Ismét az Olajág Otthonok egyik könyvespolcán leltem csodára. Eddig még csak nem is hallottam Leszkovról.
Pici könyvecske, csak azért száztíz oldal, mert kicsik az oldalak. A4-esben szerintem huszonöt oldal ha lenne.
De Kuprin Szulamit-ja óta tudom, hogy a terjedelem és a minőség között marhára nincsen semmiféle összefüggés.
Ráadásul Kuprin is arrafelé valósi volt mint Leszkov. Mármint országilag. Úgy lett szimpatikus olvasatlanul is a kötetecske, ahogy a kezembe vettem. Meg mert orosz a szerző és a téma. Meg mert a szerző Dosztojevszkij és Csehov, Goncsarov kortársa volt. Kell ennél több inspiráció és motiváció? Dehogy kell!
Egyébként Leszkov nem csupán régi író (már amennyiben egy 19. századi író annak számít), hanem az orosz klasszikusok között tartják számon. Tehát nem csupán ugyanakkor élt mint például a fentiek.
Szerelem, boldogtalan házasság, gyilkosság(ok), féltékeny férj, csalfa szerető, egy nő, aki mindent megtesz a boldogságáért, de tragédia lesz a vége, amikor rádöbben, soha ilyen boldogtalan nem volt.
Tulajdonképpen el is mondtam mindent a kisregényről. Hosszabb novelláról. Erről a könyvről. Könyvecskéről.
Egyébként három napja írom ezt a bejegyzést. Nemcsak amiatt, mert kicsit tanácstalan vagyok a merre továbban, volt más oka is az írástalanságnak, de a fő ok mégis ez volt. Írás közben rendre azon kaptam magamat, hogy valami mást csinálok, mint amiért képernyő elé ültem. (Na, most is kimegyek a konyhába, melegítek egy kávét magamnak. Fahéj is lesz benne. Vagy „fahaj”, ahogyan drága Nagyi mondta volt. Nem poénból, hanem mert ő így mondta. [S ezzel is született két és fél sor...] Na, most meg megszólalt az ébresztőm, figyelmeztetett, hogy tegyek oda szerszámot holnapra a céges kocsi miatt. Megye, odateszem. [Majdnem négy sor...])
Azért a zavarom, mert több dolog van. Az egyik az, hogy tetszett a kisregény (szögezzük le, hogy mondjuk az!), mégpedig úgy, ahogyan van. A másik, hogy sokat mondani nem tudok róla. A keretezett szövegem alatti első mondat a tartalmáról tényleg majdnem mindent elmond. Ha az eddigieknél többet mondok, mindent elmondok. Pedig Leszkovval sokkal jobban jársz mint velem.
Aztán az is van, hogy írhatnék Leszkovról, de mert nem nagyon találtam semmi különösebben érdekeset róla, az sem engem, de vélem, hogy sem téged nem érdekelne Isten igazából. Így festett Leszkov életének egy bizonyos szakaszában.
Erről a „bizonyos szakaszában”-ról eszembe jutott valami. A múltkor Szami (alias Szamóca) lányommal beszélgettünk arról, hogy feldobott neki is, nekem is egy régi ismerőst a Facebook, s hogy elsőre se ő, se én nem ismertük meg, olyan rettenetesen néz ki.
Amikor mentem hazafelé, erről a „rettenetesen néz ki”-ről meg eszembe jutott egy réges-régi csevely. Kamaszkorom nagy szerelmével, (hogy is szoktam hívni? megvan!) Zsófival készültünk valahová. Zsófi próbálgatta a ruhákat föl, s le. Közben bejött a huszonéves nővére, egy gyerek, válás, furcsa ex, nézte, ahogy Zsófi öltözik, vetkőzik, és tényleg csak csipet irigységgel a hangjában megjegyezte:
– Élvezd, élvezzétek ki, hogy ilyen kurva jól nézel ki, Zsófi. Nem sokáig tart! Néz meg engem! Tökre ilyen voltam akkor, amikor Zsófi mostani korában jártam.
Nem tudom, mennyire volt igaza a nővérnek. Azt sem, miért maradt meg bennem ez a jelenet. De mostanában Szerelmetesfelségtársammal valahogy látványosan öregebbek lettünk. Nem nézünk még ki irgalmatlanul csehül, főleg ő nem, de ha csak öt-hat évvel ezelőtti fotókat nézek, jelentős a különbség.
Na, most a kérdés: vajon egy embernek melyik az igazi arca? Melyik korában készült kép az, amelyik igazán az az ember? Ha azt mondom Einstein, mibe, hogy neked is az a nyelvnyújtós képe ugrik be? Na, ugye! De Einstein nem volt mindig olyan korú, mint azon a képen. A fiatal Einstein ezért vajon nem lenne az igazi Einstein?
Ha magamra gondolok, nekem mindig az éppen jelenlegi az igazi arcom az igazi.
Ha megérem, és még öregebb, soványabb, ráncosabb leszek, az ezer helyett tízezer szarkalábbal, szerintem a negyvenes éveimben készült képeimen fogom látni az igazi Mohabácsit. Talán mert eddigi életemben akkor voltam a leghosszabb ideig permanensen boldog: akkor ismertem meg Szerelmetesfeleségtársamat, és kaptam meg az Égtől azt a párkapcsolatot, amire egész életemben vágytam. A gyerek- és kamaszkori képeimen már ma sem látom igazinak magamat, bármekkora tökélyre fejlesztettem az 9nmagammal való bármikori azonosulást.
Szóval a kérdés: melyik az ember igazi arca. Leszkové vajon igazi ezen a ráadásul nem is fényképen?
*
Még mielőtt belefognék: a bejegyzés illusztráció egy HINCZ GYULA nevű festőtől származnak. Hincz Gyula Budapest született és halt meg: 1904. április 17. – 1986. január 26. Kossuth- és kétszeres Munkácsy Mihály-díjas magyar festő, grafikus és iparművész, érdemes és kiváló művész volt. Meg még egy csomó, más, ilyen-olyan tény, amit a linken megtalálsz.
A magam részéről nem tudtam eldönteni, tetszik-e a stílusa. Egyfelől a könyv illusztrációit nézve először Kass Jánosra gondoltam, de Kass valahogy, ööö... nem ennyire nonfiguratív. Miközben Hincz ebbe a könyvbe alkotott rajzai messze nem a legelszálltabbak, sőt, mi több.
Mindennel együtt, ahogy nézegettem egyéb műveit, alkotásait, kettős érzés volt bennem: ingadoztam a nagyon van benne valami és a komoly fejcsóválás között.
A Kisvárosi Lady Macbeth illusztrációi az én ízlésemnek kimondottan megfelelnek.
De mutatok valamit, amit szerintem olvasó ember nincsen, aki azonnal meg ne ismerne. Csak éppen a legtöbben nem tudjuk, hogy Hincz Gyuláról van szó. Ma hajnalig én sem tudtam. De Hincz Gyuláról van szó. Figyelj csak!
Döbi, nem? Szóval Hincz Gyula, bárhogyan nézem, csak ezáltal is klasszis. A könyv és a művész kapcsolatáról itt hosszabban olvashatsz.
*
Szóval itt van ez a szerelem. A könyvbeli. A szegény sorból érkezett jány polgárasszony lesz, de a polgárság ára egy olyan férj, akihez semmi köze sincsen. A jány, ugye, férjhez megy a Semmiközehozzához. Ezáltal érkezik a jómód, a kényelmes élet, a biztonság. Csak a boldogság nem érkezik. Meg a szerelem. A szenvedély meg tutira nem. Ráadásul a jány, aki ekkora már, érted, asszony, marhára unatkozik otthon a semmittevés közben. És még teherbe sem esik.
Aztán polgárapjuk hosszabb időre elmegy otthonról. Pénzügyek miatt. Az asszony meg ránéz egy egykori önmaga sorából való legényre. S olyan minden szempontból mély lesz a kapcsolat, hogy csuda.
Rájönnek, hogy mindaz a vagyon, amivel apjuk rendelkezik, lehetne nem az övé is. Hanem az övék. Mert akkor mennyivel boldogabbak lennének. S akkor az ágy, amiben nedveket cserélnek nem egy meggyalázott házaságy lenne, hanem a kettejük privát nyoszolyája.
Életemben kétszer csaltak meg. Vagy csak kettőt tartok így-úgy fontosnak. Az egyikről többször meséltem már.
Zsófiba középiskolás korától fogva szerelmes volt egy osztálytársa. Egy számomra minden szempontból végtelenül tenyérbe mászó Lajos. Számomra egyértelmű volt, ha nem lennék, aktívan startolna Zsófira. Így csak visszafogottan tette.
Aztán két év múlva, hosszú történet, most nincsen kedvem (újra) elmesélni, egy építőtáboros (te jó ég, tudja még valaki, mi volt az?) balhé után, ahol mindenki részeg volt, csak ők nem, őket küldték haza.
Zsófi azt mondta, nem történt köztük semmi, csak kihátráltak a részeg hordából, elkülönültek, és így találtak rájuk a tanarak. S egyből, hogy ez szex! De ne, dehogy volt. Zsófi nem mentegetőzött, csak elmesélte, ami történt. Akkor még nem volt gyanús semmi.
Az utolsó fél évünk gyalázatos volt. Zsófi pórázt tett a nyakamra, olyan kiengedem-visszahúzom pórázt, de nem én mentem messze, hanem a póráz végén ő, a kutya gazdija távolodott a hűséges, egyre hangosabban nyüszítő kutyájától.
Aztán persze mégis én mondtam ki, hogy na, jó, akkor ezt fejezzük be, ebben a minőségemben engem többet nem lát! Mondjuk semennyire sem omlott össze. Nem sírt, nem kérlelt, nem magyarázkodott, semmi se nem, csak tudomásul vette. Majd megkérdezte:
– Te ezalatt az idő alatt megcsaltál engem?
Lemondóan sóhajtottam:
– Zsófi, én szeretlek téged!
S persze a kérdésben benne volt, hogy ő dehogynem és persze, és naná, hogy azzal a csúszó-mászó Lajossal. S hogy képzeljem, még vérzett is, mintha szűz lett volna. Itt már azért felhorgadtam:
– Ennyire nem kicsi a farkam, Zsófi! S különben is, még ha az is lenne, volt, hogy kézzel, csuklóig, bakker!
De tulajdonképpen akkor csak legyintettem. Hosszú-hosszú évek múlva, amikor tényleg semmi, de semmi jelentősége sem volt már, akkor kezdett mocsokul fájni a dolog. Fogalmam sincsen miért. Talán mert számomra gyönyörű szerelem volt, minden külső lehetőségekből fakadó hiánya ellenére, s csak mocsok lassan fogtam fel, hogy nem is volt talán olyan gyönyörű, mint amilyennek képzeltem. S hogy Zsófi vérzésében Lajossal nem a félrekefélés volt a legrosszabb, hanem annak a ténye, hogy úgy is kevés voltam...
*
A második megcsalás egy következményeiben sokkal komolyabb kapcsolat vége felé történt. Az egyáltalán nem fájt, Csak azt sajnáltam, hogy ne tudtam róla korábban, mert az nagyban megkönnyítette, meggyorsította volna az elszakadást.
Két barátom is volt, akik utólag elmondták, aki megcsalt engem, nekik elmondta, mi történt. Már akkor, amikor történt. Illetve valamivel utána. :-D
S mindketten szakadtak széjjel, mert mindkettőnkkel jóban voltak. Nem akarták elárulni a Megcsalót sem, de közben tudták, hogy nekem meg nagy segítség lenne az információ, hogy szarvaim vannak.
Azért lett volna nagy segítség, mert én akkor még csak tépelődtem, javítani próbáltam a kapcsolaton, de már éreztem, hogy énekes halott ebből, bizony már nem lesz...
*
Szerelmetesfeleségtársammal van egy egyezségünk: félre lépni szabad! Egyszer. S aztán lehet csomagolni. Mert az úgyis akkora sebet okozna, ami nem gyógyul.
A mai napig nem tudom, irigylem-e vagy szánom azokat a párokat, akik túl tudják tenni magukat a félrelépéseken.
Nagyon tudok ragaszkodni. Éppen ezért a párkapcsolat számomra minden egy pár kapcsolata volt. Nem nyitható, nem bővíthető kapcsolat, még átmenetileg sem. (Pár hónapja egy házaspáros tett egy javaslatot nekünk, hogy ugorjunk át hozzájuk borozgatni, a gyerek úgy sem lesz otthon, és aztán, közben egy tabuk nélküli négyest is összehozhatunk... Többször elolvastam a Messenger-üzenetet, de még csak a kíváncsiság sem mozdult bennem.
Azt hiszem azért nem, mert a szerelem bennem gyárilag azt jelentette, amit a Biblia megfogalmaz: „Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett.” (1Móz 2:23) Vagyis egy házasságban a férfi és a nő gyakorlatilag egy testté lesz. Ez nem csupán és nem elsősorban a szexről szól.
Azért sem jutna eszembe félrelépni, sem testi, sem érzelmi szinten, mert egyfelől azzal nagyon megbántanám SzFT-t, másfelől összetörném kettőnk egységét. S az utóbbiért kellene csomagolni. Nem a megbántottság miatt, nem a vétlen fél egoja miatt, hanem az egység széthullása miatt. Mert a megtört Egység már nem egy, Kétséggé lesz. (S nem, egy harmadik személy bevonása a kapcsolatba nem Háromságot eredményez! :-D )
De hogyan tehetem meg, hogy nem a saját csontommal, testemmel legyenek azonos? Ha már az előbb a Bibliát idéztem: „Minden ország, a mely magával meghasonlik, elpusztul; és egy város vagy háznép sem állhat meg, a mely meghasonlik magával.” (Máté 12:25)
Számomra ilyen egyszerű.
Rézkarc
S innentől lejtmenet. Az eszköz és a módszer teljesen alárendelődik a célnak, a páros teljes erkölcsi, morális és etikai vákuumba kerül.
Leszkov nem töprengteti egy pillanatig sem a... hőseit... főszereplőit, mint Dosztojevszkij Raszkolnyikovot ötszáz oldalon át. A kisvárosi lady Macbeth és méltó párja pragmatikusan közelítik meg a kérdést: mi válik pillanatnyi hasznukra. Kettejük kapcsolatának is ez lesz a tragédiája, mert kiderül, hogy a férfi még a nőnél is pragmatikusabb, mert ő még a nővel szemben is pragmatikus.
*
Leszkov maga is gyakorlatias. Egyáltalán nem pepecsel a szereplők érzéseinek, indítékainak a részletes, aprólékos cizellálásával. Amit elmond, azt balladai tömörséggel teszi. 
Azért itt már alakul a miafene-érzés, de a festményei még ilyenebbek. Ez nekem még tetszik.
Tanulság. Nincsen minden történetnek tanulsága. Vagy ha van is, banális. A kényszerházasság sosem jó. Igaz, a szabad elhatározásból született házasságok minden másodika felbomlik. S ami nem, az sem feltétlenül működőképes, sokat csak a gyávaság és az anyagi kényszer tart össze. Meg az, hogy biztos rossz jobb mint a bizonytalan jövő.
Nem vagyok ezzel teljesen empátiátlan. Nekem három év, vagy inkább tizennégy kellett, hogy belássam, ami nem működik igazán, az tulajdonképpen nem működik. Nem a tökéletességet hajszoltam, ma sem teszek ilyet. Csak a működőképességet. Sosem lesz olyan hogy valami hosszú ideig tökéletesen működik. Olyan meg pláne nem, hogy mindörökre. De a harmónia kevés. Legyen szenvedély is, legyen nevetés is, legyen közös sírás is, legyen közös gondolkodás, legyen hangos perpatvar, legyen utána békülő, nedves összeborulás (Ofi barátom ezt békülős dugásnak hívja), legyen élet.
Nos, nekem azt volt nehéz belátnom, hogy nem kevés, hogy nem vagyok boldogtalan a házasságomban, nem voltam soha az, de boldognak is kellene lennem. Nem elég, hogy békében, harmóniában élünk, veszekedések, háborúk nélkül, de szenvedély nélkül is. Bármerre való szenvedély nélkül.
S nem voltam olyan okos, hogy ezt felismerjem, belássam. Még miután megtudtam, hogy nem kellek, azután is vagy két év kellett, hogy rádöbbenjek: az, hogy omlik majdnem minden körülöttem, voltaképpen egy lehetőség a változásra, változtatásra.
Akkor szólalt meg egy vasalás közben a Republic Kirúgjuk magunk alól a földet című dala. (A feliratos változatot linkeltem be neked, mert jó a dal maga is, de ebben az esetben a szöveg volt a lényeg. Életet változtatott, életet váltott. Ömlő könnyekkel, megváltva, felszabadulva hallgattam, énekeltem.
Pár hétre rá megírtam a válókeresetet, iparkodva, hogy mindenben tisztességes és korrekt maradjak az exhez is, önmagamhoz is. Természetesen nem volt olyan verzió, ami ne fájt volna.
S fél évre a válókereset beadását követőn, amikor kinyíltam rá belül, hogy jöhessen, megérkezett nekem SzFT. Tizenhét éve nem fogtam fel, hogy van nekem. Akkor sem, ha néha csudálkozom, hogy együtt vagyunk.
– Szeretlek, Zsákom!
– Miért?
– Hát ez az! Egyetlen lehetséges válasz van rá: működik a bűbájod, boszorkány!
– Nem vagyok boszorkány!
– Akkor nincs rá magyarázat, miért szeretlek!
– Mert aranyos vagyok!
– Hááát,,, az is!
– Miért és még mi?
– Estig sorolhatnám!
Nevetünk.
De nem találom a megfelelő, igazi szavakat, mit jelent ő nekem. Talán ahogy ő mondta, amikor megismerkedtünk:
– Megijedtem kicsit: ez a pasi én vagyok, csak a másik nemben. Nem tudtam, jó lesz-e?
Jó lett. Nagyon.
Szóval (és tettel, ahogyan SzFT mondaná) nagyon jó ez a kis történet, kíváncsivá tett egyéb írásaira is. Teljes kerek, egész, mégis az maradt bennem a végtelen tömörség dicséretén túl, hogy megért volna dupla ennyi terjedelmet is. Bár lehet, hogy akkor nem ütne ekkorát.
A moly.hu-n ezt a Leszkov-darabot értékeli az olvasó köznép a legjobbra. De tenni fogok kísérleteket, hátha téved a tömeg. Nem lenne egyedi eset.
Én szóltam! És még ez sem a legelvadultabb. Bevallom, ebben még leltem magamnak való esztétikumot.
Európa, Budapest, 1970, 110 oldal · Fordította: Gyöngyi László · Illusztrálta: Hincz Gyula
9/10
2024, július közepe, Gyula. Ismét itt, ismét nyaralás, ismét az érzés, hogy otthon vagyunk. Most bennem erősebb. A terv, hogy leköltözzünk permanens. SzFT-ben erősebb, engem visszatart a távolság a gyerekeimtől, illetve SzFT édesanyjának a kora. Ami jelenleg, Istennek hála, nem ad okot az aggodalomra. De fiatalodni ő sem fog. És akkor kétszázharminc kilométer az kétszázharminc kilométer.
*
Reggel SzFT elment végre úszni egyet a Várfürdőbe. Eszetlen dolog: éves úszójegyet lehet venni, de ennél kevesebbet nem. Se havi, se heti, se napi. Aki Gyulán nyaral, de nem kér a strandból, csak úszni akar, az vegye meg a 4500 forintos jegyet minden egyes alkalommal. Baromság!
*
Amíg SzFT küzdött a maga lét kilométerével, én meg lecsóvá alakítottam több kiló alapanyagot, meg főztem négy cső kukoricát. Bal kézzel meg frissítettem, takarítottam az összes gépünket, a két laptopot és SzFT mini pécéjét. Na, azzal kicsit megjártuk. Azért hoztuk le, egy kis moncsival, hogy ha kell, tudjon dolgozni. Az már Pesten kiderült, hogy a routerbe nem tudjuk bedugni mert azt több fal választja el a szállásunktól.
Otthon kipróbáltam a pécé wifijét. Az már ott egyértelmű volt, hogy nem erőmű a wifi-kártyája. Kapcsolhattam volna, hogy az otthoni jelerősítőt magamhoz ragadjam. Látja ugyan a masina a routert, de annyira gyenge neki a jel, hogy nem csupán lassú a net, hanem le is dobálja... De legalább a kis wifi-kártyára gondolhattam volna, amit SzFT régi laptopjához vettünk... Elrontottam...
