Írta: Mauro Boselli
Rajzolta: Alfonso Font
A Tex valahogy nehezen adta magát. Mármint a magyarul megjelent Bonelli kiadványok közül. Talán azért, mert a többi, amit ismertem, zsánerében nem volt ennyire lerágott csont, mint a Vadnyugat. Azok is lerágott csontok voltak, vámpírok, rémek, sci-fi, krimik, de azok mindig meg voltak bolondítva valamivel. A Tex pedig vadnyugati történet. Pont.
Egy dolgot nem vettem számításba. Sergio Leone-t. Aki olasz volt. Tudod, Volt egyszer egy vadnyugat. Főleg. De ő rendezte ezeket is : Egy maréknyi dollárért, Pár dollárra többért, A jó, a rossz és a csúf, Nevem senki. Az úgynevezett spagettiwesterneket. (Mert hogy spagetti gyáros támogatással készültek, azért spagetti.)
Leone túllépett az amerikai westernek keretein. Jóval. Mert reálisabb, összetettebb volt. Unalmasabb nem lett.
S gondolom, tudod, ki volt rendre a zeneszerzője? Úgy van, Ennio Morricone!
Szóval ezt felejtettem el a Tex esetében. Hogy az olaszok tudnak westernül. Méghozzá kiválóan.
De mert ezt elfelejtettem, vagy ha eszembe is jut, simán nem kötöm össze náció alapon Leone-t és a Bonelli-t. Vagyis simán nem is érdekelt volna továbbra sem a Tex, ám tavasszal kaptam egy pakkot a Frike Comics egyik oszlopától, Giovannitól, s abban volt egy Tex kötet. A második magyar nyelvű, a Patagónia. Illemből, kötelességtudatból olvastam el. Nem, ez így nem igaz! Ezek miatt kezdtem bele. Aztán igen hamar élvezetté vált az olvasás, a nézegetés.
S az első kötet még nincs meg, ezt képzeld el! Aztán megjelent mostanság egy színes is, de elég húzós az ára. De szerintem meg lesz mindkettő. Hjaj! Csitt, Szerelmetesfeleségtársam meg ne tudja! (KedvesM, ezt a bekezdést ugord át, nem kell elolvasnod!)
Az alkotók
A történet írója, Mauro Boselli jó név a Bonelli kiadónál. írt Zagor-történetet, Dampyr-t, Dylan Dog-ot, illetve a magyarul sajnos csak négy kötetet megért La storie-sorozat köteteiből többet. Vagyis a személye enyhén szólva is kipróbált és bejáratot a fumetti világban. A munkái közül több magyarul is megjelent.
Mauro Boselli arcképe a Tex 3. – Gyilkosok című kötetből
Amikor a Frike Comics beharangozta ennek a harmadik Tex-nek a megjelenését, volt némi lelkesedés a Facebook-csoport tagjainak a reakciói között. A rajzoló, Alfonso Font miatt. Én bólintottam a jólértesületlenség önelégedett nektekelhiszemjével. Mert semmit sem tudtam Alfonso Font-ról. Legalábbis azt hittem. Úgy gondoltam. Közben ez azon nagyon ritka esetek egyike volt, amikor tévedtem. Mert de, volt már a kezemben Alfonso Font munkája, és bár nem nyűgözött le, de tetszett. Csak nem figyeltem a szerző nevére.
Az ülő alak Alfonso Font. Az álló az általa rajzolt alak, Tex.
Igen, a grafikus az életben is úgy fest, akár egy nyugdíjban levő, könyvelő nagypapa.
Tegnap este olvastam el a legfrissebb, 110. Kockás magazint. Nos, abban az egyik, számomra is fogyasztható sorozat (olyan fele-fele arányban van ilyen, de ez mindig vásárlásra késztet) a fiatal újságírólány története, a Taxi. (Semmi köze az azonos című, autós filmek sorához!) Mintegy véletlenül pillantottam a történet szerzőjére. És akkor tudatosodott, hogy tudat alatt műveltebb vagyok, mint tudatosan. A két ábrázolásmód, a Tex-é és a Taxi-é, ha nem is ég és föld, de jelentősen eltér egymástól.
Ha kíváncsi vagy, mi mindent rajzolt még az úriember, kutakodj az alábbi képen! Vagy nézd meg az eredeti oldalát!
A főhős
Tex Willer revolverhős. Úgy egyáltalán: ízigvérig hős. De nem cowboy, a szó foglalkozási értelmében. Egyfajta vadnyugati nyomozó. Vagy mi.
Klasszikusan az a jóképű, feddhetetlen, becsületes fickó, aki rendbe szedi a komplett Vadnyugatot. A rossz fiúkon kívül jóban van mindenkivel. Neve garancia arra, hogy gazemberek összerezzenjenek, menekülőre, de legalábbis védekezőre vegyék a figurát. Így kapásból a Roger Moore által anno megformált Angyal figurája ugrott be viszonyítási alapnak.
Tex nem dísznek hordja a coltjait, simán lepuffantja a rá érdemeseket. Tiszteli, védi az életet, de tudja, van, akivel nem lehet mit kezdeni, s tőlük az ártatlanokat csak ártalmatlanná tevéssel lehet megóvni. Van is csihi-puhi rendesen, majd meglátod!
Tex viszonya a hivatalos szervekkel kiegyensúlyozott. Azok nem fújna rá, sőt alkalomadtán igénybe is veszik a szolgálatait.
Ebben a kötetben Tex nem egyedül indul az elvetemültek nyomába, vele tart a szintén feddhetetlen barátja, a Buffalo Bill-re emlékeztető Kit Carson. Akit Tex az életkora végett szokott froclizni. Mert humora is van ennek a Texnek! Még ha ez esetben gonoszkodó is.
A történet
Hiszed vagy sem, gyilkosokról szól. Akik nem csupán átabotában, random gyilkolgatnak, hanem szakmaszerűen, gmk-ban, szervezetten, csudatitkosan, megfelelő érdekek alapján.
Ám a banda körül szorul a hurok. Akkor is, ha ők ezt még nem tudják. Mert egyfelől a nyomukban van Tex és Kit. Másfelől van egy titokzatos, lófarkas, rózsatincses fickó, aki meglehetős módszerességgel ritkítja a soraikat. Bár érdek alapján a szövetségese Texnek és Kitnek, de kezdetben erről egyikük sem tud. A lófarkast Mitch-nek hívják.
A csúnyabácsik között van két vezető figura. Grafikailag nagyon remekül kitalálva és ábrázolva. A maga módján hátborzongató mindkettő. Az egyik különösen azért, mert olyan szeme van, mint Bud Spencernek. De csak a szeme olyan. A pasasra nézve azt gondolnád, hogy mindig mosolyog, de ezzel a mindig mosollyal képes teljesen hidegvérűen gyilkolni is.
A másik az ellentéte: soha nem mosolyog, nagyon fekete a ruhája, meg úgy általában az egész jelenség. Ennek megfelelőn ugyancsak antipatikus is. De ők a kishalak.
Szóval a duó rendcsinálók és a lófarkas szólista szinkronban nyomoznak, és csinálnak rendet. A szervezett gyilkosok egyiküknek sem örvendenek. Mondom, szorul a hurok. A kevesek szorongotják a sokakat. Úgy működik ez, akár a modern liberális demokrácia. Máris van kapcsolódási pont a jelenhez.
Innentől többet nem mondok a történetről. Western. Itt jött el az ideje, hogy megmutassam, micsoda csoda az akciók ábrázolása. Ez itt Alfonso Font dicsérete. Lásd csak a képeket!
A grafika
Már megelőlegeztem, de itt rögvest megerősítem: Alfonso Font rajzai igazán remekek. Mint általában a Bonelli rajzok tömkelege. Nem győzöm őket dicsérni. S megismétlem, amit már annyiszor: a rajzok, Bonelli-követelmény, realisták, simán értelmezhetők, részleteikben ugyancsak cizelláltak. Akkor is, amikor nem akciókról van szó, hanem statikus ábrázolásokról, utca képekről vagy nagyobb látószögű szoba jelenetekről. Ebben Font sem tér el. Ha megtenné, valószínűleg nem lehetne Bonelli-grafikus.
Az első pozitív Tex-élményemet is az ábrázolás adta, amikor Giovannitól megkaptam a Patagóniát. Amit nem Font rajzolt. De az is veszettül a kedvemre való volt. A kérdés az, tesz-e bármit a mostani kötet az elvárt magas színvonalhoz, vagy csupán hozza azt?
A kérdést feltettem. Meg is tudom válaszolni. Csak indokolni nem tudom.
Igen, Font rajzai valahogy jobban megtaláltak, mint a másik Tex kötetéi. A baj csak az, hogy meg nem mondom, miért... Azok a rajzok is pompásak, dinamikusak, kifejezők. Az ég adta világon semmi baj nincsen velük. A megfelelő helyen lelkesedtem is értük, nem győztem fotózgatni a kötetből, hogy bemutathassam, miről is van szó. Csak most éreztem még valami pluszt... Jár az agyam, mi lehetett az... Mert süketelni nem akarok, ezért hallgatok. Ha beugrik valami konkrétum, majd szólok, jó?
Addig nézd meg Font néhány statikusabb, legalábbis akció nélküli képét.
Az üzenet
Van-e és kell-e üzenet? Kezdem a második kérdéssel. Nem kell. Nem kell feltétlenül. Stephen King vezetett rá, hogy van, amikor csak jó egy történetet elolvasni, megnézni, meghallgatni. Nem kell, hogy mindennek mondanivalója legyen. S ha van is, úgysem szól mindenkihez. S ha szól is, nagyon kicsi eséllyel változtat életeket. S ha életeket változtat, akkor is kérdéses, maradandó-e változás? Nem is bontom tovább.
Ezzel együtt minden alkotásban benne van az alkotó világnézete, és a világnézetének a mélysége. (Höhö... Éppen tegnap olvastam el Süskind novelláját, A mélység kényszerét. Ahol is a mélység sorsrontó szitokszóvá válik egy kritikus szájában.)
A Tex még a Marlboro-reklámos értékeket képviseli. Azt, hogy a férfi legyen férfi, a nő legyen nő, a barátság legyen barátság, a becsület legyen becsület, a harc legyen harc, s ha ütni kell, akkor hajrá! Mert van, amikor kell. Nincsenek relativizált értékek. A becstelen, a gonosz, a másokat semmibe vevő erkölcsi patikamérlegelés nélkül pusztulhat, Jobbá kell tenni a világot. Slussz!
Értem én azt, hogy micsoda veszélye van ennek, persze! Kicsoda mondhatja meg a másikról, hogy méltó-e az életre, és milyen szempontok alapján, és mi van, ha téved? S persze, a régi probléma a veszélyes önbíráskodással...
Néha magamnak is unalmas vagyok. Szerelmetesfeleségtársam kérdezte egyszer, határozottan szembeszállva a pacifista, kompromisszum-kereső nézeteimmel, hogy mit tennék, ha egy csúf napon hazaérkezve arra nyitnék ajtót, hogy a gyerekeink tömkelege (három) csúful lemészárolva hever lakásszerte, és a gyilkosuk éppen most nyiszatolja el az ő torkát? S amikor belépek, akkor már éppen túl vagyunk a nyisszen.
A kérdést a maga oldaláról ő rögtön meg is válaszolta: egy pillanatig nem habozna, az első rendelkezésre álló, fegyvernek használható eszközzel annyi lenne a nyiszatolónak. De csúnyán. Ha konkrét fegyver áll a rendelkezésére, még jobb.
Ma már nem is értem, miért hezitáltam egyáltalán a válaszadásnál? Ha ma tenné fel a kérdést, egy pillanatig sem tűnődnék. Így mossuk mi egymás agyát. Vagy így válunk egyre reálisabbá.
Egyáltalán és kicsit sem vagyok az erőszak híve. Az eddigi ötvenöt évem alatt nem volt ütésváltásom senkivel. Nem tudom, ez mennyire intelligencia, mennyire gyávaság vagy mennyire szerencse? Szerintem mindhárom. Igazából nem hiszek az erőszakban. De annyira már a szeretetben sem. A feltétlenségükben semmiképpen sem. Egyik sem mindenható. (csak a Mindenható mindenható. Aki maga a szeretet. De az eszközei igen rengeteg esetben kétségtelenül brutálisak. Ebbe most ne is menjünk bele!)
Vajon egy potenciális barom likvidálásakor kit kell jobban szeretni, a barmot vagy az esetleges következő áldozatát? (Jó, tudom, mi van akkor, ha a következő áldozata neve: Adol Hitler vagy Oszama bin Laden? Most ezt hagyjuk, jó?) Kérdezem ezt úgy, hogy SzFT-vel megbeszéltük, ha egyszer alkalmunk lesz vidékre költözni, akkor a csirkék, kacsák, libák, egyebek életének a kioltása az ő feladata lesz. Mondta, hogy jó, simán, de leszek annyira éhes, de legalább kívánós, hogy meglássam, fog ez még változni! Hogy is mondta Menzel? „Hát, nem tudom...”
Nem megyek bele abba sem, amin sem Tex, sem Kit, sem Mitch nem lacafacázott abszolút semennyit sem: vajon az aberráltakat kötelessége-e eltartani a társadalomnak, etetni, itatni őket, az életterük fűtéséről, hűtéséről, a ruházkodásukról, a szórakozásukról, mindenükről gondoskodva? Avagy túléli-e egy pacifista filantróp az evolúciót?
Ebből meg az fakad, túlél-e egy filantróp társadalom? Hát, izé, nézzünk csak szét Európa-szerte... Éppen tegnap mesélte egy Svájcban (!) élő ismerősöm, hogy kénytelen lett vonattal közlekedni. Találjam ki, szólított fel, mely nációk hajigálnak a vonatom üdítős dobozokat, kik üvöltöznek, káromkodnak fennhangon? Eltaláltam. S akkor most tegyek különbséget a realizmus és a rasszizmus között, amikor Európa egyenlőségjelet tesz közéjük? Merjem ezt tenni?
Szóval Boselli és Font nem tökölnek. Meg sem próbálják a ma idióta értékeit visszavetíteni a múltba. És azt sem sugallják, hogy ezekkel az értékekkel (?) akkor jobb lett volna. Ahogyan azt sem, hogy manapság az a világ hű, de szimpatikus lenne.
Azért tetszett, hogy Tex és Kit a lelkére beszélnek Mitch-nek, hogy nem kellene válogatás és felhatalmazás nélkül likvidálnia a szerinte rosszakat. Majd Mitch-csel vállvetve kiirtanak egy fél városnyi bérgyilkost. És mi örülünk neki. Mindenkinek helyreáll a lelki békéje, Texnek is, Kitnek is, Mitch-nek is, a fél Vadnyugatnak meg nekünk, olvasóknak is.
Egyetlen kifogás
Igen, megint a borító. Ez valahogy nem igazán megy a kiadónak. Nem tudom, melyiknek, de vélem, hogy nem a Frike-nak. Egyfelől színtelen, tompa a színezés, nincsen, ami szemet szúrjon. Másfelől a sztorira egyáltalán nem jellemző a rajz. Olyan kis beállított, mű a kompozíció. Illetve mintha kivágás lenne valami nagyobból, minden kompozíció nélkül. Olyan semmilyen, mint amennyire nem mindennapi a belső tartalom. Mintha titkolna igyekeznének az alkotók és a kiadó, hogy milyen remeket alkottak.
El ne hidd nekik, hogy a külcsin fedi a belbecset!
Frike Comics, 2022, 230 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891397 · Fordította: Ludmann Ágnes
9,5/10
2022 decembere, egy héttel karácsony előtt. Valami mocsokul nincsen kedvem dolgozni már. Nem tudom, miért. S mostanság van a legtöbb munka. De szerencsére a két ünnep között nem kell bemennem. Legalábbis most úgy fest.
Ofi barátom ideiglenesen hazánkban állomásozik. Csütörtökön érkezett, ma délelőtt repül vissza Svájcba. Körülötte semmi nem megy simán. Valahogy bevonzza a gubancokat. Megbeszéltük, hogy bármennyire rövid ideig is van itthon, azért összekoccanunk pénteken. Tegnap.
Kezdődött ott, hogy a telefonom nem jelezte ki, hogy üzent. Mindaddig, amíg konkrétan bele nem mentem a Messengerbe. Akkor kiderült, hogy a reptéren bérelt autója itt Óbudán megadta magát. Tudnánk-e bikakábellel menni? Tudtunk. De előbb ugorjunk fel hozzá, mert van negyedórás (értsd: egy óra; a gyakorlatban kettő) megbeszélése egy kollégájával. Mentünk, ettünk lángost („Nektek hoztam, meg kell enni! Aztán megyünk hamburgerezni!”) Egy idő után meguntam a kollégával való eszmecsere hallgatását, bár Ofi próbált szimultán velünk is foglalkozni.
– Add oda a kocsikulcsot, ránézek addig a masinára.
Szerelmetesfeleségtársam jött velem. A kölcsöngép pöcc-röff indult, ahogy beleültem. Ofinak öt perc leállítás után se kép, se hang. Megpróbálkoztam én is több indítással, de mindig azonnal müxött. Vissza is vittük Ofiék háza elé.
A kolléga távoztával lebeszéltük Ofit, hogy visszavigyük Ferihegyre az autót, és a mi kocsinkkal visszajöjjünk.
– Majd holnap. Ha elindul, hurrá. Ha nem, kiviszünk mi, a kocsit meg majd visszaadjuk valahogy. Vagy te korábban kelsz, és indulás előtt lezongorázod velük. A hamburgert nem lehet neten megrendelni? Mindenképpen el kell menni érte?
Meg lehetett rendelni. Kicsit késett ugyan, de addig legalább ülepedett a Bloch rosé, amit Szerelmetesfeleségtársam vett még délelőtt a randira készülve. S így tudtunk beszélgetni. Hurrá, néha nem csak bonyolódik, hanem egyszerűsödik is az élet!
Most viszont bekapcsolom a telefonomat, hátha kell Ofinak segítség.
Ja, zenét nem mondtam: Jethro Tull, Bursting Out, dupla koncertlemez, ha jól rémlik '78-ból.
