Két könyvet olvastam eddig Harry Harrisontól. Az egyik tréfásabb volt mint a másik, de ez az egyik a mondanivalójában mégis vérkomoly volt. Az egyik a Bill, a galaktika hőse címet viseli, a másik pedig A technicolor időgép-et. A másikről csak pár sort írtam a moly.hu-n. Annyira pár sort, hogy blogbejegyzés nem is született belőle. Azt írtam róla, hogy bár elszórakoztatott, de ahogy mondani kell manapság, amolyan egynek jó, de azonnal el is felejti az ember, annak ellenére hogy jókat mosolyog, sőt, minimum egyszer fel is röhög.
A két könyv nyomán annyi maradt meg bennem Harrisonról, hogy sci-fi író, aki tréfás dolgokat ír. Kicsit abszurdan tréfásakat. Meg, hogy Douglas Adams mögött simán elfér a dobogó második helyén. Ami azért nem rossz teljesítmény.
Ennek ellenére nem estem neki vadul a könyvei beszerzésének. Mármint fizikai beszerzésének. Digitális formában itt vannak a laptopomon. De azoknak sem estem neki.
Nem azért mintha nem érdemelné meg, de nem vagyok egy nekiesős fajta. Terry Pretchett-et is nagyon kedvelem, de sokkal több mindent nem olvastam tőle, mint amit igen, pedig tele van vele egy polc. Tulajdonképpen ahogy belegondolok, talán Philip K. Dick az egyetlen szerző, akinek minden szépirodalmi munkáját elolvastam. Slussz!
Na most: a Helyet! Helyet! bár Harry Harrison-könyv, egyáltalán nem tréfás. De sci-fi. S úgy nagyjából majdnem mindenben félrevezető. Amire a fülszöveg még rá is tesz egy lapáttal. Vagyis a félrevezetés csak részben Harrison sara.
Ugorjunk csak bele!
„Talán öregnek látszom, de az csak a korom miatt van.”
Harry Harrison (született: Henry Maxwell Dempsey) amerikai sci-fi író valószínűleg temporális lebeny sérült lehetett, mert azok tuti biztosan íráskényszeresek (grafománok). Legalábbis Szendi Gábor ezt állította. A személyes weboldal (mármint Harrisoné) szerint legalább hatvankét könyvet írt, ami regény. Legalábbis átabotában én ennyit számoltam. Ha nem hiszed, járj utána! És egyéb mást, meg még sok mindent.
Ehhez képest a magyarul megjelent könyveinek a száma töredék: tizenkettő jelent csak meg. Vagyis negyede sem az összes műveinek.
Ebből, adja magát az egyik a Helyet! Helyet!. Aminek a fülszövege azt állítja, hogy
Egy párhuzamos univerzum 1999-ének New Yorkjában emberpróbáló az élet a környezetszennyezés és a túlnépesedés miatt. A vizet adagolni kell, és igazi húst csak a leggazdagabbak ehetnek, a többiek egyenízű szójakészítményeken tengődnek.
Három ember sorsa fonódik össze ebben a barátságtalan világban: Andy Rusch rendőrnyomozó, Billy Chung, a tajvani utcakölyök és Shirl, egy milliomos bűnöző kitartott szeretője járják haláltáncuk egyre szűkülő köreit a fojtogató tömegben, és csak remélhetik, hogy megérik a közelgő ezredfordulót.
Harry Harrison európai SF-nagymester világhírű regénye megrázó erejű antiutópia egy olyan lehetséges közelmúltról, amit egyelőre sikerült megúsznunk, de ez nem jelenti azt, hogy a jövőben ne kéne szembenéznünk vele.
A fülszöveg és a regény összevetése után persze az ember elgondolkodik, hogy miért olyanok írják ezeket a szövegeket, akik a barátjuk barátnőjének az unokaöccsének a nagybátyja elbeszéléséből ismerik csak az adott könyveket?
Mert lássuk csak első szavait ennek a fülszövegnek! „Egy párhuzamos univerzum 1999-ének New Yorkjában” játszódik a sztori. Marhaság! Mint arra a Molyon többen felhívják a figyelmet, azért, mert a könyvet magyarul 2008-ban adták ki, és 1999-ben játszódik, attól még nem párhuzamos univerzumban játszódik, hanem az eredeti megjelenéséhez, 1966-hoz képest elképzelt jövőben.
Az összes képet az MI csinálta az Ideogram oldalon. Olyanok, amilyenek. Amilyenek.
Nem tudom, a fülszöveg ostobasága tudatos marketing-e vagy csak sima, lustaságból fakadó tudatlanság? A vizet valóban adagolni kell, de az étel nem csupán szójakészítményekből áll, sőt, elsősorban nem abból, Billy Chung nem tajvani és nem utcakölyök...
Ahogy mondani szokták: a többi stimmel.
Szégyen, nem szégyen, én a mai napig komoly fogalomzavarban éltem.
- Az utópia szó jelentésével tisztában voltam. Az antiutópia és a disztópia fogalmakat viszont hibásan értelmeztem magamnak.
- Az antiutópia számomra a negatív jövőkép megvalósulósát jelentette, Vagyis ellentétben az utópiával, ahol mindenkinek jó, az antiutópiában mindenkinek nagyon vacak.
- A disztópiát pedig egy világégés utáni megmaradt néhányak küszködésének gondoltam.
Azonban helyre kell tennem, hogy ez egyáltalán nem így van.
Előbb a Gugli volt a barátom, aztán megkérdeztem az MI-t is, hogy van-e és ha igen, mi a különbség az antiutópia és a disztópia között? ezt válaszolta (és a válasza megegyezett a guglizásom eredményével):
Igen, az „antiutópia” és a „disztópia” kifejezések közötti különbség finom, de lényeges. Mindkét fogalom egy negatív jövőképet ábrázol, de eltérő módon.
Antiutópia: Az antiutópia az utópiának – egy tökéletes társadalomnak – az ellentéte, ám többnyire annak kritikájaként jelenik meg. Ez a megközelítés arra mutat rá, hogy egy tökéletes, ideálisnak gondolt rendszer milyen veszélyeket vagy hibákat rejthet magában. Tehát, míg egy utópia a tökéletességet keresi, addig az antiutópia azt mutatja be, hogy ez a tökéletesség hogyan vezethet elnyomáshoz, igazságtalansághoz vagy emberek szenvedéséhez. Az antiutópikus művek gyakran arra figyelmeztetnek, hogy a túlzott rend vagy a mindenható rendszer egyáltalán nem hozza el a boldogságot.
Disztópia: A disztópia egy teljesen negatív jövőt ábrázol, ahol a társadalom elnyomó, a szabadságjogok korlátozottak, és az egyén elveszett vagy szenved a rendszer alatt. A disztópia alapvetően egy nyíltan negatív, kaotikus, gyakran szélsőségesen kegyetlen világot tár elénk, amely gyakran környezetpusztítással, technológiai visszaéléssel vagy totális kontrollal jár. A disztópia nem az utópia ellentéte, hanem egy különálló műfaj, amelyben az emberek mindennapi életére hatással van az elnyomás, a félelem és a szenvedés.
Összefoglalva: Az antiutópia a „tökéletes” világ kritikája, amely a túlzott rend és szabályozás veszélyeire hívja fel a figyelmet, míg a disztópia egy eleve teljesen sötét és nyomasztó jövőképet fest. Az antiutópia általában kevésbé kaotikus és inkább rendszerkritikus, míg a disztópia egy nyíltan elnyomó és kegyetlen világ.
Jó pap meg holtig tanul. Ugyebár.
Ennek tudatában a Helyet! Helyet! bizony disztópia. Egy roppant negatív jövőképet felvázoló regény.
*
„– Érzem, hogy ebből baj lesz – mondta Steve Kulozik nyomozó, miközben a fejpántot igazgatta üvegszálas sisakjában.
Amikor megvolt, a fejére tette, és kelletlenül kilépett a védelmet nyújtó perem alól.
– Érzed, hogy baj lesz! – Andy megrázta a fejét. – Micsoda megérzéseid vannak! Kivezényelték az egész körzetet, járőröstől meg nyomozóstól, mint valami kommandót. Reggel hétkor sisakokat kaptunk meg könnygázt, aztán mindenféle parancs nélkül bezártak bennünket ide. És te érzed, hogy baj lesz. Mi a titkod, Steve?
– Velem született tehetség – felelte nyugodtan a kövér detektív.”
*
Az élet ebben a DISZTÓPIÁBAN valóban nyomorúságos. Rohadt nagy a tömeg New Yorkban, Harrison mert nagyot álmodni. A regény idejéhez képest azt mondta, harminchárom év alatt a lakosság száma negyvenháromszorosára növekszik. Bizony ám, háromszáznegyven millióra.
Ekkora tömeggel már nem tud mit kezdeni sem a természet, sem a kormány, sem senki és semmi. Ez a tömeg felzabálja a Földet, végleg halálba mocskolja a bolygót. Sem etetni, sem itatni nem lehet. Sem munkát adni neki.
Jár az agyam, miért kell a drasztikus létszámnövekedésnél összeomlania a társadalomnak? .
A KAJA az oké, persze, vagy jön a műanyag, a műkaja, vagy új élelemforrások után kell nézni. A könyvben nem a szója az alternatíva (ahhoz is termőföld kell, okostojás, és az már nem nagyon van, elfogyott, művelhetetlen, tönkretett), hanem az óceánok: algák, moszatok, hínár, halhulladék-kivonatok (ne csak a húsukra gondolj, hanem mindenükre!), ilyesmik. A hús mint táplálék gyakorlatilag megszűnt, ha előfordul, az ára az aranyéval vetekszik.
Az is világos, hogy minél több ember, annál több a SZEMÉT. Igen, az emberi minőségben is, de én most a termelődő hulladékmennyiségre gondoltam.
Még azt is értem, hogy ilyen ugrásszerű növekedésnél a SZENNYVÍZTISZTÍTÁS hektoliterben képtelen követni a létszámnövekedést, ezért az egy főre eső vízmennyiséget korlátozni kell ebben a világban. A fürdés voltaképpen luxus.
Viszont bár a fenti problémák valósak, de a létszámnövekedéssel több ember áll rendelkezésre a megnövekedett feladatok elvégzésére, s mert megnövekedtek a feladatok ez rengeteg új munkahelyet is teremt. És minden, ami ebből fakad.
*
Egy kis STATISZTIKA következik.
A regény születésének az idején (tudod: '66) az emberiség létszámának a növekedése valós probléma volt. Harrison nyilván ebből indult ki. Gondoltam én.
Beszélgettem megint az MI-vel. Ha New York lakosságát kérdeztem, azt mondta, 1945-ben 7,5 millió volt. 1955-ben 7,8 millió. 1965-ben is 7,8 millió. Vagyis New York lakosságának a száma nem nőtt exponencálisan. Viszont ha az emberiség összlétszámát kérdeztem, ezt a választ kaptam: 1945: 2,3 milliárd, 1955: 2,8 milliárd, 1965: 3,3 milliárd. Ezek a számok álltak Harrison rendelkezésére.
Amit nem tudhatott: New York lakosságának a száma 1999-ben 8 millió volt. Vagyis New Yorkban nem volt érdemi növekedés a regény megjelenését követő harminchárom évben. Ellenben a Föld lakosságának a száma majdnem megduplázódott: 1999-ben hatmilliárdan lézengtünk a bolygónkon.
Azt mondja az MI, hogy „2024-ben a világ lakossága körülbelül 8,1 milliárd fő, ami az ENSZ és a U.S. Census Bureau becslései alapján készült előrejelzések szerint kissé magasabb értéket mutat a 2023-as adatokhoz képest. Az előrejelzések alapján a népességnövekedés üteme lassulóban van, és várhatóan 2084-ben éri majd el a globális csúcsot mintegy 10,3 milliárd főnél, mielőtt stabilizálódna vagy csökkenni kezdene, elsősorban a születési arányok csökkenése miatt világszerte.”
Vagyis ez a disztópia, ha pusztán a statisztikát nézem, egyáltalán jött be.
Ám egy sci-finek nem a jövő precíz megjóslása a feladata. Meg különben is, nekünk, akik túl vagyunk negyed évszázaddal azon a dátumon, amin Harrisonnak majd csak több mint negyedszázad év múlva következett el, könnyű és nem éppen elegáns fikáznunk az ő rossz becslését.
Szerelmetesfeleségtársam a jövő héten előadást fog tartani arról, hogy áll majd a virtuális asszisztensek helyzete 2040-ben. Az első kérdésem az volt, hogy miért, lesz még akkor világ, és ha az MI-re gondolok, lesz szükség még virtuális asszisztensekre? SzFT lelkesen mosolyogva,ezt felelte: „Na, éppen ez az, erről lesz szó!” Akkor mi most jövőlátók vagyunk?
*
Szóval felejtsük el, mi jött be és mi nem jött be Harrisonnak a hatvan évvel ezelőtti jóslataiból. Nem az a lényeg. Illetve nem ez a leglényegesebb. Tévedett, hát tévedett.
Sokkal fontosabb kérdés, hogy milyen lett a regény?
Tulajdonképpen nem a tömegről szól. Harrison úgy becsüli, 1999-ben háromszáznegyven millióan élnek NY-ban. De a lakosság létszáma mindössze elnagyolt háttere egy véletlenül bekövetkezett gyilkossági ügy nyomozásának.
Billy a kínai fiatalember (tehát nem tajvani és nem kölyök) futárként helyezkedik el. Az egyik címre kimenve úgy véli, könnyű lenne betörni a lakásba. Meg is teszi. De rosszkor: a lakás tulaja a fürdőszobából jön elő. A dulakodás közben Billy lesújt rá a feszítővassal, és úgy találja el, hogy a férfi holtan esik össze. A baj csak az, hogy a holtan aláhulló pasas az alvilág egyik fő figurája, akinek komoly politikai kapcsolatai is voltak. Az amúgy is túterhelt rendőrséget felülről utasítják, hogy ezt az ügyet mindenképpen meg kell oldani. A kutya végén a farok van, ez esetben egy Andy nevű nyomozó, hát ő lesz akit baxtatnak az ügy lehetetlen kinyomozásával. Miközben nyomozásnak se a tárgyi, se a személyi feltételei nem állnak a rendőrség részére. Csak akkor van esélyük bárkit elfogni, ha tetten érik. De Andynak nyomoznia kell.
A legelső dolga összejönni a meggyilkolt pasas kitartott nőjével, Shirl-lel. Szerelmesek lesznek. A nő a rendőrhöz költözik. Aki már együtt él egy másik pasassal. Nem, Harrison nem az LMBTQ-t tolja, nem úgy élnek együtt. Csak kényszerűségből. De a kényszer barátokká tette őket. A pasast, akivel Andy együtt él, Solnak hívják. Hetven felett jár.
Andy tehát megpróbál Billy nyomára, majd Billyre bukkkani, Shirl-nek a napjai gyakorlatilag Sollal telnek. Nyomorúságban. Napi szintű túlélés-vergődésben. Azért Sollal, mert Andy orrba-szájba dolgozik.
És tulajdonképpen ennyi a történet... Jó, persze, vannak részletek, meg végül van nem túl bonyolult befejezés is, de a történet a Billy körül szoruló hurokról és a szerelmesek kapcsolatának a tönkremeneteléről szól. Miközben a túlnépesedés nyomoráról kapuk morzsákat. Meg Sol nagymonológját, amiben kifejti, mekkora balfék a társadalom, hogy a születésszabályozás minden eszközét elveti, s hogy egyáltalán nem csak az abortuszról van szó, hanem a fogamzásgátlás egyéb módjairól is, aminek viszont az egyház ezerrel az útjában áll.
A több oldalas monológ szövetidegen a regényben. Semmi nem indokolja, hogy éppen Sol mondja el. Semmi nem indokolja, hogy bárki így arcbapropagálja, hogy nesze, itt a mondanivaló! Túl direkt a szöveg. Azon kívül, hogy sánta, súlytalan is. A katolikus egyház aztán megkapja a konzervatív magét. De vajon mekkora súlya lenne a valóságban annak, ha nem így állna a tanítóhivatal a fogamzásgátlás kérdéséhez? Már csak a muszlim világra, Ázsiára és Indiára való tekintettel is. Akiket a legkevésbé sem érdekel, mit mond Róma, s ami földrészek a túlnépesedés gócpontjai.
Azt csak halkan teszem hozzá, amit Harrison akkor talán még nem tudhatott: a nyugati társadalom létszáma a kényelmes élet lustaságából fakadón komoly fogyásnak indult. A szociális rendszer éppen ezt szívja manapság. Tudod, elöregedő társadalom, nincs, aki kitermelje a nyugdíjakat. Meg a szocrendszeren élősködő, de a rendszerhez hozzá nem járuló tömegek (Pokol Béla szerint nyugaton a migránsok, keleten a cigányság) egyszerűen lecsupaszítják a számlát. Cserébe a nyugati családok nem, hogy nem növelik, de fent sem tartják a létszámukat: fogyás van.
Azt meg még halkabban mondom, hogy az abortusz-érvelést sohasem értettem. Igen, persze, el tudok képzelni eseteket, amelyekben indokolt lehet, de még ezeknél is van bennem bizonytalanság. A megfogant embrió a megfoganástól tekintve negyvenhat kromoszómával rendelkezik. Vagyis ember. Bármilyen fejlődési fázisban van is. Az anyjától különálló élet. Akkor is, ha az anyai gazdatesttől függ a léte.
Nem értem a különbséget. miért gyilkosság egy megszületett csecsemő életének az elvétele, és miért nem az, ha még az anyaméhen belül van? Ha a megszületett gyermek ereit vágom át, megvetetndő, alávaló szemétláda vagyok. És tényleg. De ha pár hónappal korábban ugyanezt a csecsemőt magzat korában szaggattatom darabokra, az szociális, pszichológiai érvekkel indokolható. Miért rendelkezhet egy anya más élete felett? S vajon miért nem rendelkezhet, ha már megszülte azt az életet?
De nem ez a témája a könyvnek.
*
Csak azt nem mondtam el eddig, milyen lett ez a regény. Sci-finek, disztópiának nem jó. Nem eléggé komplex a világa. Már majdnem, de mégsem.
Kriminek egy darabig nagyon jó. Aztán meg eszébe jut Harrisonnak, hogy se közvetlenül, se közvetve nem mondott semmit arról, ami a regény címe, belöki hát Sol monológját, és azzal a mozdulattal tönkre is vágja mind a sci-fit, mind a disztópiát, mind a krimit. Majd a krimit kurtán-furcsán megoldja, a sci-fivel és disztópiával meg nem kezd semmit.
Aztán vége a regénynek.
A szereplők egyébként jobbára se húsok, se halak, félig élnek, félig a képzelet teszi hozzájuk a jellemüket. ezzel együtt kimondottan szórakoztatóak. Annak ellenére, hogy tudom, ez most ellentmondás.
Végső konklúzió? Egynek elmegy. De az intellektusomnak nem volt tőle ejakulációja.
Metropolis Media, 2008, 256 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639828070 · Fordította: Kamper Gergely
7/10
2024 novemberének a közepe. Ha nem is mértanilag.
*
Csemete egyre többször lep meg. Ma azzal, hogy a privát szférájának, párkapcsolata döccenőjének egy olyan szegmensét osztotta meg velem, igaz, már tudok olyan intim dolgairól, hogy az összes pókerarcomat fel kellett vennem, amikor hallottam, amit hallottam. De ez a mai még fajsúlyosabb volt. Nem is annyira a téma, hanem hogy milyen kendőzetlenül elmondta, s hogy mennyire kinyílt egyéb részletekben is.
De a múlt héten meg azt hangoztatta, hogy mennyi minden benne maradt, és törekszik is rá, hogy megfeleljen nekik, amit az évek során mondtam neki. Például évekkel ezelőtt idéztem neki egy Republic szöveget („A szavak mögött ember álljon / Ígéreted kővé váljon”), még azt is tudta, hogy ez a Cipő utáni Republic dala. S hogy nem ám ez az egyetlen, ami benne maradt. S hogy most érti meg, hogy nem velünk él, hogy mennyire idegesítő, ha valaki kiszolgálószemélyzetnek tekinti a másikat a mindennapokban, ha lusta megmozdulni, kinyalatja a fenekét, s ha rajta múlik kupiban és mocsokban élne. Hoppá!
Ofi barátom azt mondta, meglátom, a végén úgyis barátok leszünk Csemetével! Azt mondtam, hiszem, ha látom. Erre...!
Szóval a sárkány hiába is röpköd a szájában Márikával, Villő a kalapja karimájába teszi a maradék skacékat és uzsgyi a nyomába ered, illaberek, túl a kerek erdőn, az Üveghegyen, de még az Új Világ MGTSZ elhagyott magtárain is túl, követi a sárkányt. Rohanása közben közli a kalapkarima utazóival, hogy kapaszkodjanak, de onnan ahol vannak, nem eshetnek le. Gondolom, azért, mert ha a figyelmeztetés ellenére leesnek és szarrá törve a magukat a rohadt magasból lendülettel talajnak csapódva, akkor ő még el is picszázza őket. Vagy mi... 
