Mindenki kezdi valahol. És minden kezdet nehéz. Közhelyek, de igazak. Aztán amikor egy sikeres életmű kiteljesedik, akkor a kezdeti darabok, a próbálgatások, próbálkozások is egészen más fénybe kerülnek: ott van bennük a későbbi mesterdarabok csírája. S mert a Mester kezéből kerültek ki, a sokkal későbbi dicsőség egészen más fényben mutatja őket.
Ezt gondolhatjuk ennek a kötetnek a tartalmáról is, különös tekintettel arra, hogy a fülszöveg erőteljesen mentegetőzik és előre csomagol.
„Újabb 21, magyarul eddig kiadatlan novella a tudományos-fantasztikus irodalom kultikus szerzőjétől
[...]
Philip K. Dick a novelláiban kísérletezte ki írói hangját és témáit, ezekben az írásaiban több stílust és műfajt kipróbált. Ebben a kötetben egyaránt található fantasy, horror és science fiction, a véres komolyság mellett megcsillan a humor is, ám minden történet a mester összetéveszthetetlen kéznyomát viseli, és tovább árnyalja a róla kialakult képünket.”
A kérdés tehát, hogy valóban csak egy PKD-kuriózum van-e a kezünkben, amit összességében a sublótfiókból kapartak elő és réges-régi, névtelen magazinokból söpörtek össze vagy teljes értékű PKD-kötetért adtuk ki a pénzünket?
Ez a kérdés, válasszatok! Van rá lehetőség, mert a kötetben egy sor sincsen, ami a novellák születésének a hátteréről, idejéről, körülményeiről szólna. Öreg hiba! :-(
PKD azon kevés szerzők egyike, akiknek minden könyvét látatlanban megvásárolom. Méltán, méltatlanul. Mert PKD azon még kevesebb szerzők egyike, akik messze nem egységes színvonalon alkottak, és ezt mégis hajlandó vagyok megbocsátani és elnézni. Ráadásul PKD azon fehér holló szerzők közé tartozik, akik bár nagyon bőséges életművel rendelkeznek mégis mindent elolvasok tőlük. Bár van egy-két renitens műve, ami valamiért évek óta várat magára. Ennek semmiféle elvi oka nincsen, még csak nem is az érdeklődés hiánya miatt nem vagyok még túl rajtuk: egyszerűen történelmileg így alakult.
Ráadásul PKD abban is szomorú kivétel, hogy a könyvei megjelenéséről rendre csak hónapokkal később, mintegy véletlenül értesülök.
Abban pedig végképp egyedül van PKD, hogy az immár negyvenkét (ha jól számoltam, de nagyságrendileg biztosan nem tévedek), magyarul megjelent kötetéből egyetlen egy volt, ami meghatározón zseniális volt a számomra, mégis mindent elolvasok tőle. (Ez nem azt jelenti, hogy a többi kötet vacak, csak azt, hogy egyetlen volt, ami istenigazából megérintett, életet, szemléletet formált.. A többi „csak” zseniális. Jó, megértem, kíváncsi vagy, melyik az egy. Ez-) És még az is fennáll, hogy ezt is egyszerűen „csak” pont jókor olvastam. S ha valamelyik másikat olvastam volna „csak” pont jókor, akkor nagyon hasonló hatást ért volna el. Vagy ha egy másik valóságban olvasom egy másik könyvét, akkor a másik valóságban élő énem egészen másra rezonált volna a másik valóság PKD-je történetére...
És akkor itt van ez a vaskosabb, négyszázharminckét oldalas kötet PKD ahogyan mondani szokják, szárnypróbálgató novelláival.
MI illusztráció a Beavatkozás című novellához
*
Ami szárnypróbálgatás leginkább három dologból lesz valamelyest egyértelmű. (Vagyis ezek szerint nem is annyira egyértelmű, ha valamelyest.)
1. NEM PISZKÁLJA KÜLÖNÖSEBBEN A LEHETSÉGES ÉS LEHETETLEN VALÓSÁGOKAT. Ami lássuk be, később teljesen a sajátja lett. Belefeledkezett, beletemetkezett. (Mondjuk ez sem teljesen igaz, de majdnem.) Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem történik egyik novellában sem ilyen, de nem ez a fő csapás.
2. AZ ELBESZÉLÉSEK KÖZÖTT TÖBB HORROR-SZERŰ IS AKAD, amiről jobb esetben Bradbury megfelelő művei (Októberi vidék, Holdkórosok temetője) jutottak az eszembe, meg az, hogy minden ötletességük ellenére neki sem álltak ezek igazán jól. Rosszabb esetben meg Stephen King szelleme huhogott a sztorik felett. Mondjuk amikor a kakukkos óra gyilkolásba fog. Mintha PKD borokra kelne a bármit gyilkossá tevő, akármilyen marhaságra kapható horror-királlyal. Egyáltalán nem voltak rosszak az ilyesfajta nekifeszülések, csak éppen PKD-től szokatlanok és hozzá méltatlanok voltak.
Az ajtó mögött volt, amit sehogyan se tudtam megetetni az MI-vel. Se az Ideogram-éval, se a Microsoft Designer-ével.
Jó, tényleg marhaság az egész, de egy embert órából megtámadó fa-kakukk-ot sehogyan se tudtak ábrázolni. Látható, hogy értelmezni sem. Csináltam még erről képet, de azok is ezeknek a kaptafájára készültek. :-))))
3. FURCSA VOLT, HOGY TÖBB TÖRTÉNET POÉNRA HEGYEZŐDÖTT KI. Ez egyáltalán nem tűnt zavarónak, mindössze szokatlannak. Nem annyira PKD műfaja a poénkodás. Rosszul azonban nem állt neki.
Itt kap valamelyest értelmet a valamelyest kifejezés. Mert a háromból egyik jellemző sem zárja ki önmagában igazán és teljesen, hogy egy novella szerzője PKD legyen. Talán egy olyan volt, hogy ha csak elém teszik és kötelező megmondanom, melyik ismert író követte el, akkor simán azt mondom, hogy az amerikaiak Király Istvánja. Azért, mert akkora marhaság volt. Ha poén is. (Még mindig a gyilkos óráról beszélek, ja, hogy persze.)
A fáradhatatlan béka
*
De egy másodpercig sem állítom, hogy ezek miatt a Különös Éden nem jó könyv. Mert nem nem jó, hanem jó. Az egy dolog, hogy elbeszélésről elbeszélésre szórakoztató, nem egyszer meglepő (jó, oké, néha kiszámítható), de sokszor roppant elgondolkodtató. Még ha pesszimista is az emberiség józan eszét és evégett a jövőjét illetően.
Még az értékelés megírása előtt, de még a könyv teljes elolvasása előtt úgy döntöttem, hogy nem fogok az egyes novellákról írni. Mármint úgy nem, hogy nem veszem sorra az összeset. A Molyon vagy egy tagtárs, aki így írta meg az értékelését. S bár frappánsak az egy-két mondatos bemutatásai, a novellákat nem ismerve eszembe sem volt huszonegyet végigolvasni. Utólag már élvezetes. De ebből tanultam.
Viszont azt nem állítottam, hogy random nem emelek ki semmit. PKD pesszimizmusa több írásban is roppant egyértelmű. Az ágyú önműködő, önregeneráló, az ember nélkül is mindent pusztító rendszere, Az átutazók bolygójának elpusztult, forró, sugárveszélyes közegében túlélő, maradék emberiség, akinek szembe kell néznie azzal, hogy a bolygó többet nem az övék, nem ők a tulajdonosai, hanem a mutánsok, akik simán bírják a forró légkört és immunisak a sugárzásra.
De a lefájdalmasabb Tony és a bogarak című novella. Az emberiség kirajzott az űrbe és hódított. Meghódította a Ganümédesz rendszert is, amely előtte bogárszerű lények rendszere volt. A peremvidéken együtt élnek a hódítók és a meghódítottak. Az embergyerekek együtt járnak iskolába a bennszülöttek gyerekeivel, együtt írnak házi feladatot, együtt építenek űrállomás makettet. De a rendszer belsejében permanensen folyik a háború az emberek és a bogarak között. És egy nap a bogarak kerekednek felül. Tony aznap is bemegy a városba, hogy együtt írja meg a házi feladatot a más fajhoz tartozó barátaival, és tovább építsék a makettet. De a bogárgyerekek elutasítással fogadják, tönkre teszik a robotját, és magát Tonyt is csak egy segítségül hívott járőr menti ki a bajból. Egy volt bogár-barát gőgösen veti oda Tonynak, hogy azért a más viselkedés, hiába, hogy tegnap még együtt csináltak mindent, mert ma már a bogarak kerültek fölénybe, és szemmel látható, hogy ez már így marad. S hogy ezért Tony tűnjön innen, és többet vissza se jöjjön! A felnőttek sajnálkoznak a történteken, összebólogatnak, hogy igen, innentől már csak a folyamatos visszavonulás marad, de minden négyzetméterért az utolsó csepp vérig küzdeni fognak. :-(((((
A Tony és a bogarak illusztrációja.
Ezt a most talált Microsoft Designer-rel készítettem. A szöveget ugyan nem értelmezte pontosan, de a hangulata remek lett.
*
– Ennyire jó? – kérdezte Szerelmetesfeleségtársam reggeli kávézásunk közben a könyvemre mutatva. Mármint erre a könyvre.
– Mennyire? – kérdeztem tőle.
– Hát hogy mindjárt kiolvasod.
– Még van vagy száz oldal...
– Az ötszázból? Szóval?
Dióhéjban összefoglaltam neki, amit neked eddig elmondtam. Nem ragadta ki a kezemből, hogy azonnal olvasni akarja. De se nem sci-fi, se nem olvasás-bolond mint én. Soha nem fogja elolvasni. De hallgatónak kiváló, remekül tud úgy tenni, mintha csudára érdekelné, amit mondok. Még közbe is kérdezett. Méghozzá értelmeseket. Filmen szerintem érdekelné a novellák többsége.
Mert az összhatás, mindent összevetve, mérlegelve, összeadva és kivonva az bizony PKD. A javából. S amikor nem PKD, akkor sem élvethetetlen, maximum kicsit szövetidegen. De amikor nagyon az, még akkor sem élvezhetetlen. Csak akkor Stephen Kingnek kell olvasni. :-D
*
De azért a Várakozó álláspont lebénított. A világban a naturalisták és a puristák küzdenek egymással. Dualisztikus a társadalom, mindkét tábor érvei és módszerei véglegesek. Don Walsh azonban nem kötelezi el magát. Semelyik tábornak sem ellensége, de nem is a barátja. Ideológiai szempontból középen lebeg. Nem azért mert ostoba és képtelen dönteni, hanem azért, mert mindkét tábor érvelését és a céljait egyszerűen bugyutának találja. S hogy bugyuta célok bugyuta érveiért üssék, öljék egymást emberek, végképp ostoba dolognak tartja, önmagához méltatlannak.
De még a robot-pszichiátere is azt hangoztatja számára, hogy nem bújhat ki a döntés alól, hiszen még a függetlenség eszméje sem az övé, hanem a társadalmi szocializációjának a következménye, előbb-utóbb lépnie kell valamerre, hiszen maga is a társadalomban él. Vagyis az érzelemmentes robot is azt hangoztatja, hogy végső soron nincsen, nem lehet szellemi függetlenség: az egyik vagy a másik oldalnak igaza kell, hogy legyen, mert középút nincsen a logikában.
De eljön a nap, amikor a puristák győznek a választásokon, és kötelezővé teszik a verejtékmirigyek eltávolítását, a hajbeültetést és a szájszag megszüntetését. Don Walsh nem híve a megkövetelt változtatásoknak, ahogyan nem híve a változtatások elutasításának sem. De mert nem híve a változtatásoknak, nem is veti magát alá nekik. Ezzel pedig akaratlanul is a rendszer ellensége lesz. Az unokaöccse ugyan megvédi, amikor jön az ellenőrzés, de Walshban akkor pattan valami: szembeszáll a rendőrökkel. Nem azért, mert naturalista lett. De a szembeszállás miatt levadászandóvá vált. A robot-pszichológus papírt ad neki arról, hogy egy pszichés probléma miatt olyan, amilyen. Amikor az utcán rendőrautó közeledik felé, Walsh cafatokra tépi a papírt...
A kötet legjobb, legaktuálisabb darabja számomra.
Valamiért a Microsoft Designer-e csak egy képet volt hajlandó csinálni nekem a meghatározásomból. De az telitalálat lett.
Azért éreztem magamat találva, mert a gondolkodásom némileg paralel Walsh-éval. Akkor is, ha nem állok középen a dualisztikussá vált nyugati gondolkodásban. A világlátásom, az értékeim jobbra tolnak. Hiszek Istenben, a család értékében, sok mindenben, ami jobbra tol. Nem hiszek abban, hogy két nemnél többre vagyunk oszthatók, sem abban, hogy a piac önmagát szabályozza, ahogyan abban sem, hogy a gyermekeknek jót tesz, ha azonos neműek nevelik őket. De fontosnak tartom a genetikus, kulturális gyökereinket. Tehát innen nézve tipikus példány vagyok. Annak tűnök.
De voltaképpen nem támogatok egyetlen politikai pártot sem. És erősen fanyalgok még magánbeszélgetésekben is ha a liberálisokról olyan hangnemben beszélnek. Az eszméiket, az ideológiájukat ugyan ember- és társadalomellenesnek tartom magam is, de az eszme nem maga az ember. Az a kondíció, ahogyan Walsh robot-pszichiátere mondta. Ezért döbbenek le, amikor a magam eszmeköréből trágár, agresszív, becsmérlő megfogalmazásokkal találkozom. Mert azokkal is képtelen vagyok azonosulni. Je suis Don Walsh!
Zseniális darab, lenyűgöződtem! Ha másért nem (de, másért is) már ezért megérte elolvasni ezt a könyvet.
Phü! Szusszannom kell, mielőtt tovább olvasok...
*
Egy napig szuszogtam. Így alakult. S közben meg kiolvastam a könyvet. A végére komplett PKD-vé vált. Így lett egyértelművé, hogy az írások (na, jó, nagyon nagy valószínűséggel) kronológiai sorrendben sorakoznak a kötetben. Lehet, hogy tévedek, de nem szoktam. :-) (Tudod, egyszer azt hittem, hogy tévedtem, de tévedtem. :-D )
Az utolsó két-négy írás, nem tudom megfogni igazán, miként és hogyan, de tök... torokszorítóan hat. Pedig semmi vérborzalom, trancsír, pusztulás, nyomor sincsen bennük. Nem attól ragadnak meg váratlanul az érzékeny helyeinken. Hanem attól, hogy már bennük van az a csettintős PKD-s csavarintás. Az a baj, ha elmondom, hogyan, vaskosan elsütöm a poénjaikat...
Viszont így már el merem mondani, mielőtt belefogtam volna az olvasásba, volt olyan félelmem, hogy olyasféle olvasmányélményem lesz mint Vonnegut utolsó kötetei esetében, amikben még a használt vécépapírját is összegyűjtötték, mert köze volt hozzá. S mert Vonneguté volt, még annak is volt élvezeti értéke, de azért nem nehéz belátni, hogy mégsem ugyanarról volt szó, mintha egy új Vonnegut regényt faltam volna. Vagyis úgy álltam hozzá, hogy akkor ez meg PKD vécépapírja lesz, de szeretni fogom, mert PKD-é. Nos abban nem tévedtem. Mármint, hogy PKD-é. De abban igen, hogy a klotyóból feltúrt anyagokról van szó. Oké, a könyv nem ér fel az eddigi novellásokhoz, de messze nem arról van szó, hogy ahogy van, úgy feledhető. Mert egyáltalán nem az. Mitöbb!
Agave Könyvek, Budapest, 2024, 432 oldal · ISBN: 978963598280
Fordította: Bari Máriusz, Bogár Levente, Farkas Veronika, Horváth Norbert, Juhász Viktor, Kéri Andrea, Molnár Berta Eleonóra, Pék Zoltán, Sárpátki Ádám, Sepsi László, Tamás Gábor, Uram Tamás
8/10
Az alábbi kép egyben link is ám! 
2025 márciusának a vége felé, hétfő. Az egyhetes szabi első napja. Hála az Égnek már teljesen jól vagyok. A tegnapi remek kőrözött, amit összedobtam, naná, hogy juhtúróval, mindenestül bennem maradt, ment vele jó kis paradicsomlé is, meg erős paprika. Annyira jól sikerült, hogy ma még reggelire is ettem belőle, pedig nem szoktam reggelizni, maximum egy banánt, meg egy gyümölcsjoghurtot.
Átgondoltam, ha már itthon vagyok, akarva, akaratlan, mit tudok elvégezni. Azon kívül persze, hogy meglepetésszerűen elugrom majd a könyvtárba. Aztán tegnap este máris rám írt a Svájcban idegenlégióskodó, bár már ottani állampolgár baráti család női szakasza, hogy ma este érkezik Ferihegyre, jön ezt-azt elintézni, ki tudnék-e ugrani érte a reptérre. Na, kezdődik hát a szabi... :-D
De ha már itthon vagyok csak rá kellene nézni arra a nyüves bejárati ajtóra, ami mióta itt lakunk olyan hangosan csukódik, hogy egy vekkerórával felér. Bár Feri a dolgozdám egyik karbantartója azt mondta, ugyancsak el lehet játszani az ilyen ajtókkal, ha egyáltalán... Mert ha nem ismerte a tok beszerelője a vízmértéket, akkor játszódhatok én a világ legutolsó napjáig is. És hogy olyankor mi van? Hát az egész hóbelevanc kiszerelése és újra építése. Remek! Na, próba, cseresznye!
[...]
Püpüpü! [köpködés] Ott rohadjon meg az egész, ahol van! Két órát xarakodtam vele, és hosszú, küzdelmes munka után sikerült legalább a rohadt hangos alapállapotot visszahoznom. Nem, á, kicsit sem utálom az ajtónkat... De legalább elfáradtam tőle. Igaz, szabin vagyok, volt lehetőségem délután is aludni, meg sehová se menni, csak ücsörögni itthon.
S a svájci feleség se jelentkezett még, hogy mégis mikor száll le a gépe. 18:45 van. Azért egy óra kell, hogy a reptérre érjek. Meg el is kellene készülnöm, hogy el tudjak indulni.
Meglepve különösebben nem vagyok. Ilyen szituk miatt már volt feszkó köztünk. Az ad hoc-ság miatt. Most nem lesz.
[...]
Hát tényleg nem lett, mert úgy este tízig vártam, hogy lesz bármiféle jelentkezés, hogy felszállt, leszállt a gép, de nem lett. Tehát simán csicsikálni mentem az esti rutinok elvégzése után.
*
Kihasználva a szabit hová máshová mentem volna, mint könyvtárba? Előtte beugrottam a Lidl-be, hogy veszek még egy homegatyót, olyan zsebes zöldet, ha már az előzőt lazán, egy héttel a vásárlás után összehypopöttyöztem. De elkéstem: már nem árulják. :-(
Nem voltam sokáig a könyvtárban, összekapkodtam a listámról öt könyvet, aztán jöttem is. Az egyik a Hamvas Béla-féle Hénok apokalipszise volt. Aminek az előszavában említi Mereskovszkijt. Akiről mit se tudtam. De akiről már tudok valamit. És mocsok kíváncsi lettem rá.
*
S mindeközben marhára kiakasztott az egyik online antikvárium, meg az ügyintézőjük. De főleg a rendszerük, meg hogy én lettem a türelmetlen, hülye ügyfél, mert átmenetileg szarul működik a weboldal, az infókat meg csöpögtetve kapom meg, és mert nem olvasom át hetente a felhasználói szerződést, amiben ott van a változás, amit a rendszer azonban nem követ le, és így szívatja a felhasználót, aki, a marhája, az online vásárlások rutinja szerint akar vásárolni: például annyit akar fizetni, amekkora összeg a FIZETENDŐ-sorban van, és nem háromszor annyit... Ezer sebből vérzett, amit a hölgy írt és mondott nekem. Még akkor is ha az összes empátiámat összeszedtem, de én lettem a rossz fiú, mert úgy két hete akarok lezajlasztani egy kurva könyvvásárlást, és ennyi idő már türelmetlen vagyok... Beszarás.
Nem is fárasztalak a részletekkel. De persze akkor mi a fenéért mondtam el ennyit is...? Talán feszültségoldás miatt.
