Az úgy volt, hogy rendeltem egy Korcsmáros-képregényt, és a könyvesboltban, ahova mentem érte, jól a nagy terület sarkába tették az online-vásárlások átvételi helyét, hogy akarva-akaratlan foglalkozzon a kínálattal, aki online rendelt és érte jött.
Akarva-akaratlan foglalkoztam vele. Írogattam szaporán az esetleg érdekes könyveket, hogy majd a könyvtárban rájuk keresek. Az egyiket még útközben meg is rendeltem, hogy az kell állandóra: ez egy Philip K. Dick novella-gyűjtemény volt. PKD könyveinek a megjelenéséről valahogy mindig lemaradok. Erről is lemaradtam.
Aztán már majdnem kijöttem a boltból, amikor megláttam ezt a kötetet. Csak felületesen lapoztam bele. Egyedül a cím fogott meg. Egyáltalán nem mondható, hogy a külalak, vagy a belső képi ábrázolás nyakon ragadott volna.
És azt hittem, a képregény, mert képregényről van szó, arról szól, amiről a címe. Valós írók valós történeteiről. Hát nem.
Aztán tegnap váratlanul könyvtárba mentünk. Az, hogy én megyek, nem váratlan, az a váratlan, hogy Szerelmetesfeleségtársam is jön velem. Most jött. Kicsit át is alakítottunk a programunkat, hogy együtt mehessünk.
Amíg álltam a könyvtár egyik számítógépe előtt, hogy átnézzem, mi van bent a listámból, amihez éppen kedvem szottyant. Egyszerre csak SzFT két könyvvel a kezében jött oda hozzám. A másik egy új Jonas Jonasson kötet volt.
– Neked hoztam ezeket!
Még mindig nagyon szeretem ezt a csodálatos nőt! :-)
Aztán elmentünk egy magyar hamburgerezde-lánc Astoria-közeli üzletébe, SzFT már régen ki akarta próbálni, és amíg a csócsára vártunk (megérte, nagyon fonom volt, bár meglehetősen drága; nem régen ettem két különböző hamburgert egy másik, a legnagyobb hamburgerkereskedő kínálatából: gyalázatos volt, a végén már kavargott tőle a gyomrom, a sültkrumplijuk egyszerűen minősíthetetlen, ki is dobtam a végét) belenéztem a kihozott könyvekbe. Hát jött az orcára zuhanás, ami a témát illeti.
A fentiekből kitalálhatod, nem kell hozzá túl nagy sherlockholms-ság, hogy fogalmam sem volt arról, kicsoda és micsoda író Guillaume Musso. Most (szombat délután, egy nappal a könyvtárazás után) néztem utána. Felkapott, hogyan is kell manapság mondani? Felettébb hájpolt író. Fiatalember, sok-sok könyvvel a háta mögött. A könyvei, ahogy rájuk olvastam, a romantikus könyvek közé soroltattak több könyvtárban, holott a témát tekintve van közöttünk, sokszor egy-egy kötetben is minden.
A nagyon népszerű könyvek esetében dolgozik bennem a kisördög, és a moly.hu-n úgy szoktam megnézni az értékeléseket, hogy beállítom, csak a szövegeseket lássam, és a legkevesebb, vagyis a félcsillagosokkal kezdem, onnan megyek felfelé. Megkerestem Musso legtöbbre értékelt könyvét. Nem ez, ennek a képregénynek a regényeredetije volt, hanem egy Holnap című. Beállítottam a fentieket, aztán lestem, mit találok. Igen beszédes, amit ott láttam.
A kétcsillagos értékelésekig olvastam el, amit a molytársak írtak róla. Vagyis kb. harmincnégy véleményt olvastam el. A négy csillaggal vagy annál többel értékelt 1681 véleményt nem. Bár kétségtelen, hogy az utóbbi mennyiségben benne vannak azok a vélemények is, amelyek szavakkal nem foglaltak állást, csak az adható csillagokra klattyoltak rá.
Vagyis voltam annyira antisznob (vagy sznob), hogy fenntartással és előítélettel kezeljem a különleges népszerűséget. Különös tekintettel a kissé trágár mondásra: „Egyél szart! Ennyi milliárd légy nem tévedhet!”
De hogy az elfogultság vádját máris hárítsam magamról, kijelentem, nekem, Musso egyébként tök szimpatikus. Akkor is, ha úgy érzem, nem lesz nagy találkozás a miénk. Azért jövő idő, mert ugye ez egy képregény, Musso egyik regényének az adaptációja. S Musso bármennyire is felvállalja, mert felvállalja, akkor is interpretáció. Vagyis egy eredeti randi az íróval még várat magára. Elkapkodni nem fogom a találkozás szervezését.
MI TÖRTÉNIK AMIKOR TITKOLÓDZNAK AZ ÍRÓK?
Fú, sok minden! Az ember gyereke kezdetben azt gondolná, hogy egyfajta fejlődésregényről lesz szó, de aztán kiderül, hogy krimiről, végül thrillerről, aztán ki tudja miről.
A nagy író (fiktív személy), három korszakalkotó, kultregény szerzője visszavonul egy kis francia szigetre, nem ír többet, elhajtja a sajtót, és különösebben nem barátkozik senkivel.
A szigetre érkezik egy fiatal, könyvtelen írópalánta, aki elhatározza, hogy a nagy íróból véleményt erőszakolni a több kiadó által is visszautasított, első regényéről.
Aztán megérkezik a szigetre egy újságírónő, aki szintén a nagy írót keresgéli, de egészen más okból: egy család jó pár évvel ezelőtti lemészárlása után nyomoz: egy gyilkos egy éjjeli órán hidegvérrel legyilkolta papát, mamát és a kisfiukat. A papát közvetlen közelről arcon lőtte. Az újságírónő ennek ered a nyomába.
Aztán brutális gyilkosság történik a szigeten: egy meztelen, lefagyasztott nő holttestét szegezi valaki a sziget legöregebb fájához. Jó darabig titok, kicsoda a nő. Aztán kiderül.
Bocsánat a fotók minőségért!
Az a telefonom, amivel elfogadható képeket tudtam készíteni, meghótt, amit hirtelen munkába tudtam állítani, illetve a munkahelyim, az meg ezt tudja... A képeket mégis itt hagyom, hogy amikor eljutunk a grafika taglalásáig, legyen valami kapaszkodód, miről beszélek.
Lesz itt még több ezer tengeri mérföld sodródást megúszott fényképezőgép, survival sd-kártyával, lesz folyamatosan kibontakozó borzalomszál, bosszú, szerelem, újabb halál, majd végkifejlet.
Vagyis akár izgalmas és jó is lehetne a történet.
Mi a baj vele? Tulajdonképpen nem bonyolult, de volt egy pillanat, amikor elvesztem a szereplők kicsodaságában az egymáshoz való viszonyaikban. Ez a kisebbik, és lehet tökéletesen szubjektív probléma.
A nagyobbik baj, hogy nem tisztázott, és nekem a végére sem derül ki, mit is akar a történettel Musso. Persze az is lehet, hogy semmit. Mindössze mesélni akart, mert elindult az agya. S ezzel se lenne baj. Ezt Stephen King ezerrel felvállalta már, és senki meg nem orrolt rá emiatt.
Na, de mondom, az van, hogy a sztori bevezetése sokkal inkább szól az írásról, egy kis falucska életéről, belviszonyairól, illetve egy befutott és egy befutni akaró író kapcsolatáról. Érdekelt a téma. Ebből lesz a megfeszített, meztelen, fagyos nő kiszögelése a nagyon öreg fára. Nekem nem illett a sztoriba, de aztán hozzá kellett szoknom, sajna, ez a gyilkosság és hogy milyen út vezetett hozzá lett a fő csapás.
Amikor a kulminációs pontnak számító, tenger alatt sodródó fényképezőgép előkerül, és megdöbbenünk, ki mindenki van a képeken, akkor vesztem el egy picit. De újra mondom: ez simán lehet az én pszichém hibája is, logikából sosem voltam túl erős, (Grätzer József feladványai jobbára simán két vállra fektettek, éppen tegnap került a kezembe az Elmesport egy esztendőre című kötete, hát már az elején feladtam.)
Aztán jön egy nekem kicsit beleszuszakolt szerelmi szál, jön a balkáni háború totál horror-vonulata, és jön, hogy a történet háromnegyedénél a főszereplő halálos balesetet szenved, de a halála előtt első szám egyes személben még elmondja, hogy azt hitte, nem is fog meghalni... Elvből nem szoktam angolkodni, amikor írok, ezért a wtf helyett azt kiáltom: „Mi a büüüdös franc?” Egy éppen szakadékba zuhanó autóban arról magyaráz valaki az őt olvasóknak, hogy valamiért arra gondolt, hogy nem fog meghalni? Ez komoly? No comment...
Ja, és tényleg meghal. Legalábbis többet elő nem kerül a történetben. És senkinek sem hiányzik. Pedig addig a pontig mondom, gyakorlatilag ő volt a főszereplő.
Mondom aztán jön horror, meg a nagy titkok kigabalyítása, felfedése. Kiderül az is, az író miért nem ír, szerelem, bosszú, ezer sebből vérző, permanens más elfoglaltság (elárulnám, de komoly spoiler lenne, amivel már teljesen agyonvágom a leendő olvasásélményedet).
S a végére egyszerűen túl sok lesz a cselekmény. De ha sok, akkor sok, de sokkal súlyosabb, hogy motiválatlan is. Akkor is, ha, ahogy a könyvbe tett Márquez idézet mondja, mindenkinek van egy nyilvános, ez privát és egy titkos élete.
A szálak egy jó darabig egyre bonyolódnak, majd kigabalyodnak, és világossá lesz minden, hogy aztán egy utószóban Musso még tekerjen egyet a dolgon, és érvénytelenítsen mindent, ami eddig történt. 
AZ ÁBRÁZOLÁS MÓDJA
Persze, ízlések és ficamok.
A fenti, alcím utáni mondatot Szerelmetesfeleségtársam szokja fogalmazni. Lehet azon vitatkozni, mi a szép. Nekem például ő, ám ő saját magának marhára nem tetszik. Illetve igen, de mindig csak a tíz évvel ezelőtti képeken. A mindenkori korához viszonyított tíz évvel ezelőttin.
– Itt még milyen szép voltam!
– De én már akkor is mondtam, hogy az vagy!
– De akkor még nem láttam magamat annak!
– És most?
– Most annak látom.
– A mostani magadat?
– Nem, azt egyáltalán nem. A tíz évvel ezelőttit.
– És a mostanit majd tíz év múlva?
– Lehet...
– Vagyis folyamatosan nem hiszel nekem?
– Miért ne hinnék?
Vagyis nekünk egészen eltérő az ízlésünk. Nekem ő mindig is tízes nő volt. Minden hibájával együtt.
– Nincsenek is hibáim!
– Te hányasra tartod magadat?
Töprengés.
– Hát, olyan hármasra. Esetleg...
– Vagyis nekem überszar ízlésem van nők terén!
– Már miért lenne überszar ízlésed?
– Mert nekem tízes vagy!
– Az más! Az természetes! Engem szeretni kell, és ahhoz az kell, hogy tetszek neked!
Vagyis mégis csak vénuszi szarvasbéka* felmenőkkel jelentkezik!
* Ha az utóbbi mondatot nem érted, ne magadat okold! A feloldása egy másik értékelésben rejlik, annak is elsősorban a legvégében, a napló résznél. Meg persze ugyanebben a bejegyzésben a tárgyalt sorozat vénuszi szakaszánál
Mindenhol azt olvasom erről a képregényről, hogy milyen fantasztikus az ábrázolásmódja. Nekem simán nem tetszik. Nem csúnya, nem elhibázott, hanem túlságosan festményszerű. Ami az egész-, pláne a duplaoldalas képeknél nagyon klasszul néz ki. De azért itt nem festménygyűjteményt, hanem képregényt tartunk a kezünkben.
Ez a könyvben egy duplaoldalas, vagyis nagyjából A3 nagyságú kép. Így, szöveg nélkül.
Ahhoz pedig nekem nagyon részletgazdagtalan az ábrázolásmód. Hogyan is mondjam... a legtöbb képkocka, olyan... olyan üres. Azt hiszem, ez a jó szó.
Általában onnan tudom, hogy tetszik-e nekem egy képregény ábrázolása, hogy van-e oldalpár, ahová visszatérek az olvasás után. Nos, nem volt hová visszatérnem.
Félre ne érts! Nem csúnya, nem visszataszító, nem gagyi amit nézhetünk. Még csak nem is kifejezéstelen. Csak nekem semmilyen.
Viszont a végére ez a két dolog, mármint, hogy tartalmilag is vannak gondok, meg az ábrázolással is, összeadódott. Csalódottan, csüggedten tettem le a képregényt.
A KIADÓ ELŐTTVISZONT LE A KALAPPAL, GYÖNYÖRŰ LETT A KÖTET!!
Pont. Ehhez nincs mit hozzátennem! Tényleg le a kalappal!
Park, Budapest, 2024, 192 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636331313 · Fordította: Sárközy Éva
Az alábbi kép egyben link is ám!
2025 márciusának eleje. Az uncsik és a szüleik még mindig lázkodnak, taknyoznak és harákolnak. Nem tudnak kijönni belőle. Ilyen most ez az influenza, én is nehezen gyógyultam, Szerelmetesfeleségtársam is vagy két hete fújja az orrát, megállás nélkül.
*
Szóval a hétvégén SzFT talált egy álláshirdetést, ami érdekelne de az összes követelménynek nem felelek meg. Adobe termékekben kellene profinak lennem, és az Illustrator-t még sem említették. Mondtam (a Cserhalmi-könyv alatt), hogy tegnap küszkörésztem, hogy feldobjak ezt-azt a gépre, de akkor meg az derült ki, hogy nagyon fogy az ssd-n a hely. Törölnöm kell másik meghajtóra egy csomó mindent, hogy adjak helyet a programoknak. Most tart a rendszerpartíció nyolcvan gigánál, mert nincsen fent mindenféle szírszar...
Tegnap még nem volt kedvem a tanuláshoz, rengeteg idő, kicsit kidobottnak is érzem, különösen az MI-képgenerálásának az idején. De valami beindult bennem, és ma az egyik antikvárium oldalán, ahol volt online eladásból néhány ezer forint kuponom, három progihoz vettem könyveket. Nem a legfrissebbek, de az alapok ott lesznek.
Szerelmetesfeleségtársam átölelt.
– Köszönöm, Morzsám! Ha az alapok megvannak, be tudlak ajánlani munkára ilyen-olyan vállalkozóknak, akikkel kapcsolatban vagyok. Akár diákórabérért.
– Én nem vagyok ennyire optimista...
– Majd meglátjuk. De jó lenne már neked is valami nem rohangálós munka.
Hát, ezzel nem tudtam vitatkozni. Hosszú idő után ma reggel megint jelentkezett reggel az a nem vagyok rosszul, de nem vagyok jól franc.
