Írta:  
Giancarlo Berardi – Giuseppe De Nardo
– Maurizio Mantero

  Rajzolta: 
Federico Antinori

A borító ezúttal nem sikerült jól. Nem a rajz technikájával van baj, nem is a tipográfiával, hangnem a tartalommal. Mármint, hogy a rajz tartalma vajmi kevéssé utal a történet valódi tartalmára, helyszínére, bármilyére. Annak ellenére, hogy valóban van benne egy jelenet, amikor Julia egy horgászó fiúcskával beszélget. De ez a beszélgetés nem jellemző része a sztorinak, csupán apró momentuma. Ez alapján a Julia lehetne bármi: kamasztörténet, romantikus, szerelmes elbeszélés, szabadidő eltöltési kalauz... Bármi...  Krimi nem annyira. Se mondanivalójában, se hangulatában, se semmiben nem utal a történet lényegére. 

Mert mi is a lényeg... 

Julia Kendall ezúttal olyan bűnügy megoldásában vállal főszerepet, amelynek szemtanúja is akadt: mégpedig ő maga. Ez a körülmény megkönnyíti a nyomozást az elkövető után, és a rendőrséggel együttműködve Julia eredményesen halad a cél felé.

De „az emberi lélek nyomozója” ezúttal is csak akkor elégedett a megoldással, ha mélyebben megértheti a bűntett hátterét. Vajon mit sugall Julia intuíciója egy olyan ügyben, amelyben minden egyértelműnek látszik?

– mondja a fülszöveg.

Semmit el nem árulva sem a valós konfliktusból, semmit nem utalva a megoldásra. Különösebben én sem akarom elárulni (majdnem azt írtam, elspoilerezni, de aztán meggondoltam magamat; ha már a koccintásoknál minden esetben rászólok Szerelmetesfeleségtársamra, ha „Egi!”-t mond), mi minden történik a nyomozás során. Csúnya dolog árulkodni.  

A lényeg az, hogy Julia lát valami egyértelműt egy gyilkosság helyszínének a közvetlen közelében: egy fiatalember rohan ki füstölgő pisztollyal egy teremből, ahol, ahogy Julia pillanatokon belül megtudja, egy szíven lőtt hulla fekszik. A fiatalember diák a Hollyhock egyetemen,a földön heverő test gazdája tanár. Illetve tanár volt, amíg néhány perccel ezelőttig élt.

Az eset egyértelmű. A lövedék a fiatalember, neve is van, James Reid-nek hívják, kezében levő pisztolyból származott, a pisztolyon ott van Reid ujjlenyomata, ő rohant ki a teremből, ahol a lelőtt tanár, a Julianak egyáltalán nem szimpatikus Harry Towsend még vérző teteme hevert. 

Minden tökéletesen egyértelmű: Reid-et letartóztatják. Már csak a tárgyalásra van szükség. Ahol talán az indíték is kiderül. 

Julia számára azonban, meglepő fordulat, egyre több minden nem illik a képbe. Tény, az intuíciója az első pillanattól fogva valami gyanúsat jelzett neki. S ahogyan nyomozni kezd, a rendőrbarátja, Alan Webb hadnagy egyre idegesebb: ugyan mifenét kell nyomozni egy teljesen egyértelmű gyilkosságon? El kell ítélni a gyanúsítottat és léphetünk is tovább, ihaj-csuhaj! 

De Julia nem képes feladni...S végül persze el is jut a megoldásig. Aminek a gyanúsított nem örül. Pedig számára tulajdonképpen csuda jó hír. Csakhogy neki nem az volt a terve, hogy rájöjjenek a megoldásra... 

  *  

A Julia ezen száma nem rejt túl nagy meglepetést. Eléggé kiszámítható. Nagyjából még nekem sem okozott túl nagy fejtörést, hány éves a kapitány. (Bár ha arra gondolok, hogy az eheti csapatépítőnkön a szabaduló szobában meglepő fordulattal volt olyan feladvány, amire én jöttem rá. Sőt másfél is akadt. Az egyik már majdnem megvolt, amikor külső segítséget kaptunk... Nem mondom el, miről volt szó, hátha jársz arrafelé... A Julia feladványa egyszerűbb volt. :-) 

Vagyis a sztori egyáltalán nem nagy durranás. Se nem izgalmas, sem nem igazán csavaros. Olyan kis laposkás. Pedig hárman írták. Sok bába között elvész a jó forgatókönyv? 

Az a nagyobb baj, hogy a rajzok is csak hozzák a szokásos színvonalat. Ami nem jelent színvonaltalanságot. De amikor újra kinyitottam a könyvet, hirtelen rám szakadt a valóság: semmi igazán emlékezeteset nem láttam benne olvasás közben. Nem volt olyan rajz ami megmaradt volna bennem. Minden képkocka teljesen korrekten szolgálja a történetmesélést, de semmi kiemelkedő nincsen közöttük. Teszik a dolgukat. 

Viszont a két tény, hogy sem a történet, sem az ábrázolás nem tartogat semmi kiemelkedőt, az epizód egészét teszi túl könnyűvé, feledhetővé. 

De mert Julia, mert fumetti, mert Bonelli, s mert alapjaiban a sorozat jó, itt kell lennie a polcon ennek a résznek is. 

  *  

Egyetlen momentuma van a történetre, ami említésre méltó. Majdnem elfelejtettem megemlíteni. Pedig kiemelkedőn érdekes dolog ez. A szemtanúság kérdése. 

Ha valaki lát valamit, az mindennapi életben mindent visz. Ha látom, hogy belenyúlsz a táskámba, ha látom, hogy feltöröd a kocsimat, ha látom, hogy fojtogatod a Mariska nénit, ha látom, hogy pénzt veszel ki a főnök széfjéből, akkor szemtanú vagyok, és amit mondok az igazság, hiszen tanúja voltam a cselekedetednek: bűnös vagy. 

Csakhogy a szemtanúsággal baj van. Ha egy baleset szemtanúit kérdezik, nincs két ember, aki ugyanazt mondja a történtekről. Arról nem is beszélve, hogy a híres kísérlet gorillás videóval bizonyítja, hogy néha nem látunk a szemünktől. (A kísérletről, meg ami következik belőle, könyv  is született, itt olvashatsz róla.) 

Arról nem beszélve, hogy bár nagyon fontos a logika, az elménk elképesztő logikai bakugrásokra képes. A tények tények, de nem mindegy, milyen összefüggéseket találunk a közöttük. A rossz összekötések elképesztőn messze visznek a valóságtól. 

A Szemtanú vagyok ezekre épít. 

Mondjuk volt irodalmi és filmművészeti elődje. Ha olvastad vagy/és láttad a Tizenkét dühös embert, tudod, miről beszélek. A darab egy teljesen egyértelműnek látszó gyilkosságról szól: az amerikai jogrendszer szerinti, tizenkét esküdtnek kell ítéletet hozni, bűnös-e a vádlott vagy sem. A darab fő mondanivalója az esküdtek indíttatása, illetve ezen keresztül mutatja be, milyen tragikusan félre mehet egy ítélet, amelynek visszafordíthatatlan következményei lesznek. A darabban ha nem lenne egyetlen esküdt, akinek az eset a fontos, a tényekre kíváncsi, nem hallgat az előítéleteire, nem az a célja, hogy minél előbb szabaduljon és hazamehessen, egy fiatal, nem fehér fiút simán halálra ítélne az esküdtek tucatja. De mert van ez az egyvalaki, bebizonyul, hogy a fiúnak semmi, de semmi köze sincsen a gyilkossághoz. Csak a tények szerencsétlen összejátszása és a közöttük megvont hamis kapcsolatok utaltak arra, hogy ő a bűnös. De jobban megkapargatva a látszatot, elemezve a tényeket, egyértelműen bebizonyul, hogy a fiú teljesen ártatlan. 

S mondom, a Szemtanú vagyok erről szól. Ebben az esetben a főszereplő Julia az, aki nem akar hinni önszemének, és nem elégszik meg a tények egyértelműnek látszó, de mégis felületes összekapcsolásával. 

Egyszer valamikor, valahol olvastam, hogy Amerikában a DNS-vizsgálatok bevezetése előtt meghozott halálos ítéletek mintegy tíz százaléka téves volt. Mondom: téves. Kiderült, hogy az. De sokra megy az utólag kiderült igazsággal az elítélt és mindazok, akik szeretették, akiknek fontos volt a léte!

Amikor ezt olvastam, én akkor bizonytalanodtam el abban, hogy szükség van a kemény ítéletekre, és általuk a társadalom ilyetén megóvására. Mert valóban vannak esetek, hogy az ember zsebében nyílik a bicska, és azt mondja, aki ilyen-olyan, nem érdemli meg az élete folytatását. 

De persze olyan is van, hogy aki ilyet-olyat követett el, erre-arra hivatkozva vissza engedik a többiek közé, és napokon belül új áldozata lesz egy ártatlan élet. 

Vagyis jócskán vannak ellentmondások pro és kontra. 

Nem, nem fogok igazságot tenni. Eszembe sincsen akár megkísérelni is. 

7/10

2024 decemberének fizetésnapja előtt egy nappal. Az elfogyása előtt meg úgy három-néggyel. Pedig jön a karácsony. 

Még egy hét munka és vár rám egy hosszú szünet. Annyi szabim maradt idén. Nagyon várom. 
– És mit fogsz csinálni? 
– Töltött káposztát! De rengeteget! 
Szerelmesfeleségtársam nevet. 
– Csak legyen sok töltelék nélküli hús is benne! De komolyan, mivel akarod tölteni az idődet? 
– Olvasással, írással, heveréssel, veled, a testeddel! 
– Azért elmegyünk majd korizni is? 
– Egyszer elmehetünk... 
– És a többi időben? 
– Olvasok, írogatok, hevergetek, veled vagyok, a testeden matatok... 
– Hogy te milyen vagy! 
– Szerelmes! 
– Még jó! 
– Még... igen!