ANGELA MARSONS OLYAN KOROMBELI LEHET.  Legalábbis ahogy a fényképeit nézem. 

Nem hagyott nyugodni a kérdés, megkérdeztem az MI-t, és igen, Angela egy évvel fiatalabb nálam, én most ötvennyolc vagyok. Negyvenhét volt, amikor az első könyve, az Elfojtott sikoly megjelent. Még csak nem is papír formában, hanem e-könyvként.

Angela olyan, mintha csak a nagyon szimpatikus munkaügyes vagy HR-s Angika lenne a folyosó végén balra,
aki a közös konyhában a napi négy kávéja mellett kavargatja ki a mokkás kanállal a történeteit.

Akkora siker lett, hogy egy kiadó azonnal lecsapott rá, és kötött a szerzőjével egy sok könyvre vonatkozó szerződést. Amit azóta meg is újítottak. A könyve krimi volt, a főhőse egy felügyelő nő, Kim Stone. Mára, azt mondja a szerző weboldala, huszonegy Kim Stone-sztoriknak örvendhet a nagyérdemű rajongótábor. Kicsit félelmetes szám, de Simenon is mennyi Maigret- vagy Gardner mennyi Perry Mason-történetet talált ki, aztán melyik unalmas, he? 

Nem tudom, mi lesz a későbbiekben, a sokadik kötet olvasásakor. Én egyelőre csak ezen, az Ördögi játszmák-on vagyok túl, és tegnap este fogtam bele az Elfojtott sikolyba (amiben még sehol sem tartok). De már a tény, hogy a talált könyv története után, mindent félre téve azonnal egy másik Marsons-ba fogtam, több mint beszédes. Hogy Marsons íráskészségéről és a történetéről vagy rólam mond többet, azt még nem döntöttem el. Végső soron mindegy. A tény az, ami tény. 

*

VANNAK FONTOS KÖNYEK, AMIKET MINDENKINEK EL KELLENE OLVASNIA. Fogalmam sincsen, melyek ezek a fontos könyvek. Igazából nem is érdekel. Mert ha tudnám, miket kell olvasnom, befolyásolná, mit olvassak. És akkor nem azt olvasnám, amit szeretnék, hanem amiről úgy érzem, hogy ek kell olvasnom.

S akkor nem biztos, hogy szeretnék olvasni.

Ezért a saját listám a fontos könyvekről messze nem egyezik meg a hivatalos kánonnal. De kölcsönösen békén hagyjuk egymást, én a hivatalos húdefontosakat, az meg engem. S a két lista ezért térhet el egymástól. Ha vannak is átfedések. 

Arról nem beszélve, hogy a kánon milyen szempontok befolyásolják a hivatalos listát. Lásd akár az irodalmi Nobel odaítélésnek a szempontjait! Aminek a valós értékét számomra éppen a magyar Nobel-díjasunk munkássága tette kétségessé. Szégyelltem is magamat érte. Mármint, az önfeledtségem hiánya miatt. De amikor kiderült, hogy ki is kapta abban az évben az irodalmi Nobelt, szerintem nem csupán nekem csúszott ki a számon a kérdés: és ugyan ő kicsoda is? Jó, nem tartom magamat az irodalomban sem a naprakészség zsinórmértékének, de azért teljesen eltévedve sem vagyok, és mégsem mondott semmit a szerző neve. Amit első blikkre aztán tökéletesen összekevertem egy másik szerzőével.

Amikor annak utánanéztem, akkor jöttem rá a tévedésre. Majd rákerestem a jó névre, és nem volt egyetlen cím sem a listájában, ami bármit mondott volna, amire bárhonnan emlékeztem volna. Aztán megértettem, hogy nem annyira az íráskészségére válasz a Nobel-díja, hanem a származására, a sorsára és a témaválasztására.

Ami témát egyébként: a regény első alkalommal 1975-ben jelent meg. A szerző 2002-ben kapta meg a díjat. Ez volt az odaítélés indoka: „egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben.” Wass Albert nem kapott Nobel-t mondjuk „Az Antikrisztus és a pásztorok”-ért... Jó, hagyjuk is... 

Néha azért rádöbbenek, hogy az igazán fontos könyvek végtelen listájában is van rengeteg, ami csakúgy nem csupán remekmű, hanem nagyon szórakoztató is. Hogy melyek ezek, csak a kísérletezés döntheti el. Puding, meg evés, tudod... De ennyit enni nem lehet! 

Aztán van a könyveknek egy még nagyobb csoportja: a roppant szórakoztató könyvek. Ebből is annyi, de mennyi van! 

Figyelj, ezt nem fogod elhinni! Három képet úgy három órája próbálok összehozni különféle MI-kkel. A Geminitől megtudtam, hogy a képgeneráló app gebinben dolgozik neki, nem ő alkot, csak az ő neve alatt fut a cucc. Mindhárom koncepciót tök bénán oldotta meg. Ahogyan az által ajánlott Canva vagy Bing Picture Creator is. De meguntam győködni őket, hogy a négy az alak nem három, és ha valaki szemben van velem, akkor az nincsen háttal, és ha egy helyben áll, akkor nem menekül... Ezért van, hogy kapod, amit kapsz, olyan képeket, amilyeneket, és el kell fogadnod, hogy van valami távoli közük Kim Stone második nyomozásához. 

Azokról a könyvekről, amik tulajdonképpen megszülettek, de a franc se tudja, tulajdonképpen minek, ne is beszéljünk! Elég nekünk a fenti két halmaz. 

Úgyse tudunk mindent elolvasni, ami bármelyik szempontból (fontos & szórakoztató is lényeges lenne, annyi idő az egész univerzumban nincsen! Részemről meg nem is lenne érdemes, mert művészi könnyedséggel tudok egyszer és mindörökre elfelejteni bármit, amit nézek, olvasok, hallgatok.

Erre mondja az én gonosz, de belátom, reális Szerelmetesfeleségtársam, hogy voltaképpen elég lenne nekem két könyvespolc, ahol minden műfajból lenne egy-egy könyv. Mert a változatosság gyönyörködtet. S mert körforgásban olvasnám mindig a könyvespolcokat, hiszen mire a kör elejére érek, már úgyis elfelejtettem, mit is mondott az ott tanyázó kötet. 

Az az igazi szeretet, hogy én még ezek után is teljes szívemből szeretem ezt a nőt! Csináld utánam, ha tudod! Csak ne ővele! 

De mi indokolja, hogy a könyvek óceánjának a krimitengerében bárki is ismeretlen vizekre evezzen? Úgy általában fogalmam sincsen.

Jómagam régen feladta hogy bármiféle rendszert alkossak magamnak: a tökéletes reménytelenséggel karöltött vakszerencse duójával választok olvasmányokat.

S lám, sok más, arra érdemessel együtt Marsons regénye, ezáltal sorozata is így került a kezembe. 

*

KRIMI. A KRIMI A SZÓRAKOZTATÓ KÖNYVEK HALMAZÁBA TARTOZIK. Ami tény, lássuk be, kicsit ellentmondásos: azzal szórakozunk, hogy ki milyen indokból hogyan szünteti meg az életet a másikban. Mert ha krimi, az halottat vagy halottakat jelent. Gyilkosságot/okat. Gyilkost. Meg valakit, aki kinyomozza, hogy a gyilkos hogyan, miért gyilkolt. 

Krimiből annyi van mint égen a csillag. A kriminek vannak külön galaxisai. Mint például a külön műfajjá érlelődő skandináv krimi. Vannak magánnyomingeres, vannak rendőrségi krimik. Agatha Cjristie óta tudjuk, hogy még csak magányomingernek sem kell lenni ahhoz, hogy a gyilkosok összerondítsák magukat: elég, ha egy békésen szemlélődő nagyika rájuk pislant, és olyan átlátszók lesznek mint a kirakatüveg. Hommage Miss Marple! 

Van urbankrimi, van vidéki krimi, van múltban játszódó kosztümös krimi és van a jövő sci-fi krimije. Meg ezer más. Van ilyen, van olyan, van mindenféle. De a lényeg: a krimik bűntetteit mindig kinyomozza valaki. S általában ez a valaki köti össze a sorozatok bűncselekményeit, hívják az összekötőt akár Maigret-nek, akár Derricknek, Colombo-nak, akár Hercule Poirot-nak, akár Philip Marlowe-nak, akár Perry Mason-nak, akár akárkinek. 

A helyzet az, hogy a krimikből általában nem a sztorira emlékszünk, hanem a jól kitalált főszereplőre.

Nagyon ritka az olyan krimi mint Agatha Chriesti Tíz kicsi négere vagy a Gyilkosság az Orient expersszen. Ez a két történet messze kiemelkedik a krimiirodalom számtalanságából.

Egyfelől mert a gyilkosságai messze nem szokványosak. Másfelől mert egyfajta társadalmi igényre, problémára reagál mindkettő. Harmadrészt mert a meg/felodások körömfeketényit sem mondhatók tucatszerűnek.

De hasonló mód emlékezetes a Colombo filmsorozatnak az a része, amikor a kutyák a telefonban hallott jelszóra (Rózsabimbó!) gyilkoltak. Ember nincsen, aki látta a sorozatot és ne emlékezne erre. És konkrét történetre jobbára másra se. Ja, de, a filmszalagba bevágott, egy kockányi inger, ami inni küldte a jövendő áldozatot, hogy ivás közben meggyilkoltathassék. 

*

ANGELA MARSONS SOROZATÁNAK A FŐSZEREPLŐJE EGY HARMINCAS HÖLGY. KIM STONE-NAK HÍVJÁK.  Kim rendőr. Felügyelő. Egy kis csoport főnöke. Akitől tartanak is a kollégái, de szeretik is őt. A felügyelőnő egyedül él. Illetve a kötet (az Ördögi játszmák) felétől egy kutyával. 

Kim magának való ember. Nem szereti az érintést. Éppen ezért megható, amikor a kutyát egy villanásnyi belső indíttatásból hazaviszi, és azonnal kétségbe is esik, hogy ezt ugyan mi a szent szarért csinálta, majd a kutya az ölébe törleszkedik (pedig neki is volt egy élete, ami egyáltalán nem a feltétlen bizalmat erősítette benne), és Kim önkéntelenül simogatni kezdi. Majd amikor rájön, mit csinál, elerednek a könnyei. Csakhogy Kim egyáltalán nem sírós fajta. A kutya neve Barney. 

Kim agya elképesztőn tisztán gondolkodik. Kim kiváló emberismerő, egy pillantásból komplett személyiségtérképek születnek benne, átlát összefüggéseket, kikövetkeztet eseményeket. Kim roppant intuitív. 

Kim egyáltalán nem könnyű ember. Alapállásban kőkemény. Még a kis csoport kiemelt tagjával, Bryant őrmesterrel is. Aki nagyon kedveli a főnökét. Ő az, aki a legtöbbet engedheti meg megának, de még neki is vigyáznia kell a megfogalmazásaira. 

Kimnek volt egy múltja, abban egy anyával, aki édesnek nem mondható, és a múltban volt egy ikeröccse, akit Kim nem tudott megvédeni... Ez a történet során rendkívül fontossá lesz. Az ez azt jelenti, hogy Kim életét meghatározza egy feldolgozatlan tragédia, egy halál, és egy elképesztő kapcsolat. (Mondjuk ennek a miértje, mármint, hogy miért történt úgy, ahogyan történt, megválaszolatlan maradt.) 

Viszont Kim nem pszichopata. Bár a gyanú nem csupán benne, hanem az olvasóban is felmerül, hogy ő is az. 

*

MERT ANGELA MARSOSN SOROZATÁNAK A JELEN RÉSZÉBEN A FŐGONOSZ BIZONY PSZICHOPATA. S ez a főgonosz szintén nő. Ami egyensúlyba hoz mindent. Kicsit megriadtam, amikor az előszóban a szerző mindent köszönt a párjának, Julie-nak, és a könyve is főszereplője egy felügyelőnő. De szerencsére szó sincsen sem feminista, sem LMBTQ-propagandáról. S mondom, ennek ellensúlya a negatív főszereplő. 

Alexandra ​Thorne pszichiáter. Jól menő magánpraxist visz, önkéntes munkát vállal egy rehabilitációs intézményben, cikkei jelennek meg szakmai lapokban, intelligens, vonzó; és olyan szabadságot teremt magának, amelyre mindig is vágyott. Egy tökéletes nő, egy tökéletes élet.

Egy napon azonban az egyik páciense gyilkosságot követ el, bosszút áll egy hajdani traumáért. Egy másik páciense majdnem agyonver egy férfit, aki csak megrázogatta, hogy felébressze. Mi történik dr. Thorne betegeivel, hogy ilyen erőszakos cselekményeket hajtanak végre? Mi zajlik egy-egy terápián? És mi lehet az orvos valódi szándéka? 

Kim Stone felügyelő hátborzongató ügybe csöppen, a megérzéseire hagyatkozva, mást lát ott, ahol a kollégái és a felettese csak a maszkot. Egyedül marad: a saját szakállára kezd nyomozni, de talán gyermekkora tragikus eseményei, veszélyes élete miatt egy okos és számító elme számára könnyű préda lehet…

– mondja a fülszöveg. Ami egyébként lefedi a valót. Mármint a regény valóját. 

Marsons, ahogy a könyv rövid bevezetőjében elmondja, két fő könyvet használt forrásként.

• Martha Stoutt: Szociopata a szomszédból
• Robert D. Hare: Kímélet nélkül – A köztünk élő pszichopaták sokkoló világa

Az utóbbi figyelmeztetése, hogy a pszichopaták jellemzésének az olvasása közben meg ne próbáljuk a jellemzőket az ismerőseinkre vonatkoztatni. A figyelmeztetés tréfás. Olyan mint a példamese, amelyben nem volt szabad egy jutalom elnyerése érdekében a majomra gondolni, mert aki a majomra gondol, az nem nyeri el a jutalmat. Hehehe! 

Természetesen én is megtaláltam a magam személyes pszichopatáját. A különbség köztem és mindenki más között, hogy az én pszichopatám valóban az. Ez egészen biztos, hiszen minden kétséget kizárón, Hare ismérve alapján diagnosztizáltam. 

Azt a tényt viszont simán elhittem Hare-nak, hogy egyáltalán nem minden pszichopata járkál vértől csöpögő konyhakéssel a kezében a világban. A pszichopaták nagyon kis százaléka válik gyilkossá. Vagyis az, hogy a pszichopata szóról azonnal a Psycho Norman Bates-e vagy a Hannibal Lecter jut az eszünkbe, egyáltalán nem jogos. De azért mindig kellemes izgalmat jelent, ha azt halljuk, hogy egy alkotás negatív szereplője pszichopata. A hideg, okos érzelemmentesség, hiába az ellentmondás, mindig valami többletet jelent. 

Ráadásul Hannibal óta a pszichopata nagyjából egyet jelent a zseniálissal is. És olyan jó belelátni egy zseni agyába. Pláne, ha egy érzelemmentes, beteg állat. Mindnyájan imádunk biztonságos helyről katasztrófa kukkolni. És mi biztonságosabb az olvasókanapénál? Na, ugye! 

*

S EZZEL A LÉNYEGNÉL VAGYUNK. ITT VAN KÉT NŐ, EGYIK SEM EGÉSZSÉGES, viszont mindkettő felettébb zseniális. Csak az egyik így, a másik úgy.

• A cihológus remekül tudja kezelni, manipulálni az embereket a maga magasabb céljai végett, és tökéletesen érzelmek nélkül kísérletezget velük.
• A másik, a felügyelőnő pedig meglátja ott is az összefüggéseket, ahol senki más nem lát semmit sem. Neki vannak érzelmei, csak elfojtja, eltitkolja őket. 

Na, és akkor ez a két, így-úgy sérült, de egyaránt zseniális ember egymás elleni játszmába fog. Lássuk be, ez az azért nem pusztán egy szokásos, női cicaharc! Nyomoznak egymás után, kutatják a jelent, a múltat, iparkodnak kitalálni a másik következő lépését, a szándékait, és mindent megtesznek a másik kiiktatása érdekében. Csak a cihomókus iparkodása nyomán közben hullák maradnak, meg egy, Kimnek köszönhetőn félbeszakadt csecsemőgyilkosság.

Angela krimije nem csupán agytorna. Van benne jól elosztott akció is. Ha már unnánk az agyalást. 

Vagyis a két nő méltó és egyenlő ellenfele egymásnak. 

*

El nem tudom képzelni, hogy a sorozat többi része is ennyire jó legyen. Persze, mondom, belefogtam az első részbe, de vannak fenntartásaim. Majd meglátom. 

Mondjak valami rosszat is? Nem szívesen. De csak mert nagyon akarod. Két dolog van. Az egyik, hogy Marsons komplex sztorit tálal nekünk. Viszonylag sok szereplővel. Mondom, a memóriám nem csak nem a régi, pedig régen sem volt az igazi, de úgy tanulok mint az elefánt, tudod, aki nehezen tanul, de könnyen felejt. A komplexitás átka számomra: a sok név. Amely nevek azért jobbára nem fordulnak el minden oldalon. De ötven oldal után simán gondolkodnom kellett a ki kicsodán. Ez az egyik. 

A másik, de csak mert erőszakoskodsz, hogy neked negatívum kell: a történet vége. Nem, nem adok részleteket, bakker, egy krimiről van szó! De kicsit olyan deus es machina lett a feljegyzésekkel, meg a kihallgatott beszélgetéssel. Persze, történnek az életben véletlenek. (Ha én nem is hiszek bennük.) Csak valahogy... 

De mondom, ez a két fenntartás csak a fenntartás kedvéért van itt. Mert kierőszakoltad. Különben eszembe sem jutott volna idebiggyeszteni, mint a madzagra csomózott üres sörösdobozok a kocsi mögött. 

Ezt a két képet a seaart.ai készítette. Elsőre. És úgy néz ki, ahogyan elképzeltem. Hoppá!

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 májusa, fizetés után két nappal, vasárnap. Megint sűrű volt a hét. Volt benne egy szervizelt kocsiért Szadára menés is, kicsit túlóráznom is kellett miatta. Nem tudom, hány év után. :-)

A hát csúcsa azért megint az unokázás volt. Lili talán most volt a legnyitottabb. Sőt, miután elmentem, Szami beszélt az anyjával, felvette a beszélgetést: Lili senkinek a nevét nem hajlandó kimondani, azon kívül, hogy Anya, Apa, Öcsike, Lilanagyi (az exem). A Papát aznap mondta ki első alkalommal. 

És simán elköszönt. Ahogy simán kézen fogott és vitt a játszószobába, ezt-azt mutogatni, együtt játszani. Alakul ez!

*

Mondtam már, hogy az Eloy legutolsó lemeze, az Echoes From the Past csuda jóra sikeredett. A hatására egy ideje csak Eloy-t hallgatok, visszafelé menve a diszkorgráfiájukban. Tök érdekes, hogy még soha nem jártak Magyarországon