Max Frisch is vakfolt volt eddig a számomra. Amikor kivettem ezt a kötetecskét a Pethe Ferenc téri Könyvmegálló szekrényéből, a címe miatt vettem ki. Olyan kis tréfásnak tűnt. Jó, ha belegondolok, egyáltalán, ugyan mi a tréfa benne, de mondom, annak tűnt. Egyébként, ellövöm a poént, tagikomikus moralitás játék. Vagy mi a fene....
Azt sem tudtam a szerzőről, Max Frischről, hogy svájci, sem azt, hogy világhírű, általánosan elismert szerző. Amikor okosabb és műveltebb lettem, növekedett a pozitív előítéletem.
Ha tudni szeretnéd (ha nem), az úgy volt, hogy úgy szerettem meg a kötelező olvasmányokat (kivéve Jókai Kőszivűjét), hogy nem akkor olvastam őket, amikor kötelezők voltak, hanem már sokkal előbb. Így például a Fizikusokat, tudod, Dürrenmatt zseniális darabja, abban a sárga, gyűjteményes kötetben, Becket Godot--jával, Brecht Kurázsi mamájával, Miller Ügynökével, meg Gorkij Menedékhelyével. Ez utóbbi tetszett legkevésbé. De lenyűgözött a kötet. Dürrenmattra egyenesen rávetettem magamat. Hogy aztán megállapítsam, hogy nagyon kedvelem a groteszket, a drámáit faltam, de azt is megállapítottam, a nem színpadi művei annyira nem gyere be.
Dürrenmattból következett Örkény. Pedig Örkényt előbb olvastam, azt még általánosban, az Egyperceseket, de igazán nem tudtam akkor mit kezdeni vele. Örkénynél meg a Tóték fogott meg, hogy aztán következzen belőle a többi dráma. Meg a tévéfilm, Fábri Isten hozta, őrnagy úr!-ja, Latinovitsal, Sinkovitsal, Fónay Mrtával és Venczel Verával.
Ledőltek bennem a falak az olvasott drámák iránt. Shakespeare akkor már ment ezerrel, de addig ami vele kezdődött, vele is végződött, nem nyílt ki számomra az olvasott színpadi világ. Mondjuk az érdekes, hogy Shakespeart olvasni mindig szerettem, nézni is annyira nem... Holott ez a legképtelenebb badarság, ami csak létezett a múltamban. (Hm, ez egy nagyon jól hangzó, a nemlétező műveltségemet csillogtató mondat, de ha belegondolok, önfényező marhaság...)
Majd az elsők között jött az Equus és az összes harcálllásomat feladtam. Volt egy Lumet-sorozat az akkori két tévécsatorna valamelyikén, ott láttam egy éjjeli vetítésben, aztán Darvassal és Gálffi Lászlóval a Pesti Színházban.
De mondjuk a mai napig van egy olyan kis hátmögötti, súgdosó ördögös blikkem, hogy a színház lehet nagyon komoly, a totálisan lényegi szókimondás helye, de lehet a madártoll-könnyű talmi ripacskodásé is. Nem vagyok színházba járó egyed. Az ár-érték arány nagyon elcsúszott. Vagy csak elkerülnek az igazán fontos előadások.
A képek most is az Ideogram nevű oldalon készültek. A szerző fényképe nem.
Jó, volt most is, hogy kapartam az arcomat, amikor például a szolgálólány férfi lett, de ma alapvetően kezes volt az MI.
*
Ha Svájc, akkor Tell Vilmos, meg Ofi barátom, aki jó pár éve kivitte oda a családját, az évek alatt svájci állampolgárok is lettek, most meg azon törpölődnek erőst, hogy menekülnének vissza Magyarországra. (Érdekes, éppen a héten beszélgettünk egy Tenerifén lakó hölggyel, jó barátunkkal, és ő is azt mondta, pár hete van már csak ott, elege lett abból, ami nem Magyarország.)
Ha Ofiék nem az lett volna a nászajándéka Szerelmetesfeleségtársammal való összekapcsolódáunk után, hogy kivisz két hétre egy Hünenberg nevű svájci falucskába, ahol addig laktak (falu, de bennem kisvárosként maradt meg, annyira más odakint a falu), a Svájcról való ismereteim ma sem lennének sokkal többek, mint hogy Tell Vilmos, a fia meg az alma, illetve Dürrenmatt.
De ötvennyolc évesen eljutottam oda, ha Svájc, akkor Max Frisch. Akkor is, ha messze nem vagyok ettől az egy drámától annyira lenyűgözve mint anno A fizikusoktól.
Max Frisch (Zürich, 1911. május 15. – Zürich, 1991. április 4.) svájci építész, író. A legkiemelkedőbb svájci írók közé tartozik, munkássága része a német irodalomnak. Életének közel nyolcvan éve alatt a drámák és a regények mellett az építőművészetben is tudott alkotni. Kiemelkedő drámái az És a holtak újra énekelnek, a Biedermann és a gyújtogatók, jelentős regénye a Stiller, a Homo Faber és a Ganteibein legyen a nevem.
....
1938-ban egy prózai művével elnyerte az egyik legnagyobb irodalmi díjat, a Conrad Ferdinand Meyer-díjat. Ettől kezdve az irodalmat tartotta fő hivatásának. A második világháború alatt Frisch egy ideig a határőrségnél teljesített katonai szolgálatot. Humanista érzelmeivel, és demokrata meggyőződésből eleve gyűlölte a fasizmust, melynek fajelméletét hevesen kritizálta. A háborúba kényszerített német kisembereket ugyanolyan áldozatoknak tudta, mint ellenfeleiket, valamint egyértelműen a nyugati hatalmak mellett állt, habár a kapitalizmus ugyanolyan távol állt tőle, mint a bolsevizmus.[3]
Meg volt győződve arról, hogy a tragédiákba sodort magánembereknek minden politikai rendszer idegen, azonban az életben maradottak számára is közös a gyász. Ezt fogalmazta meg És a holtak újra énekelnek című drámájában.
...
Már ennél a művénél látszik, hogy stilisztikailag és a szerkesztés szempontjából Brecht, és Wilder drámái voltak a legnagyobb hatással rá. Frisch Brechttől az elidegenítő módszert, Wildertől pedig a narrátor szerepeltetését használta fel. Az Andorra 1945-ben jelenik meg, majd 1947-ben már csehül, majd hamarosan szinte minden európai és Amerikában honos nyelven.
...
E két színjátékkal (a másik a most tárgyalt – MZ.) lett világhírű. Mivel az irodalmi világban elvárták a folytatást, egyre jelentékenyebb, izgalmasabb, mindig jelképes színpadi műveket alkotott. Ezek közül a legjelentősebb az Andorra című, ami szintén egy moralitás-játék. Alakjai, színhelyei elvonatkoztatottak, főszereplői a „Férfi” és a „Nő”, a többi szerep testet öltött fogalom. Témája a fajgyűlölet irtóztató és mindenkire káros embertelensége. Az évszázad egyik legkitűnőbb humanista színpadi műve.
...
Már a világ egész irodalmi élete tudomásul vette, hogy Frisch a kor nagyon jelentékeny drámaírója, amikor egymás után több regénnyel jelezte, hogy a szépprózának is mestere. Ezekben, főleg a már korán például az 1954-ben írt Stillerben, de a későbbiekben is az egzisztencialista filozófia fő problémája, a személyiség kettős arculata a központi témája. Bár ezek elvont, filozófiai témák, de mivel a cselekményük konkrét olvasmányként érdekesek, igazi olvasmányos történetek. (Innen)
*
Groteszk. Vagyis az ember nem tudja, nevessen, borzadjon, felháborodjon vagy legyintsen az emberi eszetlenségre, gyávaságra, vagy díjazza a túlélési ösztönt.
Mennyire groteszk az egész életünk?
*
A városban gyújtogatók tevékenykednek. Sorra égnek le épületek, lakások és közintézmények. Biedermann egy este, mintegy az akarata ellenére mégis beenged a házába egy hiányosan, birkózó ruhába öltözött férfit. Odakint esik az eső. Enni, inni ad a férfinak. A vacsora kenyérnek és egy pohár bornak indul. Aztán dőzs lesz belőle. Meg a padláson alvás.
Biedermann vonakodva ugyan, de teljesíti a figyelmes betolakodó minden kívánságát. Ahogyan az elszánt felesége is, aki reggeli előtt ki akarja dobni a kéretlen, hívatlan vendéget, ehelyett bőségesebben vendégeli meg, és kérlelve marasztalja, nehogy megsértődve elmenjen már.
És azon kaphatja magát, hogy pár nap múlva beköltözött a birkozó barátja is a padlásra. A megkérdezése nélkül. Majd hordók kerülnek a padlásra. Benzines hordók. Gyújtózsinór.
Megjelenik egy harmadik lakó is.
Már csak gyufájuk nincsen. De Biedermann, bár mindvégig gyanús neki a három pofa, végül még azt is ad nekik.
Hát ennyi.
Meg egy metafizikus utójáték.
*
Olyan kis fura, hogy a darab egy KAR-ral kezdődik. Mármint nem, nem emberi karral, hanem kórussal. Mint az ókori darabokban. Csak itt a kar néha beszélgetésbe fog a szereplőkkel. Előrevetít, kommentál, összegez.
Elsőre húztam a számat. Aztán belejöttem, ahogy felvettem a fonalat. A végén már tapsoltam.
Van itt tehát furcsaság.
*
A darab 1958-as. Frisch meg 1911-es. Fiatalemberként élte át a második világháború idejét. Az, hogy a huszadi század második felében a világégés alapvető téma volt az európai kultúrában, a közös tapasztalatból, emlékekből fakadt. A közös borzalomból. A gyilkolás, a meghalás élményéből. Az így-úgy odalett szerettek hiányából. A lerombolt városok ürességéből, porából, keserűségéből.
Tény, ami való, az hogy még ma is ez az alapvető élmény, nem nagyon érthető, csak egy nagyon másik perspektívából. Azoknak a perspektívából, akik a háború idején hirtelen a bűnbak áldozat státuszában találták magukat. Akik nem hagyták kihűlni a háború emlékét, s akik miatt a történelem egy bizonyos szegmensének a kutatása, illetve ha az eredmény nem egyezik a közmegegyezéses történelemmel, s az eredményre jutó mégis közzéteszi, az önmagában bűncselekmény.
Emiatt amikor felfogtam, mi a darab üzenete, kicsit húztam a számat: na, még egy antifasiszta mű a sok millióhoz!
Alapvetően igazam volt. Még egy antifasiszta mű a sok millióhoz. De nem csak egy olyan is mezei, sima antifa darab. Az még nem tudtam eldönteni, önjogán nem az-e, vagy csak körülnőtte a történelem, és általános érvényt kapott.
Mert groteszk volt az is, hogy együtt olvastam ezt a darabot Drábik János A kiválasztottak című könyvével. Abban az időben, amikor Európa urai húzzák kelet felé a gyújtózsinórt és már néznek körülfelé, kinél van a gyufa. S megint ki jár jól a háborúval? Na? Hát azok, akik nem harcolnak, akik csak ülnek a hatalmas foteljaikban, szívják a vastag szivarjaikat a medencéjük partján, akik a kezükben tartják Amerikát, a fegyveripart, a sajtót, a média egészét, a pénzvilágot. Akiké úgy a világ, hogy kevesen vannak a városban, mégis ők irányítanak mindent. Mondja Drábik.
S na innen nézve volt rohadt groteszk a Biedermann és a gyújtogatók. Mert korunk gyújtogatói azok, akiket egykor az akkori gyújtogatók gyújtottak. Itt vannak a városban, a hitelből vett otthonainkban, ők a hitelezők, a bekapcsolt tévénkben, az internet: ők a vélemény, és az ököl, ani lesújt. A bírálhatatlanok. Akiket kötelező szeretni. Akiknek a kezében ott van a gyújtózsinór. Akiket a háziak kiszolgálnak mindennel, ha húzzák is közben a szájukat, ha gyanakszanak is, csak elhallgatják még önmaguk előtt is a gyanújukat, ha elegük is van abból, hogy ők szolgálják ki az ingyenélőket.
De csúnya egy párhuzam! Még szerencse, hogy az alapját egy pár perce elolvasott könyv és annak a mondanivalója adja! Piszok szerencse!
*
A félelem. Az egzisztencia féltése. A fájdalomtól való félelem. A további fájdalom rettegése. A szeretteink féltése. A konfliktuskerülés. A gyávaság. A következményektől való félelem. A nagyvonalúság, ahogy eltekintünk afelett, hogy következmény így is, úgy is van. Az eltekintés is megtermi a maga gyümölcsét. Így vérszemet kap, akinek nem kellene, még nagyobb hatalmat, még erősebb lesz. Tehát még jobban kell majd tőle félni. Holott már bőven bebizonyította, hogy van annyira gyújtogató mint ahogyan azok voltak, akik őt gyújtották.
De etetjük, itatjuk, felengedjük a padlásra, már ő mondja meg, ki költözzön a lakásunkba, ő dönti el, hogy mit hoz be ide, és olyan munkákra sarkall, ami, érezzük, tudjuk, eltünteti majd a föld színéről az otthonunkat. Eltüntet minket is. Meg akik közel állnak hozzánk azokat is.
Pokolra fogunk kerülni. Kollaborációért. Mert beengedtük a gyújtogatókat, és mi, marhák, még húztuk is velük a gyújtózsinórt a padlásunkon!
Ahelyett, hogy kibaxtuk volna a 'csába az első pillanatban!
Késő bánat! Nagyon késő! A pokolba vezető út is gyújtogatókkal van telerakva. Lám!
*
Misztériumjáték, amit olvasunk. Meg, ahogy mondtam, tragikomédia. Néha nevetünk is. Aztán belénk fagy még a fekália is, amikor rájövünk, hogy min nevetünk. S hogy mekkora misztérium, hogy nevetünk a gyújtogatókat befogadó, etető, itató kispolgáron, akiknek csak a saját biztonsága a fontos, és közben magára gyújtatja a házat.
Mennyi is a hitelünk? Eltelt négy év, már csak tizenegy év van hátra, ha szerencsénk lesz, akkor csak hat, és előtörleszthetünk. De ha nem lesz szerencsénk, ha Szerelmetesfeleségtársammal történik valami...? S ki nem számolom, hogy mennyit fizetünk vissza a felvett összegre. Mondjuk ez az első húzásunk, ami bejött, a hitelből lakás lett, a lakásárak meg mennek fel az égbe, ezáltal az emberek meg anyagilag bele a pokol torkába egyenest.
Misztérium, ha túléljük, ami manapság vár mindnyájunkra. Ha kőkeményen hívő lennék, akkor azt mondanám, esélytelen mindenki, csak a megváltásban hihet stabilan. Na, ott, akkor, a végén jó lesz. Persze azzal kapcsolatban is vannak kérdéseim, de elképzelni úgy se nagyon tudjuk. Szép lassan azt se, hogy bár komoly bajom nincsen, csak néha kapok egy infarktust, hogy lesz olyan, hogy sehol semmi se fáj, nem sajog, nem hiányzik, és nincsen valamiből több.
Vagyis nem is misztérium, inkább transzcendencia. Mert a transzcendensben van remény. A misztikában már nincsen. Frischnél sincsen. A darab utólag írt pokolbéli utóhangja pesszimistább mint az előzménye. Biedermann soha nem tanul semmiből, akármi is történjen vele.
*
Miközben írtam, írogattam ezt az értékelést, megnéztem, mi minden szerezhető be Frischtől, ami magyarul megjelent. Hát minden. Van ami e-könyv-formában már itt van, van, amit a könyvtárban majd jól megnézek előbb. De kíváncsi lettem, mit tud még. Viszont tökéletesen meggyőzve nem vagyok. Nem úgy mint Dürrenmatt esetében A fizikusok, majd Az öreg hölgy látogatása által. De a hangsúly itt a tökéletesen van: tökéletesen nem vagyok meggyőzve. A tökéletes azt jelenti, hogy pénzt is könyvespolc-helyet áldozok rá. Ehhez még mérlegelnem kell. De kell mérlegelnem, mert határozottan van benne, ami megfog.
Európa, Budapest, 1965, 112 oldal · Fordította: Ungvári Tamás
7,5/10
Az alábbi kép egyben link is ám!
2025 áprilisának húsvét szombatja. Úgy tűnik, az időjárás megengedi, hogy elmenjünk a szokásos, tavaszi Duna-kanyaros hekk-bringázásunkra. Egyelőre 15 fok körül van, napközben 20-21 lesz. Megsülni nem fogunk, de nem kell izzadnunk sem. Valamit valamiért.
