Írta:
Gian Luigi Bonelli
Rajzolta:
Aurelio Galleppini
Bonyolódik a helyzet, de ezzel, mi olvasók csak egyre jobban járunk!
Az történt ugyanis, hogy a Sergio Bonelli Editore kiadónak akadt még egy hazai képviselője. C. S. A. Comics-nak hívják.
Amely ugyan jelenleg egy pályán focizik a Frike Comics-szal, de mégis csak külön neve van. Ugyan fogalmam sincsen, valóban teljesen külön csapatról van-e szó, vagy csak cégcsoportos ilyen-olyanságról, de bevallom, annyira nem is foglalkoztat. Gyön a képregény, csak győzzem venni!
A megjelent Bonelli képregény-mennyiséget úgysem képes senki itthon behozni, s nem lenne az az olvasótábor, amelyiknek lenne fizetőképes kereslete, hogy mindet meg is vásárolja. Vagyis akárhány kiadó is van itthon, amelyik Bonellizik, az mindig csak válogatás marad.
S akkor most időutazunk, meglátjuk, milyen is volt a Tex kamaszkorában. Nem Tex, kamaszkorában, hanem a Tex kamaszkorában. Vagyis nem a revolverhős ranger, a nyomozó kamaszkorával foglalkozunk, hanem a róla szóló képregény megjelenésének a hajnalával.
A Tex első füzete 1948-ban jelent meg. Mára tehát élemedett korban van: hetvenöt éves.
*
Érdekes, ahogy öregszem, úgy tolódik kifelé az öregség kezdete is. Kamaszkoromban számolgattuk, hány évesek leszünk 2000-ben: az jött ki, hogy harmincnégy éves aggastyánok. Mostanság, így az ötvenes éveim derekán Dunai Tamás a héten sajnálatosan bekövetkezett halálakor kibukott belőlem, hogy: „de hiszen még csak hetvenhárom éves volt!” Pedig a hetvenhárom kétszer és kicsivel több mint a harminchárom. Ami viszont innen nézve nagyon fiatal. Harminc volt Szerelmetesfeleségtársam, amikor megismertem. Ha ma nézem a fotóit: kamasznő.
*
A tavaly, 2022 végén megjelent, vaskos, 334 oldalas kötet a Tex 1970-ben megjelent három számát foglalja magában. Vagyis a mostanság hetvenöt éves történet akkor még csak fiatal felnőtt volt, huszonkét éves.
A kiadvány mint olyan
A kötet mérete (számomra szerencsére, de van, aki imádja) lényegesen kisebb mint az eddig megjelent, három Tex köteté. Az általam olvasott első esetében kimorogtam magamat annak a méretezése miatt. A mai napig nem tudtam vele megbarátkozni, akármennyire is tetszett az éppen tegnap elolvasott első része, A könyörtelen.
Szóval ez a mostani méret nagyjából kezelhető, A4-es körül van. Válogatós vagyok, nekem ez sem ideális méret. De közelít.
Egyébként jól összetett, stabil kötésű könyvről van szó, puha borítóval.
Az oldalméret és a képek arányáról vitatkozom magammal, ugyanúgy, ahogyan az óriás Tex-ek esetében. Egyfelől jó, hogy viszonylag nagyok az egy oldalra eső rajzok, mert jól kivehetők, értelmezhetők, könnyebb elmerülni bennük. Ugyanakkor ahhoz, hogy a szemem rendesen és könnyedén fókuszálni, tudjon, átlássam a rajzot, majdnem nyújtott kézzel kell tartanom a kiadványt. De mondom, itt sokkal halkabb a magánvéleményem mint az előző Tex-eknél.
A borító összeszedett, informatív, minden a helyén van. Morgásnak, ahogy minden ezt megelőző esetben, most helye nincsen.
Történelmi háttér
A kötet egy történet tartalmaz, egybe rakva a három eredeti füzetet, amelyek eredetileg külön-külön jelentek meg az olasz eredeti sorozat 113–115. számában.
Már a borító adja, hogy a témája az észak-amerikai polgárháború. Vagyis az Amerikai Egyesült Államok egyetlen olyan öldöklése, amely a saját területén zajlott le. Hatszázhúszezer áldozattal.
A polgárháború oka a köztudatban és a legtöbb vele foglalkozó irodalomban, történeti műben ugyancsak leegyszerűsített: a szürke kabátos Dél, a Konföderáció akarta a rabszolgaságot, a felvilágosult, kék kabátos Észak, az unionisták viszont nem, ezért folyt a rengeteg vér. De mondom, ez roppant leegyszerűsítése annak, ami akkor és ott történt. Az északiak nem voltak kevésbé rasszisták mint a déliek, és a déliek mintegy tíz százaléka volt csupán rabszolgatartó. Ez máris nagyban árnyalja a képet.
Mivel azonban e képregény nem foglalkozik igazán sem az okokkal, sem a részletekkel, így én is csak egy cikkel utalnék a valós történtekre.
Ez a Tex is csak a szokásos közhelyet említi, ha egyáltalán: a rabszolgák helyzetét. A viszonya kettős a polgárháborúhoz. Egyfelől felemlegeti a rabszolgákat mint a háború kiváltó okát és a felszabadításuk célját. Nem véletlen, hogy bár Tex és a társa, „Damned” Dick Dayton bár alapvetően háborúellenes és gyűlöli, hogy amerikaiak ölnek amerikaiakat, azért iparkodik független maradni, mégis, amennyire beszáll a harcokba, azt az északiak oldalán teszi. Vagyis úgy függetlenek, hogy az északiak mellett, a déliek ellen harcolnak, az északiakat segítik, a délieket gyengítik. Hm...
Ez az ellentmondás már a történetük eleje felé szembeszökő: egy szegény északi felderítőt mentenek az általuk megvetett öldöklésben, s a mentés során az északi védelmében agyonlőnek minimum négy délit. (Annyira azért volt okos a szerző, hogy a déliek ez előtt lenyúlták Texék eladásra terelt csordáját, tehát már akkor nem szeretjük őket.) Szóval utáljuk a vérengzést, de azért egy északi életéért kioltjuk minimum négy déliét. Tex, aki nem öl, csak önvédelemből és kizárólag gazembereket. Itt a déliek nem támadták meg őket, ők léptek közbe az északi érdekében. Szóval teljes elköteleződéssel az északiak felé függetlenek a polgárháborúban. Ismét hm...
A történet
történet a történetben. Tex egy kocsmai verekedést megelőzően véletlenül összefut Dick-el, és a bunyó után mesélik el mindazt, ami a polgárháborúban történt velük. A kocsma a sztori kerete lesz.
Ahogy mondtam, a cselekmény azzal indul, hogy egy marhacsordát terelnek eladásra, Tex, Dick és egy harmadik társuk. Ez utóbbi már kezdetben is lelkes, hogy menni kellene harcolni. Ő a déliekre voksol. Osztozkodnak, el is válnak. Ezután jön Texék részének az elkommunizálása. Meg az északi időleges megmentése. Akinél van egy üzenet Grant tábornoknak. (Ő az északiak fő katonai agya volt 1965-ben előtte kapituláltak a Lee tábornok vezette déli csapatok Appomatoxnál.)
Itt se Tex, se Dick nem sokat morfondírozik: a teljes és tökéletes függetlenségbe és vérontás-ellenességbe öltözve azonnal viszik a katona üzenetét Grantnak, elősegítve az északiak győzelmét. Az a csúnya rabszolgaság! Mindenki független, amíg az északiakkal van! Ha meg a déliek oldalán áll, akkor ocsmány rasszista! (Hej, de ismerős, nyakatekert gondolatmenet!) De nem hagytam magam eltántorítani, mégis csak a Tex-ről van szó!
A hatvannegyedik oldaltól a háromszázharmincadikig Tex és Dick a függetlenség nevében déli ellátmányokat semmisít meg, felrobbant egy erődöt, meg hasonló semmiségeket követ el. Ahogyan azt a függetlenek, vérontás-ellenesek szokták. Ha akarom itt egy érvelés, miért van igazuk: a háború úgy is valamelyik fél győzelmével ér véget, hát érjen véget a rasszista déliek vereségével. Tény, Texék nem úgy tevékenykednek, hogy a temetkezési vállalkozók gennyesre keresik magukat a nyomukban. A kötet címére meg, bármekkora csúsztatás is, nagyvonalúan legyintettem. „Között”? Ugggyan már!
A képregény több akciójuk elmesélésre, amely akcióknak egyre és rendre a déliek az elszenvedői. A történetek egyébként jók, élvezetesek, plasztikusak mind történetükben, mind képi megfogalmazásukban.
Egybefüggő története, ahogy most belegondolok, nincsen a háromszázharminc oldalnak. Csak amit eddig elmondtam: az első üzenet kézbesítése után Tex és Dick ott ragad az északiak oldalán, teljesít mindent, amit rájuk bíznak, meg még sokkal többet is, mert Tex, ahogy Dick fogalmaz, „ördögfattya”, olyan találékony, hogy az csuda, hát rendre túl is teljesíti a tervet. Mi, a velük együtt öldöklésellenesek meg közben izzadva szurkolunk nekik, hogy bele ne bukjanak a vállalásaikba.
Végső soron?
Talán rosszul tettem, hogy egymás után olvastam két Tex képregényt. Illetve, hogy rossz sorrendben olvastam a kettőt. A másik az első, magyarul megjelent kötet volt, A könyörtelen. Ami valami csuda pompás darab. Úgy mindenféle szempontból. De tényleg! Csont nélkül az egyik legjobb képregény, amit olvastam: feszes, izgalmas a dramaturgia, remekek a jellemek, minden együtt van, és minden jól van együtt. Viszont A könyörtelen színvonala nagyon határozottan maga mögé utasította a Két zászló között-et.
Valahogy olyan volt az összhatása, mint amikor sorban egymás után megnéztünk jó néhány Lex Barker-es, Pierre Brice-es Old Shatterhand–Winnetou filmet. Egy-kettő élvezetes, bájos, a maga módján izgalmas és tetszetős volt. Utána, hm, már nem hatott annyira. Nem lett volna szabad zsinórban nézni őket. Havonta egy, és marad a hatás, a kellemes élmény. Többször is.
Ebben a Tex-ben, eltekintve az ideológiai csúsztatástól, tulajdonképpen minden a helyén van. Jók a rajzok, izgalmas a történet, sehol semmi probléma. Csak éppen nincsen központi konfliktus. Illetve van, de Tex és Dick viszonya minimum ellentmondásos a konfliktushoz, ezért képtelen is voltam teljes mértékben azonosulni velük, izgulni értük.
Ha már észak-amerikai polgárháború, megemlítek egy ellenpéldát. Igaz, nem éppen friss olvasás, valamikor fiatal felnőtt korom táján olvastam utoljára. Előtte meg vagy ötször. (Lehet, ma másként hatna.)
A témája ugyanez. Ideológiailag nem lacafacázik: a főhőse Jack, az amerikai farmerfiú egyértelműen az északiak oldalán áll. Közkatona. Az ő sorsát meséli a könyv. Humorral. Sőt, az érdeklődést felkeltően. A könyv hatására olvastam el a Képes történelem sorozat vonatkozó kötetét. Arról nem beszélve, hogy a szerzője magyar író, Teknős Péternek hívják. A könyv címe: Az elnök futára.
Minden bizonnyal az egymásutáni olvasás volt az oka, hogy akadt pillanat, amikor, szinte szégyellem kimondani: unatkoztam.
Vagyis az a helyzet, hogy ez a három dolog, a csúsztatott ideológia, a koherens történet hiánya és a rajzok viszonylagosan visszafogott minősége (legalábbis A könyörtelenhez képest) számomra a negyedik befutóvá tette ezt a kötetet az eddig megjelent négyből.
Ami nem jelenti azt, hogy nem vagyok kíváncsi a hamarosan megjelenő Tex Classic 2-re. Neked meg addig is citálok még jó pár képet, érdemes nézegetned őket!
C.S.A. Comics / Frike Comics, 2022, 332 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891410 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes
6/10
2023 március idusának első napja: itt a tavasz. Meg a születésem hónapja.
Valahogy kezdenek csontegyformák lenni a napok, a hetek. Egyfelől marhára nem zavar, másfelől félek, hogy nagyon unalmassá lesz. Mindig minden órára ugyanúgy. Két esetben múlik rettenetes gyorsan az idő: ha valahol, valamiben nagyon jól érzem magamat. Illetve utólag, ha valahol nagyon rosszul, és semmi érdemleges nem történt. Nekem ilyen volt a másfél év katonaság. Nagyon sokat dolgoztam, tisztipincér voltam, de tulajdonképpen másfél évig nem történt semmi érdemleges.
Szerelmetesfeleségtársam nagyon élvezi a cégét, a virtuális asszisztenciát (www.martasssist.hu). Eredményes is. Én meg csak lesek, mert világéletemben gazdasági balfütyi voltam, nagyjából a tengődésre volt elég, amit összehoztam. Igaz, volt, hogy négyen tengődtünk belőle. De soha nem kerestem normálisan. Itt, ennél a cégnél, ahol vagyok, néhány pillanatig. Amikor odakerültem. Akkor sem vetett fel a pénz, de akkor tisztességes volt. Ma már rohadtul nem az. A fizetésemelésünk után már csak úgy ötvenezerrel vagyunk lemaradva a hasonló munkakörök átlagától. (Erre mondja a fiam, hogy nem hagyja magát kizsigerelni és megalázni.) De nem is a bérem a fő kérdés, hanem SzFT cége. Egyre többet dolgozik. Egyre kevesebb idő jut egymásra. Az is vacsi, egy film, néhány mondat, amikor lemegyünk elszívni egy cigit.
