Egy könyvsorozat részeit nem szeretem egymás után olvasni. Azért sem, mert rövid időn belül tök simán összekeverem az egyes részeket, meg azért sem, mert ugyanilyen simán besokallok tőlük, bármilyen témáról is legyen szó.
Nem is tudom, volt-e alkalom, amikor azonnal kezembe vettem egy következő részt. (Volt, a Mondjuk tulajdonképpen most sem erről van szó, mert nem egy következő részt vettem a kezembe, hanem a megelőzőt. Mert az Elfojtott sikoly-nak van folytatása. Eddig húsz. Nekem a második rész volt a kezemben. Több mint marha jónak: majdnem zseniálisnak tartottam. Nem gondoltam volna, hogy a krimi műfajt lehet fokozni. Angela Marsons-nak sikerült.
Van egy csomó, minden más könyv a listámon, de Marsons momentán kiszorított mindent és mindenkit.
Mondjuk érdekes kérdés, hogy vajon és ugyan mifenétől szereti az ember gyereke a krimiket?
Néhány éve tökéletesen és teljesen lefagytam önmagamtól: ha megölni nem is akartam, de eljátszottam agondolattal, hogy mi lenne valaki, ha valaki, valamiért hirtelen nem lenne... És örömöt okozott az elképzelés, hogy nincs. Aztán még: a napokban belekeveredtem egy forgalmi helyzetbe. Semmi különös: parkolni akartam egy egyirányú utcában, ahol minkét oldalon kocsik álltak, és csak egy autó fért el. Megkezdtem a parkolóhelyre a tolatás, de korrigálnom kellett, mert nem volt tökéletes az ív. Ahogy visszatettem a kocsim orrát húsz úgy centivel, egy másik autós vadul rám dudált, majd amikor elhaladt mellettem, átkiabált: „Add vissza a baszott jogosítványodat, te buzi köcsög!” Abban igaza volt, hogy a tolatásból irányjelzés nélkül tettem vissza a kocsi orrát. De nem tökölődtem, az autóm gyakorlatilag folyamatosan mozgásban volt, a pasas tolakodott, hogy nyerjen vagy öt másodpercet, és én a tolakodásban zavartam meg. A stílusa és a hangneme olyan dühöt fortyantott fel bennem, hogy ha fegyver lett volna nálam, kiszállok, nyugodtan odalépek a kocsijához és fejbe lövöm.
Én!
Basszus, Atyaúristen! :-O
Teljesen ledermedtem a reakciómtól. Mielőtt kiszálltam, vettem néhány nagyon nagy levegőt, imádkoztam, és iparkodtam lenyugodni. Mert tulajdonképpen semmi sem történt, nem tört autó, hibáztam és pont egy türelmetlen überbunkóval találkoztam, akinek nem volt öt-tíz másodperce...
Mindkét esetben azért fagytam le, mert zsigerből empátia-gazdagnak és humanistának tartom magamat, aki mindenkinek jót akar, és csak akkor hajlandó mások ellen lépni, amikor már nincsen más lehetősége. Ezért váltam, amikor váltam: már nem volt más lehetőségem.
Talán itt van a krimik olvasásának a kulcsa: ártásmentes kiélése a bennünk feszülő gyilkos indulatoknak.
A csuda tudja. De úgy fest, a krimik soha nem mennek ki a divatból. Csak jól legyen megírva.
Nekem is van egy krimim. Nem jól van megírva, mert nem nyertem vele egy krimipályázaton. Én szerettem írni, sőt, újra olvasva sem rossz. De azért messze nem olyan jó, mint Marsons Kim Stone-történetei. Igaz, nekem figyelnem kellett a terjedelemre is.
Az előző, illetve az ezt követő rész értékelésében leírtam: Angela Marson első alkalommal e-könyvben jelentette meg a könyvét. Ami akkora siker lett, hogy egy kiadó lecsapott rá, és szerződést ajánlott neki öt könyvre. Azóta az haton felül még tizenöt jelent meg. Félelmetes szám: fogalmam sincsen, tudta-e tartani a színvonalat, volt-e ennyi igazi ötlete, hogy ne laposodjon el Kim Stone sokadik sztorija.
Olyan könyvek elolvasása előtt, amelyekről szándékomban áll írni, és csak olyanokról írok, amit elolvastam, nem szoktam elolvasni a molyos értékeléseket. Szeretem azt hinni, hogy van önálló véleményem, és vannak saját meglátásaim. Most sem tettem másképpen. Egészen pontosan most két Marsons-regény megírás után fordultam csak a Molyhoz. Mivel a könyvek tetszési indexe kilencven százalékos, magam is a legtöbb csillagot adtam az elsőnek olvasott második részre, az Ördögi játszmákra, majd négy és felet erre az elsőre, bevallom, a lelkes vélemények annyira nem érdekeltek. Féltől három és fél csillagig olvasgattam a véleményeket.
Voltak érvek, miért nem az igaziak Marsons regényei. Olyan érvek, amelyekkel nem tudtam vitatkozni. Mert amikor olyan film vagy regényhőshöz hasonlították a főszereplő Kim Stone-t, akit nem láttam, akiről nem olvastam, és olyan íróéhoz a cselekmény-vezetését, akitől még nem olvastam semmit, ugyan mivel vitatkozzam? És minek? De úgy különben és egyáltalán: minek vitatkozzak? Úgy általában már senkit sem akarok meggyőzni semmiről. Mármint Szerelmetesfeleségtársamon kívül: vele van egy másfél évtizedes rendezetlen ügyünk, és abban egymás permanens imádata mellett sem jutunk dűlőre.
Az Ideogram képalkotó MI-je most rettentően fáradt volt, vagy mi, de nagyon béna képeket csinált. Vért izzadtam vele, de képtelen volt megérteni a legegyszerűbb dolgokat is. Hiába fogalmaztam jobbra, hiába tekertem balra a szórendet. Aztán legyintettem: maradj így a neved napjáig! Az iIlusztráció meg van, maximum majd meggyőzöm az olvasóimat, higgyék el: minden képnek van VALAMI távoli köze a regény cselekményéhez.
Marsons regényeinek a Molyos kritikái leginkább a főszereplő, Kim Stone megformálását kifogásolták. Egyfelől, hogy a múltjában pszichésen sérült rendőr figurája már jóformán klisének számít. Másfelől, hogy Marsons a klisét sem töltötte ki teljesen, felületes a figura. Nos, az első érvről fogalmam sincsen: nem vagyok tájékozott ennyire a krimik világában. A második érvvel meg nem értek egyet.
Mondjuk volt egy momentum, mi minimum ellentmondásos. Egy ponton Kim azon tűnődik, hogy nehogy felszínre ne kerüljön, amit a múltjából az agyában elrejtett dobozába zárt, mert akkor tuti biztosan összeomlik... Hm, hm...
[Töprengés]
Ha tud róla, hogy lezárta és elrejtette, akkor nem tud arról, hogy mit rejtett el és zárt le? Ráadásul, mert e regény áldozatai felének a története sok ponton rímel Kim saját történetére, sőt konkrétan elő is kerül Kim privát traumájának a tragikus eseménysorozata, furcsa is lenne, ha nem jönnének elő belőle a múlt konkrét eseményei. De mert előjönnek, értelmetlen a félelem, hogy mi lesz, ha előjönnek.
Ennyiben engedek a Molyos kritikák igazságának.
S közben azon töprengek, vajon a saját múltamban miféle lezárt és elrejtett dobozok vannak?
Hétéves voltam, amikor Anyu meghalt. A hét évből szinte semmi, személyes, konkrét emlékem nincsen róla, csak egy-két felvillanás. Mintha csak egy mesélt figura lenne, akinek a történetéről annyit tudok, amennyit valaki elmesélt belőle. Hát évig az édesanyám volt. Még ha sokat volt is távol a születésem után előjött leukémiája miatt. Nincsen meg egy ölelés, egy hozzábújás, egy beszélgetés, egy közös játék, séta, tevékenység, semmi sem.
Viszont egy utólag döbbenetes, de még a megtörténtekor sem természetes jelent tökéletesen meg van. Az, amikor megtudtam, hogy meghalt. Nagyiéknál, Anyu édesanyjáéknál játszottam a templom nagy udvarán Adriennel, a szomszéd kislánnyal. A templom két szárnyát még 57-ben államosították és osztották fel lakásoknak. Előtte apácák és apócák laktak egyben-egyben. Nagy udvar volt. Adriennel éppen hintáztunk, amikor Apu lépett be/ki a nagy kapun.
– Zoli, gyere ide!
Engedelmes gyerek voltam, Adriennt otthagyva a hintánál, mentem.
– Anyu ma reggel feladta, elment.
Néztem Apura. Nem omlottam össze. Kezdettől fogva tudtam, hogy Anyu nagyon beteg, a pakliban állandóan benne volt, hogy egyszer csak nem lesz többé. De hogy mennyire semmi sem mozdult bennem, azon hét évesen is meglepődtem.
Bólintottam.
– Visszamehetek játszani?
Apu is bólintott. Én meg azonnal mentem is.
Beültem a hintába. Adrienn megkérdezte:
– Most tudtad meg, hogy meghalt az anyukád? Én már tudtam, csak nem volt szabad mondanom neked.
És játszottunk tovább.
Utólag elképesztő ez a kis jelenet, meg benne az érzelemmentességem. Az sincs meg, hogy bármikor is kizokogtam volna magamat. Apu halála után, a temetése után, amikor az alkohol végleg egy lépcső széléhez csapta a koponyaalapját, akkor igen, Bagoly ölében alaposan kisírtam magamat. Pedig akkor huszonéves voltam.
Vajon mit rejt, mitől véd az agyam Anyuval kapcsolatban?
Hát, igen, Apu, Anyu és én. Már csak én élek. Anyu '47-es, Apu '46-os volt.
Vagyis idén 78 és 79 évesek lennének, ha lehetnének.
A személyek beazonosítását, hogy melyikünk kicsoda a képen, a nyomozói vénádra bízom.:-D
–Csak el kellene menned egy pszichomókushoz, Morzsám! – mondta SzFT ébredés után, amikor meséltem neki, hogy mit írtam a fentiekben. – Persze, egyértelmű, hogy miért zárta el az agyad ezeket a dolgokat: azt mondod kezdettől fogva tudtad, hogy az anyud nem fog sokáig élni. Naná, hogy az emlékek karanténba kerültek! De érdekes lenne tudni, mi minden! Nem érdekelne, milyen is volt veled anyud? Milyen volt vele játszani, milyen volt, amikor olvasott neked, ilyesmik? Tudom, nem hiszel abban, hogy volt régi életed...
– Nem, az ugyanolyan spiritiszta marhaság mint a halhatatlan lélek...
– Tudom, de olyan pszichológust kellene találnod, aki kiderítené, hogy milyen előző...
– Annak a pszichológusnak, aki ebben hisz, én semmit el nem hinnék. Még a nevét sem!
De előre futottam, és fejest ugrottam a közepébe. Lassítsunk!
*
Nos, itt van tehát Kim Stone felügyelő nő számomra az olvasói kronológiám szerint második, ám valójában bemutatkozó története. Nehéz lesz az általam elsőnek olvasott második kötetet másodikként kezelnem, hiszen az első találkozás hatása mindenképpen azé a történeté, és nem emezé.
Angela asszony úgy fest, komolyan kötődik a lelkében az aberrált, pszichopata barmokhoz. Meg a pszichés betegségben szenvedőkhöz. Ebben a történetben sok halott van. Négy (meg ki tudja még mennyi) a múltban, (hm, hány is, várj, számolok az ujjaimon, az annyi, hogy, egy meg, egy, meg egy...) és ha jól számoltam, négy a regény jelenidejében.
S azon kívül, hogy a pszichopatákhoz, meg a lelki sérültekhez kötődik Angela asszony, valahogy a szíve csücske a gyermekek bántalmazása, abúzálása is. Konkrétumokat persze nem fogok mondani, hiszen az olvasói újszülötteknek minden hulla új és még újabb, attól függően, hogy számára mikor gyilkoltatik meg, ezért a gyilkos kilétének az idő előtti felfedése felfedése Szerelmetesfelségtársam kivételével mindenki felé nagyon ocsmány gonoszság.
SzFT-t azért kivétel, mert jobbára jóval előre kikövetkezteti, hány éves a féllábú kapitány bal szemére vak macskája, aki elvitte a közös udvarba szellőzni kitett kalitkából Margot néni a hörgős hangú kanáriját, és ha annyi éves, amennyi, abból kikövetkezteti, hogy csakis Michael unokabátyjának a nővérének az ikre emelhette el a sublód tetejéről a gyilkos Népszabadság-ot, aminek a felolvasása okozta Arthur bácsi infarktusát.
Vagy ha nem következteti ki, hanem egyszerűen csak elmondod neki, merre van a hány méter, úgy van bekötve, hogy ez számára mit sem von le az élvezeti értékből. Van ilyen ember. Én speciel utálom előre tudni, amit nem kellene.
Szóval ennek a történetnek a középpontjában egy árvaház áll. S persze az abban lakók. Meg a néhaiak, akik ott laktak. Meg a sorra elszökő gyerekek. Meg... de innen már spoiler, elhallgatok.
Viszont azt nem tudom elhallgatni, hogy menféleséget egynyi méltatlan támadás éri a gyermekvédelmet. Dolgoztam benne hat évig. Igaz, nem közvetlenül gyerekekkel foglalkoztam, csak a gyomok sofőrje voltam, Hencidától Boncidáig vittem őket. De mert a Pestmegyei TEGYESZ-nél voltam, ezért a Pest megyében levő lakásotthonokat jól és sok nevelőszülőt viszonylag jól ismertem. Saját szemmel láttam azt a heroikus küzdelmet, amit a gyámok, a nevelők, a nevelőszülők a gyerekekért vívtak a világgal, az élettel, a törvényekkel, az anyagiakkal és bizony néha magukkal a gyerekekkel is. (Mert azért voltak nagyon baxmeg-sztorik is: „Mit szívtál toltál az utóbbi héten?”, „Hát ezt, meg azt, meg amazt, és persze, naná, patkánymérget is!”; és ebben az esetben a patkányméreg nem becenév, hanem az, ami valójában; egy hónappal a felújítás után majdnem teljesen lelakott, dabasi lakásotthon; tizensok éves fiúgyerek által konkrétan elcsábított férfi nevelő; na, és ez csak ami kapásból az eszembe jutott?)
Vagyis úgy leírni a gyermekvédelmet, ahogyan van, tokkal, vonóval, mindenestül, igazságtalan és alávaló dolog. Legalább annyira mint amikor valaki a komplett papságra legyint a pedopapok miatt.
*
Van a regénynek egy megoldása, ami miatt felsikoltottam a lelki fájdalomtól. Valamikor, réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban, ott ahol a kurta farkú kubikus túr (én teljesen Nagy Bandóhoz kötöttem volna a mondatot, de a Gemini szerint Hofi volt az elkövetője) írtam egy krimiféleséget egy pályázatra. A fasorban sem voltam. Olvastam a két díjazott regénykét. Az egyiknek a sztorija volt jó, a másiknak a stílusa. De amelyiknek a sztorija volt jó, az nem írt jól, amelyiknek meg a stílusa volt remek, annak a sztorija volt semmilyen.
Na, szóval a regényemben, nem spanyolviasz, cserélődtek az elbeszélők személyei. Beszélt a főszereplő rendőr, egy pszichonéni és a gyilkos. A gyilkos beszéde nem volt teljesen tiszta. Olyan kis Gollam-mód magának piszmogó, tömény lélektelen tesze-toszaság. Gondoltam, hogy idemásolok neked egy megfelelő részt, szemléltetésnek, de tudod mit, itt az egész könyv is! A Bibliás című fejezetekre gondolok, ezek azok, amikor a gyilkos beszél. Ami következik az az első, személyes megjelenése. Az idézetek és utalások forrásainak a lábjegyzeteit kivettem a szövegből-
Soha, de soha, hahaha… Mert én nem olyan vagyok! Mert én okos vagyok! Mert okosabb vagyok! De okosabb ám!
Mi ez a zaj? Mik ezek a hangok? Megint, már megint? Mennem kell, csinálnom kell? Érted? Megint érted? Vértek, vértett…
Nem én választottam ezt a feladatot, brrr, nem, de ha egyszer én vagyok rá a legalkalmasabb, ha nekem ez a lelki ajándékom, ha egyszer így szolgálat a szolgálatom, mit tehetnék? Rugódozzak az ösztöke ellen? Hát nem! Én nem az az ember vagyok! Nem rugódozom, hanem belesimulok szépen a teendőimbe, átadom, eldobom minden ellenkezésemet, felteszem a kezemet, elvetem az ellenérveket, kivetem magamból a tiltakozás legkisebb görcsét is, hahahaha, nem úgy, mint… S persze nem is járok úgy, mint… Úgy mint, furmint… Jó, mi? Nem vagyok én holmi Jorge testvér, aki fél Arisztotelész nevetésétől, én tudom, hogy a nevetés jó! Nevetek is, hahahahaha! Minden alkalommal nevetek! Minden alkalommal! Mindegyiken! Szívből kacagok! Hahahaha! A nevetés Isten ajándéka, ugye, Vilmos testvér, ugye, hívei, feleim? Nevessünk ezen a világon! Nevessél és igyál, mert nem áll ám örökké a világ! De szemesnek áll a világ. A szemtelennek nem, a szemtelennek a mezőn már nincs világa, mert oda a szeme világa. Elfolyó képek a tükörben, a szeme tükrében, mert otthon a tükrében szétfolyt a létezés igaz, egyetlen célú, szent tudata: minek akkor látni, ha amit láthat, nem is látvány? Állvány, zárvány, párkány, játszmám… „Akkor is játssz még, ha senki sem érti, minek is játszol még!” Mert ez a játék nem játék, ez a játék szent, így benne a nevetésem is szent. Szent Szellem. Szent szellentés. Fenékbe billentés.
Hát hogyne kacagnék, hogyan lehetne nem kacagnom? Nem én akartam ezt, nem én találtam ki, nem én küldöm magamat, nem én, nem én, nem én! De a cél, a végcél az bizony, az nagyon bizony szent!
Egy kendő, egy tőr, egy csomag zsilett, szép rendben a ládában, szép rendben a nyakakon, ütőereken. Szép rendben a rendetlenségben. Szép rendben folyik a vér. Áldozat. Véráldozat. „Vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat.” A bűn vér kíván, Isten vért iszik az ő nagy szeretetében. Vér mindenütt, árnyak mindenütt. Vérben az igazság, borban az igazság… „Igyatok ebből mindnyájan; mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a bűnöknek bocsánatára.” Ámen! Igyátok az Isten haragborát, tetvek! Igyátok, szürcsöljétek, habzsoljátok, szentségtelenítsétek meg, ami szent, lopjatok, öljetek, csaljatok, basszatok, fasz, pina, segglyuk… „Szájából éles kard jő valaki, hogy azzal verje a pogányokat; és ő nyomja a mindenható Isten haragja hevének borsajtóját.” Jöjjön ki a fejetek leve, én népem, fröcsköljön az agyatok a falra, nyomjuk a borsajtó, ugye nyomjuk, nyomjuk, nyomjuk… Höhöhöhöhö! És nevetünk, nevetünk, ahogyan Isten haragjában szertefröcsköl a vér! Mert nevetni kell, hogy jobb lesz a világ: megtisztítja a vér! Nem én akarom így, nem én, ne nézzetek rám, ne nézzetek rám az ablakon túlról! „És megtaposták a borsajtót a városon kívül, és vér jöve ki a borsajtóból a lovak zablájáig, ezerhatszáz futamatnyira.”
Asszongya, lássuk csak: egy futamat kétszáz méter, az annyi mint, összesen, a mindenit: háromszázhúsz kilométer vér! Ez igen, ez igen! Tisztuljon a Föld, hulljon a férges, tisztuljon a vérben a világ! Mossa a vér a bűnöket, mossa a mocskos, bűzhödt lelküket!
Jaj, nem nekem kell mindet, ugye, nem nekem? Mindet kigondolni, mindet végig vinni? Mindenhonnan menekülni, kijátszani az ördög szemfülességét? De én okos vagyok, nagyon okos, Mert okosabb vagyok! De okosabb ám! Mik ezek a hangok, hm?
Hangok, pangok, rangok, strandok…
Kádak vérrel, belekkel, szívvel, májakkal, zsigerekkel tele, nyami, nyami, nyami! „Hali, Lali papi! Papi, kuki, mami!” A dal, de jó dal, okos dal: mindent elmondó dal, dalocska, csacska macska mocska, dalolt dalocska csacsogva, locsogva a mocsokba. Szép dal!
„A képükre fagyasztjuk a félelmet,
Ez a harc bűnös életünknek véget vet.
A földet majd megfestjük a vérünkkel,
Nincs a szívünkben irgalom – a vérük kell!”Mert ugye, hogy na, ugye, ugye? Minden mindennel összefügg, minden mindent általér, telér, felér, szem ér, szemérem, remélem, elérem, herélem… Mert, ugye, hogy na ugye? Herélem? Véren, véren, vértől! A vérük kell! A vérük kell! Kell, mert „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat”, mint mondám, mint mondd ám, minta mondám! Sajnálom, hölgyeim és uraim, nagyon sajnálom, lom, lom, diridongó, ez egy koedukált ítélet, csak tessék, csak tessék, szépen sorban, borban, borsajtóban, olaj a tóban az elvonóban. S a tűz, tűz, tiszta tűz, ha nem tiszta vidd vissza! Majd ez a föld megissza!
Kés, mindig kell, kötél, mindig kell, kesztyű, hát persze, fejsze, hjujj, kalapács, mer’ „üss a kalapáccsal a szomorú tojásra” és „horpadjon, törjön szét”, injekciós tű, nem kell mindig, de soha nem lehet tudni; ne kelljen futni, el kell aludni, csumi, csumi, haj, hja, a vendéghaj!
Már megint ezek a hangok? Megint, már megint? Mennem kell, csinálnom kell? Értem? Megint, értem!
Megint, petting, flanel ing, vér, elér, telérnyi vér. Vérontás. Bocsánat! Kacsámat, pocsolyámat, mert most loccsantom a kocsonyádat.
Ki vagyok én? Merre visz út? Hopp, a sapkám, hopp, a harisnya, Jenő, hülye nő, nidd a’, a fejére húzza a harisnyát, nem a lábára!
„Legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” Szelíden, leszelídítem a sárga földig! Höhöhöhöhö és ámen, de nagy-nagy ámen, feleim és híveim!
Indul a görög aludni, nincsen rajta pacsuli. Ugyebár, minden szülőföldek bágyadt nokkedlijei? Ugyebár? S már vár, már vár… Itt a kezem, itt ám, nem disznóláb!
Indulandusz, leesik a tantusz, ursus, Úr, piszkosul? Menni kell, ez nem gyilkosság, de nem ám, komám, szevasz szeráf! Ez küldetés küldöttel! Ő küldött el! Hogy menjek el, mene, mene tekel, ufarszim, menjek el a Mennyekkel!
Hát megyek, legyet egyek!
Hát így és így tovább!
Nos, Angela asszony első regényében majd' ugyanezzel a megoldással él. Egy-egy fejezetben megszólal az ő személyes pszichopata gyilkosa is. Csak az övé sokkal összeszedettebb, normáilsabb. Például tisztán tudja magáról, hogy pszichopata. Az én alakom nem csak pszichopata, hanem... de majdnem elszóltam magamat a véső megoldásról. „Csitt! Csitt! Halkabban / A táskámnak is füle van!”*
* Várkonyi Mátyás – Miklós Tibor: Szárcsinálók – A poloska bál (Történelmi lecke II.
Nem előszőr jártam úgy, hogy volt egy jó ötletem, aztán addig-addig telt-múlt az idő, hogy egyszer csak szembe j9tt velem, amit anno kitaláltam. Vagyis. Püff neki! Vagyis ha valamikor mégis csak nyomdába kerülne az én kis krimiségem, akkor is már csak minimum második befutó lehetne, és a recenziókban rendre ott lenne, hogy a pszichopata-monológók ötlete Angela Marsons Elfojtott sikoly című könyvének ötlete alapján készültek.
*
Az Elfojtott sikoly sztoriának a háromnegyedéig azt mondtam, ez a történet nincsen olyan jó, amennyire az általam elsőnek olvasott második Kim Stone-történet volt.
Azt megállapítottam, hogy hálás lehetek Angela asszony megoldásáért, amellyel a második részben feltárta Kim cihés keszekuszaságának az okát: mert ott jól megdöbbentem. Aztán kiderült, hogy itt, a sorozatelsőben tulajdonképpen már mindent is megtudtam volna, ha sorrendben olvasok.
Aztán a végén mégis bólintottam. Oké, az Ördögi játszmák egy orrnyival jobb, de ez alig marad el tőle. Vagy amaz alig előzi meg emezt.
*
Hibák? Hogy vannak-e? Alkothat-e ember hibátlant? És a vajon a hibák feltétlenül értéktelenné teszik-e az egészet? Éppen tegnap fejtettem ki SzFT-nek, miközben a ruhanélküliségében gyönyörködtem, hogy rajta kívül még soha nem voltam senkivel úgy, hogy a teste esztétikai tökéletlenségéit külön szerettem volna.
Tehát ha nagyítóval keresem, vagy ha figyelmesen olvasok, persze, hogy találok fogást a részletekben. Mondjak egy példát? Hát, ha nagyon muszáj...
Kim élete egyáltalán nem volt fenékig tejfel. Ezért olyan magának való mufurc, amilyen. Antiszoc, tapintatlan, testkontaktus-mentes, szabálytiszteletlen, miegymás. Bár a nem fenékig tejfel az egész életére vonatkozik, volt egy kulcs-trauma eseménysorozat. Még gyerekkorában. Amit, bár áldozat volt, képtelen önmagának megbocsátani. El is mondja, mi történt vele és az öccsével. Öcsit anyu egy radiátorhoz bilincselte, Kimet meg őhozzá. Aztán magukra hagyta őket. Az ágy alól lábbal kibányászott keksz, meg a fél üveg húgymeleg kóla tartott, ameddig tartott. S öcsi élete is tartott, ameddig bírta tartani. S Kim még egy napig hozzá volt bilincselve a halott emberhez, akit a világon legjobban szeretett.
Szóval Kim ezt a borzalmat végig gondolja, mintegy elmeséli.
Aztán máshol meg azon morfondírozik, hogy milyen jó, hogy a legnagyobb traumáját lezárta a lelke mélyén egy kis dobozba, és az onnan elő nem jön, mert ha mégis, akkor lesz csak lesz csak ordenáré pusztítás. Hááát... Mondom, ha még SzFT sem hiba nélküli, akkor mi más lehetne az? Érted az ellentmondást, vagy mondjam, mi a baj Kim lelkének a fekete dobozával?
Jó, segítek! Ha a fekete dobozba van zárva az emlék, mert ha nem lenne elzárva, akkor ordenáré pusztítást végezne, akkor Kim vajon miként képes felidézni? Ha viszont képes felidézni, akkor nincsen elzárva, és lám, felidézve mégsem végez pusztítást...
De tényleg, komolyan beszélek, mindez lényegtelen apróság... Tudod mi ennek a legkézenfekvőbb bizonyítéka? Én sem akarom elhinni, de itt van a kezem ügyében egy online kereskedőtől ajándkba kapott képregény (vélem, mert a rendszer szerint a vásárlás miatt ingyér kellett volna szállítódnia a cuccnak, és mégsem volt ingyenes), egy Szerb Antal VII. Olivér, meg ezer más minden, de nem köt le igazán egyik sem. Kim következő nyomozása után sóvárgok. Félek, be fogok sokalni tőle!
General Press, Budapest, 2015 360 oldal · ISBN: 9789636438432 · Fordította: Szieberth Ádám
9/10
Az alábbi kép egyben link is ám!
2025 májusának a legközepe. Kedden fel akartam menni Gyuszit meglátogatni Budakeszin. Tudod, ő Ofi barátom feleségének az öcccse, aki egy éve rehabilitálódik ágyhoz kötve, pelenkában, több mint szitán áttört emlékekkel a saját életéről és a lehetőségeiről.
Ilyenkor kocsival megyek be dolgozni, mert a látogatás szigorúan négytől-hatig van. Viszont ha munka után még hazautaznék, és innen mennék fel Budakeszire, kifutnék az időből.
Az Olajágba menet betértem a kaszási Lidlbe bevásárolni Gyuszinak. Amikor kiszálltam a kocsiból, eszembe jutott, hogy magamhoz veszem a kis bankkártya-tartómat, mert a telóm többször azzal tréfálkozott, hogy ő nem is képes az NFC-s fizetésre. Miközben máskor meg csont nélkül.
Zsebre vágtam a kártyáimat. Az összes lényegeset: személyi, jogsi, lakcím, a két bankkártyám, egy egészségpénztáras kártya... És csak napközben egy helyen, ahol kellett volna a személyim kezdtem keresni. Veszett fejsze nyele... Hívtam a Lidl-t, átvizslattam mindkét autót, amiben ültem, kiürítettem a hátizsákomat... A fő bankkártyámat felfüggesztettem. A másikon alig volt pénz, bár az is fájt volna, de felfüggeszteni azt nem lehetett, csak letiltani. A személyes okmányok fel nem használásban csal reménykedtem. Aztán csütörtökön tiltottam mindent és elindíttattam pótlásokat. A fő bankkártyámét még nem: személyes plasztikkártya nélkül ugyanis nem lehetséges. :-|
S közben reménykedünk, hogy a lakásbizti okmánybizotsítás kitétele nem csak a szerződőre, hanem a vele egy lakcímen élő hozzátartozóra is vonatkozik. Mert a szerződő az SzFT.
Így nem voltam sem Gyuszinál, sem unokázni.
