A filmet láttam előbb, a váci Aporban óvónőnek tanuló lányom javaslatára (Neki a főiskolán ajánlották), s megnézve kivételesen nem voltunk egy hullámhosszon Szerelmetesfeleségtársammal. Nekem nagyon tetszett, napok múlva is gondolkodtam róla, ő nem volt lenyűgözve. Aztán eszembe jutott, hogy Svájcba „emigrált” barátaink polcán ott van a könyv, nekünk meg van bejárásunk a lakásukba: s már nincs ott a könyv.
*
De mindez lényegtelen. A lényeges, hogy mindenféle szokásomnak ellentmondva, előbb olvastam az értékeléseket, mint a könyvet. Voltaképpen kíváncsi voltam a film után, hogyan vélekednek a könyvről annak olvasói. Majdnem minden értékelést elolvastam. Nem szoktam ilyet tenni. Leragadtam. Volt egy szó, ami csőbe húzott olvasás közben: őszinte. Többen ezt írták. Hogy szinte elviselhetetlen az őszintesége.
No, erre lettem kíváncsi. Manapság, a szókimondó (nem a trágárt értem most ez alatt) regények világában mit jelent az őszinteség?
*
Van két és fél gyerekem. Vannak sikerek, vannak kudarcok. A sajátjaimra gondolok.
Amikor a gyerekeim olyan tizeninnen voltak, exsógornőm egy közös nyaraláson ezt találta mondani a saját gyerekére: „Néha annyira hülye, hogy az elmondhatatlan!”
Akkor lefagytam, újra bootoltam. Azóta is hálás vagyok neki ezért a mondatért. Megtanított arra, hogy a gyerekeim, bár belőlem vannak, nem a folyományaim, nem életem céljai, nem életem értelmei, hanem különálló egyedek, önálló akarattal, érzelemvilággal, gondolkodásmóddal, értékrenddel, személyi igazolványszámmal. S akik ezen a jogon szerethetők. Nem csupán és nem elsősorban azért, mert belőlem vannak. S akik ugyanezen az alapon nem mindig szerethetők.
*
S itt a nagy kérdés, hogy mifene is a szeretet? Legrövidebben azt mondhatnám: dömdödöm. Csakhogy ez itt nem visz előrébb. Keresztényként tanultam meg, hogy a szeretet nem elsősorban érzés. Ha csak az, veszve van minden. A szeretet életelv, elhatározás, szívállapot: a szeretet adni-tudás. (Keresztényben: Isten úgy szerette a világot, hogy az egyszülött Fiát adta, a Fiú pedig úgy szeretett minket, hogy az életét adta.)
Az adni-tudás nem a mélykakáig való benyalást jelenti, nem a másik mindenben való feltétlen, elvtelen, parttalan kiszolgálását, hanem ezt: a rendelkezésemre álló eszközökkel, módszerekkel kihozni belőle a legjobbat. Ez nem érzés, hanem elhatározás, nekifeszülés kérdése. Isten nem érzelemgombolyag, hanem személy. És, mondja a Biblia: ő a szeretet. Így a szeretet nem egyenlő a szeretet érzelmi megnyilvánulásaival. Ma már morbidan fest, gúnyolják is, de néha akkor adok többet, ha elveszek.
Ez a gyereknek érzelmi szinten nem mindig a legjobb. Lássuk be.
*
Aztán: ez a világ kezd a visszájára fordulni. Mármint az értelem visszájára. Így-úgy a gyermekvédelemben dolgozom, hacsak a partvonalon is. Sorra látom, figyelem, hallgatom a kollégákat, akik a mélyvízben dolgoznak (vergődnek, evickélnek, túlélnek): a liberális a-gyerek-mindenek-előtt-és-felett-elv képviselői mindahányan. Ez most a polkorrekt. Ez most trendi. (Aztán ha helyzetbe kerülek, jobbára kijön belőlük a realizmus mind verbálisan, mind logikai szinten, mind a gyakorlatban. A napokban mondta egyikük, hogy mennyire elfogadhatatlan akár a verbális, akár a fizikai erőszak a gyerekekkel szemben, elsőre mindenkiben ezt tudatosítja. Aztán kicsit később elmesélte, hogy két gyönyörű kutyájával havi szinten kell megküzdeni, mert rendre át akarják venni a falkavezérséget, s a minap is csak egy jól irányzott seprőrúd térítette a helyes útra az egyiket. Kicsit csúfondárosan kérdeztem, hogy ehhez mit szólnak az állatvédők, hol maradnak az állatok jogai, de ő nem értette el az iróniámat, annyit mondott, hogy így megy ez, máshogy nem értik meg az ebek.)
A gyerekbarátság, -központúság érvényesítése közben még a politikának is eszébe jutott egy időben, hogy milyen jó ötlet a gyerekmagas villanykapcsoló meg a kakaóbiztos számítógép. Ha egy szülő rákiabál a gyerekére, ne adj' Isten, nyakon csapja az áruházi hisztizsákot, rosszalló tekintetek garmadáját kapja (miközben szerintem a látó-hallok többsége meg fellélegzik, hogy: végre!). A gyermekvédelemben is szigorúan kötelező az erőszakmentesség, mert az, ugye, tudjuk „a szellemileg gyengék fegyvere”.
Minden a gyerekért, s a gyerek mindenekfelett. A gyerek manapság nem családba születik, hanem család alakul a gyerekért. A gyerek ebben a felállásban nem családtag, hanem despota diktátor, akinek halvány fogalma sincsen a döntései összefüggéseiről, következményeiről, a kormányrúd mégis a övé. Csak azt látja, azt véli látni, hogy itt és most neki mi a jó. S lássuk be, ezt is jócskán benézi. S közben a politika, a törvényhozás mintha nagy-nagy gyöngédségében és féltésében a felnőtt-gyerek kapcsolatban mintha kizárólag a gyerek érdekeit nézné, vélem, mert, tény, ő a kiszolgáltatottabb.
Lionel Shriver, a könyv írója ezt a tételt kérdőjelezi meg. Tudniillik, biztosan a gyerek a kiszolgáltatottabb? Vannak esetek, amikor természetesen igen. De az esetek döntő többségében mára a szülők és a pedagógusok vannak kiszolgáltatva a gyereknek. Ha nem is a kénye-kedvének, de majdnem. Egyik oldalról fogy a levegő, fogynak az eszközök, miközben a másik oldalról nőnek a jogok, a kötelességek elmulasztása pedig következmények nélkülivé válik. A közvélekedés és a jogok által támogatva. Ha fel is ismerik, hogy tenni kellene valamit, már a deviancia is betegség (a gyerek erkölcsi-etikai felmentése), de ha a gyerek viselkedése átlép a társadalmilag elfogadott, közmegegyezés szerinti határokon, az mindenképpen csak a szülő felelőssége.
A sokak által utált Franklin, az apa gyakorlatilag a jog és a közvélekedés szerinti oroszlánkarmos szülő, aki tűzön-vízen védi a csemetéjét, aki nem hiszi el, hogy az olyan, amilyen, aki nem néz szembe a tényekkel, illetve a maga képére formálja a valóságot, a gyereke személyiségét. Franklin teljesen polkorrekt, gyerekbarát. Aztán nézete tarthatatlanságának következményének vérvalóságával is szembe kell néznie… De akkor már nem tud változtatni semmin sem.
*
A könyv őszintesége nem más, mint az, hogy kimondatja Evaval: nem akarta a gyereket, a szülés nem váltotta ki belőle a kötelező anyai ösztönöket, s hogy a gyerek reakciói pedig cinikussá, hiperrealistává tették Kevinnel szemben, de a realizmust mindenki csak a szeretetlenségének, a hidegségének tudta be. Szóval az őszinteség egyfelől: ha reálisan látom a gyerekemet.
Másfelől, hogy belátom: ember vagyok, a kapcsolatok, tetszik, nem tetszik, input-output, adok-kapok alapon működnek, s előbb-utóbb mindenki azt kapja a kapcsolataiból, amit előbb beletett. S ez, gondolom, sokaknál kicsapja a biztit, mert a szülői szeretetet lehozza a mennyből a Földre. Azt mondja: sérülhet. Azt mondja: átalakulhat. S azt mondja: olyan, mint bármilyen kapcsolat (elrontható, fogyasztható, dagasztható, lehet távolságtartó, reménytelen és így tovább). S ezt valamiért nem szabad kimondani. De miért nem? Képtelenek vagyunk, nem merünk szembenézni a kudarcunkkal (ha a miénk egyáltalán)? Vagy feldolgozhatatlan, hogy tehetetlenek vagyunk, mert nem tudunk mit kezdeni a gyerek lényének a reménytelenségével (s ezért jobbára terelően csak úgy fogalmazunk: a problémával)?
*
A regény befejezése, minden erénye, őszintesége ellenére az utolsó egy-két oldal ezért számomra elfogadhatatlan. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Eva a történtek, a vesztesége után ekkora pálfordulásra képes. Bár az emberi lélek hatalmas öncsalásokra képes. Akár… (De valahogy mégsem…)
*
Zseniális darab, na! De komolyan. Mert valóban: fehér holló mód őszinte. Közhelyesen: tabudöntögető.
5/5
(Megírás időpontja: 2014)
