Az úgy volt, hogy tegnap este a napi betevő film után lementünk még egyet füstölni a ház alá,és már nem is tudom minek kapcsán, nem első alkalommal, előkerült, mert előhoztam, Kiss József László neve.
Akit valószínűleg senki nem tart nagy és jó írónak, de a három megjelent könyvéből kettő nagyjából beszerezhetetlen, az egyik egészen biztosan az. És ember nincsen, akinek ezek a könyvek ne lennének a kedvencei és ne röhögte volna magát könnyesre a meglehetősen egyvágású poénokon, amelyekből ha egyet olvastál, mindet olvastad, mégis újra és újra olvasni akarod.
A legbeszerezhetetlenebb a legendás Parancsolsz egy kézgránátot? cimű munkaszolgálatos opusz. Ha fel is bukkan valahol. tízezer alatt nem lehet megszerezni. De ez a tízezer kábé ötves adat, mára talán már lehet ez harminc is. De nem bukkan föl. (Tévedtem, a moly.hu-n kerek egy huszasért árulja valaki.) S úgy fest, az újra kiadása esélytelen.
Csak hogy egyen a penész: én egy vadonatúj állapotú példányt a Pethe téri Könyvmegállóban leltem, úgy egy évvel a Kaszásdűlőre költözésünk után.
Ha tehát szeretnél te is egy példányt a könyvből, tehát nem kell mást tenned: költözz te is ide, Kaszásra, várj egy évet, és neked is lesz egy példányod belőle! Nem, nem én fogom levinni, ne röhögtess, nekem ez KELL, kincs, ez egészen biztosan nem így működik!
Szóval szóba került tegnap éjjel füstölés közben KJL neve, tudjuk, mert szóba hoztam, és valahogy megkívántam, hogy újraolvassam. Éppen ezt. Utálom, hogy két sorban vannak a könyveim a köynvespolcomon (lesz ez még rosszabb is, ha jövőre költözünk, s azt máris nagyon nem szeretem),, de így is van benne logika, mi hol van. Ez szerencsére a külső sorba került, vagyis csak felpillantottam a polcra, és ott volt, ahol lennie kellett.
A Talán Pistát a Kézigránát után leltem a Fő téri gyermekkönyvtárban, tudatos kereséssel. Örültem, hogy Kiss József László írt más könyvet is. A Jó szelet, kapitány!-on akkor már túl voltam, az nem jelentett akkora élményt. Pedig a háromból az az a könyv, aminek több kiadása is volt. S bár egyáltalán nem rossz, bár lett volna még sok-sok ilyen, a háromból számomra mégis a harmadikhelyezet. Szóval a Talán Pista volt a személyes történelmemben a harmadik Kiss Józse László regény. A megírás, illetve a megjelenés idejét tekintve a második.
ALAPADATOK
Kiss József László (a továbbiakban KJL) pedagógus volt. Amint hírlik, nem akármilyen. Bár igen szűkös a róla fellelhető netes információ, de ennyi bizonyosan kiderül: pedagógus és kiváló pedagógus. No, meg író, persze.
Kiss József László (1922–1989)
,,Nagyon régen születtem. Már nem is emlékszem rá. Azóta jóformán állandóan gyerekek között vagyok, igy rettenetesen fiatal maradtam. Az iskolát nem túlságosan szerettem, de a srácokat igen. Ezért sok iskola elvégzése után tanár lettem. Dédapám révész, nagyapám mesemondó ember volt.
Talán tölük örököltem a mesemondás és a víz szeretetét. Barátaim biztattak, írjam le, amiket mesélni szoktam. Leírtam. Itt van."
Ezt olvasom a Jó szelet, kapitány! 1971-es, a Sirály könyvsorozatban megjelent kötetének a hátoldalán.
Tehát adja magát, hogy ennek a könyvnek, a Talán Pistának a hátterében is a szerző pedagógus tapasztalata áll. Jelen esetben állami nevelői pedagógus múltja. A könyvet az elbeszélő egyes szám elsőszemélyben írja, és akit Józsi bátyámnak hívnak a tanítványai.
MIRŐL SZÓL A REGÉNY?
Még az is kétséges, hogy regény-e?
A címszereplő István, aki „talán”, egy anyátlan-apátlan árvaság, akit a rendőrök visznek be a nevelőbe.
– Hogy hívnak?
– Talán Zorák Istvánnak.
– Mi az, hogy „talán”?
– A fene se tudja biztosan. Papír nincs rólam.
– Édesapád?
– Az sincs, nem is volt.
– Édesanyád?
– Azt hiszem, Zorák Lídia. Sose láttam.
Pista éppen egy új tanév elején kerül be az intézetbe és a fiatal nevelő csoportjába. A csoporttagok és a nevelő éppen összeszokóban vannak.
Az alaphangulatot már a bevezető oldalak arcba tolják. Pistát egy rendőrszázados, aki történetesen nő, viszi be a műintézetbe. Pistán egy szál klottgatya van, minden testrésze mocskos, az egész gyerek egy merő bizalmatlanság. Eddig egy piacon élt, dolgozott, de főleg lopott. Szabad volt, de pofonokban gazdag életet élt. A korlátokat, korlátozásokat nem tűri.
– Innen nem lehet megszökni – szögezte le szárazon az igazgató.
– Miért? – villant rá hirtelen az ördögfióka. – Magas a kerítés! Mi? És rács van az ablakon! Mi? A kaput meg őrzik! Ugye? – Pattogott a szava, és elnéző gúny volt a hangjában.
– Nem, komám! – És most az igazgató hangja a krampuszéhoz hasonlóan gunyoros lett. – Nem magas a kerítés, nincs rács az ablakon, és a kaput nem őrzik. A kapu nyitva van. Aki nem érzi jól magát nálunk, az elmegy! Tekintve, hogy a nyitott kapun ki lehet sétálni, és el lehet menni, így szökésre nincs lehetőség. Igazam van?
Egy másodpercre megkísértett a gondolat, hogy netán nem egyfajta rendszer-propagandát olvasok-e, de ilyen rossz tapasztalatom nincsen a szerzővel, propagandisztikusnak nem találtam eddig. S ha eddig nem, akkor már nem ios fogom. Akkor sem, ha korbéli sajátosságok persze óhatatlanul voltak az írásaiban.
Másfelől micsoda pedagógus lenne az, aki ekkorát hazudna, ekkora szemérmetlenséggel, rája adásul egy ifjúságnak szátnt könyvben? Mármint arra gondolok, ha az idézet mondanivalóját metaforaként kezelem. itt ez a hetvenes évek Magyarországa, ami ölyan jó, hogy nem akar senki megszökni belőle, s mert szabad ország (hehehe) nem is lehet belőle megszökni. De szó nincsen erről, ilyesmi biztosan nincsen a könyvben
Innen indulunk.
Tisztázzuk: a Talán Pista alapvetőn nem regény, hanem a nevelőotthon srácok csínyeinek, kalandjainak, emberré válásnak a szereplőkön keresztül lazán összekapcsolódó sztorik kollázsa.
Kollázs arról, hogyan találja meg egymásal a hangot az intézmény, annak pedagógusa a rendszerben levő gyerekekkel, s azok meg egymással. Valamint: hogyan lesz képessé a sok kis vadóc indivídum a szocializációra, az együttműködésre, a munkára. Vagyis hogyan válhatnak a társadalom hasznos tagjaivá, hogyan lehet erre rávezetni őket?
A napokban szólt A Rock rádióban az LGT Mindenki című dala. Ami egy évvel később jelent meg mint KJL könyve. Presseréknek, a szövegíró Adamis Annának,majd Dusánnak akkoriban fontos mondanivalója volt, hogy együtt, hogy mindenki számít. Elfelejtett szó, Mindenféle emberek, Ahogy mindenki.
Az LGT szövegei már elindultak abba az irányba, amely mára oda vezetett, hogy a másság ájult imádata elképesztőn buta és diktatórikus tényezővé lett. A győzelme diadalmas.
Akkor ennek még nem volt meg az neoliberális hangsúlya, amit manapság kapott. Igaz, volt más a háttérben: „Miénk az ország, magunknak építjük!” A mindenki szó a kollektívát jelentette. A szocialista összetartást. Nem az LGT-re gondolok.
Persze, nagyon fontos honnan nézzük, ki a mindenki, s vajon mi teszi a mindenkit közösséggé.
Akkoriban a velejéig hazug ideológia iparkodott ideológia egységbe kényszeríteni a társadalmat.
Manapság, elképesztő szóbűvészettel vásárlói közösségek vannak. Meg a szociális média „közösségei”. Röhej! Ami lazábbnál is lazább csoportoknak semmi, de semmi közük nincsen a közösség szó valódi jelentéséhez.
A kollázs történetei annyiban függnek össze, hogy a szereplőik ugyanazok. A nevelő és az ő zseniálisan összetartü rosszcsontjai. Igazából ennyi a kohézió. Nincsen köteten átívelő történet, nincsen mindent összefogó konfliktus, amit meg kell oldani.
MOND-E VALAMIT A KÖNYV, VAGY CSUPÁN SZTORIZGAT?
Mond. A közösség erejéről, a kölcsönös segítségnyújtás fontosságáról, a felelősség vállalásáról szól. Arról, hogy mennyivel könnyebb úgy élni, ha nem elszigetelt kis egoként, mindenáron-indivídiumnak kezeljük magunkat, hanem egy egész részének.Vagy több egész részének.
Nem tudott itt nem eszembe jutni Lázár Ervin csodálatos Szegény Dzsoni és Árniká-nak hetedik fejezete a tizenkét nagyon testvérről. Akik annyira nagyon testvérek voltak, hogy ha az egyikre ráeesett a fa, akkor azt mindnyájan érezték. Vagy ha az egyik elrontotta a gyomrát, akkor az mindnyéjuknak csikart. Vagy ha az egyik nehéz terhet emelt, akkor a súly mindnyájuknak nyomta a vállát.
A nagyon tesók átoknak élik meg a „nagyonságukat”. Árnika döbbenti rá őket, menniyre balgák ebben a megítélésben: a nagyon testvérség hatalams áldássá válhat mindannyiuk számára, ha hajlandók lemondani a lustaságról. Ha nem hajlandók, akkor nem a nagyon tesvérség, hanem az élet egésze válik átokká.
S úgy veszem észre, megint a kereszténység lényegénél tartunk. Tudod, amit már ezerszer mondtam: a szeretet nem érzés, hanem életelv, az adni-tudás rendje. A bűn pedig az elvevésé, a megtartásé.
KJL idealizál. Jócskán. Vagy a hetvenes években egészen mások voltak a kamaszok. Még annál is másokabbak mint ahogyan azt manapság gondoljuk.
A nevelő csapatának a tagjai pitt-putty, sitty-sutty felfogják a feniteket, egymást nevelik a közösség érdekében, segítőkészek, belátók, készek jóvá tenni, ha marhaságot csinálnak, s mindenkor nyitottak arra, hogy megmozduljanak mások érdekében. Nem csupán kivenni akarnak a sorsuk alakulásából, hanem beletenni is, hogy mások is kivehessenek általuk valamit. Így az életük szereplői sem csupán a saját jólétük érdekében ki- és felhasznált statiszták, ahogyan az manapság dívik.
S ha a könyvszereplő srácok szivatnak is valakit, az mindig érte van és nem ellene. Mert leeht így is. Lám!
Bevallom, valahogy nagyon jól esett a lelkemnek ez a KJL-féle idealizmus. De nagyon-nagyon jól. Milyen szép lenne, milyen jó lenne, ha így lenne, lehetne!
*
KJL a srácok csínyeit nem szépíti. Csak két momentum a könyv harmadáról:
- lopnak villanyoszlopot, hogy legyen focikapu alapanyag,
- Pista dinnyét csór a piacról, de nem egyedül magának, hanem a társainak is. Több kört kell fordulnia.
Mindkét esetben köztörvényes a cselekedet: fizetés, engedély nélkül elveszik a másét.
Ám az első esetben a nevelőtanár kérvényt irat velük, amit nekik kell elvinniük a posta igazgatóságára (a postáé volt az oszlop, amit meglovasítottak). A dinnyelopás pedig figyelmeztetés az intézmény élelmezésének, hogy kevés a gyümölcs a srácoknak. Minden jó valamire...
*
KJL annyiban mindenképpen idealizál hogy minden köztörvényesség, engedetlenség, verekedés, kinfliktus ellenére a történetfüzér szigorúan véve konfliktusmentes. Ami konfliktus akad, mindig elsímul, mintha nem is lett volna, minden megoldódik, s mindig minden a közösség érdekében oldódik meg. Ez nagyon szép, és nagyon nem reális. Legalábbis a mából nem tűnik reálisnak. De nagyon jól esik róla olvasni, és elképzelni, hogy akár lehetne valóságos is.
A szereplők között ha van is konfliktus ( igazából mélységes nincsen), az kimerül némi tréfás élcelődésben.
A HUMOR
Egy ilyen könyv humor nélkül fittyfenét sem érne. Naná! Ahogy íz előbb írtam, a poénok jó része verbális, és csak kis részük helyzetkomikum. De a kötetet tutira végigmosolygod, egy részén meg biztosan, már bocsánat a kifejezésért, röhögni fogsz.
– Halászok! – rikkantotta Cirkli.
– Nem látom rajtad – állapította meg Bohóc.
– Ott… ott… – mutogatott a távolba.
– Hogy a fenébe halászhatnál ott, mikor itt tipródsz előttem?
– Nem én halászok! Ők! – mutogatott nem csökkenő izgalommal.
– Tudom, te tök. De te remekül ugrasz.
– Meg rúgok is, ha abba nem hagyod!
A vita nem fajult tettlegessé.*
— Én egy kicsit tényleg hülye voltam – bírálta meg Paróka saját magát.
— Ez azért túlzás – vigasztalta őt sandán Bohóc. Majd mikor látta, hogy Paróka kezd megnyugodni, hozzátette: – A „kicsit" a túlzás. Akkora hülye vagy, mint a bazilika!*
— Puha? – mutat a Benyó alatt ékeskedő éles kövekre Volán.
— Hülye!
— Hülye lehet, de ahogy én nézem, kemény.
— Nem a kő, hanem te – mordul vissza Benyó.
— Igen, én kemény vagyok – értetlenkedik Volán.
Az ehhez hasonló párbeszédek hemzsegnek a szövegben. KJL humora az ilyen szófacsaráspkból áll. Én mindvégig kedveltem, pedig átlagosan kétoldalanként előfordult.
MIT MONDJAK MÉG?
Mit mondhatnék? Tudom már. Azt, hogy olvasás közben többször meghatódtam. Nem könnyekig, elvégre férfi vagyok, de azért de.
Mert a szeretet megható. Akkor is, ha következetes, akkor is, ha keménynek kell lennie, akkor is, ha mindenkor is. Ha más nem is, az ezerrel lejön, hogy KJL nagyon szerette a keze alá kerülő csemetéket. Általa azok meg egymást, és az életet.
*
Ó, tudom már, miről akartam még beszélni! De az nem vidám. Írtam már róla, egyebek kapcsán.
Dolgoztam a gyermekvédelemben, labdaszedegetőként. Nem a sűrűjében, csak a partvonalon, soförként. A felszínt karcolgatva volt rálátásom a dolgokra. Annak alapján, ahogy srácokkal,a nevelőszülőkkel és főleg a gyámokkal volt alkalmam beszélgetni. Tény, hogy ennek már hat-hét éve.
KJL a könyv befejező részében elmondja, hogy az ördögfiókái (ő nevezi így a srácokat) közül kiből mi lett. Hát mindenkiből rendes ember.
Emlékszem egy beszélgetésre amit az egyik kedvenc gyámommal, Krisztivel folytattam. Imádta a keze alá adott gyerekeket. Ennek ellenére az a típus volt, aki nem volt sem túl liberális, sem idealista. Tőle kérdeztem egy alkalommal, hogy jól látom-e a rendszerben levő gyerekek útját, ha azt mondom, hogy a srácok döntő részéből valamiféle köztörvényes foglalkozású, a lányokből meg prosti lesz? Kriszta töprengett valamennyit, majd nagyot bólintott.
– Hát, ja!
– A praxisod során, tekintetbe véve az összes, bárhogyan a kezed alatt megfodult gyereket, mennyi a sikertörténeted?
– Mi az, hogy sikertörténet?
– Hát amelyik tanult, esetleg továbbtanult, szakmája lett, dolgozott, családot alapított...
– Ja,, hogy így... – töprengés. – Olyan húsz százalék. Maximum.
– Mennyinek a húsz százaléka?
– Kábé ezernek.
– És a nyolcvan százalék?
Kriszta legyintett és megkérdezte:
– Rágyújtunk?
Mert éppen egy közös ebéd után voltunk,ha jól emlékszem, Szegeden. Rágyújtottunk. Hazafelé meg egy kicsit eltévedtünk, de kizárólag földrajzilag.
Nem hiszem, hogy a gyermekvédelem romlott le ennyire a kétezres évek első évtizedének a közepére KJL ideje óta. Azt sem hiszem, hogy a nevelők emberanyaga lett ennyire hitvány. Valami mégis történt. Már amennyiben bármennyire is alapul veszem, amit KJL leírt ebben az idealista regényszerűségben. Az is tény, hogy az emberi jogok liberális túltolásának elképesztő marhasága sem tett jót a felnövekvő generációknak. Meg a külvilág velük való kapcsolatának.
De amit a lakásotthonokban láttam, az valami gyalázat volt. (Lakásotthon: családi házak, bentlakásos gyermekeknek, állandó felügyelet mellett, állami, gyermekvédelmi tulajdonban és igazgatáás alatt. Nem ugyanaz mint a nevelőszülői rendszer.)
Elsősorban azért, mert a nevelőknek nem volt eszköz a kezükben a gyerekek fegyelmezésére.
– Most mondd meg, mit csinálhatok velük? – nézett rám reménytelenül Abonyban egy nevelő, amikor szóvá tettem, hogy micsoda rajcsur van délelött tizkor az otthonban. Holott normál tanítási nap volt, mikor is csak a nevelőnek és az esetleg beteg gyerekeknek kellett volna bent lenniük.
– Fel nem pofozhatom. Ennem kell neki adni. Be nem zárhatom. Pénzbüntire nem ítélhetem. Mondjuk azt nem írják sehol, hogy lelőni nem szabad őket... Csak akkor meg nem lesz alanya a munkámnak – tette hozzá nem kis fekete humorral, elkeseredve, természetesen nem komolyan beszélve.
– De akkor miért nem fogjátok be őket legalább az ebéd elkészítésébe?
A nevelő keserűen nevetve legyintett:
– Ezeket? Leszarják. Tudják, hogy enni kell nekik adnunk, ha a fene fenét eszik is. Vagyis semmit mit tudunk csinálni, ha nem segítenek... Volt amelyik a takarításra is azt mondta, jogtalan gyermekdolgoztatás!
Dabason a gyermekvédelem pénzén teljesen felújították a lakásotthont. Egy hónap múlva a neveleőszoba ajtaj félig leszakadt, nem lehetett bezárni, több ablaktábla hiányzott, illetve eltúntek a csaptelepek a fürdőből.
– Hová lettek? – kérdeztem.
– Tudod mennyit ér egy ilyen, és mennyibe kerülnek a biodrogok?
– S mit tudtok velük tenni?
– A biodroggal? Már nekem is eszembe jutott a személyes felhasználás. A gyerekekkel semmit.
Abony, másik lakásotthon. A srácok mesélik nekem, melyik bioszar mennyire fasza. Elképedve hallgatom őket, a legidősebb sincs tizenhat.
– S honnan a francból szerzitek be itt Abonyban? – kérdezem hitetlenkedve.
Kiröhögnek.
– Zoli bá', hát idehozza a díler!
Mondom a nevelőnek, mit hallottam. Rábólint, hogy úgy van az. Kérdem, hogy akkor és...?
– Szerinted mit tudunk csináni? Nem vagyunk hatóság. S ne gondold, hogy a rendőrök nem tudják. Persze, hogy tudják.
Nagyjából ennyiben maradunk. A srácok meg szedték a sok szart, aminek a hatásaival senki nem volt tisztában, mert hetente új, követhetetlen összetételben bukkantak fel verzióik.
KJL ördögfiókái még csak be sem rúgnak tisztességesen. Vagy KJL volt túlzásba vitt módon szemérmes.
Amikor bekerültem erre a munkahelyre a gyámok döntő része vérliberális volt. Amikor eljöttem öt év múlva, már alig akadt közöttük aki a gyakorlatban is az lett volna. Remélem, azóta valahogy az ésszerűség irányába alakult a rendszer.
KJL még leírhatta és nem indult ellene gyámügyi, rendőrségi eljárás, hogy egy nevelő, olyan pofont ígéretét lebegteti meg a rá bízott csimotának bizonyos feltételek nem teljesülése esetén, hogy a gyerek egy hétig előre fut tőle. Manapság csak ezért a kijelentéséért két hét akasztás járna. Legalábbis amikor a gyermkevédelemben dolgoztam, akkor az járt volna. Jogok voltak, vasszigorral betartva, betartatva, kötelesség nuku.
A gyereknevelés, gyermekjogok kérdésében ajánlom a Molyon legkfeveltebb bejegyzésemet, amit Lionel Shriver Beszélnünk kell Kevinről című könyvéhez írtam.
Na, ez jutott még az eszembe a Talán Pistáról. Amit a regény képvisel, szívderítőbb.
A mellékelt illusztrációk Várnai György rajzai a könyvből.
Várnai György grafikus, karikaturista, rajzfilmkészítő volt.
Számtalan könyv, film és újság őrzi a munkáit.
Kiskölök koromban is imádtam, bármit illusztrált, de most is jól esett,
amikor nézdegéltem a rajzokat.
Egy remek, nem saját blogbejegyzás a szerzőről és a könyveiről
Móra, Budapest, 1974, 264 oldal · ISBN: 9631100782 · Illusztrálta: Várnai György
10/10
A konfliktusok hete, pedig akár nyugodtan is telhetett volna. Az egyik előző bejegyzésem miatt konfliktusba kerültem két emberrel meg egy szolgáltatóval. Az első kettő a nagy nyílvánosság előtt nem vállalja saját magát. A második azért volt tréfás, mert semmiből fel nem ismerhető, ki is ő. De az ismerősei tudják, volt a felelet. Igaz, nem nekem mondta. Ezt végképp nem értettem: ha az ismerősei felismerik amit mondott, akkor azt már nekik is mondta. Vagyis... Ööö... Vagy az volt a baj, hogy marhaságnak tartottam, amit mondott?
Az első tiltakozó, ugyanúgy ahogyan szolgáltató, aki elérhetetlenné tette a soraimat, súlyos szövegértési problémákkal küszködik. Ezáltal én vagyok a kakifütykösű. A kettő közül a szolgáltató a tréfásabb, mert megtudtam, hogy az alapszabályzatában benne van, hogy a moderálási elvei következtében megesett konkrét esetekről szigorúan tilos nyilvánosan beszélni, ők pedig nem nem tartják publikusnak, mit miért csinálnak. Vagyis: ha nem tetszik, amit mondasz, jogodban áll kussolni, a pofádat befogni és nem kérdezni, mert úgyis leszarunk, nem válaszolunk, ez benne van az alapszabályzatban. Elképesztő. Azért a Facebook remek példával szolgál a totális cenzúra működtetésére, azt meg kell hagyni.
S ettől, ezektől olyan elkeseredett lettem, hogy csak na. Pedig meg kellene már szoknom.
Több zene szólt közben. Egyfelől, meglepő fodulattal Kispál és a Borz. Ez tényleg meglepő, mert soha nem kívántam meg igazán a muzsikájukat. Másfelől, és ez lényegesebb: Ahmad Jamal. Jazz billentyűs. Sajnos már nem él. De sokat alkotott. Én ebbe a lemezébe futottam bele, és vagy háromszor, sűrű egymásutánban meghallgattam
