VÉDŐSZELLEMEK
Írta: LUIGI MIGNACCO
Rajzolta: SERGIO GERASI
REMINGTON HOUSE
Írta: PAOLO BARBATO
Rajzolta: SERGIO GERASI
A Dylan Dog-sorozat a Sergio Bonelli Editore egyik olyan sorozata, amit nagyon szeretek, és aminek minden magyarul megjelenő darabját be szoktam szerezni. S voltak olyan darabok, amelyek visszafogottabban tetszettek, de mind tetszett.
Emiatt minden Dylan Dog-megjelenés egyfajta ünnep. (Jó, ott van mellette a Dampyr, a Morgan Lost, és a Julia is. A Dragonero sajnos már nincsen, jelenleg nincsen magyar kiadója. A Tex is meg szoktam veszegetni, de azzal le vagyok maradva. A Zagor-t nem szeretem igazán. Az egyedi kiadványaik (Coney Island, Szemek és sötétség, stb.) is többnyire nyerők.
Emiatt most is nagy elánnal, ahogy megjött a fizum, rendeltem is megfelé az új Dylan Dog-ot. A könyvbe válogatott mindkét történet rajzolója, Sergio Gerasi idén vendége volt a Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválnak. Ezen alkalomból a Frike Comics nem csupán ezt a Dylan Dog-kötetet jelentette meg, hanem az önálló, Valentina él című füzetet is.
*
A Dylan Dog történetére, a főszereplők személyére, az alapszituációkra nem térek most ki. Eddig úgy tizenkétszer megtettem, immár tényleg és csakugyan nem ismétlem magamat.
Legyen annyi elég, hogy Dylan Dog a rémálmok nyomozója. Egyfajta démonvadász. Vagyis a történetei minimum kísértethistóriák, horror-történetek.
Ezért, ismerve a teológiai nézeteimet, különös jelentőséget ad a történeteinek, hogy rendszeresen vásárolom ezeket a könyveket. S bár minden alkalommal egyfajta kognitív disszonanciát élek át miattuk, a hedonista énem magabiztos nagyvonalúsággal legyint az elvi ellentmondásokra, és az esztétika, meg a szórakozás mellett teszi le a voksot.
Miről van szó? Ha a testtől függetlenül mászkáló lelkekről van szó: akkor az bizony tömény spiritizmus. A Biblia szerint nincsen materiától független tudat, a tudathoz elengedhetetlenül szükséges a test, az agy is. Még a feltámadt megváltónak is volt teste.
A halál nem új kezdet, hanem a földi létezés vége. Van, lesz belőle feltámadás, de csak az utolsó ítéletkor. Normál esetben, ezt mondja a Szentírás, aki meghalt, az semmit sem tud arról, ami a sárgolyónkon történik. Így semmiképpen nincsen halottakkal való kommunikáció sem. Ha előfordul, egészen biztosak lehetünk abban, hogy nem a halottunkkal beszélgetünk, hanem valaki, valami mással.
A halál tehát alvás. Van belőle ébredés, de csak az üdvtörténet egy bizonyos pontján.
Van egy remek kis könyv az érvekről, ellenérvekről, nekem anno nagyon nagy segítségemre volt a kérdés megvizsgálásában, megértésében. A szerzője Gustav Tobler, a könyv címe: Nincs többé halál! Innen letöltheted.
Szóval bár a metafizikai hátterével semmiképpen sem értek egyet, a gyakorlatilag spiritiszta Dylan Dog történeteket nagyon kedvelem.
Most viszont alaposan visszanyalt a fagyi!
VÉDŐSZELLEMEK
Ez a jobb történet. Be kell látnom, hogy amikor a Frike Comics a Facebook-on megkérdezte, melyik történet címlapgrafikája legyen a magyar verzió címlapja, én a másik kompozícióra szavaztam. Hatalmasat tévedtem: ez a mostani sokkal jobb. Mondhatnók: szellemesebb. Hahaha!
A történet: Dylant felkeresi egy válófélben levő hölgy. A férje sajnálatos módon kapcsolatba került az orosz maffiával, tartozik nekik. A házukban pedig az egykor volt családtagok szellemeinek a sokasága bolyong nyakra-főre.
A férj csakugyan tenyérbe mászó, a szellemek ellenben jópofák és teljesen ártalmatlanok. Azt persze nem mondom, hogy senkit sem bántanak...
Dylan feladata tehát, hogy a felesége kedvéért megvédje az alávaló, a védelmet meg nem érdemlő férjet a maffiától és ebben a szellemek lesznek komoly segítségére. A történet persze ennél bonyolultabb, de ez a lényege.
A története izgalmas, néha tréfás (és most nem csupán Groucho marháskodik; bár van egy irgalmatlanul ütős beszólása: „Nézd, hogy van felöltözve! A ruhái olyan elavultak, hogy ismét divatba jöttek.”), és bár kiszámítható, azért csavaros is. Vagyis teljesen rendben van, teljesen irodalmi ínyemre való volt.
Nem így a második történet, a
REMINGTON HOUSE
ahol az ott lakó család egyik tagja egy szép napon lemészárolta a többieket, anyut, aput, tesót, unokatesót, menyet, akit csak talált. Kíméletlenül, ugyancsak csatakos megoldásokkal. Pfúj!
Még pfújabb, hogy a ház, ahol hét ember meghalt egy vállalkozás kezébe kerül, akiknek eszükben sincsen kitakarítani. Mindent érintetlenül hagynak, és katasztrófa-túrizmus vállalkozást indítanak: perverz érdeklődőket vezetnek végig a mészárlás útvonalán, érzékletesen, valóságosan elmesélve, mi is történt abban a házban.
Dylant a nem mindennapi vállalkozás egyik idegenvezetője keresi fel. Egy kérése van a rémálom-nyomozó felé. Színesítse az előadást. Legalább a képeit írja már alá, amelyeken a ház mellett lett lefotózva a gyilkosságok napján, Dylan ugyanis pályakezdő rendőrként ott volt a helyszínen. Ő volt az, aki megakadályozta, hogy a ház felrobbanjon. Erre még visszatérek, szólj rám, ha nem tenném.
Dylan kerek perec nemet mond a lelkileg gátolatlan hölgy kérésére: felejtse el, hogy ő ebben az egészben bármilyen szinten részt venne. Aztán a fiatal nő kérésre egy alkalommal mégis csak elmegy a házhoz.
Idáig borzongatón beteg a dolog, bármi nagyon jó kisülhetne belőle. Semmi jó nem sül ki belőle.
Idáig sem logikus semmi, de ami ezután történik, az a legszemenszedettebb Stephen King horrort is megszégyeníti. Amiből nem egyet hagytam már lazán félbe (Vö. Rémkoppantók).
Ugyanis az történik, hogy megelevenedik a múlt. A ház eleveníti meg. Itt akartam a sarokba hajítani az egészet. Aztán mégsem tettem, mégis csak Dylan Dog. De elmondhatatlan, ami történik. A sztori szerzője, Paola Barbato ezt a hihetetlenül követhetetlen marhaságot minden bizonnyal nem kitalálta, hanem megálmodta. Elmondhatatlan, milyen idióta fordulatokkal nem megy semerre semmi, hogy a borzalom egyre magasabb fokra juthasson. Meg sem kísérlem elmondani. Úgysem tudnám, mert nem egy helyen fonalat veszítettem, hogy ki kicsoda és miért teszi kivel-kivel, amit tesz. Mondjuk egy pont után már nem is érdekelt. Csak azért fejeztem be, mert száz oldal sincsen az egész, és mire teljesen vacakká válik már csak úgy negyven oldal lehetett hátra.
Aztán meg lesz a megoldás: a szellemeknek az volt a baja, hogy Dylan anno nem hagyta felrobbanni a házat. Most meg de, mindenki megnyugodott, hurrá. Ööö... Így, hogy felrobbant a ház, lenyugodtak a szellemek? Ugyan miért? Miért fájt nekik a ház épsége?
De tudod mit, nem is érdekel! Még utólag sem.
Mindenféle szempontból rossz ez a történet. Az alapsztori kellően rettenetes, de aztán elcsúszik az egész, annyi borzalmas ötlet gyülenlik fel, hogy teljesen komolytalanná, öncélúvá válik az egész. Önmaga paródiájává. A Remington House (ha már kötekszem, legyen kövér! Helyesen, magyarul: A Remington ház.) nem csupán Dylan Dog történetnek rossz, hanem mindenféle szempontból az.
Érdemes rá több szót vesztegetnem?
A GRAFIKA
mindezek ellenére remek. A fiaskóról semmiképpen sem a történet rajzolója tehet. Amiről ő tehetett, azt tökéletesen teljesítette és beteljesítette. Rajta nem múlt. Mert ahogyan láthattad, a rajzok miközben teljesen megfelelnek az általános Bonellii-s követelményeknek, reálisak (hát, ugye, ebben az esetben, amennyire csak azok lehetnek), részletgazdagok, elevenek. Ha elvonatkoztatunk a bleee történettől, akkor ugyancsak van mit nézni rajtuk.
Bravó, Gerasi úr!
Frike Comics, Budapest, 2025, 186 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891861
Fordította: Ciuti Sara és Farkas Ábel
Védőszellemek: 9/10
Remington House: 2/10
A grafika mindkettőnél: 10/10
Az alábbi kép egyben link is ám!
Meséltem már: a múlt héten elhagytam az összes iratomat, a két bankkártyámat. Tegnapelőtt jött az értesítés, hogy a jogsim elkészült, mehetek érte az okmányirodába. (Érthetetlen okból online igénylés esetén a személyimet nem tudtam oda kérni, az majd jön postán, kétezer forintért). Hát mentem. Itthon elgondolkodtam, vajon mi alapján hiszik majd el, hogy azonos vagyok önmagammal, eltettem tehát a születésimet és a lakcímkártyához a kecónk adásvételijét. Alábecsültem a bürokráciát.
Milyen jó, hogy tegnap Szami lányomnak leírtam az egészet, most csak ide kell másolnom.)
Ezt figyeld!
– Kezit csókolom! Elkészült a jogosítványom, azt szeretném átvenni. Minden iratom elveszett, ez az első, ami pótlódott.
– Jó napot! Személyi igazolványt kérek!
– ??? [töprengés] Ahogy mondtam: minden iratom elveszett.
– Akkor hogyan adjam ki magának a jogosítványt?
– Van születési anyakönyvi nálam.
– Azon nincsen fénykép!
– A telefonomon itt van minden iratom szkennelve.
– Azt nem fogadhatom el!
– Értem akkor ez ördögi kör: minden fényképes igazolványom elveszett, és az újragyártottakat csak fényképes igazolvánnyal tudom átvenni.
– Vagy lakcímkártyával.
– Amit kizárólag fényképes igazolvánnyal tudok újragyártatni…
– Úgy van!
– Aham...
– Kellett kapnia ideglenes személyi igazolványt.
– De nem kaptam!
– Olyan nincsen!
– Kérem ezt beszélje meg az informatikusokkal: online intéztem a személyit is, a jogsit is. Csak egy igazolást kaptam, hogy befizettem a zsét, amit kell. Tényleg, az nálam van! Tessék!
– De ezen az áll, hogy lakcímre kérte az igazolványt!
– Valóban, nem lehetett máshová, nem tette lehetővé a rendszer. Szemben a jogosítvánnyal, amiért most eljöttem. Ha megnézi a papírt, amit a kezében tart, a személyi igazolványról szól.
[nézegeti piszkosul, majd nyomkodja a klaviatúrát]
– De még nincs is készen a jogosítványa! Az áll a gépen az állapotnál, hogy gyártás alatt van!
– Az e-mail-ben, amit kaptam meg az, hogy jöhetek érte.
– Az nem lehet!
S nélkül elé tettem az e-mailt. Olvasta piszkosul, majd kelletlenül felállt:
– Jó, megnézzük!
Megnézték. Ott volt. Kibontotta, szó nélkül odaadta. De legalább visszaköszönt.
A lakcímkártyás és a DÁP-os pasasok tök normálisak voltak, pedig ott tényleg én bénáztam: tegnap kaptam meg az egyik bankkártyámat, még nem használtam, és rosszul emlékeztem a pin-jére. Még szerencse, hogy felírtam, és haza tudtam szólni Szerelmetesfeleségtársamnak, nézze már meg, lécci. Megnézte, működött.
