A helyzet a következő: a mondás, hogy egyik könyv vezet a másikhaoz, tökéletesen igaz. Ha például nem létezne a képregény műfaja, akkor egy Sváb József nevű, magyar alkotó sem csinálhatott volna egy csokorra való adaptációt O. Henry novelláiból, és ha nem csinált volna, akkor én nagy eséllyel sohasem találkozom ezzel az emberséges, szeretetre méltó íróval. Illetve az írásaival. S illetve azok érdemlik a jelzőket is. Lehet, bár nem valószínű, hogy az író mit ember messze nem olyan volt, amilyenek az írásai.
S van még helyzet. A balra levő könyvborítón a szerző nevét helytelenül tüntették fel. Nem csupán azért, mert ez álnév, hanem azért, mert az álnév teljességében így fest: Oliver Henry. Vagyis nem íresen, aposztroffal kerül a Henry elé az O, hanem ponttal, mert rövidítés.
Ha már ide jutottunk, O. Henry eredeti neve: William Sydney Porter.
Az O. Henry álnevű W. S. Porternek csuda színes élete volt. Alapvetően gyógyszerész volt, amikor éppen nem a banktisztviselő volt, nem műszaki rajzolt és nem újságíróskodott, vagy éppen nem menekült a börtönbüntetés elől. Ami végül utolérte. „Porter élénk társadalmi életet élt Austinban. Tagja volt énekkarnak és drámacsoportnak is. Jó énekesnek és zenésznek számított, játszott gitáron és mandolinon. Tagja lett a »Hill City Quartetnek«, egy fiatalemberekből álló együttesnek, akik összejöveteleken énekeltek és szerenádokat adtak” – olvasom a Wikipedián.
1896-ban sikkasztás miatt tartóztatták le. Zavaros az ügy, de az ténynek látszik, hogy bár nem volt ártatlan, a sikkasztás nem a saját zsebére történt, hanem a bank zavaros ügyeit iparkodott tisztára mosni. Nem jött össze, egy audit felfedett mindent, a bank pedig Porter nyakába varrt mindent. Az apósa összeszedte a bíróság által kiszabott illetéket, de Porter egy nappal azelőtt, hogy meg kellett volna jelenni emiatt a bíróságon, megszökött Hondurasba. Ott alkotta meg a tőle származó banánköztársaság szót.
Szóval színes, változatos élete volt: nem okozott gondot a témamerítés. Azt mondják, egy írónak kötelessége figyelni, hallgatni, mintát venni a körülötte levő emberek életéről, és új, szerkesztett formában másoknak tovább adni. O. Henrynek ez bizony nagyon jól sikerült.
Porter novelláinak fő jellemzője a tömörségük és a történetvégi csattanójuk. Ami miatt O. Henryt több esetben olcsó hatásvadásznak tartották a kritikusai.
Vess meg, nekem főleg ezek miatt tetszenek a novellái. Vagy nem is, mert elsősorban az alcímben megfogalmazott emberszeretet miatt. S csak ezután jönnek a csattanók. De ez a két dolog felettébb kedvessé teszi a szívemnek ezt a könyvet.
*
Tréfás ügy ez: A visszaeső bűnösnek négy kiadása volt. Igaz ugyan, hogy a tartalma nagyjából minden esetben más és más lett. Vagyis az azonos cím alatt eltérő tartalmat olvashatunk. A terjedelem alapján úgy tűnik, ez a kiadás, amit én olvastam a legterjedelmesebb: negyvenkét novellát tartalmaz (ha jól számoltam).
*
O. Henry Porter amerikai volt. 1862-ben született, 1910-ben halt meg. A témái is amerikai témák. Témái részben vadnyugati, részben nagyvárosi témák. De témája elsősorban az ember, a szerető, szenvedő, élni akaró ember. A nagyon kicsi ember. Bár olykor a pénzesebb, befolyásosabb is. De O. Henry mindig megértő a szereplőivel szemben, nem ítélkezik még a gazemberekkel szemben sem.
Lehet, hogy azért lett nagyon kedves a lelkemnek a stílusa, mert írásaiban tulajdonképpen mindig beszélget az olvasóval. Az író ki-kiszól a történetekből.
De most már meg kell gyorsítanom a cselekmény menetét, mert már legalább négyezer szót leírtam, és még egy fia könny sem hullott, egy árva pisztoly vagy tréfa sem sült el, egyetlen páncélszekrényt sem feszítettek fel, és nem tört össze egyetlen üveg sem.
Az öreg Jacob tehát fölbérelt egy tucat magándetektívet, hogy keressék meg az öreg bányász, Hugh McLeod örököseit, ha egyáltalán vannak.
Értik már? Természetesen én is éppen olyan jól tudom, mint önök, hogy Thomas lesz az örökös. Elhallgathattam volna a nevét, de mire jó a csattanót mindig a történet végére tartogatni? Én azt mondom, okosabb, ha rejtély már a történet közepe táján megoldódik, s így aki akarja, abbahagyhatja az olvasást.
(Ezeregy éjszaka)
Szerinted miért szimpatikus ez nekem? Kicsit olyan, mintha egy árnyékos kerthelyiségben ülnék az asztalánál, előttünk hideg sör, ég a szivarunk, O. Henry hátradől, megpödri kackiás bajuszát és belekezd, alaposan körülírja a körülményeket, hogy értsem, miről is van szó. És mondja egyik történetet a másik a másik után, alig hagy időt, hogy intsek a pincérnek egy újabb körért. Ha elkalandozik, rám néz, hogy követem-e, néha meg is szólít, de rögtön folytatja is tovább. Csak annyi időre áll meg, hogy hörpintsem a korsóból, mosolyogva meggyújtson egy újabb szivart.
O. Henryt hallgatni élvezet, mert jól mesél, színesen, finom humorral, tekintettel van a hallgatóságára, együtt halad vele.
Keresgélem, vajon hogyan tudnálak rávenni, hogy tégy vele egy próbát... A negyvenkét novellát természetesen nem fogom bemutatni. De egyet mindenképpen. Tény, hogy a bemutatással ellövöm a poénját. Tehát csak akkor olvasd el, ha nem zavar a spoiler. A címe: Háromkirályok ajándéka.
„James Dillingham Youngéknak összesen két vagyontárgyuk volt: roppant büszkék voltak rájuk mind a ketten. Az egyik: Jim aranyórája, amely még az apjától maradt rá. Ő is az apjától örökölte. A másik Della haja. Ha Sába királynőjének történetesen a szellőztetőaknával szemben volna a lakosztálya,
holtbiztos, hogy Della hajmosás után az ablakon lógatná ki a haját, csakis azért, hogy lepipálja Őfelsége ékszereit. S ha Salamon király lenne náluk a házmester, s kincsei az alagsorban lennének felhalmozva. Jim mindig megnézné az óráját, valahányszor elmenne mellette, csakis azért, hogy az öreg a szakállát tépje irigységében.”Közeledik a karácsony. Della tépelődik, rágja a körmét, mit vegyen Jimnek, és főleg miből vegye azt a mit? Végül döntésre jut, kapja a kabátját és lefut az utcára, meg sem áll egy üzletig, aminek a cégtáblája ezt mondja: „Madame Sofronie. Vendéghaj nagy választékban”.
A hajáért kapott pénzből vesz egy Jim órájához méltó szíjat, hogy a férjecskéje társaságban is elő merje venni a kincsét, s ne kelljen szégyellnie a szegényes, az órához méltatlan szíjacskát. Izgatottan várja haza karácsony este Jimet.
Jim meg is érkezik, megdöbben Dellla új, kurta frizuráján, nem érti a dolgot. Ő is hozott ajándékot, oda adja Dellának. De a lelkesedése, amivel belépett a lakásukba ugyancsak alábbhagyott. Kibontja a kis csomagocskát, Della ajándékát, aztán csak nézi az óraszíjat és néz Dellára.
– De hát miből vetted, kedvesem? – kérdezi.
– Eladtam a hajamat, abból. Gyorsan kinő majd, meglásd!Jim szintén kibontja a maga ajándékát. Abban meg egy Della egykori hajához méltó fésűkészlet van, amire az asszonyka oly régóta vágyakozott. Csak soha nem volt rá pénzük.
Most az asszonyon a csodálkozás sora.
– De hát miből tudtad ezt megvenni, Jim?
– Eladtam az órámat...Nézik egymást, szerelemmel, boldogan és felnevetnek.
Hát nem szívszorító? Hát nem erről kellene szólnia az egész életünknek?
*
O. Henry ennek ellenére nem érzelgős. Csak elismeri a gyöngéd érzelmek létjogosultságát is ebben, illetve abban a kemény világban. Tudod, amiktől igazán emberhez méltó lesz az élet, a külső körülményektől függetlenül.
*
A baj csak az, hogy ezzel a kötettel gyakorlatilag ki is merül a magyarul olvasható O. Henry-irodalom teljessége. Minden más kötet ennek az eszenciája. Aztán slussz. Bár persze ha ezek a legjobb írásai, akkor az olyan lenne mint Márquez-t olvasni a Száz év magány után. Lehet, szórakoztató, érdekes, gyönyörűséges, de voltaképpen ha nem is felesleges és nem is csalódás, semmiképpen sem ugyanaz az élményszint. Nem tudom. Csak azt, hogy köszönettel tartozom Sváb Józsefnek, amiért rányitotta a képregényeivel a szememet egy általam közel hatvan évig elhanyagolt íróra!
Európa / Madách, Budapest, 1986, 340 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630737795 ·
Fordította: Bartos Tibor, Kilényi Mária, Ruzitska Mária
9/10
2024 augusztus huszadika plusz egy nap. A szabadságom voltaképpeni első napja. Most háromnegyed hét van. Reggel. Szerelmetesfeleségtársam éppen háromnegyed órája kóválygott át a halószobánkból.
– Hát te, még a szabadságodon is hajnalban kelsz? – kérdezte.
Nem értettem a kérdését, már Gyulán is mindig korábban keltem, és már sokszor elmondtam, szeretem a reggeli nyugit, a zavartalan írás lehetőségét.
– És te? Mit keresel itt ilyen véres hajnalon?
– Dolgoznom kell. Én nem vagyok szabin.
Csalódás. Mielőtt odabent beírtam a szabimat, megbeszéltük itthon, mikor vegyem ki. Azt hittem, SzFT is szabin lesz. Vagyis van most három napom, gyakorlatilag nélküle. Tény, hogy nem kérdeztem rá, ő mit fog tenni, amíg én szabin leszek...
Amikor vállalkozó lett, mondjuk arra nem gondolt, hogy saját magát kell majd szabira engednie. Arra meg pláne nem, hogy olyan önfőnöke lesz, amilyen ha a régi lett volna, hát annak nagyon beolvas, és rábaxsza az ajtót, hogy mi faxt képzel magáról.
De ha egyszer így alakult, hát elmegyek egyedül könyvtárba. Alapvetően úgyis azt terveztem.
*
Hajnalban volt egy borzasztó álmom. Amiatt ébredtem fel. Szamóca lányommal voltunk valahol. Velünk volt drága kis uncsim, Lili is. Mintha tengerpart lett volna, vagy olyasféle, rengetegen voltak körülöttünk. Lili egy lavórszerűségben aludt, gondosan betakargatva.
Szami félrehívott és elmondta, hogy ne strapáljam magamat, nem kell jönnöm minden héten, a párjával megbeszélték, hogy majd ha Lili nagyobb lesz, elég lesz akkor felvennem vele a kapcsolatot. Majd szólnak, ha úgy ítélik meg, van értelme a látogatásaimnak. Nem értettem, de nem balhéztam. Belül felforrt a világ, de hallgattam.
A lavór felé néztem, amiben Lili aludt. Mozgolódást láttam. Szó nélkül odamentem, Lili nyitogatta a szemét. Kiemeltem a lavórból, a hátára terítettem a könnyű takaróját és magamhoz öleltem. Fészkelődött, nem bújt hozzám.
– Anya hol van?
Csalódott voltam, de nem mutattam.
– Itt van, mindjárt jön! – válaszoltam neki, és oda is nyomtam az anyja kezébe. Aztán hátat fordítottam, elindultam, de egy mondatra még visszafordultam Szami felé:
– Akkor majd szólj!
Annyira rettenetes volt ez a marhaság, hogy izzadtan felriadtam tőle. Nem is tudtam visszaaludni. Fel is keltem és írásterápiával gyógyítom magamat.
