Tartozom egy vallomással. Szeretem úgy tudni, hogy nem, de több mindennel teljesen elfogult vagyok. Így vagy úgy. Persze úgy gondolkodom az elfogultságomról, hogy nem elfogultság, hanem kiérlelt vélemények eszenciája.  Elfogult vagyok az unokáimmal. A gyerekeimmel. Szerelmetesfeleségtársammal.…

Könyvmegálló Óbudán, valamikor a 21. század negyedén: csak azért, mert cseh, és mert krimi. Semmi más indok nem volt arra, hogy velem jöjjön. Pedig amit eddig olvastam ebben a kategóriában, az tulajdonképpen nem jogosíthatott vérmes reményekre. Na nem mintha olyan széles spektrumban faltam volna…

Két könyvet olvastam eddig Harry Harrisontól. Az egyik tréfásabb volt mint a másik, de ez az egyik a mondanivalójában mégis vérkomoly volt. Az egyik a Bill, a galaktika hőse címet viseli, a másik pedig A technicolor időgép-et. A másikről csak pár sort írtam a moly.hu-n. Annyira pár sort, hogy…

Kedves druszám megkeresett, hogy nézzem már, hát nem megjelent a trilógiának tervezett, Requiem című sorozatának a második kötete! Nem így fogalmazott, hanem sokkal kulturáltabban. S hogy kérek-e egy kötetet? Há' má' hogy a viharba ne kértem volna?  Olvastam én már Benyákot, van vele olvasói…

– Nézd csak, mit találtam itt, a könyvtárban! – mutatott egy könyvet lelkesen Laci, munkahelyem egyik szakácsa, aki marha finoman tud főzni, ha van hozzá kedve, s akivel szoktunk beszélgetni az irodalomról. John Sandford egyik könyve volt a kezében. Nem ez.  Jobbára Laci szokott nekem ajánlani ezt…

Nagyon kevés bakancslistás dolog van az életemben. Brugge az egyik. Naná, hogy az idióta magyar címet kapott Erőszakik kapatott rá. A másik egy kis kert, benne a ház közelében egy diófa, alatta faragott asztal, mellette székek, rajta egy üveg bor, száraz fehér, lehet akár cserszegi fűszeres is…

Most mondjam megint? Mondom: ismét egy olyan olvasás, ami teljesen ad hoc érkezett. Azt viszont a szokásos úton tette: egy óbudai könyvmegállóban való körülnézéssel. (Mindig azt írom: óbudai. Miközben máshol még nem is találkoztam ezzel az utcai könyvszekrénnyel. Igaz, intézményekben, például a…

– Morzsám, te ezt tényleg látod? – kérdezte Szerelmetesfeleségtársam, amikor elalvás előtt kézbe vettem ezt a kötetecskét. A mérete kb. 15x10 cm. S valóban eléggé apró betűs. Közelre szerencsére szemüveg nélkül is látok. Még a cérna tűbe fűzése is viszonylag jól megy.  A könyvecske szokás szerint…

Kivételesen Szerelmetesfeleségtársam (írtam már róla bármit is?) olyan könyvet kért, illetve könyveket, amelyek bent is voltak a könyvtárban. Rögtön négy is. Meg is hökkent, amikor hazavittem őket.  – Tudod, hogy én nem olvasok olyan gyorsan mint te. Elég lett volna egy, maximum kettő.– De most…

Ismét könyvtár, persze, kinek lenne ennyi pénze látatlanba venni könyveket? Még azt sem győzöm, amit szeretnék a polcaimon tudni. S hellyel sem győzöm a polcoknak. Manga. Mindig távol állt tőlem. Mert nem tetszenek a nagy fejek, nagy szemek. Meg visszafelé kell lapozni. Nos, ez a képregény nem…

  Nos, túl sok képregényt olvasok. Kicsit vissza kellene térni a szépirodalomhoz. De rendre jön valami, ami a kezembe erőlteti, fészkeli, kényszeríti magát. Aminek képtelen vagyok ellenállni.  Itt van ez a Diabolik is. Hallottam róla, láttam borítókat, de kicsit sem érintett meg a létezése.…

Mantra: nem kedvelem a szuperhősös képregényeket. Mint az immár köztudott. Valahogy olyan legyintősen fárasztók az amerikai túlzásaikkal és kiszámíthatóságukkal. A Batman valahogy határeset. Legalábbis filmben. De még így sem felhőtlen a viszonyunk. Nem is tudom, Batman-képregényt olvastam-e már?…

„Ezt ismered, apa?” – kérdezte a lassan harminc felé közelítő Gergő fiam a minap, úgy egy hónapja a Viberen. Ennek a könyvnek az infóit küldte át. A címe baromira tetszett: Demokrácia Részvénytársaság. Geri nagyon kedveli Puzsért, rendszeresen jár(t) a beszélgetésekre is, amit Farkas Attila…