Az úgy volt, hogy láttunk egy tavalyi, 2022-es filmet. Az a címe, hogy Az elveszett király (The Lost King). Megtörtént események alapján írták és forgatták a filmet.
Arról szólt, hogy egy teljesen, tökéletesen amatőr, jócskán negyvenes hölgyemény, kattot kap, és nyomozni kezd a bosworth-i csatában eltűnt III. Richárd után. Mert látja Shakespeare róla szóló darabját. Ez indítja el és be.
A nem kicsit monomániás hölgy addig-addig kutat, míg szemben a nem kicsit ellenséges történész társadalommal, végül eredményre jut. Mivel bárki utána les, tudhatja, hogy 2013-ban egy parkoló alatt talált csontvázat a DNS-tesztek alapján eredetinek, azaz III. Richárdénak nyilvánították, és a Leicester Katedrálisban helyezték örök nyugalomra.
A filmről majd szólok még később, csuda érdekeset fogok mondani! Addig meg még ezt-azt. Például azt is, hogy ahogy a filmben a darab fordította a hölgyet, akit Philippa Langley-nek hívnak (valós név, ahogyan tényleg valós a sztorija is) a történelem felé, úgy engem a történelem és Philippa története fordított a Shakespeare-darab felé.
Gyorsan le is emeltem a polcról az egy szabad könyvcserélős polcon lelt, kétkötetes Shakespeare-összesem első kötetét, és bele is fogtam a drámába, a tragédiába.
Tudod, ugye, mi a különbség? A dráma, az színpadi előadásra szánt irodalmi mű. Aminek három fő formája van: a tragédia, a komédia és a tragikomédia. Vagyis a „mit drámázol” kifejezés alapjaiban téves, hiszen jobbára akkor használják, ha valaki tragikusabban mutat be, él át valamit, mint amennyire az valójában az.
Úgyis olyan régen olvastam már Shakespeare-t, idejét sem tudom már. Ahogy belegondolok, lehet, van már huszonöt-harminc éve is?
Mondjuk, az érdekes volt! Ha nem misztikus... A mai napig nem tudom, mirt és hogyan történt. Sem részeg nem voltam, sem nem lőttem, szívtam (ilyet soha nem tettem) semmit. Talán fáradt voltam, de ennyire?
Mentem hazafel Óbudáról a barátnőmtől a Keleti pályaudvarhoz, már nem tudom, hogy a Péterfybe vagy a Baross térre. Mindkét helyen laktunk A Battyhány téren szálltam fel a metróra. S ha jól emlékszem, az V. Henriket olvastam. Aminek a története egyszerre megelevenedett a lapokon. De ezt értsd szó szerint: a szereplők ott flangáltak és dumáltak a könyv lapjain, kicsi krapekok a nyomtatott betűk között, palásttal, koronában, csizmában, páncélban, karddal és mondták a szöveget, ami le volt írva! Csuda érdekes volt, mondhatom! Soha, semmikor, semmilyen más olvasmánnyal ez nem fordult elő. Pedig nagyon klassz volt! Fel is néztem, hogy az éjjeli metró gyér utazóközönségéből más is látja-e, hallja-e, amit én. De persze ügyet sem vetett senki a középkori trónproblémákra, amik a nyitott könyvem lapjain három dében zajlottak.
Miket produkál az agy, mi?
Kutatás III. Richárd holtteste, csontváza után
Igen, úgy döntöttem, mégis és azonnal a filmmel folytatom, nem Shakespeare-rel.
Szóval a filmben a tök amatőr, meglehetősen monomániás hölgyemény lepipálja (és nem lepippantja) a profi, egekig támogatott, magasztalt történész társadalmat, és jó sok kutatás, meg legalább annyi intuitív rámutatás után (a filmben többször megjelenik neki III. Richárd, csakhogy... na , jó, mindent azért nem mesélek el, fogadd el, hogy jó a megoldás! Aztán ha megnézted, simán felülbírálhatsz!), meg is leli, amit keresgél.
Philippa „eredetije”
Úgy tudom, bár tudományosan bizonyították, hogy Philippa azt találta meg, amit keresett. Sokan mégis kétségbe vonják, hogy csakugyan a régészeti lelet azonos saját magával. Vagyis megy a tudományos vita. (S akkor a talált csontváz kora mindössze ötszáz év körül jár. Az ősemberé meg úgy két és fél millió éves, oszt' nesze! Nem kommentálom...)
A filmbeli Philippa, alias Sally Hawkins
Erről, meg a film egyes jeleneteiről nekem meg azt jutott az eszembe, hogy vajon mennyire tudomány a történelem? Anélkül, hogy kétségbe akarnám vonna, hogy az lenne. De itt van egy király. A legrészletesebb és legbefolyásolóbb leírást egy hozzá képest száz évvel később élt drámaíró, bizonyos Shakespeare Vilmos írta róla, hosszú évszázadokra bebetonozva a királyról kialakult képét.
Holott ő nem betonozni akart, csupán keresett egy nagyjából megfelelő metafora-kort a saját kora történelmi helyzetéhez.
A darab akkori aktualitását az adhatta, hogy nyilvánvalóvá vált: Erzsébet királynő nem fog férjhez menni, így a Tudor-ház egyenes ági leszármazottai kihalásával fennáll egy újabb trónviszály, egy újabb polgárháború lehetősége. A VI. Henrik és a III. Richárd épp mint elrettentő példát akarta a néző elé tárni a rózsák háborújának, a polgárháborúnak a borzalmait.
A filmben az amatőr történész hölgyet kezdetben simán elhessentik, majd kimosolyogják, de mindvégig éreztetik vele, hogy történészberkekben ő csak kibic. Labdaszedegető. Akkor is, ha a tippjei, meglátásai rendre bejönnek. Vagyis a film egy rettentően zárt szakmát mutat be, amely csak egymás vállát veregeti. S csak azt tekinti szakembernek, aki a hivatalos kánont fújja. Aki egy kicsit is eltár attól, az már nem tekinthető szakembernek.
A csontváz, amit Philippa megtalált
Nem tudtam nem gondolni a napokban elolvasott David Duke-könyvre, A zsidó szupremácizmus-ra. Nagyjából bármelyik fejezetére, de nekem konkrétan a holokausztról írt jutott az eszembe.
Mert Duke leírja, hogy a náci vezetők Nürnbergben tartott pere nyomán futótűzként terjedt elm hogy hatmillió zsidó áldozata volt a holokausztnak. Azt állítja, hogy évekig kint volt az Auschwitzban múzeummá alakított tábor bejárata mellett egy tábla, amelyen négymillió felett jelölték meg az áldozatok számát. Aztán a kutatások ezt a számot jelentősen csökkentették. A tábla a könyv megírásakor 1,7 meggyilkoltat jelzett. Mondja Duke. GoogleABarátunk meg ezt: az áldozatok pontos száma nem ismert, 1,1–1,6 millió között lehet.
A két szám a négymillió és az egyegészvalamennyi különbségével csökken a hatmilliós végeredmény is.
Ebből két dolog fakad: ezek szerint egy történelmi állítást nem kell tudományosan bizonyítani, hogy tudományos állítás maradjon, s ha meg is dől a tudománytalan állítás, nem kell mindent megtenni azért, hogy az adatait módosítsuk, ha nem helytálló, amit eddig képviseltünk.
Nekem elsősorban erről szólt a film. Talán azért, mert erősen összecsengett a történelemről vallott, vélt, nézeteimmel és egy olvasmányélményemmel, amelynek a címe: Mi a történelem?
S a film egésze is ugyancsak nézhető, jól megkomponált, jók a színészek is, szóval ott van a szeren.
A dráma III. Richárd-ja
Shakespeare majdnem mindent megtesz, hogy Gloster, a későbbi III. Richárd még véletlenül se legyen szimpatikus, de elképesztő ód ügyel arra, hogy ne váljon unszimpatikussá se.
Gloster személyiségének, motivációinak a bemutatásával nem sokat vacillál. A darab leginkább ismert, bevezető monológja hatalmasat szól. Csak akkoriban nem „nem robbant fel tőle az internet”. Ahogyan manapság az idióta, cikkeknek csúfolt förmefvények fogalmaznak. Figyelj csak!
GLOSTER:
York napsütése rosszkedvünk telét
Tündöklő nyárrá változtatta át.
Családunkról már elvonult a köd
S alámerült az óceán szívébe.
Most homlokunkon győztes koszorú,
Diadalemlék csorba fegyverünk,
Vad riadónkból víg vacsora lett ,
És édes dallam szörnyű indulónkból.
Szelíden mosolyog a háború,
Nem lovagol páncélos paripán,
Hogy félénk ellenség szívét ijessze,
Ehelyett fürge lábakkal szökell
A hölgy-szobákban léha lantzenére.
De én, aki nem játszani születtem
Sem tetszelgő tükröknek udvarolni,
Kit durván véstek és szerelem fénye nélkül
S riszáló nimfák előtt nem feszíthet,
Kit megfosztottak minden szép aránytól
S a természet becsapott termetemmel,
Ki torzul, félig kész, s idő előtt
Küldettem el e lélegző világba,
Bénán s idétlenül, hogy a kutyák
Megugatnak, ha bicegek előttük –
Én ilyen fuvolázó békekorban
Nem is tudok egyébbel szórakozni,
Mint hogy a napon nézem árnyamat
És csúfságomat magam magyarázom:
Én, mivel nem játszhatom a szerelmest
Hogy eltöltsem e csevegő időt
Úgy döntöttem, hogy gazember leszek
S utálom e kor hiú gyönyörét
Álommal, váddal, részeg jóslatokkal
Cselt szőttem és veszélyes logikát,...
Vagyis arról van szó, hogy Gloster hercege, a későbbi III. Richárd, a csúf, púpos, alacsony férfi, rájön, hogy a külseje végett esélye nincsen az élet normál pályáján győztes játékra, ezért döntésre jut: hát más úton, más módszerrel győzedelmeskedik. Ha az élet, a sors, Isten megtréfálta, megcsúfolta, esélytelenítette, hát akkor teremt ő magának új esélyt, keres más utat. És ebben a szellemben, vérben gázolva jut el a trónig. Mindegy kinek a vérében. Az eszköz mindegy, bármi lehet, a cél a fontos. A cél pedig a hatalom: a királyság megszerzése!
Gloster szellemes, cinikus, udvarias, szenvtelen nyalógép, aki egy pillanattal azután öl meg, hogy a szemtől szembe az egekig dicsért. Tekintet nélkül az addigi bármilyen, hangsúlyozom, bármilyen kapcsolatokra. Vagyis Gloster a végtelenségig pragmatikus. Machiavellista. Célirányos. Kegyetlen, szívtelen. Tartja magát az elhatározásához.
Csuda izgalmas téma! Egy lélek tudatos elferdülése, s egészen a haláláig nem talál ki a szerepéből. Vagy kitalál? Hiszen a végső csatában vitézül harcol. Hősies.
Mindig azt hittem, valamelyik ókori figura mondta, hogy „országomat egy lóért”, erre kiderül, hogy a ló farát, a' la Pepin bácsi, dehogy! Shakespeare III. Richárd királyának a száján jött ki ez a kétségbeesett mondat.
Innentől adja magát a cselekmény: Richard Gloster veszett gyilkolásba kezd. Ugye, a királyi udvar cselszövései, borzalmai, ahogyan az lenni szokott.
Nem véletlen, hogy a darab öröké letű: bármikor, bármilyen diktatúrának pompás metaforája, hasonlata, példája lehet. Hiszen Gloster célja az abszolút hatalom.
Előre bocsátom, amit már előre bocsátottam ez alatt az alcím alatt, az első mondatban: a darab számomra legfőbb értéke, érdeme, csodája, hogy azt a visszataszító, undorító gyilkost, aki fittyet hány a családi kapcsolatokra is, egyszerűen nem lehet utálni! Most mondd! Valahogy úgy jártam vele, ahogyan a Mesterségem a halál főszereplőjével: észre sem vettem, de drukkoltam neki. Bakker!
Shakespeare zsenialitása ellenére van kétségem, hogy a gyakorlatban működik-e így a dolog. Mármint az, hogy a gonoszság elhatározás kérdése lehetne. Próbálom elképzelni azt a pillanatot, amikor valaki így dönt: innentől levetem az erkölcsi, morális, társadalmi gátlásaimat, eldobom a humánumot, az empátiát, szembefordulok mindennel, ami emberré tesz, és gátlás nélkül gyilkolok, gyilkoltatok meg akár gyerekeket is...
Nem megy, nem tudom elképzelni. Igaz, csúf púpos sem vagyok, nem ugatnak meg még a kutyák is a külsőm miatt. Ha így élnék le éveket, talán menne az empátia Glosterrel.
A dráma mint olyan
Egyébként annyira nem tetszett. A szövegben gyönyörködtem, azzal nem volt baj. Az máshol volt. Sőt, kettő is volt belőle. Pedig nem rendeztem bajgyűjtést.
AZ EGYIK BAJOM az volt, hogy rengeteg a szereplő, s ezt a rengeteg szereplőt borzasztó nehéz hová tenni, a családi, udvari kapcsolatokban elhelyezni.
Szerencsére több könyvjelző van gyárilag beépítve a saját könyvpéldányomba, mert egyet rögtön és azonnal a szereplők listájánál tartottam. De tényleg annyi a szereplő, hogy nem volt elég egyszer megnéznem, hogy ki kicsoda, rendszeresen vissza kellett térnem ide. Hiába, ha nem olvasom, hanem nézem ezt a drámát, a fizimiskák különbözősége legalább valami támpontot adhat. Bár persze, ott meg nem tudom elolvasni, hogy ki kinek a kije, ahogyan azt itt megtehetem... Patthelyzet.
Valószínűleg az sokat segítene, ha az előzmény-drámát, a cselekményben emezt közvetlenül megelőző VI. Henrik-et ismerném. Meg az is, ha legalább ha utánanéztem volna a történelmi előzményeknek. Nem tudom, hogy Vilmos mester mennyire alapozott az előzményre, de tény mi tény, a VI. Henrik című dráma előbb született mint a III. Richárd.
Szóval mondom, a lényeg a lényeg: előismeretek nélkül a története fő csapása, az, hogy Gloster herceg egy szimpatikus vonásokkal megrajzolt féreg, fogható, de hogy rajta kívül permanens bizonytalanság ot okoz a szereplők kiléte, kapcsolata és indítéka. Ez volt az egyik bajom, és ez jócskán csökkentette az élvezetei értéket.
A MÁSIK BAJOM meg az volt, hogy a cselekményes részek soha nem a szemünk előtt zajlanak. Shakespeare fő mondanivalója nyilván nem a trancsír realista szemléltetése, az elvágott nyakak, vízbe fojtások precíz bemutatása, mert ugyan ez is trónok harca, de nem a Trónok harca. De lehangoló volt, hogy bármi történt, arról mindig csak beszéltek a szereplők. Egyetlen jelenet volt, amikor nem így történt. Így hiába cselekményes a dráma, mégis lehangolóan unalmas egy idő után. Legalábbis így olvasva.
Valahogy az ötlet kifejtése nem lett annyira zseniális, mint amennyire maga az ötlet az volt. S ez számomra jócskán csökkentette a szöveg szépségének az élvezetét is.
Az 1995-ös, Ian McKellen-féle filmverzió
Dafke nem néztem utána hány filmverziója született a III. Richárd-nak. Kettőt minden bizonnyal számon tart a nagyközönség. Az egyik az 1955-ben készült,Laurence Olivier-féle feldolgozás. A másik az alcímben citált, 1995-ös darab. Nem fitymálva Olivier érdemeit, én most csak a másodikról ejtek pár szót. Főleg azért, mert friss az élmény, tegnap este néztük meg.
A film főszereplő gárdája ugyancsak impozáns.
Szerelmetesfeleségtársamak jobb a megfigyelőkészsége, legalábbis ami az arcokat illeti. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy neki nagyon ismerős III. Richárd. Mármint az őt alakító színész, hogy már látta valahol, valamiben. Aztán kapcsolt:
– A Harry Potterben ő volt a varázsló... Akkor nekem is derengeni kezdett, de valami nem smkakkolt. Még járt az agyam, amikor SzFT már kapcsolt: – Nem, nem abban, hanem A Gyűrűk Urában. Ő volt az a varázsló...
– Gandalf! – kapcsoltam én is. Ő meg már mutatta is a telefonján Gandalfot.
– Az! Az! – büszkélkedett önnön magára. Volt mire. Én Robert Downey Jr-sem ismertem meg elsőre. Másodikra sem. De legalább Kristin Scott Thomas-t igen. Ő nőből van...
A feldolgozás sem mindennapi. Enyhén szólva sem korhű, de mindenképpen szöveghű, így ragaszkodik Shakespeare szövegéhez is. A történést, a neveket, viszonyokat pedánsan megtartva, a húszas-harmincas évek Angliájába helyezi, de feledve annak akkori valós történetét és személyeit, sőt a nemzetközi helyzetet is.
A filmben III. Richárd egy külsődlegesen is fasisztoid rendszert működtet. Nehéz elmondani a látványvilágot... A III. Richárd cselekménye,szürreális viktoriánus díszletek között és helyszíneken (felbukkan például a Pink Floyd Animals című albumának borítóján szereplő, négy óriási kéményű gyár is), tankokkal, modern fegyverekkel, a kornak,mármint a húszas-harmincas éveknek megfelelő jelmezekkel.
A náci párhuzam is frappáns, ezt, ugye, Allen Parker is felhasználta a Pink Floyd The Wall című albumának adaptációjában. Hálás és hatásos összehasonlítási alap. Akkor is, ha a második világháború orrba-szájba nyomatása már több mit unalmas: mintha a történelem csak akkor a tíz évről szólt volna, amikor a nácik felemelkedtek és háborúztak. De tulajdonképpen hálás dolog alkalmazni bizonyos külsőségeket, egy egyenruha, vörös zászlók, benne valami fekete embléma (itt egy vadkan, aminek van kapcsolata a darabbal) és máris felkeltettük a szükséges asszociációkat, máris borzongunk, félünk és tudjuk, hogy itt egy érzéketlen, hideg, kegyetlen, zsarnok, képmutató, demagóg rendszer vette át az uralmat, a nyomában jön majd a patakvér... És nem?
A film tele van apró kis jelekkel, figyelmeztetésekkel, utalásokkal. Például überaktív gyilkolászásának kezdetén, amikor megleli a külön bejáratú gyilkológépét, az éppen egy vadkant etet. Gloster hozzávág egy almát a vadkanhoz, amely felvisít. Később III. Richárdként már őt hívják Vadkannak az ellenfelei. Vagy: a náci... izé, az általa tartott nagygyűlésen Richárd mosolyog és ép kezével integet a tömegnek. A film utolsó képkockáján háttal, arccal felénk zuhan a lángtengerbe, s ugyanaz a mosoly, ugyanaz a mozdulat... Mint aki a lelkiismerete hívta lázálmok után ismét megtalálta a maga helyét: a tűzpokolban.
Szóval jó ez a film, ajánlható, tényleg prímák az alakítások is. Bár SzFT a végére becsicsikált. De ez nem a film hibája: vagy tizenkét órát dolgozott tegnap is, és én csak kilenc óra felé indítottam el a filmet. Tudtam elindítani a filmet.
Két érdekes link
egyfelől III. Richárd történelmi valóságáról
másfelől az általam említett filmről egy részletesebb vélemény
Európa, Budapest, 1964, 3036 oldal · Fordította:Vas István
2023 augusztusának az első hete, szorgos, dolgos hét. Szerelmetesfeleségtársam egész héten tizenórákat dolgozott, hogy a két hét szabit behozza. Nagyon sajnáltam őt, de egyben kicsit feszültté is tett, hogy két szót alig tudtunk váltani. Bánatomban elmentem Matykóval sörözni egyet a Synthesis-be, fejenként négy korsó, meg egy rövid, volt is baj, meg elmentem lányom-unokám-nézőbe, nagyon hiányoztak már. Jó volt újra látni őket, játszani velük, s megcsodálni, mennyire szép és okos lányom és unokám van! De tényleg szépek és okosak. A lányom azért is okos, mert csuda jól kondicionálja a saját lányát. A csöpp meg olyan feladatokat old meg, ha könnyítve is, amiket a lányom a középsős ovisaival oldatott meg.
Munka: van egy hely, ahová Szerelmetesfeleségtársam kapcsolata révén jelentkeztem. Nem tudom mi lesz. De az, hogy ma SzFT nélkül, de az ő bankkártyájával mentem vásárolni, amíg ő a délutánban is munkálkodott, annyira nem jó. Érzésnek és ténynek sem.
