RICARDA HUCH

történész volt. Történész hölgy. Aki szépirodalmat is írt. Történészként azt vetették a szemére, hogy túlságosan irodalmi módon gondolkodik és fogalmaz. Rengeteg mindent írt, de magyarul ezen kívül egy a harmincéves háborúról szóló, kétkötetes munkája látott csak napvilágot. Ha egy '34-ben kiadott művét, A Deruga-eset-et nem veszem számításba. Kemény nő volt, kiált a Harmadik Birodalom módszerei ellen is. Szülőföldjét cak akkor hagyta el, amikor a második világháború utáni osztozkodás során az NDK-ban kellett volna élnie. De akkor is csak az ország másik felébe, az NSZK-ba emigrált. 

A képet egy a szerzőről készült fotó és a könyv borítója alapján a ChatGPT kreálta.

EGYHÁZKRITIKA, KÉPMUTATÁS 

Fogalmam sincsen mi indította Frau Huch-ot a Szent Wonnebald megírásra. Mindenesetre bőven voltak irodalmi elődei. Csak néhányt említve: 

• Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame
• Boccaccio: Dekameron
• Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék
• Matthew Lewis: A szerzetes
• Diderot: Az apáca
• Nathaniel Hawthorne:  A skarlát betű
• Zola: Lourdes
• Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Hangvitelben Boccaccio és Chaucer rímel Huch művecskéjére. Egyház- és valláskritikájában a többi is. A kérdés, hogy a kritika építő vagy romboló szándékú, illetve csak az egyház működését, rendszerét, intézményét illeti-e vagy magát a vallásosságot , Isten lété kérdőjelezi meg. Nem mindegy. De tény, hogy joga van létezni mindnek, és még érthetők is az ellenérvek. Meg vannak ellenérvek is. 

SZENT WONNEBALD

született Wonnebald Pück a kötetecske végére lesz szent. Addig egy mihaszna, élvhajhász, hedonista, szoknyapecér, dorbézoló, vacak ember. Akit csak azért tett pappá a családja, főleg az édesanyja, mert egyszerűen semmi másra nem volt alkalmas. Püspökként halt meg, és szent lett. 

A történet ennek a gonosz mihasznának a felemelkedéséről szól. Meg a nőügyeiről, a gyereknemzéséről, a tolvajlásáról és a szemérmetlen vádaskodásáról, a hazugságairól. Meg arról, hogy mennyire birka a nép, ha el akar hinni valamit.

Nem tudom megállni: egyszerűen nem tudott ne eszembe jutni a jelenlegi országvezetőnk, az, hogy milyen eszközökkel, támogatással, hazugságokkal került a hatalomba, hogy mennyire visszaél a hatalmával, s annak ellenére, hogy honnan jött miképpen, mégis mennyien egy erkölcsi megújulás letéteményesének hitték/hiszik, fittyet hányva a múltjának, a vállalhatatlan stílusának, a méltóság tökéletes hiányának, s az ígéretei be nem tartásának. Ha nem lenne ez a példa, szinte hihetetlen lenne, miként válhatott a könyvecske végére szentté Wonnebald. 

Mert Wonnebaldnak rendszeresen akadnak támogatói. Hol azért, hogy a mundért védjék, tisztítsák, ez persze az egyház, az elöljárói, akik átlátnak a szitán, de nem akarják az egyház intézményét mocskolni azzal, hogy elismerik Wonnebald mocskosságát. Aztán ott van egy Lux nevű hölgy, aki némi apanázsért Wonnebad levelezését, majd egyéb sundabunda dolgait is intézi, aki simán bálványimádóvá is teszi a pénzéhes főpapot, és akit Wonnebald önnön seggének a mentése végett akár máglyára juttatna. Meg ott van a gyermeke anyja, aki egy marék lopott gyémántot kap tőle, végül feladja a püspököt, de aztán elönti a vallásos hit, és mellé áll. S mellé áll a nép is, amely csodát akar, hinni akar. Ha már vért nem kaphatott. 

De mondom, mindez Boccaccio és Chaucer könnyedségével tálaltatik, nem Hugo hátborzongató Frollo-jának komorságával. 

A ChatGPT azt mondja, a mű megjelenésekor nem volt iránta egyértelmű a lelkesedés. 

Én teljesen megfelelőnek éreztem az arányokat. Legyen ez az én téves olvasatom eredménye. Csuda jól szórakoztam olvasás közben. 

TEGYÜNK RENDET KRITIKA ÉS KRITIKA KÖZÖTT

Aki nem hívő az minden bizonnyal mellébeszélésnek, mosdatásnak tartja majd a következőket. 

Rosszmagam hívő embernek vallom magamat. Nem vagyok következetes, mert egyháznélküli vagyok. Az egyházasdit eszembe sem volt az emberek viselkedése miatt felfüggeszteni, elvi, teológiai tétovasákból, tanácstalanságból szánt meg a tizenhét éves aktivitásom. Voltam Biblia-körök vezetője, teológiai könyvek szerzője, folyóirat főszerkesztő, prédikátor, gyülekezeti vén, miegymás. Egyházi alkalmazott sohasem. Hívtak, de nem mentem. 

De a gyülekezet látogatásának az elvi, teológia kérdéseken túl végül emberek viselkedése, viszonyulása vetett teljesen véget. 

Ezzel együtt tisztán kell látni, mit is mond a Biblia az Isten-követők gyülekezetéről.

• Egyfelől az egyházat a Biblia több helyen Isten menyasszonyának nevezi. Márpedig a szent nem fér meg a szentségtelennel.
• Másfelől soha nem mondja azt, hogy az egyház tagjai bűntelenek lennének. Nem azok. A hitük ellenére emberek maradnak. Tévednek, rosszul reagálnak, ostobaságokat beszélnek, bűnöket követhetnek el, szeretetlenek. Pál apostol nagyon világosan fogalmaz: „...de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Fil 3:14) Vagyis az odaszánás a lényeg. 

 Tehát az az elvárás, ami jobbára az egyházon kívülről támad, miszerint, ha már hívő, akkor legyen szent az egyház minden tagja, túlzott és érvénytelen elvárás. A szent szó egyébként tudod, mit jelent? Isten számára félretett. 

A nyilvánvaló gazemberségek, a képmutatás, a törvénytelenségek, ne adj Isten, köztörvénytelenségek azonban teljesen jogosan keltenek botránkozást. 

De, és ez ez nagyon aláhúzott, hangsúlyos „de”, az egyháztagok fentiségei semmiképpen nem kérdőjelezik meg az egyház elhívását. Ez azt jelenti, hogy például a Borgia-pápák erkölcstelensége, a rendre előcibált pedofília-ügyek, a Vatikán elborzasztó gazdagsága semmiképpen sem jelenti a római egyház érvénytelenségét. Ezeket a dolgokat,meg sok mást Isten természetesen nem hagyja jóvá, de nem ez diszkvalifikálja Rómát az üdvösségből. 

S még egyet csavarok egyet a dolgon.

A fentiek semmiképpen sem jelentik azt, hogy minden egyes felekezet Isten felekezete lenne. S itt új fogalmat kell elővennem. Van a látható és a láthatatlan egyház. Az előbbi egy a társadalomban jelen levő szervezet, vegyes összetétellel. Az elhívása konkrét feladatra történik, a küldetése felelősséget jelent. A láthatatlan egyházhoz pedig azok tartoznak, akik bármelyik felekezetben tiszta szívvel követik az istent. 

A kérdés immár csak az, hogy Ricarda Huch milyen kritikától indíttatva írta meg a Szent Wonnebald életét? 

Amennyire meg tudom ítélni, a történet egyfelől szól a felháborító képmutatásról. Másfelől mindenképpen szól az egyházszervezet, a római papság rettentő torzulásáról is, amely által Wonnebald pappá, püspökké és szentté lehetett (amely eljárás egyébként sohasem népfelkiáltásra történik). S mert végtelenül cinikus, erre mindjárt mutatok egy mulatságos példát, egyértelmű, hogy a kritikája leleplező és nem építő kritika. 

S mert rettentő csapongó, benyomásokra építő a gondolkodásom, nem tudom megállni az idézet kiváltotta aktuálpolitikai reakcióm bemutatását. Huch azt írja az ostoba, hazug, tolvaj, parázna, képmutató püspökről, hogy a közóhaj tette oda, ahová került, és ez a közóhaj végül még istenné is avatta volna. Közóhaj. Aminek a könyvben az egyház is engedett. Miután azt is engedte, hogy ez a gyalázatos fráter olyan pozícióba kerüljön, ahonnan szentté avattak. S amely egyház inkább kényelmesen önnön érdekét nézte mintsem az igazságot akkor is, amikor Wonnebald felfelé lépkedett az egyházi ranglétrán és akkor is, amikor csodát hazudott.

Vagyis az egyház épülése, terjedése, erősödése, valamint az egyéni kényelmesség miatt fittyet hánytak a valóságra. Miközben a Biblia azt mondja, „Igazság által leszel erős” (Ésa 54:14). 

S persze a tömeg könyvbeli döntése felveti a demokrácia értékét. Jele esetben egy rosszul megítélt, több mint túlértékelt embert emel a közóhaj a legmagasabb pozícióba, amit ember elérhet. (Egek, de ismerős már megint!) Ennyit a demokrácia bölcsességéről és hasznáról...

AZT KÉRDEZED, VÉGSŐ SORON

milyen könyv ez a Szent Wonnebald élete? Tömören: szórakoztató. Hosszabban: kicsi könyvecske, kicsi belső tükörrel, zseniális rajzokkal, szórakoztató, tréfás, pajzán, szomorú, felháborító, vérforraló történettel. Annyira ilyen, hogy erősen morfondírozok, hogy nem viszem vissza a Könyvmegállóba. 

MAJD ELFELEDTEM A DICSÉRT GRAFIKUST,

Rogán Miklóst! Érdekes, de szépirodalmat nem sokat illusztrált. Sokkal inkább tan- és nyelvkönyveket. Feleségével, Rogánné Szabó Ágnessel diafilmeket is készítettek: „A házaspár szinte mindig együtt dolgozott, munkáikat nem is lehet külön választani. Összesen 43 diafilm fűződik a nevükhöz (20 mesefilmet rajzoltak és 23 iskolai oktató diasorozat illusztrálásában vettek részt), ezzel ők a legtöbb címben közreműködő grafikusok. A Diótörő című diafilmhez készült rajzokból könyvkiadványt is született 2013-ban a Diafilmgyártó Kft. jóvoltából.”  (Forrás)

A diafilm.hu oldalán található fotó alapján ezt a rajzot is a ChatGPT készítette

Elképesztő mennyire passzolnak a rajzai ehhez a történethez, annak stílusához! Az elnagyolt, sokszor csak érzékeltető vonalai, a játékossága, a nagyon finom, tolakodásmentes erotikája, mind tökéletesen idomul a szöveghez. S egy lapáttal rátesz még a jól szelektált, minimalizált mennyiségű színek használata is. 

De hiszen mindez mondhatom..., nézd inkább a mellékelt képeket!

8/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 októberének a vége. Holnap halottak napja. 

A múlt évben nem voltunk a temetőben. Azt hiszem, idén sem megyünk. Szerelmetesfeleségtársam nem tett ellenvetést, amikor azt mondtam, hogy nem látom semmi értelmét. Akiknek a sírjához megyünk, úgy sem tudnak arról, hogy ott vagyunk, visszük a virágot, de kinek? Gyújtjuk a mécsest, de nem hiszek abban, hogy a kis lángocskák bármit is tesznek a halottaink üdvösségéért. S mindez kinek, minek? 

Akik úgyis bennem, bennünk élnek, úgyis itt vannak legbelül. Anyu, Nagyi, Pipi barátom, Apu, Mohácsi és Gőz papa. 

Elszorult szívvel néztem a kis piros cetlit Anyu, Nagyi és Gőz papa közös sírján. Arra figyelmeztetett, hogy lejár a sírhely bérlet. S nagyon elgondolkodtam, majd fájó szívvel, de tiszta lelkiismerettel döntést hoztam. Mi Gyulára akarunk költözni, a gyerekeim úgysem járnak ki a sírhoz... Nagyi húga talán. De rajta kívül senki más. Nincsen vele kapcsolatom. Ezért lehunytam a szememet, magamban azt mondtam, úgyis velem, bennem vannak, a hideg kő nem ők. Anyu '74-ben halt meg, Papa és Nagyi hamvasztva lett. Egyikükből sincs már semmi ott, a föld alatt... Szóval döntöttem, nem viszünk több pénzt a virágosoknak, mécsesárusoknak és a temető fenntartójának... (Kérlek, érezd a vaskos cinizmust!)

*

Megint eltelt egy hét. A múlt heti gyulai turné eredménye az lett, hogy nem lett semmi. Ilyen-olyan okokból kilőttük az összes lehetőséget. Érdekes, hogy bár együtt gondolkodunk Szerelmetesfeleségtársammal, most nagyon eltért a véleményünk. Én két kecóra is simán rábólintottam volna, ha megalkuvásokkal is, ő azokat kaőásból kizárta. Ami viszont neki tetszett, az nekem nem. S aztán beláttuk mindketten a másik érveit. Csak ígyy meg nem maradt semmi... 

SzFT a hét közepén már gyulai ingatlanhirdetéseket nézett. A baj csak az, hogy ami két ingatlan felmerült az egy olyan ingatlanos hirdeti, aki egy alkalommal az alábbiakat találta nekünk írni. Nem tudtam poénkodik-e, de SzFT felvilágosított, hogy véresen komolyan gondolja. (Az adatokat kiszedtem a szövegből, de egyébként úgy közlöm, ahogyan kaptuk. Többek között SzFT nevének a helyesírásával hívom a figyelmedet. Miközben ezt hivatalos iratnak gondolja, amely „aláírás nélkül is érvényes”, mert ő ezt mondja... Na, ezért nem tudtam, röhögjek vagy sírjak? Szóval: 

„Eladó ingatlanok címének kiközvetítése
Alulirott: Mhácsiné Palástim MÁrta  
Lakcím: Budapest xxx
E-mail cím: xxx
Telefonszáma: xxx

A következő eladó ingatlanok címeit és ezen ingatlanok tulajdonosainak nevét kérem ki xxx ingatatlan közvetítőtől (adószám  xxx Cg. xxx) megtekintés ki céljából.
Az alábbi ingatlanok címének elkérése számomra semmiféle anyagi kötelezettséget nem jelent, viszont ha valamely ingatlant megvásárolom, vagy ismerősöm, hozzátartozóm rajtam keresztül tudomást szerezve megvásárolja, szerződéskötés után 3 munkanapon belül ezt jelzem a közvetítő felé. Ezen esetben sincs anyagi kötelezettségem az ingatlanközvetítő irányába. Amennyiben elmulasztom közölni az adásvétel tényét, abban az esetben a vételár 1%-át kell kifizetnem az ingatlanközvetítő irodának jutalék címen A leírtakat megértettem és tudomásul vettem. A nyomtatvány aláírás nélkül is érvényes! ”

Arról már nem is beszélek, hogy ez nem nyomtatvány volt m, hanem egy email... 

Az ész megáll! Na, és vele kellene most kommunikálni. 
– Eddig én beszéltem mindenkivel, Morzsám, de ezt nem vállalom! ~jelentette ki SzFT, úgyis mint a MArtAssist, virtuális asszisztencia tulajdonosa és vezetője. :-D

Szóval a Paddington első részét már olvastam. Írtam is róla, és amit írtam, abban benne volt ez meg az a szerzőről, az illusztrátorról, Paddington továbbéléséről, a filmekről. Ezeket nem ismétlem most meg. De kérdés, hogy ha nem teszek ilyet, akkor ugyan mit fogok most írni? Mert tulajdonképpen ez a Paddington teljesen olyan mint az előző volt. Illetve szerintem egy kicsit jobb, csak az újdonság varázsa, teljesen logikusan, természetesen, és nem felróva neki, már nincs meg benne. 

Szóval ezt írtam az első részről: 

A ​medve, akit Paddingtonnak hívnak – A Legsötétebb Peruból jött medve igaz története (Paddington 1.)

A rajzokat ebben a kötetben is Peggy Fortnum követte el. Engem továbbra is elbűvölnek. 

  *  

Ez a kötet slankabb az elsőnél. Bár nem sokkal. Csak úgy tűnik, hogy sokkal. Huszonhat oldal csak a különbség. Mégis olyan érzésem volt, hogy sokkal gyorsabban haladtam vele. Mondjuk nem húztam az időt a másikkal sem, de mégis. 

A negyedik történetnél járhattam, amikor rájöttem, miről lehet szó. 

Egyfelől arról, hogy az első hökkeneten már túl voltam. A hökkenetet az okozta, hogy mit keres egy beszélő, ruhába öltözött medve Londonban, az emberek között, ahol rendre uramnak szólítják őt. S Paddington egyáltalán nem medvéül viselkedik.  Például ír, olvas, angolul beszél ez a perui medve. Jó, a helyesírása olyan, amilyen, a nehezebb szavakat rendre kiforgatja (ilyenformán: jalstrom =lajtsrom; Paddngtun = Paddington; karádzsony = karácsony, stb.). 

Szóval ha nagyon szigorú akarok lenni, Mr. Bond (de nem James, hanem Michael) Paddington-történetei telis-tele vannak ellentmondással. De nem akarom nagyon. Nem akarom sehogyan sem. Mert az fene helyzet állt elő, hogy nem érdekel, élvezem, így, ahogyan van, ellentmondások tömkelegével egyetemben. 

Szóval túl az első hökkeneteken gyorsabban haladtam az olvasással. De simán az is előfordulhat, hogy Bond-nak megérkezett a rutinja Paddington mindennapi pusztításaihoz, rombolásaihoz. S én meg már vártam, sőt néha előre kitaláltam, mit hogyan fog elrontani, összekutyulni, felfordítani. 

Van egy történet, amikor Paddingtont magára hagyják a házban. A szobája még nincsen készen, de a felújításhoz való anyagok már ott vannak, festékek, tapéta, ragasztó. S az olvasóember előre borzad, te jó ég, mi lesz itt...! És az lesz, naná, hogy persze, hogy az! 

S ahogyan Paddington készül arra, hogy ne lazsáljon, hogy behozza a rendet („rendbe hozni”), a fenti olvasóember már úgy készíti magát, ahogy Mr. Bean esetében: na most vajon hogyan fogja elrontani, kiforgatni a dolgokat, kiterelni a normális működés medréből amit csak lehet. És mindent ki lehet terelni. 

  *  

Mr. Bond-nak (még mindig nem a 007-es Bond!) volt/van egy csuda jó húzása. Mert Paddington nem rosszcsont, csak tapasztalatlan és nem látja még (?) át a dolgokat, bármit tesz is, a kezdeti elképedés, felindulás után mégis mindenki megbocsát neki. Soha nem üvöltik le a fejét, soha nem büntetik meg, s pláne nincsen fenyítés, csak sóhajtásos fejcsóválás. 

Egyetlen egy ember van, aki permanensen bosszankodik Paddington felett. A szomszéd úr az. De ő mindenen bosszankodik. Akkor is, ha otthon van, akkor is, ha vendég valahol és kiszolgálják, eszik, iszik. Persze soha semmit sem hoz, csak elfogadja a kiszolgálást. Na, ő egyedül bosszankodik Paddington dolgai felett. Miatt. De hát neki meg „hivatali kötelessége” a bosszankodás. Senki más nem lesz tartósan mérges a mackóra.

Akkor sem, ha már előre rettegnek, mit fog csinálni, elkövetni legközelebb. Valahogy úgy, ahogy az a saját gyerekét sem dobja ki a sokadik agyfasz-alkalom után sem, mert valahol képtelen lenne ezt megtenni. Mondjuk egyik gyerekem sem volt balfék, ügyetlen, kétbalkezes vagy ostoba. De valahogy azt sejtem, ha ebből fakadón rombolt volna bármelyik, naná, hogy megnőtt volna a búrám, elszáll néha az agyam, elegem lett volna a kiadásokból, a plusz munkákból, de mondom, mit csinálhat a szülő egy otthoni Mr. Bean-nel vagy François Perrin-nel? 

  *  

Arról nem is beszélve, hogy Paddington inkább François Perrin, mintsem Mr. Bean. Mert adott helyzetekben Mr. Bean kimondottan gonosz. A magas, szőke férfi nem az. Csak szerencsétlen, kétbalkezes. Paddington egyáltalán nem gonosz. Sőt! Alapvetően jót akar, iparkodik alkalmazkodni, kitalálni, hogyan járhat az őt szeretők kedvében. 

Ez például ennek a kötetnek az utolsó, karácsonyos történetében (hű, de tartottam attól, hogy itt kifolyik majd a giccslé a lapok közül!) nagyon finoman, erőltetés nélkül összejön. Paddingtonnak itt is vannak megoldásai, de még igaza is van a megoldásaiban. Az pedig kimondottan megható, ahogyan az ajándékokat összeválogatja a családtagoknak és a lassan családtagnak számító, magyar (!) Mr. Guber-nek, a könyvesboltosnak. 

Igazán remek befejezése lett ez a történet a kötetnek. Ja, és semmi giccs-csordulás nincsen, bármennyire csalogató is a karácsony témája. Ez külön jó pont. 

S akkor most egyelőre ennyi, a besokalást elkerülendő csak néhány könyv után térek majd vissza Paddingtonhoz. Addig is aludjatok jól, álmodjatok szépeket, jó éjszakát, gyerekek! 

10/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 októberének a vége közeleg, még öt nap. Jár az agyunk a gyulai ingatlanokon. Én a munkáldámban egy kolléganőmmel beszélgetek róla viszonylag sokat. Egymással szemben szoktunk ebédelni. Kialakult ülésrend van a dolgozói ebédnél, nem szentírás, de úgy alakult, hogy jobbára stabil. Szóval Kinga ott ül velem szemben. Sok szinkronitás van az életünkben, a párkapcsolatunkban. Nekik házuk van, ezáltal tapasztaltuk is. 

Nos, Kinga is azt mondta, amire hétfőn ébredtem, hogy bár egyik ingatlan úgy profi, ahogyan van,de tényleg és valóban, mégis a másik, a szűkebb, esetlegesebb az otthonosabb. S ez az otthonosság még inkább kiemeli azt a valóban csekély számú átgondolatlanságot vagy szükségszerűséget, amit a vérprofi rejtegetni próbál. 

De az otthonosra mégsem rezonált úgy minden belül, ahogyan a Kalóztanyára. Ahol viszont húsz év hitel lett volna az ár, meg rengeteg munka. 

-- Biztos, hogy akartok ti Gyulára menni? – kérdezte ebédtárs kolleginám. – Értem az ellenérveket, jogosak, csak mindig van valami... 
– Szerintem ez olyan mint a párkapcsolat. Vagy van alapvető kémia, vagy olyan kompromisszumok lesznek, aminek a vége folyamatos elégedetlenség lesz. Nem? 
– Van benne valami... 

Szóval nem tudom... Valaki mondja meg, lécci a vélemenyemet!

Amikor Szerelmetesfeleségtársam olvasta A nagy anya című könyvet, csuda lelkes volt. Én meg lelketlen: alapjában hibásnak találtam a könyv általa elmondott koncepcióját. Az alapvetően keresztény szemléletem miatt tartottam hibásnak. 

Úgy gondolom, nem véletlen, hogy a Szentírás úgy fogalmaz, hogy Isten férfinak ÉS nőnek teremtette az embert. Az sem, hogy a boldogságot a teremtéskor Ádám Éva megteremtésekor ismerte meg igazán. Ami azért nagy jelentőségű, hiszen szemtől szembe látta Isten, övé volt az egész teremtett világ, s mégis hiányérzete volt. Pedig még a bűnbeesés sem történt meg. Éva hús volt a húsából, csont a csontjából, belőle lett, és Ádám által lett teljes. Éva segítőtársa lett, hozzá illő. Ketten tettek ki egy egészet. Isten így teremtette az embert: az egész megtapasztalására. 

A bűnbeesés esés után, az alma a gyümölcs elfogyasztásával (a teológia, metaforikus jelentőségébe nem megyek most bele), az Isten elleni lázadás bekövetkeztével átalakult, emberivé, silánnyá lett minden. Testi erejénél fogva a férfi lett a faj védelmezője, mindennapi fenntartója, a nő az életadó, az érzelmi motor. Ennek minden torzulásával, visszaélési lehetőségével, kínjával, fájdalmával, ilyen-olyan erőszakjával, egymás ellen fordulásával. 

Az ember férfi ÉS nő. A két nem együtt adja ki a egészet. Ezért nem egyformák. Ha elszakítasz egy papírt, akkor a szakadás mentén ami az egyik oldalon meg van, az egészíti ki a másik oldal hiányát. Ha összeilleszted a két részt, akkor a hiányok és többletek mindkét oldalról a másik egésszé tevését szolgálják. Egyik oldal sem több vagy kevesebb. 

A ChatGPT nevű művész ezúttal remekelt: ezen az első képen kívül nem adtam neki semmi különös instrukciót,
ismét lusta voltam, csak annyt mondtam, a borító stílusában készítsen illusztrációkat a történethez.
Amikor ezt a képet kaptam, mondtam, oké, akkrv együk sorra a főszereplőket! Mint látod majd, sorra vettük.

Ettől fogva a társadalomnak tökéletesen mindegy, hogy patriarchátus vagy matriarchátus van. SzFT szerint a matriarchátus jobb. Pedig a teremtés és a bűnbeesés történetének a logikájából szigorúan azt következik, hogy bármelyik nem van is hatalmon, a dolgok jelen rendszerében az egyszerűen nem lehet jó. Ami van, az a kényszerű rossz.

A nők döntő többsége is azt mondja, hogy jobban szeret férfiak között dolgozni, és nem kedveli a női főnököket. (Az eddigi tapasztalatom ezt simán alátámasztja. Nyolc éve meg simán ellentmond neki: a jelenlegi főnököm nő. S bár jelenleg annyi feladata van, hogy kénytelen elhanyagolni minket, de le a kalappal előtte. Egy ilyen jó főnököm volt, úgy harminc évvel ezelőtt a Budapest Bankban. Ő férfi volt. A női főnökeim, és ezt fallokrata elfogultságból mondom, de rendre szörnyűek voltak.) 

Vagyis ha a nők lennének az erősebbek, semmivel nem lenne jobb a világ. Másképpen lenne borzalmas. 

Erről szól a könyv. 

  *  

Mindig van első benyomás. Aztán vagy igaz vagy nem. S mert az összkép érdekében nekem úgy jobb, ezért kiemelem az eseteket, amikor igazam volt, s így máris azt mondhatom, az impresszióim be szoktak jönni. Volt impresszióm akkor is, amikor rákerestem, kicsoda is Naomi Alderman. 

Naomi Alderman Londonban nőtt fel, Oxfordban tanult, majd kreatív írást is tanult a University of East Anglia egyetemen. Ortodox zsidó közegből érkezett, ami első regényének, az Engedetlenség-nek is fontos hátteret adott.

Nemcsak regényíró: videojátékokon is dolgozott, társszerzője volt a népszerű Zombies, Run! mobiljátéknak, és a tudomány, a technológia, illetve a történetmesélés kapcsolatával is foglalkozik. 

Eddig hat könyve jelent meg. A hatalom a legismertebb és legelismertebb. 

Naomi Alderman nőből van. 

A kép alapvető forrása itt van. De az eredeti képet kicsit bolondítottam. Ebben nem volt benne az MI.

  *  

A sztori a következő: a serdülő lányok világszerte különös képességre tesznek szert: elektromos kisülésekkel képesek fájdalmat okozni, sőt akár ölni is. Később kiderül, hogy ezt a képességet az idősebb nők is felébreszthetik magukban.

Vagyis egyetlen biológiai változás tökéletesen felborítja a férfiak és nők közötti hagyományos erőviszonyokat. Majdnem egyensúlyt írtam, ebből is látszik, honnan nézem a dolgokat. 

A regény négy, az eseményekben jelentős súlyt jelentő szereplő sorsának leírva, a döntéseiket, tetteiket váltogatva mutatja be a világfelfordulást. 

A szereplők történetei több kontinensen játszódnak. A regény egyszerre kalandregény, politikai parabola és társadalmi kísérlet.

  *  

Van az, hogy mit mond egy könyv. S van az, hogy miképpen mondja. Ezerszer mondtam már magam is a közhelyet, amit egyébként Benedek Marcell is kifejt Az olvasás művészete című könyvében: simán van úgy, hogy egy művészi szöveg nem élvezetes, míg egy nem művészit meg képtelenek vagyunk letenni. 

A hatalom nem indul művészien. Sőt, letehetetlenül sem. Szemmel látható, hogy Naomi Alderman az elején kicsit keresgélte a regénye stílusát, aztán meg úgy hagyta az elejét. Viszont nem sokkal később vagy ő rázódott bele, vagy én az ő stílusába, de nincsenek döcögések. Sőt, még a szereplők váltogatása is remek ütemben, ritmusban történik. Ezzel együtt nem tartom művészinek a szöveget. Ami nem dehonesztáló. Mivel félművelt panelproli vagyok, Isten bocsássa meg nekem, de a hűdeművészi dolgokat általában nem értem, ezáltal nem szeretem semmilyen műfajban. Idén talán még nem is olvastam művészi szépirodalmat... Ja, de, csak az nem úgy művészi, hogy élvezhetetlen legyen. 

– Te Zoli – szólított meg egy mindig kipában járó kollégám, s azt hittem, valami feladatot kell megoldanunk –, te olvastál már Krasznahorkait? 
Ja, hogy nem munka, csak a többek által tévesen nekem tulajdonított műveltségi tekintély... Úgy fest, jó a marketingem. Próbáltam a kérdés mögé nézni, hátha valami teszt, de mert alapvetően őszinte ember vagyok: 
– Hát, csak a „Sátántangó”-val próbálkoztam, de legyőzött. Tök érdektelenségbe és értetlenségbe fulladt. 
Beszélgetőpartnerem szemmel láthatón megkönnyebbült. 
-- Azok a végtelen körmondatok... Hogy a fenébe gondolta, hogy második oldalon emlékezni tudok a mondat elejére az századik vessző után? 

8/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 októbere, annak is a 23. napja. 

Az első és lgefntosabb, hogy halgass Pattern-Seeking Animals-t. Nagyjából mindegy, melyik lemezüket, ha az a „Only Passing Through” vagy a „Friend Of All Creatures”. De egyébként tényleg mindegy melyiket veszed elő. Olyan progrock, amiben egy csomó játékosság is van. Egész héten őket hallgattam. 

*

Szombat, 24-e délután. Négy ingatlant néztünk meg eddig. A legígéretesebb volt a leglehetetlenebb: sötét, vonatfütty hosszú, számomra kicsit nyomasztó, de az Élővíz csatorna partján van. Igaz, nem közvetlenül. 

A másik, amit tegnap néztünk meg, az Geriéknek lenne tökéletes. Igaz, közvetlenül a temető mellett van. 
– Hát, a házzal szemben teljesen csöndesek az oda ültetett szomszédok! – mondta cinikusan a házigazda. 

A harmadik tiptop, de szájhúzós az elrendezés, és szemben vele négyemeletes ház van. Viszont van egy klassz kis ház is a kertben, igaz, téliesíteni kell. 

Az első, amit megnéztünk, meglepetés volt. Nagy telekkel, vadi felújítottan, garázzsal, sufnival. Csak Szerelmetesfeleségtársam szerint viszonylag messze van, és főleg nem annyira gyulai jellegű. 
– KedvesM, a Kalóztanyán kívül ugyan mi tipikusan gyulai? S ha csak az gyulai, akkor nem tipikus hanem kuriózum. Ami meg még tipikus lehet, az Élővíz csatorna partján van. Vagy régi, lásd amit láttunk, vagy vadiúj, de akkor nem adják el, vagy aranyárban. 

Az ötödikről negyed órája derült ki, hogy a vasúttal szemben van. Le is mondtuk a megnézését, amikor ez kiderült. Az ingatlanos nagyon titokzatos volt, négyre lett volna a randi, és csak kettő felé küldte át a címet. 

SzFT nem adja fel, rendületlenül nézi most a hirdetéseket. Holnap, mielőtt hazamegyünk vár még ránk két ingatlannézés. 

Kicsit bizonytalan, pontosan hány része is van a sorozatnak. Azért bizonytalan, mert Bond úr rengeteg Paddington -könyvet írt, s nem csupán ilyen meseregényeket, hanem rövid történeteket, képeskönyveket is. Ha csak a meseregényeket nézem, akkor abból kb. tizenhárom van.

Magyarul eddig (2026 októberében) ezek jelentek meg: 

Nem vágtam ki véletlenül a szövegből, a 9–11. rész még nincsen meg magyarul. Egyébként az első Paddington kötet, vagyis ez, amit most tárgyalunk, eredetileg 1958-ban jelent meg. Aztán Bond úr elbíbelődött Paddington kalandjaival 2017-ig. Azután már nem bíbelődött Paddingtonnal, mert elhunyt. Mármint Mr. Bond, és nem Paddington. Úgy tűnik, ő örök életet nyert. 

Van egy hasonló fotó, azon persze Paddington plüssmackó. A rajzot a fotó alapján a ChatGPT készítette. Pofás lett. 

Mr. Bond egyébként nem volt monomániás, a Paddington-történeteken kívül írt egyéb gyerekkönyvet, felnőtt regényt, krimit is. De valószínűleg, ahogyan sok más szerző nevéhez, az övéhez is Paddington fog mindörökre kötődni. Nem azért, mert a többi írása ócska, hanem mert ez az alak annyira kitalált. 

  *  

Ööö... Mennyire? Tulajdonképpen mi is az, ami miatt ennyire kedvelt figura Paddington? Amikor voltaképpen olyasféle viszonyban van Micimackóval mint a Pink Floyd az Eloy-al: hihetetlenül professzionális, teljesen élvezhető, vastapsot érdemel, de van eredetije. Mert ha belegondolsz a két medve teljesen szinkron-figura: naivak, kedvesek, jót akarnak, szeretik a környezetüket és nem nagyon értik, hogyan működik a világ. Paddington a gyakorlatiasabb, Micimaci a szemlélődőbb. 

Kis makacskodás után, A ChatGPT nem akart harmadik féltől származó alakokat megjeleníteni, amikor azt kértem tőle, hogy a Paddingtont és Bondot ábrázoló fényképről készült rajz alapján készítse el ezt a képet. Mire mondtam neki, hogy szó sincsen arról, hogy Shepard vagy a Disney figuráit kell áthoznia, a saját rajzának a stílusát másolja (ami meg ugye, Peggy Fortnum, az első Paddington-könyvek grafikusának a stílusa. De így megnyugodva, makacskodás nélkül már csinálta is a képet. :-D

De vannak lényeges különbségek a két beszélő, felöltöztetett (Ha Micicmackó topja öltözetnek számít) mackó között. Micimackó a saját környezetében él a Százholdas Pagonyban, az övéi között, megnyugtatón megszokott körülmények között. Az életmódja nyugodt, szemlélődő, töprengő, jobbára természetes környezetű. 

Ezzel szemben Paddington vadidegen környezetben, más országban, emberek között csetlik-botlik, tör-zúz. Emigráns egy más kultúrában. A környezete tökéletesen medveidegen: fürdőkád, terített asztal, u, kirakatok, lift, autók, stb., stb. 

A különbségből adódik, hogy Milne számára a kapcsolatok bemutatása, a finom érzések, a kis mindennapi semmiségekkel élés volt a módszere, Bond pedig a beilleszkedés, befogadás, az alkalmazkodás kérdését vizsgálta.

Nem, szó sem volt még akkor a beilleszkedni egyáltalán nem akaró, csak a gazdatestet szipolyozó, romboló, antiszociális, nőerőszakoló, kocsigyújtogató migráns tömegekről, A könyv 1958-as. Tehát nem érzékenyítés a célja. Vagy Mr. Bond prófetikus módon volt liberális. 

  *  

Paddington nemzeti kincs lett, szobra is. Több is. A londoni Paddington-medveszobrok történetében az első és legismertebb darab a Paddington pályaudvarán álló bronzszobor, amelyet 2000. február 24-én avattak fel. Alkotója Marcus Cornish brit szobrász volt. A szobrot pedig maga Michael Bond, Paddington teremtője leplezte le. Cornish Peggy Fortnum eredeti könyvillusztrációiból indult ki.

A szobor a London Paddington pályaudvar 1-es peronján, az óra közelében áll. Paddington egy kopott bőröndön ül, nyakában a híres üzenettel: „Please look after this bear. Thank you”, azaz: „Kérlek, vigyázz erre a medvére! Köszönöm!”

  *  

Ha már a szobor és Paddingtin ábrázolása: az első Paddington-könyvek illusztrátorát Peggy Fortnum-nak hívták. 

Olvasgatom a róla szóló Wikipedia szócikket. A lényege, hogy nő volt, illusztrátor és fő műveit valami Paddington című könyv rajzai lettek. Tény, ami tény, a rajzok, a Paddington rajzai valóban roppant figyelemre méltóak. Paddingtonnak szobra is van Londonban, ahogy fentebb láttad. A szobor kinézetét, micsoda meglepetés, Fortnum rajzai adták.

  *  

Mitől hihetetlenül kedvesek a Paddington történetek? Ugyanattól, amitől bármi más kedves lehet: elsősorban, hogy agressziómentes. Nem egymás ellen küzdenek, egymás legyőzésére törekszenek a szereplők. Kevés jól sikerült kedves könyv van. Mert ami kedves az a giccs határán egyensúlyozik. 

A Paddington csont nélkül elkerüli a kedvesség giccs-csapdáit. 

A kedves szóról pár éve kapásból Lili unokám jut az eszembe. Hihetetlenül kedves, mókás természetes teremtés. Sokáig aggódtunk érte, mi lesz, ha óvodába kell mennie. Nem volt egy nyitott, csicsergős, mindenkinek a nyakába ugró jellem. Aztán kiderült, hogy nincsen miért aggódni, Lili várta az óvodát, olyan simán beilleszkedett, mintha nem ő lett volna az, aki áthúzódott a homokozó másik sarkába, ha bejött oda még egy gyerek. Ha valamit elvettek a kezéből, akkor nem balhézott, nem verekedett, nem hisztizett: kicsit értetlenkedett és csalódottan, fejcsóválva beletörődött. Nem azért mert mulya, egyáltalán nem. Túl fejlett az empatikus készsége. 
– Lili, azért mert Dani az öcséd, nem kell hagynod, hogy mindent elvegyen tőled! Nagyon jó, hogy szereted őt, de neki is meg kell tanítani, hogy nem ő irányítja a világot! 
– Jó, anyu, de még olyan kicsi, még majdnem baba! 

Ha győz a játékban örül, büszke. Ha veszít, akkor mosolyog és simán gratulál. Játszani szeret, mindent belead, de számára a játék, az együttlét az első, nem a győzelem. Hihetetlenül kedves teremtés. S ezt nem csak azért mondom, mert az unokám. Az már csak hab a tortán, hogy emellett nagyon szép kislány. Ezt is elfogultság nélkül mondom. 

S a helyzet az, hogy van egy öccse is, Dani. A kismanus olyan mint egy érzelmi akkumulátor. Lilivel ellentétben ő tud túlságosan is határozott lenni, de az alapállása neki is az, hogy kedves. Pedig fiúból van. Ennek ellenére számára nem lesz gond az önérdekérvényesítés. :-)

Ráadásul továbbviszik azt a jó hagyományt, amit az anyjuk és a testvére alakított ki, és több mint három évtizede gyakorol is: nagyon szeretik egymást. 

A lányom elmondta, hogy a fotó nem beállított, minden áldott nap így köszönnek egymásnak,
amikor Lili hazajön a munkahelyéről, az óvodából. Mondjuk itt éppen búcsúznak az oviban. 
A fotó édesanyai engedéllyel került a bejegyzésbe. :-)
© Mohácsi Eszter

Michael Bond legnagyobb érdeme, hogy annak ellenére, hogy Paddington amerre jár, túlzással felperzselt földet hagy maga után, akaratlanul tör-zúz, rombol, koszol, botrányt okoz, még sincsen olyan érzésünk, hogy Juharfalvi Emil kismiska hozzá képest. Mert mondom, Paddington nem gonosz, még csak nem is rosszcsont. Csak nem tudja, hogyan működnek a dolgok. 

Szamóca lányom, a két fenti csodálatos kreatúra szülőanyja talán három éves lehetett. Vacsoráztunk, terített asztal mellett, abrosszal. Kakaót ittunk a vacsorához. 
– Api, kérhetek még? – nyújtotta a bögréjét Szami a repetáért. 
– Persze, kicsim – mondtam és máris nyúltam a kancsóért, töltöttem a nedvet. Töltés közben Szami egyszer csak fogta a bögréjét, kirántotta a kakósugár alól és udvariasan ezt mondta: 
– Köszönöm szépen, elég lesz ennyi! 
Mondjam...? :-)
Nem haragudtunk rá. Csak kioktattuk a későbbiekre nézve. 

Szóval ők is jó tesók a mai napig. Ráadásul gyönyörű gyerekek voltak. Tényleg ilyen volt a gyerekkoruk. Képzelj el két tesót, akik soha nem veszekedtek, nem verekedtek, nem üvöltöttek egymással.
Ez a kép kb. a kakós-jelenet idején készült.
Az egyik kedvenc portrém róluk. 

S mert nem tudja, csak ezért sülnek el rosszul a dolgai. Bond nem hihető (jó, tulajdonképpen mennyire hihető a Peruból marmeládéval tömött börönddel érkező, felöltözött, kalapos, beszélő medve?) megoldása, hogy némi fejcsóválás,  bosszankodás után végül minden eset végén mindenki megbocsát Paddingtonnak. 

*

Gondolkodtam, hogy vajon volt-e, van-e érvényes társadalmi üzenete Paddington történeteinek. Végül arra jutottam, hogy a csuda tudja... Egy történetnek biztosan: amikor Mr. Brown festményét absztrakttá módosítva Paddington első díjat nyer Mr. Brown-nak egy amatőr festőversenyen. Ennyit a modern festészetről. A többi esetben nem lógott ki a lóláb, ezért  nem tettem mást, csak olvastam, olvastam és roppantul élveztem, amit olvastam. 

Kíváncsi vagyok, vajon a folytatásokat is ekkora élvezettel fogom-e olvasni, vagy ott már ki-kicsap a konjunktúra szaga? Reménykedek, hogy az előbbi. Mert mért ne? 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

P. S.: A könyvsorozatból eddig két film készült. Remekül hozták a könyv kedvességét, s bár alapvetően gyerek-, ifjúsági kategória, én remekül szórakoztam rajtuk. Az első hibátlan, a második is nézhető, de halványabb. 

Paddington 1. 
Paddington 2.

10/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 októbere, egy nappal az '56-os forrdalom 70. évfordulója előtt. Itt van az EU vezetője, Ursula von der Layen, jött ölelgetni a Messiást, hogy kiszolgáltatta/ja Magyarországot a birodalomnak, Úgy volt, hogy Zelenszkij is jön, az lett volna csak hatalmas vicc. Meg valami izraeli követség is érkezett. 

*

Mi meg holnap megyünk Gyulára, hét ingatlant megnézni. 
– Én már úgy várom, Morzsám – lelkendezett ma a telefonba Szerelmetesfelségtársam –, olyan, mintha végre hazamennénk! 
Én ennyire lelkes nem vagyok. Próbálom feloldani az ellentmondást. Szeretem Gyulát, az első napok után úgy éreztem, ott tudnék élni. Szeretem SzFT-t. Idén nyáron jöttek a benyomások, hogy ha mindig csak a kötelességeimnek élek, akkor mikor élek. Mert a Gyula elleni érvek, a gyerekeink Budapesten és a környékén, az unokáim, SzFT édesanyja, nagyon erős érvek. A sajátjaim egyből azt mondták, hogy a mi életünk a mi életünk. Csemete is ezt mondta, de hozzátette, hogy de azért maradjunk már közelebb. SzFTanyu marhára nem örül. S jött az az érv is, hogy van-e jogom meghiúsítani SzFT álmait? Csakhogy ha nincsen, akkor az megint a kötelesség kategória. 
– És hogy oldottad fel magadban? – kérdezte SzFT. – Feloldottad? 
– Szeretem Gyulát. Téged is szeretlek. Amikor hosszabb szabin vagyok, mit csinálok a panelban? Hajnalban kelek, írok, olvasok, főzök, mosogatok. Ha van valami csinálni való csinálom, de ennyi. Mi lesz, ha megérem a nyugdíjat? Ha van kertünk, azért az más. Csak ha az írás, olvasás ott történik már az is más. Meg pár tő paradicsom, paprika, fűszernövények, egy bokor málna, áfonya, néhány szép virág... 
– Mégis? 
– Azért igen. Főleg, ha nyugdíjas leszek. Ha leszek...S ha már kert, akkor Gyulán. Ha meg mégsem bírjuk, te mondtad, akkor visszajöhetünk, vannak lehetőségek. 
Így nyugtatom magamat. 

  ÍRTA: 
Gino D'Antonio

  RAJZOLTA: 
Sergio Tarquinio

Most is azt mondom, amit a sorozatoknál szoktam: ebben a hetedik Vadnyugat-os bejegyzésben az alapokat már nem fogom ismételgetni. Azok ott lesznek/vannak az előző, az előzményekről szóló bejegyzésekben. Viszont tény, ami tény, ezek nélkül ez a mostani egy csuda velős bejegyzésnek ígérkezik, mert nem nagyon marad más a számomra, mint a tartalom ismertetése. S a tartalom nagy része csihipuhi. Csihipuhi Kaliforniáért. S ugyan egy csihipuhiról mit lehet rengeteget írni? 

  *  

Ma már teljesen evidens, hogy az USA elvileg független államok sorából áll. Nem is állaoknak, hanem az USA emgyéinek tekintjük az egykor független államokat. Mintha, tényleg ne adja Isten, de Európa egyetlen állammá válna. Európai Egyesült Államok.

Bár Brüsszel már úgy viselkedik mintha ez megtörtént volna, s Magyarország immár pincsikutyaként törleszkedik a gazdi lábához, feladva a függetlenség utolsó lehetőségét is. Az utcán embereket autóba rabló Zelenszkij pedig itt van hazánkban: az '56-os ünnepségekre érkezett. Az ész megáll! Zelenszkij mint szabadságharcos... A bábok találkozása!

Kalifornia eredetileg természetesen az indiánoké volt. Aztán 1542-ben Juan Rodríguez Cabrillo, spanyol felfedező partra szállt a nyugati parton. 1781-ben megalapították Los Angelest, és megkezdődött a spanyol gyarmatosítás. 1821-ben Mexikó elnyeri függetlenségét Spanyolországtól, Kalifornia (Alta California) pedig az új ország részévé vált. Aztán csak pár év és  az amerikai–mexikói háborúval az Egyesült Államok megszerzi a területet: rövid időre független, köztársaság is alakult. 

Erről a megszerzésről szól a sorozat ezen darabja. 

A cikk is kiemel egy fickót, aki Kalifornia amerikanizálódásának a kulcsfigurája volt. 

A Mexikó által Alta Californiának nevezett tartományban élő amerikai, angol ajkú telepesek a szabadságról álmodtak – némelyek szívesen csatlakoztak volna az Egyesült Államokhoz, mások egy független Kaliforniai Köztársaságot láttak volna helyénvalónak. John C. Frémont felfedező és későbbi politikus éppen egy kisebb csoport élén mérte fel a későbbi amerikai Nyugatot, amelyet ekkor az angol ajkúak még szintén Mexikónak hívtak. 1846. május 8-án az éppen Kaliforniában lévő Frémontot egy futár utolérte egy levéllel, amelyből értesült a közelgő háborúról, valamint engedélyt kapott arra, hogy „agresszív akcióba” lépjen a helyi mexikóiakkal szemben.

A képregényben Frémont mellékalak, a főszereplők, Brett és Kit segítik hozzá a győzelemhez. Na, jó, az izgalmas sztori végén Frémont az, aki megmenti őket a biztosnak tűnő pusztulástól. 

A történet alkotói nem tették szimpatikussá a felfedező-politikust, de roppant határozottnak és hatékonynak mutatták. Tenyérbemászó, de pragmatikus volt a pasas, ha hihetünk az ábrázolásnak. Nem zörög a haraszt, ugyi... 

Ja, hogy a történet...   

  *  

Frémont egy nagyobb csapattal útra kel, hogy egy puccsal átvegye a hatalmat Kaliforniában. Az egyik embere Kit Carson. 

Útközben találkoznak Brett-el, aki kalandvágytól űzötten éppen Kaliforniába készül. Ha már arra megy, nincs-e kedve amerikai államot csinálni. S mert Carson is, Frémont is, Brett is Amerikában gondolkodik, hát hogyne lenne! S innentől nem is kérdés, hogy kik a jó és kik a rossz fiúk. Már csak azért sem, mert a mexikóiak elnyomják a kaliforniai területeken élő amerikaiakat. S máris mindenki tudja, hogy hol a helye. (Csak az őslakos indiánok lehettek bajban, hogy két ország is vetekszik a földjükért, mindegyik a magáénak akarja, s még a majdani, a történetüket képregényben olvasók közül is csak nagyon keveseknek jut az eszébe, hogy olyan ez, mintha Nemecsek, Weisz, Kolnay, Richter és Leszik einstand utáni üveggolyóin összevesznének a Pásztorok és Janó, a grund gondnoka. Jó, mi? S mi meg Janónak drukkolunk. Mert csak. Mert mondjuk neki kutyája is van. A Pál utcaiak meg csak állnak tétován és nézik a tulajdonukért vívott háborút, vajon kié lesz, ami voltaképpen az övék. Egyébként így nézve Janóé és Hektoré lesz.  

  *  

Egyszer olvastam, hogy a korabeli csatákat messze nem úgy kell elképzelni mint a maiakat, s jobbára még csak nem is úgy, ahogy a filmekben van. Egy átlagos, nagy létszámú sereg kb. harmincezer főben maximalizálható. De az már óriási létszám volt, a csapatok összlétszáma általában megállt felenként öt-tízezer embernél. 

Az egy másik kérdés, hogy nem létezett a civilek védettségének a joga. (Mondjuk bár manapság létezik, de a harcoló felek jobbára magasról tesznek rá.) S a harcoló felek akkor is gazdaságilag is próbálták ellehetetleníteni a másikat, innen a felperzselt föld taktikája, stratégiája. 

A Zsoldoskatonák még ennél is messze-messze csekélyebb harcoló létszámmal ügyködik. Mintha csak egy komolyabb kocsmai verekedésről lenne szó a határ mellett. John C. Frémont hatvan, azaz 60 emberrel szerezte meg Kaliforniát. 

Gondolj bele: Magyarország területe 113.000 négyzetkilométer, Kaliforniáé 423 970. Vagyis mintegy négy mai Magyaroszágot hatvan emberrel megszerezni. A területet elképzelheted úgy is mint a Nagy-Magyarország, meg ráadásul még a mai kicsi. S ez hatvan emberrel a tiéd! Nahát, ha valami, ekkor ez a teljesítmény!. Mint zsebhokizással kielégíteni egy komplett vöröslámpás házat. 

A képregény legizgalmasabb jelenete, amikor a Kaliforniáért vívott csatában a jenkik pár fős alakulatát a mexikóiak felett győzedelmeskedő, létszámban őket messze felülmúló, hatvan fős sereg megmenti. 

A jelenet egyébként tényleg izgis, csak az a groteszk, hogy egy állam sorsa múlik rajta. 

  *  

Már csak azt nem tudom, lehet, hogy csak marha figyelmetlen voltam, ki a fene zsoldoskatona ebben a történetben? Mer' hogy a címe, ugye... 

9/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 október 18., vasárnap. Hülye voltam. Szerda óta nincsen gyomorrendbentartó gyógyszerem. Péntek reggel végre írtam a körzeti dokimnak, aki fel is dobta még délelőtt a felhőbe. Amit aztán én péntek este láttam csak. S amit szombaton még kiválthattam volna az Auchanban, ha eszembe jut... Ebéd óta viszont elkezdett megint veszettül égni a gyomrom... Mondom, aki hülye...

*

A hétvége csapszereléstől csapszerelésig tart. Ma lekaptam a kéthónapos kádcsapot. Ami pár napig tökéletesen működött. Aztán a meleg víz úgy jött belőle mint amikor a prosztatabántalmas, százéves Jósi bácsi vizel. Kellett úgy fél óra, mire megtelt a kád. De simán ott lehetett hagyni a felmosó vödröt is, ha meleg vízzel akartunk tisztaságot csinálni. 

Tegnap megkerestem a számlát, ma lekaptam a csapot, beletettem a kis vászontasakjába, beugrottam Füstibe (olyan csoda szép lett a műszerfala egy közelben levő árúházláncban vásárolt műszerfal ápolótól, mintha új lenne) és irány a Praktiker. Egy nyugdíjas hölgy volt az ügyfélszolgálaton. Mondom a nyűgöm. 
– Doboz az nincs, mi? 
– Az nincs. 
– Gondoltam... És a tartozékok? 
– Aham, volt hozzá valami papír... 
– Is. Meg a tömítések... 
– Benne van a menetes részben!
– ...meg a falvédők...
– Ott van a csap mellett!
– ...meg az átalakító menetes szár!
– ...na, az valóban otthon maradt...
– Hogy adjuk így el a csaptelepet? 
– Miért akarnák eladni, ha egyszer hibás? Nem jön belőle rendesen a víz. Kezdettől fogva fura volt, most totál vacak! De egyébként ha megkapom a cserét, ugyanilyet viszek, mert a párja a mosdókagylón van, akkor bontsuk fel, és itt hagyok mindent, a doboztól kezdve, ami tartozék. 
– Nem kell! Megoldjuk. Hozzon egy másik csaptelepet! 
– Igenis! – tisztelegtem. 
Mondjuk emellé már kaptam egy jótállást is. Ami a másik mellett nem volt. Még jó, hogy azt nem kérték. 

Viszont ünnep van: hazahoztam a csapot, kibontottam, feltekertem a fali védőket, ráfogattam a rögzítő anyákat a fali menetekre, rongyot tettem a franciakulcs alá, meghúztam az anyákat, kinyitottam a viíóránál a csapokat és lőn csöpögésmentes Niagara. 

Szóval a meglepő fordulat: nem ütköztem semmi komplikációba. 

Szerelmetesfeleségtársam hazajött, kipróbálta, örvendezett. Aztán ment a konyhába, tett-vett és bekiáltott nekem: 
– Morzsám, akkor most mindenhol kurva jó csapunk van? 
– Úgy ám! Most, hogy elköltözünk Gyulára... 

*

Bár hol van az még... 

Majd a jövő hétvégén kiderül. Négy ingatlan van a célkeresztben. Egyik sem Kalóztanya. 
– Nincsen bennük semmi gyulai... – jegyezte meg SzFT. 
– Mondd már meg nekem, GyönyörűM [tudatos a nagybetű, tudod, Mart!), a Kalóztanyán kívül el tudsz képzelni bármit, amire azt mondanád, hogy tipikusan gyulai? Vedd tudomásul, nincsen olyan, hogy tipikus gyulai ingatlan! A Kalóztanya nem tipikus gyulai ingatlan volt, hanem kuriózum. 

Megkérdeztem, tényleg nincsen tipikus gyulai építészet. 

Fran Herbert amerikai író volt. 1920-ban született és hatvanhat évet élt. A hat Dűne-regényen kívül összesen húsz regényt írt. Ebből tíz jelent meg magyarul. Ha a Molyos értékelésket veszem alapul, akkor a Dűne első kötetén kívül nem fényesek a regényei által elnyert tetszésszázalékok. 

A Védett nők 71%-ot kapott. Nem azt mondom, hogy „ért el”, mert szerintem sokkal többet érdekel. Az én ízlésem szerint például simán legyőzte a Dűné-t. 

  KIADÓI MELLÉNYÚLÁSOK  

Két dolog, amiről nem Herbert tehet. 

  1.   
Nagy valószínűséggel eszébe sem volt Robert Merle Védett férfiak című könyvének a párját megírni. A könyvének az eredeti címe The White Plague, vagyis A fehér pestis. Bár a téma valóban összecseng Merle témájával, de az irodalomtudós (is) dr. CgatGPT szerint nincsen semmiféle feljegyzés arról, hogy Frank-nek szándékában lett volna ellentétpárt alkotni. Vagyis a fülszöveg kijelentése, hogy így történt, nagyon nagy eséllyel semmi más, csak marketingfogás. A magyar borítón azért =vagy ezért) ott van az eredeti cím is: A fehér pestis. Szerintem a kiadói is érezte, hogy azért a regény szerző által adott címét ennyire durván marketing-ferdíteni azért túlzás.

  2.  
Hát a borító az valami förtelem! Mármint azon túl is, hogy semmi köze sincsen a regény tartalmához. Vajon mi a fenét keres borítón ez a felhők közé festett, feka, egyiptomi nő? 

Nem kell irgalmatlanul cirkalmas fantázia egy sokkal kifejezőbb megalkotásához. Megkértem a híres dizájner művészt, ChatGPT-t, ugyan dobjon már össze random valami borítót ennek a regénynek. Semmiféle utasítást nem adtam neki. „Ha rajtad múlna, te milyen borítót készítenél a The White Plague című regényhez?” Visszakérdezés nélkül, pár másodperc múlva ezt a képet adta: 

  *  

  A TÖRTÉNET  

nagyon röviden a következő. Egy amerikai-ír genetikus, John Roe O'Neill dublinban tárgyal. A tárgyaló partnere kimegy valamiért, John az ablakhoz lép, és látja, hogy a felesége a két gyerekükkel az épület felé közeledik. Megállnak a zebránál, piros a lámpa. Egy mellettük megálló autó abban a pillanatban robban fel. 

A háttérben az IRA áll. 

John Roe O'Neill összeomlik, majd bosszút forral. Egy eszement, gigantikus tervet. Egy mesterséges vírust szabadít a világra, amely specifikusan  csak a nőket pusztítja el. Egy garázslaboratóriuban össze is eszkábálja a zseniális, gonosz vírust, és elterjeszti szerte a nagyvilágon. 

Gigantikus erővel indul el a pusztulás. A végére tízezer férfira jut egy nő. 

John Roe O'Neill személyisége a tragédia során kettéhasad. Au eredeti John Roe O'Neill  leköltözik a tudamélybe és az éppen felvett személyiségek dominálnak. A regény döntő részében John Garrech O'Donnell lesz. És John Garrech O'Donnell visszautazik íÍországba, ami a megváltozott világban már nem is gyerekjáték. 

Mert a világ közben teljesen összeomlott. De teljesen. Amit a csőcselék nem pusztított el, azt felégették, felperzselték a hivatalos szervek, kvázi víruspusztításilag. A közrend felbomlott, helyi igazgatások vannak, mikroszinten. Persze a kormányok még működnek, a Vatikán még a helyén, de izolálódott a világ minden része. Az erőszak, az önkény, az erőszak veszi át az uralmat, az emberélet értéktelenné válik, a túlélés érdekében mindenki ellenséf, a rettegésből fakadón minden idegen potenciális veszélyforrás.

Ha valami disztópia akkor ez az. 

Herbert a hidegháború idejére tette az eseményeket: van szó a Vasfüggönyről, a Szovjetunióról, a hidegháborúról. Nincsen szó akkori, valós politikusokról.  

A világ nagy államai összedobnak egy több nációs, tudósokból álló teamet az ellenszer kifejlesztéséért. 

John meg ott bolyong Írországban, mert meg van győződve arról, hogy segíteni tud az orvosteamnek a kutatásban. (Hát naná, hogy tud, ő fejlesztette ki a vírust!) Egy félkatonai csapatnak gyanús lesz, hogy ő nem O'Donnell, hanem a vírusfejlesztő O'Neill. Ezért a nyomába küldik azt a embert, hideg, kegyetlen, okos gyilkost, aki felrobbantotta John családját. A neve Joseph Herity. Hozzájuk csatlakozik még egy pap, Michael atya. akinek állandó kísérője egy némasági fogadalmat tett fiú. Így négyesben vándorolnak a labor felé. 

Herity és pap sincsenek jó viszonyban, de mindketten arra akarnak rájönni, John azonos-e eredeti önmagával? 

A regény rengeteg szálon fut, John története csak az egyik. Ott van a team tevékenysége, az amerikai vezetés, a angolok, etc., etc.. Néha már sok is volt, hogy ki kicsodát játszik velem a szerző, amikor köztudott, hogy minden Alzheimer nélkül sem túl remek a memóriám. Mert ötven, száz oldal elolvasása és közben az élet élése mellett emlékezzen arra, hogy ötven-száz oldallal előbb ki volt X. Y., az, aki a könyvet írta, de legalább olyan elővigyázatos volt, hogy jegyzetelt!  Tényleg volt, hogy komolyan törtem a fejemet, hogy akkor ez  meg az ugyan kicsoda is. Ezt egy idő után fel is adtam. Nem akarok igaztalan lenni, ez simán lehet az én hibám, bevállalom. De nagyon vágytam egy szereplőjegyzékre, tudod mint a drámák elején szokott lenni, hogy követni tudjam, kinek mi is a jelentősége. 

Ami már csak azért is érdekes, mert vannak epizódok, amelyek felvillannak, majd a szereplői soha vissza nem térnek. 

Vastagon folyik a politikai manőverek, cselek, undormányok tömkelege. S közben a kérdés: marad-e élő nó ezen a világon? Vagyis, egyáltalán fennmarad-e az emberiség? 

  *  

  A PANDÉMIA MINT OLYAN  

Frank Herbert a könyvet 1983-ban jelentette meg. Mit sem tudhatott a majd' negyven évvel későbbi Covid-szívatásról. De a párhuzamosságok adják magukat: a csinált, elszabadított vírus, az elszeparált közösségek, az értelmetlen, hasznavehetetlen védelmi intézkedések, a letérdelt gazdaság... 

Mondjuk a Covid-járványban nem volt ennyi halott. (Tényleg vajon mennyi az annyi? Jó tudom, egy halott is sok..., de azért a járvány kellős közepén, amikor nagyon tombolt a halálos fertőzés Szerelmetesfeleségtársam visszanézte a halálázási statisztikákat: a pusztító járvány idején a Statisztikai Hivatal adatai szerint (de kár, hogy nem mentettük le az adatokat!), a járvány alatt kevesebb halott volt mint a járvány előtt. 

De ha már, akkor nevetségességről. Kijárási korlátozás idején SzFT-vel és a lízingelt lányommal lementünk cigarettázni. Leültünk a parkban, a ház előtt állított padra. Jött két rendőr, a személyinket kérte. Egyikünknél sem volt. Mondtam, otthagyom a lányokat túsznak, felmegyek érte. Nem, ne tegyem, mondjuk az adatokat. Kiderült, azonosak vagyunk önmagunkkal. De ha még egyszer ezt tesszük, azonnali ötvenezer lesz a büntetésünk. Miért, mit tettünk? Kint vagyunk az utcán! S az miért baj? Kijárási korlátozás van, nem tilalom! Jó, de mi a pdon ültünk, egymás mellett! Ööö... otthon is egymás mellett ülünk! De most nem tthon vagyunk! Bocs' a kérdésért, csak érteni szeretnénk, ha nem ültünk volna a padon, hanem fel-alá sétálunk előtte egy három méteres szakaszon, akkor nem lett volna baj? Nem, akkor nem, mert akkor egészségügyi sétán lettünk volna! És mi nem röhögtük el magunkat, ezt képzeld el! Csak miután elmentek a rendőrök, akkor szakadt fel bennünk az abszurditás marhasága. Azóta tudom, hogy a halálos vírusok sötétben, ülő emberre a legveszélyesebbek. Mert ha világos lett volna, és mi mozgunk, akkor a Covid megijed és nem támad! 

De a logika is feladta a harcot. A kötelező maszkviselés marhasága. A miniszterelnök a saját szájával tudta kimondani, hogy a be nem oltottak az okai annak, hogy még mindig terjed a vírus. Miközben a beoltottak is sorra megfertőződtek, illetve vírushordozók voltak... Én meg oltatlanként egyszer sem voltam Covidos. Félre ne érts, ez nem érdem, hanem mázli. S még akkor is negatív volt a tesztem, amikor a Covid idején volt egy infarktusom. 

Majd az orosz-ukrán háború egyszer s mindenkorra másodlagos hírré tette a Covidot, egyik napról a másikra lekerült a címlapokról. Mondjuk addigra kísérlet kiforrta magát: a társadalmak simán beveszik, sőt, kikövetelik a szabadságjogok korlátozását, az emberek a félelem miatt simán egymásnak ugranak. a kormányok minden ellenkezés, kérdés, fenntartás nélkül meghajolnak az egymásnak ellentmondó baromságok előtt, és rákényszerítik a lakosságra a semmit sem érő, de legalább önmagukban depresszív, gyilkos rendelkezéseket. 

A Covid alatt kiderült, hogy az állam embernek farkasa, s az emberek is másodpercek alatt egymás ellen fordíthatók, a nép önmaga csendőrévé, gyilkosává válik. Vagyis a nép simán „csőcselékizálható”

  *  

  A TÁRGYALÁS ÉS TANULSÁGAI  

A történet végén, amikor kiderül, hogy O'Donner azonos O' Neil-lel tartanak egy tárgyalást. A vádlott persze John. A védő Michael atya. Van bíró, vannak ügyészek. Virág elvtárs ezen a tárgyaláson is oda tudja adni előre az ítéletet, ami egyéb esetekben a tárgyalás végén szokott megszületni. 

A tárgyaláson Michael atya, aki ugye, itt védő, elképesztő gondolatokat indít el az emberben. 

Mert addig egy hajszálnyi szimpátiát sem érzett az ember egyébként inkább többé mint kevésbé értelmes gyereke a milliárdokat meggyilkoló genetikus ellen. Mert persze, a fájdalmát, a dühét, a gyűlöletét simán megértem én, naná! De azt, hogy aztán ő okozza másoknak ugyanazt a fájdalmat, amit átélt, hogy genetikus Frankesteinként, ártatlanokat mészárol, lányokat, anyákat, nagymamákat vesz el a családjuktól  hogy országokat dönt szó szerint romba, nos, az már, enyhén túlzás... 

Erre jó megoldás volt a skizofrénia. O'Donnell folyamatosan figyelt a mélybe húzódott O'Neil-re. 

– A pap az előbb szenvedélyt emlegetett – hangoztatta Doheny. – Ez PZ emberiség legvégső szenvedélye. Fordulhat az emberiség irgalommal O'Neill felé? Szembe tudunk nézni őrültsége nyilvánvaló tényével, mondván, hogy ez enyhítő körülmény? Én azt mondom, nem! Vannak bűnök, amikre az őrület nem mentség! Vannak bűnök, amiknek már a puszta gondolata is megköveteli, hogy az őrült bűnösnek találtassék!

Doheny megfordult, hogy O'Neillre nézzen. Miért bámulja úgy szegény Alex fejét? Az Őrült egyáltalán nem reagált a tárgyalás menetére, csak a fejét húzta be kissé, tekintete azonban továbbra is az üvegedényben úszó fejre szegeződött.

– A pap azt mondja: "Ne ítélj, hogy ne ítéltessél!" Csábító idézet, számítottam is rá. De kinek az ítéletének szerzünk itt érvényt? Vagy azt kell feltételeznünk, hogy az Úr helyesli O'Neill bűnét?

Doheny Michael atyára pillantott, és azt gondolta: Na, most térjen vissza az őrültség kifogásához! Továbbra is a papot nézve, Doheny kijelentette:

– O'Neill művét csak maga a sátán helyeselheti. És talán ez a sátán hetedik napja, amikor ő pihen, hogy gyönyörködjék az ő művében! Én nem gyönyörködöm benne. Én nem tudom azt mondani: "Ítéljen Isten efölött a férfi fölött, mert mi, emberek képtelenek vagyunk rá".

Doheny újra az esküdtékhez fordult, és észrevette, hogy ismét eluralkodott rajtuk az unalom. Vajon elég igazolást adott már nekik?

– Isten jobban tudja. Ez legyen hát az ítéletünk? – kérdezte Doheny. – Azt kell hinnünk, hogy mi, egyszerű halandók képtelenek vagyunk felfogni, amit O'Neill tett? Talán vakok és süketek volnánk?

Az egyik esküdt, akinek vörös sebhely futott végig a jobb arcán, Dohenyre kacsintott.

Doheny elfordult; valahogy bűnrészesnek érezte magát. Amikor folytatta, olyan halkan beszélt, hogy Kevin kénytelen volt rászólni:

– Hangosabban, ember!

– Azt mondom nektek – kezdte elölről Doheny –, hogy az ítélkezés joga a miénk! Mi vagyunk ennek a gyalázatnak a túlélői. A mi feladatunk feltakarítani a mocskot! Ebben a teremben nem gonosz küzd gonosszal. Mi viselünk háborút a gonosz ellen! Háború! Ez olyan alapelv, amit érteni és alkalmazni kell!

És Doheny drámainak szánt mozdulattal Johnra mutatott.

– Tagadja talán, amit művelt? Gyatra kibúvója annyi csupán, hogy nem ő tette, hanem valaki más, aki benne el. De mi azért vagyunk itt, hogy tudjuk az igazságot, amelynek megtartására fölesküdtünk.

John láncai ismét megcsördültek a vízvezetékből rögtönzött szégyenoszlopon. És a fej beszélt hozzá az üvegből! A hang csakis O'Neillé lehetett: "Mit csinálnak ezek a bolondok? Azt tettem, amit tennem kellett. Kénytelen voltam. És téged miért bilincseltek meg, John Garrech O'Donnell? Azért, mert nálad senki nem állt közelebb hozzám. Azért, mert te ismertél engem a legjobban!"

– Van a papnak valami hozzátennivalója? – kérdezte Kevin. – Nem akarom, hogy bárki azt állítsa, beléd fojtottam a szót.

Michael atya lassan felállt, gyors pillantást vetett Dohenyre, majd azt mondta:

– A jognak, és állítólag ennek az ír törvényszéknek is, van egy olyan alapelve, amely közös a tudománnyal. Az igazság! Az igazságot kell kiderítenünk, bármilyen következménnyel is jár. Az igazságot, még akkor is, ha meg kell járnunk érte a poklokat!

Megfordult, és tekintete végigvándorolt az esküdtek során.

– Az előbb csak azt mondtam nektek, hogy ha egyszer elfogadjátok ezt az alapelvet, a ti fejetekre száll, ha később elfordultok tőle. Őrömmel hallom, hogy O'Donnell bíró úr nem kívánja akadályozni a védelem munkáját. Amikor elnémítunk egy gondolatsort, mely nem várt leleplezésekhez vezethet, mindig az igazság ellenére cselekszünk. Vállaltuk a nyílt leleplezések alapelvét, és ez alól semmilyen jogi kibúvó nem mentesít.

Michael atya szelíden körülnézett a teremben. Az esküdtek továbbra is unott képpel ültek. Nos, egy pillanat múlva nem fognak unatkozni! Azt lehetetlen volt megmondani, mi zajlik Kevin O'Donnell zavaros fejében. Doheny figyelmesen hallgatott, mintha sejtené, mi következik. Az Őrült pedig felnézett, és fátylas szemmel bámult körül.

– Háború? – kérdezte Michael atya. – Olyan alapelv lenne ez, amelyről megfeledkeztem? Egyáltalán létezik ez az alapelv? És ha igen, honnan vesszük a bátorságot, hogy az érvényét népekre és nemzetekre korlátozzuk? Vagy politikai társaságokra, mint a provók és a Finn Sadal? Ha létezik ilyen alapelv, ahogy Mr. Doheny utalt rá, képesnek kell lennie, hogy megálljon magában is, különben nem számít alapelvnek. Ha alapelv? Az alapelvet egyetlen ember is vállalhatja. Ezt bárki megteheti. És kik vagyunk mi, hogy panasszal éljünk ellene, vagy kárhoztassuk a fegyver megválasztását?

Kevin fölemelte a cashelli fadarabot, de szelíden leeresztette.

– Háborús fegyver-e a kór? – kérdezte Michael atya. Merjük-e kárhoztatni? Nos, ő kétségkívül jogosan kárhoztatta a bombát! – Michael atya megfordult, és Herityre meredt, aki éppen most hajtotta fel utolsó korty viszkijét. – Joseph Herity bombáját! – mennydörögte Michael atya. – Hogy ülhet itt a bírói székben, mikor az ő bombája volt az, amely végzett O'Neill feleségével és gyermekeivel?

Az esküdtek felkapták a fejüket, tekintetük a papról Herityre villant. Kevin arcáról titkos káröröm sugárzott. Herity mintha semmit sem hallott volna. Az üres üveget bámulta maga előtt az asztalon.

John vadul körülpillantott a teremben. Érezte, hogy a szavak tovább ugrándoznak körülötte, apró élőlények gyanánt. Aztán a szeszben lebegő fej beszélt hozzá, és azt parancsolta neki: "Gyerünk, beszélj! Herity volt az, aki megölte Mary t és az ikreket!"

John Herityre szegezte tekintetét. Fura kappanhangon szólalt meg, szinte csicseregve.

– Na, most hogy tetszik a háborúd, Joseph Herity? – Kuncogott, a bilincseit zörgette; a feje ide-oda billegett a törzsén, mintha elsatnyultak volna a nyakizmai. Michael atya Johnra nézett, aztán Peardre a terem túloldalán.

– Szóval épeszű, Adrian?

Peard kerülte a pap tekintetét.

Kevin csattanva lesújtott az asztallapra a fadarabbal.

– Elég! Most nem mi állunk bíróság előtt! Az őrültség témáját megtárgyaltuk.

– Szóval nem beszélhetek a háború kérdéséről, amit Mr. Doheny vetett fel? – kérdezte Michael atya lágyan. Látta, hogy az esküdtek közül néhányan vigyorognak. A vigyorok eltűntek, mikor Kevin rájuk nézett.

Mivel Kevin nem felelt, Michael atya folytatta.

– Ez az ember, O'Neill, aki Isten előtt vette magára a házasság szent kötelékét, az egész családját elvesztette olyan emberek miatt, akik azzal kérkedtek, hogy ez háború, hogy a nép nevében cselekszenek. Háború – a provók így hívják.

Kevin újra az asztalra csapott a fadarabbal.

– Mondtam már, hogy elég!

– Ó – mondta Michael atya, és Dohenyre mosolygott, aki mereven bámulta a padlót. – Végre találtunk egy gondolatsort, amit el kell némítani. Íme egy igazság, amellyel nincs merszünk szembenézni!

Vagyis más szóval: ugyan mennyi a bosszú jogos mértéke? Ha egy ír terrorista robbant fel egy fél utcát, az mennyivel méltányolhatóbb mint ha egy genetikus pusztítja ki a fél világot? Illetve melyik a megbocsáthatatlanabb, a terrorista utcarobbantása vagy a genetikus vírusmanipulációja? Hány ember halálától válik megbocsáthatatlanabbá a gyilkosság? 

  *  

  POLITIKA, POLITIKUSOK  

Az egy dolog, hogy az életéért remegő tömeg minden idegenben vírushordozót sejtve mészárossá válik. Ugyanez a tömeg Isten-gyalázva feltrancsírozza, elégeti a papjait. 

S de az, hogy egy világpusztulás közepette még a politikusok is csak önmaguk gesztenyéjének a sütögetésével vannak elfoglalva, hát, na az már... A nagyhatalmak kémkednek egymás után, ki hol tart a szérum fejlesztésében, s ki mit tud a másik ellen felhasználni. 

Ahelyett, hogy összefognának, összekapaszkodnának, és együtt bíznának a jövőben, felismerve a DNS-módosíthatóságának a jelentőségét mint fegyvert és az élet meghosszabbításának kecsegtető ígéretét, látszólag együttműködve egymás ellen, egymás háta mögött dolgoznak. 

A pap, Michael atya védőbeszéde éppen erről szólt. John szörnyű dolgot követett el, de ugyan hol van a határ a jogos és a szörnyű között. Ha az angolok nem úgy állnak a dolgokhoz, ahogy, akkor nem jön létre az IRA, ha nem jön létre az IRA, Johnnak eszébe sem jut visszavágni, bosszút állni... Minden mindennel összefügg, oda-vissza. De hogy a politika minden szinten megrohasztja az embert, az hétszentség! Ember elleni színház, élet elleni cirkusz és gyűlölet. (Elég csak a mostani, gyűlölettől habzó szájú miniszterelnökünket és a parlamenti népét nézni és hallgatni... Valami elképesztő! Mondjuk ők legalább (még?) nem ölnek. De a jogállamot már leépítették és az országunk függetlenségét parancsszóra feladták, és csettintésre adják oda az önállóság maradékát is.) 

 * 

Szóval az van, hogy itt van ez a könyv, amit eléggé lefikáztak az olvasói. Nekem meg tetszett. Lehet azért, mert én a Dűné-től soha nem voltam elájulva, számomra nem vált alapművé, viszonyítási alappá Jó, de nem vágtam hanyatt tőle. Meg van része (abból a három olvasottból), ami nem is jó. 

Viszont a Védett nők olvasása közben fel sem merült bennem, hogy félre tegyem. Igaz, én már a Covid után olvastam... 

8/10

 Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 októberének a dereka a fele. Semmi sincsen, csak vasárnap hajnal. Pénteken Szerelmetesfeleségtársam kirúgott a hámból: átjött hozzá Timi, a kozmetikusa. Aki a piócákat tette rám. Beszélgettek, aztán elmentek ebédelni a Pethe térre. Aztán elugrottak anyóspajtáshoz Csillaghegyre. Aztán anyóssal együtt Timiékhez. 

Viszont így aznap nem mentünk vásárolni. Helyette beültem egy kádnyi meleg vízbe, zenét hallgattam és olvastam. 

Tegnap vettük meg az ebédnek valót: kolbászos krumplileves, tejszínes, uborkás, gombás tokány, tésztával, krokettel. Meg vettünk egy új csapot a mosogatóhoz. A régi már kopott volt és hangos. Ez magasabb, flexibilis. Egy egyszerű csapteleppel elszórakoztam két órát. A mosogató és a csöpögtető között, középen van a csap hely. A mosogató mélye mögött, majdnem hozzáférhetetlenül. Ráadásul a két vízóra instabilan lebeg a fal mellett. Ahhoz, hogy rájuk erősítsem a két, a hideg és a meleg csöveket, valahogy meg kellett fognom az egész rendszert, s közben feltekerni a csöveket. Szóval volt miért szentségelnem. De megcsináltam. 

Nyávogott is utána a derekam rendesen. Ráadásul a vérszívó jószágok lakomájának a négy kis pontja viszketni kezdett begyulladt, emiatt érzékeny lett és fájt. Szerelés közben kihullott egy fogam. Mozgott már. Hol igen, hol nem. Megunta a mozgást. Nem volt sértetlen, de egyben volt. Bakker! Széthullok hatvanévesen? 

  A MEGAPOLISZ  
Írta: Antonio Serra
Rajzolta: Sergio Giardo 

  KICSODA MAY?  
Írta: Antonio Serra
Rajzolta: Francesca Palomba

  HAIKU  
Írta: Alberto Ostini
Rajzolta: Val Romeo

  AZ UTOLSÓ AJÁNDÉK  
Írta: Davide Rigamonti
Rajzolta: Romeo Toffanetti

Az ebben a kötetben szerepeltetett címekkel van egy kis baj. Amint látod, a borítón eggyel levesebb cím szerepel mint amit én felsoroltam. Viszont amit én felsoroltam, az megegyezik a belső címlap információival. A titokra hamarosan fény derül, egyáltalán nincsen tévedés sehol sem 

  A MEGAPOLISZ   

címét nem értem igazából. Marha jól hangzik, de igazából a történet nem a városról szól. Még csak nem is azzal kezdődik, hanem Nathan Never halálával. Mi a szösz, ugye? Nem oldom fel a kérdőjelet. 

A megapolisz képregény a képregényben. A Kicsoda May? az, ami A Megapoliszban van. Ahogy mondtam, Nathan emlékezik vissza, és a visszaemlékezés a Kicsoda May? 

A történet alapjaiban egy műkincsrabló üldözésének a tragikus, de minden szepontból elég egyszerű sztorija. Elszórakoztat, de semmilyen szempontból nem lenyűgöző. 

Ráadásul amíg A Metropolisz rajzai a megszokott, részletes, valósághű ábrázolással élnek, addig a Kicsoda May? képkockáinak stílusa leegyszerűsített, tisztább, strerilebb, üresebb. Mintha egy vadászházból kilépve egyenesen egy bauhaus térbe lépnél be. Nem azt mondom, hogy rosszak a rajzok, mert egyáltalán nem azok, csak a Bonelli-stílushoz képest nagyon mások. Vizezett Bonelli.

Ezen a benyomáson nem segít a történet sem, mert az meg olyan, mintha egyenesen a rajzokhoz egyszerűsítették volna. Szórakoztató, leköt, de a mélységnek és a gondolatnak a nyoma sincsen benne. Csak szórakoztat. S tulajdonképpen, belátom, az sem kevés. De ha ez lett volna, s milyen szerencse, hogy nem ez lett az első Nathan Nevertörténet, amit elolvasok, hááát... 

Össze sem hasonlítható a következő, minden tekintetben mestermunka történettel, aminek a címe:

  HAIKU  

A gazdag japán üzletember aggódik a lányáért, Kumikoért, aki rendszeresen kap haikukat* egy ismeretlen valakitől. Kumiko világhírű, utánozhatatlan technikájú csellista, aki magányba burkolózva, kizárólag a zenének él.  

* Japán versforma, Szerkezet: 3 sor, pontosan 5, 7, majd 5 szótagból (vagy japánul morából) épül fel.

Az üzletember nagyon félti a lányát, s mert megteheti, nem a rendőrséghez, hanem a legjobbhoz, az Alfa Ügynökséghez fordul, s ott is a legjobbat kéri. Aki persze Nathan Never. Nathan felkeresi Kumikot és innen gyönyör az egész sztori. 

Azért az, mert a krimitörténet, hogy egy akcióhős testőrszerepben őrködik az ügyfele felett, rendre csuda finoman mutatja meg, hogyan fejlődik a két nagyon másmilyen ember személyes kapcsolata. Ráadásul kiderül, hogy mindketten önhibájukból sérült lelkek, mindketten rontottak el végzetesen számukra nagyon fontos kapcsolatot, ráadásul mindkét elrontott kapcsolat halállal végződött. 

S még az is kiemelkedő, hogy nehéz eldönteni, hepiend lett-e a történet vége vagy sem? Mindenesetre nagyon szívhez szólón édesbús, anélkül, hogy a giccs legkisebb árnyalatával is vádolható lenne. Csillagos hatos! 

Van egy beszélgetés Nathan és Komiku között a szerelemről, ami elgondolkodtatott. Kumikó a múltjáról, egy beteljesületlen szerelméről mesél Nathannak. Azt mondja, neki csak a tökéletes kell, a kihűlt átalakult kapcsolat neki csalódás, elégtelen, másodlagos. S akkor Nathan ezt mondja:

„Vállalnia kellett volna a kockázatot, Kumiko. Nem azt mondom, hogy mindig minden tökéletes lett volna,
minden idilli. De a cseresznyefák sem virágoznak az évnek mind a háromszázhatvanöt napján.
Még a szerelmeknek is megvannak az évszakai: időről időre lehullajtják leveleiket, átvészelik a teleiket. Amelyek lehetnek hosszúak, hidegek és magányosak. De hinni kell benne,
hogy a sarkon túl mindig ott a tavasz...
Magának nem volt el hite.”

Elgondolkodtam, vajon a mi szerelmünk Szerelmetesfeleségtársammal mennyire alakult át az elmúlt húsz évben? Mert ahogy telnek az évek sok mindenben változik az ember, a kérdés az, a változások mennyire és hogyan hatnak vissza a kapcsolatokra. Több barátommal is elsodródtunk egymás mellől a hosszú évek alatt, és éppen a változások voltak az okai a legtöbb elsodródásnak. De vajon életem legfontosabb párkapcsolatát hogyan befolyásolta az idő? S nem elsősorban a szenvedélyre, a libidóra gondolok, mert az húsz év elteltével, óhatatlanul nyilván változik, ahogyan közeledik a középkorúság vége a menopauza, a klimax sokat ront a dolgon, de azon túl vajon mi van? 

Én azt tapasztaltam, hogy semmi változás nincsen. SzFT-vel ugyanúgy szeretjük egymást, ahogyan kezdetben szerettük. Megkérdeztem tőle, hogy nem írok-e hülyeséget, amikor ezt állítom: „Ezen el kell gondolkodnom!” – mondta, és szerkesztette tovább azt a kis „Macskafogós” gif-et, amivel ügyködött. Én viszont bizonyos vagyok benne, hogy nincsen bennem változás: ugyanúgy szeretem őt, a hangját, a mosolyát, az arcát, a gesztusait, a humorát, a stílusát, ahogy van, mindent, ahogyan kezdetben szerettem. És még a teste óhatatlan változásai sem akadályoznak meg abban, hogy ugyanúgy kívánjam is. Maximum nem annyiszor ahogy kiéhezett kanként húsz évvel ezelőtt kívántam. Szóval azt mondom, alapvetően igaza van Nathan-nak.
Csak arra nem emlékszem, hogy telünk lett volna. Csendesebb időszakok igen,
de konkrétan télre nem emlékszem. 

  AZ UTOLSÓ AJÁNDÉK  

A kötet utolsó története krimi a javából. Meg több is mint krimi.

Egy gazdag, festőművész asszony férjét meggyilkolják Megapolisz alvilágában. Ahol voltaképpen semmi keresnivalója nem lett volna. Az Alfa Ügynökség ismét nyomozni kezd. 

A történet két szálon fut. A másik szál egy leroggyant nyomozó története, aki feketén vásárolt droggyógyszeren él és komor képpel járja ennek az alvilágnak a sikátorait. 

A történetről nem mondok többet, mert alaposan elrontanám vele a későbbi olvasásod élményét, a meglepetéseket, megoldásokat, feloldásokat. 

De azt mindenképpen elmondom, hogy a krimivonalon túl, mellett az emberi kapcsolatok árnyalt bemutatásának, kifejezésének is legalább akkora szerep jut. Tény, ez a történet mozgalmasabb mint a Haiku, amelyben a krimi szál mindössze alibi volt csupán, de éppen emiatt gratula az alkotóknak, hogy erre anélkül tudtak ráilleszteni még egy réteget, hogy nyoma sincsen a varrásnak. 

*

A helyzet az, hogy Nathan Never még mindig simán a kedvencem. Volt már sorozat, ami iránt kezdetben csuda lelkes voltam, de aztán kiszerettem belőle. Ilyen volt például a Saga. Olyan Bonelli-s sorozat is volt, amibe nem szerettem bele (Zagor, Mr. No), de olyan még nem, amibe beleszerettem, majd kiszerettem volna. Az eddigi tapasztalatok alapján úgy fest, ha lesz is ilyen, az nem a Nathan Never lesz. 

Ennek a kötetnek a második és harmadik története mindenféle szempontból kiemelkedő comics. Kiemelkedő történet. Sőt, kiemelkedőn humanista is. Le a kalappal! 

9,5/10

 2026 októberének pont  a dereka. Szóval elment a Kalóztanya. Nem sikerült megegyeznünk a tulajdonosokkal. Amit mi ki tudtunk volna préselni magunkból, azt is izzadva, rengeteg rizikóval, az nekik kevés volt. Ők is nagyon sajnálták, mert úgy tűnik, szimpatikusak vagyunk nekik. Mónika és Zoli, '77, '71. Vagyis majdnem a mi felállásunk. Próbálkoztak, hogy nem tudnánk-e a különbséget részletfizetéssel, esetleg... Meg hogy bevállalnánk-e a két öreg macskájukat... 

Még egy ilyen adottságú házat nem fogunk találni. Amikor, még az év elején Szerelmetesfeleségtársam mutatta a fotóit, azonnal megkapott. Csak az ára nem. 

S emiatt nem csupán szomorúság van bennem, hanem megkönnyebbülés is. Harminc millió hitel lett volna a nyakunkban a meglevő mellett. Nyolcvan éves koromig. Mondom nyolcvan! Semmiképpen nem tudtam volna nyugdíjba menni. Nagy a ház, plusz a kert, és kénytelenek lettünk volna apartmanoztatni, hogy a hitelt fizetni tudjuk. S ha bármelyikünkkel történik valami, a másik egetverő szarba kerül. 

De a Kalóztanyáért... 

Úgy fest, a jövő héten megyünk Gyulára ingatlannézőbe. 

 A Kis elődások Molyos értékelésben megfogadtam, hogy utána fogok még nézni a szerző egyéb könyveinek, mert olyan izgalmas címekkel dolgozik mint például: Ha nincsen Isten. Vagy ezt figyeld: Metafizikai horror. Naná, hogy csábítóak! De aztán valahogy mégis kimaradt a könyvtáras listáimból az összes Kołakowski-cím. Tényleg nem tudom, miért. 

Viszont amikor ezt a filozófusosat megláttam a könyvmegállóban, azonnal kikaptam onnan, hogy naná, kell! Vagyis a tudatalattimban Kołakowski egyáltalán nem kapcsolódott össze az érdektelenséggel. 

A rajzot a ChatGPT készítette ebből a forrásból

A első, komolyabban a filozófiával foglalkozó könyv ami megragadott a  magyarul eddig hét kiadást megért Sofie világa volt. Talán az alcíme megadja a magyarázatot a tetszésemre: Regény a filozófia történetéről. Mert a Sofie tényleg regény. És tényleg filozófiatörténet. A molyos értékelésem elképesztőn és méltatlanul rövid volt: 

A filozófia az a tudomány, aminek nagyjából annyi értelme van, hogy okos, de gyakorlatiatlan emberek el tudnak egymással vitatkozni, hogy kinek nincsen igaza a valóság észlelésében és értékelésében.

A „Sofie világa” viszont olvasmányosan, lebilincselőn, érdekfeszítőn kalauzol ebben a világban, regényszerűen, letehetetlenül.
S közben kicsit többet megtudunk arról, hogy valójában nem tudunk semmit sem igazán. De közben legalább nem tudom h műveltebbek lettünk!

Az a helyzet, hogy Kołakowski úr jelen könyvét nem tudom hová sorolni. Nem filozófiatörténet. Nem a filozófusok bemutatása. Nem összegzés. Semmi se nem, minden nem és közben mégis mindez egyszerre. 

A koncepció világos: tart harminc előadást, hogy az általa választott harminc filozófuson keresztül feltegyen úgy kilencven kérdést a hallgatóságnak. A kérdéseket eredetileg természetesen nem a filoszok tették fel, hanem Kołakowski szűrte le az írásaik, a gondolatmeneteik alapján. Izgalmasan hangzik, nem? 

Hangzik... 

*

A harminc előadás, mondom, harminc filozófust mutat be. Kołakowski ízlése, megítélése szerint. 

A listát áttekintve egyértelmű, Kołakowski önkényessége. Szégyen vagy sem, de Parmenidészről, Sextus Empiricusról, Nicolaus Cusanusról, Edmund Husserlről és Plótinoszról most olvastam először, eddig nevüket sem hallottam. Ez az összes, itt szereplő filozófusnak az egyhatoda. Nem tudom, te hallottál róluk?

De mondja is, hogy azért ez a harminc, mert csak. Mert ő így akarja és ezt a könyvet ő írta, a könyv fejezeteinek előadásait ő írta. Ezért. Mert lehetne egészen másmilyen is a lista. Persze, hogy lehetne. De ez lett. Pont. 

*

Ezt olvasom a Mi a célom ezekkel a kiselőadáspkkal? című előszóban: 

Mielőtt belekezdenék a nagy filozófusokról szóló előadásokba, akik új utakat nyitottak a gondolat előtt a következő nemzedékek számára, meg kell jegyeznem, hogy nem áll szándékomban gyorstalpalón bemutatni a filozófia történetét; ez nem zanzásított tankönyv, enciklopédia vagy szótár. Csalódni fognak azok a diákok, akik e kiselőadásokból készülve akarnak levizsgázni: nem mennek át. Rengeteg jó kézikönyv, szótár és enciklopédia van. Nem akarom „kivonatolni” Platónt, Descartes-ot vagy Husserlt, ilyen ambíciókkal csak kinevettetném magam. Úgy szeretnék beszélni a nagy filozófusokról, hogy mindenkitől kiválasztok egyetlen gondolatot, amely fontos számára, az egyik tartópillére a háznak, amelyet felépített, ugyanakkor számunkra is érthető most, a jelenben, megpendít egy húrt a gondolatvilágunkban, nemcsak a történelmi tudatunkat gazdagítja. Elhatároztam, hogy mindegyik kiselőadást az egész hallgatósághoz intézett kérdéssel fejezem be. Olyan kérdést választok az adott filozófus gondolataiból, amely továbbra is fontos, azóta sem találtunk rá megnyugtató választ.

Világos cél! Vagy talán mégsem? Mert mit is mond Kołakowski? Azt mondja, kiválaszt egy-egy olyan kérdést az adott filoszok gondolataiból, amelyek tartópillérei a gondolatmenetüknek, üzenetüknek, rákérdez ezeknek a lényegére, nem egyszer megkérdőjelezi őket. S teszi ezt olyan kérdésekkel, amelyekre eddig jobbára senki sem talált választ. Ha mélyen belegondolok, akkor ez a tematika gyakorlatilag mélyen kimeríti a szarnak adott pofont minősített esetét. 

*

Mindazonáltal szerzőnk tartja magát ahhoz, amit ígért az előszóban. Tényleg. Na, jó, az a rész, hogy „mindenkitől kiválasztok egyetlen gondolatot, amely fontos számára, az egyik tartópillére a háznak, amelyet felépített, ugyanakkor számunkra is érthető most, a jelenben, megpendít egy húrt a gondolatvilágunkban”, több szempontból sem jött össze. 

• Jobbára nem egy tartópillér-gondolatot emel ki, hanem többet.
• Nagyon szerettem volna minden esetben megérteni, amiről szó van. Hát nem sikerült. Ez Kołakowski hibája, hanem az enyém, rendre fonalat veszítettem, még ezekben a rövidke fejezetekben is. Alapvetően logikus embernek tartom magamat. De ennyire nem vagyok az. 
• A fő bajom éppen az volt a könyvvel, hogy semmiféle húr nem pendült egy esetben sem. Pedig éppen azt vártam volna legjobban. 

Viszont támadt komoly kételyem, jöttek kérdések, de válasz nem érkezett rájuk. 

*

Amikor Kołakowski azt írta, hogy 

Bevezető magyarázat: amikor el kellett gondolkodnom azon, hogy melyik nagy 20. századi gondolkodóval ajánlatos zárni ezt az arcképcsarnokot, magától értetődőnek látszott a döntés. Ludwig Wittgensteint illeti ez a hely, olyan meghatározó volt és nyilván maradt is a jelenléte a század filozófiájában. De aztán rájöttem, hogy hiába olvastam mind a filozófust, mind a róla szóló jó, de tényleg jó tanulmányok közül néhányat, továbbra sem tudom, tulajdonképpen mire megy ki itt a játék (ennek az én szellemi nyomorom az oka, nem Wittgenstein hibája).

243.

, akkor villant be, hogy több filosz is akadt, akinek bemutatta a gondolatait, de aztán gyakorlatilag leírta a palettáról. Kit ezért, kit azért. Mitöbb, ugye az idézet gyakorlatilag arról szól, hogy Wittgetsteint-t még ő sem tudta összefoglalni, ezért menekülő utat választott, így lett Wittgetsteinből Plótinosz.

Kap pofont legalább Hobbes, Kant, Schpopenhauer, Jaspers. 

A kérdés, ami felmerült bennem: ha egy filosz gyakorlatilag fölöslegesnek tartja egy összefoglalásban ennek-annak az életművét, akkor gyakorlatilag mi értelme van a filozófiának? S ha az egyik filozófus tökéletesen ellen mond a másiknak, mindenki mondja a magáét, sokszor követhetetlenül, akkor tekinthető-e tudománynak a filozófia? Van-e egyáltalán bármi értelme vagy csak szép köntösbe bújtatott, sznob okoskodás az egész? 

Meg is kérdeztem a GeminiHavert. 

Ez persze nem jelenti azt, hogy csak azért, mert nem empirikus, felesleges lenne a filozófiai kérdésekkel foglalkozni. Mert ahogy Kołakowski is megállapítja egy helyen a filozófia legalapvetőbb kérdése, hogy honnan jöttünk, hová megyünk, s mi az egész értelme? S ezek alapvető emberi kérdések, amikben benne van az egész létezésünk. 

Felmerült bennem, hogy vajon ment-e a filozófia által előrébb a világ, ha még egyik filozófus sem érti meg a másikat? A Gemini szerint naná! Nekem elsőnek a fasizmussal (egyébként méltatlanul) vádolt Nietzsche és Marx jutott az eszembe. Kettejük filozófiáját (ha Marxé egyáltalán az) két rettenetes, gyilkos rendszer tette a magáévá. Volt hatása tehát a filozófiának. S ne felejtsük el, hogy ott van, amit a Gemini írt. 

De ha abból indulok ki, hogy ha úgy nézem, Locke volt a liberalizmus kiinduló pontja. Jó, más idő, más kor, más jelentés, és az ember minden jót tönkre tud tenni, de nézd csak, hol tart ma a liberalizmus? Simán olyan fasizmus lett belőle, amelynek legalapvetőbb szitokszava, szégyenbélyege a fasizmus kifejezés osztogatása, aggatása. 

*

A Molyon a könyv egyik értékelője szóvá tette, hogy nem lenne rossz ez a kötet, csak sokat vallásoskodik. Ha megnézed a ChatGPT három karikatúra sorát, hát csakugyan így van. A harminc filosz fele alapvetően hitt Istenben. Vagy az istenekben. A gondolkodásuk, a világképük középpontjában állt a természetfeletti. Ami a 19. századtól kezdve hullott ki egyre nagyobb sebességből az emberek szívéből, majd a köztudatból is. Ez közhely ma már. 

De tudomásul kell vennie, hogy a filozófia alapvetően az ember megismerése által kikerülhetetlenül metafizikai kérdésekbe botlik. Vagy ha már nem, megette a fene az egészet. 

Másfelől azért szembe kell nézni két dologgal: 

• Európa történelme a kereszténység története is, sőt, mitöbb!
• még napjainkban is lehet olyan értelmiségi, aki hisz Istenben

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

 2026 októberének dereka felé. 

Tegnap a négy piócás sebből már csak egy rakoncátlankodott. De az állhatatosan vérzett. Estére még az is lehiggadt. 

Igazából nem tudom eldönteni, volt-e értelme a véremmel etetni a jószágokat? Pénteken sokat mentem, fájtak is a térdeim. (A kirándulásoknak befellegzett.) De már pénteken ücsörögtam vagy három órát, tehát pihentettem őket. Tegnap se gyalogoltam. 
– Jó, Morzsám, de délelőtt a konyhában álltál és főzőcskéztél! – mondta Szerelmetesfeleségtársam. Ami igaz. Oda is égettem kicsit a vaddisznósültet, hogy a franc egye meg! Még szerencse, hogy van még belőle bepácolva. 

Szóval nem tudom. Érezni érzem, hogy nem oké. De azt is, hogy most nem nyöszörgök, amikor felállok. 

*

Ma tárgyalunk a Kalóztanya áráról a tulajokkal. Tegnap SzFT zongorázott a tévécsatornák között, majd leragadt egy lakberendezős, házvásárlósnál. Ahol azt találta mondani a szép arcú, de übergömbölyű turmixszínű ingatlanos csaj egy idős házaspárnak, hogy sokan az ingatlanok elrendezését, fekvését, ilyen-olyanját nézik, ők meg hangulatot keresnek. Én csak lestem, hogy ja, nem így van mindenkivel?

– Mi is találtuk a Kalóztanyára! – szögezte le SzFT. Kétség nincsen. 

S mondom, ma tárgyalunk az áráról. Vagyis hát... Azt hiszem, SzFT-re bízom a tárgyalást. Soha nem tudtam, nem szerettem alkudni. 

A Dampyr minden szempontból olyan alkotás, amely méltán méltatlan a figyelmemre, ugyanis nem szeretem a horrortörténeteket, nem szeretem a grandiózus befejezéseket sem, és egyáltalán nem hiszek a halál utáni tudatos létben. (Sőt ez utóbbit Sátán egyik legnagyobb csalásának tartom). Különösen utálom a vámpírtörténeteket, az Alkonyat-sorozattól konkrétan viszolygok, és nem azért, mert annyira jól sikerült.  

Jogos a kérdés, hogy akkor miért néztem meg, olvastam el az összes, magyarul megjelent sDampyr-számot, és miért fecsérelte m az időt azzal, hogy az összesről írjak? S most meg még a filmváltozattal is időt töltök. 

Úgy kezdődött, hogy a könyvtárban kinyitottam a Dampyr 2.: Transylvania Expressz című részt és ez a látvány fogadott: 

Dampyr (a filmben Damfir-nak ejtik) pedig vámpírtörténet. A dampyr nem név, hanem, hm, foglalkozás. A dampyr nem tulajdonnév, hanem foglalkozás. A dampyr azt jelenti: vámpírvadász. Harlan Draka, a dampyr története ezzel a két füzettel kezdődött, s a film ezt a két füzetet dolgozza fel. 

A borítók ne tévesszenek meg: a történetet belül fekete-fehér rajzok mesélik el. A Sergio Bonelli Editore szabványainak megfelelően szabályosan tagolt képkockákban, realista, részletgazdag ábrázolással. Nem is értem, miképpen kerülhetett a punk tyúktojás pókpózban a második rész címlapjára... Meg úgy általában: a két borító valami übergagyi rajzokat sugall sugall, pedig, á, dehogyis azok, éppen ellenkezőleg! 

*

A film annyira olasz, hogy a bevezető képsorokban, tudod, ahol hosszú percekig nézed, milyen stúdiük, laborok, fiszemfaszomok készítették a filmet, egyszerre csak egy csuda jól rajzolt, fekete-fehér animációt nézhetsz, egy arizóniainak tűnő sivatagban lovas vágtat, aztán be egy erdőbe, meg valami ősmadár repül felénk, hogy aztán karmos kézfejek ugorjanak ki a földből, hogy egyből egy nagyvárosi utcára kerüljünk, onnan meg egy futurisztikus városba, a'la Az ötödik elem, hogy aztán kapjunk egy ilyen logót: 

Vagyis a Dampyr eredeti, képregényváltozatának a kiadója, a Sergio Bonelli Editore is benne volt a filmbuliban, nem a háta mögött variáltak az alapanyaggal. 

*

A sztori főszereplője egy Harlan Draka nevű fickó. Mint kiderül, egyfajta öszvér a pasas: az éjurak egyike nemzette, ember anyától született, s így különleges képességekkel bír. Csakhogy ő sem tudja, mikkel. Csak azt tudja, hogy nincsen vele valami rendben, hogy nem hétköznapi ember. amikor bekapcsolódunk a történetbe, akkor éppen a barátjával, menedzserével Boszniában haknizik a kis falvakban, és úgy tesz, mintha el tudná űzni a halottakból a vámpírságot. 

Ugyanekkor egy kis katonai szabadcsapatnak egy szarrá lőtt, halott városkát kell biztosítania, ahol éjjel, naná, megjelennek a vámpírok és komoly pusztítást végeznek. A csapat egyik tagjának Harlan földije volt, s eszébe jut, ha valaki, akkor ő tud segíteni. Valószínűleg Harlan hakni-hókuszpókuszából indult ki. A katonák el is mennek Harlanért, begyűjtik és viszik is magukkal a falucskába, ahol megismerkedik a csapat parancsnokával, Emil Kurjakkal. Nem lesznek kapásból cimbik, kölcsönös a fenntartás. 

Harlant aznap este kiteszik a főtérre, hogy na, akkor jó vámpírvadászatot. Harlan tanácstalan és sétára indul. Nem hisz a vámpírokban. Téved. A küzdelem közben megsebesül, s ráébred, hogy a vére halálos a vámpírokra nézve. 

Másnap Harlan a templomban összeakaszkodik egy vámpírcsajjal, aki már majdnem megreggelizik belőle, de amikor már feni a fogát egy jó adag Harlan-vérre, felismeri, amit arlan még nem, hogy vámírvadásszal van dolga. Visszahőköl. 

Harlannak szimpi lesz a csajszi, megvédi a katonáktól is. A katonáktól, akiknek tele a tökük a vámpírokkal és a félelemmel, itt hagyják a csudába a kitartani akaró parancsnokukat. Vagyis maradnak hárman, Harlan, Kurjak és a vámpírcsaj, akinek Tesla a neve. 

Érdekes trió. Egyik sem bízik igazán a másikban. De Tesla a férfiakkal marad, mert gyűlöli az éjurat, Gorkát, aki vámpírt csinált belőle. Kurjak utálja Teslát, mert vámpír, és Harlannal sem felhőtlen a kapcsolata. Harlan és Kurjak is bizalmatlanok egymással szemben. Mégis együtt maradnak, együtt harcolnak. 

S itt megállok, legalábbis lassítok. Alapvetően ez a felállás volt az, ami teljesen megnyert magának a képregény olvasásakor. Mert a képregényben ezek a kapcsolatok, illetve a változásaik a pörgős horrorság ellenére nagyon finoman ábrázoltak. De tényleg. 

Meg az a folyamat is, ahogy Harlan rádöbben arra, felismeri, hogy neki nem kell eljátszania, elhazudnia a dampyrt, mert valóban az. A filmben ez szinte egy csapásra, pittyputty megtörténik. 

Van egy jelenet képregényben, amikor a sérült Teslának minden egymás elleni baxakodásuk ellenére Kurjak ad vért. Egy jó vámpírnak is ennie kell. (Bár... Tegnap este egy barátosnénk hozott a térdem fájdalmára piócákat. Négyet tett rám. Tudtad, hogy ezek a jószágok úgy másfél évente étkeznek? Ugye, hogy hökk?)

Amikor Tesla megkérdezi miért teszi ezt Kurjak, a férfi azt feleli, hogy Tesla már többször megmentette az ő életét, hát most rajta a sor. A jelenet a képregényben, hülye szó egy vámpírhorrorba, de egyszerűen szép. Mert a szeretetről, a bizalomról, a barátságról szól.

Kicsit más formában a filmben is benne van a jelenet lényeg, de valahogy elsikkad Kurjak szeretetteli pálfordulása. Valahogy olyan kis természetes, minden párbeszéd nélküli, hogy Harlan odatartja Teslának a sérült karját. Mintha mindig is ezt csinálták volna. 

*

A képregényfilmek általában nem szoktak jól sikerülni. Különösen akkor nem, ha nagyon ismert, ikonikus képregény-alakokról van szó. Már az is eredmény, ha a kisérdemű úgy tartja, szódával elmegy. 

Christoper Nolan Batman-trilógiája például jól sikerült. Mondjuk a Batman az a képregény, amelynek még a saját világán belül is ezer ága van, tehát ha Nolan egy saját ágat alkotott, azzal sincsen baj. Nem is volt. De nagyjából ez volt a kivétel. 

Vagyis van miért izgulni a Dampyr-ért. 

A film nagyjából, sőt, nagyban ragaszkodik a képregényhez. Főleg az alakok kinézetében. A három főszereplőében mindenképpen. 

Az egyetlen alak, aki nagyon más a filmben mint a képregényben, az a Kurjak csapatában levő antipatikus István. S ő az a kivétel, aki a filmben még jobban sikerült mint a rajzolt verzióban: sokkal antipatikusabb, aljasabb. 

De bármekkora is a ragaszkodás a képregényhez, a film itt-ott, ebben-abban mégis más. Például a második füzet történéseinek a nagyja kimaradt a filmből. Ami nem lenne baj, ha nem lenne baj. De az. A második kötetben a trió bemegy egy városba, ahol harcok vannak. S itt, harc közben jön ki igazán, hogy Tesla vámpír létére mennyire ember maradt. Például. 

A film tehát rövidít, és a Gorka-harcra összpontosít. Látványosan, jó trükkökkel, Gorka még át is változik az Iron Maiden Eddie-jévé, hogy még ijesztőbb legyen. Vagyis mert mozgókép, és mert az eredeti történet és a film megjelenése között eltelt huszonkét év, az alkotók az általános igénytelenségnek megfelelően alább szállították az ingerküszöböt, látványosabbá tették Harlan és Gorka küzdelmét. Véleményem szerint ha az volt a cél, hogy aktualizálják a látványt, akkor kétségtelenül sikert értek el.

Csakhogy én nem vágytam erre, számomra éppen a képregény lényege veszett el az aktualizálás által. Látványosan. 

Ha a filmet láttam volna először, simán nem lennék kíváncsi a képregényre. Besorolnám a tucat-horrorok közé.

Szerelmetesfeleségtársam kérdezte is a film vége felé: 
– Morzsám, te mit szeretsz ebben a sorozatban? 
Nem győztem magyarázkodni, hogy na, álljunk csak meg, ez egy adaptáció, meg a főszereplők kapcsolatai, meg izé, meg bigyó. A film, ugye, olyan lett mint a második füzet borítója, csak sokkal profibb látvánnyal, de ugyanazt a minőséget sugallja. Vagy inkább alminőséget. 

A film azzal fejeződik be, hogy megjelenik Harlan apja, tudod, egy másik éjúr, és patetikusan megállapítja, hogy Harlan döntött, dampyr lesz belőle. A Harlan születésénél jelen levő három nő (boszorkányok?) figyelmeztetik, hogy jó, de mi van, ha Harlan ellen fordul majd, és meg akarja ölni. Mire apu bele a kamerába:
– Meglehet... De ez csak a kezdet. A háború kezdete.

Vagyis függő vég van, megelőlegezett folytatás. (Lett is, 2025-ben, de már nem Wade Briggs, hanem Tom Hardy alakítja Harlan, és Jason Statham is bele keveredett a dologba. Semmi bajom Statham-el, a filmjeivel, de Dampyr-ügyben ez sok jót nem ígér. 

De mondom, az összes magyarul megjelent Dampyr itt van a polcomon. 

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 októbere, magvető hava, fizetésnap utáni szombat hajnal, pár órával azután, hogy Timi megpióca-kezelt. (Apám, azt a mészárszéket láttad volna, ami a kezelés után a négy aprójószág után támadt a térdeimben! Timi, aki egyébként Szerelmetesfeleségtársam barátnője, kozmetikusa, ügyfele női tisztasági betétet tett a négy kis sebhelyre. Nem vitatkoztam vele, bár biztos voltam benne, hogy jó, kicsit szívárogni fog a vér, de ha egy papírzsebit rátennénk, bőven elég lenne... Hát nem! A kis háziállatok olyan hatékony véralvadásgátlót löknek a táplálékuk vérébe, hogy az csuda! 

Meg nem csak azt: harminckét féle enzimet, immunrendszer erősítőt, gyulladáscsökkentőt, meg fülem tudja még mit. 

A kezelés előtt kérdeztem dr. ChatGPT-t, hogy van-e tudományos alapja a pióca-kezelésnek, és ő azonnal megerősítette, hogyne lenne, naná, hogy van! 

Meglátjuk, a kis jószágok vagy a porckopásom a dominánsabb-e? 

*

A bank küldött egy előértesítést, hogy naná, megkaphatom a hitelt, sőt tíz millióval többet is! Mi a franc, ennyire jó az én kis gyengusz fizetésem? Viszont így simán mehet a gyulai költözés. 

Amitől úgy be vagyok kakkantva, hogy az csuda. Meg ugyanennyire vágyom is. S elképzelhetetlen, hogy egyser csak ott állunk majd a saját gyulai házunk kertjében, szemben velünk a hatalmas teraszos, száz négyzetméteres házunk, meg az egyelőre romos pince, jobbra a kis ház, amiben apartamnoztatni fogunk, balra a műhely a napozó terasszal, a hátunk mögött az Élővíz-csatorna. 

De: húszéves hitel, tíz évig még havi háromszázzal, utána havi kétszázzal. Fél év és hatvan éves leszek. 

Meg a költözés maga. Meg a tetőfelújítás, meg kis ház berendezése, meg a pince felújítása, meg hogy dolgozni is kellene közben. Mocsok nagy falat. A MartAssist meg termeli közben a lóvét, de ezáltal tökre kiesik a ház körüli munka-buliból. 

Mondom, be vagyok xarva. Viszont két kép rendre előttem van. Az egyik több éves vízió: hónom alatt a könyvekkel megyek-jövök egy őszi napon a könyvtárba. Már hűvös van, kabát kell, tehát turisták már nincsenek az utcán, köd van, és szívom a szivaromat és vár a könyvtár... A másik, hogy egy nyári hétvégi hajnalon ülök a teraszon és írom a blogomat. 

*

Úgy fél éve jött a gondolat, hogy megtehetem-e SzFT-vel, hogy megakadéáyozom őt az álmai megvalósításában? Aztán most nyáron hogy oké, gyerekek, unokák, anyós, felelősség, de ha mindig csak a felelősségének él az ember, akkor mikor él? Aztán a napokban felmerült: az, hogy megakadályozom SzFT-t az álmai megvalósításában, az is felelősség. Vagyis ha költözünk, az is részben felelősségérzetből történik... Ha nem, az is. S a felelősségérzet mellett persze mindkét esetben van ezer érv, indok. 

Mi az én álmom? Kert, diófa, tölgyfa asztal, s hagyjon békén írogatni, olvasni, írni a világ, ne kelljen már dolgozni, s legalább évente kétszer jöjjön össze a család, mindenestül. 

*

Tényleg, mondtam már, hogy jól esik az én szédült, öntörvényű lízingelt csemetémet megölelnem? Elképesztő! Soha nem gondoltam volna, hogy lesz, lehet közöttünk ilyesféle kapcsolat. Csak jó darabig vágytam rá. Aztán már azt se. Erre összejött. :-)

Olvasgattam a véleményeket erről a kötetről a Molyon. Eléggé egyöntetűek: Hunyady Sándor novellái felettébb figyelemre méltók. Kár, hogy ennyire ismeretlen maradt. Milyen jó, hogy a századnegyed pesti életéről is vannak novellák. Milyen gördülékenyen, egyszerűen, de milyen nagyon szépen ír, micsoda kifejezései, hasonlatai vannak. És csupa ilyesmi véleményt olvastam. 

Már ez is ínycsiklandozó volt, bár amikorra olvastam ezeket, már nem kellett csiklandozni, mert a könyvben úgy a kétszázadik oldalon tartottam, és több mint körvonalazódott a saját véleményem. Amíg ez nem történik meg, nem nagyon szoktam értékeléseket olvasni. Maximum akkor, ha valami teljesen ismereten könyvről van szó. Az a hosszú évek alatt már lejött, hogy annyira átlagos vagyok, hogy a molyos átlaggal meg szokott egyezni a véleményem.

Kivéve, amikor nem, de az tényleg kivétel. Az eltérés a nem liberális és a keresztény irodalom esetén szokott kibukni. Meg némely fasisztának vádolt (értsd, hazafi, bevallottan magyar érzelmű, nagy közönségsikerű) írók estében. De ez egészen más asztal... 

Szóval Hunyady Sándor novellái ugyancsak kedveltek azok által, akik olvasták őket. Ugyan miért, mit tudhat ez a magyar író, amiért ennyien (mennyien?) kedvelik az írásait? 

A képeket a Gemini készítette az utasításaim szerint. Kivéve, amikor megmakacsolta magát. De azt majd meglátod. 
Minden kép egy-egy konkrét novellához kötődik. Ez a Nehéz étel címűhöz. 

  *  

Érdekes-e egy mű értelmezése szempontjából a szerző életének az ismerete? Szerintem ha igen, akkor ott valami susmus van, akkor ott valami nem tiszta. Tegnap vettem egy könyvet, Stanisław Ignacy Witkiewicz drámáit. Azért vettem meg, mert a múlt hét vasárnapján az egyik online antikváriumban éppen a drámákat árazták le (minden héten valami témakör árán könnyítenek), és e kötet fülszövegében azt írták, hogy az abszurd drámák prototípusai a szerző darabjai. 

Vékonyka kötet. Állítólag nagyon sokat írtak a szerzőről. Van, amelyik drámájáról azt, hogy annyi utalás van benne mint égen a csillag. 

Hadilábon állok az ilyesfajta irodalommal. Azért, mert félművelt vagyok. De ha teljesen művelt lennék, akkor sem bizonyos, hogy utalásokból, idézetecskékből felismernék dolgokat. Mert hiába lennék művelt, a memóriám akkor se biztos, hogy jól működne. 

S különben is: soha nem szerettem igazából a rejtvényfejtést. Irodalomban különösen nem. Lehet, túlságosan egyszerű vagyok, de úgy vélem, egy irodalmi darab álljon meg önmagában, ne legyen hiú az író ismereteire, és ne kivagyiskodjon annak műveltségével. Különben is, utalgatni nem tisztességes: íróként miért várnám el, az olvasóktól, hogy Vergiliust ismerjék? Vagy Kiss József Lászlót? Vagy Wass Albertet? Vagy akárkit? Vagy mindenkit, akit én? 

Egy irodalmi mű álljon meg a saját lábán. Aztán idézgethet, utalgathat, rejtvényeskedhet. Pláne ha egy író alanyi költőként ír. Nem az a baj, ha a saját tapasztalata, fájdalma, öröme, frusztrációja, sérülése is benne van az írásában, hanem ha a mű csak ezeken keresztól, ismeretében értelmezhető. 

Jó hosszan írtam bevezetőt egy mondathoz: Hunyady Sándor írásainak az értelmezése önmagukban van. Nem kell háttérismeret, nem kell a szerző és az édesapja ambivalens kapcsolatának az ismerete, nem kell tudni, minden sikere ellenére milyen önértékelési zavarai voltak, s még csak az sem szükséges ismeret, hogy kora egyetlen írója volt, akit a többi író egytől egyig kedvelt. 

Mert Hunyady nem művészkedik, hanem egyszerű történeteket mesél, csodálatos nyelvezettel. Ritkán ömlengek: olyan olvasni, mintha az embert valami nagyon kellemes krémmel kenegetnék: nyújtózom, kéjeskedek, fürdöm a mondataiban. Még akkor is, amikor fájnak. 

Téli sport

  *  

Miért fájnak? Hunyady egyszerűen szereti a hőseit. Bármilyenek is. Úgy szereti őket, ahogyan vannak. Akkor is, ha nem tiszta emberek. Csak azért szereti őket, mert emberek. Nem idealizál, egyáltalán nem fekete-fehérek, akiket szeret. Azért szereti őket, mert emberek. 

S akiket szeret, azok jobbára nem élnek jó sorban. Nem a szenvedést szereti Hunyady, nem a nélkülözést akarja bemutatni, hanem azt, hogy kik azok, milyenek azok, akik nélkülözésben élnek. 

A munkahelyem egyik lakója megállított a dolgozdába menet, hogy mit olvasok. Jobbára útközben is olvasok, hosszú évek rutinja, hogy séta közben is tudok olvasni. Mondtam, hogy Hunyady Sándor novelláit. Elismerőn bólintott, azt hittem, ismeri.
– Én a Moulin Rouge-t olvasom. Tudja, Toulouse-Lautrec élete – bólintottam, hogy tudom, miről van szó. – Nyomorék volt, törpe ember, kurvincák között élt. Másodszor olvasom, de nagyon tetszik. Tudja, én az életrajzokat szeretem. Művészek, festők, írók. Na, hagyom, menjen a dolgára. 
Gondolom, neki sem a nyomor tetszik, a hiány, a nem teljes élet. 

Szeretem, ahogy Hunyady szereti a hőseit. Általa én is szeretni tudom őket. Mert amúgy empatikus vagyok az emberek problémáival, de nem mondhatom, hogy szeretem őket. A gyűlölködésüket, a kicsinyességüket, az ostobaságukat, a hazugságaikat, nem, nem szeretem. Csak megértem. De nem szeretem. 

Bakaruhában

  *  

A kötetben negyven novella van. Természetesen nem veszem végig az összeset, mert irdatlan hosszú lenne a bejegyzésem, és ennyihez még nekem sincsen türelmem, hát még neked! Csak valamiféle összképet próbálok sugallni, átadni. Az összkép lényege ez: olvasd el, mert nagyon érdemes! 

  *  

Bródy Sándor volt Hunyady Sándor édesapja. Ellentmondásos volt a viszonyuk, Bródy, innen nézve, cefet rossz apa volt. 

Bródy egyik darabja, a Tanítónő hatalmas sikert aratott, már a főpróbán, majd a bemutatón is. Bródynak éppen mandulagyulladása volt és lázasan ment el a bemutatóra, ez valamelyest megmagyarázza, miért nem tudott örülni a sikernek.
– Miért ilyen szomorú, apa? – kérdezte tőle Bandi nevű fia. 
– Mert érzem, hogy minden mindegy, és minden hiába – felelte Bródy. 

Ugyan öngyilkosság gondolata csak egyetlen egyszer mozdult meg bennem néhány perce, de aztán a gyerekeim létezésének a ténye észhez térített, Bródy rezignált válasza azonban nem áll messze tőlem. Amikor a cikkeim, az első könyvem megjelent, teológia volt mindkét terület. csak egy pillanatra éreztem elégedettséget. A szívemcsücske szépirodalmi dolgaim a kutyának sem kellenek. De azt hiszem, ha mégis megjelennének, akkor sem lennék elégedett. 

Nem vagyok depressziós alkat. Szkeptikus igen. De határozottan örülök annak, hogy élek, hogy van egy minden szempontból csodálatos feleségem, hogy vannak gyerekeim, saját is, lízingelt is, hogy mindegyik ügyes a maga területén, különösen örülök annak, hogy a lízingelttel szép lassan szeretetkapcsolat alakul ki közöttünk, örülök, hogy vannak unokáim, s hogy mindkettő sikerült gyerek, örülök, hogy nem kell éheznünk, hogy kényelmes ágyunk van, hogy fedél van a fejünk felett, hogy könyvekkel van tele a könyvespolcom, stb., stb. De ha nem lenne hitem, ha nem lennék bizonyos abban, hogy a sorsunk, a jövőnk Isten kezében van, nem nagyon látnám az egész értelmét. 

s Hunyadyval ellentétben a halált ellenségnek tartom. Az életünk éppen azért szomorú, mert mindenképpen vége lesz, s vége lesz azokénak is, akiket a legjobban szeretünk. Ha csak arra gondolok, hogy elveszthetem SzFT-t, elveszthetem bármiért bármelyik gyerekemet, unokámat... De nekem sincsen kedvem meghalni. A jövőt viszont már úgy kell terveznem, hogy jövőre hatvan leszek. Tehát ha tíz-húsz évem van hátra, már az is csuda optimális. De bár nem foglalkozom vele permanensen, nem dob fel a gondolat, hogy közeledek a végéhez. 

Mivel a Gemini nem volt hajlandó felhasználni a fotómat, mondván, hogy élő emberről nem készíthet fotót, mert felsorolt még öt indokot, amik közül egyik sem állta meg a helyét, ezt a képet a ChatGPT-vel készíttettem el. A középső, ősz, kopasz manus én vagyok. Lennék.
Ez persze nem novella-illusztráció. 

  *  

Amint látod, az MI-vel készíttettem képeket ehhez a bejegyzéshez. Ha a könyvben, amit olvasok vannak illusztrációk, nem szoktam ilyet tenni. S lám, ebben a könyvben vannak illusztrációk, de én meg mégis készítettem hozzájuk képeket. Hát mi van velem? 

Az illusztrációkat Szántó Piroska készítette. A közel hétszáz oldalas könyvben van összesen négy színes oldal, az első rajz a 377. oldalra került. Alapvetően nincsen bajom Szántó Piroska műveivel. Nem a kedvenc illusztrátorom, művészem, de nem vagyok vele kritikus. Most nagyon de. 

Nem értem ezt a négy rajzot. Sem azt, hogy ennyi oldalon miért csak ennyi van, másrészt azt nem, ami a rajzok tartalma. Meg ahogy kinéznek. Mert nem szépek, nem kifejezők, cserébe csúnyák és tartalmatlanok és érthetetlenül kevés van belőlük. 

Na, hát ezért csináltattam az MI-vel képeket. 

Aranyfüst 
(Talán ez a legszebb novella az összesből. Inkább semmit se lövek el belőle.)

  *   

Végül, de utolsó sorban: Hunyadynak van humora is. Nem sziporkázik, nem perzsel, nem röhögsz sírva, de van, és szerencsére hébekorba él is vele. Van, hogy alapvetően a szituációt veszi humorosra, mint abban a történetben, amikor a szegény fiú kap a pénzes főnökétől egy nadrágot, de az túl nagy rá. Elviszi a helyi varrónőhöz, hogy vágjon le belőle. Megtörténik az átszabás. De mert a főnök lányai szerelmesek a szegény fiúba, a száradni kitett nadrágból előbb az egyik, majd a másik vágja le a felesleget. :-) 

De van, hogy a megfogalmázás sikerül roppant tréfásra, már-már humoreszk-szerűre. 

[Erdős úr] mindennek a tetejébe egyszerre csak beteg lett. Nem tudta, mi baja. Próbált nem törődni vele. De nem lehetett. Egyre cudarabbul érezte magát. Végül is elment a betegsegélyző intézet orvosához, hogy megvizsgálják.

Így aztán megtudta, hogy cukorbaja van. Régóta cipelt, elhanyagolt, nagyra nőtt cukorbaja.

Amikor az orvos kötelességszerű kegyetlenséggel megmagyarázta, hogy mi a diabetes, hogy mire kell vigyáznia és milyen veszedelmek fenyegetik - csaknem összeesett a kétségbeeséstől.

Az nem zsenírozta, hogy ezután nem ehet szőlőt, sárgadinnyét és édes tésztákat. De az mélyen lesújtotta, hogy le kell mondania a kenyérről és a krumpliról. Eddig főképpen kenyéren és krumplin élt. Mivel fogja most e kedves táplálékokat helyettesíteni?

Három napig komolyan gondolt rá, hogy fölakasztja magát, már a szöget is kinézte otthon a konyhában. Majd lassanként megnyugodott. Rájött, hogy akármilyen kényelmetlen betegség a diabetes, az ember bizonyos örömökhöz is jut általa. Először is panaszkodhat rá. Nem kicsiny dolog. Másodszor hatalmat kap a kezébe. Joga van személyesen dönteni afelől, hogy a napi szénhidrát-mennyiségét milyen alakban eszi meg. Zsömlében, rizsben, almában? Ez olyanféle szórakozás, mint a keresztrejtvény. Harmadszor pedig ismereteinek köre jelentékenyen kitágult. Megjelent előtte a Tudomány. Megtanulta, ki volt Banting. Hasznos kézikönyvet olvasott a diabetesről. A friss cukorbetegek nem szoktak unatkozni.

Cukorbaj

Itt van egy szabadon olvasható novella-válogatás. Több, általam említett novella is megtalálható a válogatásban. 

A hajó királynője

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 októbere, fizetés előtti hét. 

Én lettem az autó nélküli futársofőr. A kocsim a múlt hét hétfőn, Kisorosziból visszafelé egyszerre csak jelezte, hogy nincsen töltés. Még STOP felirat is megjelent a kis akkumulátor-ikon mellett. Aztán elmúlt a jelzés. Másnap reggel volt egy rövid, tizenötödik kerületes köröcském. Egyszer jelzett az autó, de egy újraindítás előhozta a vészjelzést. A második körre indultam volna, de akkor már indításnál világítottak a visszajelzők. Újraindítás sem tüntette el őket. Írtam a gépkocsi park felelősének, ő mondta, amit sejtettem: ne induljak vele sehova, ha az nem a szervíz. Én is így gondoltam. S mert a szervíz nem kapkodós, csak pénteken néztek rá az autóra. Nem jelentkezett a hiba. Ahogy az első körben, a múlt hét hétfőn nekem sem. 

*

Alakul a gyulai Kalóztanya megvásárlása. Kaphatunk hiitelt, többet is mint amennyi kell, tehát marad a felújításra is pénz. Mert kell hozzá, van mit csinálni. Örülünk, rettegünk. 

Tegnap itt járt Szerelmetesfeleségtársam barátnője, kozmetikusa, aki a jövő héten piócákat fog tenni a térdemre. Kezdetben csuda elutasító volt, a végére meg tök lelkes. Ő is azt mondta, ha most nem, akkor sohasem fogunk lépni. 

De még mindig kérdéses, hogyan fogom bírni a rengeteg munkát, és hogyan fogjuk bírni anyagilag a hitelt és a ház fenntartását? 

Pár hete mentem a könyvtárba, a Kálvin térre. Áll ott egy könyvekkel megrakott szekér, egységáron árult könyvekkel. (Kivéve, ami nem egységáras, de a döntő része az.) Nem hittem el: ott várt rám ez a kötet. Négyszázötven (azaz 450) forintért. Nem hittem a szememnek.

Jó, valaki a belső címlapot összeragasztotta az előzéklappal, tehát nem hibátlan. Megpróbáltam szétszedni, most az első két oldal saláta. De néccáötvenért? Egyébként itt-ott felbukkannak ezek a kiadások, a Laptyev által illusztráltak: alsó hangon tizennyolcezerért. 

Voltak más kiadásai is magyarul a sorozat első két részének, de azoknak sajnos közük nincsen az eredeti rajzokhoz. Az első kötet új kiadásának már a borítója is borzasztó. A későbbi kiadást Heinzelmann Emma rajzolta: a borító konkrétan nyomasztó, a következő kiadásé meg iszonyat lila. A sorozat harmadik része, a Nemtudomka a Holdon  Zsoldos Vera rajzaival jelent meg. Az ő alkotásait szeretem, de a Nemtudomká-k Laptyev rajzaival az igaziak. Majd megláthatod, miért mondom ezt. 

*

Noszovról nem sok adatot találtam, és amit találtam, az sem különösebben érdekes. Dokumentumfilm-készítő volt a szovjet rendszerben, Sztálin-díjat is kapott, és ilyesmik, de semmi izgalmas, semmi érdekes. Még a fizimiskája se. 

Viszont magyarul is megjelent tíz könyve, igaz, jobbára ötvenes-hatvanas években. A múló időt a Nemtudomka-trilógián túl csak egy rövidke története, a Móra kiadó Zsiráf Könyvek sorozatában megjelent Az mind semmi! élte túl. A rendszerváltás után mondjuk Nemtudomka is csak 2010-ben jelent meg, éppen az a kötet, amatőr borítórajzzal és tipográfiával. De legalább megjelent.

*

Beszélgettem a ChatGPT-vel, készült-e mozgókép a Nemtudomkákból. Azt mondja, készült, több is. 

Magyarul, sajna, semmit sem talált. Az én emlékeimben sincsen, hogy láttam volna bármikor is bármi, bármi mozgó Nemtudomkát. 

*

Nemtudomka picurka. Nem a személyében, hanem a nációját nézve. Ami picurkaságnak egyébként semmi jelentősége nincsen, mert minden úgy zajlik náluk, mintha nem picurkák, hanem normál emberek lennének. Csak így aranyosabb. Meg tréfásabb. Mert a picurkák a mi világunkban élnek, a környezetük a mi világunk méreteinek a környezete. Vagyis egy alma elszállításához a picurkáknak autóra van szüksége. Viszont van autójuk. 

De mert minden ugyanúgy zajlik mintha nem picurkák között lennénk, ezért van kiállhatatlan picurka is: ez Nemtudomka. 

Ha ismered Astrid Lindgren Juharfalvi Emil-jét, akkor tudod, kicsoda Nemtudomka. Ha nem ismered Juharfalvi Emilt, akkor gondolj a szomszéd vásott, ostoba, nagypofájú, idióta, hangos kölkére, vagy az unokaöcsédre, akinek a jelenlétét senki sem kívánja, viszont a távozására mindenki fellélegzik.

Nemtudomka semmit sem tud, mégis úgy hiszi, mindenre képes. Belefog mindenbe, és mindennel csúfos kudarcot vall. Ennek ellenére azt hangoztatja, hogy ő tanította zenélni a zenészt, verset írni a költőt, ő szervezte meg a léghajó utazást, s különben is: ő a főnök. Miközben csak a feszültséget szítja mindenhol az agresszív beszólásaival. Nem hallgat senkire, öntelt, önhitt és semmi teljesítmény nincsen mögötte. Ha csak kinyitja a száját, hazudik mint a vízfolyás. És kioszt másokat azzal a kinyitott szájával. Ha kell, ha nem. Mocskolódik, vádolgat, becsmérel, gyaláz.

Az a csoda, hogy a picurkák megtűrik maguk között, és soha, senki se vágja szájon Nemtudomkát. 

Leírtam a fenti bekezdést, minden hátsó szándék nélkül. S akkor villant be, hogy akaratlanul is egy politikus viselkedési mintáját rajzoltam meg. Egy konkrét, mai politikusét. Annyira nem nehéz a rejtvény... :-D 

Szóval Nemtudomka egy piszok idegesítő, irritáló alak. Mondom, mint Juharfalvi Emil (e-mail, hehehe). Olyan személy, akinek kár volt megszületnie. Majdnem írtam, amit nevelt lányom, Csemete mond a hasonló személyekre, hogy milyen alternatíva lett volna a világ számára kedvezőbb amikor fogant, de nem mondom, mert ez mégiscsak egy ifjúsági könyv, semmi helye nincsen a róla szóló véleményemben az orális intimitásnak. 

A kalandjai pedig nem csodálatosak. Semmi csodálatos nincsen bennük. Az a csoda, mondom, hogy Nemtudomka büntetlenül trollkodhat, nagyképűsködhet minden szituációban. 

*

Szóval a Nemtudomka meseregény. De nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy Nemtudomka személye a szocialista vezetőtípus megtestesítése. De lehet, hogy ezzel csak beleszuszakolok valami oda nem illőt a mesébe. Talán az befolyásol, hogy a sorozat harmadik részéről, a Nemtudomka a Holdon-ról azt olvastam, hogy abban éles a társadalomkritika. Ami addig eszembe sem jutott, hogy ilyesmi is lehet benne. De amióta tudom, nyakra-főre találok jeleket. Sőt, Nemtudomka jelleme veszélyesen rímel a mai magyar valósára. Ami már tuti belemagyarázás. Vagy Noszov prófétai képességekkel bírt. De inkább az előbbi. 

*

Aztán itt van a picurkák nemi sovinizmusa. Mindkét részről, a legénykék és a leánykák részéről is. Mindkét nem lenézi a másikat, mindkettő különbnek tartja magát a másiknál. Ez persze inkább olyan mint amit a gyerekek tudnak produkálni az oviban, mintsem valami feminista és antifeminista marakodás. 

Most ébredtem rá, hogy milyen fura is a picurkák társadalma. Két legényke falu között van egy leányka falu. Átjárás lehetséges, de egyáltalán nem jellemző. Ennek a miértjéről nem tudunk. Így van és slussz. 

De az a húzás, hogy Nemtudomkát a szerelem téríti észhez, na, az csuda kedves  megoldás! Még a tanulásra is rávetődik miatta, hogy levelet írhasson a leánykának. 

*

Egyébként a meseregény története nem bonyolult. Az okos Tudomka feltalálja a léghajót. Nosza, bele is szállnak jó páran, és uzsgyi. De aztán léghajóbalesetet szenvednek. Tudomka még időben elhagyja a fedélzetet, de a többiek, persze, hogy Nemtudomka felbújtására, nem követik a példáját. 

Hatalmas szerencséjükre gyakorlatilag egy apróbb sérüléstől eltekintve senkinek sem esik baja a lezuhanáskor. Ekkor kerülnek a picuri leánykák falujába. Ami ott történik az tulajdonképpen nem egy központi konfliktus kibontása, hanem csak kollázstörténések epizódfüzére, amiben mikor ki a főszereplő. Mert még csak nem is Nemtudomka sztárkodik minden történetben. 

*

Nemtudomka idegesítő, központi történet nincsen, áthallások vannak, de azt csak én hallom át, a történések meglehetősen egyszerűek, semmi filozofikus mélység, semmi harsány röhögés, mégis élveztem a könyvet, ahogy van, Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy amiképpen a Rév Fülöp-meseregény-sorozatban összenőtt, mert simán szervesen összetartozik a szerző és a grafikus munkája, úgy ebben az esetben elválaszthatatlan egymástól Noszov és A. Laptyev tevékenysége. Legalábbis az én tudatomban. Nézd csak meg a mellékelt képeket! Amik több esetben is nem csupán ide-oda biggyesztett képi megfelelői a cselekménynek, hanem nagyon tudatos, oldalpárban gondolkodó koncepciók. 

Amik jelentőset dobnak Noszov alkotásán. De ezt láthattad. 

8/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 szeptember nagyon sokadika. Tegnap főzőcskéztünk. Kaptunk egy kis vaddisznóhúst, két fagyasztott csomagban. Pörinek gondotuk. Kiderült, hogy az egyik csomag leveshús, a másik láb, de azon meg nincsen rengeteg hús. Hagymát különben is elfelejtettünk venni. Szerelmetesfeleségtársam elment vadászni, s mert hús is kellett, hát a Pethe téri Spárba ment. 

Elég sokára jött meg. Addig én feltettem a levest. Lefejtettem a csontokról a húst, felkockáztam és kiolvasztottam a szalonnát. S közben kicsit pálinkáztam. Közben Szörényi „Végtelen úton” című lemezét hallgattam. Miután SzFT megjött, felvágtam a hagymát, feltettem pirulni a szalonnára. Ez még meg van. 

Aztán egy kép hogy csúszik el a tálcámról a leves, de még időben elkapom, nem borul. Aztán az, hogy SzFT hozza befelé a gesztenyepürét, amire habot nyomok. Aztán az, hogy felébredek a nappali heverőjén, ahol ebédeltünk. Félmeztelen vagyok. És végtelenül kába. Átmentem a hálóba, hogy kényelmesen ledőljek. SzFT a konyhában tevékenykedett. Ledőltem az ágyunkra. 
– Nem aludtad még ki magadat? 
– Te nem jössz, kedvesM? 
– Én már felébredtem. 
– ??? Miért, mikor aludtunk el? 
– Két órája. 

Felkeltem, elmentem vécére, aztán a kézmosásnál láttam, hogy a pólóm ott van a mosdókagylóban. Megnéztem, hát minden volt rajta. Akkor tudatosodott, hogy félmeztelen vagyok. 

A helyzet az, hogy egy híján hatvan év alatt nem sikerült annyit innom, hogy órák essenek ki az életemből. Hát tegnap sikerült. Fogalmam sincsen, én fejeztem-e be az ebédet, a túrógombócokat (köret a vad mellé) tuti nem én főztem ki, de arra se emlékszem, hogy a pöriket elkészítettem volna, fűszerpaprika, paripüré, fűszerek, néztünk-e filmet ebéd közben, s ha igen, mit, mikor vettem le a ki tudja mivel leevett pólómat, én vittem-e ki a fürdőbe...

Rohadt nagy gáz.Eddig büszke voltam, hogy ilyen nem történt velem. 

Azóta is tűnődöm, most ugyan miért. Nem a depresszió, mert olyan nincsen. Nem a jókedv, mert az van, de amiatt nem szoktam inni. Nem az unatkozás, mert nem nagyon tudok unatkozni, soha se is tudtam. Nem a problémák, a megoldatlan és a megoldásra váró gondok, mert azok vannak ugyan mindenfelé, de amiatt minek inni. 

Szóval fogalmam sincsen. 

*

SzFT veszettül beindult a gyulai kalóztanya vásárlásába, gazdasági fenntartásának a megtervezésébe. Az MI at mondja, ha kiadjuk a kisházat, és valóban teszünk mellé egy jakuzzit

Rév Fülöp
Rév Fülöp Fajszföldön
Rév Fülöp és Nyár Lőrinc

Szeptember 21.: Ma reggel kaptam meg a könyvet. Kevés munka volt a kapáldámban. Még olvasni is tudtam egy kicsit. Aztán elmentem könyvtárba. Útközben is olvastam. A regény felénél tartok. De elalvás előtt még fogok olvasni. 

Szeptember 22.: Nem haladtam olyan jól mint szerettem volna, de azért a 230. oldalnál tartok, és még csak délután öt van. Már jár az agyam sok mindenen, amit a könyvben olvastam. 

Szeptember 23.: 6:30: Közeledik a végkifejlet, de még van még hátra úgy harminc oldal. Kialakult a véleményem at epizódról. 16:07: No, elolvastam. Már csak írnom kell róla. 

Szeptember 26., 03:37, nagyon hajnal: két napig nem tudtam írni, mert unokáztam, s mert One-ügyintéztünk, bevásároltunk. Mármint munka után. Na, de majd most!

*

Több minden van ezzel a résszel kapcsolatban. Alapvetően arról szól... Nem, nem innen kezdem. 

A Rév Fülöp-sorozat kötetei egymásra épülnek. Ugyan mindegyik különálló rész, önálló történettel, de ha nem ismered az előzményeket, sok szereplő ismeretlen és sok történés ismeretlen lesz. Mármint úgy ismeretlen, hogy ez a történet csak simán visszautalgat rá. Vagyis ebből egyetlen dolog fakad: nyomás beszerezni valamilyen formában az előzményeket, érdemes, mert úgyis újra fogod olvasni őket. :-) Ha ráadásul olyan szita agyad van mint nekem (lehet, hogy kezdődő Alzheimer?), akkor is kötelező, hogy a polcodon legyen az összes Rév-kötet, hogy bármikor le tudd venni, miről is beszél a szerző az új kötetben. S ez most Isten bizony nem fizetett reklám. 

Szóval nekifogtam olvasni a Magashegyi Tudósokról szóló részt, és hamarosan azon kaptam magamat, hogy veszettül turkálok az agyamban olvasmányélményeim között. 

Egy szó mint tengernyi: önmagában, az előzmények ismerete nélkül nem annyira lehet élvezhető, mert nem érthető teljesen ennek a történetnek a cselekménye. 

* 

A cselekmény nem komplikált. Zsana hercegnő, Nyár Lőrinc húga, aki Rév Fülöp barátja, beiratkozik a Magashegyi Tudósok iskolájába, hogy okuljon. A döntését meg is bánja. De mert a sulival valami baj van, titkos levelet küld haza, a levélben ott az elrejtett segítségkérése. 

Mivel Fülöp szíva, szeme, mindene húz Zsana felé, azonnal rámozdul a szabadító-akcióra. Naná! 

Erről szól a könyv. Mennek, tapasztalnak az iskolában, megdöbbennek, ráismernek, alkalmazkodnak, szervezkednek, szabadítanak. 

Az iskola fegyelme drákói. A gyerekek agymosottak, menetelnek mint a Pink Floyd The Wall című filmjében a srácok a húsdaráló felé. Simán eszünkbe juthat még a Légy jó mindhalálig és az Iskola a határon is. A suli, ez a suli birkákat csinál a gyerekekből: megtanítja őket együtt bégetni, és örülni mindannak, ami örülhetetlen. Mindennap ugyanazt a csúf kinézetű,  vacak ízű kását kapják, mégis minden gyerek egy hangon köszöni meg iskolát vezető Nagymesternek a csuda finom étkeket. Beee! 

A Nagymesternek ehhez az egyhangúsághoz, agymosáshoz persze külső segítségre van szüksége: mágus a lelkem, a mágia a külső segítsége. 

Fülöp és Lőrinc önként sétálnak be egy mágus magas toronyiskolájába. Vesd össze Gyűrűk Ura, Mordor, Szauron. A történet egészen odáig az iskolában játszódik, amíg aztán a feloldást követően ki nem sétálnak onnan. Jó, egy picit a Harry-gyerek is bevillanhat a Potter famíliából. 

*

Ne értsd félre a szót: Rév Fülöp történetei bájosak. Semmiképpen sem édibédik, giccsesek vagy nyálasak. Bájosak. Eszedbe se jusson a rózsaszínű csipkés romantika, meg a hosszú verdeső szempillák, nem ilyen értelemben bájosak. Már ha a csipkés romantika a verdeső szempillákkal az. (NEM AZ!)

Ha elolvasod az előző értékeléseimet, még inkább Jeney Zoltán könyvsorozatát, akkor ott állsz majd a fekete-fehér ténnyel szemben: az összes történet nyálmentesen erőszakmentes. Pedig lovagi történetek. Ráadásul voltaképpen a sorozat összes szereplője rokonszenves, de legalábbis megérthető. 

A sorból ilyen szempontból a Magashegyi Tudósok kicsit kilóg, nem lép teljesen egyszerre az előző történetekkel. Van benne erőszak, ha csak egy jelenetre korlátozottan és viszonylag visszafogottan is, illetve van benne főgonosz, akiben nem találtam semmilyen szimpatikusat. A történet egyik új vonása sem volt ellenemre, mindössze feltűnt, hogy van. 

*

Két nap alatt olvastam el a könyvet. Oké, nem egy nagyalakú, apróbetűs lexikon, hanem egy meseregény, képekkel, de azért ez azt jelentette, hogy mindenhol olvasni akartam, és ahol tehettem, tettem is. Három apró fejfelkapással. 

Jeney Zoltán ugyancsak a szám íze szerint ír. Élnek az alakjai, simán élnek a párbeszédei, és él maga a szöveg egésze is. Egyetlen ponton fennakadtam a szóhasználatán: nem vagyok arról meggyőződve, hogy manapság a teológiában járatlanoknak mond valamit a „tovuhábohu” kifejezés a zűrzavar kifejezésére. Sőt, szerintem még a legtöbb Biblia-olvasónak sem. De ennek ne tulajdoníts jelentőséget: ez egyetlen szó a regényben. A mérleg másik serpenyőjében az összes többi szó, szójáték kupackodik, egytől-egyig a megfelelő helyén, sorrendben. 

A második fejfelkapásom a végkifejlet gyorsasága miatt volt. Addig tempósan halad a történet, megismerjük a suli életét, szabályait, ökörségeit, kegyetlenségét, kéccánagyonsok oldalon át. Hogy aztán a végkifejlet kábé húsz oldalon letudjuk. S a győzelem elérése logikus, egymásra épülő elemekből áll össze, meg igen, mekkora jelentősége van az összmunkának, a bizalomnak, de csak lestem, hogy ja, akkor ennyi a legyőzés? Lehet, túlzottan hozzá vagyok szokva az amcsi eksönök gigantomániájához... De mondjuk mögöttem van már három egyéb Rév-történet, és egyikben sem volt ilyen fejfelkapásom. Ha itt csak egy egy pillanatra is, de azoknál egy pillanatra se. 

A fehér holló ritkaságú főgonoszt jól kinevethetjük a végén. Tényleg muris a jelent. Aztán eltöprengenek a szereplők, hogy akkor most mi legyen vele. Minden más történetben simán Taigetosznak tekintenék az iskola toronyépületét. De Jeney Zoltán története nem él ezzel a felettébb vonzó és gyakorlati megoldással. Szóval töpreng mindenki, hogy mi legyen a főgonosszal, addig is elzárják... Aztán elfelejtjük a nagy ünneplés közepette, mert mindenki boldog lett, ölelheti minden szereplő a másikat, akit csak akar, szóval elfelejtjük, hogy a főgonosz meg ott maradt bezárva, gyakorlatilag büntetlenül, valamelyik cellácskában, murisan elnémítva. Ott van, és a varázsereje sem veszett el, csak magatehetetlenné tették... Mi meg örömködünk a happy end-en. Miküzben Tudjukki... Szauron... Joker... izé, na, Ámánd  ép és sértetlen és ereje teljében van, csak megkötözték és furfangos ötlettel nem engedik beszélni, mer' a varázsigék, ugye. De mondom, egyébként ép, sértetlen, ereje telje... 

Lehet, kellett volna még vagy húsz oldal. 

Kínos: felettébb szeretem a sorozatot, a történeteket, a rajzokat, a könyvek kinézetét, bruttó, a kötetet ráadásul meglepiként kaptam a szerzőktől. Az értékelésnek, recenziónak ilyenkor sértetlenül lelkesnek kellene lennie. De bár nem vagyok forradalmár alkat, mindig is inkább Bilbo Baggins életmódja állt hozzám közelebb mintsem a Tenkes kapitányáé vagy Old Shatterhand-é. De a kényelmem mögötti igazságérzetem meg az egy idő után nagy pofám valahogy rendre bajba sodort. Tiltottak be miattam, egy cikkem miatt iskolaújságot (a KISZ-ről írtam egy őszinte cikket), volt, hogy huszonsok emberből csak én nem kaptam jutalmat, mert nyilvánosan rosszat kérdeztem a főnököktől (nyúltak le lóvét tőlünk, s olyan gyorsan kiderült az igazság mint miután a Tisza elsöpörte a Fideszt: Magyar Péter akkor hazudik, amikor kinyitja a száját) s emiatt az „általános hozzáállásom elfogadhatatlanná vált”. Meg ilyenek és hasonlók történtek velem rendre. 

Több író. kiadó megkeresett már, hogy írnék-e a műveikről. Mindig azt mondom: persze, de véleményt és nem ajánlót. Érted a különbséget, ugye? 

*

De egyáltalán nincsen szükség gyászlobogóra, csak én magyarázom túl a három apróságot. Talán azért mert egy gyönyörű női arcon, hibátlan arcbőrön egy pattanás is feltűnő. Na, ebből értened kell!

A Magashegyi Tudósok ugyan nem a sorozat kiemelkedő darabja, de mindenképpen ott van a sorban és illik is oda. S az értékeire ott van a bizonyított tény, munka mellett gyakorlatilag két nap alatt elolvastam. Mert nem bírtam letenni. Vagy csak önerőszakkal. Vagy kiesett a kezemből, mert már olyan álmos voltam. Ennél több, jobb érv arra, hogy ez jó könyv, na, kell még? 

Oké, mondok még valamit! Világéletemben szerelmes voltam. S persze, ahogy teltek az évek, egyre többre vágytam a lányokat illetőn. Emlékszem, mennyire megrázott, felcsigázott, amikor Padisák Mihály Éljen a számüzetés! című könyvében a főszereplő fiú megcsókolja a főszereplő lányt. Amikor ezt a jelenetet olvastam, én még nem csókolóztam. (Vajon mi lehet Vikivel, akivel aztán a vándortáborban, de annyit és mindenhol, hogy Éva néni ránk is szólt, hogy na, azért már, jó, hogy szeretjük egymást, de ennyire mindenki előtt, ilyen hosszan, hát ne már, ez mégiscsak egy általános iskolai vándortábor... Ráadásul úgy jött össze az első csók, hogy mindketten szinte meglepődtünk, hogy jé, mi most csókolóztunk!  S a felismerés annyira felcsigázott mindkettőnket, hogy nem tudtuk abbahagyni.) 

Fülöp és Zsana szerelme, óvatoskodása, bizonytalansága felébresztette ezt a vándortűbori emléket. Talán azért, mert bár soha nem voltam túlzottan gátlásos, a nagy lépések megtételében mindig a lányok, nők segítettek. Igen, abban is. Természetesen ebben a kötetben nincsen aktus. De női vezetés, bátorítás és tébláb miatti beszólás, na az van. Zsana nem annyira gátlásos mint Fülöp. Szóval számomra mosolyogtatón életszagú volt kettejük pávatánca. 

*

S végül, ámde egyáltalán nem utolsó sorban: Cserkuti Dávid rajzai. Rövid leszek, nehogy túldicsérjem, ahogy azt rendszeresen megteszem. Volt, hogy annyira, hogy szóvá is tette. 

Továbbra is azt mondom, hogy Cserkuti Dávid egyszerűen zseniális grafikusművész. Az illusztrációiban elementáris természetességgel keveredik a realizmus a karikatúrával, s ez ugyancsak egyedivé teszi a munkáit. Nem tudtam normálisan kifotózni azokat a rajzait, amik kétoldalasak ebben a regényben. Pedig a látószögeinek a sajátosságát ezek mutatják meg leginkább: például jobb oldalt fent Fülöp kinéz egy emeleti korláton, a baloldal jobb sarkában ott kis alak, aki felfelé néz Fülöpre. A kettejük közötti szöveg pedig erősíti, hogy milyen távol vannak egymástól. A szöveg más alkalommal is a távolság érzékeltetésének az eszköze: jobbra lent egy kis csapat pillant le a várfalról, felettük a törzsszöveg, afelett pedig egy hintó bukkan ki az erdőből. Lenyűgöző!

Azt mondtam rövid leszek! Nem is mondok mást, csak azt, nézd meg a rajzokat. Szerintem még e rossz fotókat nézve is cserkutista leszel! :-D 

9/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 szeptemberének a háromnegyede. „Jézusmária, győztünk!” volt Beke Kata könyvének a címe a rendszerváltást követő, első szabad választása után, amikor az MDF alakíthatott kormányt. 

Valami ilyesmit érzünk most Szerelmetesfeleségtársammal: egyre inkább úgy fest, miénk lehet a gyulai Kalóztanya: Mint mindig, SzFT agyában sorjáznak a tervek. Amiket majd jobbára nekem kell megvalósítani. De tény, hogy a tervezésre fantasztikusan rááll az agya. S egy ilyen kósza tervből született a MartAssist is. Amiben én, a szkeptikus nem hittem. Szerencsénkre marha nagyot tévedtem. Valószínűleg én lennék az, aki elutasítja a Beatlest meg a Led Zeppelint. SzFT meg az, aki szerződteti a Sex Pistols-t meg a Van Der Graaf Generator-t. 

Mondjuk az, hogy az önkormi anno kirúgott a Flórián téri lakásból, az is a vad tervezésének volt köszönhető. Meg az is, hogy buktunk a dologban úgy tizenötmilliót. Az én óvatosságommal se a pénzt nem bukjuk el, se a lakást. Az is igaz, hogy akkor most nem lenne a miénk ez a lakás, s nem tudnánk ugródeszkának használni a Gyulára költözéshez... 

Mondjuk erről eszembe jutott a fenti könyvnek egy jelenete. Amikor Fülőp megtudja, hogy Zsana gyakorlatilag fogságban van, azonnal indul a megmentésére. Útban a torony felé valakivel azon tanakodik, hogyan fognak bejutni az épületbe. A valaki visszakérdez: „Miért, és hogyan fogtok kijutni onnan?” Mire Fülöp alanyátlanodik: „Ezen még nem gondolkodtam...”

Minden mindennel összefügg, ugyebár. 

S így most egyfelől hatalmas az öröm, másfelől a zabszem se fér be... 

  ÍRTA: 
Mauro Boselli

  RAJZOLTA: 
Alessandro Piccinelli

Ezt figyeld, hinni sem fogsz a szemednek! Ez már szinte perverzió! Átabotában a ChatGPT segítségével áttekintettem a Sergio Bonelli Editore hőseinek kooperációs-variációit. Maiul mondva: a Bonelli-s crossover-eket.

Erősen rövidítettem a tőle kapott információkat. Már csak azért is, mert nem tartom jellemzőnek, hogy itthon az eredeti, olasz példányok nyomába eredjen valaki, ezért a füzetek eredeti címeit töröltem. Az olasz kiadó főhőseire koncentrálok most, ezért ha nem vagy otthon a világukban, ajánlom az összefoglaló bejegyzésemet a Bonelli kiadványairól. 

Ezek után a nem Bonelli-s hőskoprodukciókkal még utalás szinten sem foglalkozom. Minek is tenném? 

Tex Willer és Zagor összehozása tulajdonképpen szinte természetes, hiszen mindketten vadnyugati hősök. Igen, a teljesen képtelen alak, a kőbaltás Superman is az, bármennyire is anakronisztikus a figurája. 

*

Ahogy a néhány héttel ezelőtt olvasott Zagor-történetben fogalmaztam, összegyűjtött Zagor-morgásaimat az alábbi bejegyzésekben olvashatod. 

*

A történet mondhatnók a szokásos. a jó fiúk védik az indiánokat, a rosszak meg támadják, és ki akarják őket paterolni a saját földjükről, valami vacak rezervátumba.

Ez sajnálatos, de még utólag sem hívjuk rasszizmusnak vagy indiánkausztnak, hanem Amerika meghódításának, a hőskornak. Pedig számszakilag is majdnem rendben vagyunk, mintegy ötmillió elpusztult rézbőrűről volt szó. 

A képregényben Texas államból tessékelik kifelé a komancsokat. Vannak a rosszrendőrök, akik képesek megtámadni egy férfiak nélküli falut és lemészárolni az öregeket, nőket, gyerekeket, és vannak a jórendőrök, elsősorban Tex, Zagor, a helyi indiánfelügyelő, s még páran, akik pedig fogcsikorogva ugyan, de betartják a törvényt. Ami azzal jár, hogy bizony halomra kell verniük, adott esetben lőniük a rosszrendőröket és az általuk hergelt csőcseléket. 

Spékelve mindez egy identitás-kérdéssel: egy kislány az indiánok között nő fel, a kinézete fehér, de a gondolkodása, a szocializációja indián, akkor ő most fehér, ahogy kinéz, vagy indián, ahogyan él? S ha valaki úgy dönt helyette, hogy ő márpedig fehér, hiszen csak nézz rá, akkor visszakényszeríthető-e abba a társadalomba, ahová ő nem akar menni, és ahová tulajdonképpen sohasem tartozott? Maugli vajon a dzsungelé vagy a minimalista emberi civilizációé? S kinek a joga, hogy döntést hozzon a kérdésben? 

*

Mondom, szokásos történet, hasonlókkal már ezer másik western foglalkozott. A kitelepítésekkel, a rezervátumokkal, az identitáskérdéssel is. Tán elég ha mondjuk a Tecumseh című Gojko Mitić vagy a Dustin Hoffman-féle Kis Nagy Ember-t megemlítem. Ha jól belegondolok, ábrázolásában is hozza a western-kliséket, kihalt városba belovagoló rosszfiúk, a kocsma ajtóból a vészterhes utcára kinéző kocsmáros, tetőről lövöldöző jófiú, bölényvadászat (bár a bölényt a szöveg következetesen bivalynak írja...) stb., stb. 

Semmi újat nem kell várnunk, nem érdemes, de tény, csalódás sincsen, minden a maga helyén van, western ez ízig-vérig a első képkockától a utolsóig. Olyan képi megfogalmazással, hogy vaskos képzavarral, megnyalod utána mind a két szemedet! :-D

*

S most visszatérek kicsinyt a crossover-ségre. Ugyan az előszó azt mondja, hű, milyen hosszú ideje várták a rajongók, hogy jöjjön már össze Tex és Zagor, és na, végre, megtörtént, de én szkeptikus vagyok. Persze simán lehet, hogy az a bajom, hogy magamból indulok ki. Abból a magamból, amelyik még nem látott neki tetsző crossover-t, mert egyszerűen erőltetett a főhősök ilyetén összefésülése. De persze ha arra gondolok, hogy nekem Zagor személye önmagban probléma, ennek ellenére a sorozat hosszú évtizedek óta siker... S magyarul is folyamatosan megjelenik, miközben a nagyságrendekkel színvonalasabb Damphyr-ra és a Dragonero-ra nincsen kereslet, s ez tény, akkor akár tévedhetek is. 

*

Ja, igen, a lényeg, hiszen ez képregény, a rajzok! Nagyon kifejezők. Minden Bonelli-kiadvány esetében megemlítem, hogy a kiadónak vannak alapelvei a megjelentetett történetekkel kapcsolatban: a kalandsztorik ábrázolása realista legyen, szabályos oldalakban, képregénykockákban kell gondolkodni. 

Nos, realizmus kérem, hiány nincsen. Ragozzam? Minek? Hiszen beidéztem néhány rosszul fotózott példát, magad is áthatod, hogy még ezeken a képeken is lenyűgöző a sztárpáros sztorija. 

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 szeptemberének kétharmada, vasárnap hajnal. Két napja a néhai Jon Lord Deep Purple utáni szólódolgait hallgatom. Lord volt az a rockzenész, akire Szerelmetesfeleségtársam exének a testvére, aki a Danubia zenekarban muzsikál, és rendszeresen fellép rock koncerteken is, amikor a rockisták klasszikusra veszik a figurát. Láttuk őt a megboldogult Omegával is, de az After Crying egyik jubileumiján is a MüPában. De ő nem nagyon veszi komolyan ezeket a fellépéseket. 
– Kutyaütők. Egyetlen fazon volt, aki igen,,, Na az tudott zenélni. Idős ember olt hosszú ősz hajjal, szakállal. Billentyűs. Valami nagynevű angol együttesben is zenélt. Na, az tudott zenélni, értett hozzá! Vele jó volt együtt játszani! 
Tűvé tettem az agyamat, kire gondolhat. Egyetlen név jutott csak az eszembe. 
– Nem mondod, hogy a te a Deep Purple-ös Jon Lord-dal zenéltél? 
– Na, az az, ő volt az! Köszi! Na, mondom, ő tud zenélni, ért is a zenéhez! Nem kutyaütő. 

Szóval ennek a nemkutyaütő Jon Lordnak a félkomolyzenei kompozícióit hallgatom. Nem filmzenésen klasszikusos. A Deep Purple első komolyzenei próbálkozását mindannyiszor végigunatkoztam. De ezekben a mostani kompozíciókban a hangszerek nem csupán egymás mellett, hanem integránsan együtt szólnak. Figyeld csak ez a koncertet például!

*

Próbálom elkerülni, hogy politizálással ne határolódjak el azoktól, akik a blogomat netán olvassák, de magam is megdöbbenek, hogy a mostani miniszterelnök milyen szélsőséges ellenérzéseket vált ki belőlem. A rendszerváltás óta volt már több, ugyancsak kérdéses figura a fő bársonyszékben, mert azért lássuk be, a pufajkás Horn Gyula, a szemkilövető Gyurcsány, a beszédképtelen Medgyessy se volt semmi. De ilyen viszolygást, a méltatlanság, a felkapaszkodott gőg, a kisebbségi érzésből fakadó agresszivitás, a bűzös proliság ilyen mélységeit egyik se produkálta. Soha nem gondoltam volna, hogy Horn Gyugyut vagy Fletót bármikor is, viszonyítva tiszteletre méltó úriembernek fogom tartani, de eljutottam ide. 

S fel nem foghatom, miféle lehetőséget látott a nép ebben az emberben. S van, aki még mindig azt mondja, hogy várjuk ki a végét, adjunk neki még időt. 

S csak nézem Orbán Viktor somolygós komorságát, megfontoltságát, s azon gondolkodom, a sok, szép lassan rájuk szakadó balhé szarát nem úgy akarta-e elmosni, hogy enged egy ilyen gyerekes, nevetséges, idegesítő paprikajancsit a kormányhoz jutni, hagyja rombolni, tombolni, s ezzel felértékeli mindazt, ami a Fidesz-kormányzásban jó, értékes és az ország szempontjából életmentő volt. S a Facbook-kormányzás hazugságéradata enyhíti, tompítja a Fidesz mocskainak a súlyát, és rámutat, hogy micsoda kaliberkülönbségek vannak az inneni és onnani kormányok, kormánytagok és értékrendbeli különbségek között. S mit jelent, ha egy ország függetlenségre törekszik, illetve ha idegen érdekek kiszolgálójává válik. Illetve, hogy mennyire volt realitás/gyülöletpolitika a Brüsszellel szembeni fenntartás. 

S közben a Mi Hazánk támogatottsága megkétszereződött. Mondjuk én ezt nem bánom. 

Miért van akkor tizennégy kötete a polcomon (illetve több, mert többkötetes művek is akadnak)? Egyrészt a remény miatt, hogy egyszer csak összeáll bennem az élet és a tudás, és ripsz-ropsz érteni kezdem, amit olvasok. Másrészt, nocsak, mégis maradt bennem valami az egykori kultúrsznobból, intellektuális pozörből. Pedig azt hittem, túl vagyok rajta teljesen. Igaz, ha valaki belép hozzánk, arra még nem gondoltam, hogy Hamvast, Várkonyit és hasonlókat toljak azonnal látványként az arcába. Talán aki a nappalinkba lép, annak a Dűne-sorozat veri ki a szemét. 

Amikor hirtelen rákattanok, ez újra és újra megtörténik, rá-rákeresek, hogy ki, mi tudná megnyitni előttem Hamvas mondanivalóját? Nos, így leltem rá a könyvtárban erre a kötetre is. Többet is kézbe vettem, de mennyiségre, tördelés szerint ez tűnt kezdéshez a legfogyaszthatóbbnak. 

Nem tudom, a többi milyen, de ez nagyjából azt hozta, amire számítottam. Kevesebbet is, meg többet is. 

  Weiner Sennyei Tibor  

[a továbbiakban WST; Moha megjegyzése] (Eger, 1981. május 10. –) József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító, szerkesztő és utazó. Több verses-, esszé-, novelláskötet, kisregény és dráma szerzője. Békássy Ferenc írásainak egybegyűjtője és életrajzának írója. A DRÓT főszerkesztője, ahol rendszeresen publikál közéleti, művészeti és irodalmi tárgyú cikkeket, ugyanott videó-blogot vezet. Előadásokat tart irodalomról, költészetről, kertészetről, méhészetről, különös tekintettel Hamvas Béláról, Weöres Sándorról, a Kertmagyarország-eszméről és a 'méhészet művészetéről'. Utóbbiról saját esszé-rovatot ír a Méhészet szakfolyóiratban. Az írás mellett kertészkedik, méhészkedik, kerékpározik és sokat sétál. Szentendrén él. – mondja szerzőnkről a Wikipedia. 

Ebből a kötetből kiderül, hogy nem csupán érdeklik Hamvas írásai, hanem több mint alaposan elmerült az életében, az életének a részleteiben is. Olyannyira, hogy képes volt Hamvas nyomán az Adriára is elmenni, hogy jobban megérthesse őt. 

  Amiről WST könyve nem szól  

Egyvalamit leszögezek: WST sem összegez, nem mondja el, en bloc miről szólnak Hamvas Béla írásai. (Akármennyire nagyon szerettem volna.) Mi több, még csak be sem sorolja őt sehova. Nem mondja vallásosnak, nem mondja ezoterikusnak. Nem mondja filozófusnak sem.De még spiritualistának sem. Talán, leginkább filológusnak igen. De ez is csak egy vaskos talán.

Hamvas Bélának nincsen jelzője. Erről-arról az íróról el lehet mondani, hogy ennek-annak az írója, költője, ezt vagy azt képviseli, akár -izmusba is besorolható. Hamvasról leginkább csak annyit, nagy óvatosan, hogy a hiteles életről ír. Jelentsen ez bármit. 

Nincsen szó részletes életrajzról sem. Bár átabotában benne van Hamvas Béla élete is az esszék sorai között. 

  Amiről WST könyve szól  

S akkor mit tudunk meg? Elsősorban azt, hogy a kötet nem úgy született, hogy WST egy szép, derűs napon leült a szentendrei kertjében (egy időben Hamvas is Szentendrén élt, jobbára kertészkedett), ott a fejére hullott egy dió, és kikoppintotta a gondolatot, hogy közelebb kellene a kisérdeműhöz hozni ezt a Hamvas Bélát, uccu neki szerkesszünk gyorsan egy vázlatot, és építsük fel aszerint WST Hamvas Béla-könyvét. Nem, szó sincs erről. A kötetben helyet kapott fejezetek mindegyike vagy előadás anyaga, vagy valahol, valamikor megjelent cikk. 

Tény, az összes szigorúan Hamvasról szól, s Hamvas élete egy-egy kiemelt szakaszának, nézet-morzsáinak, a róla terjedő legendák, mendemondák, anekdoták, pletykák, téves nézeteknek a bemutatása, helyre tevése, összefüggésekbe helyezése. 

Ezekről van szó a könyvben: 

Van egy csomó csudaérdekes fejezetcím. Meg van néhány elsőre érdektelen is. De az érdekes a több. S az is kiderül már a fejezetcímekből, hogy szó sincsen semmiféle rendezésről, rendszerezésről, összefoglalásról. Életrajzról sem. (Ezt mondjuk nem is bántam.) Monográfiáról pláne nem. 

  Mi Hamvas Béla írásainak a fő üzenete?  

WST végre mond valamit, amit máshol nem találtam meg. Hamvasra hivatkozva, aki azt állította, hogy a költészetet nem csak írni, élni is kell, az egész Hamvas életmű lényege, hogy Hamvas élte, amit írt. Vagyis az élete volt a főműve. 

S azt is mondja WST, hogy nem csupán hinni, hanem tudni is kell. S bár nem volt szinkretista, meggyőződése volt, hogy az emberiségnek van egy közös őshagyománya, nevezhetjük akár Édennek is, van egy ősi, közös tudás, s ahhoz kell visszatalálnunk. Mindenki, egyénenként. S a változás soha nem társadalmakkal, embercsoportokkal kezdődik, történik, hanem mindig és mindig egyénekkel. S hogy kivétel nélkül mindenki a sötétség hordozója, tehát elsősorban mindent önmagunkra kell vonatkoztatnunk. 

Végre valami kapaszkodó! Köszönöm, WST! 

  Mindenki változik  

WST többször hangsúlyozza, hogy az évek múlásával minden és mindenki változik. Hamvas is változott, Hamvas nézetei is változtak. Mi több, még egy-egy írásán belül is vannak ellentmondások. Hol látszólagosak, hol valósak. S hogy a változás, ha fejlődés eredménye, akkor miért lenne baj? 

Ha arra gondolok, hogy kamaszként mi minden ellen lázadtam csendes, belső forradalmakkal, rendszer, Isten, hagyomány, tisztelet, hatalom, akkor teljesen egyetértek a fenti bekezdésemmel. 

Különösen ha arra gondolok, hogy a fene nagy lázadás után majd' húsz évig jártam keresztény közösségbe, és végeztem aktív, mindenféle szolgálatot, Biblia-köröket tartottam éveken át, folyóirat-szerkesztő voltam, könyveket írtam, Isten-tisztelet, előadásokat tartottam, vénje voltam egy helyi gyülekezetnek, stb. S ma már mindebből csak az emlék van meg. 

Aztán szavaztam az SZDSZ-re is, amikor először szavazni lehetett. Ami voksot ezerrel megbántam. Aztán fanyalogtam az MDF felett, miközben 168 órá-t és Hócipő-t olvastam, hogy aztán Kapu-t olvassak. 

Még feleséget is képes voltam „cserélni”, és Egek, micsoda áldás lett belőle. Pedig szent meggyőződésem volt, hogy az elsőt Istentől kaptam. A kőkemény hitbeli meggyőződésemből éppen az ebből a gondolatból fakadó kognitív disszonancia billentett ki. Mármint ha meg voltam győződve az ex Istentől-kapottságán, akkor miért nem voltunk együtt boldogok, miért voltam képtelen úgy nézni, gondolni rá, ahogyan azt Szerelmetesfeleségtársammal teszem (akit persze a válás környékén még nem ismertem: csak fél évvel később). 

Egyébként lelni véltem feloldásokat, magyarázatokat, de a bizonytalanságomat Isten akaratával kapcsolatban soha nem nyertem vissza. 

Szóval változás: ha minden és mindenki változik, éppen Hamvas ne változott volna? De WST azt állítja, az életmű, minden belső ellentmondásával egyetemben következetes és koherens. 

Meg azt is állítja, hogy csak a teljes életmű ismeretében lehet és szabad Hamvasról véleményt mondani. A teljes életmű, ha egyáltalán hozzá lehet férni, eddig harminchárom cím, de ha jól számolom, harminckilenc kötet és még nem teljes a kiadás.

WST azt is mondja, hogy újra és újra el kell olvasni, hogy megérjen bennünk a mondanivaló. [Szkeptikusan:] Aham!

  Nem tudtam kiverni a fekemből a kérdést: „Hogyan...?”  

Mármint hogyan volt képes Hamvas Béla összeszedni mindazt a műveltséget, információ-hegységeket az ő történelmi korában, internet nélkül, részt az ateista kommunizmus alatt, a létező szocializmusban élve, amelynek végóráiban, '88-ban majdnem megfenyítettek a seregben, mert volt nálam egy Lukács evangéliuma? 

Ez a kérdés már Szerb Antal világirodalom-történetének többszöri olvasgatása közben is felmerült bennem. De Hamvas olyan dolgokra hivatkozik, olyanokat fordít, ajánl, olyanokról értekezik, amiket még manapság sem egyszerű be-és/vagy megszerezni. (Még az ő könyveinek némelyikét sem egyszerű/olcsó becserkészni.)

S nem csupán azt nem értem, honnan veszi a filológiai ismereteket, de azt végképp fel nem foghatom, miképpen mer végletes kijelentéseket tenni olyan dolgokról, amikről fogalma sem lehet. Minden bizonnyal kőzápor zuhog majd rám a hasonlatért, de ugyanez a bajom nagyon sok, ősmagyarságban gondolkodó íróval is, leginkább Badiny Jós Ferenccel: kijelenti azt, amit csak hihet, következtethet, vélhet. 

Szóval csöppet előrébb vagyok Hamvas Bélával. 

Meg hátrébb: WST elmeséli, milyen hatása lehet annak, ha valaki Hamvast olvas: egy matematikus elolvasta a Scientia Sacra-t, majd ellopott egy autót, lement a tengerhez, és napokig ott bolyongott, fürdés nélkül, egyazon ruhában, a barátai találtak rá, de nem volt teljesen magánál. Sajnos WST nem kommentálja a történetet, az értelmezés a kezemben van: akarok én öntudatlan, bűzös tolvajjá lenni? 

Vélem, hogy WST az esetet az értelmezések másik oldala miatt írta le. Csak éppen azt nem fejtette ki, mi a másik oldal... :-)

  Egy jó kis dokumentumfilm Hamvas Béláról  

8/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

2026 szeptemberének második hete. Munkakört cseréltünk a kollégámmal, most nem lakókat szállítok, hanem futárkodom. Ad hoc jellegűbb, de mégis lazább meló. Eleve nem kell annyira korán kelni, és nem kell blokkolva beérni az indulásokra, hiszen az esetek döntő többségében csak magamhoz vagyok kötve. De azért még így is voltak érdekesen sikerült napok. 

 A héten megint nem jutottam el unokázni, de most Lili és az édesapja betegsége miatt. Dani meg megint fogzik, ő sem volt a top-on. 

*

Az agyunk, Szerelmetesfeleségtársamé és az enyém egyre a gyulai Kalóztanya körül jár. A fantasztikusságán, a nagyságán, az életkorunkon, a még meglevő energiáink mennyiségén, az irdatlan mennyiségű pénzen, amit bele kellene feccölni.

– Arra gondoltam, azt mondtad, szerettél, gyerekekkel foglalkozni. A kis házban lehetne tematikus gyerekfoglalkozásokat tartani. A Zsombor-meséid lehetne a téma. S lehetne akkor árulni is a könyvet. Kialakítani a foglalkozások menetét, a teret...
Két nap múlva: 
– Képzeld, megismertem tegnap egy csajszit. Író. Gyerekkönyveket ír. Arra gondolt, kialakít valami tematikát a könyveiből gyerekfoglalkozásokhoz. Ahol aztán árulni is tudja a könyveit, a gyerekek így már tudják mihez, valamihez kötni. 
– Nem mondod komolyan! Innen vetted a kalóztanyai foglalkozások ötletét? 
– Akkor még nem ismertem ezt az írócsajt...
Most mondd, nem okos és találékony az én okos kedvesM? 

*

Amikor SzFT messze távol van, mindig hívővé leszek. Tegnap Érdre ment, hogy onnan Szegedre menjen egy másik vállalkozóval. S még csak nem is SzFT vezetett. 

Nem imádkozom mindennap. Vagyis nem feltétlenül úgy, ahogyan imádkozni kell. Általában csak permanens hála van bennem az élet miatt. A sajátom miatt is, SzFT-é miatt is, a gyerekeinké miatt is, meg úgy általában. Hogy kék az ég, zöld a fű, süt a Nap, beborult és így tovább... 

De amikor SzFT autóba ül, és megy szerte kis hazánkban, soha nem fér be az a bizonyos zabszem. 
– Ilyen szarul vezetek, Morzsám? – kérdezte SzFT, amikor elmondtam ezt neki. Nem mosolygott, nem évődött, véresen komoly volt. Ebből levettem, hogy tökéletesen félreértett. 
– KedvesM, hányszor kell téged dicsérni, hogy egyszer eljusson és elfogadd? Nem te vezetsz szarul. De bármilyen jól is vezetsz, jöhet szembe veled egy idióta. Van belőle számtalan. 

Szóval tegnap Érd–Szeged–Érd–Kaszásdűlő. Szegedről visszafelé már sötétben. De hála Istennek, és ez nem szófordulat, épen, egyben hazaért. 

   A TELJES VÁLTOZATOK TELJESSÉGE  

TELJES VÁLTOZAT mondja a borító. A teljes változat Bradbury életében, alapvetően 1950-ben, majd írói szándékai szerint 1963-ban jelent meg. E két kiadás közötti különbség, hogy az utóbbiba bekerült A vadon és A tűzgömbök című novella. 

Bradbury soha nem jelentette ki, hogy na, ez itt a változtathatatlan, egyszer s mindenkorra végleges Marsbéli krónikák, még évekkel később is reszelgetett a szövegen, de alapvetően a '63-as lett „A” Marsbéli krónikák. 

Ennek a mostani magyar kötetnek az alapja, ahogy a kolofon jelzi, nem a '63-as összeállítás, hanem a '97-ben, tehát még Bradbury életében kiadott Complett Edition. 

Ezt követően, 2009-ben volt még angolul egy Teljes kiadás: a Subterranean Press és a brit PS Publishing közösen adta ki. Vagyis ez a kötet is Bradbury életében, tudtával és az ő előszavával jelent meg. Az előszón kívül a novellák filmváltozatának a forgatókönyvei szerepelnek még a kötetben, illetve néhány esszé Bradbury Marsbéli-jeiről. 

Tudsz követni? 

A kezemben tartott Agave kiadás azzal büszkélkedik a fülszövegben, hogy ebben a teljes kiadásban ott van Bradbury összes Marsos novellája. Ez valós állítás. Azokból a novellákból, amelyek nem tartoztak a végleges Marsbéli-ciklushoz, jó néhány megjelent már magyarul a Bradbury novelláit megjelentető Agave-s sorozatban. Néhány pedig valóban ebben a kötetben lát először napvilágot. Mármint magyarul. 

A végső számadás tehát így néz az innen-onnan összesepert Marsbélis novel·lákkal kapcsolatban magyarul: 

Az Agave-kötetben a klasszikus Marsbéli krónikák után ez a 21 történet szerepel. A tartalomjegyzék szerinti sorrendben ezekről van szó: 

A Marsos-képeket a ChatGPT készítette.

A BLOGBEJEGYZÉSEK TELJESSEGE 

A magyarul megjelent Marsbéli krónikák-ról már írtam ezen a blogon.

Tűnődtem, mit tegyek a már megjelent szöveggel? Csak utaljak rá egy linkben, idézzek belőle ezt-azt vagy másoljam ide teljes terjedelmében. Mert ugye ennek a mostani kiadásnak a fele megegyezik azoknak a kiadásoknak a tartalmával, amiket eddig olvastam. 

Végül az utóbbi mellett döntöttem. Mármint az utóbbi, az előző blogszöveget érintő megoldás mellett: idézem az egészet cakkumpakk. S akkor ez lesz Mohabácsi TELJES BLOGSZÖVEGE a „Marsbéli krónikák”-ról. A döntésemnek prózai oka van: remélni sem merem, így feltételezni sem, hogy lenne bárki is, aki minden bejegyzésemet olvassa, és még emlékszik is rá. Amikor még én se emlékszem rájuk... :-D 

Innentől a következő alcímig tehát lopom a szöveget bölcs önmagamtól. 

*

Ray Bradbury ma már fogalom. A Marsbéli krónikák, Ray Bradbury-től, szintén az.

Szerelmem úgy kezdődött Bradbury-vel és a Marsbéli -vel, hogy valamikor a ’80-as évek elején megjelent egy egyenborítós kislemez (tudjátok, bakelit, kb. 20 cm átmérő, egy oldalon egy szám) a Rockhullám sorozatban. Az egyik oldalán a Hit együttes A vén csavargó halála című száma volt. Azt a Hajógyári szigeten hallottam egy koncerten. Jó szám.

A kislemez másik oldalán egy számomra ismeretlen banda nyomott egy instrumentális számot. A szám címe megegyezett az együttes nevével, ami viszont megegyezett egy lengyel sci-fi író egyik regényének a címével (amiről akkor még csak annyit tudtam, hogy ennek Stanislaw Lem-nek van egy Solaris című könyve.) Sercegősre hallgattam a Solaris Solaris -át*, és egy tabáni koncerten meglepődve konstatáltam, hogy a Solaris együttes lejátszotta a színpadról az LGT-t. A mai napig mindkettő kedvenc együttesem. No, és aztán a Solaris megjelentetett egy nagylemezt, Marsbéli krónikák címmel. Maga a tökély!** 

Bradbury könyve csak jóval később került a kezembe. Meglepő fordulattal, ha jól emlékszem, Apu polcán találtam rá, abban a régi, kemény táblás, narancssárga borítós kiadásban.

Akkor csalódást okozott. Pörgősebb sci-fi-re gondoltam. Mert Bradbury nem pörög. Bradbury nem űroperákat ír. Ahogy mondtam már: Bradbury nem sci-fi író. Bradbury író, aki a sci-fi műfaját is használja. Jó, főleg azt. S Bradbury egy csodálatos tollú író, gyönyörű képeket, metaforákat, leírásokat használ, a témái érzékenyek és finomak. 

De tizenévesen erre még egyáltalán nem voltam nyitott.

Sokkal később, túl egy keresztény felindulásból elkövetett, harakiri értékű, világnézeti indíttatású önkönyvtár szelekciónak a Marsbéli is áldozatul esett. Hamar beláttam, hogy a hitbuzgalom elhamarkodott cselekedetekre késztetheti az embert.

Évek teltével, bűnbánón és kétségbeesett keresgéléssel újra beszerezve, újraolvasva már egészen másképpen hatott a novellafüzér. Ez a birtokomba került kiadás az Európa Zsebkönyvek vaskos kötete volt, a leszálló rakétával, zöldeskék borítóval és több egyéb novellával. A felesleges megválás keltette lelkifurdalástól motiváltan gyorsan újra is olvastam. 

No, ekkor már ütött, amit olvastam!

Most [értsd: az első bejegyzés megírásának az idején, kb. 2010 körül] azért került újra a kezembe a kötet, mert megnéztük Szerelmetesfeleségtársammal a nyolcvanas években készült, Rock Hudson-ös, háromrészes filmfeldolgozását. Sokkal rosszabbra számítottam. Hogy mennyire sikerült a sorozat azt az mutatja meg legjobban,  a sci-fi iránt olvasnivaló formájában tökéletesen közömbös Szerelmetesfeleségtársam ezt találta mondani: 
– Arra nagyon jó, hogy kedvet csináljon a könyv elolvasásához! 
És ez nem semmi mondat. S még hozzátette: 
– Bradbury, ha ilyen a könyv is, nem is annyira sci-fit ír, hanem filozófiát. 
Én inkább azt mondnám: költészetet. 

A filmet nézve többször bizonytalan voltam, vajon hogyan is volt mindez az eredetiben. Leemeltem a polcról  a narancssárga, szövetborítóshoz és a Európa Zsebkönyveshez képest sovánka Agave-s kiadást (ebben kizárólag a novellafüzér kapott helyet), és újra elolvastam. 

Bradbury két civilizáció kipusztulásán keresztül dicséri az életet. Az emberek akaratlanul kiirtják a marslakókat (a' la H. G. Wells), akik itt egy nem technológián, hanem filozófián alapuló, de roppant magas rangú civilizációt építenek ki. 

A marslakók és a földiek között valami különös, törékeny kapcsolat szövődik. Nem konfliktusmentes, mert a marsbéliek kezdetben félnek az embertől, ezért védekeznek. Aztán már csak magányosak, és szeretet koldulnak. Aztán kihalnak. Ahogy az ember is eltűnnek a Marsról, csak mutatóba marad itt-ott egy-egy magányos lélek.

A könyv nem egy egybefüggő történet, hanem egy lazán, mégis szervesen egymásba kapcsolódó novellafüzér. A filmmel ellentétben nincsen központi alakja. Illetve, ha főhősnek nevezhető, akkor a Mars  és az emberek-marslakók kapcsolata a „főszereplő”.

A történetek rövid impressziók, ütősek, szépek, líraiak. Mondom, arról szólnak, hogy élni kell, élni szép, és élni csak kölcsönösen egymásra utalva lehet és érdemes. 

Az ember végül nem meghódítja a Marsot, hanem menekül a Földről, szinte könyörög a Marsnak, hogy fogadja be őt. Braburynek nincsen jó véleménye az emberről: azt mondja, amit meghódít azt jobbára elpusztítja, felemészti. Mert szeretni csak alázattal lehet.

Így lehet végső kicsengés, hogy amikor az apa elviszi kirándulni a feleségét és a gyerekeit, hogy mindenképpen és feltétlenül mutat nekik marslakókat. Meg is teszi: a víztükörre mutat, ahol megjelenik a családja tükörképe.
– Itt vannak a marslakók!

Bármerről nézem, Ray Bradbury az egyik kedvenc íróm.

*

Ebből az értékelésből van, ami kimaradt. Például az, hogy Bradbury a hidegháború idején írta a novelláit. A marsi emberi kolóniák megjelenését a földi háború lehetősége pörgeti fel. Aki teheti, menekül a háború elől. Hogy aztán, amikor valóban elindulnak az atomtöltetek, a bőröndárus készlete pillanatok alatt semmivé legyen, s aki ember a bolygón marad, az csak azért maradt, mert lemaradt a rakétákról. 

Aztán kimaradt az is, hogy az egyik legfájdalmasabb novella arról szól, hogy egy nem megfelelő másik ember rosszabb lehet mint a magány: a kiürült városban megcsörren egy telefon. A férfi kétségbeesetten keresi, hol csöröghet. Megtalálja: egynői hang, NŐI HANG szól bele. De mielőtt megbeszélhetnék, pontosan ki hol van, a vonal megszakad. A férfi a félbeszakad beszélgetést visszajátssza magában, és kitörpöli, hol lehet a nő. Végül megtalálják egymást: a nő egy csúnya, kövér, ostoba, elhanyagolt zabagép, aki meg van arról győződve, hogy bármit megtehet, mert ebben a szituációban úgyis kelleni fog a férfinak. Téved. S aztán a férfi soha többet el nem vesz csörgő telefont. 

Kimaradt az értékelésből, hogy szól novella a rasszizmus ellen is. Megható, szép novella. Ebben a fehér faj egyik képviselője a rasszista, de nagyon: pitiáner apróságra hivatkozva akarja megakadályozni, hogy egy a hatáskörébe tartozó feketék elhagyhassák a bolygót. Mert a feketék együtt akarnak útra kelni. De rasszistánk szemétségét a többi fehér belátása megakadályozza. Bradbury egyébként igazságos: a kötet második felében van ellentétpárja a novellának: egy fehér, FEHÉR férfi érkezik a feketék marsi kolóniájába. A fekete családfő fegyverrel, kötéllel készül, felhergeli a várost: fehérre festik a buszok hátsó üléseit, kötelet vonnak ki a színházban, készülnek a fehér, a fehérek érkezésére. Jelezve, hogy a Black Lives Matter típusú rasszizmus egyazon ocsmányság mint a fehér rasszizmus. Ahogyan az előző novella fehér embere, úgy ennek a novellának a lincselésre készülő fekete rasszistája is csúfosan megszégyenül. 

S idéztem Bradbury egyik legremekebb gondolatát sem. 

A kapitány bólintott.

– Meséljen valamit erről a civilizációról – mondta, és a hegyi városok felé intett.

– Tudtak a természetben élni, és a természettel élni. Nem arra törekedtek, hogy emberek legyenek, és ne maradjon bennük semmi az állatból. Mi elkövettük ezt a hibát, amikor Darwin megjelent. Keblünkre öleltük őt is. Huxleyt is, Freudot is boldog mosollyal. Azután felfedeztük, hogy Darwin és a vallásaink nem férnek össze. Legalábbis azt hittük, hogy nem férnek össze. Ostobák voltunk. Megpróbáltuk odébbtaszigálni Darwint, Huxleyt és Freudot. Nem nagyon mozdultak. Akkor mi, idióták, megpróbáltuk lerombolni a vallást. Ez meglehetősen sikerült. Elvesztettük hitünket, és azon tűnődtünk, hogy mire való az élet. Ha a művészet nem több, mint a vágy zátonyra futott tükröződése, ha a vallás nem egyéb, mint önámítás, mire jó az élet? A hit mindig válaszolt minden kérdésre. De Darwinnal és Freuddal az egészet kiöntöttük a kanálisba. Elveszett emberek voltunk és vagyunk.

– És ezek a Mars-lakók megtalálták magukat? – kérdezte a kapitány.

– Igen. Tudták, hogyan egyesítsék a tudományt és a vallást, hogy a kettő váll váll mellett dolgozzék, és egyik se tagadja, hanem gazdagítsa a másikat. 

– Ez eszményinek hangzik. 

– Az volt. Szeretném megmutatni magának, hogyan csinálták a Mars–lakók. 

– Várnak az embereim. 

– Fél óra az egész. Szóljon nekik, kapitány úr. A kapitány tétovázott, azután felemelkedett, és parancsot adott a dombról.

Spender elvezette egy kis marsbeli faluba, amely hűs, tökéletes márványból épült. Nagyméretű frízek gyönyörű állatokat fehér lábú macskaféléket és sárga lábú napszimbólumokat ábrázoltak, bikaszerű állatszobrok, férfiak és nők, és hatalmas, kecses kutyák szobrai álltak ott.

– Tessék a válasz, kapitány!

– Nem látom.

– A Mars-lakók az állatok körében fedezték fel az élet titkát. Az állat nem kérdi az élet értelmét. Él. Magáért az életért. Élvezi és gyönyörűségesnek találja az életet. Nézze a szobrokat, az állatszimbólumokat.

– Pogány dolog.

– Ellenkezőleg, ezek Istennek szimbólumai, az élet szimbólumai. Az ember túlságosan emberi lett és túl kevéssé állati a Marson is. És a marsbeliek rájöttek, hogy fennmaradásuk érdekében nem szabad megkérdezniük többé, hogy miért élnek. Az élet válasz önmagára. Az élet újabb élet létrehozása, és olyan szép élet élése, amilyen csak lehetséges. A Mars–lakók rájöttek, hogy azt a kérdést: „Miért is élünk egyáltalán?” mindig háború és reménytelenség idején tették fel, amikor erre úgysem lehetett válaszolni. És amint a civilizáció kitisztult és megnyugodott, és a háborúk megszűntek, a kérdés, más módon, megint értelmetlenné vált. Az élet jó volt, és nem volt szüksége bizonyítékokra.

– Úgy hangzik, mintha a Mars-lakók teljesen naivak lettek volna.

– Csak amikor érdemes volt naivnak lenni. Felhagytak azzal, hogy mindent leromboljanak, mindent megalázzanak. Elegyítették a vallást, a művészetet és a tudományt, mert végül a tudomány sem más, mint egy csoda vizsgálata, amelyet sohasem tudunk megmagyarázni, és a művészet is ennek a csodának a tolmácsolása. Sohasem engedték meg, hogy a tudomány összezúzza az esztétikusat és szépet. Az egész csak fokozatok kérdése. A földi ember így gondolkozik: „Ezen a képen szín tulajdonképpen nincs. A tudós bebizonyítja, hogy a szín csak az anyag molekuláinak bizonyos rendje, amely így és így veri vissza a fényt. Ezért a szín nem valódi tulajdonsága annak, amit látok.” A Mars-lakó sokkal eszesebb, és ezt mondja: „Gyönyörű ez a kép. Ihletett ember kezének és lelkének szülötte. Eszméit és színeit az életből vette. Igazán jó.” Hallgattak. A délutáni napfényben üldögélve a kapitány kíváncsian nézett körül a csendes, hűvös városkában.

– Szívesen ülnék itt – mondta.

– Megteheti, ha akarja.

2001, június. „S ragyog még a holdsugár”

   AZ ITT-OTT MEGJELENT, ÖSSZESEPERT MARSBÉLI-NOVELLÁK   

Miután a memóriám mint a szita, ha elém tennék bármelyiket, hogy nesze, egy Marsbéli novella, simán elhinném, hogy autentikus része az eredeti ciklusnak, és fel sem merülne bennem, hogy csak kvázi pillanatszülte, lokális protokiegészítése. 

Ezzel együtt ahogyan az eredeti ciklusban semmi sem volt, amin fennakadtam volna, amit ne tudtam volna szerves résznek tekinteni, úgy ebben a részben több minden is akadt. De ez persze érthető. Az eredeti ciklus novellái szervesen egymásra épülnek, úgy viszik előre a Mars történetét. Vagyis van időrend az egyes mozaikdarabok között.

Az összesepert novellákat sem ördöngösség elhelyezni a marsi időrendben, de azért néha voltak bennem zavarok, tétovázások, bizonytalanságok, elakadások. Tény, ami tény, tudok nagyvonalú lenni: olyan simán átléptem a kronológián mint a pinty. Már csak azért is, mert voltaképpen majdnem mindegy a mi miután következés, ha a keret meg van. Az pedig meg van. 

Két novella volt, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni, amit sehol sem tudtam megfogni. Bradbury számára Edgar Allan Poe, úgy tűnik, fontos író volt. Illetve tudható, hogy maga is írt thriller, horror történeteket: Gonosz lélek közeleg, Októberi vidék, Holdkórosok temetője. Szerintem ezek a történetei nem olyan jók mint a sci-fijei, de ezen sommás megállapításomban benne van, hogy alapvetően nem szeretem a horrort. 

Az egyik novella az amerikai horror-klasszikusokat kelti életre, Poe-t, Lovecraft-ot, Bierce-t. A másik arról szól, hogy egy fazon újraépíti Poe Usher-házát, és a hivatal emberével, aki a bontási rendelettel jön, mert a horror tiltott dolog, végig játssza Poe Egy hordó amontillado című híres novelláját. Tudod, amikor egy pasi leitat és befalaz egy másikat. Ennek a két írásnak nem igazán találtam a helyét a marsi-folyamban. Az első tulajdonképpen a könyvégetős Fahrenheit 451 párja, a másik a műveletlen kultúraellenességet figurázza ki. De nem csupán az volt a bajom, hogy nem tudtam őket beilleszteni a Mars történetek sorába, hanem főleg az, hogy egyik sem érintett meg. Legyen ez az én bajom. S hangsúlyozom, messze ez a kettő volt a kivétel! Nagyon messzire!

Mindenesetre a magam részéről felettébb díjaztam, hogy van, hogy létezhet ez a kötet és én meg olvashatom, mert ettől de jó nekem! 

10/10

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!

No, akkor voltunk tegnap Gyulán, háznézőben. A gyulai házigazda párosunk, Mirtill és Tibi végig ott voltak, jöttek velünk ingatlannézőben, és a végén ők köszönték meg, hogy ránk pocsékolhatták a komplett délelőttjüket meg még egy kicsit.

Négy kecót néztünk meg.

Az első egy pesti lakásra cserelehetőséges ház volt. Anyagilag abból jöttünk volna a legjobban. Két szoba, nappali, olyan hetven körüli alapterülettel. De villanyvezetéket cserélni kellene, meg a fürdőt szétverni és újraépíteni. Az utca viszonylag szűk, csendes, a kert meg viszonylag nagy, hatszáz négyzetméteres.. Van benne fantázia, de nem dobbant rá a szívem.

A második egy felújított kecó lett volna, két vécé, padlófűtés, három értelmezhető nagyságú szoba, amerikai konyhás nappali, de egy amorf alakú, szerintem belakhatatlan amerikai konyhás nappalival. Konyhabútort majd a vevő veszi. Padlás nincs. A kert elég kicsi, csak egy autóbeálló van, földes terület alig, éppen elfér egy ellenáramoltató medence, de még egy kerti tároló is alig a bringáknak és a szerszámoknak. A terasz nyugati fekvésű, vagyis délután telibe süti a Nap, és még le kell burkolni, illetve árnyékoló is kell. A kocsibeállót is burkolni kell.

A harmadik egy 120 négyzetméteres, polgári ház volt. Két böszme nagy szoba, egy értelmezhetetlen nappali vagy inkább átjáró, viszonylag nagy konyha + étkező, egy kamra, ahonnan egy tök titokzatos helyiség nyílik: alapvetően ha belépsz, visszalépsz száz évet, fa vasvilla a falon, földes padló, innen nyílik a padlásfeljáró. Valami hihetetlen hangulata van. Rohad nagy padlás, a ház egészével megegyező méretben. Meg még egy beépített veranda. Viszont a kert nagyon kicsi. De ezt úgy értsd, hogy nagyon kicsi. Ráadásul van egy nagyobb garázs, de olyan emelkedő van a garázs és az utca között, hogy konstatáltuk: Füstinek, a kis Yarisunk az orrát minden alkalommal rommá vernénk a ki-be álldogállással: olyan alacsony, hogy megcsókolja az összes fekvőrendőrt.

Na, és a negyedik ház... Egyből szerelem. Magamban Kalóztanyának hívom. Csak kurva drága nekünk. De Szerelmetesfeleségtársam most birkózik az MI-vel, hogyan kellene mit tenni, hogy jól jöjjünk ki belőle. A ház maga nem nagy durranás. Egy kockaház, kicsit fura belső terekkel, három szobával, egy cső konyhával, egy hangulatos ebédlővel. Na, de, ami ezen kívül van! Bakker! Egy rohadt nagy terasz, ami ALATT van az udvar. Baloldalt egy 32 nm-es épület: gyakorlatilag lakható, palackos gáz, fürdő, vécé, berendezve. Ha jobbra nézel, akkor ott egy másik épület, ez is vagy huszonöt nm. Felette egy kis napozó terasz, a teraszon egy kis házikó. Most limlomos, de egyből az jutott az eszembe la, mondtam is SzFT-nek, hogy, ez az unokáim kalózlakja. Csak be kell rendezni annak. Most lomtár.  A műhely mellett ki lehet menni az Élővíz-csatornához, ami átfolyik Gyulán. Nem fürödhető, de vízi járművekkel simán használható. A kerítésen kívül van egy tároló helyiségecske. Ez a süllyesztett udvar olyan kis mediterrán jellegű, hogy ha egy este bekoptat Jack Sparrow, hogy adjak már neki egy whiskyt, nem azt kérdezem, hogy került ide, hanem azt, hány jéggel kéri? Van egy viszonylag nagy pince is, azt mocsokul rendbe kell tenni, de van. Itt konkrétan láttam magunkat a fiammal, Gerivel, ahogy a nyári kánikulában egy faasztal mellett borozunk és könnyesre röhögjük magunkat. 

Küldtem fotókat a gyerekeimnek, ők is azt mondták, ejha! 

Ha nem is lesz meg ez a ház, ezer buktatós, melós, nem nyugdíjasoknak való lak, de tanulsága máris volt a tegnapi napnak: hazafelé úton bukott ki belőlem: otthont bármiből tudunk csinálni, de nekünk meg kellene találni az otthonunkat, amit a magunk képére formálhatunk. Óriási a különbség! Ahogyan a megboldogult Szigeti Jenő mondta a házassággal kapcsolatban: nem azt a nőt kell elvenni feleségül, akivel együtt tudsz élni, hanem azt, aki nélkül nem tudsz élni. 

Hát így.