Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Ray Bradbury: Októberi vidék

Fából vaskarika: LÍRAI THRILLER-HORROR

2020. december 10. - Mohácsi Zoltán

bradbury_oktoberi_videk.jpg

Barátom, hogy én milyen tájékozatlan vagyok! És a tájékozatlanság miatt mennyire átvágódtam, na, mondhatom!

Képzeld, azt történt, hogy valamelyik weboldal hirdetésként feldobta nekem ezt a könyvet. Örvendtem mint majom a farkának, mert bár a horrort egyáltalán nem kedvelem, Bradburyt ellenben felettébb. Mondok, ez nagyon kell nekem, néztem is egyből a kedvenc beszerzőhelyeim közül hol a legköltségtakarékosabb a hozzájutásom. Amelyik hely nyert, ott megrendeltem, mondták, szólnak, ha náluk van. Amikor, két napon belül szóltak, rohantam is érte.

Ahogy hazaértem, azon mód nyomtam is befelé a moly.hu-t a laptopon, mert arra gondoltam, hogy olyan iszonyatosan ritkán vagyok egy-egy könyv első olvasói között, és most legyek már végre!

A Molyon csak egy bizonyos olvasói, értékelési szám felett jelenik meg a könyv tetszési indexe. Na, erre ennél azonnal ott volt, hogy 87%. Több mint gyanús volt a dolog. Klattyolok a Most olvasom-gombra, erre feldobja az ablakot, hogy amelyik kiadást olvasom, jelöljem be. Nézek mint Rozi a moziban: mindkét ajánlat 2017-es volt, az egyik a papír-, a másik az e-könyv–verzió.

A lényeget meg nem mondom, látod? Én azt hittem, hogy ez a könyv egy itthon vadonat friss Bradbury. Erre szembesülök vele, hogy már három éve olvashattam volna. Nem is értem, hogyan került el az infó... De megtette. A kérdés, mit vesztettem, hogy három év eltelt e nélkül a kötet nélkül?

bradbury_oktoberi_videk_01.jpg HORROR  Mondtam már máshol is: nem az én műfajom. Filmben sem szeretem.

Azt hiszem, katona voltam, amikor először láttam olyan igazi horror-filmet, tudod, fröcskölőset, bélkiomlósat, fejszakadósat. Addig a horrort nagyjából az egyébként nem rossz, sőt, Defekt című magyar film jelentette. Néztem az életem első igazi horror-filmjét, közben szorongtam, izgultam, és nem értettem, ez miért jó nekem, amikor nem jó. Nem az volt a baj, hogy szorongtam és izgultam. Nem is a látvánnyal volt bajom, nem undorodom a belsőségek látványától. A szenvedést, a kínokat nem szeretem. Látni sem. Ráadásul a horrorban számomra mindez céltalan is. Nem valaminek az aláhúzása, kiemelése, pusztán műfaji eszköz. S ez számomra érdektelen. Az a nagy helyzet, hogy amikor rávetődtem erre a könyvre, akkor esett le a tantusz, hogy Bradbury hasonlói (Gonosz lélek közeleg, Holdkórosok temetője) még olvasatlanok a polcomon. Évek óta. Pedig veszettül elfogult vagyok Bradbury-vel. Úgy fest, a horrorral is, csak éppen a másik irányba. Bradbury az egyik kedvenc szerzőm. A horror meg az egyik legérdektelenebb műfaj számomra, ami csak létezik.

A dolgot erősíti (vagy komplikálja?), hogy drága Szerelmetesfeleségtársam igen mereven elzárkózik ettől a műfajtól. Felőle olvasatok, amit akarok, de ilyen film közös nézésről szó sem lehet, egyedül meg nem szoktunk mozizni.

Mire jó a horror? A csuda tudja. Talán feszültséglevezetésre. Talán arra, hogy ráeszméljünk, milyen jó dolgunk is van. Esetleg arra, hogy lássuk, milyen és mennyi szenvedést bír ki egy ember. Vagy talán azért kedvelt műfaj, mert alapélményünkké vált a szorongás, a rettegés, és a horror (ahogy régen a mesék tették) valahol a tudat-mélyünket bizgeti, és meseként alternatívát mutat. Vagy rámutat a győzelem lehetőségére, vagy megerősíti a (hamis) mindennapi tapasztalatot, hogy annyi és olyan kiszámíthatatlan veszély leselkedik ránk, ami ellen esélyünk sincsen győzelemre. S a legtöbb veszély ellen a szürke, mindennapi életünkben esély sincsen a győzelemre. A legsötétebb lehetőség a horror személyes felhasználásra, hogy a darabolós fröccseneteket látva legalább vizuálisan kiéljük az elfojtott agressziónkat.

Menzel-lel mondom: hát, nem tudom. S mert nem találtam meg a személyes felhasználású, testhez álló választ, minden bizonnyal ez az, ami a falat képzi köztem és a műfaj között. 

Na, jó, volt horror, ami tetszett: A légy. De az meg nem úgy volt horror. Sőt, egyfajta kiforgatott horror volt. Mert normál esetben a horrorban aki/ami csúnya, az a gonosz, a trancsír-mániás halálhozó. Ám A légy-ben egy teljesen mindennapi ember válik visszataszítóvá és ocsmánnyá, miközben közben teljesen önmaga marad. A külseje megváltozásáról nem tehet, miközben belülről nem torzul, marad, aki addig volt. Ezért a film voltaképpen csak látványilag ocsmány, a borzalma nem annyira a látványban leledzik, mintsem a főszereplő sorsában. Szóval bármennyire klasszikus horror A légy, mégis egészen más mint a többi. 

 THRILLER   Egy kicsit más kategória. Nem tudom megmagyarázni, miért. Voltaképpen ugyanúgy a félelemre, a rettegésre épít, ahogyan a horror, csak nem elsősorban a látványi borzalmakra, sokkal inkább a feszültségkeltő elemekre. S az esetek többségében nem misztikus eszközökkel, elemekkel dolgozik, s jobbára nincsenek rémes, túl- vagy másvilági lényei: elég rettenete az ember az embernek. 

A thrillerrel egy fokkal harmonikusabb a kapcsolatom. Különösen, ha az olyan darabokat mint a Beszélnünk kell Kevin-ről ebbe a kategóriába sorolhatom. Talán azért vagyok megengedőbb ezzel a műfajjal, mert ha beteg megközelítésben is, de ember és ember kapcsolatáról ír. 

A jelen szerzőnknek jelentek már meg magyarul hasonló novellái A Toynbee-átalakító című kötetben. A többi novella mellett számomra nem rúgtak labdába, de már akkor is el kellett ismernem, hangulatuk az nagyon van. S ezekből van most itt egy kötetnyi, egy fekete, rettenet borítóba csomagolva. Mindet Bradbury írta. S ez az a tény,  ami az előzőek ellenére, olvasásra csábít. Hogy sötét módon félrevezet-e, majd kiderül.

  BRADBURY LÍRAI SZERZŐ   (Némi önismétlés következik. Szokásom.) Most mondd! Egy sci-fi író, aki lírikus. Természetesen nem azért, mert versben ír, hanem mert finom, gyengéd, költői, miközben tud kegyetlen lenni, ám közben mindenképpen fantáziadús. Ezt úgy nagyjából az összes, általam olvasott Bradbury könyvnél leírtam. S azt is, hogy Bradbury elsősorban író, s csak másodsorban jellemzője, hogy sci-fiket ír (már amikor nem nyomasztó, horror-szerűségeket). 

Gondolkodom, milyen hasonlókat olvastam eddig. Stephen King és Lovecraft jutott csak eszembe. Vessetek a mókusok elé (a' la Woody Allen), de amikor őket olvastam, két dolog járt az eszemben: fantasztikus a hangulatteremtő készségük (bár ST szerintem néha túlságosan elengedi magát, és ez agyonvágja a történeteit, vö. például a Rémkoppantók-kal), de a hangulaton, az izgalmakon és a misztikán túl nem ad semmi mást az olvasásuk. Jó, tudom, ST deklarálta is, hogy ő mindössze szórakoztatni akar, és slussz, annak pedig, nem nehéz belátni, teljesen meg is felel. Ám ha már viszonyítani akarok, akkor nem semmiképpen sem King vagy Lovecraft, sokkal inkább Poe. Maradjunk ebben! De leginkább és mindenképpen Bradburysek ezek a novellák. 

De Bradbury esetében ez valahogy nem igaz. Miközben teljesen igaz. Mert a helyzet az, hogy Bradbury feltalálta az abszolút fából vaskarikát, a LÍRAI BORZONGATÁST.

Hökkenet, mi? Pedig a receptje, kívülről nézve pofon egyszerű. Ugyanígy írta később a sci-fijeit is

  VÉGY EGY VISZONYLAG MINDENNAPOS HELYZETET.   A viszonylag lényeges! Aztán derüljön ki, hogy éppen ez a viszonylagosság a lényeg. Mert rendre rájövünk, hogy a mindennapiság rettenetesen látszólagos, valami van a háttérben, ami egészen más mint a mindennapi tapasztalatunk: a helyszín, a kapcsolatok, az indítékok, valami. S ekkor jön a csavar: a történet elmegy valami nagyon vad irányba, DE közben mégis az emberi esetlegesség, sérülékenység, az érzések, a vágyak zárják le, ami történik. S jobbára valami csattanóval záródnak a történetek. 

Ez voltaképpen most is így van. Ám amíg a sci-fik esetében (jobbára) az emberi faktor felemel, elgondolkodtat, arra  következtetésre juttat, hogy fájdalmas, de jó embernek lenni, addig itt, ezekben a novellákban elborzaszt, megdöbbent és iszonytat. Micsoda lényeges különbség, ha azonos is a módszer! S aztán, ahogy haladok a kötetben, kiderül, hogy valami varázslatos stílusbravúrral megoldja, hogy mégsem ez legyen az összbenyomás. 

bradbury_oktoberi_videk_04.jpg

Ezekben a történetekben is teljesen mindennapi helyzetekből indulunk ki (csak itt maradunk a Földön, ha a realitásoknál nem is): házaspár turistáskodik a sivatagi városkában, múmiákat néz, felnőtt férfi visszamegy a tenger mellé, ahol kisgyerekkori szerelme vízbe fulladt, házaspár, gyerekekkel eltéved az autójával egy völgyben és egy ház közelében fogy ki a benzinjük, a magatehetetlen kisfiú jóformán egyetlen kapcsolata a külvilággal a kutyája, anyuka a szülés után nagyon furcsa lelkiállapotba kerül, egy férfinak az autóbalesete után feltűnik néhány furcsa dolog a körülményekben, Aztán a mindennapi kiindulópontok rendre nem várt (dehogynem várt, csak nem tudjuk merről várjuk!) fordulatot vesznek. Van, ahol elmélázóbban, van, ahol drasztikusan. 

De Bradbury „borzalmas” novelláiban, bár a középpontban jobbára a valamilyen halál áll (vannak kivételek), sohasem a halál ábrázolása a rettenetes. Sőt, az jobbára ki is marad. Avagy ha nem, akkor sem az ábrázolás a rettenetes, az az előzmények után simán vehető akadály. Nem recsegnek csontok, nem omlik kifelé belek garmadája, egy kivétellel (Csontváz) nincsen rettenetes, részletes bemutatott mócsingcsócsa, kimúlás-borzalom. Mert messze nem az a lényeg. De lopakodó, osonó, sötétben bujkáló, leselkedő, kikerülhetetlen, gúnyosan előrekacsintó halál van. S talán ez a rosszabb. 

bradbury_oktoberi_videk_03.jpg

S még mindig lehet csavarni a dolgon: ahhoz mit szólsz, hogy van olyan történet, ami hátborzongató, de végigrötyögöd, és nincs a végén a feloldás, sőt, ami van, az még brrrr-ebb, mint az az eleje? Volt egyszer egy öreg hölgy a címe. Vagy mit mondasz, ha azt mondom, egy meghatódsz egy elszabott sorsú vámpírcsemete kilátástalan vámpírtalanságán? (Ja, részemről a jégközöny a vámpírsztorik iránt, életem egyik legnagyobb megpróbáltatása volt, amikor Szerelmetesfeleségtársam félrokon barátnőjével végigmoziztuk az Alkonyat-filmeket. De a szenvedés nem csupán az Alkonyatnak szólt, úgy összességében sem érdekelt soha a téma, Strokertől fogva a Vámpírok báljáig. S most mondd! 

  NEM PÁLFORDULTAM MÚFAJILAG.   Egyszerűen arról van szó, hogy Bradbury, az Bradbury. S nem azért, mert elfogult vagyok vele. Úgy szakmányban senkivel és semmivel nem vagyok képes elfogult lenni, még SzFT-vel és a gyerekeimmel szemben sem: a realitás kisördöge minden esetben felhívja a figyelmemet a jelenlétére. Éppen ezért nem vagyok rajongó alkat, és éppen ezért nem képezte nagyjából soha a részét az identitásomnak az, amit, akit kedveltem, s ezért tudtam viszonylag könnyen belátni, amikor a szívem csücskei nem annyira minőségi dolgot tettek az asztalra, hogy nem annyira minőségi dolgot tettek az asztalra. Ettől még a szívem csücskei maradtak. 

Kanyar vissza a könyvhöz. Volt pillanat, amikor úgy gondoltam, elhamarkodott lépés volt állandóra beszerezni ezt a könyvet a többi Bradbury közé. Meg olyan is, hogy vajon ha nem tudnám, hogy Bradbury, hogyan értékelném? Aztán egyre több novellában volt valami (majdnem azt mondtam, nyammm, de erre meg megmozdult bennem az egy órája evett töltött káposzta, mert itt azért halálról, pusztulásról, kísértetekről, boncolásról, miegymásságokról van szó) olyan plusz (nem íz,  nem zamat) hangulat, ami nem csupán kiemeli a maga műfajából, hanem rögtön el is különíti szerzőnk borzongtató írásait. S ez a hangulat, nincs itt semmi látnivaló, semmi különlegesség, tessék oszolni és olvasni, kérem, a már említett líraiság. Tudniillik, hogy Bradbury képes még ilyesmit is úgy írni, hogy a tőle megszokott pasztellségből jócskán marad annyi, hogy felismerhető és szerethető maradjon, amit olvasok. A sci-fijeit és az egyéb novelláit még mindig jobban szeretem, azok abszolút a szívem csücskei, de ez a kötet is marad a plcomon. S messze nem csupán csak azért, mert a szerzője az, aki. Az ilyesmiségen azt hiszem, már túl vagyok. 

bradbury_oktoberi_videk_02.jpg

Agave Könyvek, Budapest, 2017, 302 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634192855 · FordítottaPék ZoltánGalamb ZoltánTörök Krisztina

7,5/10

2020 november, közeleg a tél, egy héttel az infarktusom után, már itthon, a meleg, medvebőrbarna takaróm alatt, egy jólső kis bringázás után, miközben a Mother of Millions görög progrockja üvölt a fejembe befelé (micsoda muzsika!)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr2316303306

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása