelli Editore mégis legsikeresebb sorozata, mert a hétszávalahanyadik lapszámnál tart. Meg azt is el szoktam mondani, hogy írtam egy bejegyzést a kiadóról és a főbb alakjairól. Nagyon érdekes kis bejegyzés.

Összegyűjtött Zagor-morgásaimat ezekben a bejegyzésekben olvashatod: 

*

Mi marad ezek után ebben a bejegyzésbe? Egyfelől, hogy leszögezzem: amit írok nem kritika, hanem vélemény. Nem győzlek emlékeztetni, hogy a Moha olvasó-Naplója egy végtelenül szubjektív, szabadidős tevékenységű, nonprofit blog, amit egy közel nyugdíjas, elveiben alapvetően jobboldali gondolkodású,a mindennapi viszonyaiban meglehetősen liberális, exkeresztény, panelproli írogat. Ő (én) a blog mindenese. A felkerülő bejegyzések gyakorlatilag lefedik az aktuális olvasmányaimat, nincsen semmi rendszer bennük. 

Na, szóval: amit itt olvasol, az tehát a szubjektív véleményem erről a sorozatról. Is. Erről is szubjektív.

*

Mindenekelőtt és a fentiektől függetlenül őszinte köszönet a C. S. A. Comics-nak, hogy felvállalta a Zagor-kiadását. Meg A Vadnyugat történeté-ét is. Meg a Mr. No, a Tex, a Nathan Never (hogy ez mennyire nagyon klassz!), a Deadwood Dick, a Cassidy kiadását is.  Felettébb méltányolandó tevékenység tőlük! 

Különös tekintettel arra, hogy a fumettik magyar nyelvű kiadásában a Frike Comics volt a zászlóshajó, de mára olyan címeket kellett megszűntetnie mint a Dragonero és a Damphyr (zokogok mindkettő miatt, szerintem sokkal színvonalasabb volt mindkettő mint a Zagor) és jó részt átnyergeltek az amerikai képregényekre. (Amik engem tökéletesen hidegen hagynak, de ez egy dolog: ezekkel megtalálták a piacukat. Szerencsére a fent említett képregények némelyike kooprodukciós kiadásuk a C. S. A. Comics-al. 

S még az szerencséje a fumetti kedvelőkek, hogy besorolt a fumetti-kiadásba az Anagram Comics is. Ők is Zagor-oznak kicsit, de a Diaboli-kal kezdték, aztán belefogtak a Julia-ba is (csuda jó krimisorozat!), illetve kiadtak jó pár önálló Sergio Bonelli Editor-hoz kötődő kötetet. 

*

Mivel általános véleményt itt is, a citált bejegyzésekben is mondtam már a sorozatról, nem marad más, csak ennek a konkrét számnak, történetnek a górcső alá vetése. (Górcső = nagyító.)

A történet lényege, ahogyan azt a fülszöveg is elárulja: valaki lopja a múzeumok egyiptológiai részlegének a kincseit. Szakértő módon csak a legértékesebb dolgok tűnnek el, nyoma sincs a tolvajnak. Zagor megmenti a rablóktól egy postakocsi utasát és a fogat hajtóját. A postakocsiban ülő úriember meghívja őket a házába. Kiderül róla, hogy egyiptológus professzor. a lopások végett magánnyomozót fogadott, mert tőle is tűntek el műtárgyak. 

De a történet nem itt kezdődik. 

Chico egy kisvárosban vár Zagorra és hűen magához, nagyon éhes. Próbálkozik így, próbálkozik úgy, hogy élelemhez jusson. Tizenkét oldal a próbálkozása. 

Hogyan is mondjam... Nem találom a jó szót a próbálkozása megjelenítésére... Megvan: bugyuta. Ez sem az igazi. Mert alapvetően tréfás lenne, a Mozaik sorozatban teljesen elmennek, és még jól is állnak ezek a poénok. Ott nem tűnne bugyutának, és nem kényszerből nevetnék (tudod, faarccal: haha). Vagy a Kockás apróbb sorozataiban is teljesen természetes ez a humor. (Megint magánügyem, hogy a Mozaik-ban szeretem, a Kockás-t kizárólag a nagy sorozatokért veszem, amikor megveszem.) De a Zagor-ban számomra teljesen és tökéletesen szövetidegen ez a fajta poénkodás.

Ugyanúgy, ahogy ugyanebben az epizódban a felbérelt magánnyomozó rettenetes bénasága is, amikor álcázni akarja magát: erőltetett. Mondom, például a Mozaik-ban ez is tökéletesen a helyén lenne. De a Zagor-ból teljesen kilóg. 

S megint hasonló a cselekményvezetés is. A műtárgyak azért tűnnek el, mert egy őrült pasas Egyiptomot rendez  be magának a sivatagban. Van egy viszonylag nagy épülete a sivatagban közepén (honnan a kő, a mérnök, az építésvezetők), az épület tele van csapdával, és mindez tök titokban. S közben megszervezi a nagy rablásokat is, múmiának öltöztetett indiánokkal. Hát erre mondják mosdatlanul, hogy „WTF”.

S ha más sorra fikázok egy csomó mindent: értem én, hogy a címben a „klasszikus” azt jelenti, hogy marha régi, és mást jelentett akkor a Bonelli relalista ábrázolása, de mert én elkényeztetve innen a huszonegyedik század első második negyedének első évéből nézegetem a rajzokat, túl elég sok modernebb Bonellin, hát bizony, volt bajom a mozdulatok természetességének a hiányával, a dramaturgia hibájából fakadó túlzott mimikákkal. (Például, amikor Zagor végre megérkezik a kisvárosba olyan arccal förmed Chico-ra, mint aki dühében rögtön és azonnal statáriálisan két hét akasztást követ el rajta. Miközben ismeri a barátját, akinek mindig, mindenhol két célja van: nyugiban lenni és enni. Nyugiban falatozni. 

Aztán valahogy az izgalmas rész sem izgalmas, csak megnyugtatóan szuperhősös: Zagor a börtön rácsait puszta kézzel feszíti ki, és máris szabadok a jó fiúk. Nem is tudtam eddig róla, hogy emberfeletti ereje van. Még ha Tarzan lenne, vagy Superman, tán Hulk... De ő Zagor, a kőbaltás szellem. (Ami jelzőkből egyiket sem értettem soha. A kőbalta elő-előkerül ugyan, de soha nem csodafegyver, van, hogy Zagor realistává válik, és kézifegyvert használ. Másfelől az, hogy miért „szellem”, nekem még egy történetből sem derült ki. Legyen ez a minden bizonnyal figyelmetlenségből fakadó tudatlanság a magánügyem.)

*

Az epizód nem ér véget a füzet végén, a nagyon gonosz Egyiptom-megszállott elmenekül. Vagyis a történetnek folytatódnia kell. 

Én meg még mindig azon töprengek, ugyan miért csapok le minden új füzetre, még ha csak a könyvtárban is? Miért hozom cipelem haza őket, miért olvasom el mindet, amikor egyértelmű, hogy nem vagyok kompatibilis sem a főhős személyével, sem a történeteivel, s ugyan mifenéért írok mindegyikről? Soha eszembe sem jutna például a zenei blogomon a számomra testidegen előadók lemezéről vagy koncertjéről írni, mert nem érdekelnek, mert eleve előítéletes vagyok velük, s nem érezném korrektnek a fikázásukat. 

Talán az a különbség, hogy a Bonelli termékeit alapvetően pozitívan kezelem. Akkor is, ha nem veszem meg mindegyik sorozatot, S a Zagor mégiscsak Bonelli-hős. 

5/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 szeptemberének nagyjából harmada. Leszálltam a betegszállító autóról, munkakört cseréltünk a kollégámmal. Egy évig most futárkodom. Van jó és rossz oldala is. A jó elsősorban az, hogy reggel nem nagyon kell bimbam beérnem, így mindennap elég hatkor kelnünk, s nem csupán tíz percem van a reggeli kávéra. 

*

Pénteken megyünk Gyulára. Szombaton négy ingatlant nézünk meg. Tökre vegyes érzéseim vannak. Többször írtam: Gyulán nagyon otthon érezzük magunkat. De Gyula azért nincsen közel. Idő és költség a Gyula-Budapest távolság. 

Érdekes, hogy nyár közepe óta vagy négy-öt különböző, egymástól független helyről jött az impulzus: ha mindig-mindig csak a kötelességem szerint élek, mi lesz az álmaimmal? Az a diófa (a fa „márkájával” hajlandó vagyok megalkudni) alatti tölgyfa asztal, ott írni a hűs lombok alatt... 

S ha most nem, hatvanévesen, térdlieg, derekilag lerongyolódva, akkor mikor máskor? 

De továbbra is tény: Szerelmetesfeleségtársam idejét felemészti a MartAssist. Erre kiváló példa volt a két héttel ezelőtti lakásújítgatásunk, amit emiatt zömmel egyedül csináltam. Úgy, hogy egy-két térdelésből alig tudtam felállni. 

S azért ha van egy költözés. van egy kis belakás, újítgatás, egy ház, egy kert, s mondjuk mindez munka mellett... Na, azt hogy? 

Nagyon hasonló történt a Lady Chatterley szeretőjé-vel is. Előbb a filmet láttam, utána olvastam a könyvet. Keveselltem belőlük a szexet. Ha meg több lett volna benne, akkor pedig megvetem, mert pornográfia. Viszont az a jelenet a filmben, amikor a Lady látja mosakodni Mellors-t, a vadőrt, a szeme rátapad a férfi izmos testére, és önkéntelenül elroppantja az ágat, amit félrehúzott a kezével: ez a jelenet döbbentett rá, hogy a nők ugyanúgy képesek veszettül kívánni a szexet mint mi, férfiak. Amikor Mellors virágokkal díszíti a meztelen nőt, hát az valami gyönyörű! A könyvből nagyjából semmi sem maradt meg bennem. (Viszont volt, hogy Szerelmetesfeleségtársam nászágyunkon heverő testét rózsaszirmokkal szórtam tele.)

Be kellett látnom, s erre akadt még több példa is, hogy a betiltott művek nem jobbak, nem hordoznak több esztétikumot, érdekességet, izgalmat mint a be nem tiltottak. A plusz értéküket vagy inkább érdekességüket a témaválasztásuk indokolja. A velük járó plusz izgalom nem önmagukban van, hanem a betiltottságuk tényéből fakad. Ami az adott keretek között akár valóban igazi bátorságot is igényelhet az írók részéről. Talán elég csak Szolzsenyicin vagy Rushdie sorsára gondolnunk. De a témaválasztás önmagában közel sem azonos az irodalmi igényességgel. 

A betiltott könyvektől azt várjuk, hogy majd jól elmondják az addig elhallgatott igazságot, napvilágra hozzák a elrejtett titkokat és ezáltal sokkal jobbá lesz általuk a világ. Miközben a legtöbb esetben szó sincsen ilyesmiről. Vagy ha mégis, ha valóban ott van bennük a titok, a napvilágra hozása semmit vagy alig valamit változtat a fennálló helyzeten. 

A betiltás a legtöbb esetben sokkal többet mond a betiltóról mint magáról a műről. Az is könnyen előfordulhat, hogy egy-egy témában betiltott könyvek a változó időben éppen ellenkező álláspontot képviselnek, csak éppen a környezetük homlokegyenest más. A Huclberry Finn eredeti betiltásának oka Huck kis néger barátja volt. Manapság a néger szó szemérmetlen alkalmazása miatt gyanús Twain műve. (Egyébként a magam részéről soha nem értettem a Hucleberry előre tolását: a Tom Sawyer sokkal izgalmasabb, cselekményesebb történet. Én a Hucleberry-t simán untam.) 

*

Divatos szó manapság, hogy valami tevékenység kontraproduktív. Azt jelenti, hogy valamely célra irányuló tevékenység éppen az ellenkezőjét éri el mint ami célt kitűzött magának. 

A könyvek betiltásának az eredménye többnyire az, hogy sokkal többen lesznek rá kíváncsiak, mintha egyáltalán nem is került volna semmiféle tiltólistára. A betiltás hívja fel rá a figyelmet, amit betiltás nélkül meg sem kapott volna. Vagyis a cenzori tevékenység emeli az érdeklődés homlokterébe a műveket, amik a maguk természetes útját járva, könnyen lehet, simán elsikkadnának. Mindenesetre sokkal kevesebben olvasnák őket. 

*

A 20. század legvégén, a 21. legelején egy Szövétnek című kéthavi folyóirat főszerkesztője voltam. A Szövétnekegy kis egyházi közösség, a hetednapi adventisták belmissziós lapja volt. Elég sok írásom megjelent a lapban (ja, minden szerkesztőnek maga felé hajlik a szerkesztési elve; mentségem legyen, hogy ezáltal semmiféle juttatásban nem részesültem, semmivel nem lettem volna semmiféle értelemben gazdagabb akkor sem, ha kizárólag az én írásaimmal lett volna tele a lap.) 

Amikor a Harry Potter-őrület a tetőpontjáró hágott, ment a polémia keresztény berkekben, hogy mennyire leépítő a tömény okkultizmus, mennyire a sötétség felé teszi nyitottá az olvasóit Rowling regényfolyama. Ami egyébként, nem túl nehéz belátni, színigaz, vitathatatlan megállapítás. Ugyanakkor a könyvek alá rakott máglyákat mindig is értelmetlennek, barbárnak találtam. A Szövétnek-be be is szerkesztettem erről egy írásomat: felkértem magamat egy cikk megírására, elkészítettem a munkát, amit aztán simán elfogadtam és csont nélkül meg is jelentettem. Ilyen rugalmas voltam. Itt a cikk, ha érdekel. 

A lényege nagyjából megegyezett a fentiekkel: azt mondtam, hogy bármennyire kártékony nézeteket tartalmazzon is egy írás, a tiltása, bezúzása, elégetése éppen az ellenkező eredményt fogja elérni. Ráadásul a világ legellentmondásosabb, legálszentebb dolga erőszakkal a jót terjeszteni. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem hiszek a közhelynek, miszerint aki könyveket éget, az embereket is fog. 

Ahogy Nagy Feró fogalmazta: „Egy út van előttem, melyiket válasszam? [...] Tessék magatokat jól érezni!”

*

Megkíséreltem egy áttekinthető táblázatba rendezni a Betiltott könyvek-ben citált könyveket. A kronológiai sorrend adja magát, de nem annyira jellemző, mint a tematikai rendezés. Én az alábbi kategóriákat véltem sokatmondónak. Egy-két kötet több kategóriában is szerepel. 

Nézegettem, vajon ennek a könyvnek a listája egyáltalán és úgy általában megegyezik-e egyéb tiltólistákkal. Jobbára és többnyire igen. Nagyjából minden más listán helyet kap Lewis Carroll Alice Csodaországban című, számomra olvashatatlan műve. De mindent összevetve, akárki állította is össze ezt a könyvet (mert ez nem derül ki sehonnan), nem tévedett, összességében jó munkát végzett. 

Az más kérdés, hogy a munkáját egy az egyben érdemes volt-e Magyarországon is kiadni? 

Ha megnézed a listát a bal alsó oszlopban, az idegennyelvű könyvek meghatározás alatt tizenhét könyv szerepel. Amit vagy a beszerezhetetlensége vagy a nyelve miatt itthon úgysem tudunk elolvasni. Mer' ugye, azért nem kizárólag angol szövegekről van szó. 

Így ez a tizenhét cím tájékozódásnak nem rossz, csak éppen tartalmában, hm, mi is ide a jó szó... válik bulvárossá a félinformáció és szűk lehetőségek miatt. 

Ha rajtam múlt volna, egy ilyen könyvet mindenképpen a legjellemzőbb magyar betiltásokkal is kiegészítettem volna. Beszélgettem a legnagyobb történésszel, Dr. ChatGPT-vel. 

Persze, vannak átfedések a Betiltott könyvek és a doktor történész listája között. Hogyne lenne. Magyarország a Szovjetunió által irányított Kelet-Európa integráns része volt. „Aki nem lép egyszerre...”, ugye... Még akkor is, ha voltak tartalmi, lényegi különbségek az egyes országok között: Magyarország a „legvidámabb barak”, Jugoszláviában pedig megjelentek nyugati hanglemezek, az Asterix és a Talpraesett Tom (Lucky Luke) képregények. S mellettük pedig az 1984 is. Úgy '85 táján én is ezt a kiadást tudtam beszerezni. Kézen-közön, sunnyogva, konspirálva, majd titokban, újságpapírba csomagolva olvastam el. 

*

Egy értékelésben azt olvastam a Betiltott könyvek-ről, hogy impozáns kiadvány. Az impozáns szó jelentése: tiszteletet keltő, tekintélyes, nagyszabású, monumentális, lenyűgöző. Az első talán még igen, tiszteletet keltő, de a többi jellemző semmiképpen sem illik erre a kötetre. Nem is nagy méretű, sem a tényanyaga, sem a képanyaga nem túl terjedelmes. Egy-egy könyvre egy-négy oldal jut. Ez a tény az egy-egy könyvről szóló részeket olyan „kis színessé” teszi, amolyan „tájékozódás végett”-típusú információvá. Ami nem baj, de semmiképpen sem impozáns. 

Az előszó egyoldalas, vagyis nem vádolható bőbeszédűséggel, és semmiképpen sem tekinthető széles látókörű bevezetésnek a tiltott irodalom eszmeiségébe, történetébe. Ahogy az egy-egy tételeket olvastam, előfordult, hogy elsőre nem is vált egyértelművé, tulajdonképpen mi a csuda baj is van/volt ezzel-azzal a könyvvel. De azért nem ez a jellemző. 

*

Kétségtelen, van néhány cím, amire kíváncsivá tett a lista szerkesztője. Ha más nem, ennyi haszna mindenképpen van ennek a bővített listának. A kíváncsiságom egyrészt régi restanciákat kelt életre, másrészt meg nem olyan könyvekről van szó, amikről még nem is hallottam. Csak úgy magamnak szóló emlékeztetőként ez lett a kis listám: 

?/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 szeptember 6., vasárnap. Tegnap végre jártunk Geri fiaméknál. Elképesztőn más világ mint mi, sokkal egyedibb, és szerencsére a párja, Vanda pont hozzá való, fantasztikus ember. Teszem azt, vasárnaponként együtt járnak íjászkodni. Geri már vagy huszonsok éve teszi ezt. Vanda pár éve kapott rá, de nagyon. 

Egy kis, harmincöt négyzetméteres házban élnek, némi kis teraszudvarral, viszonylag nagy kerttel, veteményessel, ami háromkilós cukkinikat terem, meg baromfiakkal, amik ha Geri beül közéjük egy széken, azonnal körülötte teremnek, az ölébe, a lábára röppennek. 

Geri asztalos, kétkezi, csudaügyes ember, viking harcos, The Witcher-rajongó, gitározik, énekel, hosszú rasta haja van, szakálla, bármit megcsinál. 

Amikor elköltözött, nem voltunk a legjobb viszonyban, de az ő kezdeményezésére egyszer összeültünk Tibi atya egyik kápolnájába, vagy három órát beszélgettünk, mindketten berúgtunk, de azóta ha hónapokig nem is beszélünk, nem találkozunk, mindig ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. 

Geri nem feltétlenül könnyű ember. Egyszer Vandának mondtam, is, hogy ő vagy szent vagy őrült, mire picit elgondolkodott, vállat rántott és szelíden ezt felelte: 
– Szeretem Gergőt. 

Hát jó! 

Nagyon jó volt náluk lenni. Ilyenkor olyan kis hálás vagyok az égnek. 

Nem is tudom, mikor volt az ébredésem a siker és a lelki egyensúly összefüggésében. Talán az Üvegtörők című, egyébként nem túl erős, de roppant hatásos és főleg fantasztikus muzsikájú (az If című darab énekes részének a a szaxofon szólóba váltása, életem egyik legcsodálatosabb zenei fordulata; na , meg utána az a szóló!) film volt, ami első alkalommal rámutatott, hogy a siker éppen olyan frusztráló lehet mint a sikertelenség. Csak kicsit másképpen. Pedig az emberfia azt képzelné, hogy ha ismernek és elismernek, s mindez jelentkezik mind erkölcsi, mind anyagi vonatkozásban, akkor minden a helyére kerül az életünkben. Az Üvegtörők  rámutatott, hogy francokat van ez így: más és még nagyobb gondok köszöntenek be a sikerrel. Semmi se jó... 

Hunyady Sándor kudarcnak élte meg önmagát és a munkásságát. Nesze nekem! Egy író, aki még a pályatársainak is szimpatikus, akinek a darabjait előbb játszik más országok színpadain mint itthon, pedig itthon sem kedvelik kevésbé, annyira bizonytalan önmagában, hogy tulajdonképpen még csak állandó párkapcsolata sem volt!

    *  

Hunyadi Sándort alapvetően kiváló novellistának tartották. A drámái döntő részének is egy-egy novella volt az alapja. A kötet utószavában Dedinszky Zsófia röviden bemutatja a kor színházi viszonyait. Ennek leglényege, hogy akkoriban a színházak az alapvető fennmaradásukért küzdöttek, az egy kivétel Vígszínház volt, így kénytelenek voltak kiszolgálni a közönség igényeit. Ami a minőséget lejtőre tette. 

Bár Hunyady drámáit elismerték mind a kortárs írók, mind a közönség, tény, hogy a dramatizálás során a darabok kedvezőbb, optimistább véget kaptak. 

  *  

Nehéz ezeket a drámákat besorolni. Ha innen nézem tragédiák, ha onnan vígjátékok. De valahogy mégsem tragikomédiák. Viszont egytől-egyig hisznek az emberben. Még akkor is, amikor megkérdőjelezhető dolgokat cselekszik. Hunyady drámáiban gyakorlatilag nincsen velejéig romlott, megátalkodott, gonosz ember. Tévedő, hibázó, elbotló, gyenge jellemű, tanácstalanságában, kiszolgáltatottságában tétova, félre lépő az van. De olyan, akit zsigerből utálni lehetne, aki eredendően a másik kárára cselekszik, kimódoltan valaki ellen tör, olyan nincsen. 

Hunyady addig alakítja a szituációkat, hogy teljes empátiával kezeljük a Júliusi éjszaka Özvegyét, a Feketeszárú cseresznye szerb férjét és a szerb férj magyar feleségébe szerelmes magyar Főbírót, a Bakaruhában Palija is kap felmentést, bármennyire megalázza Bodrogiék szolgálólányát, A három sárkány (naná, hogy nővérekről van szó :-D ) agresszív szeretete, az apa és fia könnyelműsége mind-mind szerethető, a Lovagias ügy-ben van pofozkodás, fiatal üti az időset, de egyáltalán nincsen rossz ember, gyakorlatilag mindenki tiszteletben tart mindenkit, a Kártyázó asszonyok bár egy társadalmi réteg bemutatása, egyszerűen nem mutat olyan alakot, akit ne lehetne megérteni, és akivel végső soron ne tudnánk egyetérteni. 

Az felettébb különös, hogy Hunyady világa mégsem tűnik idealizáltnak, az alakjai hús-vér alakok, s a szituációi sem nem túlhajtottak, sem nem hiteltelenek. 

Könnyen lehet, hogy azért vagyok teljesen empatikus Hunyadyval, mert valamiféle azonosságot érzek, találok vele. Az önbizalomhiánya miatt is, a szabálykövetése miatt is (az apja, Bródy Sándor nagy bohém volt, Hunyady ment is vele jó darabig, de az értékrendje sokkal kiegyensúlyozottabb volt, így fellélegzett, amikor kiléphetett az éjszakázásból), az emberekben való hite miatt is.

Nem kedvelek minden embert. De alapvetően mindenkiben képes vagyok megtalálni a pozitívumot. Néha elképedve hallgatok embereket, amilyen kritikusan másokról beszélnek. (Na, jó, a jelenlegi miniszterelnökkel szemben én is sokat megengedek magamnak...) Nekem meg általában tök szimpatikusak azok, akikről éppen kritikusan beszélnek. Látom én is a kritizált vonások igazságalapját, csak valahogy képes vagyok az emberrel együtt elfogadni, hogy nem tökéletes. (Mert rajtam kívül ugyan ki az? :-)))) )

Ne érts félre, nem vagyok szent. Simán ki tudok akadni, simán el tudok fáradni másoktól, simán beszólok, ha nem tetszik valami. Csak nem ez az általános állapotom. Még utálni is tudok, igaz, ahhoz nagyon sok kell. De képes vagyok rá simán. Csak tét nélkül, személyes ok nélkül nem vagyok rá hajlandó. 

  *   

Olvasom az utószót. Elfogultan elfogulatlan. Szereti, de reálisan látja Hunyady Sándort és a műveit. A művek hibáit is. Amiket én egyáltalán nem vettem észre olvasás közben. Például, hogy a dramaturgiai lukakat anekdotákkal tölti ki, vagy, hogy a második felvonások jobbára tartalmatlanok... Meg hasonlók. 

Világéletemben szerettem volna jól olvasni. Úgy jól, ahogyan azt például Benedek Marcell tanítja Az olvasás művészeté-ben. 

De soha nem voltam rá képes. Van bennem egyfajta irodalmi vízállás-jelentés, ami valamelyest megmutatja az irodalmi érték szintjét. de úgy fest, egy szint felett egyszerűen nem működik. Mindenféle politikai minősítés nélkül például Krasznahorkai írásaira kiakad. Kiakadt már akkor is, amikor még nem tudtam, hogy ő is magyargyűlölő. Mi több, ha számomra jó irodalmat művelne, még erre is legyintenék. Komolyan. (Miért van, hogy az összes Nobel-díjasunk utálja a saját nemzetét? Vagy mert nem is mi vagyunk a nemzetük?)

Szóval itt van bennem ez az irodalmi-vízállásjelentés, csak éppen korántsem tudatosan. Mindössze ösztönösen. Még azt sem mondom, hogy tévedhetetlenül működik. Az értékítéleteit megindokolni égképp nem tudnám. Például képtelen vagyok megfogalmazni, miben áll Shakespeare zsenialitása, amikor pedig olyan nyelvezettet ad a szereplői szájába, ahogyan soha senki, sehol nem beszélt. 

Ezért van az, ha azt állítom valamiről, hogy az jó irodalom, nem kell nekem elhinned: pusztán arról van szó, hogy nekem tetszik, én élvezettel olvastam, az én ízlésemnek teljesen megfelelő. Ha megfigyelted, soha eszembe nincsen műelemzéseket idefirkálni. Fogalmam sincsen mire gondolt a költő... Néha még azt sem tudom, én mire gondolok, miért érzem azt, amit érzek, s hogy egyáltalán mit érzek. Egy híján hatvan évesen... 

Vagyis egy-egy könyvről soha eszembe sincsen megmondani a tutifrankót, mert fogalmam sincsen, mi az. Pusztán azt mondom el, ami az én véleményem róla. Tudod, apanelprolié a huszonegyedik század első negyedében. 

Így mondom a következőket. 

   *   

Hunyady drámái szívem, ízlésem szerint való darabok. Mert nem akarnak se világmegváltani, se tutit mondani. Mert van bennük humor. Ha nem is elsöprő, de van. Mert szerethető az összes alakja. Legalábbis erőlködés nélkül megérthető. Akkor is, ha nem értünk egyet a gondolkodásával és a tetteivel. 

Azért is tetszettek az olvasottak, mert Hunyady szemmel láthatón hisz abban, amiben Tóth Árpád nem, hogy nem csupán a jeges űr lakik ember és ember között, s hogy sokkal közelebb vagyunk egymáshoz mint a csillagok, s hogy nem reménytelen dolog a kommunikáció. 

Mondjuk ez ügyben rosszmagam sokkal szkeptikusabb, pesszimistább vagyok mint Hunyady. Néha, a legtöbbször úgy tűnik, teljesen feleslegesen kaptuk meg a beszéd, az önkifejezés képességét, mert fület viszont nem kaptuk hozzá. Írtam már: néha irigylem a kutyákat, mert sokkal egyszerűbb, egyértelműbb a kommunikációjuk: farokcsóválás, nyalakodás, simulás, morgás, ugatás, fül hátra csap, vicsorgás, harapás, farok a has alatt, a nyak felajánlása, és nagyjából ennyi. Ugye, mennyivel kisebb a félreértés lehetősége?

Van egy picit közhelyes, mégis igaz gondolat: 

Nem hallom, amit mondasz,
mert sokkal hangosabban beszél az,
amit cselekszel. 

Hunyady szereplői pedig úgy beszélnek, ahogyan „vagynak”. Talán ettől szimpatikusak. S a konfliktust az adja, amikor kiesnek saját magukból és nem úgy beszélnek, ahogy cselekszenek. S attól szimpatikusak, hogy visszatalálnak önmagukba. Van bennük belátás, és van bennük bátorság visszamenni ahhoz a ponthoz, ahonnan eltévedtek. 

Mondjak még közhelyeket műértés álnéven? Nem mondok. Csak annyit, hogy ez az első találkozás sikeres volt Hunyadyval. Egy vaskos elbeszéléskötete itt van már, birtokon belül, állítólag a legjava a leginkább saját műfajának. Meglátjuk. Meglátom. 

8/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 szeptemberének eleje. Földanya hava. Még mindig dög meleg van. 

*

Úgy érzem, hetek óta nem tudok leállni, annyi a feladat, a kötelező kör. A múlt héten, ugye, a mini lakásfelújítás, négy nap az egész, de tizenórás „műszakokkal”. A héten rengeteg volt odabent a munka. Volt, hogy már elindultam haza, és vissza kellett mennem, mert akadt még teendő. Ebédelni sem volt időm. A héten ráadásul volt koncert is, a Judas Priest, a harmadik napra tudtam megírni a cikket a koncert.hu-nak. Ma megyünk Geri fiamékhoz, de kell még bevásárolni is, hogy holnap legyen mit enni, és a mit ennit én fogom megfőzni. 

Közben szervezzük, hogy a jövő héten megyünk Gyulára, ingatlannézőbe. Pénteken megyünk, átrohanjuk a szombatot, és jövünk haza. 

A héten volt nálunk egy ingatlanos úriember. Hatvanötre tartja a lakásunkat. Profi módon végigvinné az egészet, szemmel látható, hogy ért hozzá. 

Nekem pedig a zabszem sem fér be. Elsősorban amiatt, hogy a MartAssist nem felfüggeszthető, mert honnan lesz bevétel, ha nem onnan, de én meg fizikailag nem vagyok képes ledarálni a költözést. Különösen úgy, hogy közben még munkát is keresek, vagy éppen munkába járok, mondjuk Békéscsabára. Úgy érzem, ebbe beledöglenék. 

Amennyire élénkült bennem a lelkesedés júliusban, úgy halt el a múlt héten. 

S közben kétségbe ejt az a gondolat is, hogy itt poshadjunk a panelben egy életen át. Miközben meg is nyugtat. 

 VÉLETLEN ÁLDOZATOK  
Írta: Tito Faraci
Rajzolta: Fabio Pezzi

 SÖTÉTSÉG CHINATOWNBAN  
Írta: Giancarlo Manfredi
Rajzolta:
Giuseppe Barbati & Bruno Ramella

 HARMINC ÉV MÚLVA  
Írta: Claudio Nizzi
Rajzolta: Giovanni Fleghieri

 KIKÖTŐI RAJTAÜTÉS  
Írta: Davide Rigamonti
Rajzolta: Mario Janni

Leszögezem: a Nick Raider teljesen korrekt, jó történeteket tartalmazó sorozat. Legalábbis ez a négy epizódos válogatás ezt mutatja. 

Ahogyan az olasz képregények esetében megszokhattuk, van egy rövid előszó, amely bemutatja a sorozatot. Majd kapunk még két oldalt, ami pedig a főszereplőkkel teszi ugyanezt. A főszereplők pedig egy rendőrörs tagjai. A főnökök, a zsaruk, a számteches kocka, a rendőrségi orvosszakértő, a bűnügyi helyszínelők főnöke, és a törpenövésű informátor, Nick embere. 

Vagyis ebből kiderül, hogy itt a középpontba egyértelműen a nyomozások kerülnek, nem vacakolunk, nem nyávogunk senkinek a magánélete felett, miatt. Ahogyan az előszó is mondja, a Bonelli amerikásra vette a koncepciót, talán Ed McBain 57-es körzete volt feltűzve a Nick Raider szerkesztőségi parafatáblájára, amikor az első kreatív értekezleteken alakítgatták az eljövendőt. 

Tény, ami való, sokat nem törpöltek az alkotók a szereplők karakterének a jellemépítésével. Sőt, megkockáztatom, még a grafikai megjelenésével sem. Vagyis vannak jellegzetes rajzkarakterek a történetekben, átívelve a történeteken, de Nick Raider pont nem az. Olyan kis semmilyen a pasi megjelenésre is, meg mindenféle tulajdonsága tekintetében is. Se nem van neki pipája mint Maigret-nek, ballonja mint Colombo-nak, se nem sármos mint az Angyal, se nem kackiás bajuszos mint Poirot. Se nem kiemelkedő elme mint Sherlock Holmes. Semmi ilyen csak rá jellemző tulajdonsága nincsen. Átlagos a pasi. Talán a becsületessége átlag feletti, de az meg nem túl látványos tulajdonság. Legalábbis ezekben a sztorikban nem sikerült fenemód kidomborítani. 

Talán két olyan jelenetsor volt a négy történetben, ami Nick lelkével foglalkozik. Tény, ezeket ügyesen oldották meg: Nick régi rendőrtársa egy akció közben meghal. Mert a trauma élő számára, türelmetlenebb az új társsal szemben. Ami egy akció közben ki is éleződik: NIck szóvá teszi, hogy a meghalt társa nem lett volna ennyire passzív. Hogy jogos vagy csak dafke genyózás a mondat, én az olvasó nem tudom eldönteni. De pár oldallal odább egy ugyanilyen rizikós helyzetben az új társ gyakorlatilag megmenti Nick életét. Ebben az esetben tetszett a dramaturgia, és tetszettek a szereplők reakciói is. De mondom, nekem úgy tűnt, van ez a jelenet, meg a kötet végén szintén a meghalt társsal és a feleségével kapcsolatban egy kis visszaemlékezés. Több jellemfinomítási lehetőséget nem kap ez az olasz gyökerű, amcsi zsaru. 

Nick grafikai karakterére nagyon jellemző, hogy a kötet harmadik epizódjának az eseményei az előzőhöz képest harminc évvel később esnek meg. Viszont ez Nick figuráján éppen csak, ha egyáltalán meglátszik. De inkább nem. Pedig azért harminc év nagy idő egy ember életében. (Anyukám összesen nem élt annyi.)

A kérdés: mindez mennyire zavarja az olvasás élményét. Hm... Hangyapénisznyit, De tényleg csak annyit. S szerintem akkor is csak azért, mert megszoktam, hogy a SBE hősei nem sematikus figurák, akkor sem ha  szüzséjük sematikus. Dylan Dog, Dragonero, Damphyr, Tex, hogy csak a legnagyobbakat említsem, s a társaikkal ne is foglalkozzak, mind bírnak valami nagyon egyedi jellemzővel, jellemvonással, külső jeggyel. Nem összekeverhetők. Nick Raider meg simán de. 

  *  

A történetek jók, lekötnek, fordulatosak. Meglepő vége csak egynek van a háromból (Sötétség Chinetownban), s az még emlékezetesen derűs is. A sztorik konzekvensek felépítettek, követhetők, nem bonyolították túl egyiket sem, nincsenek kényszercselekvések, lukkitöltések. Az utolsót nem éreztem olyan erősnek mint a többit, de ahogy mondani kell manapság, szódával az is simán elmegy. 

Ne gondold, hogy ez kevés: a szintén nálam levő A nevető Batman-t húsz oldal után úgy abbahagytam mint a sicc! Ha nem köt, soha nem kényszerítem magamat végigolvasásra. 

A rajzok tősgyökeres Bonellis rajzok: tiszták, valósághűek, részletesek (éppen ezért furcsa Nick jellegtelensége), szigorúan belül maradnak a szabályos rendben következő képkockákon. Vagyis semmi meglepetés, ránézvést kellemesen Bonelli a cucc. 

S nem tudom eldönteni, hibának tartsam-e, hogy csak mindvégig érdeklődéssel olvastam, szemléltem a vaskos, négyszáz oldalas kötet történetét, ábráit, de egyszer sem volt bennem, hogy csettintsek egyet magam előtt. De azt mindvégig elismertem, hogy professzionális mestermunkát tartok a kezemben. 

Ami dilemma, hogy itt legyen-e a polcon, lesz-e indíttatásom újra olvasni? Tényleg dilemma. 

7/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 augusztusának az utolsó napja. Tegnap már úgy készültem, hogy ma megyek dolgozni, mikor Szerelmetesfeleségtársam rám szólt: 
– Nem úgy volt, hogy hétfőn mg nem mégy? 
Megnéztem a naptárt, és csakugyan! Hurrá! 

Úgy elröppent ez a lakásfelújításos, koncertes, Csemete-születésnapos, éjjeli taxizásos hét, mint a pinty. Mint az életem eddig. 

*

SzFT-anyu tavaly kérdezte, hogy pénzért vállalnék-e eseti személyfuvarozást. Néztem bután, de kiderült, hogy egy alkalomról lenne szó, egy ismerősét és a férjét kellene késő éjszaka kivinni a Hősük terére, mert onnan indul egy busz külföldre. Kivittem őket. Idén újra kérdezték, hogy megtenném-e. A kivitellel nem volt baj. De a visszahozatal! 

Úgy volt, hogy szombaton éjfélkor érkeznek. Határeset. Mármint az időpont. Viszont emiatt idő előtt otthagytuk Csemete és a párja születésnapi összejövetelét. Még megvacsoráztunk úgy fé tizenegy felé, mikor is hívott az ismerős, hogy csak egykor érkezik meg a busz. Nocsak! Hát mert két utas lemaradt, vissza kellett fordulni értük. Sóhajtottam, de mit mondhattam, vis major, nem az ismerős tehet róla. 

Negyed egykor lementem, hogy még elszívok egy szivart indulás előtt. Amikor indultam volna, megint csörgött a telefonom. 
– Szia! Most vagyunk csak Siófokon, még egy óra. 
Vagyis fél kettő... 

Fél kettőkor a műjégnél újra csörgött a telefonom: még egy kis csúszás, de már csak kicsi, tényleg. A busz végül 1:55-kor futott be Akkor még csomagrakosgatás, indulás Budakalászra, onnan meg még haza Kaszásdűlőre. Fél háromkor értem haza. Vagyis a művelet másfél-két órával volt hosszabb mint a terv szerinti.

Bár a probléma jóformán egyéni szocprobléma, van néhány kérdés:

• Felel-e egy nemzetközi járat sofőrje az utaslétszámért? Ha igen, akkor a sofőr cseszte el a dolgot az indulásnál. 
• De akár felel, akár nem: ha nincsen ott mindenki, mennyit kell várnia a busznak és az ötven rendes utasának a késlekedőkre? Egy óra, két óra, fél nap, egy hét, egy élet? 
• A busz már vagy fél órája úton volt, amikor visszafordult. A busz gázolajjal megy. A plusz út az plusz költség. Ki fizeti a révészt? 

Minden esetre elgondolkodtató, ha az ismerős jövőre is utazik, a visszaútjukra akarok-e rámozdulni. A tegnapi napom félkómában telt, s mondom, Csemete összejövetelét is idő előtt hagytuk el. Kérdés: ér-e ennyit az annyi? 

Első ránézésre nem mondott semmit a két szerző neve. Másodikra sem. De ahogy belelapoztam ebbe a nyolcvannyolc oldal rettenetbe, és elolvastam a minden szempontból értékelendő előszót, meg a kötet végén a szerzők bemutatását, tök jó, hogy a kiadó nem hagyta a képregényt a levegőben lebegni, elhelyezte térben és időben, meg összefüggéseiben, nos akkor rájöttem, hogy persze, hogy naná, hát a Suttogó Szél [homlokütés], meg a Sergio Bonelli Editore, olasz fumetti, aham! Mert mind az író, mind a grafikus alkotott az SBE-nak. A magyarul megjelent három Suttogó Szél kötet mindegyikében megtalálhatod José Ortiz nevét (itt, itt és itt). Összesen hat kötetet jegyzet ebben a sorozatban. Antonio Segura-ét egyik magyar SBE kiadvány sem találhatod. Na, jó, azok között legalábbis nem, amik a kezem közé kerültek. 

Csakhogy ez a füzet nem SBE, és nem olasz. Hanem spanyol. S bár lelkes voltam a Suttogó Szél eseteiben is a rajzokat nézve, ebben az esetbe ahogy kinyitottam, rögvest hókon csapott a lenyűgöződés. 

Mert már ez a legelső rajz megmutatja a lényeget: az aprólékos ábrázolás tökéletes harmóniában ölt kart a karikatúrával. S mindezt képről-képre olyan magától értetődő művészi kompozícióval teszi, amivel ebben a műfajban csak nagyon ritkán lehet találkozni. Mutatok majd még képeket, nyugi, meglátod, nem tévedek!

Ortiz valami olyan hihetetlen természetességgel végzi ez a karikatúra realizmust, hogy valahányszor kinyitom ezt a belezős bprzalmat, fejet hajtok előtte. Majd meglátod, olyan arckifejezéseket alkotott, amelyek statikusan a papíron tanyázva is simán élnek és mozognak. 

S nem szóvesztegés lenne beszélni még a rajzairól, de mondom, majd meglátod a képeket, és győzzed keresgélni a lezuhant álladat. 

*

*

A koncepció a következő: mivel nem tudjuk, ki volt a Hasfelmetsző, így bárki lehet: a hóhér, a kurva, a lacikonyhás, a postás, a rendőr, a villanyszerelő, a szomszéd, a gázos és a díjbeszedő, a handlé a szódás és a képkereskedő, a házmester, a fia és a kár a kéményseprő. Tényleg bárki. Így a nyolcvannyolc oldal nyolc kicsi történetből áll, és mindegyikben más-más valaki HJ. Véres koncepciója válogatja. 

Ráadásul mindegyik koncepcióban van valami csavar. Nekem ezekről a csavarokról („Barkácskönyv!” – mondaná Szerelmetesfeleségtársam), a hangnemről, a tálalásról, mindenről Roald Dahl Szuperpempő-je jut az eszembe. Tudod, amiből Meghökkentő mesék címmel filmsorozat is készült. Ahol a halál, a csonkítás olyan természtes, mint neked az, hogy kánikulában benyúlsz a hűtőbe és felszisszentesz egyet a kedvenc sörödből. S a Hasfelmetsző Jack ezer arca nem szaraxik, nem finomkodik, nem eltartott kisujjú arisztokratikussággal mesél. De brutál nem: csonkítás, fejezés, belezés, minden van itt, méghozzá premier plánban, lucskosan, fröcskölősen, olyan részletességgel, amilyennel a citált képek is készültek. Szóval a 18-as karika überjogos, nem csupán kényeskedő gyermektúlféltés.  

Viszont olvasás közben önmagadtól is viszolyogni kezdesz, amikor például önkéntelenül elvigyorodsz egy végtelenül morbid, duplacsavaros kannibál-jeleneten. Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol végképp megnyert magának a képregény szellemessége. S amikor elmeséltem neki, SzFT számára ez volt az a pont, amikor visszavonhatatlanul elriasztottam őt. 
– Morzsám, ezzel akartál kedvet csinálni hozzá? Hát, nem sikerült. 
– Biztos? 
– Ami biztos! 

*

Ja, igen, majd' elfelejtettem mondani: a leghátborzongatóbb, hogy az egész bárki-koncepciónak van két nagyon hátborzongató végkövetkeztetése. 

Ha bárki, akkor bárki, akit ismersz, akit szeretsz, akivel összefutva beszélgetsz. 

S ha bárki, akkor akár én is. De akár te is. 

Ahogy SzFT mondaná, na, erre elakadt a szavad, mi? 

De ebbe a mélységbe inkább ne is merészkedjünk, mert a végén olyat találnánk, amit semmiképpen sem akarunk találni! 

*

Egyébként nem is olyan drága, és a legnagyobb webes képregényportálon simán megtalálod. Én is onnan rendelem meg. 

10/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

a

Ez egy könyv. Lehetne az apropóján a Queen énekeséről írni. A pályafutásáról, meg mindenről, ami ő. Ám tulajdonképpen minek tennék ilyet? Több millió helyen megjelent már minden róla és az együttesről. Volt egy album a Queen-ről, az átnézte az összes lemezüket, nagyon jól sikerült. Érdemben nem írtam róla, csak pár sort a Molyra. A kötetet azóta is hajtom, de aranyárban mérik, ha egyáltalán felbukkan. Az egyik online antikváriumban van belőle több példány: hetven és százezer forint között! Az ész megáll!

Nem írok Freddie Mercury pályafutásáról. Erről a könyvről fogok írni. Meg a kiállításról. Kezdem az utóbbival. Úgy kerül a csizma az asztalra, hogy nem csupán ott találtam a könyvet, de tulajdonképpen részben fedi egymást a két anyag. 

*

Freddie Mercury és a Queen 1986-os budapesti koncertjének negyvenedik évfordulójára emlékezik a Magyar Zene Háza és a világhírű rocksztár emlékét ápoló World of Freddie új, közös, saját tervezésű időszaki kiállítása. Az ikonikus zenekar a vasfüggöny mögött elsők között adott nagyszabású stadionkoncertet Magyarországon. A zenekar – ebben a felállásban – utolsó turnéja során egyedül hazánkba látogatott el Kelet-Európában. A Népstadionban tartott fellépés a szabadság élményét és az akkori rendszer korlátjain való áttörést szimbolizálta egy egész generáció és régió számára. A koncert végén, amikor Freddie Mercury váratlanul elénekete a "Tavaszi szél vizet áraszt..." című magyar népdalt, szinte megrepedtek a rendszer által húzott falak a két világ között.

Sok más világhírű Queen-dal mellett a Bohemian Rhapsody, a We Are The Champions, a We Will Rock You, a Radio Ga Ga vagy az I Want To Break Free mind olyan slágerek, amelyeket a mai napig sok millióan hallgatnak hazánkban és szerte a világban. A Queen generációkat egyesít zenéjével, mindegy, hogy YouTube-ot, Spotify-t vagy rádiót hallgatunk, esetleg TV-t nézünk, mindenütt találkozhatunk a legnagyobb slágereikkel, korosztálytól függetlenül rajongunk értük.

A Freddie kiállítás apropóját ez a 40. jubileum, az eredeti Queen egyik utolsó koncertje adja, emellett Freddie Mercury 80. születésnapját is 2026-ban ünnepeljük: több száz eredeti tárgy – fellépőruhák, bútorok, kéziratok – mellett Freddie munkatársainak és barátainak személyes történetei és visszaemlékezései idézik fel a világsztár kevésbé ismert, emberi oldalát.

A kiállítás kilenc tematikus térben fokozatosan vezeti el a látogatókat az ikonikus sztárképtől a valódi Freddie Mercury megismeréséig: a zenei felemelkedéstől és legendás koncertektől a kreatív munkásságon és társasági életen át az otthoni mindennapokig, majd a tárlat az utolsó évek bensőséges pillanataival és a máig élő örökséggel zárul.

A Magyar Zene Háza negyedik időszaki kiállítása ezúttal is interaktív, élményszerű megoldásokat kínál. A látogatók útját Peter Freestone, Freddie Mercury személyi asszisztense kíséri végig, aki hangban és videóban is megszólal és személyes történeteivel gazdagítja az élményt. 

Forrás

Tetszett is a kiállítás meg nem is. Hármunk közül nekem legkevésbé. A hölgyek nagyon lelkesek voltak. Mondom a magam oldalát. Aztán az egyértelmű pozitívumokat. 

Nem igen érdekelnek az előadók magánéletei. Az a része érdekel, ami az alkotásaikkal összefügg. Ha sztorizunk, nem a magánéletük az érdekes a számomra, hanem azok a történetek, összefüggések hátterek, amik az alkotásokkal kapcsolatosak. Ha az életükből valami lényeges, akkor számomra ez az. Hogy mit olvastak, milyen ruhában jártak, milyen bútoraik voltak, milyen ruháik voltak, kik tervezték a ruhákat, hogyan hívták a macskájukat, kik voltak a szomszédaik, meg ilyenek tök közömbösek számomra. Így a kiállítás egy részét átfutottam. Egy részénél sokáig időztem. De én értem a végére a legelőbb. 

SzFT alias MartAssist fotói

Pedig ötletes, interaktív, színvonalas az egész. Mindenki kap egy fejhallgatót, amiben zenék, kommentárok hallgathatók. Olyan ötletesen, hogy amerre mész, változik, amit hallgatsz. Magától. Először zavarba is jöttem, hogy miért nem hallgathatom végig, amiről éppen szó van, miért ér véget a közepén. Aztán egyszer valamiért visszaléptem, és akkor újra hallgathattam, ami az előbb véget ért. Akkor vettem észre, hogy a padlóra lábnyomokat festettek, ha ellépek róluk, más szólalt meg, a következő téma, amihez odaléptem. Több mint ügyes! Kezdett érthetővé válni a belépő borsos ára is. 

Tényleg ötletes az egész, ahogyan van. Ha valakit érdekel Freddie teljes élete, akkor pláne. De persze egy komplett életet bemutatni egy kiállításon lehetetlen. Szegény élettársa, Jim Hutton, aki élete végén mindvégig ápolta Mercuryt, nem is emlékszem, hogy kap-e bármi teret?

A helyzet az, hogy nekem Mercury mint ember soha nem volt sem érdekes, sem szimpatikus. A színpadi jelenléte sem volt igazán az ízlésem szerint való. A magánélete kis színesei soha nem érdekeltek. Ahogyan egyéb nagyjából senkié sem. 

A kiállításról nekem nagyon hiányzott a zenésztársakkal való kapcsolata. Ami a macskákkal és a Scrabble-mániával szemben érdekelt volna. Meg az alkotás folyamata. 

*

A hangja és a zeneszerzői képességei miatt azonban egészen más kérdés! A homoszexualitás akkoriban még nem volt tiszteletre méltó másság, de a hangja és a zenéje miatt, ki nem szart erre? Akkor is, ha a mindennapokban tökre érvényes volt, hogy „ne állj mögém buzi gyerek”, és még Hofi is azon poénkodott, hogy nem várná meg, amíg kötelező lesz a saját nemünk kielégítésére vágyakozni. Hol volt még akkor a Netflix propagandája! De mondom, Mercury esetében pont senkit sem érdekelt még az egyértelmű utalásos Village People-ös, Kék Osztrigás külső sem. A ZENE volt a lényeg. A frenetikus, párja nélküli hangja, az! 

Tehát Mercury mint a Queen énekese, na az más kérdés! Mint zeneszerző, pláne más kérdés!

Mint előadó: megint bizonytalan vagyok. Én vagyok az az egy ember, aki ott volt az együttes budapesti koncertjén, azon a legendáson, amiről egy csuda érdekes történetű film is készült, s bár unatkozni egyáltalán nem unatkoztam, de számomra nem volt eksztatikus élmény. Csak jó volt. (Tegnap megnéztük a film felújított változatát, hát nem változott a véleményem.)

Viszont Queen-lemezeket mindig hallgattam. Emlékszem, hogy tízen alig túl Szokoli Józsi, akinek az anyuja az iskolánk gondnoka volt, és a suliban volt a lakásuk, kihozta az utcára nyíló lakásuk elé a Supraphone lemezjátszóját, és feltette a legendás We Will Rock You-t. Már nem is tudom kié volt a lemez. Vagy öten voltunk ott. S egyöntetű lelkesedéssel hallgattuk, üvöltettük végig vagy tízszer a számot. Míg Józsi anyukája kifakadt a permanens műélvezetünkre: 
– Hagyjátok a picsába abba, kurva unalmas már! 
Megfordítottuk a kislemezt. (Kislemez: vinyl [régebbi megnevezésén: bakelit] hanghordozó, amire egy-egy szám fért el, a lemez két oldalán). We Are The Champions. Ezt már csak háromszor tudtuk meghallgatni, mert Szokoli-anyu végleg véget vetett a dorbézolásnak. 

Melyik Queen lemezeket hallgattam lukasra? 

• A Night At the Opera
• Jazz
• Kind of Magic
• Innuendo

Ezeket. Hallgattam a többit is, csak nem lukasra. Az első három azonban nagyjából kimaradt. Azokat csak hosszú-hosszú évekkel később kezdtem a maguk helyén kezelni, ezáltal értékelni. 

*

Jó hosszú a könyv bevezetése, ugye? 

A könyv mintegy a kiállítás bevezetője. Freddie Mercury-val az emberrel foglalkozik, csak nagyobb hangsúlyt kap benne a Queen nevű együttes. Amin kívül egyébként még Mercury sem alkotott maradandót. Izé, ez nem igaz! A Montserrat Caballé-val felvett albuma nem semmi. Ha nem is rockzene. De ZENE. (Azt a könyvből tudtam meg, hogy megjelent egy szintetizátor helyett valódi nagyzenekaros változata is. Frenetikus! Már ezért megérte elolvasni!)

A kötet elején van tizennyolc oldal bevezető szöveg. A könyv maga egy képes album. Az a tizennyolc oldal pompásan összefoglalja Mercury munkásságát. Nem száraz megfogalmazás, nem szorítkozik a puszta lexikalitásra. Kiderül belőle az is, hogy a borítón és a belső címlapon gondosan titkolt szerzőt Sean O'Hagan-nek hívják és a New Musical Express újságírója. 

A szöveg a kötet képes felében is fontos szerepet kap. Nem csak egysoros útmutatókat kapunk, hanem részletesebb körülírást, miről is szól egy-egy kép. Érdemes elolvasni az elejétől a végéig. 

De leginkább érdemes ennek az embernek a muzsikáját hallgatni. 

10/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 augusztusának a háromnegyede, a hosszú hétvége utolsó napja. A lakás apróbb hibáinak a javítása: leesett csempe, csempehiány gipszkartonozás, tapétahiány glettelés. A jövő héten, a holnap kivételével szabin leszek, lesznek még apróságok, amiket megcsinálok, ajtók beillesztése köré díszléc, leolajozás, falrészek festés-javítása, csaptelep-cserék, de tulajdonképpen mind apró munka. 

Ma este pedig Jethro Tull-koncert. Tényleg, arról is kell majd írnom. 

*

Viszont ma nem keltem hajnalban. Vagyis nem annyira hajnalban keltem: fél hatkor ébresztett a hólyagom. Életünk apró örömei!

  ÍRTA: 
Gino D'Antonio

  RAJZOLTA: 
Sergio Tarquinio

A képlet egyszerű. Adva vannak a texasi telepesek, és adva vannak az indiánok. A telepesek az indiánok földjén telepednek le, és ez jogosan nem tetszik az eredteti tulajdonosoknak. Bármekkora kerted van, te sem veszed jó néven, ha bárki az engedélyed nélkül ott ver sátrat. Ettől persze az indiánok fosztogatása is a megélhetést veszélyezteti, elsősorban a marhákra utaztak, de adott esetben a kegyetlensége is hátborzongató. 

S adva lesznek a kezdő képlethez a gátlástalan kereskedők, a comancherók, akik fegyvereket és rossz minőségű italt szállítanak az indiánoknak. Ebben a képregényben a komancs főnök sárga vasat hoz az árúért cserébe. 

S adva van Texas önkéntes csendőrsége, a rangerek, akiknek elsődleges feladata, hogy a telepeseket óvja az indián rajtukütésektől. Ebből fakadón a comancherók a természetes ellenségeik. 

Megvan a konfliktus. 

*

A Vadnyugat története eddig lenyűgözött. Eddig, mármint mind az öt része, ami magyarul megjelent. Nem rémlik, hogy bármelyikkel is különösebb bajom lett volna. Megnéztem: plafonközelben értékeltem mindet. Mindenféle szempontból, a sztorit, a képi megfogalmazást, a történelmi keretekbe illesztett főhős figuráját, a beillesztés ügyességét. 

Az utóbbival most sincsen egyébként baj. De a történet dramaturgiájával, illetve képi megfogalmazásával már de. Kezdjük az elsővel, a dramaturgiával. 

A főszereplőt Pat MacDonald-nak hívják. Pat is ranger. A feladata, hogy felderítse a hollétét és elfogja a comancherók vezérét, Diablot. Mivel jó nyomon van, az tűnik a legegyszerűbbek, ha beépül a comancherók közé. Beépülve megtudja, hogy a banda vezetője egy törékeny, fiatal nő. Aki bosszúból lett commancjeró-boss. 

S itt jön a zavarón ponyva-csavar: a banditanő beleszeret  Pat-be, de annyira, de annyira, hogy hajlandó feladni a bandafőnökségét is, otthagyni a hozzá végsőkig hű banditáit. Cserébe Pat is futni hagyja őt. Megható, nem? Egy talpig becsületes bűnüldözö és erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen inditékú, de végső soron közvetve sok-sok ember halálért felelős gazasszony tiszta szerelme, ami miatt a bűnüldöző máris kompromittálja magát. Jó, tudom, a saját nem éppen folttalan, bár törvényt át nem hágó múltam miatt is, hogy produkál az élet olyan döntési szituációkat, hogy ihaj, de ennek a sorozatnak a tematikájából ez a fordulat rettenetesen kilóg. És nem életszagúvá lesz általa, hanem ponyvává. 

A rajzok alapvetően nagyon jók. Kivéve, amikor nagyon nem, s ahogy a dramaturgia, úgy ezek is kilógnak a sorozat egészéből. Sergio Tarquinio, hm, mi is a jó szó, hektikusan rajzol. Alapjában nagyon jól. Aztán rájön valami és torzzá válnak az arányok, meghökkentően sutává a mozdulatok, karikatúrává az arcmimikák. És az indián mindössze attól indián, hogy sötétebb a bőre. A rettenthetetlenül gonosz komancs-főnök például lehetne a nyugdíj előtt álló, hatalommániás sarki fűszeres is, a Kossuth Lajos utca 113/d-ből. Mellékeltem jónéhány képet, nézegesd őket bátran! (Ellenvéleményt simán elfogadok.) Tarquinio az első öt részben nem volt alkotója a vadnyugati keresztmetszetnek Viszont a Gemini szerint 32–34 epizódot ő rajzolt. A sorozat mindösszesen 76 részes. Rossz ómen, csak reménykedni tudok, hogy az idő senki felett nem múlik nyomtalanul, és mindenki előtt nyitott a fejlődés lehetősége. 

Ám a helyzet az, hogy nekem ez a két dolog, a ponyva-dramaturgia és a hektikus esztétikum sok volt. Vagy kevés. Kevés ahhoz, hogy csont nélkül a sorozat eddigi színvonalához emelhessem az epizódot, és sok ahhoz, hogy türelmes maradjak vele szemben. Remélem, nem járok úgy A Vadnyugat történeté-vel, ahogyan a Saga-val jártam. Vagyis nem jutok el a teljes kiábrándulásig. Eddig több mint örültem, a magam csendes módján lelkendeztem, hogy megjelent és folyamatosan megjelenik a sorozat. 

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 négynapos, hosszú hétvégéjének a harmadik napja. Mindennapra jut valami.

Tegnapelőtt elmentünk a Freddie-kiállításra a Magyar Zene Házába. Hárman voltunk, ott volt Szerelmetesfeleségtársam édesanyja is. Renitens vagyok: mindvégig azon gondolkodtam, hogy a kiállítás rókabőr-húzás vagy rajongói tisztelet eredménye. Mert bevallom, engem személy szerint piszkosul nem érdekel, hány pólója és hány macskája volt az énekesnek, milyen bútorokkal vette körül magát és mit tartott a háza japán szobájában. Az alkotás folyamata, a zenésztársakkal való kapcsolat, koncertérdekességek azok érdekelnek. Ezekril IS volt szó. 

– Nagyon végig futottál. Én még egy órát tudtam volna nézelődni... – mondta csodálkozva SzFT. 
– Menj vissza nyugodtan, megvárunk! 
– Á, úgy már nem olyan jó... 

------

Tegnap délelőtt felugrott egy jó ismerősünk, Béci, hogy megnézze, mi mindent kellene helyrepofozni a lakásban, ha el akarjuk adni. Holnap jön, hogy megcsinálja. 

Aztán elmentünk nagybevásárolni. Aztán főztünk. A nap végét, ennek a napnak az elejét meg egy ismerős házaspáros fuvarozásával töltöttem Budakalászról a Műjégig. 

(Ijesztő, de három óra alvás után kipattant a szemem. 

------

Ma el kell mennünk a Praktikerbe ilyen-olyan anyagokért, valamikor meg jön egy szaki a radiátorokat leszerelni. Le tudnám venni, fel is tudnám tenni, csak nem vagyok magabiztos. S ha a rendszer visszatöltésekor derül ki hogy baj van, akkor nagy baj lenne. 

------

Holnap meg, ugye, jön Béci, a hiánypótló. Este meg, ha minden igaz, a Kongresszusiban Jethro Tull-koncert lesz. 

------

Hétfőn munka, az igaz, de utána meg egy hét szabi. Lesznek teendők, de talán akkor már jut idő egy kis lustira is Öreg ember nem gyorsvonat! Ahogyan a mondás tartja. 

Shakespeare. Na, ha valami megkerülhetetlen az irodalomban, akkor az Shakespeare, vagy ahogy Nye jelen főalakja, a könyvet író Shakespeare-tanonc rövidíti, WS életműve. Mondjuk én mindig röhögök magamban ezen a „megkerülhetetlen” jelzőn, mert ugyan a halálon kívül mi megkerülhetetlen ebben az életben? Gondolj csak bele!

WS-t műveit újra és újra kiadják, darabokban is, egészben is.

Elképesztő: van egy ismerősöm, mostanában húson alig túli hölgy. Egyszer büszkén mutogatta a vadonatúj zsákmányát, egy angol nyelvű WS-összest. Sandán néztem rá, mert tudtam, WS-t eredetiben az angolok se nagyon olvasnak, mert majdnem olyan nekik, mint nekünk az Ó-magyar Mária siralom.
– S ezt hogyan...? – kérdeztem a húszkörülit. 
– Sokkal jobb mint magyarul! – lelkendezett. Nesze neked Arany János, Szabó Lőrinc, és rengetegen mások! A húszkörülire meg ugyancsak felnéztem és felnézek azóta is. Mert nem hibátlan, se semmiképpen sem hazug jellem. 

Shakespeare-t ünneplik a teremtményei. A képet az ember teremtménye, a Gemini alkotta.

WS darabjait a színházakban is rendre előveszik. A mai napig. Ha nem is mindig korhű változatban és korhű körítéssel. Bár mostanság, hogy a fő úr a költségvetés lett, ennek megfelelően a korlátozott számú színészt mozgató darabok a kívánatosak, WS is kicsit partvonalra húzódott 

WS darabjaiból készülnek korhű, meg modernizált filmek is. A történetei, miközben tudjuk, hogy alig volt saját ötlete, alaptörténetek, és az ő nevéhez kötődnek. 

Én úgy vagyok WS-sel, hogy ellentmondásosan. Egyfelől lenyűgöz, élmény olvasni, hallgatni a szövegeit. Másfelől untat, mert bár a szavakat értem, néha fel nem fogom, hogy mit is mondanak olyan cikornyásan, hossza, szélesen a szereplők. Mert azért képesek arra, hogy egy egyszerű „nem”-et három sorban mondjanak el. :-D 

De most figyelj! 

*

Shakespeare színháza, a Globe egyfajta népszínház volt. A plebs szórakozóhelye is. Odajárt a londoni nyócker is, ha színházasdit akart látni. Sőt, a plebsz a maga egy pennys, földpadlós nézőhelyéről aktívan részt vett az előadás lefolyásában: bele-beleszóltak, be-beszóltak az előadásba. 

Vagyis simán értették, amit hallottak és láttak. Hogy ez manapság ugyanígy működik-e a mai közönséggel, kiindulva önmagamból, már egyáltalán nem vagyok bizonyos. 

*

Shakespeare-ről szinte semmit sem tudunk bizonyosan. Tulajdonképpen még az is kérdéses, ő írta-e a Shakespeare-nek tulajdonított drámákat. 

Erre Robert Ny ír egy... egy... sok oldalt Shakespeare életéről. 

Robert Nye többek életéről írt már könyvet. Sajnos tíz éve nincs már módja írni semmit. De addig megtette. Ahogy olvasom Robert Nye soha nem tudott soha nem akart rendes regényt írni. Amiket írt, azok valahogy mindig valamiképpen kiforgatott regények lettek. Egyébként meg Shakespeare-hez nagyon kötődik: írt egy másik könyvet Mrs. Shakespeare címmel, meg egy harmadikat az egyik leghíresebb Shakespeare-alakról, Falstaff-ról. Aminek a borítóján a meglepő Falstaff cím áll. 

Robert Nye arcképe a Gemini által színezve. 

Azt is olvasom, hogy Nye (vajon hogyan ejtette a nevét?) minden regényében hajlamos volt a frivolságra és a szókimondásra. Ha egy férfi és egy nő intim kapcsolatba kerül, akkor az esetek elsöprő részében nem szeretkezni, pajzánkodni fognak, hanem baszni. Én alapvetően nem kedvelem a trágárságot. De elfogadom, hogy van amikor helye van. S figyelj, sem a trágár, mocskos Faust-ban, sem itt, a néhai történetében (?) nem zavart egyetlen esetben sem. Ennek minden bizonnyal az az oka, hogy egyébként Nye tud „normálisan” is írni, úgy is ír, ezáltal a vaskos szókimondások hangsúlyt kapnak. 

*

A néhai drámaíróról egykori színésze Nicholas Nemo, alias Robert Reynolds, alias Pickleherring. Akit Shakespeare az utcán sétálva egy kőfalról szedett le és tett meg színésszé. S mivel akkoriban nők nem állhattak a színpadra, a sok alias-os női szerepeket játszott. Úgy nagyjából az összeset. Legalábbis az összes nagyot. Mármint Shakespeare összes nagy női szerepét. 

Amikor a néhairól írni kezd Pickleherring már idős, nyolcvan feletti öregember. Az írás tartja életben. Egy bordélyház felett van a szobája. A szobája padlóján lyuk van, néha ott leskelődik le egy bakfis kurvára. Nem akarja a magáévá tenni megbaszni, egyszerűen csak gyönyörködik benne. Amikor a lányt arra használják, ami miatt ott van megbasszák a kuncsaftok, Pickleherring azt már nem nézi. 

A szobáját, az asztalát ellepik a Shakespeare-relikviák. Nem csupán írások, fóliánsok, hanem minden apró szírszar, amihez csak köze volt. 

Most csak úgy random eszembe jutott Cseh Tamás dala. Semmi konkrét köze nincsen Pickleherringhez, csak Shakespeare maga. 

*

Na, és milyen életrajzot ír Picleherring? Semmilyet. Tökéletes, mindenre kiterjedő, részletes, részleteknek utána járó, stb., stb. monográfiát. 

Vagyis? 

Pickleherring őszinte. Isteníti, de nem tartja istennek Shakespeare-t. Ismerte őt, éveken át játszotta a darabjai nő szerepeit, volt, hogy WS konkrétan neki írt szöveget. De ugyan mennyire megismerhető egy ember? 

Nem azért írom ezt a könyvet, hogy elmondjam: nincs mit mondanom. Azért írom, hogy elmondjam mindazt, amit a néhai Mr. Shakespeare-ről tudok. Jól ismertem őt, ami persze azt is jelenti, hogy elég jól ismertem őt ahhoz, hogy tudjam: semmit sem tudok róla. Tudni valóban nem sok mindent lehet, mesélni azonban annál többet. Nem volt még senki, aki nála tökéletesebben értett volna a saját nyomai eltüntetéséhez. A legtökéletesebb álca az életműve volt. Azáltal, hogy megírta a darabjait, egyszerre lett mindenki és senki.¹⁵⁶ A lényeg a darab: hagyjuk békén a szerzőt!

Márpedig a darabok valóban tökéletesek.

Árad belőlük a mindentudás, sőt a mindenhatóság, ahogy a halandók legmagasztosabb szándékainak kvintesszenciája is. Ezeket csakis valami istenség írhatta. És azt hiszem, már épp eleget elmondtam önöknek a néhai Mr. Shakespeare-ről ahhoz, hogy ne legyen kétségük: az eddig ismert istenségek egyikére sem hasonlított. Nem mintha temetni jöttem volna őt.

Célom az, hogy Mr. Shakespeare Életének megírása révén késleltessem, s talán el is űzzem a halálomat, s hogy bizonyos, a szavakon végzett „mágikus műveletek” segítségével elérjem, hogy ő újra éljen, itt, az önök szeme előtt. És persze a szókészlettel való játszadozásnak is megvannak a maga örömei. Egyetlen perccel sem képes ugyan késleltetni a fatális végkifejletet, de ettől mi még tehetünk úgy, mintha késleltetné.

Mindenki azt írja, ami ő maga. Én színész vagyok, színjátszó. Most már látom, hogy nemcsak az én Shakespeare-életrajzom lesz különleges önéletrajz, hanem minden más olyan könyv is, amelynek Shakespeare Élete a címe. A tárgy fennköltsége garantálja a beleérzést, az életrajzi adatok személytelensége pedig spekulációra késztet.

[...]

Mr. Shakespeare emberi tulajdonságainak párlata most már csak az általa hátrahagyott színdarabokban lelhető fel. Ezek a darabok sokkal hitelesebben jelenítik meg őt magát, mint bármi, ami feljegyezhető az őket létrehozó emberről. Talán most értem el a dolog lényegéhez. Egy írót nem szertelenségei, kicsinyességei, megmámorosodásai, józanságai, civakodásai, szerelmei, ingatagságai, állhatatosságai, szégyenei, tisztességességei, hitvesi fogyatékosságai, a tökéletes úri viselkedéstől való eltévelyedései, a macskája iránt tanúsított gyengédsége és más effélék alapján kell megítélni, hanem csakis és kizárólag az általa írottak alapján.

Számít az, hogy a költő milyen testhelyzetben volt, amikor leírta: „Lenni, vagy nem lenni”?

237, 259.

Őszinte a pasas, nem igaz? S hogy mit jelent a gyakorlatban az életrajza, amiről az imént vallotta be, hogy semmit sem lehet róla tudni? Azt, hogy összeszedett innen-onnan történeteket, anekdotákat, meginterjúvolta WS életének még élő szereplőit, és főleg kifaggatta a drámák szövegét. 

...ha az ember olyan drámaíró művét tanulmányozza, akinek a világa a Shakespeare-éhez hasonlóan széles merítésű, nincs az az állítás, amelyet a műből kiválasztott részletek segítségével be ne lehetne bizonyítani.

A módszer, amelyet jelen könyvben követek, minőségileg más.

Én ugyanis kizárólag azokat a részleteket használom fel, amelyek nem illenek oda, ahol vannak.

[...]

Az önök alázatos szerzője azért pécézi ki ezeket az apróságokat, mert meggyőződése, hogy ha nem tartoznak a drámákhoz, akkor nyilván máshová tartoznak.

Ez a másvalami pedig, amelyhez tartozniuk muszáj, nem más, mint annak az embernek, vagyis a néhai Mr. Shakespeare-nek az élete, aki a darabokat írta.

Pickleherring épp William Shakespeare Életét írja az önök számára. Ezért aztán felszedeget minden olyan útjába akadó apróságot, amely mindeddig elkerülte mások figyelmét, s amely valamiképpen kilóg a darabok szövegéből, hogy megmutassa, hogyan illeszkedik bele mindahány az író életének drámájába.

293. 

Vagyis, mondom, Pickleherring, alias Robert Nye (kérdeztem már, ugyan hogy a viharba ejti a nevét? Simán Nye?) összeszed mindenféle apró, szírszar csipcsupságot, és történeteket kerekít belőlük. Ahogy például abból a mendemondától, hogy WS egyenesen királyi sarj, mert a királynő Stratfordban járván elszakadt a kísérőitől, és elszakadva találkozott WS apjával, John Sjakespeare-rel, akivel rögtön és azonnal többször meghágatta megbaszatta magát. Lett is eredménye. Úgy hívták: William Shakespeare. 

Szóval ilyenek a sztorik. Meg hasonlók. Egy a biztos bennük: tök bizonytalan mindegyik. 

*

Ezt figyeld! Pickleherring összeszedte Shakespeare nevének a változatait! Lenyűgöző!

*

Persze, az ember gyereke először valami lineáris életrajzot vár. Aztán elég hamar felfogja, hogy ahhoz nem Robert Nye-t kellene olvasnia. 

De most felteszem a kétforintos kérdést: ha úgyse tudunk semmi biztosat WS életéről, még azt se, hogy egyáltalán írt-e valaha bármit is, meg azt, hogy ha írt, akkor se volt egy darab saját sztorija sem, mindent „hozta” valahonnan, akkor viszont nem tökmindegy, mit olvasunk Shapespeare-életrajz gyanánt? Ez így, ahogyan van, legalább szórakoztató. Felettébb. De tényleg! 

*

Az összhatást illetőn tulajdonképpen édesmindegy, de én az olvasás közben mindvégig azon tűnődtem, Robert Nye vajon tényleg ennyire ismeri WS drámáit, vagy egyszerűen csak fogta, kinyitotta itt-ott a Shakespeare-összest, és ahhoz, amit éppen olvasott, kanyarított valami jó kis háttérsztorit, s ezáltal duplán marha műveltnek tűnik. Legalábbis felkészültnek Shakespeare-ből. 

Aztán feleszméltem: hát nem tök mindegy, ha egyszer élvezem, amit olvasok? A magam részéről úgysem fogok utánanézni annak, hogy az „elveszett éveiben” WS körülhajózta-e a földet Francis Drake-kel, a királynő kalózával, netán ehelyett unalmasan ügyvédbojtárkodott vagy pedig eléggé el nem ítélhető módon vadorzott? Nem, nem fogok utánanézni. Már csak azért sem, mert ha Nye-nek (nem tudom, hogy ejti a nevét, ezért a neve ragjában sem vagyok bizonyos) nem sikerült bizonyságra jutnia, akkor mifenét gondolok én magamról, hogy majd megoldom, ami évszázadok óta titok? Ahelyett, hogy mindössze irodalom-élvezkednék? Hát fittyfenét! Tök kedélyesen elvagyunk mi hárman, nézd csak!

A fentiek miatt még az sem érdekel, Pickleherring maga valós alak volt-e vagy ő is a fikció része. Dafke nem érdekel!

Irodalomkedvelő, -művelő szakállasok, ha összejönnek.

*

Szóval, mondom, ez nem életrajz. Még csak nem is életrajz kísérlet. Ez egy regény. Vagy mi. Mert regénynek sem mondható. Tulajdonképpeni cselekménye sincsen. S bár sok mindent megtudunk Mr. Shakespeare-ről, végső soron semmit sem tudunk meg. Illetve amit megtudunk, az is kérdőjeles. A szerző által megírt szerzőről sokkal több ismeretünk lesz, de ahogy belegondolok, még róla sem sok, s pláne nem érdemleges. 

Mellesleg: John Mortimer Will Shakespeare-je sokkal többet elmond WS-ről. S legalább néha beszél a darabjairól is. Mert Nye nem nagyon. Véletlelnül se várj olyat, hogy a drámák háttere vagy ilyesmi. Ahogyan a Globe is csak mintegy említésre kerül mint WS jó gazdasági érzékének a példája, hiszen főrészvényes volt. 

Vagyis mi a fenének érdemes elolvasni ezt a rengeteg oldalt? Csak azért, hogy megtudjuk, Robert Nye milyen mélységekben ásott le WS nyelvezetében, miképpen tudott nyelvi, szóhasználati statisztikákat összegereblyézni? 

Mondjuk ezekért is... Bár engem ezek nem kötöttek le. Viszont a könyv egésze meg igen. S most, hogy akár Pickleherring összehordtam hetet-havat, arra jutottam, hogy fogalmam sincsen, mire jutottam. Azon kívül, hogy 

• azért a Faust sokkal jobb volt
• ezt biztosan nem fogom újraolvasni
• mégis kellemes olvasmányként marad meg bennem
• amiből már egy hónap múlva sem fogok másra emlékezni, csak arra, hogy feltételezések tömkelege, meg, hogy az öreg amikor éppen abbahagyta az írást, a padló likán keresztül esztétikázott az alant látható tinikurva bájai felett. 

7/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 augusztusának huszadik napja, egy rövid, háromnapos munkahét után. 

*

Kezdem unni a ChatGPT-vel való programírást. Tudod, a TeraBox szinkronizáló programjáét. Mert hogy Linux alatt nem tudom megmondani neki, hogy mely könyvtárakat szinkronizálja. Ahogy írjuk a programot egyre inkább rájövök, hogy mekkora hiányosságai vannak az általam ismert felhőprogiknak (TerBox, Drive, Megasync). Mert a MohaSync átláthatóbb, ég és föld funkciókülönbséges lesz hozzájuk képest. S ha én meg tudom írni (ööö... nem tudom) az MI-vel, akkor hozzáértőknek mennyivel egyszerűbb lenne egy értelmes, logikus, egyértelmű programot csinálni a szinkronizáláshoz. Pláne, ha a user fizet a tárhelyért. 

De azért már tényleg unom a favágó munkát. Pedig látszik már az alagút vége. 

*

Szerelmetesfeleségtársam nem nyugszik: még mindig keresgéli a gyulai ingatlanokat. Pedig az a németvárosi tényleg jónak tűnik. Én meg győzködöm magamat, hogy jól döntünk, ha úgy döntünk, hogy megyünk... 

* 

A térdeim eszeveszettül fájtak ez alatt a három nap alatt, amíg dolgozni kellett. Tegnap itthon hagytam a fájdalomcsillapítót. Vennem kellett napközben. Meg vettem hialuron savat is. Meg visszavettem a térdvédőmet is. 

 ÍRTA: 
Mauro Boselli

  RAJZOLTA: 
Fabio Civitelli

 A fej nélküli lovasról, mert róla, arról van szó, nekem azonnal Thomas Mayne Reid regénye ugrik be, ami a szerző másik westernjével, A fehér törzsfőnök-kel azonnal a kedvencemmé lett. Ráadásul az utóbbi a Delfin könyvek sorozatban jelent meg. Ja, nem mondtam, a fej nélküli lovasról szóló könyvének, meglepő fordulat következik, A fej nélküli lovas a címe. :-D

A történetből már semmire sem emlékszem, csak a végső megoldásra, és a döbbenetre, amit kiváltott, de arra úgy, hogy még a körülmények is megvannak, amikor vagy ötven éve olvastam. 

Ha a YouTube-ot kinyitod, és beírod, hogy fej nélküli lovas, akkor sok találatot kapsz. Az első egy szovjet-kubai játékfilm, amit a fenti regény alapján készítettek el. Mondom, szovjet-kubai... Anno láttam, de semmi nyomot nem hagyott bennem. Most, hogy belenéztem, beugrott a szőke főhős, akit egy pillanatig sem tudtam se amerikainak, se főhősnek tekinteni. A Magyar Lovas Színháznak is volt egy ilyen című előadása. S van több összeállítás, ami a legenda történetét meséli el. 

De van itt néhány kultúr- és rémtörténeti összeállítás arról, hogy a fej nélküli lovas legendája nem kizárólag, és főleg nem amerikai privilégium: több európai nép legendái között megtalálható. Természetesen többféle verzióban. 

S akkor immeg az olaszok is hozzáteszik a fej nélküli lovas univerzumához a maguk Tex-támogatta verzióját. Egyébként ebben piszok nagy a Bonelli: előkeresgél jól ismert toposzokat, hozzájuk teszi a maga hőseit, a maga hőssel spékelt dramaturgiáját, mindezt a maga realista, részletgazdag képi világában elbeszélve. 

*

A történet a következő. Négy ranger (ranger ≈ vadnyugati csendőrség) üldöz, elkap és kivégez egy keresett banditát. Egyikük javaslatára levágják a halott bandita fejét és a csonka holttestet a lovára kötözik. Morbid elrettentés. 

Hosszú évek múlva a fej nélkül lovagló holttest felbukkan az események környékén és most figyelj: gyilkolni kezd. Fogyni kezd az egykori négy ranger. 

Itt lép a képbe Tex a barátaival, Kit Carsonnal, a navaho ndián Tigrissel és a saját fiával. Bekerül a képbe egy török fezes okkult tudós professzor, El Morisco, az inasa, a halálváró, mindig feketébe öltöző, Eusebio, egy titokzatos, hallottakat kiásó szekta, a feltámasztók, a kísérteties barlangközpontjukkal, egy magányosan élő füvesasszony, Maya és az ő „unokája”, Sarita. Közben komancs nyilak ellen is védekezni kell. Közben rendszeresen felbukkan a fej nélküli lovas, aki mesterien kezeli a machéta-szerű kését, a navajával (mi a navaja, hahaha!). 

Van tehát titok, rejtély, horror-talány, misztika, félelem, rettegés, taktika, stratégia, nyomozás, verekedés, lőpárbaj, minden ami csak kell fordulatos, izgalmas történethez. 

Hát, látod, unatkozni nem fogsz, az ziher! 

*

Ahogy fentebb meg még máskor, másol ezerszer mondtam: a Sergio Bonelli Editor-nak, a Tex eredeti, olasz  kiadójának a koncepciója pofon egyszerű: egyszerű képkocka elhelyezés, és szigorúan képkockában gondolkodunk, nem oldalban vagy oldalpárban, semmi átlógás, semmi rendbolygatás; a rajzok pedig világosak, tiszták, a karakterek karakteresek, egyértelműek, felismerhetők, minden teljesen realista, a részletek részletesek, minden az, ami. ez minden Bonelli képregényben így van. (Ha érdekel, milyen Bonelli-képregények léteznek még, ahogy fentebb jeleztem már, írtam egy külön bejegyzést róluk.)

A Bonelli megteremtette a maga szigorú feltételeit, a képregényei olyanok, mintha mindet Fazekas Attila rajzolta volna jókedvében, de azért ez persze vaskos túlzás. Minden rajzolónak önálló, egyedi stílusa van. Az lenne a furcsa, ha nem lenne. 

Az ezt a kötet is jegyző Fabio Civitellinek is meg van a magáé. Ő egyébként harmincöt Tex képregényt rajzolt, ahogy a Bonelli oldaláról megtudtam. Vagyis nem csupán valami beugrós a fickó a cégnél. Bár, ha a Tex hétszázötven felett megjelent számára gondolok, akkor a harmincöt ugyancsak töredék, az is igaz. Számháborús vihar a biliben... 

Civitelli stílusa érdekes. Egyfelől hiperrészletes. Ez különösen a közeli portréknál válik egyértelművé. Szereti a fény-árnyék ellentmondásait is. Az alakok, arcok, arányok, mozdulatok mind-mind tökéletesen életszerűek. A környezet, a hátterek is teljesen valós. Ugyanakkor, ezt hogyan is fogalmazzam meg, nem mindig, de van ezekben a hátterekben valami sterilség, valami szövegkörnyezetből kikiabáló szabályosság. Egy kicsit olyan érzésem volt, mintha a némelykor a tervezőasztalon születtek volna a díszletek, amelybe a rajzolt alakokat belepakolta. Ez akkor fogalmazódott meg bennem, amikor Tex és Kit bemennek egy a sivatagban elhagyottnak tűnő városba, valamikor a 19. század közepe felé, és vonalzóval húzottan állnak a falak, hibátlanok, katonás rendben, tökéletes alakisággal sorakoznak a cserepek... 

De mondom, a totális részletesség és ez a sterilitás szorosan együtt jár. És az utóbbi nincsen ott minden képen. Sőt! Így az összbenyomás az marad, hogy valami nagyon pazar, mindenre kiterjedő figyelemmel rajzolt képregényt láttam, olvastam. 

*

Visszatérve a történetre. Egyfelől kellemesen misztikus, horrorisztikus, izgalmas, szerteágazó. Másfelől nekem a vége egy picit már túlbonyolított lett. Akkor is, ha teljesen logikus, felépített benne minden. Ráadásul kicsit kiszámítható a végső megoldás. 

Azért az, mert bár sok szereplővel dolgozik a történet, a legtöbb mégis csak statiszta. Fontos szereplő nem sok van. 

Egy kicsit úgy járt a cselekmény, ahogyan a 2010 környékén egy pályázatra írt krimim: tök jó volt az ötlet, a felépítés sem volt rossz, több szempontból mesélt történet, a több szempont vitte is előre a sorozatgyilkos utáni hajszát (úgy gyilkolt a nyomorult, hogy az áldozatok mellett egy-egy Biblia-idézetet hagyott). Az utolsó fejezet pergős, feszített, izgalmas. Látszólag minden a helyén van. Csak éppen a gyilkos személye nincsen ott teljesen. Egyfelől mert a kevés idő miatt nem lehetőségem teljesen felépíteni a személyiségét és a motivációját. Másfelől pedig a rendelkezésemre álló szereplők közül kellett kiválasztanom, és óriási hibámra, abból nem volt annyi, hogy elég lehetőség legyen a morfondírozásra. (Elolvastam a két megjelent, győztes pályaművet is. Amelyiknek volt stílusa, annak gyenge volt a sztorija, amelyikben erős volt a sztori, annak nem tetszett a stílusa. Vagyis, ha a saját gyilkosságaim történetét nézem, akár lehetett volna, ami nem lett... Ha érdekel...)

S ha már a rajzok: a borító rémesen gyengére és koncepciótlanra sikerült. Nem tudom, ezeknek a köteteknek követik-e , követniük kell-e az olasz eredetit megjelenésükben is, ha igen, akkor kár, hogy igen. Ha nem, akkor kár, hogy az lett a borító, ami. Mondjuk ahogy belegondolok, a Frike által kiadott sorozat négy száma közül úgy egyik sincsen ilyen szempontból égi magasságban. 

Mi a bajom vele? A kötet igen nagyméretű. Nagyobb egy A4-es lapnál. (Az első számnál írtam is, hogy túl nagy, kényelmetlen olvasni azért is, mert nem kellemes kézben tartani. Én konkrétan háton fekve akartam olvasni, de simán elfáradt a csuklóm és az alkarom.) Ebben a nagyméretben indokolatlan és zavaró a felső harmad hatalmas fehér foltja és tolokodó a Tex felirat mérete is. Ráadásul a kép is jellegtelen: Tex lába nagy részben kitakarja a lovas fejetlenségét, így aminek rémisztőnek kellene lennie, az árnyékká szelídülve szinte teljesen elvész ott az alsó negyedben. 

*

Elrontottam ennek a bejegyzésnek a szerkezetét. A fenti borítós észrevételt nem a végére kellett volna odabiggyesztenem, hanem valahová fentebb. Ide a végére meg csak azt kellett volna írnom: a Tex nem törekszik magas művészeti, lila babérokra, kimondottan és bevallottan szórakoztató irodalom. Képregény. S tényleg: nagyon szórakoztat. S mindennel együtt nagyon jó nézegetni is.  

8/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 augusztusának, az újkenyér havának a közepe. 

*

Szerelmetesfeleségtársam azt mondta, oké, abbahagyta a gyulai ingatlanok keresését, ha valami szembejön, majd csak akkor... Egy pillanatig komolyan vettem. Erre most talált valamit. Olyat, amire még én is azt mondtam, hogy nocsak. Úgy mindenféle szempontból. Tegnap SzFT írt Tiborak, a gyulai házigazdánknak, hogy megnézné-e a házat. Tibor még nem válaszolt. 

*

A hét kiemelkedő eseménye volt, hogy végre eljutottam Szamiékhoz, a lányomékhoz, unokázni. Mindkét csemete nyitott volt Lili péppé vert egy megfigyelős kártyajátékban, 39:19-re, úgy, hogy nem hagytam magam. 
– Jó, de ő már ismerte a kártyákat! – mondta egy kolleginám, amikor meséltem az Olajágban az esetet. 
– Én is erre gondoltam, említettem is a lányomnak, de ő azt mondta, hogy csak részben igaz: ő rengeteget játszott Lilivel, mégis mindig kikap tőle ebben a játékban.

*

A térdeim egyre jobban fájnak.

*

Lehet, megtaláltuk a gyulai házunkat: hatszázas telek, nyolcvan a ház, van garázs, amiben lehet műhely is, padlófűtés a cirkó mellet. értelmezhető szobaméretek,. Két hátrány van, a vegyes falazat és a külső szigetelés hiánya. 

Egyre többen erősítik meg, hogy ha úgy érezzük, úgy gondoljuk, költöznünk kell, akkor költöznünk kell. Mert a gyerekek, mert anyós permanens érvek lesznek mindig, s így soha nem fogunk mozdulni.