Most mondjam megint? Mondom: ismét egy olyan olvasás, ami teljesen ad hoc érkezett. Azt viszont a szokásos úton tette: egy óbudai könyvmegállóban való körülnézéssel. (Mindig azt írom: óbudai. Miközben máshol még nem is találkoztam ezzel az utcai könyvszekrénnyel. Igaz, intézményekben, például a Vörösvári úti és a Rákos úti rendelőben is működik a rendszer.)
Maigret felügyelő gyerekkori emlékem. Még a legelső, az 1960-ban készült angol sorozat alapján, amelynek az elején Maigret (Rupert Davies) a falon húzza végig a gyufáját, hogy aztán meggyújtsa a pipáját. Meg itt van a fülemben az a Szajna-parti főcímzene is. Szerencsére meg tudom osztani veled, megtaláltam a neten, kicsit lentebb te is megtalálod. Sok-sok, úgy ötven év után is itt volt a fülemben a muzsika.
Ezzel együtt egy darab epizódnak egyetlen jelenetére sem emlékszem. Csak arra, hogy a kicsit jellegtelen, darabos, teljesen mindennapi Maigret-t valamiért mégis kedveltem.
Talán mert kicsit olyan volt, mintha az akkor még élő nagypapáim egyike nyomozna. Maigret külsőre a Gőz papára, viselkedését, mentalitását nézve meg a Mohácsi papára emlékeztetett. Vagyis Papa-turmix volt.
(Miért szorult most el a szívem, nem infarktusosan? Mert nagypapa vagyok, és tegnap találkoztam az unokámmal? Mert játszottam vele, és nagyon nyitott volt felém a maga másfél évével? Mert nekem már nagyon régen nincsen egyetlen nagypapám sem? Mert nem vagyok nyomozó, és még túlságosan logikus sem? Fogalmam sincsen.)
Ígértem az első Maigeret-sorozat angol-francia zenéjét. Hát, tessék!
GEORGES SIMENON
A helyzet azonban az, hogy bár olvasok úgy negyvenkilenc éve, Maigret-könyvet eddig mindösszesen, ezzel együtt, kettőt olvastam. Pedig van belőle cirka száztíz darab! Simenon nem aprózta el.
Egyébként nem állt meg Maigret felügyelő eseteinél, mindösszesen állítólag úgy kétszázötven könyvet írt. (S még így is elmarad a mi Nemere Istvánunktól, akiről legutóbb azt olvastam, úgy hétszázötven kötetnél jár.) Egy könyvben azt olvastam, a grafomániát a temporális lebeny sérülése váltja ki. Azt nem olvastam sem Nemeréről, sem Simenonról, hogy ilyen lett volna nekik.
Simenon, legnagyobb elképedésemre nem is francia, hanem, most mondd, francia anyanyelvű belga író! :-O
Életének a legnagyobb szívfájdalma az volt, hogy a nagyközönség kizárólag a Maigret-regényekkel azonosította a személyét. Holott írt más szépirodalmat, úgynevezett magas irodalmat is. Csakhogy egy kis túlzással arról nagyjából a kutya sem tud. Magyarul is jelent meg nem-Maigret könyve. Ha jól számoltam, összesen tizennégy. Ezeket szerintem kizárólag a beavatottak ismerik. Azt, hogy kedvelik-e, végképp nem tudom. (Itt az utolsó könyveket köll lesni).
Úgy tessen tehát halhatatlan, közkedvelt figurát teremteni, hogy aztán hiába is bármi más törekvés, ezzel a halhatatlan-közkedvelt figurával tetszenek ezek után azonosak lenni. A halhatatlan-közkedveltet maximum egy másik halhatatlan-közkedvelt képes kiütni az íróval való azonosságból. Ahogy mondjuk Burroughs esetében Tarzan és John Carter kis túlzással fej-fej mellett fut.
Arról nem beszélve, hogy Simenon Maigret-t egyvalamiben tuti magáról mintázta: nincsen róla, mármint Simenonról olyan fotó, ahol ne pipázna. :-P Ez a kép még tréfás is. A többin olyan kis jó állampolgár Simenon úr. De mindenhol pipázik.
Simenon 1903-ban született és 1989-ben hunyt el. Az utolsó regénye 1976-ban jelent meg. Azt, hogy miképpen került éppen ez a három novella ebbe a kötetbe nem tudom. Már csak azért sem, mert nem vagyok művelt Simenonból, nincsen összehasonlítási alapom. Az egyetlen, ez előtt évekkel olvasott kötetet nem tekintem viszonyítási alapnak. Már csak azért sem, mert kizárólag a hangulatára emlékszem, a történetéből fikarcnyira sem.
De mivel egy kibicnek semmi sem drága, hátha belepacsálok a lényegbe: nekem úgy tűnik, ennek a kötetnek mindhárom írásban van valami szokatlan: az elsőben és a harmadikban a kezdeti humor, a másodikban, hogy viszonylag egy térben játszódik, aztán a harmadikban, hogy Maigret abban már nem is felügyelő, mert közben elment nyugdíjasnak.
MAIGRET PIPÁJA (1949)
Mondom: Maigret indítéka e történetben nagyon tréfás. Tulajdonképpen marhára nem érdekli mit is akar tőle az anya és a fia, akik a munkahelyén zaklatják őt. Maigret semmit el nem hisz abból, amit az asszony mond. Csak egy dolog érdekli: hová a búbánatba lett a kedvenc pipája? Mert a tartalék kettő nagyon nem olyan mint az, amelyik eltűnt! A felügyelő tulajdonképpen a pipája után kezd nyomozni, és mintegy bal kézzel fejti meg, hogy az asszony nem véletlenül kereste őt, s hogy amit mondott, annak bizony mégis van alapja. Ha nem is úgy, nem az, és nem azért.
S még a befejezés is csattanó! Van rossz fiú a történetben, de tulajdonképpen egyáltalán nem őrajta van a hangsúly. Hanem az elveszett pipán. Ami mintegy jelképe a felügyelő és a másik főszereplő kapcsolatának.
Ruppert Davies mint Maigret
MAIGRET AZ ESKÜDTSZÉKEN (1949)
Ahogy mondtam, ez a darab olyan, akár egy Gardner-féle Perry Mason-darab. De persze mégsem ám. Egy darabig valóban az esküdtszékre koncentrálunk, de aztán mégis elszakadunk onnan. Simenon nem olyan rafkós és nem olyan izgalmas a tárgyalás leírásában mint a kimondottan erre specializálódott Gardner. De nem is ez a fő erénye. Maigret erénye a mindennapiassága. Majdnem semmi sincsen benne, ami miatt olyanná akarnánk válni mint ő. Hacsak a kitartása nem... Meg a logikája... Meg az előre vivő kíváncsisága... Meg az ebből a történetből is lejövő emberszeretete. Na erről egy pár szót mondanom kell!
Megható, hogy Maigret mennyire színpadi előadásnak tekinti a tárgyalótermet. Adott szereposztás, adott mozgásterek, adott dramaturgia, adott szóhasználat. Semmi sem természetes. S ezáltal igazából jobbára kimarad belőle az ember. A maga árnyalatival, a maga környezetével, a maga teljességével. Csak az ügy szempontjából érdekes oldalai látszanak valamelyest. Ami viszont messze nem a teljes ember. Maigret ezért menekül is onnan, amint erre lehetősége van.
A történetről nem mondok semmit. Illetve csak nagyon áttételesen: vajon mennyire érthetők meg egy ember cselekedeteinek a mozgatórugói, ha nem látjuk a teljes képet? S mennyire vagyunk felelősek egymásért, mennyi a részünk a másik életében, a mennyire tehetünk arról, hogy mit tesz a másik?
A kisregény nem válik pszichologizálóvá, nem marcangol, csak kicsit töpreng, mélázik a mesélés hevében. Nagyon jó tempóban és arányban.
Nem csalás, nem ámítás, Mr. Bean, Rowan Atkinson is volt Maigret felügyelő
MAIGRET MEGHARAGSZIK (1960)
A történet mulatságosan indul. Maigret már nyugdíjban van, vettek egy kis házat a feleségével, és végre bekövetkezik az annyira várt kertészkedés időszaka, meg a nagy kertben heverészéseké.
De Maigret nem tud magával mit kezdeni. Alig ült még a frissen vásárolt nyugágyban, nem foglalkotatják igazából az ágyások.
Ezért megváltás, amikor látogatója érkezik. A hölgy előkelő. Maigret-t kertésznek nézi, a feleségét pedig cselédnek. Nem abban a dimenzióban él, ahol a felügyelő és a felesége. De amit mesél, az felkelti Maigret kíváncsiságát. Amire persze nagyban rátesz a semmittevés unalma is. Maigret szinte azonnal útnak indul az öreg hölgy utasításai nyomán, hogy kibogózza: a kiváló úszó unoka valóban baleset következtében fulladt-e bele a folyóba?
Maigret buldogként akaszkodik az ügyre, amelyben érintett egy régi, általa icipicit sem kedvelt osztálytársa is. Rövid idő elteltével az ex-felügyelőt mindenki haza akarja küldeni. De ő már dafke marad, és nyomoz tovább.
Nem tanulság nélküli a történet vége sem: az önbíráskodás a felvetés. Gyilkos-e, aki a családját védi, bosszulja és további halált akar megakadályozni egy élet megszüntetésével?
És igen, Gérard Depardieu is volt Maigret felügyelő. De ő pipa nélkül. S a Maigret-k sora még vele sem teljes.
MINDÖSSZESEN
A számos (mert kettő) Maigret-könyv olvasásomból ez a kedvencem. Valahogy az első talákozás nem sikerült fényesre. Az a történet nem nem tetszett, csak valahogy... hm... szürkére sikeredett. Érdekes egy figura ez a Maigret! Azért érdekes, mert semmi különös nincsen benne.
A napokban olvasott Sherlock Holmes-történetben felsoroltam néhány nagyon ismert nyomozót a szépirodalomból. Perry Mason, Mrs. Marple, Hercule Poirot, Brown atya, Philip Marlowe, Harry Hole, Simon Brenner szerepeltek a listán. Mindegyik teremtett alakban van valami nagyon sajátos, csak rá jellemző tulajdonság, valami olyan szokás, amely egyedivé, azonnal felismerhetővé teszi.
Maigret abszolút mindennapi ember. Van felesége, ez a feleség szerepel is a történetek némelyikében. A felügyelőnk nem erős öklű, nem zseniális, nem humoros, nem depis, nem balfék, nem elegáns, nem nő. Semmi se nem és minden nem. Kicsit tétova és nehézkes. Marad tehát a pipa. Meg az, hogy bár már belefáradt a saját társadalmi szerepébe, mégis alapvetőn szereti az embereket, és képes nem pusztán fekete-fehérben látni az életet és annak szereplőit.
Simenon történeteire egyáltalán nem lehet azt mondani, legalábbis az általam ismert négyre biztosan nem, hogy körömlerágósak lennének. Nem sírunk a röhögéstől, amikor olvassuk őket. Nem sírunk a szomorúságtól sem. Az sem mondható, hogy feltűnően okos, csavaros bűneseteket tálalnának. Nem beszélhetünk arról sem, hogy komoly társadalmi, erkölcsi kérdésekkel feszegetésével szembesülnénk. Miközben mindegyik ott van a történetekben. S ott van az a mozdulat, ahogyan Maigret pipára gyújt a falon végighúzott gyufával. S az valamiért olyan bensőséges. Olyasféle érzést kelt, mint szembesülni, hogy úgy ötven év után is emlékeztem rá. Meg egyébként Maigret állandó kollégájának, Lucas-nak a nevére is. Akiben egyébként szintén semmi különleges nincsen. Még annyi sem mint a felügyelőben.
Nem tudom... Talán ez a feltűnő feltűnésmentesség a vonzerő titka. Hogy Maigret lehetnél te is, lehetnék én is, a szomszéd is, vagy bárki a baráti körünkből. Vagyis ember. Húsból és vérből, miközben csak papírból és tintából.
Európa, Budapest, 1985, 314 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630734524 · Fordította: Raýman Katalin, Somló Vera
7/10
Csütörtökön találkoztam az unokámmal, Lilivel. Elmondani nem tudom, mi van bennem... Nem is értem. Másfél éves a leányzat. Békés, csendes, engedelmes, jószívű. S mai gyerek. Mondom, másfél éves. Egészen feltöltődtem attól, hogy nyitott volt felém, magától hívott játszani, átölelhettem, megpuszilhattam. Az illata... A mosolya... Hjaj, öregszem, meghatódtam, majdnem a könnyem csorog. Drága, kicsi élet. Külön élmény, hogy bár nem néma, de jelel a csöppem. Egyértelműen, világosan. S valami pazar a memóriája.
– Hát lányom, szerencséje van a gyereknek: a te szépségedet és az apja eszét örökölte! Okosabb mint mi ketten együtt. Mázlista!
Ami döbbenetes, hogy tökéletes deja vum volt, mert Lili egy az egyben úgy fest, ahogyan Szami festett ilyen idős korában. A mimikája is teljesen olyan.
– Apa, de hát velem él, engem les, persze, hogy olyan! – nevetett Szami.
– Jó, de mert nagyon hasonlít rád, még olyanabb! – torkolltam le.
Soha nem voltam gügyögős, meghatódós fajta. Még a saját gyerekeimmel sem. Most sem gügyögtem, az olyan marhaság. De csontig, mirigyig meghatott vagyok. Akkor is, ha permanensen be vagyok szarva a nagyapai felelősségemtől.
Szeretem a lányomat, szeretem a lányom lányát. Eget verő marhaság, de tényleg kibuggyant egy könnycseppem... Nesze neked, férfi...
*
Tegnap pedig a fiaméknál voltunk az új bérelt házukban,Szigethalmon. Bográcsoltunk, a fiam élettársa, a menyem főzött egy olyan áfonyás marhapörit, hogy hét nyelven beszélt, inni nagyon visszafogottan ittunk, viszont sokat beszélgettünk. Olyan dolgokról is, amikről évek óta nem. Miközben a meny Csemete hátára varrt egy gerincmenti tetoválást.
Örültem nagyon a fiaméknak. Kimondottan igény volt bennem a velük való találkozásra. Nem is a nagy beszélgetések miatt, bár a fiam végre elmesélt olyat is, amiről évek óta nem tudott beszélni, s amire hiába utalgatott, nem értettem miről beszél. S az utolsó órákat meg végigröhögtük ilyen-olyan sztorikon. Amiket meglepőn Vanda, a meny osztott meg velünk. Mindig is kedveltem ezt a nőt, de azt hiszem, mostanság kezdek rádöbbenni, mennyire nagyon értékes, jó ember, s hogy a fiam milyen sokat köszönhet neki.
