Ray Bradbury klasszikus hm, regénye tulajdonképpen nem is regény, hanem novellafüzér. A Mars meghódításáról szól, az eredeti marslakók teljes eltűnéséről, a földi kolóniák megerősödéséről, majd a Föld pusztulásáról és a Mars elnéptelenedéséről. Végül az új élet reményéről.
A novellafüzért a szerző eredetileg is novellafüzérnek tervezte.
Több magyar kiadása jelzi, hogy a koncepció és a megvalósítás örök életűvé lett hazánkban is: lám, egy vaskosabb kötetben is megéri újra kiadni Bradbury művét. Ami ráadásul különlegesség, mert nem csupán az eredeti ciklus novelláit, összekötőszövegeit tartalmazza, hanem a szerző minden Marshoz köthető írását.
Érdemes áttekinteni a kiadások kronológiáját, gyere, tegyük meg. Aztán beszélgessünk a konkrét tartalomról is!
A TELJES VÁLTOZATOK TELJESSÉGE
TELJES VÁLTOZAT mondja a borító. A teljes változat Bradbury életében, alapvetően 1950-ben, majd írói szándékai szerint 1963-ban jelent meg. E két kiadás közötti különbség, hogy az utóbbiba bekerült A vadon és A tűzgömbök című novella.
Bradbury soha nem jelentette ki, hogy na, ez itt a változtathatatlan, egyszer s mindenkorra végleges Marsbéli krónikák, még évekkel később is reszelgetett a szövegen, de alapvetően a '63-as lett „A” Marsbéli krónikák.
Ennek a mostani magyar kötetnek az alapja, ahogy a kolofon jelzi, nem a '63-as összeállítás, hanem a '97-ben, tehát még Bradbury életében kiadott Complett Edition.
Ezt követően, 2009-ben volt még angolul egy Teljes kiadás: a Subterranean Press és a brit PS Publishing közösen adta ki. Vagyis ez a kötet is Bradbury életében, tudtával és az ő előszavával jelent meg. Az előszón kívül a novellák filmváltozatának a forgatókönyvei szerepelnek még a kötetben, illetve néhány esszé Bradbury Marsbéli-jeiről.
Tudsz követni?
A kezemben tartott Agave kiadás azzal büszkélkedik a fülszövegben, hogy ebben a teljes kiadásban ott van Bradbury összes Marsos novellája. Ez valós állítás. Azokból a novellákból, amelyek nem tartoztak a végleges Marsbéli-ciklushoz, jó néhány megjelent már magyarul a Bradbury novelláit megjelentető Agave-s sorozatban. Néhány pedig valóban ebben a kötetben lát először napvilágot. Mármint magyarul.
A végső számadás tehát így néz az innen-onnan összesepert Marsbélis novel·lákkal kapcsolatban magyarul:
Az Agave-kötetben a klasszikus Marsbéli krónikák után ez a 21 történet szerepel. A tartalomjegyzék szerinti sorrendben ezekről van szó:
| Történet | Korábban megjelent magyarul? | Melyik magyar kötetben jelent meg? |
|---|---|---|
| A magányosok | ❌ nem | – |
| A száműzöttek | ✅ | Az illusztrált ember |
| A várakozó | ✅ | Az öröm masinériái |
| A betegség | ❌ nem | – |
| Nyári holtszezon | ❌ nem | – |
| A marsi szellemek | ❌ nem | – |
| Jemima True | ❌ nem | – |
| Mindnyájuknak voltak nagyapáik | ❌ nem | – |
| Az eperszínű ablak | ✅ | Gyógyír búskomorságra |
| Új pálya | ✅ | Az illusztrált ember |
| A kerék | ❌ nem | – |
| Szerelem | ✅ | A Toynbee-átalakító |
| A házasság | ❌ nem | – |
| A vendég | ✅ | Az illusztrált ember |
| A Mars elveszett városa | ✅ | A villamos testet énekelem |
| Ünnep | ❌ nem | – |
| Teljes törlesztés | ❌ nem | – |
| A Messiás | ✅ | Éjfél is elmúlt |
| Éjszakai hívások | ✅ | A villamos testet énekelem |
| A kék palack | ✅ | Éjfél is elmúlt |
| Bőrük barna, szemük arany | ✅ | Gyógyír búskomorságra |
A Marsos-képeket a ChatGPT készítette.
A BLOGBEJEGYZÉSEK TELJESSEGE
A magyarul megjelent Marsbéli krónikák-ról már írtam ezen a blogon.
Tűnődtem, mit tegyek a már megjelent szöveggel? Csak utaljak rá egy linkben, idézzek belőle ezt-azt vagy másoljam ide teljes terjedelmében. Mert ugye ennek a mostani kiadásnak a fele megegyezik azoknak a kiadásoknak a tartalmával, amiket eddig olvastam.
Végül az utóbbi mellett döntöttem. Mármint az utóbbi, az előző blogszöveget érintő megoldás mellett: idézem az egészet cakkumpakk. S akkor ez lesz Mohabácsi TELJES BLOGSZÖVEGE a „Marsbéli krónikák”-ról. A döntésemnek prózai oka van: remélni sem merem, így feltételezni sem, hogy lenne bárki is, aki minden bejegyzésemet olvassa, és még emlékszik is rá. Amikor még én se emlékszem rájuk... :-D
Innentől a következő alcímig tehát lopom a szöveget bölcs önmagamtól.
*
Ray Bradbury ma már fogalom. A Marsbéli krónikák, Ray Bradbury-től, szintén az.
Szerelmem úgy kezdődött Bradbury-vel és a Marsbéli -vel, hogy valamikor a ’80-as évek elején megjelent egy egyenborítós kislemez (tudjátok, bakelit, kb. 20 cm átmérő, egy oldalon egy szám) a Rockhullám sorozatban. Az egyik oldalán a Hit együttes A vén csavargó halála című száma volt. Azt a Hajógyári szigeten hallottam egy koncerten. Jó szám.
A kislemez másik oldalán egy számomra ismeretlen banda nyomott egy instrumentális számot. A szám címe megegyezett az együttes nevével, ami viszont megegyezett egy lengyel sci-fi író egyik regényének a címével (amiről akkor még csak annyit tudtam, hogy ennek Stanislaw Lem-nek van egy Solaris című könyve.) Sercegősre hallgattam a Solaris Solaris -át*, és egy tabáni koncerten meglepődve konstatáltam, hogy a Solaris együttes lejátszotta a színpadról az LGT-t. A mai napig mindkettő kedvenc együttesem. No, és aztán a Solaris megjelentetett egy nagylemezt, Marsbéli krónikák címmel. Maga a tökély!**
* Solaris: Solaris
** Solaris: Marsbéli krónikák;
2015-ben megjelent a második része is: Marsbéli krónikák II;
2024-ben pedig a harmadik is, Marsbéli krónikák III. / Mi vagy MI? címmel.
Egyik zseniálisabb mint a másik!
Mondjuk a harmadik albumnak a koncepcióját értem. A Marsbéliségét nem. A zene valami csoda, ehhez kétség nem fér. Ahhoz, hogy ennek is Marsbéiinek kell lennie, annál több. Bradburyt annyira nem foglalkoztatták robotok, a mesterséges intelligencia. Robotok előfordulnak a Marsbéliben, de elhanyagolható a szerepük és a jelentőségük. Így a muzsikai Marsbéli III jobban járt volna, ha a jelenlegi alcíme lett volna a címe: Mi vagy MI?
Egy kérdőjellel a végén, ami a lemezborítórl lemaradt.
Bradbury könyve csak jóval később került a kezembe. Meglepő fordulattal, ha jól emlékszem, Apu polcán találtam rá, abban a régi, kemény táblás, narancssárga borítós kiadásban.
Akkor csalódást okozott. Pörgősebb sci-fi-re gondoltam. Mert Bradbury nem pörög. Bradbury nem űroperákat ír. Ahogy mondtam már: Bradbury nem sci-fi író. Bradbury író, aki a sci-fi műfaját is használja. Jó, főleg azt. S Bradbury egy csodálatos tollú író, gyönyörű képeket, metaforákat, leírásokat használ, a témái érzékenyek és finomak.
De tizenévesen erre még egyáltalán nem voltam nyitott.
Sokkal később, túl egy keresztény felindulásból elkövetett, harakiri értékű, világnézeti indíttatású önkönyvtár szelekciónak a Marsbéli is áldozatul esett. Hamar beláttam, hogy a hitbuzgalom elhamarkodott cselekedetekre késztetheti az embert.
Évek teltével, bűnbánón és kétségbeesett keresgéléssel újra beszerezve, újraolvasva már egészen másképpen hatott a novellafüzér. Ez a birtokomba került kiadás az Európa Zsebkönyvek vaskos kötete volt, a leszálló rakétával, zöldeskék borítóval és több egyéb novellával. A felesleges megválás keltette lelkifurdalástól motiváltan gyorsan újra is olvastam.
No, ekkor már ütött, amit olvastam!
Most [értsd: az első bejegyzés megírásának az idején, kb. 2010 körül] azért került újra a kezembe a kötet, mert megnéztük Szerelmetesfeleségtársammal a nyolcvanas években készült, Rock Hudson-ös, háromrészes filmfeldolgozását. Sokkal rosszabbra számítottam. Hogy mennyire sikerült a sorozat azt az mutatja meg legjobban, a sci-fi iránt olvasnivaló formájában tökéletesen közömbös Szerelmetesfeleségtársam ezt találta mondani:
– Arra nagyon jó, hogy kedvet csináljon a könyv elolvasásához!
És ez nem semmi mondat. S még hozzátette:
– Bradbury, ha ilyen a könyv is, nem is annyira sci-fit ír, hanem filozófiát.
Én inkább azt mondnám: költészetet.
A filmet nézve többször bizonytalan voltam, vajon hogyan is volt mindez az eredetiben. Leemeltem a polcról a narancssárga, szövetborítóshoz és a Európa Zsebkönyveshez képest sovánka Agave-s kiadást (ebben kizárólag a novellafüzér kapott helyet), és újra elolvastam.
Bradbury két civilizáció kipusztulásán keresztül dicséri az életet. Az emberek akaratlanul kiirtják a marslakókat (a' la H. G. Wells), akik itt egy nem technológián, hanem filozófián alapuló, de roppant magas rangú civilizációt építenek ki.
A marslakók és a földiek között valami különös, törékeny kapcsolat szövődik. Nem konfliktusmentes, mert a marsbéliek kezdetben félnek az embertől, ezért védekeznek. Aztán már csak magányosak, és szeretet koldulnak. Aztán kihalnak. Ahogy az ember is eltűnnek a Marsról, csak mutatóba marad itt-ott egy-egy magányos lélek.
A könyv nem egy egybefüggő történet, hanem egy lazán, mégis szervesen egymásba kapcsolódó novellafüzér. A filmmel ellentétben nincsen központi alakja. Illetve, ha főhősnek nevezhető, akkor a Mars és az emberek-marslakók kapcsolata a „főszereplő”.
A történetek rövid impressziók, ütősek, szépek, líraiak. Mondom, arról szólnak, hogy élni kell, élni szép, és élni csak kölcsönösen egymásra utalva lehet és érdemes.
Az ember végül nem meghódítja a Marsot, hanem menekül a Földről, szinte könyörög a Marsnak, hogy fogadja be őt. Braburynek nincsen jó véleménye az emberről: azt mondja, amit meghódít azt jobbára elpusztítja, felemészti. Mert szeretni csak alázattal lehet.
Így lehet végső kicsengés, hogy amikor az apa elviszi kirándulni a feleségét és a gyerekeit, hogy mindenképpen és feltétlenül mutat nekik marslakókat. Meg is teszi: a víztükörre mutat, ahol megjelenik a családja tükörképe.
– Itt vannak a marslakók!
Bármerről nézem, Ray Bradbury az egyik kedvenc íróm.
*
Ebből az értékelésből van, ami kimaradt. Például az, hogy Bradbury a hidegháború idején írta a novelláit. A marsi emberi kolóniák megjelenését a földi háború lehetősége pörgeti fel. Aki teheti, menekül a háború elől. Hogy aztán, amikor valóban elindulnak az atomtöltetek, a bőröndárus készlete pillanatok alatt semmivé legyen, s aki ember a bolygón marad, az csak azért maradt, mert lemaradt a rakétákról.
Aztán kimaradt az is, hogy az egyik legfájdalmasabb novella arról szól, hogy egy nem megfelelő másik ember rosszabb lehet mint a magány: a kiürült városban megcsörren egy telefon. A férfi kétségbeesetten keresi, hol csöröghet. Megtalálja: egynői hang, NŐI HANG szól bele. De mielőtt megbeszélhetnék, pontosan ki hol van, a vonal megszakad. A férfi a félbeszakad beszélgetést visszajátssza magában, és kitörpöli, hol lehet a nő. Végül megtalálják egymást: a nő egy csúnya, kövér, ostoba, elhanyagolt zabagép, aki meg van arról győződve, hogy bármit megtehet, mert ebben a szituációban úgyis kelleni fog a férfinak. Téved. S aztán a férfi soha többet el nem vesz csörgő telefont.
Kimaradt az értékelésből, hogy szól novella a rasszizmus ellen is. Megható, szép novella. Ebben a fehér faj egyik képviselője a rasszista, de nagyon: pitiáner apróságra hivatkozva akarja megakadályozni, hogy egy a hatáskörébe tartozó feketék elhagyhassák a bolygót. Mert a feketék együtt akarnak útra kelni. De rasszistánk szemétségét a többi fehér belátása megakadályozza. Bradbury egyébként igazságos: a kötet második felében van ellentétpárja a novellának: egy fehér, FEHÉR férfi érkezik a feketék marsi kolóniájába. A fekete családfő fegyverrel, kötéllel készül, felhergeli a várost: fehérre festik a buszok hátsó üléseit, kötelet vonnak ki a színházban, készülnek a fehér, a fehérek érkezésére. Jelezve, hogy a Black Lives Matter típusú rasszizmus egyazon ocsmányság mint a fehér rasszizmus. Ahogyan az előző novella fehér embere, úgy ennek a novellának a lincselésre készülő fekete rasszistája is csúfosan megszégyenül.
S idéztem Bradbury egyik legremekebb gondolatát sem.
A kapitány bólintott.
– Meséljen valamit erről a civilizációról – mondta, és a hegyi városok felé intett.
– Tudtak a természetben élni, és a természettel élni. Nem arra törekedtek, hogy emberek legyenek, és ne maradjon bennük semmi az állatból. Mi elkövettük ezt a hibát, amikor Darwin megjelent. Keblünkre öleltük őt is. Huxleyt is, Freudot is boldog mosollyal. Azután felfedeztük, hogy Darwin és a vallásaink nem férnek össze. Legalábbis azt hittük, hogy nem férnek össze. Ostobák voltunk. Megpróbáltuk odébbtaszigálni Darwint, Huxleyt és Freudot. Nem nagyon mozdultak. Akkor mi, idióták, megpróbáltuk lerombolni a vallást. Ez meglehetősen sikerült. Elvesztettük hitünket, és azon tűnődtünk, hogy mire való az élet. Ha a művészet nem több, mint a vágy zátonyra futott tükröződése, ha a vallás nem egyéb, mint önámítás, mire jó az élet? A hit mindig válaszolt minden kérdésre. De Darwinnal és Freuddal az egészet kiöntöttük a kanálisba. Elveszett emberek voltunk és vagyunk.
– És ezek a Mars-lakók megtalálták magukat? – kérdezte a kapitány.
– Igen. Tudták, hogyan egyesítsék a tudományt és a vallást, hogy a kettő váll váll mellett dolgozzék, és egyik se tagadja, hanem gazdagítsa a másikat.
– Ez eszményinek hangzik.
– Az volt. Szeretném megmutatni magának, hogyan csinálták a Mars–lakók.
– Várnak az embereim.
– Fél óra az egész. Szóljon nekik, kapitány úr. A kapitány tétovázott, azután felemelkedett, és parancsot adott a dombról.
Spender elvezette egy kis marsbeli faluba, amely hűs, tökéletes márványból épült. Nagyméretű frízek gyönyörű állatokat fehér lábú macskaféléket és sárga lábú napszimbólumokat ábrázoltak, bikaszerű állatszobrok, férfiak és nők, és hatalmas, kecses kutyák szobrai álltak ott.
– Tessék a válasz, kapitány!
– Nem látom.
– A Mars-lakók az állatok körében fedezték fel az élet titkát. Az állat nem kérdi az élet értelmét. Él. Magáért az életért. Élvezi és gyönyörűségesnek találja az életet. Nézze a szobrokat, az állatszimbólumokat.
– Pogány dolog.
– Ellenkezőleg, ezek Istennek szimbólumai, az élet szimbólumai. Az ember túlságosan emberi lett és túl kevéssé állati a Marson is. És a marsbeliek rájöttek, hogy fennmaradásuk érdekében nem szabad megkérdezniük többé, hogy miért élnek. Az élet válasz önmagára. Az élet újabb élet létrehozása, és olyan szép élet élése, amilyen csak lehetséges. A Mars–lakók rájöttek, hogy azt a kérdést: „Miért is élünk egyáltalán?” mindig háború és reménytelenség idején tették fel, amikor erre úgysem lehetett válaszolni. És amint a civilizáció kitisztult és megnyugodott, és a háborúk megszűntek, a kérdés, más módon, megint értelmetlenné vált. Az élet jó volt, és nem volt szüksége bizonyítékokra.
– Úgy hangzik, mintha a Mars-lakók teljesen naivak lettek volna.
– Csak amikor érdemes volt naivnak lenni. Felhagytak azzal, hogy mindent leromboljanak, mindent megalázzanak. Elegyítették a vallást, a művészetet és a tudományt, mert végül a tudomány sem más, mint egy csoda vizsgálata, amelyet sohasem tudunk megmagyarázni, és a művészet is ennek a csodának a tolmácsolása. Sohasem engedték meg, hogy a tudomány összezúzza az esztétikusat és szépet. Az egész csak fokozatok kérdése. A földi ember így gondolkozik: „Ezen a képen szín tulajdonképpen nincs. A tudós bebizonyítja, hogy a szín csak az anyag molekuláinak bizonyos rendje, amely így és így veri vissza a fényt. Ezért a szín nem valódi tulajdonsága annak, amit látok.” A Mars-lakó sokkal eszesebb, és ezt mondja: „Gyönyörű ez a kép. Ihletett ember kezének és lelkének szülötte. Eszméit és színeit az életből vette. Igazán jó.” Hallgattak. A délutáni napfényben üldögélve a kapitány kíváncsian nézett körül a csendes, hűvös városkában.
– Szívesen ülnék itt – mondta.
– Megteheti, ha akarja.
2001, június. „S ragyog még a holdsugár”
AZ ITT-OTT MEGJELENT, ÖSSZESEPERT MARSBÉLI-NOVELLÁK
Miután a memóriám mint a szita, ha elém tennék bármelyiket, hogy nesze, egy Marsbéli novella, simán elhinném, hogy autentikus része az eredeti ciklusnak, és fel sem merülne bennem, hogy csak kvázi pillanatszülte, lokális protokiegészítése.
Ezzel együtt ahogyan az eredeti ciklusban semmi sem volt, amin fennakadtam volna, amit ne tudtam volna szerves résznek tekinteni, úgy ebben a részben több minden is akadt. De ez persze érthető. Az eredeti ciklus novellái szervesen egymásra épülnek, úgy viszik előre a Mars történetét. Vagyis van időrend az egyes mozaikdarabok között.
Az összesepert novellákat sem ördöngösség elhelyezni a marsi időrendben, de azért néha voltak bennem zavarok, tétovázások, bizonytalanságok, elakadások. Tény, ami tény, tudok nagyvonalú lenni: olyan simán átléptem a kronológián mint a pinty. Már csak azért is, mert voltaképpen majdnem mindegy a mi miután következés, ha a keret meg van. Az pedig meg van.
Két novella volt, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni, amit sehol sem tudtam megfogni. Bradbury számára Edgar Allan Poe, úgy tűnik, fontos író volt. Illetve tudható, hogy maga is írt thriller, horror történeteket: Gonosz lélek közeleg, Októberi vidék, Holdkórosok temetője. Szerintem ezek a történetei nem olyan jók mint a sci-fijei, de ezen sommás megállapításomban benne van, hogy alapvetően nem szeretem a horrort.
Az egyik novella az amerikai horror-klasszikusokat kelti életre, Poe-t, Lovecraft-ot, Bierce-t. A másik arról szól, hogy egy fazon újraépíti Poe Usher-házát, és a hivatal emberével, aki a bontási rendelettel jön, mert a horror tiltott dolog, végig játssza Poe Egy hordó amontillado című híres novelláját. Tudod, amikor egy pasi leitat és befalaz egy másikat. Ennek a két írásnak nem igazán találtam a helyét a marsi-folyamban. Az első tulajdonképpen a könyvégetős Fahrenheit 451 párja, a másik a műveletlen kultúraellenességet figurázza ki. De nem csupán az volt a bajom, hogy nem tudtam őket beilleszteni a Mars történetek sorába, hanem főleg az, hogy egyik sem érintett meg. Legyen ez az én bajom. S hangsúlyozom, messze ez a kettő volt a kivétel! Nagyon messzire!
Mindenesetre a magam részéről felettébb díjaztam, hogy van, hogy létezhet ez a kötet és én meg olvashatom, mert ettől de jó nekem!
Agave Könyvek, Budapest, 2022, 464 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634196396
Fordította:Kuczka Péter, Bosnyák Edit, Farkas Veronika, Gálla Nóra, H. Kovács Mária, Juhász Viktor, Pék Zoltán, Török Krisztina
BRADBURY KÖNYVEK, AMELYEKRŐL ÍRTAM A BLOGON
Marsbéli krónikák
Szép arany almáit a nap
Gyógyír búskomorságra
Fahrenheit 451 és más történetek
A Toynbee-átalakító
Októberi vidék
10/10
No, akkor voltunk tegnap Gyulán, háznézőben. A gyulai házigazda párosunk, Mirtill és Tibi végig ott voltak, jöttek velünk ingatlannézőben, és a végén ők köszönték meg, hogy ránk pocsékolhatták a komplett délelőttjüket meg még egy kicsit.
Négy kecót néztünk meg.
Az első egy pesti lakásra cserelehetőséges ház volt. Anyagilag abból jöttünk volna a legjobban. Két szoba, nappali, olyan hetven körüli alapterülettel. De villanyvezetéket cserélni kellene, meg a fürdőt szétverni és újraépíteni. Az utca viszonylag szűk, csendes, a kert meg viszonylag nagy, hatszáz négyzetméteres.. Van benne fantázia, de nem dobbant rá a szívem.
A második egy felújított kecó lett volna, két vécé, padlófűtés, három értelmezhető nagyságú szoba, amerikai konyhás nappali, de egy amorf alakú, szerintem belakhatatlan amerikai konyhás nappalival. Konyhabútort majd a vevő veszi. Padlás nincs. A kert elég kicsi, csak egy autóbeálló van, földes terület alig, éppen elfér egy ellenáramoltató medence, de még egy kerti tároló is alig a bringáknak és a szerszámoknak. A terasz nyugati fekvésű, vagyis délután telibe süti a Nap, és még le kell burkolni, illetve árnyékoló is kell. A kocsibeállót is burkolni kell.
A harmadik egy 120 négyzetméteres, polgári ház volt. Két böszme nagy szoba, egy értelmezhetetlen nappali vagy inkább átjáró, viszonylag nagy konyha + étkező, egy kamra, ahonnan egy tök titokzatos helyiség nyílik: alapvetően ha belépsz, visszalépsz száz évet, fa vasvilla a falon, földes padló, innen nyílik a padlásfeljáró. Valami hihetetlen hangulata van. Rohad nagy padlás, a ház egészével megegyező méretben. Meg még egy beépített veranda. Viszont a kert nagyon kicsi. De ezt úgy értsd, hogy nagyon kicsi. Ráadásul van egy nagyobb garázs, de olyan emelkedő van a garázs és az utca között, hogy konstatáltuk: Füstinek, a kis Yarisunk az orrát minden alkalommal rommá vernénk a ki-be álldogállással: olyan alacsony, hogy megcsókolja az összes fekvőrendőrt.
Na, és a negyedik ház... Egyből szerelem. Magamban Kalóztanyának hívom. Csak kurva drága nekünk. De Szerelmetesfeleségtársam most birkózik az MI-vel, hogyan kellene mit tenni, hogy jól jöjjünk ki belőle. A ház maga nem nagy durranás. Egy kockaház, kicsit fura belső terekkel, három szobával, egy cső konyhával, egy hangulatos ebédlővel. Na, de, ami ezen kívül van! Bakker! Egy rohadt nagy terasz, ami ALATT van az udvar. Baloldalt egy 32 nm-es épület: gyakorlatilag lakható, palackos gáz, fürdő, vécé, berendezve. Ha jobbra nézel, akkor ott egy másik épület, ez is vagy huszonöt nm. Felette egy kis napozó terasz, a teraszon egy kis házikó. Most limlomos, de egyből az jutott az eszembe la, mondtam is SzFT-nek, hogy, ez az unokáim kalózlakja. Csak be kell rendezni annak. Most lomtár. A műhely mellett ki lehet menni az Élővíz-csatornához, ami átfolyik Gyulán. Nem fürödhető, de vízi járművekkel simán használható. A kerítésen kívül van egy tároló helyiségecske. Ez a süllyesztett udvar olyan kis mediterrán jellegű, hogy ha egy este bekoptat Jack Sparrow, hogy adjak már neki egy whiskyt, nem azt kérdezem, hogy került ide, hanem azt, hány jéggel kéri? Van egy viszonylag nagy pince is, azt mocsokul rendbe kell tenni, de van. Itt konkrétan láttam magunkat a fiammal, Gerivel, ahogy a nyári kánikulában egy faasztal mellett borozunk és könnyesre röhögjük magunkat.
Küldtem fotókat a gyerekeimnek, ők is azt mondták, ejha!
Ha nem is lesz meg ez a ház, ezer buktatós, melós, nem nyugdíjasoknak való lak, de tanulsága máris volt a tegnapi napnak: hazafelé úton bukott ki belőlem: otthont bármiből tudunk csinálni, de nekünk meg kellene találni az otthonunkat, amit a magunk képére formálhatunk. Óriási a különbség! Ahogyan a megboldogult Szigeti Jenő mondta a házassággal kapcsolatban: nem azt a nőt kell elvenni feleségül, akivel együtt tudsz élni, hanem azt, aki nélkül nem tudsz élni.
Hát így.
