Pedig ez a legfontosabb a kérdések között. Még ott sem válaszolódott meg a kérdés, ahol a filmeket megtaláltam. Az pedig ezen a weboldalon történt. Csuda érdekes ötlet. Már a weboldal címe is: Webszínház. A két fogalom, adja magát, ugyancsak üti egymást. A web, ha szórakozás, akkor jobbára másoktól elhatárolt, magányos tevékenység, vagy ha nem magányos, akkor arctalan (pl. hálózatos játékok). A színház élő találkozóhely, művészet és műélvező (vagy mű-szenvedő), a színész, a szerző és a közönség találkája. S persze társadalmi esemény is. Vagyis a két fogalom, web és színház kiüti egymást. De mert itt Shakespeare-drámákról van szó, fogadjuk el, hogy színházról van szó, a függöny az oprendszer bejelentkezése, s ha ketten nézzük, az már mikrotársadalom. De ugyan miért ne lehetne egyedül színházba menni? 

Szóval volt ez a nagyszabású kezdeményezés, hogy harminchat Shakespeare-drámát zanzásítani modernítani és filmre vinni micsoda jó ötlet. S hogy ehhez a magyar drámaírókat mozgósítani szükséges. 

Már a moderniás is érdekes kérdés. Szeretem Kenneth Branagh Shakespeare-feldolgozásait (V. Henrik, Lóvátett lovagok, Sok hűhó semmiért), zseniális volt Loncraine III: Richárdja is, de nem volt semmi bajom Zeffirelli feldolgozásaival sem (Rómeó és Júlia, Hamlet). A feldolgozásoknak egyébként se szeri, se száma. Egyetlen közös van bennük: a darabok szerzője. Van, amelyik megtartja a darabok eredeti korát, van amelyik nem, van amelyik az eredeti szöveghez ragaszkodik, van amelyik elszakad tőle. S van több is, amelyik keveri a dolgokat. elszakad az eredeti kortól, évszázadokkal későbbre teszi a cselekményt, de megtartja az eredeti szöveget. 

Ha a feldolgozás elszakad a szerző korától, de megtartja az eredeti szöveget, az azért néha fura eredménnyel jár. A III. Richárd  fent említett adaptációja például ezzel a megoldással él. A történelmi ideje a huszadik század harmincas évei, a náci áthallás szemernyit sem titkolt, a harmincas években sertepertélő szereplők pedig nyomják a tizenhatodik századi párbeszédjeiket és monológjaikat. Megszokható, de egyáltalán nem adja magát. Mert anakronisztikus. Korok keveredése. Az ősember nem használt papírzsebkendőt, és ha bemegyek a Belvárosba innen Kaszásról, nem nyergelem fel a Rárót. 

Tény azonban, hogy az anakronizmus alkalmazása csodásan rávilágít a shakespeare-i problémák időtlenségére. 

A Shakespeare 37 azonban nem él ezzel az eszközzel. Vagy sima, mai párbeszédjei vannak, vagy a mai nyelvezetet archaizálja valamelyest, de egy esetben sem megy vissza négyszáz évet a szövegalkalmazásban. S összehúzza négy-hat oldalra az eredeti drámákat. Ami természetesen képtelenség, ha foggal-körömmel ragaszkodunk az eredetihez. De nem ragaszkodunk. 

 Lássuk tehát, mely drámákat kik dolgozták fel! Íme! 

 A névsor ha akarom tetszetős. Máshonnan nézve ismeretlenek sora. Tájékozottság függvényében. Én nem nem vagyok naprakész a színházi világban. Egyik szerzőtől sem olvastam/láttam még semmit. Vagy nem tudtam, hogy tőlük látok valamit. (Ha olvasok, az nyilván feltűnik.) 

E kötetet olvasva, és az egyik darabban szereplő Znamenák Istvánnak utánanézve vettem tudomásul, hogy színész maradt, és közel ötven éve az. Azon kívül, hogy díszlettervez és rendez. Tudod, ő volt a Megáll az idő-ben a Kis Köves. Na, nekem ott és akkor volt a róla szóló információkban a kezdet és a vég. E kötet végett megint szembesültem az érdektelenségből fakadó műveletlenségemmel.

Ez se nem negatív, se nem pozitív. Mármint a hozzáállásom szempontjából. Bármi lehet belőle. 

*

Amikor az utolsó darab után becsuktam a könyvet (Nádasdy utolsó sora hihetetlen csalódás volt, olyan kis végtelenül olcsó megoldás) eltűnődtem. Elsősorban azon, hogy marhára kellett volna egy szerkesztő elő- vagy utószó, hogy tulajdonképpen micsoda is ez az egész, miért és hogyan született az átdolgozások ötlete, a megfilmesítés gondolata. 

Meg azon gondolkodtam még, hogy vajon mi fog megmaradni bennem az olvasottakból? Igazán csak két darab tetszett. 

A többi drámácskával összességében akkor sem tudtam mit kezdeni, ha önmagában élveztem is az olvasásukat. Mint például Totth (sic! nem elírtam) Benedek Titus Andronicus-át, vagy Réti Anna III. Richárd-ját. Valószínűleg azért nem, mert ahogyan mondtam, tulajdonképpen a koncepció egésze volt rejtélyes a számomra. Hogy mire jó zanzásítva modernizálni a komplex műveket? S hogy voltaképpen miért kell ehhez Shakespeare neve? Alátámaszt,, indokol, identitást ad, vagy mi? 

A kötet összességében többé-kevésbé remek írók ujjgyakorlatának tűnik.

Van egy pót-húgom (igazi testvérem nincsen), aki Albionban él. Beiratkozott egy író-tanfolyamra. Hétről-hétre kap valami feladatot, amiről írnia kötelező. Jobbára egy oldalnyi szöveget. Én képtelen lennék erre. Le is fagytam, amikor Póthugi megkért, hogy konzultáljunk a szövegekről. Azt hittem, ötleteket akar. Szerencsére csak az utólagos véleményemre kíváncsi. Olvasgatom a kötelező feladatokról írt műveit és felnézek rá. Sziporkázik. Mondom, nekem ez nem menne. Nyertem egyszer-kétszer tematikus novella-pályázatokon, de soha nem okozott igazi örömöt, amikor az ezekre a pályázatokra készülő szövegeket írtam. 

Olyan feladat, ami azért kihívás, de feltétlenül szívügy. Vagyis játék, istenigazában való tét nélkül. Még akkor is, ha aztán film is lesz belőle. (Mondjuk ez is érdekes: tulajdonképpen egyik adaptáció-drámácska filmváltozatára sem lettem igazából kíváncsi. Talán csak a Rómeó és Júliá-éra. Hm..., ezt azt mondja, amit gondolok?  

6/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

2025 márciusának a legvége felé. Csütörtök van. Már megint majdnem vége a szabadságomnak.... És tulajdonképpen alig csináltam valamit, alig voltam valahol. Hiányérzetem mégis csak amiatt van, hogy mindjárt vége van a gondtalanságnak. Kezdem nagyon unni a mindennapi munkát. Öreg az, aki öregnek érzi magát. Én nem érzem annak, csak fáradtnak. 

PKD azon kevés szerzők egyike, akiknek minden könyvét látatlanban megvásárolom. Méltán, méltatlanul. Mert PKD azon még kevesebb szerzők egyike, akik messze nem egységes színvonalon alkottak, és ezt mégis hajlandó vagyok megbocsátani és elnézni. Ráadásul PKD azon fehér holló szerzők közé tartozik, akik bár nagyon bőséges életművel rendelkeznek mégis mindent elolvasok tőlük. Bár van egy-két renitens műve, ami valamiért évek óta várat magára. Ennek semmiféle elvi oka nincsen, még csak nem is az érdeklődés hiánya miatt nem vagyok még túl rajtuk: egyszerűen történelmileg így alakult.

Ráadásul PKD abban is szomorú kivétel, hogy a könyvei megjelenéséről rendre csak hónapokkal később, mintegy véletlenül értesülök. 

Abban pedig végképp egyedül van PKD, hogy az immár negyvenkét (ha jól számoltam, de nagyságrendileg biztosan nem tévedek), magyarul megjelent kötetéből egyetlen egy volt, ami meghatározón zseniális volt a számomra, mégis mindent elolvasok tőle. (Ez nem azt jelenti, hogy a többi kötet vacak, csak azt, hogy egyetlen volt, ami istenigazából megérintett, életet, szemléletet formált.. A többi „csak” zseniális. Jó, megértem, kíváncsi vagy, melyik az egy. Ez-) És még az is fennáll, hogy ezt is egyszerűen „csak” pont jókor olvastam. S ha valamelyik másikat olvastam volna „csak” pont jókor, akkor nagyon hasonló hatást ért volna el. Vagy ha egy másik valóságban olvasom egy másik könyvét, akkor a másik valóságban élő énem egészen másra rezonált volna a másik valóság PKD-je történetére... 

És akkor itt van ez a vaskosabb, négyszázharminckét oldalas kötet PKD ahogyan mondani szokják, szárnypróbálgató novelláival.  

MI illusztráció a Beavatkozás című novellához

*

Ami szárnypróbálgatás leginkább három dologból lesz valamelyest egyértelmű. (Vagyis ezek szerint nem is annyira egyértelmű, ha valamelyest.)

1. NEM PISZKÁLJA KÜLÖNÖSEBBEN A LEHETSÉGES ÉS LEHETETLEN VALÓSÁGOKAT.  Ami lássuk be, később teljesen a sajátja lett. Belefeledkezett, beletemetkezett. (Mondjuk ez sem teljesen igaz, de majdnem.) Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem történik egyik novellában sem ilyen, de nem ez a fő csapás. 

2. AZ ELBESZÉLÉSEK KÖZÖTT TÖBB HORROR-SZERŰ IS AKAD, amiről jobb esetben Bradbury megfelelő művei (Októberi vidék, Holdkórosok temetője) jutottak az eszembe, meg az, hogy minden ötletességük ellenére neki sem álltak ezek igazán jól. Rosszabb esetben meg Stephen King szelleme huhogott a sztorik felett. Mondjuk amikor a kakukkos óra gyilkolásba fog. Mintha PKD borokra kelne a bármit gyilkossá tevő, akármilyen marhaságra kapható horror-királlyal. Egyáltalán nem voltak rosszak az ilyesfajta nekifeszülések, csak éppen PKD-től szokatlanok és hozzá méltatlanok voltak. 

Az ajtó mögött volt, amit sehogyan se tudtam megetetni az MI-vel. Se az Ideogram-éval, se a Microsoft Designer-ével.
Jó, tényleg marhaság az egész, de egy embert órából megtámadó fa-kakukk-ot sehogyan se tudtak ábrázolni. Látható, hogy értelmezni sem. Csináltam még erről képet, de azok is ezeknek a kaptafájára készültek. :-))))

3. FURCSA VOLT, HOGY TÖBB TÖRTÉNET POÉNRA HEGYEZŐDÖTT KI. Ez egyáltalán nem tűnt zavarónak, mindössze szokatlannak. Nem annyira PKD műfaja a poénkodás. Rosszul azonban nem állt neki. 

Itt kap valamelyest értelmet a valamelyest kifejezés. Mert a háromból egyik jellemző sem zárja ki önmagában igazán és teljesen, hogy egy novella szerzője PKD legyen. Talán egy olyan volt, hogy ha csak elém teszik és kötelező megmondanom, melyik ismert író követte el, akkor simán azt mondom, hogy az amerikaiak Király Istvánja. Azért, mert akkora marhaság volt. Ha poén is. (Még mindig a gyilkos óráról beszélek, ja, hogy persze.) 

A fáradhatatlan béka

*

De egy másodpercig sem állítom, hogy ezek miatt a Különös Éden nem jó könyv. Mert nem nem jó, hanem jó. Az egy dolog, hogy elbeszélésről elbeszélésre szórakoztató, nem egyszer meglepő (jó, oké, néha kiszámítható), de sokszor roppant elgondolkodtató. Még ha pesszimista is az emberiség józan eszét és evégett a jövőjét illetően. 

 Még az értékelés megírása előtt, de még a könyv teljes elolvasása előtt úgy döntöttem, hogy nem fogok az egyes novellákról írni. Mármint úgy nem, hogy nem veszem sorra az összeset. A Molyon vagy egy tagtárs, aki így írta meg az értékelését. S bár frappánsak az egy-két mondatos bemutatásai, a novellákat nem ismerve eszembe sem volt huszonegyet végigolvasni. Utólag már élvezetes. De ebből tanultam. 

Viszont azt nem állítottam, hogy random nem emelek ki semmit. PKD pesszimizmusa több írásban is roppant egyértelmű. Az ágyú önműködő, önregeneráló, az ember nélkül is mindent pusztító rendszere, Az átutazók bolygójának elpusztult, forró, sugárveszélyes közegében túlélő, maradék emberiség, akinek szembe kell néznie azzal, hogy a bolygó többet nem az övék, nem ők a tulajdonosai, hanem a mutánsok, akik simán bírják a forró légkört és immunisak a sugárzásra.

De a lefájdalmasabb Tony és a bogarak című novella. Az emberiség kirajzott az űrbe és hódított. Meghódította a Ganümédesz rendszert is, amely előtte bogárszerű lények rendszere volt. A peremvidéken együtt élnek a hódítók és a meghódítottak. Az embergyerekek együtt járnak iskolába a bennszülöttek gyerekeivel, együtt írnak házi feladatot, együtt építenek űrállomás makettet. De a rendszer belsejében permanensen folyik a háború az emberek és a bogarak között. És egy nap a bogarak kerekednek felül. Tony aznap is bemegy a városba, hogy együtt írja meg a házi feladatot a más fajhoz tartozó barátaival, és tovább építsék a makettet. De a bogárgyerekek elutasítással fogadják, tönkre teszik a robotját, és magát Tonyt is csak egy segítségül hívott járőr menti ki a bajból. Egy volt bogár-barát gőgösen veti oda Tonynak, hogy azért a más viselkedés, hiába, hogy tegnap még együtt csináltak mindent, mert ma már a bogarak kerültek fölénybe, és szemmel látható, hogy ez már így marad. S hogy ezért Tony tűnjön innen, és többet vissza se jöjjön!  A felnőttek sajnálkoznak a történteken, összebólogatnak, hogy igen, innentől már csak a folyamatos visszavonulás marad, de minden négyzetméterért az utolsó csepp vérig küzdeni fognak.  :-(((((

A Tony és a bogarak illusztrációja.
Ezt a most talált Microsoft Designer-rel készítettem. A szöveget ugyan nem értelmezte pontosan, de a hangulata remek lett. 

*

– Ennyire jó? – kérdezte Szerelmetesfeleségtársam reggeli kávézásunk közben a könyvemre mutatva. Mármint erre a könyvre. 
– Mennyire? – kérdeztem tőle. 
– Hát hogy mindjárt kiolvasod. 
– Még van vagy száz oldal...
– Az ötszázból? Szóval?
Dióhéjban összefoglaltam neki, amit neked eddig elmondtam. Nem ragadta ki a kezemből, hogy azonnal olvasni akarja. De se nem sci-fi, se nem olvasás-bolond mint én. Soha nem fogja elolvasni. De hallgatónak kiváló, remekül tud úgy tenni, mintha csudára érdekelné, amit mondok. Még közbe is kérdezett. Méghozzá értelmeseket. Filmen szerintem érdekelné a novellák többsége. 

 Mert az összhatás, mindent összevetve, mérlegelve, összeadva és kivonva az bizony PKD. A javából. S amikor nem PKD, akkor sem élvethetetlen, maximum kicsit szövetidegen. De amikor nagyon az, még akkor sem élvezhetetlen. Csak akkor Stephen Kingnek kell olvasni. :-D 

*

De azért a Várakozó álláspont lebénított. A világban a naturalisták és a puristák küzdenek egymással. Dualisztikus a társadalom, mindkét tábor érvei és módszerei véglegesek. Don Walsh azonban nem kötelezi el magát. Semelyik tábornak sem ellensége, de nem is a barátja. Ideológiai szempontból középen lebeg. Nem azért mert ostoba és képtelen dönteni, hanem azért, mert mindkét tábor érvelését és a céljait egyszerűen bugyutának találja. S hogy bugyuta célok bugyuta érveiért üssék, öljék egymást emberek, végképp ostoba dolognak tartja, önmagához méltatlannak.

De még a robot-pszichiátere is azt hangoztatja számára, hogy nem bújhat ki a döntés alól, hiszen még a függetlenség eszméje sem az övé, hanem a társadalmi szocializációjának a következménye, előbb-utóbb lépnie kell valamerre, hiszen maga is a társadalomban él. Vagyis az érzelemmentes robot is azt hangoztatja, hogy végső soron nincsen, nem lehet szellemi függetlenség: az egyik vagy a másik oldalnak igaza kell, hogy legyen, mert középút nincsen a logikában. 

De eljön a nap, amikor a puristák győznek a választásokon, és kötelezővé teszik a verejtékmirigyek eltávolítását, a hajbeültetést és a szájszag megszüntetését. Don Walsh nem híve a megkövetelt változtatásoknak, ahogyan nem híve a változtatások elutasításának sem. De mert nem híve a változtatásoknak, nem is veti magát alá nekik. Ezzel pedig akaratlanul is a rendszer ellensége lesz. Az unokaöccse ugyan megvédi, amikor jön az ellenőrzés, de Walshban akkor pattan valami: szembeszáll a rendőrökkel. Nem azért, mert naturalista lett. De a szembeszállás miatt levadászandóvá vált. A robot-pszichológus papírt ad neki arról, hogy egy pszichés probléma miatt olyan, amilyen. Amikor az utcán rendőrautó közeledik felé, Walsh cafatokra tépi a papírt... 

A kötet legjobb, legaktuálisabb darabja számomra.

Valamiért a Microsoft Designer-e csak egy képet volt hajlandó csinálni nekem a meghatározásomból. De az telitalálat lett. 

Azért éreztem magamat találva, mert a gondolkodásom némileg paralel Walsh-éval. Akkor is, ha nem állok középen a dualisztikussá vált nyugati gondolkodásban. A világlátásom, az értékeim jobbra tolnak. Hiszek Istenben, a család értékében, sok mindenben, ami jobbra tol. Nem hiszek abban, hogy két nemnél többre vagyunk oszthatók, sem abban, hogy a piac önmagát szabályozza, ahogyan abban sem, hogy a gyermekeknek jót tesz, ha azonos neműek nevelik őket. De fontosnak tartom a genetikus, kulturális gyökereinket. Tehát innen nézve tipikus példány vagyok. Annak tűnök. 

De voltaképpen nem támogatok egyetlen politikai pártot sem. És erősen fanyalgok még magánbeszélgetésekben is ha a liberálisokról olyan hangnemben beszélnek. Az eszméiket, az ideológiájukat ugyan ember- és társadalomellenesnek tartom magam is, de az eszme nem maga az ember. Az a kondíció, ahogyan Walsh robot-pszichiátere mondta. Ezért döbbenek le, amikor a magam eszmeköréből trágár, agresszív, becsmérlő megfogalmazásokkal találkozom. Mert azokkal is képtelen vagyok azonosulni. Je suis Don Walsh! 

Zseniális darab, lenyűgöződtem! Ha másért nem (de, másért is) már ezért megérte elolvasni ezt a könyvet. 

Phü! Szusszannom kell, mielőtt tovább olvasok... 

*

Egy napig szuszogtam. Így alakult. S közben meg kiolvastam a könyvet. A végére komplett PKD-vé vált. Így lett egyértelművé, hogy az írások (na, jó, nagyon nagy valószínűséggel) kronológiai sorrendben sorakoznak a kötetben. Lehet, hogy tévedek, de nem szoktam. :-) (Tudod, egyszer azt hittem, hogy tévedtem, de tévedtem. :-D )

Az utolsó két-négy írás, nem tudom megfogni igazán, miként és hogyan, de tök... torokszorítóan hat. Pedig semmi vérborzalom, trancsír, pusztulás, nyomor sincsen bennük. Nem attól ragadnak meg váratlanul az érzékeny helyeinken. Hanem attól, hogy már bennük van az a csettintős PKD-s csavarintás. Az a baj, ha elmondom, hogyan, vaskosan elsütöm a poénjaikat... 

Viszont így már el merem mondani, mielőtt belefogtam volna az olvasásba, volt olyan félelmem, hogy olyasféle olvasmányélményem lesz mint Vonnegut utolsó kötetei esetében, amikben még a használt vécépapírját is összegyűjtötték, mert köze volt hozzá. S mert Vonneguté volt, még annak is volt élvezeti értéke, de azért nem nehéz belátni, hogy mégsem ugyanarról volt szó, mintha egy új Vonnegut regényt faltam volna. Vagyis úgy álltam hozzá, hogy akkor ez meg PKD vécépapírja lesz, de szeretni fogom, mert PKD-é. Nos abban nem tévedtem. Mármint, hogy PKD-é. De abban igen, hogy a klotyóból feltúrt anyagokról van szó. Oké, a könyv nem ér fel az eddigi novellásokhoz, de messze nem arról van szó, hogy ahogy van, úgy feledhető. Mert egyáltalán nem az. Mitöbb! 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

2025 márciusának a vége felé, hétfő. Az egyhetes szabi első napja. Hála az Égnek már teljesen jól vagyok. A tegnapi remek kőrözött, amit összedobtam, naná, hogy juhtúróval, mindenestül bennem maradt, ment vele jó kis paradicsomlé is, meg erős paprika. Annyira jól sikerült, hogy ma még reggelire is ettem belőle, pedig nem szoktam reggelizni, maximum egy banánt, meg egy gyümölcsjoghurtot. 

Átgondoltam, ha már itthon vagyok, akarva, akaratlan, mit tudok elvégezni. Azon kívül persze, hogy meglepetésszerűen elugrom majd a könyvtárba. Aztán tegnap este máris rám írt a Svájcban idegenlégióskodó, bár már ottani állampolgár baráti család női szakasza, hogy ma este érkezik Ferihegyre, jön ezt-azt elintézni, ki tudnék-e ugrani érte a reptérre. Na, kezdődik hát a szabi... :-D 

De ha már itthon vagyok csak rá kellene nézni arra a nyüves bejárati ajtóra, ami mióta itt lakunk olyan hangosan csukódik, hogy egy vekkerórával felér. Bár Feri a dolgozdám egyik karbantartója azt mondta, ugyancsak el lehet játszani az ilyen ajtókkal, ha egyáltalán... Mert ha nem ismerte a tok beszerelője a vízmértéket, akkor játszódhatok én a világ legutolsó napjáig is. És hogy olyankor mi van? Hát az egész hóbelevanc kiszerelése és újra építése. Remek! Na, próba, cseresznye! 

[...]

Püpüpü! [köpködés] Ott rohadjon meg az egész, ahol van! Két órát xarakodtam vele, és hosszú, küzdelmes munka után sikerült legalább a rohadt hangos alapállapotot visszahoznom. Nem, á, kicsit sem utálom az ajtónkat... De legalább elfáradtam tőle. Igaz, szabin vagyok, volt lehetőségem délután is aludni, meg sehová se menni, csak ücsörögni itthon. 

S a svájci feleség se jelentkezett még, hogy mégis mikor száll le a gépe. 18:45 van. Azért egy óra kell, hogy a reptérre érjek. Meg el is kellene készülnöm, hogy el tudjak indulni.

Meglepve különösebben nem vagyok. Ilyen szituk miatt már volt feszkó köztünk. Az ad hoc-ság miatt. Most nem lesz. 

[...]

Hát tényleg nem lett, mert úgy este tízig vártam, hogy lesz bármiféle jelentkezés, hogy felszállt, leszállt a gép, de nem lett. Tehát simán csicsikálni mentem az esti rutinok elvégzése után. 

*

Kihasználva a szabit hová máshová mentem volna, mint könyvtárba? Előtte beugrottam a Lidl-be, hogy veszek még egy homegatyót, olyan zsebes zöldet, ha már az előzőt lazán, egy héttel a vásárlás után összehypopöttyöztem. De elkéstem: már nem árulják. :-(

Nem voltam sokáig a könyvtárban, összekapkodtam a listámról öt könyvet, aztán jöttem is. Az egyik a Hamvas Béla-féle Hénok apokalipszise volt. Aminek az előszavában említi Mereskovszkijt. Akiről mit se tudtam. De akiről már tudok valamit. És mocsok kíváncsi lettem rá. 

*

S mindeközben marhára kiakasztott az egyik online antikvárium, meg az ügyintézőjük. De főleg a rendszerük, meg hogy én lettem a türelmetlen, hülye ügyfél, mert átmenetileg szarul működik a weboldal, az infókat meg csöpögtetve kapom meg, és mert nem olvasom át hetente a felhasználói szerződést, amiben ott van a változás, amit a rendszer azonban nem követ le, és így szívatja a felhasználót, aki, a marhája, az online vásárlások rutinja szerint akar vásárolni: például annyit akar fizetni, amekkora összeg a FIZETENDŐ-sorban van, és nem háromszor annyit... Ezer sebből vérzett, amit a hölgy írt és mondott nekem. Még akkor is ha az összes empátiámat összeszedtem, de én lettem a rossz fiú, mert úgy két hete akarok lezajlasztani egy kurva könyvvásárlást, és ennyi idő már türelmetlen vagyok... Beszarás. 

Nem is fárasztalak a részletekkel. De persze akkor mi a fenéért mondtam el ennyit is...? Talán feszültségoldás miatt. 

  Fotók:   
HUSZÁR DÁVID

Természetesen írtam az első két kötetről is.

Egy város titkai
Egy város újabb titkai

A tartalmat illetően mindkét esetben ugyancsak lelkes voltam. A tördelést illetően nem. De már a második kötetben erősen javult a tendencia. Ez a harmadik rész már hibátlan. 

Úgy vélem, ez az értékelésem lesz a legrövidebb, amit valaha ide, a blogra írtam. Mert a probléma ugyanaz, ami a második kötet értékelésénél volt: a tematika bemutatásán túl vagyok, újra leírni önismétlés lenne. Viszont változás csak a tördelésben van, ezúttal a gyermekbetegségek teljesen mögöttünk vannak, a külső megjelenés szempontjából is majdnem teljesen felnőttkorba lépett a sorozat. 

*

Ha mindenképpen kritikus akarok lenni, talán csak annyi észrevételt teszek, hogy néhány személy esetében előfordult hangyafaroknyi témaismétlődés. De itt a mérték a lényeges, maga az ismétlődés ténye egyáltalán nem volt zavaró. 

Meg azért a icipici gond most is volt a képméretkekkel és az elhelyezéssel. De csak annyira pici, hogy amikor kifotóztam illusztrációnak néhány oldalt, és lapozgattam a könyvet, akkor tűnt fel. Át is kellett írnom az értékelés szövegét, mert az első verzióban agyba-főbe dicsértem a tördelőt, hogy na, végre, hibátlan... Nem az. De keresnem kellett a hibát. :-) 

*

No, szokásom szerint ennél a kötetnél is kimásoltam a tartalomjegyzéket, hogy legyen némi rálátásod a kötet belbecsére. 

1.  Elfeledett falu a lakópark alatt – Kánát rejtélyes okból hagyták el lakói
2. Veszedelmes viszonyok és egy vidám vesztegzár a Royalban – Krúdy Gyula elcsábította a szállodaigazgató feleségét, majd elvette a lányát
3. Amikor a Gellért szálloda ajtajától hidroplán vitt Bécsbe – Bandi gróf vállalkozása nagy feltűnést keltett, de hamar csődbe ment
4. Város a városban: a legismertebb bevásárlóközpont története – Bejártuk a Westend rejtett zugait is
5. Az egyetlen hely, amit Ady Endre az otthonának mondhatott – A lakás falai szó szerint mesélnek a költőről és Csinszkáról
6. Álruhás király a Váci utca 43.-ban – Svédország leghíresebb történelmi drámájának egyik felvonása Pesten játszódott
7. Liszt, loft, luxus, és egy titkos galéria a Ferencvárosban – A Gizella-malom lenyűgöző históriája
8. Világszenzáció a Rákóczi úton: egy bérházban működött a net és a rádió őse – A telefonhírmondó olyan magyar találmány, amely mindenkit megelőzött a földtekén
9. A mitikus Gül Baba nyomában – A harcias török ötszáz éve alussza álmát a róla elnevezett Rózsadombon
10. Csak a borospince maradt meg a város legszebb magánpalotájából – Wagner János villája Budapest fölé magasodott, amig fel nem robbantották
11. Honthy Hanna pazar villájában is primadonnaként élt – A budai házban a lépcsősornak is teátrális szerep jutott
12. Műkincs, szenvedély és dráma: egy Nagymező utcai palota története – Ernst Lajos, a megszállott műgyűjtő és igazi zseni, a Dunába ugrott a hitelezői elöl
13. Szerelmi sokszög a Károlyi-palotában – Batthyány Lajos a ház úrnőjét és annak testvérét is szerette
14. Az ember, aki a bunkerben született – Keserédes történet és egy szupertitkos óvóhelybeli gyerekről
15. Benedek Elek a belvárosi dzsungelben – Az Ybl Palota lebegő lépcsőházától eláll az ember szava
16. Magyar arisztokrata hálószobájából lett II. Erzsébet budoárja – A nagyköveti rezidenciába a brit kormány szerezte vissza az eredeti tulajdonosok portréit
17. Puskalövéstől a pezsgők pukkanásáig – Egykor Ferenc József táncolt itt, később Fenyő János nézte ki magának a Haris Park fordulatos sztorija
18. Ahol csónakázni is lehetett a hegytetőn: az Istenszeme villa  – Haggenmacher Károly otthonát lassan visszaveszi a természet
19. Titkos művészrejtek a Práter utcában – Mednyánszky László nemes család sarja volt, ám a szegények között érezte jól magát
20. Az Üllői úti kis gyógyszertár, ahonnan egy világsiker indult útjára – Az alagsorban kísérletező Richter Gedeont kezdetben flúgosnak nézték
21. Feneketlen kút a Hősök tere alatt – Az elszánt geológus tíz évig fúrt, hogy megtalálja a vizet
22. A cigányprímás, a milliárdosnő, és édes szerelmük a Blaha Lujza téren – A Hotel Nemzeti és Rigó Jancsi világraszóló története
23. A budai vasemberről mesél első gyárcsarnoka – Ganz Ábrahám a sikerei csúcsán dobta el magától az életét
24. Babits Mihály agglegénylakása, ahova bekopogott a szerelem – Igaz, a leendő feleségnek más nyitott ajtót
25. A belvárosi bérpalotában Erkel Ferenc mattot adtak a franciáknak – Ma Brad Pitt áll ott, ahol egykor Kossuth Lajos kibicelt
26. Norvég ácsból magyar nemes – Gregersen Gudbrand palotája észrevétlen bújik meg Ferencvárosban
27. Woody Allen, Elizabeth Taylor és Gérard Depardieu a Róna utcában – Zuglówood stúdióit Korda Sándor alapította – máig forog a kamera a filmgyárban
28. Öt lakás lett Jókai Mór szerelmi fészkéből – Az íróóriás és ötven évvel fiatalabb második felesége még élvezhette a tágas otthont
29. Egy ember, aki megváltoztatta a városképet – Kései interjú a Westend, a Teve utcai rendőrpalota és az első luxusszállodák legendás építészével, Finta Józseffel
30. A Pepita báróból Budapest vőlegénye – Minden, amit ma a turistáknak mutogatunk egy különc arisztokrata, Podmaniczky Frigyes érdeme

Ha engem kérdezel, és ugyan ki mást kérdeznél, engem leginkább a Puskás Tivadarról és a Babitsról szóló fejezet ragadott meg. Meg a tény, hogy még nem is láttam Gül baba türbéjét. Leginkább. Mert ezeken túl még egy csomó minden. 

 *

Egy ember élete ötven-nyolcvan év. Már akinek jut ennyi. Anyukámnak, édesapámnak, egy szívközeli barátomnak ennyi sem jutott. Aztán az ötven-nyolcvan év végén marad utána ami marad. A múltkor a kezembe került egy tányér, amin olyan virágminták voltak, hogy egyértelmű volt, Nagyitól került hozzánk. Neki voltak ilyen tányérjai. S akkor elgondolkodtam, mi van még a birtokomban, ami Nagyié volt. Hát alig valami. 

De Apu és Anyu sem sok minden. Igaz, ők sokkal régebben haltak meg. 

Ha én meghalok, ugyan kinek kell micsoda azokból a dolgokból, amik én voltam egykor? Szerelmetesfeleségtársam a könyveimtől bizonyosan meg fog szabadulni. Mondtam neki, hogy ésszel csinálja, mert van köztük pár, ami ha nem is százezreket, de ér valamit. 
– Miért nem adod el most, amikor élvezhetnéd a bevételüket? 
Iparkodtam lesújtón végig mérni azt a gömbölyű testét. 
– Most miért? Úgyse veszed már soha a kezedbe a nagy részüket. 
Mondjuk ebben igaza van csakugyan. De akkor is. 

Az unokáim az apjuk nevét viselik mindketten. Kérdeztem a lányomat, miért nem tette hozzá a nevükhöz a családi nevünket? Jobban hangzana. A családi nevük így meglehetősen, hm, mindennapi. 

A lányom tiltakozott. 
– Felmerült, de semelyik verzióban nem tetszett a végeredmény. Hát hogy hangzik már...?
– Szerintem nagyon szépen!
– Ezt komolyan mondod, apci? – kérdezte a lányom, és rögvest témát is váltott. 

A fiamék gyereket sem akarnak. 

Vagyis ha meghalok, a Mohácsi név még egy kicsit él tovább SzFT-vel, meg érdekes módon az exemmel, aztán mindörökre a semmibe vész. 
– És ez miért lényeges, Morzsám? Azt mondta, hogy az üknagypapádat nem is Mohácsinak, hanem Mertz-nek hívták. Ha a gyerekeid tovább is vinnék a nevedet, nem is ez az igazi nevetek! 
A francba, hogy mindig igaza van! 

De mégis, és mégse...

Pedig tulajdonképpen olyan nagyon teljesen mindegy, hogy az csuda. Mert úgysem tudok róla majd semmit. Akkor se tudnék, ha valaki tovább vinné a nevünket. 

*

Így e könyv szereplőinek is oly mindegy, hogy megőrződik-e az emlékük valamilyen, akármilyen, bármilyen formában. Nekünk, az utókornak nem mindegy. Mert minden növény a gyökerein keresztül táplálkozik, kell a talaj, amibe kapaszkodhat, ahonnan a vizet és a tápanyagot felszívhatja. Ahonnan kinőhet. 

És ahogyan a növény sem tud mindent a táptalajáról, úgy mi sem tudhatunk mindent arról, honnan jövünk, milyen genetikai állomány által, és milyen történeteken keresztül lettünk azzá, akivé lettünk. De legalább az utóbbi pótolható valamelyest az olyasféle érdekességek által, mint Kordos úr trilógiája  kvartettje, kvintettje, szextettje, szeptettje, oktettje, nonettje, decettje? Hajrá! Amilyen lelkes az olvasótábora, félnivalója nincsen, egy kötet sem marad majd olvasatlanul parlagon! 

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

2025 márciusának az utolsó hete. A jövő heti szabi előtt ma mentem volna utoljára dolgozni. 

Tegnap, mielőtt bentről elindultam hazafelé, nagyon el kellett mennem vécére. Mondok magamnak, biztosan az ebéd hajtott meg. De aztán itthon folytatódott a menés.

Nem is vacsoráltam semmit, mert egyáltalán nem kívántam semmit. Éjjel ötször kellett kimennem, pedig volt már bennem a széntabletta is. Kicsivel az óracsörgés előtt is kint ültem. Meg kicsivel utána is, pedig közben azt hittem, végeztem. Meg még néhányszor.

Aztán végre hánytam is egy óriásit. De hogy mi tudott akkor kijönni, nem is értem?

Na, akkor már írtam a főnöknénimnek, hogy szorri, de én bizony nem merek útra kelni a dolgozda felé, meg egész nap autóban ülni sem. Mondta, hogy jobbuljak. Én meg hogy azon vagyok, már vettem be széntablettát, meg olyan gyomorban mindent visszaállító vackot.

A kollégám erre írta a csoportunkba,, hogy ááá, dehogy széntabletta, meg bélflóra-építő vackeráj: pálinka, az kell ide! Mire én: bakker, tényleg! Mire a főnöknénim: „Kezdő!”.

Szóval nyugisan ücsörgök itthon, el-elpattanok a vécéig, ha a szükség hozza, és legalább nem hányok már.

Mentünk volna ma egy könyvbemutatóra, a könyv megjelenésében nyúlfarknyi részem van nekem is, amennyiben a szerző véleményt kért a művéről, majd azt kérte, foglaljam már össze egy-két mondatban, hogy oda lehessen nyomni valahová reklámként. Egyébként a csajszi Márti üzletfele, a foglalkozása: lámpaláz-szelídítő. Tényleg.

De így nem merek oda sem elindulni, majd SzFT mesél, ő az egyik szervezője, segítője az alkalomnak. (Tudod, MartAssist)

Örültem is, végső soron milyen jó, hogy nem jutottam el a lányomékhoz a héten, lehet vittem volna magammal ezt a vírus-csodát. Ja, a főnöknénim mondta, hogy ja, igen, a központi intézményünkben van egy vírus (ő tudta a nevét is), ami ilyet csinál.

Én meg: na vajon, kivel csókolózhattam, aki nekem adta? Egyszerűen képtelen vagyok visszajátszani! 

AZ ELŐZMÉNY

E bejegyzés első mondatában van egy link, amely a szerző előző könyvének az értékelésére mutat. Abban sok-sok mindent elmondtam a Delfin Könyvekről, amely sorozatban megjelentek Lee Bacon könyvei, az ember és robot kapcsolatáról,az MI (AI) áldásairól és veszélyeiről, meg sok minden másról. A történetről magáról is. 

Aminek a lényege a következő volt: a Földön a robotok átvették az uralmat, kiirtották az összes embert, rend van, logika, béke és nyugalom. A robotok vezére E1nök unos-untalan hangoztatja, mennyire hihetetlenül, kimondhatatlanul szívás volt az emberek uralma alatt élni, mennyire csapnivaló egy faj az ember, mennyivel nyugalmasabb, kiszámíthatóbb az élet az ember nélkül, hogy az ember phű, és brrrr, és bleee! 

Elég uniszex lett ez a tizenkét éves kislány! De a történetben szeretjük. 

Egy napon a robottársadalomnak energiát biztosító napelemek körül sürgölődő három robot, a kinézetre legemberibb XR_935, a brutális erővel bíró Ceeron_902 és doboz formájú, lánctalpas, emoijikkal kommunikáló SkD_988 döbbenetes felfedezést tesz: az emberek nem haltak ki! Ugyanis találkoznak az utolsó emberrel, a tizenkét éves Emmával. És logikai úton rádöbbenve a valóságra, valmai baj van a robottársadalommal, nem nyomják fel azonnal a robotdiktatúra vezetőjénél. 

Innen jut el a történet, és eljut odáig, hogy mégsem Emma az utolsó ember: vannak még sokan, csak földalatti bunkerekbe rejtőztek az életüket megvédendő. Emma személye lesz a lakmuszpapír, hogy a két társadalom kibéküljön egymással. A történet csúcspontja, hogy a béke útjában álló E1nököt el kell tenni az útból. 

Elteszik. Béke lesz. Hurrá van. Meg vége az első epizódnak. 

Na, ezt folytatta Lee Bacon ebben a második részben. 

A MOSTANSÁG

Szóval a robotok és az emberek megtanultak békében élni egymással. Hurrá van. Illetve lenne, ha nem lenne immeg az embere között egy kis csoport, amely az egykori ember-pusztítást akarja végső megoldással számon kérni a robotokon. Ők a Géprombolók. 

A rombolásuk sokkal egyszerűbb mint az egykori ipari forradalom idején serénykedő géprombolóknak. Azoknak egyesével kellett szétverniük az összes gépet. A könyvbeli Géprombolóknak egy gombnyomás az egész: kikapcsolják az egész bagázst, cakkumpakk. Ahoj, adieu, robotok!

Még nagyobb baj, hogy nekilátnak összegyűjteni a robotokkal szimpatizáló, kollaboráló embereket is. Vagyis cseberből vederbe, kedves emberiség!

A főszereplőink robotszekciója még időben észbe kap, és még a kikapcsolás előtt leválasztja magát a központi hálózatról, a Kaptárról. Így a kikapcsolás őket nem érinti. Bingó, ügyes volt fiúkák... izé, robotkák! 

És kitalálják, hogyan, ki által lesz megközelíthető a Géptörők. Nem fogod kitalálni: E1nök, aki szintén nem kapcsoltak le a Géptörők, mert büntiből nem volt rajta a Kaptár hálózatán. Mondjuk ez egy érdekes szitut szül, mer', ugye az előző történetből tudjuk, hogy éppen ő volt az, aki végleg ki akarta iktatni Emmát, az akkor utolsónak vélt embert és az őt segítő robot-barátait is. 

Vagyis ők öten lesznek a robotok és az emberek egyetlen reménysége az életre és a szabad életre. Igen, a szabad életre, mert a Géptörők diktatúrába fognak, értékeket rabolnak és embereket tartanak fogva. Mondjuk az egy kicsit túltolt, hogy a diktatúrájuk kezdetétől a bukásukig mindössze huszonhat óra telik el, de spongyát rá! 

Szóval az ötöknek adott a feladat: a diktatúrának buknia kell, s csak ők öten lehetnek ennek az eszközei. (Nem teljesen világos, miért, hiszen elég sok diktatúra bukott már meg robot-segítség nélkül a történelemben, de spongyát erre is!)

MI A VÉGEREDMÉNY?

Mármint, hogy mi sült ki az eredeti történet folytatásából, olyan értelemben végeredmény. Tisztességes iparosmunka, letehetetlenül izgalmas, több helyen ugyancsak humoros sci-fi akcióregény fiataloknak. S az utóbbi mondat minden szava hangsúlyos. De valóban mindegyik. 

A végkicsengése, mondhatnók tanulsága nem más mint az előző köteté: a szeretet mindent megold, még a gépek és emberek együttélését is. De hát hogyan is ne juthatnánk erre a következtetésre, ha egyszer egy robot képes azt érezni, hogy egy bakancs annál kényelmesebb, minél régebben viseli? S pláne akkor hogyan ne lehetne igaz, ha az egyes szám első személyben író robot azt találja írni, hogy amikor élve... izé, működőképesen látja viszont a hm, szüleit, Szülő_1-et és Szülő_2-őt, a CsaládEgysége tagjait (jó, spongyát arra is, hogy a logikára épülő robotoknak mifenének család, illetve hogy a viharba tud felnőni egy robot?) automatikusan a következő lesz a reakciójuk:

Teljes sebességgel rohantam feléjük. A lábam dübörgött a sima úton, és ahogy elértem őket, kitártam a karomat, és közel húztam őket magamhoz. (301.)

Vagyis a robotcsalád (WTF_1) örömében csoportos ölelésben (WTF_2) könnyebbül meg (WTF_3), hogy vége a rémálomnak. Ezzel már az előző részben is bajom volt. Különösen, hogy mindkét könyv alapvető konfliktusforrása a nagy konfliktuson túl, hogy az emberek érzelmi, a robotok pedig logikai lények. 

Vagyis egy robot nem érzi, hogy kényelmesebb lett a hordás által egy bakancs. Azt sem, amire van példa a könyvben, hogy egy adott, kilátástalannak tűnő szituációban bepánikolna. Ahogy azt sem, hogy örül. Azt meg pláne nem, hogy az örömét ölelésben tudja kifejezni. 

De spongyát erre is!  Elvégre ifjúsági kalandregényt olvasunk. Ami, újra mondom, hangsúlyosan ötletes, érdekes, humoros és izgalmas. 

A következő idézet egy csuda izgalmas része a könyvnek, arról szól, vajon sikerül-e visszakapcsolni a megdermesztett robotokat. De nem a jelent izgalma, hanem a humora miatt citálom. 

A GyűjtőBotra néztem. Ahogy mindenki más is.

Vártunk/figyeltünk/méláztunk.

Mutat majd bármilyen életjelet?

Vagy fémburok marad csupán?

Ahogy teltek a milliszekundumok, azt tettem, amit mindig szoktam, amikor a világ túlterhelő/bonyolult/bizonytalan lesz.

Elszámoltam egymillióig. Bináris számrendszerben. A fejemben.

Végtelen nullák és egyesek sora vándorolt át az elmémen.

00000000
00000001
00000010
00000011
00000101
00000110
00000111

Mire eljutottam az egymillióig (1111 01000010 01000000) a GyűjtőBot még mindig nem mutatott életjelet.

Ezért újraszámoltam.

És újra.

És újra.

Egészen addig, amíg a robot szeme fel nem villant. (297.)

MEGINT BESZÉLGETTEM AZ MI-VEL

Gondolnád? Ő Laura!

Két okból sem az én irodalmam Neisz Laura könyve, ezért merült fel bennem, hogy vajon tényleg én vagyok-e ennek a könyvnek a megfelelő teszt-alanya?

AZ ELSŐ OK, AMIÉRT LAURA KÖNYVE NEM AZ ÉN IRODALMAM

Nagyon komoly fenntartással vagyok az ilyesféle önsegítő, -fejlesztő könyvekkel szemben. Joggal és jog nélkül. Mondom, a coah-szótól meg kiráz a hideg. Mert ma már mindenki coach, akinek van valamiben valami tapasztalata. Magyarországon? Coach? 

Leginkább az a bajom az önsegítő könyvekkel, hogy a többségük egy, adott módszert tesz mindenek felettivé. Ha mindegyik működne, nem kellene, hogy szegény, lelki deficites, ellenségeskedő emberek legyenek a Földön, akik rossz szülők, gyenge vállalkozók és rossz előadók. 

Persze ennek lehet az is az oka, hogy rosszul alkalmazzuk, ha egyáltalán alkalmazzuk ezeket az egyébként übertuti módszereket. 

Egy szó mint rengeteg, én kb. húsz éve nem olvastam ilyesfajta könyvet. S nem azért, mintha nem akarnék már semmit sem az élettől. 

A MÁSODIK OK, AMIÉRT LAURA KÖNYVE NEM AZ ÉN IRODALMAM

Alapvetően én nem vagyok parás-típus. Legalábbis ha nyilvános kiállásokról van szó. A nem túltengő, de permanens exhibicionizmusom ennek elébe megy.

Ezen szokok röhögcsélni: Szerelemtesfeleségtársam nagy mellénnyel mondogatja, hogy ő mennyire introvertált, meg haj, meg hű. Aztán bekerülünk egy társaságba, mire én megittam az első sörömet, elszívtam egy szivart, így készen állok az aklimatizálódásra, ő már mindenkinek tudja a nevét, szóba állt boldog-boldogtalannal (volt, akit tényleg boldogtalanná tett, hogy szóba állt vele. De tényleg! Majd kérdezd meg tőle, ha érdekel, a jelszó: Marylin), én meg, ugye, eközben csendben el voltam a sörömmel meg a szivarommal. 

Na, mellédumálok. Akkor jöjjön a lényeg!

Tizenhét évig tagja voltam egy kis protestáns felekezetnek. A családunk nem volt keresztény család, tehát nem genetikusan lettem keresztény. Belecsöppentem, tudatos döntéssel lettem azzá.. S jó sokáig benne ragadtam. Huszonnégy voltam a belecsöppenéskor, negyven, amikor kirepített a centripetális erő. 

Talán két hónapja voltunk a közösségben, amikor a lelkészünk kézen fogott, és felvitt a szószékre. A közösség legnagyobb gyülekezeti termében úgy. kétszáz ember ült. A lelkész ezt mondta a kézen fogásnál_ „Zolikám, nyisd meg te a reggeli Isten-tiszteletet!”

Na, az para volt, tetőtől-talpig, mondhatom! A megnyitás azt jelentette, hogy nekem kell hangosan imádkoznom. Kétszáz ember előtt, kétszáz ember helyett! Mit mondjak, hogyan mondjam, és ÉÉÉÉN mondjam?

Aztán fent a szószéken az első, bevezető ének alatt körbe néztem a teremben és rájöttem, hogy nem NEKIK, hanem a NEVÜKBEN imádkozom. Ez a gondolat helyre tett mindent. Onnantól nem volt gond, hogy kétszázan állnak a szószék előtt, és én kétszázuk nevében szólítom meg az Istent. . 

Egy év telt. Egy nagyon kedves barátom megkért, hogy készítsem fel keresztségre. Felnőtt keresztséget gyakorol a közösség. Megkérdeztem, lehet-e ilyet, hogy én a tojáshéjas hívő készítsek keresztségre egy még tojáshéjasabbat? A lelkész mondta, hogy lehet. A felkészítés abból állt, hogy végig kellett beszélgetnünk a közösség huszonhét alapvető hitelvét. Az otthonunkban zajlottak a beszélgetések. 

A második beszélgetésünkön hárman voltunk, lettünk, mert valaki bekéredzkedett hozzánk. Aztán rövid idő múlva azon kaptuk magunkat, hogy tízen-tízenöten, volt hogy húszan ülünk a lakásunkban. És nekem kellett vezetni a beszélgetést, mert még mindig a barátom keresztségi felkészítője zajlott. Már akkor volt ott közöttünk katolikus, református, hitgyülis is. Miközben én egy elég speciális hitelvekkel bíró közösség hitelveit tanítottam a barátomnak. 

Hiába értünk a keresztségi felkészítés végére, minden maradt, ahogy volt: továbbra is jöttek az emberek és bibliai témákról beszélgettünk, hétről-hétre. Csak már Biblia-körnek hívtuk magunkat.

Nem mindig ugyanazok az emberek jöttek el. Változott a társaság egy része, de volt egy kemény mag. Egy statisztikus vénával megáldott, akkor középiskolás hölgy, a Póthugi becenevet kapta tőlem, csinált egy felmérést, amiből az jött ki, hogy a központi gyülekezet ifjúságából kb. negyven százaléknak van kölcsönös, baráti kapcsolata. Meg az, hogy a negyven százalék hetven százaléka (!) ezeknek az összejöveteleknek köszönheti a kölcsönös kapcsolatát! S mondom, nem csupán a mi felekezetünk tagjai voltak jelen, ült ott mindenféle vallási-náció tagja. Sőt, ez a csúcs, egy ateista srác is rendszeresen járt hozzánk. Ő mondta ki egyszer a tutit, amikor megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen, ha úgy nagyjából semmivel sem ért egyet, miért jön el mégis rendszeresen? Tudod mit mondott? 
– Nem az érdekel elsősorban, amit a Bibliáról mondtok. Sőt, azt néha hülyeségnek tartom. De tudom, hogy ennek ellenére elfogadtok engem. 

Aztán egy lelkész megkért, hogy egy kis gyülekezetben tartsak meg egy komplett napot. Ez két, negyven perces Isten-tiszteleti előadást jelentett. Addigra a Biblia-körök vezetése adott annyi mondanivalót, hogy nem a témahiány nem volt gond. Messze nem voltam profi előadó. Soha nem volt megkapó orgánumom, nem is vagyok annyira művelt és tájékozott mint az egyház akkori professzor elnöke, Szigeti Jenő. De volt mondanivalóm. Nagy szóval: üzenetem. Amit, ha már kaptam rá lehetőséget rá, át akartam adni. 

Aztán azt vettem észre, hogy egyre több gyülekezetbe hívnak Isten-tiszteletet tartani. Soha nem én kerestem az alkalmakat. 

Jó hosszan mondom, mi? 

Csak azért ez a hosszú, látszólagos mellébeszélés, mert nekem a kezdet kezdetén adott volt, amit Laura könyvében hatalmas megkönnyebbüléssel már az első oldalak után megtaláltam: 

Az én esetemben Isten szeretetéről. A többit már csak fogyaszthatóvá kellett csomagolnom. A visszajelzések alapján sikerült. Ez már a módszertan. 

S ha módszertan: amikor a gyerekeim születtek, a Biblia-kör vezetést át kellett adnom valakinek. Előre készültem erre., kerestem a megfelelő embereket, és megpróbáltam alapvető módszertani elveket átadni nekik. Kicsit később írtam a Biblia-körök vezetésének alapelveiről egy kis mittudoménmit 

Tudod mi történt? Szép lassan, mint egy szenét vesztett gőzös, egyre halkabb pöfögéssel leálltak a Biblia-körök. Lassan fogtam csak fel, hogy miért. Az utódjaimnak ugyancsak volt mondanivalója. Amit jól vagy rosszul, de átadtak. De ők a mondanivalót akarták mindenáron átadni, az emberek nem annyira érdekelték őket... Vagyis a célját tévesztette a munkájuk.

Mit akartam ezzel a hosszú mellébeszéléssel mondani? Amit Laura: a nyilvános kiállásoknak egyetlen értelmes célja lehet csak:

S akkor már nem is az a lényeg, hogy én állok ott, hanem az, hogy át tudjam adni másoknak, amit megértettem, ami működik, amiben tapasztalatom van.

BESZÉLJEK LAURA KÖNYVÉRŐL IS, NE CSAK MAGAMRÓL?

Tudod, azon gondolkodtam az egésszel kapcsolatban (egész = Laura könyve), hogy oké, a nyilvánosság előtti para legyőzhető (bár ez sem kevés), s bár az előadói módszerek is fejleszthetők, ugyanakkor, nem tudom, láttad-e a Megasztár legutóbbi rangadóját?

Volt benne egy pasas. Nagyjából minden elődöntőbe jutott énekesnek jobb hangja volt nála. Viszont a krapek olyan átütő karizmával bírt, ahogy színpadra lépett, hogy az mindent vitt. (Ezzel együtt nem ő nyert, de ez már Megasztár struktúrájának a hibája. Amikor a ficak kiesett, Rúzsa Magdi, mint zsűritag, sírva fakadt.) 

Mit akarok mondani? Keresztényként úgy fogalmaztunk, hogy mindenki kap valami speciális ajándékot, képességet Istentől, amivel a közösség hasznára válhat. De a te ajándékod nem az enyém, és az enyém nem a tiéd. 

Szóval Laura könyvét olvasva ez járt a fejemben. A könyv azt feltételezi, hogy mindenki lehet jó előadó. Miközben az a jó előadónak az karizmája, hogy jó előadó. Ajándéka van rá. A vacak anyagot is jól tudja előadni.

Miközben az, akinek nincsen rá ajándéka, a jó anyagot is csak nyökögi-makogja. Javíthat ilyen-olyan módszerekkel a technikán, de soha nem fogja utolérni azt, akinek erre ajándéka van. (És most eszembe jutott Udvaros Dorottya egyik dala, az Aki úgy tudott bejönni. A dal szerint az is ajándék, ha valaki úgy tud bejönni, hogy az két vállra fektet. Szerelmetesfeleségtársam nézni tud úgy. És olyan hangja van. Az utóbbit több üzletfele is szóvá tette. Nekem nem hitte el.)

Máshol van a kutya elásva. 

Ha az a prekoncepció, hogy Laura nem jó előadóvá akarja tenni a hozzá és a könyvéhez fordulókat, hanem a parájuktól akarja megszabadítani őket, akkor ezt megbeszéltük.

Ha nem jó a prekoncepció, akkor ezen törpölni kellene egy kicsit. Magamban elfogadtam az érveit, de valami mocorog a sötétben (a' la KFT), de nem tudom, pontosan micsoda. 

LEVÉL LAURÁNAK

Akkor most konkrétan a könyedről. Mert ezt várod igazából, gondolom. :-) 

Figyelj, úgy jó, ahogy van!

A benne maradt helyesírási hibákról nem beszélek, ahogyan egy-két helyen a stilárisról sem. A tipográfia tarthatatlanságokról pláne nem, mert amit kaptam tőled, az nyilvánvalóan nem egy véglegesre betördelt szöveg. 

Lehet, hogy kiábrándító vagyok, hogy ilyen sommás a véleményem, de tényleg így gondolom.

Tetszett a stílusod, néha hangosan röhögtem rajta a buszon, a vonaton (az alatt a három perc alatt, amíg Aquincumból Újpestre ér), itthon, ahol csak olvastalak.

Világos a gondolatmeneted, érthető, amit mondani akarsz. 

Elakadásom ott volt, hogy a gyakorlatokat nem csináltam végig, csak olvastam, mert a feladatom az olvasás volt. Parám meg nincsen (legalábbis amikor utoljára, úgy húsz éve nyilvánosság elé kellett állnom, nem volt), hogy gyakorlatban próbáljam ki annak levetkőzését.

(Csupán egyetlen esetben volt bennem para. A memóriám messze nem kiváló. A szószékre nem is próbáltam előre betanult szöveget vinni, csak a jegyzeteimet. Hol volt még akkor a laptop, meg a projektor! Így nagy tér jutott az improvizációnak.

Fú, erről van egy akkora sztorim... Oké, ne most, értem!

Szóval a memóriám... A gyerekeim sulijában volt egy színjátszó kör. A vezetőjével jóban voltam, később általa ért meg egy felolvasós estet egy drámám, amiben fellépőként én is részt vettem. Szóval iskolai színjátszó kör.

Volt egy színjátszó-körös fesztivál a kilencedik kerületben. A Ferencvárosi Művház nagy terme zsúfolásig tele volt. Sok iskola sok színjátszó-körének sok-sok családja töltötte meg.

A mi darabunkban én egy csavargót játszottam, aki a játék legelején a színpadra belépve hatalmasat  esik, és fektében kezd bele a darab bevezető monológjába.

Marhára élveztem az egészet, mégis alig vártam, hogy vége legyen: úgy jó öt perces a monológ. Amit vért izzadva memorizáltam. Pedig nem volt hosszú a szöveg. Egy ponton mégis mpróznom kellett . Fel nem foghatom, hogy a viharba tudnak színészek komplett Shakespeare-darabokat a fejükbe tenni?

Számomra tehát nem a nyilvánosság figyelme, a színészkedés ténye volt a para az előadásokban.

Így a könyved gyakorlatainak csak a szövegével foglalkoztam. De mert a gyakorlatok elvégzése nélkül ez szerinted is tök felesleges, ezért érdemben a gyakorlatok értékéről nem nyilatkozom. Azokról te úgyis tudod, hogy működnek, mert gyakoroltatod. Én meg simán elhiszem neked, hogy így van. A beszólásaid viszont ezekben a szövegekben is nagyon ültek. :-)

Világos, ugye? 

Ha nem akkor összefoglalom: Laura könyve szórakoztató és hasznos könyv. Azon kívül, hogy jó az elmélete, gyakorlati is, és meg is nevettet.

Egyébként mindenképpen említésre méltó még, hogy Laura gyakorlati tanácsai között rengeteg olyan apróság van, ami tényleg gyakorlati és tényleg nagyon sokat segíthet. Azokról beszélek, amikre anno jómagam is tapasztalatból jöttem rá.  

Azt akarom kinyögni, hogy akinek bármilyen kapcsolódása van a nyilvánosság előtti kiállásokhoz, azok tuti biztosan lelnek valami hasznosat a lámpaláz-szelídítő könyvében.

S mondom ezt nyugodtan, mert a bejegyzésem nem fizetett hirdetés, Laura nem is tud még róla, hogy megírtam. Vagyis semmiféle érdekem nem fűződik a közléshez. Mindig cudarul vacak volt az üzleti érzékem. :-D 

Leltem egy képet Laura képei között. 
– Ez jellemző rá? – kérdeztem SzFT-t. 
– Nem. De tud ilyen is lenni – válaszolta. 

Én jót nevettem a képen. Nem kinevettem, hanem mert jókedvű kép. S mert amúgy nyilvánosság előtt van, hát legyen. Mert kicsit ilyen a könyv is. Szerintem remek kedvcsináló! Az üzenete az, hogy az egész úgy vérkomoly, hogy közben simán kacaghatsz is. 

Ismét egy számomra gazdaságtalan ingyenreklám. Ha érintve vagy és szeretnéd megvásárolni Laura könyvét azt egyelőre

 ITT TEHETED MEG

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

2025 márciusának a vége felé. Tegnap, ugye itthon maradtam, mert a szakadatlan, hányással tarkított hasmenésem nem engedett dolgozni menni. Félkómában töltöttem a napot. Délután Szerelmetesfeleségtársam Csemetével elment Laura könyvbemutatójára. Igen, ennek a Laurának ezen könyvéről szóló bemutatóra. Menni akartam én is, de fostam attól, hogy fosni fogok. Hát nem csak az lett volna a baj, hanem, hogy a lábamon sem tudtam megállni. 

SzFT éjjel jött haza. A bemutató után még beültek Csemetével a KFC-be. Én már mélyen szenderegtem, amikor megjött. Aztán megébredtem. És még háromszor elmentem fosni, mielőtt átjöttem aludni a nappaliba, hogy ne zavarjam SzFT-t a további motoszkálással, vécé-lehúzással. 

Hajnali ötig tudtam aludni, akkor hányingerem lett. Öklendezés közben az összes záróizmom lezserre váltott... Ráadásul mégsem hánytam. Csak öltözhettem át, miután szabad folyást engedtem az új adagnak is. 

SzFT hat óra felé kódorgott át. 
– Hát te hová tűntél mellőlem? 
Kifejtettem neki. 
– Hiányoztál onnan, ezért nem tudtam aludni. 
– Jé, Zsákom, ez tökre olyan, mintha szerelmes lennél belém!
– Elszóltam magamat? 

Megreggelizett. Most lavórral a kezében próbálkozik egy kiadós hányással. Soha nem gondoltam volna, hogy áldás a könnyen hányás. Ő csak téblábol a kis lavórral a kezében, és szenved. Ha lefekszik rosszabb. 

Lám, annyira szeretem őt, hogy mindent megosztok vele. A vírusaimat is. 

 ÍRTA:  
Gino D'Antonio

 RAJZOLTA:  
Renato Polese
Renzo Calegari
Gino D'Antonio

E bejegyzés első mondatában azt írtam, örvendetes a két kiadó vállalkozása. Az örvendetes  kifejezés nem csupán szófordulat. Mert A Vadnyugat történetének megjelentetése nem csupán arról szól, hogy bővül a magyar képregény-kínálati paletta. Persze, arról is.

De elsősorban mégis arról, hogy sokunknak alkalma van újra lapozgatni néhány olyan történetet, amelyekkel 1971-től a Füles rejtvényújságban elvétve már volt alkalma találkozni.

Ugyanis a sorozat néhány epizódja az azon kivételes képkocka-sorok közé tartozott, amelyek valahogy, valamiért megjelenhettek magyarul. Mert azokban az években, ahogyan azt sokszor, sok helyen leírtam, Cs. Horváth Tibor tevékenységének köszönhetőn a képregény műfaja éppen csak éledezni kezdett, és az akkori kultúrpolitika csak klasszikus irodalmi adaptációk formájában nyelte le a gombócot. Ha magyar szerzők készítették a feldolgozást.

A Storia del West pedig se nem irodalmi feldolgozás, se nem magyar szerzők műve. Még csak nem is az akkori szocialista tábor szerzőié. (Ha nem is képregény, de azért eszembe jutott, hogy létezett akkoriban szocialista vadnyugati történet: gondolj csak a csehszlovák Jiří Brdečka Limonádé ​Joe című örökérvényűjére, aminek még filmfeldolgozása is készült. Enyhén szólva is sajátos a hangulata. A megoldásai. A képi világa. Úgy mindenestül fura egy valami az NDK-s külsejű, kockaarcú, tejfölszőke Jarel Fiala által megformált Joe-val, akit egy pillanatig sem tudtam még a furaságban sem hiteles cowboynak elfogadni.

Mondjuk nem sokat segített a hófehér ruhája sem, aminek a felsője mackófelsőre hajaz, olyan kis coclista-dizájnosan. :-D )

Van egy remek kiadvány amely a Füles-ben megjelent képregények böngészhető bibliográfiáját tartalmazza. A bibliográfia Kiss Ferenc áldozatos munkája.

Remélem, nem sértek jogot a közreadásával! Bár a MEK-en is fent van, tehát nagy eséllyel nem. Ha érdekel, innen letöltheted. Ebből mazsolázgattam ki, mi minden jelent meg a sorozat olasz eredetijéből magyarul.

Hát ezek (zárójelben az epizódok olasz címeivel): 

• A Mississippi kalózai (Storia del West 3. kötet)
• A nagy összeesküvés (La lunga cavalcata); kétszer közölve 
• A sorsdöntő ütközet (La battaglia Tecumseh!)
• A tippecanoei ütközet (Gli invasori, I pirati del fiuma)
• Barátok és ellenségek (La grande vallata, Tecumseh!); kétszer közölve
• Elvesztett vadászmezők (Gli scorridori)
• Emberrablók a Mississippin (Gli invasori, I pirati del fiuma)
• Háború Texasért (Alamo); „Texas elrablása” címmel is közölve
• Kalifornia aranya (L’oro della California); kétszer közölve
• Texas elrablása (Alamo); „Háború Texasért” címmel is közölve
• Törvényen kívül (Kansas); kétszer közölve
• Út az ismeretlenbe (Verso l’ignoto, Minaccia nell’ombra)

 Azt is többször elmeséltem már, hogy az apai nagypapám, édesapám édesapja saját ötlettől vezérelve, kiszedte a Fülesből a képregényéeket, levágta a szélület és az egyes sorozatokat beragasztotta egy spirálfüzetbe. Majd kettőbe. Később én folytattam tovább. Négy füzetig jutottam, amikor is kezdetét vette a magyar piacon is az egyes képregények egyedi önálló kiadása, Korcsmáros Rejtő-történeteié, Fazekas Attila filmadaptációié és Zórád nagy alakban megjelentetett zseniális feldolgozásai. Meg aztán még sok minden. 

Idővel sajnos abbahagytam a Füles vásárlását. Még nagyobb baj, hogy a költözések során valahol, valamikor elhagytam a négy spirálfüzetet is... :-( 

Aztán innen-onnan beszereztem jó pár sorozatot. Volt egy Vaterás partner, akitől viszonylag olcsón úgy nyolc kiló Füles-képregényt vettem meg. (Konstatálnom kellett, hogy a nagyok után következő rajzoló-nemzedék engem nem érint meg...) Annyit, hogy készítettem róluk egy Excel-táblát. A Vadnyugat történetének magyarul megjelent tizenkét történetéből sajnos csak egy van bortokon belül, a Törvényen kívül. A spirálokban, ha jól emlékszem, öt-hat történet volt meg. És nagyon szerettem őket. 

Ezért is villanyozott fel, amikor a Frike Comics Facebook oldalán jött a hír, hogy már több mint terv, hogy magyarul is kiadják a sorozatot, kérdés, hogy ki milyen sűrűn lenne hajlandó pénzt adni érte, és milyen verzióért, fekete-fehérért, színesért? 

Viszont a KIss Ferenc bibliográfiájából kinyert listát böngészve, konstatáltam, hogy a sorozatnak ez a mostani, önálló, színes kötetként a kezemben tartott része a rejtvényújságban huszonöt részben, ötven oldalán, háromszáz képkockában, 1990/33 (VIII. 17.) – 1991/5 (II. 1.) között már megjelent. 

A képregény első kockái az egykori, Fülesből és a mostani kiadásból. Mindkettő mellett szólnak érvek. 

Jelenleg a Sergio Bonelli Editore, a legnagyobb olasz képregénykiadó (Dylan Dog, Dragonero, Dampyr, Julia, Tex, Zagor, Nathan Never, stb.) gondozza odakint a sorozatot. Itt a hirdetésük: 

*

Több helyen azt olvasom, hogy sokak szerint A Vadnyugat története az egyik legjobban sikerült vadnyugati történet-folyam. Azt, hogy kik ezek a sokak, annak sehol nem leltem nyomára. :-) De elhiszem, hogy így van, simán meggyőzhető vagyok. Ezzel érvel egyébként a Demokrata című magazin is, a képregényről írt cikkében. 

A cikket elolvasva kicsit leblokkoltam a saját bejegyzésem írásával. Úgy másfél órája csak bolyongok a neten, telefont keresgélünk Szerelmetesfelségtársamnak, hogy mielőbb megörököljem az ő mostaniját, mert az amit most használok nem is a sajátom, meg lassú is, meg napfényben nem látszik, meg fotózáskor nem annyira álligatható mint az előző, meghalt gépemé. Meg azt is csináltam, hogy hirdetem egy általános iskolai osztálytársnőm, Kabay Tilda festőművész kiállításának a megnyitóját. Meg ajánlgatom SzFT-nek a Young Matthew Passion-t. Meg ropit ettem. Meg szörfölgettem a Facebook-on. De semmiképpen nem állíthatom, hogy írtam volna. 

Azért, mert a linken tulajdonképpen mindent elmondanak erről a képregényről, sőt, a sorozatról, ami egy átlagpolgár olvasót érdekelhet. Ismételgetni meg ugyan mi értelme van? Még akkor se, ha önállóan, mint egy már saját véleményt is kialakítani képes nagyfiú jutottam a saját gondolataimhoz. 

Ezért innentől valóban és tényleg csak a legszubjektívabb véleményemet mondom el neked. 

*

Emlékszem, hogy amikor az IPM Magazin gyerekverziójában, az Alfa című gyerekmagazinban megjelent az első, magyar nyelvű Okada képregény, milyen izgatott voltam. A gyerekkönyvtárban fellelhető Pif-ekben már találkoztam Okada-val, az apacs fiúval. Ahogyan Dr. Justice-szel és Rahannal, az ősemberrel is. A mai napig, most is elönt a tömény nosztalgia, ha rájuk gondolok, még a Pif-ek illatát is érzem az orromban. (Hol máshol érezném?) 

Érdekes, hogy a Pif egyéb képregényei már akkor sem érdekeltek igazán. Pif, Arthur, a kis szellemecske, Placid és Múzó, Pifu, Leo és nem is tudom, mi minden volt még. De Okada, Rahan és Dr. Justice, na, az igen. (Egy rövid regisztráció után a Pif Magazin rajongói oldalán a Régi képregények menüben megnézegethetők, elolvashatók a régi Kockás magazinok. Az első 58. lapszám. Amikben, ugyebár, francia képregények magyarított verziói jelentek meg. Köztük Okada, Rahan és Dr. Justice történetei is. 

Nézegettem, és megleltem azt az Okada-történetet, ami az Alfa első számában is megjelent. Hát mit mondjak? Nem rossz, nem rossz, így ötven év múltán sem (az egy másik kérdés, hogy a szkennelése viszont igen, de ahhoz az alkotóknak nincsen közük), de a közelében se nincsen A Vadnyugat történetének. Úgy semmilyen szempontból.  

*

Ahogy megtudtam, A Vadnyugat története egy fiktív család, a MacDonald-ok amerikai történeteit mutatja be. Ennek az első résznek az első képkockáin az ifjú Brett MacDonald éppen megérkezik az új kontinensre, fogalma sincsen, mit fog magával kezdeni, de mert nagyon jó  a rajzkészsége, hamarosan Jefferson elnök előtt találja magát, majd egy expedícióban a nyugati part felé. Az expedíció célja, hogy feltérképezzék a nyugatot. (A Demokrata cikkéből tudtam meg, hogy az expedíció a valóságban is létezett, és az útjuk során készült térképek meglehetősen pontosak.) 

Vagyis a fumetti majdnem ugyanúgy indul, ahogyan Karl May négy részes Winnetou-sorozata: egy zöldfülű megérkezik a Vadnyugatra, ismerkedik, erőre kap, és valaki lesz belőle. Közben szoros kapcsolatba kerül a bennszülöttekkel is: ebben az esetben nem barátra, hanem szerelemre lel a főszereplő. Közben népesül befelé a Vadnyugat, Vannak jó fiúk a hazaiak között is, a népesülés alanyai között is, ahogyan vannak rosszak is mindenfelé. Ahogyan az lenni szokás. 

Az olasz benépesülés-követés sztorija nem nagy durranás. De egyébként voltaképpen ahogyan belegondolok, nagy durranás westernt nem nagyon olvastam/láttam még.

(Ööö.. Na, jó, ez butaság volt: Volt egyszer egy Vadnyugat, A Jó, a Rossz és a Csúf, hogy csak kettőt említsek.)

De ami a nem túl nagy történet mögött van, az roppant meggyőző. Nem jártam soha a tizenkilencedik század Vadnyugatán, de olyan kis reálisan meggyőző, amit olvasok és látok Gino D'Antonio történetében. Nincsenek suta mozdulatok, nincsenek megkülönböztethetetlen alakok, nincsen irreális cselekmény, nincsenek fekete-fehér alakok. Mondom, olyan kis reális minden. Arról nem beszélve, hogy a rajzok csuda tetszetősek. Arról nem beszélve, hogy kezdetben volt fenntartásom a színezéssel szemben (tudod, a boomer, aki a Füles fekete-fehér rajzain szocializálódott), de az első oldal után elszállt az ellenérzésem. 

Talán azért is, mert minden jelentős különbség ellenére a rajzstílus Zórád Ernőt juttatta az eszembe. S ő, ugye, klasszikus. 

*

Mit mondjak még, amit mondani kell és nem puszta szószaporítás? Talán azt, hogy legnagyobb sajnálatomra (költség, helyhiány itthon) minden bizonnyal a sorozat többi része is állandó lakó lesz az amúgy sem helybő otthonunkban. S ezzel voltaképpen mindent elmondtam. Ugyebár. Mert különben egyre szigorúbb vagyok az állandó könyvlakókkal szemben, Túl sokan vannak a jönni akarók, mindenképpen szelektálnom kell. De A Vadnyugat történetének itt a helye! 

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

2025 márciusának közepe után. Megint elég zsúfolt a hét. Tegnap tüdőszűrni kellett mennem, aztán Szerelmetesfelségtársammal mentünk Ofotértbe, gyógyszertárba. Az utóbbi sikeres volt, az előbbi akkora kiadás, hogy napoltuk, mert zöld utat adtunk az elveszett jegygyűrűje újrakészítésének, meg kellene neki egy teló, hogy én megörökölhessem az övét, és tulajdonképpen ebben a hónapban már nem nagyon van pénzünk. Pedig a szemüveg nagyon fontos lenne neki. És még mennie kellene egy vizsgálatra is, de a rendelőiintézeti verzióról nagyon rossz tapasztalatai vannak. Marad a magánutas megoldás, ami alaphangon harmincezer. Hjaj!

Ilyenkor van lelkiismeret furdalásom, hogy csak annyit keresek, amennyit keresek... A franc egye meg! 

  AZ ÍRÓKÁM   

Túl sokat nem leltem róla. Három könyvet írt, ez az első, és csuda sikeres lett. Ezen kívül: 

Guy harminc éven át ügyvédként és King's Counselként praktizált Londonban. Olyan ügyekkel foglalkozott, amelyekben kábítószer-fogyasztó kerékpárosok, halott Forma-1-es bajnokok és leendő temetőtulajdonosok szerepeltek. Most főállásban ír.

[...]

Amikor nem ír, Guy általában a Surrey Hillsben fut; vagy enyhén mulatságos leveleket ír a Times-ba. (Forrás)

Kell ennél több? :-)))))))

  A HÁTTÉR   

A világ túlzsúfolt. Ez sem új, erről is volt már szó. Marha sokan vagyunk, és exponenciálisan nő az emberiség létszáma. A bolygó hamarosan nem lesz képes elhordozni ennyi embert. Ez ennek a regénynek az alapmotívuma. 

A regénybeli társadalom megoldása nem egyszerű, de legalább kegyetlen. Tizenhét évesen mindenkinek döntenie kell, miképpen és milyen hosszan szándékozza leélni az életét. A következő alternatívák az opciók. 

1. Maradhat DOLGOZÓ. Vagyis úgy folytatja az életét, mintha mi sem történt volna. Az élete arról fog szólni, hogy beosztottként dolgozik. Vagyis végnélküli kulimunka, kitörési lehetőség nélkül. A halál permanensen les hogy lecsaphasson, de az élet akár igen hosszúra is sikerülhet. Meg szenvedéstelire. Meglepő fordulat, de ezt a verziót marha kevés tizenhét éves választja. 
2. Választható a HEDO-állapot is. Semmi munka, móka, kacagás, nők, pia, dorbéz, dzsakuzi, pezsgő, kaviár. És 41–42 éves korban tuti jön a finitó. Mondjuk az anyukám örült volna ennek, mert huszonhét évesen halt meg. Apu pedig így élt, bár boldog nem volt (†43). 
3. ANDROID-lét. Köznyelven: andi-lét. (A még elme nélküli android testek a buta androidok, vagyis a bandik.) A test nem öregszik, hiszen android, de minden mesterséges. Csak az áttöltött tudat emberi. Az élettartam 79–80 év.
4. A KOMMUNÁK. Az élettartamuk 141–142 év. Egy közösen választott testben öt tudat, négyóránkénti váltásban. A köznyelv skizóknak hívja őket. 

Egyik lehetőség szarabb mint a másik. De legalább van választás. És tény, egy csomó felesleges emberi tevékenységtől megszabadul a bolygó. 

Innentől a képek MI-generáltak. Az Ideogram oldalon készítettem őket. S mert MI-generáltak, sokszor mulatságosak is.
Már nem is nagyon küszködtem a promptok megfogalmazásával. Az összes kép összefüggésben van a regénnyel,
de nem is fárasztalak a cselekményekkel, ezt csak ex cathedra kijelentem, ha hiszel nekem úgy is jó, és ugyan miért ne hinnél? 

Ráadásul az életidővel van némi mozgástér. Lehet növelni. Ahogyan persze csökkenteni is. Az úgynevezett halálparkokban. Nem, nem vidámpark, bár csupa játék az egész. Ha móka, kacagás nem is. Mert a halálparkos játékoknak, legyenek azok logikaik, ügyességiek, bármilyenek, rendre csak egy győztese van. Mármint általában a játékoknak egy győztese van, de itt a győztes életben marad. A első helytől lefelé mindenki pusztul. Véglegesen. Tehát már a második is. Húlljon a férgese! De a győztes plusz időkhöz jut. Mert az idő a pénz. Pontosabban csak az idő számít pénznek. Ellenértéknek. Ha kell valami, idővel fizetsz. Általában „ami befolyik az rögtön kifolyik”. 

   A CSELEKMÉNY   

A fülszöveg ezt mondja: 

Alex, Kate, Mike, Ben és Sierra az első életükben járnak Mike kisportolt testében, amely a ciklusa végéhez közeledik. Négyük szavazata alapján egy ún. halálparkban kötnek ki, ahol különböző virtuális játékokkal extra időt nyerhetnek a többi játékostól. Veszíteni azonban egyet jelent a halállal.

Kate ciklusában felbukkan egy titokzatos android, aki visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki, de veszélyes dolgot kér cserébe…

Egyre rejtélyesebb játék veszi kezdetét, amelyben egyes testtársak eltűnnek, és a többiek nem tudják, belső vagy külső ellenséggel állnak-e szemben. Végül az is kérdésessé válik, a még élők megbízhatnak-e egymásban, és helyesen döntöttek-e egyáltalán, amikor felosztották az életüket.

Vagyis ők a főszereplők. Ahogy innen kiderül, kommunában élnek. Öten egy testben. Tehát skizók. Akiknek egy napból négy óra jut. 

• ALEX egy nagyon kövér fiú, tele kisebbségi érzéssel, izzadékony, szégyenlős, gátlásos, de értelmes ember.
• KATE roppant logikus, gyakorlatias alkat, csinos testben.
• MIKE tipikus izomagy, szép fiatalember, gyönyörű, strapabíró testtel, akinek a létezés alfája és omegája a teste építése.
• BEN az autista kocka: az életét a számítógép és a számítógépes játékok előtt töltötte, öltözete az elvárható farmer, kapucnis felsővel. szigorúan a szemébe húzva.
• SIERRA maga a lázadás: pia, buli, drogok, lényegi antiszoc, aki telibe szarik másokra. Teltebb, vonzóbb mint Kate. Csak sokkal idegesítőbb az öntörvényűsége miatt. 

Az öt ember nem egymást választotta. Kívülről tették őket egymás mellé, hogy majd milyen csuda jól kiegészítik majd egymást a kommunában. Amikor bakapcsolódunk a történetükbe, már bőven közös múltjuk. Egy utalásból kiderül, hogy már a huszonöt éve együtt skizóskodnak. S bár nem volt adott, hogy barátságok, szerelmek alakuljanak ki az egyes személyiségek között, a huszonöt év közös dolgai óhatatlanul megteszik a hatásukat. Legalábbis abban az értelemben, hogy az öt személyiség ha megszeretni nem is, de kikerülhetetlenül megismeri a másikat. 

Legalábbis azt hiszi. 

A történet nem egyszerű. Hanem komplikált. Az egy dolog, hogy sokszor a szereplők sem értik, mi történik körülöttük, velük, de mi, olvasók sem. Több esetben fogalmam sem volt, merre van hány méter, ahol hány éves a kapitány... (Meglepetésemre a Moly-on többen mondták, hogy már a kavarok elején egyértelmű volt, mi lesz a vége. Simán el tudom képzelni. Szerelmetesfeleségtársam tegnap előtt egy film eső kockáiból megmondta, hogy a csaj robot. Akkor, amikor a film még csak nem is utalt arra, hogy a csaj robot. SzFT-t marhára nem zavarja, ha tudja, mi fog történni egy filmben, mert jobbára úgyis kitalálja magától. Nekem teljesen tönkre vágja az élményt, mert nem vagyok előre látó, engem nem a logikám, hanem a mese visz előre. 

Szóval hullanak itt jobbra balra a személyiségek. A valóság keveredik a játékok valóságával, mászkálunk ide-oda az időben is. Mondjuk ezekkel az ide-odaságokkal nincsen túl nagy katyvasz, mert Morpuss úr ezekkel nem akar bekavarni, mindig tudhatjuk, mikor vagyunk egy játékban, és nem hagy kétséget afelől sem, hogy a szereplők milyen idejében vagyunk. Nincsen ezekkel baj, csak mondom, hogy ilyenek is vannak a könyvben. 

A műfaja? Aham... A franc se tudja... Sci-fi krimi. Leginkább. 

Az elbeszélés technikája meg a következő: mivel öten vannak egy testben, öten viszik egymás után jobbra-balra, és első szám első személyű az elbeszélés (kivéve, amikor a múltban vagyunk), hát az elbeszélő személyek is váltakoznak. Morpuss ebben nem követ el túl nagy stílusbravúrt: az öt személyiség elbeszélésmódja annyira nem egyedi. Ha csak beleolvasol, meg nem fogod különböztetni, mikor ki beszél. De rögtön hozzáteszem azt is, hogy olvasás közben egy szemernyit sem zavaró. De tényleg nem.  

  MIT MOND AZ „ÖT ELME”?  

Miért, mindenáron mondania kell valamit? Szigorúan és kikerülhetetlenül? 

Na, jó, várj, elgondolkodom, tesz-e ilyet? 

[...]

Elgondolkodtam. 

A túlnépesedés társadalmi sci-fijének semmiképpen sem mondható. A kérdésről van két oldal a könyvben. Ha nem csupán egy. De az is csak azért, hogy keretet és hátteret adjon az ötletnek, hogy öten egy testben mit kavarhatnak. 

Pszichológiai sci-finek sem nevezném. Persze, kérdéses, hogy mi is a személyiség, hol vannak a határai, de ezzel sem tökölünk túl sokat a regényben. Minden az elmében lakik. Ha már az írókám pszichológus volt, mielőtt úgy nem döntött, hogy belőle ha a fene fenét eszik is, író lesz. És lőn. 

Talán kaland sci-fi. De a sci-fi többnyire leginkább kaland. Ha nem, akkor filozófia. Vagyis ezzel túl sokat nem mondtam.

Szóval szerintem leginkább semmit sem mond, csak egy jó ötletet épít fel és fejt ki. Jól és ötletesen.  

   CSÖPPNYI ELMEKÓRTAN ÉS EGYÉB CSACSKASÁGOK  

Az egy emberben öt elme beceneve a könyvben: skizó. Hogy mármint az öt személy egy személyben olyasfajta jelenség mint a skizofrénia. Ami a köznyelv szerint tudathasadás. Tudod, Daniel Keyes és Az ötödik Sally. Meg klasszikusabb és horrorabb változatban Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ja. 

Csakhogy igazából a tudathasadás nem skizofrnia. A tudathasadás létező dolog, de komplikált nevén disszociatív személyiségzavarnak mondják a hozzáértők. A skizó állapotban levő emberek döntő többsége egyáltalán nem agresszív. Viszont vannak akusztikus hallucinációi, bizarr téveszméi, rendezetlen a beszéde és a gondolkodása. Vagyis az egy testben öt személyiség egyáltalán nem parallel a skizofréniával. Spongyát rá. 

Ahogyan arra is, hogy a regény önmaga belső szabályaihoz sem konzekvens. A történet szerint alapvető szabály, hogy a skizók (maradjunk a regény terminológiájánál) közül az egyik meghal, a többi is vele hal, de legalábbis komoly pszichológiai, pszichiátriai zavarai lesznek, a legtöbbször katatón állapotba kerülnek. A regényben csodálkoznak is, hogy amikor az első eltűnik az ötből, majd később kiderül, hogy meghalt, a maradékkal semmi sem történik. Érdekes titok, nyomoznak is utána. Aztán elhal a probléma, elmossa a cselekmény és egyéb titkok, érdekességek, izgalmak. Vagy én voltam marhára figyelmetlen. 

Ahogyan arra sem kapunk igazából érdemi választ, hogy aki aztán a dolgok hátterében áll, ugyan hogy a tehénbe tudta végrehajtani, amit a cél érdekében végrehajtott? Mármint a regény belső szabályai szerint hogyan, mert nyilván a valóságban az egész képtelenség, hiszen a tudat ide-oda töltögetésével a mai technológia az ismereteim szerint szerencsére még semmit sem tud kezdeni. Az elkövető érzelmi motivációja azonban remek, hihető, értelmezhető, az olvasó ember valamelyest még empatikus is vele. 

De hangsúlyozom: olvasás közben ezek a döccenetek semennyire sem zavarók vagy kiábrándítók. Az egész úgy jó, érdekes, izgalmas, ahogyan van. Akkor is, ha semmiképpen sem lesz meghatározó, pláne sors- és világlátás formáló irodalommá. De szórakozásnak, kikapcsolódásnak, időtöltésnek elsőosztályú. 

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 márciusának forradalmi ünnepnapja, szombat. Ismét ugra-bugra volt a hét, és persze tegnap délutánra még maradt a vásárlás is. A szokásos, negyvenezres végeredménnyel. Csemete azt mondja, hogy amikor elmennek ötüknek vásárolni (vőlegény, két tesó, összes tesók anyuja), ezt havonta egyszer teszik, hát ők is otthagynak vagy nyolcvan-kilencvenezret. MI meg néztünk rá, hogy akkor protezsáljon be vőlegény-anyuhoz, mert ha ötükre egy hónapra ennyit költenek, akkor mi valamit rettenetesen elbaltázunk, hogy kettőnkre havi szinten majdnem a kétszerese elmegy! Igaz, tegnap volt SzFT-nek egy mellény is a kocsiban, nekem meg egy home-gatya, s ez a kettő egy ezres híján tízezer volt. 

*

Ma semmi különös... Természetesen hajnalban ébredtem, fél három felé (miéééért???), de nagyon jól elvoltam SzFT ébredéséig. Például kiolvastam az „Öt elmé”-t, meg Peter Gabriel-hajnalt tartottam. És marha jól esett csak szórakozni, nem menni, kávét szürcsölgetni, lenni. Ennél jobban csak az esett, amikor SzFT felébredt. :-)

Aztán csak a szokásos szombati program: reggeli együtt kávé, főzőcske (teljfölös zöldbableves, tepsis tarja, csirkeszárny, sült gomba, padlizsán, cukkini), mosás-hegyek, kárpittisztítás, mert valamelyik reggel egy az egyben kiborítottam a türkizkék heverőnkre egy pohár kávét, miegymás. Aztán csendespihenő, utána megint csak olvasgatás, pihengetés, beszélgetés. Már csak azért is, mert az időjárás ugyancsak nekikeseredett: tegnap óta esik az eső, hűvös is lett a hétközepi tizenöt-húsz fokokhoz képest. 

Mondhatom, csuda érdekes ez a turmix! Mert van itt magányos hős, sötét lepelben álarccal, van elnyomó, kimondottan fasiszta hatalom, van harc a hatalom ellen, van teljeskörű ellenőrzés, van tanítvány és mester kapcsolatának bemutatása, van terrorizmus, van korrupció, van noire-hangulat, meg Szárnyas fejvadász-hangulat (csak tipikus sci-fi elemek nélkül nélkül, tehát se űrhajó, se bolygó, se idegenek, se androidok, se semmi ilyesféle). Tehát jogosan jut eszünkbe a Batman, és ugyanilyen jogosan az 1984. Mint ahogyan túlságosan nem kérdéses, miért is az a fő figura, aki. Mármint, hogy a fő figura miért bújik annak kinézetébe, akiébe belebújik.

GUY FAWKES

az alak, akit a történetben csak V-nek nevezett alak megformáz. Guy Fawkes arca mindenkinek ismerős. Miközben egyetlen fotó sem maradt fent róla. Ennek oka, hogy Guy Fawkes harminchat évesen, 1606-ban halt meg. 

Guy Fawkes, spanyol nyelven Guido Fawkes néven is említik (York, 1570. április 13. – London, Westminster-palota, 1606. január 31.) angol katona, római katolikus összeesküvő, akinek karaktere, mint az igazság bajnoka tűnt fel rajzfilmekben és filmes feldolgozásokban is. Annak az angol katolikus összeesküvő-csoportnak a tagja, akik 1605-ben kitervelték a lőporos összeesküvés néven ismert merényletkísérletet, amelyet I. Jakab angol király intézkedései váltottak ki, aki visszaállította a római katolikus egyház híveit sújtó intézkedéseket és 1604 februárjában kilátásba helyezte a katolikus klérus elüldözését is. Wikipedia

Vagyis Guy Fawkes nem volt más, mint katolikus terrorista. De Angliában még ünnepe is van, november 5-én. Viszont telitalálat volt ennek a képregénynek a hősévé megtenni. Pontosabban nem őt magát, hanem egy Guy Fawkes-dizájnba rejtőzött valakit. 

HÁTTÉR

Tulajdonképpen sci-fi-ben vagyunk. bár semmi űrutazás, bolygók, idegenek, meg ilyesmi nincsen a történetben. Angliában vagyunk, ott Londonban, a közeljövőben. Egy baloldali kihajlás után a jobboldal vette át a hatalmat, bevallottan fasiszta diktatúrába erőszakolva az országot. Ahol természetesen vannak koncentrációs táborok, ahol természetesen kegyetlen emberkísérleteket végeznek a foglyokon. 

Anglia vezetője a Vezér. Nem különösebben érdekes figura. Sem kinézetre, sem a tetteiben. Átlagos ember, átlagos diktátori tettekkel. Tök semmilyen. Csak utáljuk mint diktátort, aki rátelepszik az emberekre és véres kézzel marionettezik az emberéletekkel. Ebben nem átlagos. De nem is kiemelkedő. 

A rendszer már teljesen bedarálta a társadalmat. S akad egy figura, egyetlen egy, aki szembe száll a fennálló rendetlenséggel. 

Egy képzeletbeli, diktatórikus Angliában, egy szabadságát és hitét vesztett országban fehér maszkot viselő, titokzatos férfi bukkan fel és hirdet harcot az elnyomók, a reménytelenség, közöny, a lélekölő sötétség ellen. A titokzatos múltú, arc nélküli „V” kifogástalan úriember, félelmetes igazságosztó és zseniális stratéga, aki változást akar hozni egy elfajzott, borzalmas új világba. Egyetlen szövetségese van: egy fiatal nő, Evey Hammond. Ám Evey-nek fogalma sincs róla, mire vállalkozik…

Alan Moore és David Lloyd korszakalkotó képregénye átütő módon egyszerre képes érzékeltetni az elnyomó rendőrállam fojtogató atmoszféráját és megmutatni az ellene lázadó emberi szellem megváltó erejét. Hihetetlenül izgalmas és cselekményes politikai-társadalmi akcióthriller, egyben máig érvényes allegória korunk történelméről.

– foglalja össze a fülszöveg. 

CSELEKMÉNY

Nehéz elmondani. A lényeg, hogy V grandiózusan gátlástalan a tervei megvalósításában: simán és gondolkodás nélkül öl és rombol. A terv célja, hogy meggyengítse, káoszba fordítsa a rendszert, és elpusztítsa a vezért. Nem naiv, tudja, hogy a Vezér pusztulása után újabb vezérek érkeznek majd. De a terv része, hogy az újabb Vezérek után újabb V-k is támadjanak. S a rendszer minden összeomlással gyengébbé válik. 

S ezzel semmit sem mondtam a cselekményről. 

V tevékenységében van valami Batman-es. Teljesen váratlanul bukkan fel, ha szükség van a segítéségre (egy ilyen utcai szituációból lesz az egyetlen ember, akiről tudjuk, hogy közel áll hozzá, a fülszövegben említett Evey Hammond), és teljesen váratlanul csap le London legnevezetesebb épületeire, intézményeire. A jelzőm a grandiózus volt: hát nem fogja vissza, az tuti! 

A személyisége keveréke Batman és Joker személyiségének. Jokeréből a titokzatosság, a teátralitásra való készség és a szenvtelen életelvétel a hasonlatos. Csak nem annyira harsány. V kérlelhetetlen. Kegyetlen. De sohasem öncélú. 

Viszont roppant okos, előrelátó stratéga. Rakja egymás után a dominókat, és tudja, ha kész a sor, ha minden egyes darab felsorakozott, csak egy pöccintés kell majd, hogy a megfelelően egymás mögé állított dominó-kockák szépen leborítsák az egész sort. Miközben maguk nincsenek is tudatában, miért állnak éppen ott, ahol állnak. 

Az analógia nem tőlem származik, ott van a képregényben. Zseniálisan beépítve. 

AZ ÁBRÁZAT

Mármint a képregényé. Ha már itt tartunk. Csuda érdekes! Nem önmagában, hanem a hatásában. Mert ha egyes képeket nézegetek, akkor nem meggyőző. a teljes oldalakat, oldalpárokat, akkor már valami mozdul. S ha olvasom is, akkor bár nem azonnal, de egyszer csak életre kelnek a jelentek, minden képkocka. 

A magam részéről nem tudok nagyra értékelni egy képregényt, ha a rajzai nem fognak meg. A V rajzai azonban nem adják azonnal magukat. Amikor olvasni kezdtem, annyira nem volt gyere be, amit láttam. De valahogy nem eresztett. Aztán egyszerre azon kaptam magamat, hogy nem ereszt, leszögez, leköt és magával ragad. 

Vagyis a teljes mindennapiság szürkesége a stílusban is átjön, anélkül, hogy valóban fekete-fehérben jelennének meg az események. 

Az első benyomásom az volt, hogy nincsenek részletek. Aztán ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy tévedek. Valamelyest elnagyoltak, de bőven vannak: csak éppen elnagyolva, inkább sejtetve mintsem kidolgozva. Valahogy úgy, ahogyan az impresszionosták dolgoztak. Ott vannak a részletek Monet vizililiomain is, ugyebár. Miközben egy ha felületesen nézzük, mindössze odapacsmagolt színeket látunk csupán. De az aztán az egész látványa életre kelti a részleteket is. Na, így van valahogy a V-vel is. 

ÖSSZEFOGVA

Vagyis a V mint vérbosszú sajátos elegye a Batman-nek és az 1984-nek. Anélkül, hogy bár magától értetődőn jutott eszembe mindkettő, mégsem volt sem után-, sem plágium-érzésem. Egy pillanatig sem. Csak eszembe jutott, mert nem tudott az eszembe jutni a fenti két viszonyítási pont. 

Már olvasás közben volt olyan érzésem, hogy a V majdnem olyan jól sikerült mint a Watcmen. De a majdnem nagyon sokat jelent. Már majdnem csettintettem, de aztán mégsem. A V olyan lett, hogy majdnem elférne a polcon, de a vaskos ára miatt valószínűleg mindörökké úgy leszek vele, hogy kell, de annyira nem elsődleges, majd később. Mert valahogy ilyen lett ez a képregény. 

A történetében is, a végkifejletében is és az ábrázolásában is. 

A történet tulajdonképpen hiányos. Csak sejtjük, kicsoda V, mi történt vele, hogyan lett V-vé. És egy hete gondolkodom azon, hogy ez baj-e? Hogy tényleg elégedettebb lennék-e, ha kiderül, hogy V eredetileg, mittomén, William Smith könyvelő volt a Baker Streetről, akinek a családjával ezt meg azt csinálta a vezér? Vagy jobb-e így, hogy V ugyanúgy névtelen és történettelen maradt, amilyen mindvégig volt? Hogy csak sejtjük, ki is lehetett, de még a sejtésünk is homályos, mert ha az volt, akinek sejtjük, akkor arról is nagyon keveset tudunk. Jobbára csak annyit, hogy a rendszer rohadt nagy öngólt lőtt vele. 

Aztán itt van a végkifejlet. Ami úgy van, hogy nincsen. Ahogy a valóságban lenni szoktak a dolgok. Mert a valóságban a dolgok nem érnek véget, csak átalakulnak. Változnak az idők, de a változás örök. A történelmi fordulatok, ha fordulatok egyáltalán nem csupán egy eseménysor végei, hanem egy újabb eseménysor kezdetei is. 1989-ben véget ért a kommunizmus története? (Még ha Kínát nem is nézem.) Dehogy! Nem véletlen, hogy a rendszerváltás tréfás/keserű váltófogalma a módszerváltás. S hogy a liberális baloldal gondolkodásmódja gyakorlatilag a volt komcsi gondolkodásmód másik formája. Vagyis a neoliberalizmus pragmatikus kaméleonsága csak eszközt váltott, a tartalom megváltoztatása nélkül. A volt komcsi nagyok eltávolítása (ha egyáltalán) semmit nem változtatott a célokon. Nincsen Kádár, nincsen Ceaușescu, nincsen Honecker, nincsen Jaruzelski, nincsen Zsivkov, nincsen Husák, de az épület maga megmaradt. Csak átfestették a falakat és átalakították a homlokzatot.

Nem tudom, érted-e, mire gondolok? Nem azt mondom, hogy minden hiábavaló, mert nem. Csak majdnem. Az életet nem tudjuk uralni. Csak másokét. De attól a sajátunk még véget ér. S persze, nagyon nem mindegy az élet minősége, és a minőség többnyire a külső szabadságon és a megnyíló lehetőségeken múlik, a lehetőségek pedig többnyire anyagiakat igényelnek, de úgy érzem, ezzel a lényeg valahogyan félre megy. Mert miközben igaz az előbbi feltétel-sor, aközben a külső szabadságon túl ugyan miért lenne a lényeg feltétele a lehetőségek sora és az anyagiak? Hol marad az a tény, hogy süt a Nap, hogy esik az eső, hogy tavasz van, nyílnak virágok, hogy csivitelnek a madarak? Hogy van lehetőség az alkotásra, a teremtésre, a szeretetre? (Egek, kezdek átmenni köldöknéző ezoterikusba!) 

Szóval a V mint vérbosszú vége úgy vég, hogy nem lezárt. Mert V és a Vezér, az egyik diktatúra története valóban és véglegesen lezárul. De a történet vége  nyitva hagyja, hogy azért, mert most hepiend van, ez csak ennek a történetnek a vége, nem a teljes sztorié. Mert tuti lesz újabb diktátor, és az újabb diktátorhoz kellenek az újabb V-k is. A végtelenségig... 

Mondjuk azt, hogy V történetének miért volt szükségszerű a végleges lezárása, azt nem fogtam fel. Hacsak nem az előbbi bekezdések aláhúzása miatt: mindig is szükség lesz V-kre az éppen aktuális Vezérekkel szemben. Hogy mindig legyen lehetőség az arcunkat napfürdőztetni és megbámulni egy fűszál növekedését vagy a szorgoskodó méhecskét a virág belsejében. 

8,5/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 közepe. A 15-e előtti péntek. Fél négykor kipattant a szemem. Pedig ma dolgoznom kell menni. Nem tudom, hogyan csinálom majd végig a napot... Valószínűleg az az oka a nagggyon korai ébredésemnek, hogy jöttem-mentem egész héten. Könyvtár, unokázás, Gyuszihoz Budakeszire... 

(Na ezt elmesélem! Tudod, Gyuszi az az ismerősöm, aki tavaly áprilisban agyvérzést kapott. Gyuszi nem a barátom, hanem a barátom rokona. A barátom miatt járok hozzá két hetente Budakeszire. Mert a barátom megkért, hogy járjak. Viszek neki ezt-azt. Néha szót is tudunk váltani. 

Gyuszi egyszerre lett negyvenkilenc évesből úgy tíz éves. Bizonyos tekintetben még kisebb. Tavaly április óta ágyban fekszik. Pelenkában. Néha kikötve, mert szökős fajta. Meg néha agresszív. És néha sampont iszik, mert azt hiszi, üdítő. Annak minden következményével. 

Gyuszi egy teljesen ingermentes kórteremben fekszik, ahol van hat ágy, középen három, összetolt asztal, székekkel, a bejárattól jobbra egy mosdókagyló, szemetes, balra pedig hat beépített szekrény. Slussz! És április óta Gyuszi ilyen szobában fekszik. Negyvenkilenc évesen. Észbontó!

– És hogy érzed itt magadatt, Gyuszi? Hogy telnek a napjaid? 
Eltűnődik. 
– Hát itt is eltelik az idő! 

Lehet vele vitatkozni?)

A sok jövés-menés miatt, meg részben az itthoni ilyen-olyan ügyintézések miatt, meg kicsit a MArtAssist miatt nem volt időm írni. Jó, amiatt is, mert tegnap a MartAssist vezérigazgatója fellázadt és meglepő fordulattal a délután közepén egymással is foglalkoztunk. De szóval nem volt időm írni. Valószínűleg ez a belső kényszer ébresztett ma fel. De azért ebből nagyon nem akarnék rendszert csinálni. 

AZ ALKOHOL ZAVAROS TERMINOLÓGIÁJA

Máris tisztázzunk valamit! Ugyan a könyv címében svédül is a PÁLINKA szó szerepel, de félrevezetés az egész!

Akkor kaptam gyanút, amikor a szereplők VODKÁNAK nevezték el, amit addig pálinkának hívtak. Még üvegcímkét is terveztek hozzá.

Pedig nagyon nem ugyanaz a kettő. Annyiban stimmel a hasonlatosságuk, hogy magas alkoholtartalmú ital mindkettő. De a pálinka gyümölcsökből készül, mikor milyenből, a vodka viszont elsősorban krumpliból, másodsorban cukorrépából. Vagyis a pálinka és a vodka nem váltófogalom. A magyar vodka szó egyébként így fest svédül: vodka. Franciául meg így: vodka. De még okcitánul is így! Gondoltad volna? Mondjuk németül meg így: wodka. Jakutul pedig egészen más: водка. Ööö... Nem is más, csak a betűk mások! 

A pálinka csak magyarul pálinka. Mindenhol máshol brandy. Pedig a pálinka és a brandy sem ugyanaz, de ezeknek legalább az alapanyaguk részben ugyanaz: a brandy szőlőpárlat. Vagyis a közös metszet a gyümölcs. 

S aztán, hogy miből is főzik a kérdéses nedűt: hát krumpliból. Vagyis vodka az, ahogyan ők elnevezték, és nem pálinka, ahogyan az írókám tálalta! Lám, lehet igazuk a szereplőknek a szerzővel szemben! 

Na, akkor ezt tisztáztuk! 

De van más is!

Bár a történet a tizenkilencedik században játszódik, kicsit sem és egyáltalán nem történelmi regény! Erről alább majd kicsit hosszabban is... 

Na, ezt is tisztáztuk. És kint mégis este van... 

FEJTSÜK FEL A TÖRTÉNETET!

A fülszöveg ezt mondja: 

Jonas ​Jonasson, a kortárs svéd irodalom nagy szatirikusa új regényében tovább építi fonákuniverzumát. Ezúttal egy nincstelen zsellér, egy élelmes nyomdászmester, egy talpraesett lány és egy ostoba gróf szerteágazó történetét meséli el. A történetben fontos szerepet játszik a pálinkafőzés és maga a pálinka, amelyből az utóbbi, hol áldás, hol átok. A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt 20. századi körképe után Jonasson visszafelé lépdel az időben, hogy megmutathassa, az ember a 19. században nem volt sem jobb, sem rosszabb a 20. századinál. Hetedik regényét is ugyanazok a tulajdonságok jellemzik, mint az előző hatot: áradó mesélőkedv, maró szatíra, kíméletlen tisztánlátás, fergeteges humor és nem utolsósorban legyűrhetetlen életszeretet.

Itt is pálinka a vodka... Na, mindegy... 

A fülszöveg szokás szerint igaz. és szokás szerint semmitmondó. Igaz, így legalább nem spoilerez el semmit, ahogyan azt a vacak fülszövegek rendszeresen megteszik. 

Tény azonban, hogy a történetet nem egyszerű elmondani. Olyan kis szokásosan Jonassonos bohózat, félreértésekkel, személycserékkel, sok szereplővel, happy enddel. 

Lássunk neki!

Az MI ismét remekelt, alíg bírtam a röhögésemmel.Ezeket a képeket sikerült kiszkanderoznom belőle. Már el sem mondom milyen meghatározásokat adtam neki, s hogy miért lett annyira kövér Anna Stina, meg egyáltalán semmit. De mondom, mulatságosak a végeredmények. A legutolsó kép kivételével az Ideogram művelte ezt a terveimmel. A legutolsó a ChatGPT alkotta. 

Az alap, hogy adva van Svédország középtáján egy vidéki grófság. A gróf meglehetősen béna a gazdálkodáshoz. Ráadásul a francia felesége irányítja. Aki imádja az arab telivéreket. Veteti is őket garmadával, de legalább tizenegy van már belőlük. A gróf lánya meg a ruhákra, cipőkre van beállva. De nem tökéletesen telhetetlen, van olyan darab, amit akár már kétszer is viselt... Bizony! A gróf fia meg hülye. Ezért a gróf megpróbálta katonai pályán elhelyezni. Kevés sikerrel, mert mindenhonnan kivágták a gyereket. De legalább egy öntelt, felfuvalkodott hólyag. 

A gróf kizsigereli a grófsága alá tartozó zselléreket. Egytől-egyig. Ha nem sikerül természetes módszerekkel, adók, miegymások, akkor rásegít kicsit. A jól menő sertéstenyésztő disznóit például a szomszéd tartományból sajátkezűleg importált sertéspestissel tünteti el az útból. Mert kell huszonhatezer hektár mellé kell még az az egy is, hogy a felsége lovainak istállót építhessen. 

A sertéstenyészet gazdája szegényházba kerül, és ott éhen hal. A gazda felesége nem sokkal később hunyt el. Maradt utánuk egy jó eszű fiú, ő a főhős, Algot. Akinek semmilye sem maradt a szülők után, csak az az egy hektár, meg némi, vészesen fogyó készpénz. És az egy hektára még mindig nagyon kell a grófnak. Aki aztán mondvacsinált okkal el is űzi a fiút az egy hektárról. 

Csak előtte még kiókumlálta, miképpen tud vodkát főzni az apja örökéből rámaradt kis pálinkafőzőn. És valami csoda, ami a pálinkafőzőből kicsordogál. De mert Algot maga nem iszik, és mert élni kell valamiből, hát eladja, amit főz. Még ha nem is legális az eladás. Mert Svédországban akkoriban, a 19. század közepén magán célra lehetett ugyan vodkát főzni (amiről, mi, műveltek, ugye, már tudjuk, hogy nem pálinka), de eladni tilos volt. A király akkoriban indított komoly harcot az alkoholizmus ellen. (A mai napig nem nyerte meg.) 

A gróf kitartó: végül csak talál egy mondvacsinált indokot, amivel elűzheti a fiút az egy hektárról. S innen indul be a történet. Algot pálinkaszállítmánya, a szekér, amit a város felé hajtott, hogy eladja a vasútépítő munkásoknak, balesetet szenved: beborul egy szomszédos gazdaság répaföldjére. Onnan a sárból ismerkedik meg a másik címszereplővel. Aki egy ő kora béli lány. Nagy szájjal, humorérzékkel, gyorsan vágó aggyal. A szája nem fizikai értelemben nagy. 

Na, azért itt elmondom, hogy a parancs egyértelműen az volt, hogy 19. századi svéd vidéken vagyunk, és egy svéd nyomdászt látunk a lányával. Az MI mnden bizonnyal a mai helyzetből indult ki. De figyelemre méltó a 19. századi, rusztikus farmernadrág a hölgyön, mint tipikus 19. századi polgári viselet. :-)))))

A lánynak van egy rugalmas erkölcsű apja, aki nyomdász. Az utóbbi időben egy olyan könyv eladásából tartotta fent magát és a lányát, amiknek a költségeit egy angol úriember már kifizette, csak aztán egy közeli bv-intézmény elfoglalt lakójává vált. Hát egyértelmű, hogy valamit kezdeni kellett a megrendelésével, ami a bevonulásakor már ott tornyosult a nyomdász műhelyében. 

Nos, a házát és s földjét vesztett Algot, röviden szólva összebútorozik a nyomdásszal és a neki az első pillanattól nagyon tetsző lányával. A Kommunista Kiáltvány (mert ezt nyomtatta ki az angol) és a Lehet! című feminista pamflet-regény árusítása mellett a vodka lesz a fő megélhetési forrásuk. Hogy ne egymás hegyén-hátán éljenek, Algot az egy hektárról, komolyan véve a gróf pökhendi kijelentését, hogy mi legyen az Algot által felújított, szépen rendbe tett zsellér-házzal, hát vigye magával, Algot fogja magát és mint egy csiga, rábólint, és magával viszi a házát. :-D

Csakhogy az angolt a jó magaviselete miatt hamarosan kiengedik a börből. Meg hazaérkezik az éppen aktuálisan a sereg újabb egységéből kirúgott grófi hülyefiú is. A gróf meg balesetet szenved, ágyhoz, illetve székhezkötötté válik, a hülyefiú erre meg kézbe veszi a dolgokat. 

A vodkafőző-nyomdász vállalkozáshoz csatlakozik a gróf által gyakorlatilag meghalni hagyott munkászsellér kényszer-kurvává lett, a gróf fia által véresre vert felesége. 

Közben a gróf feleségének és lányának az elégedetlensége nőttön nő. A feleség biológiailag férfi, de vonzalmai tárgyéban nő kertesvére hamarosan útra kel Franciaországból, hogy negyed évszázad után találkozzon végre az ikrével. Magával hozza a bibircsókos szakácsnőjét, aki elviselhetetlen a személyében és a látványában egyaránt, de úgy főz, ahogyan talán maga az Úristen sem. 

A hülyefiú jónak tűnő, de tragédiába forduló ötletei miatt a birtok rohamléptekkkel halad a csőd felé. Ráadásul a király, átutazóban az északi tartományok felé, szokása szerint két napot ott akar tölteni a negyven fős kíséretével. 

A gróf vissza akarja szerezni az Algot által elvitt házat, amit pedig ő adott neki. 

A hülyefiú tökéletesen magára haragítja az anyját és a húgát. A munkásaikat. Tönkre tesz mindent, pedig az ötletei alapvetően nem lennének marhaságok. Viszont részben elnyeri az apja elismerését. Majd hamarosan teljesen elveszíti. 

Á, nem is mondom tovább, van kavar, van humorforrás rendesen. Az angol csak akkor békés, ha iszik, a kurvává tett assszony naiv, de mégis vág az esze, a nyomdásznak vannak ötletei a vállalkozásbővítésre, Algot pedig szép lassan persze, hogy megnyeri magának a nyomdász lányát, a nyomdász legnagyobb elégedettségére. 

Aztán jön a király! Meg bebizonyul, hogy a jó emberi kapcsolatok visszakézből lehetnek hatalmas segítéségre: mert az egykori tanítóból idővel agyafúrt ügyvéd lett. 

Na, jó, nem is részletezem tovább, úgyse fogod ilyen távirati stílusból megérteni. Ha meg kifejtem, az maga a regény. :-D

HOGYAN IS VAN EZ A TÖRTÉNELMI REGÉNY-DOLOG?

Köszi, jól! :-D

Hát úgy, hogy Jonasson számára az a tény, hogy a sztoriját úgy százharminc-százhatvan évvel korábbra tette mint az eddigi regényeiét, szinte semmit sem jelent. A 19. századi Svédország akkori állapotáról csak kellemesen fogyasztható kliséket kapunk. A parasztoknak rossz, még akkor is, ha netán okosabbak mint a felettük basáskodó, kétbalkezes arisztokrácia, de előfordulhat, hogy háromszor veri kenden ezt a Lúdas Matyi vissza! 

Meg persze van, mit beszélek, volt alapja a kommunizmusnak, a szocializmusnak, még ha alapjaiban marhaság is az egész. Az alap a munkások helyzetének, a kizsákmányolásuknak a tarthatatlansága volt. A történelemből tudjuk, hogy a Marx, Engels és Lenin képviselte borzalom miként vezetett a világszerte háromszázmillió áldozat „munkásparadicsomába”. Jonasson persze ilyen sötét tájakra be sem teszi a lábát. Csak utalás szintjén legyint a Kommunista Kiáltvány üzenetére.

Amiképpen Algot kedvesének a feminizmusát is ugyancsak szőrmentén kezeli, viszont remekül felhasználja, hogy tegyen néhány kérdőjelet a francia forradalom fő terméke, a liberalizmus mellé. Miközben nem győzi hangsúlyoztatni a szereplők által, hogy az egyházi dolgok, a vallás milyen műveletlenségről tanúskodik, és mekkora badarság... A homoszexualitással pedig naná, hogy semmi baj sincsen, csak egyfajta másság, drukkoljunk, hogy a francia ikermárkinak összejöjjön a buli a felettébb esztétikus gazdatisztjével, mert az milyen szép lenne már! 

Szóval van itt nézetbeli turmix, kedveseim, győzzük csak kapkodni a fejünket! Jonasson tehát nem foglal állást a világnézetileg kétpólusú nyugati gondolkodásban. A számla tulajdonképpen nullszaldós marad, mindenki kimazsolázhatja belőle a magának való világnézetet. Ahogyan, ha vén még kedve hozzá

Jonasson kényesen ügyel arra, nehogy túl komolyan vehető legyen a történet történelmisége. Ebben nagy segítségére van a szereplők kommunikációjába szuszakol anakronizmus. Mittomén: Algotról a történet egy pontján kiderül a kiszemeltje és a nyomdász-papa számára, hogy csuda jó fej! Mármint ebben a mai értelemben, nem pedig az eszességére vonatkoztatva. S nem az elbeszélő tartja jó fejne, hanem a reménybelije és annak nemzője, egymás felé kölcsönösen elismerve, hogy igen, Algot jó fej. 

De a komolyan nem vett történelmiség mellett azért mégis ott van  a feudalizmus és a korai vadkapitalizmus embertelenségének a kritikája ugyanúgy, ahogyan a szabadság és egyenlőség kérdése is. A társadalmi osztályokat tekintve is, a nemekre nézve is. Hogy a genetikának nem a társadalmi meghatározottsága a fő csapás, hanem az a biológia tartalma, hogy kinek mennyi ész jutott a gazdasági talpon maradáshoz és az etikai, erkölcsi alapelvek felfogásához, megéléséhez. 

HIÁBA A FIKÁZÁS, JÓ KIS SZÓRAKOZÁS EZ A ZSELLÉR-SZTORI!

A Molyon többen fikázták ezt a regényt, hogy aham, milyen unalmas, mennyire nem történik benne semmi, Jonasson egyre csak ismétli magát. 

Hát ja. Ez is igaz. A stílusa mondhatnók egységes, nem sokat virgonckodik stílusbéli zsonglőrködéssel. Erre mondtam az elején, hogy Rejtő, meg PKD meg Vonnegut. Ugyanakkor nekem semmi bajom azzal, hogy stílusában semmi meglepetés nincsen az előző könyveihez képest. És üdítő volt, hogy kort változtatott. Akkor is, ha anakronisztikusan kezelte a választott időt. 

De a magam részéről valahogy úgy fogtam fel a dolgot, mint amikor egy sorozat főhőse ide-oda vándorol térben és időben. X Afrikában, X és Julius Ceasar, X és Gagarin, X és a földönkívüliek, X és a dinoszaurusz, X és a hunok, X, Robespierre és a felesleges vérözön, X és az LMBTQ, X és Moha, a könyvblogger, stb., stb.  

Na, értsd jól, így valahogy. Viszont így tök élvezetes ez az új Jonasson-olvasmány. Én régen mosolyogtam ilyen széleseket könyvén mint ezen. A százegy évesen talán el sem mosolyodtam, csak egyre jobban húztam a számat, annyira, hogy aztán meg is váltam a tőle, nehogy véletlenül újra a kezembe vegyem. De ez simán elférne a polcomon. (Mondjuk fizikai értelemben már egyáltalán nem.) És ez nagyon sokat mondó állítás a részemről. 

S ha belegondolok még tanulságai is vannak a pálinka- vodkafőzős történetnek. De annyira általánosak, hogy szinte szégyen megemlíteni. Mégis ott vannak a sorok között. Említésreméltóbb a népmesésség: a legkisebb fiú képességei messze felülmúlják a gonosz úrét, megtalálja a maga segítőit, csodaszereit, mígnem a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig a méltó büntetését. (Miközben az életben jobbára pont fordítva történik az elnyerés... A jó a méltó büntetését, a rossz a méltatlan jutalmát...) És azért lássuk be, az egyszerű népmesei klisé mindig megragadja a képzeletünket, akár akarjuk, akár nem.  

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 kikelet havának a közepe felé. Tegnap kiírtam magamból a Facebook-ra, milyen xarul sikerült a születésnapom napja: átrohantam, sokat kellett fizikai munkáznom, és még a nap vége is sűrű lett, este kilenc felé még a fóti Lidl-ben nagybevásároltunk. Tegnap reggel Szerelmetesfeleségtársam hozzám bújt, és megkérdezte: 
– Tényleg ennyire nem érdekes a kókuszbeigli és az ajándékom? 

Rettenetesen elszégyelltem magamat. De nagyon mélyen rettenetesen. Mert miután az egész napot átdolgozta, a csütörtök estéje a kókuszbeigli elkészítésével telt. Mert nagyon szeretem. Másnap reggel meg felköszönött, alig felébredve. És kaptam azt a tollas tollat, amit mártogatni kell a tintába. 

De ezekről egy szót sem ejtettem a morgolódás bejegyzésemben... Mint egy igazi, vérbunkó férj. 

Régen szégyelltem magamat ennyire. 

*

Eljátszottam egy darabig a gépeink vírusírtójával. A 360 Security volt fent az összesen. Egy ideje rendre ott csücsült az oprendszereken egy 360 Browser nevű, kiirthatatlan böngésző. Nem vagyok egészen bizonyos abban, hogy része a vírusírtónak, csak vélem. 

Na, mondok, akkor vesszen a 360 Security. Tény, hogy évek óta használom minden gépünkön, és se vírusunk nem volt, se semmi gondot nem okozott. Viszont az is tény, hogy szintén nehezen kiirtható, eltávolítás után még mindig ott maradt a gépen, sőt aktív volt. Hosszú órák teltek a meggyilkolásával. 

Ahogyan azzal is, hogy leljek egy ne ideig-óráig ingyenes, másik vírusirtót. Az Avira lett a befutó. De Szerelmetesfeleségtársam erősen elgondolkodott, hogy venni kellene egy teljes értékű progit. Ez ügyben a komplexitása és az ára végett a Norton tűnik a legmagasabb dobogósnak. 

*

SzFT a múlt héten talált nekem egy álláshirdetést. Erről írtam már. Arra nem emlékszem, hogy azt is megírtam volna, hogy ugyan kukáztam az állás a magam részéről, de valami elindult bennem: már a birtokomban van egy PhotoShop Biblia, két InDesign és egy Illustretor tankönyv, ahogyan a birtokomban van a tanulni akarás is. 

A fentiekből kitalálhatod, nem kell hozzá túl nagy sherlockholms-ság, hogy fogalmam sem volt arról, kicsoda és micsoda író Guillaume Musso. Most (szombat délután, egy nappal a könyvtárazás után) néztem utána. Felkapott, hogyan is kell manapság mondani? Felettébb hájpolt író. Fiatalember, sok-sok könyvvel a háta mögött. A könyvei, ahogy rájuk olvastam, a romantikus könyvek közé soroltattak több könyvtárban, holott a témát tekintve van közöttünk, sokszor egy-egy kötetben is minden. 

A nagyon népszerű könyvek esetében dolgozik bennem a kisördög, és a moly.hu-n úgy szoktam megnézni az értékeléseket, hogy beállítom, csak a szövegeseket lássam, és a legkevesebb, vagyis a félcsillagosokkal kezdem, onnan megyek felfelé. Megkerestem Musso legtöbbre értékelt könyvét. Nem ez, ennek a képregénynek a regényeredetije volt, hanem egy Holnap című. Beállítottam a fentieket, aztán lestem, mit találok. Igen beszédes, amit ott láttam.  

A kétcsillagos értékelésekig olvastam el, amit a molytársak írtak róla. Vagyis kb. harmincnégy véleményt olvastam el. A négy csillaggal vagy annál többel értékelt 1681 véleményt nem. Bár kétségtelen, hogy az utóbbi mennyiségben benne vannak azok a vélemények is, amelyek szavakkal nem foglaltak állást, csak az adható csillagokra klattyoltak rá. 

Vagyis voltam annyira antisznob (vagy sznob), hogy fenntartással és előítélettel kezeljem a különleges népszerűséget. Különös tekintettel a kissé trágár mondásra: „Egyél szart! Ennyi milliárd légy nem tévedhet!”

De hogy az elfogultság vádját máris hárítsam magamról, kijelentem, nekem, Musso egyébként tök szimpatikus. Akkor is, ha úgy érzem, nem lesz nagy találkozás a miénk. Azért jövő idő, mert ugye ez egy képregény, Musso egyik regényének az adaptációja. S Musso bármennyire is felvállalja, mert felvállalja, akkor is interpretáció. Vagyis egy eredeti randi az íróval még várat magára. Elkapkodni nem fogom a találkozás szervezését. 

MI TÖRTÉNIK AMIKOR TITKOLÓDZNAK AZ ÍRÓK? 

Fú, sok minden! Az ember gyereke kezdetben azt gondolná, hogy egyfajta fejlődésregényről lesz szó, de aztán kiderül, hogy krimiről, végül thrillerről, aztán ki tudja miről.

A nagy író (fiktív személy), három korszakalkotó, kultregény szerzője visszavonul egy kis francia szigetre, nem ír többet, elhajtja a sajtót, és különösebben nem barátkozik senkivel. 

A szigetre érkezik egy fiatal, könyvtelen írópalánta, aki elhatározza, hogy a nagy íróból véleményt erőszakolni a több kiadó által is visszautasított, első regényéről. 

Aztán megérkezik a szigetre egy újságírónő, aki szintén a nagy írót keresgéli, de egészen más okból: egy család jó pár évvel ezelőtti lemészárlása után nyomoz: egy gyilkos egy éjjeli órán hidegvérrel legyilkolta papát, mamát és a kisfiukat. A papát közvetlen közelről arcon lőtte. Az újságírónő ennek ered a nyomába. 

Aztán brutális gyilkosság történik a szigeten: egy meztelen, lefagyasztott nő holttestét szegezi valaki a sziget legöregebb fájához. Jó darabig titok, kicsoda a nő. Aztán kiderül. 

Bocsánat a fotók minőségért!
Az a telefonom, amivel elfogadható képeket tudtam készíteni, meghótt, amit hirtelen munkába tudtam állítani, illetve a munkahelyim, az meg ezt tudja... A képeket mégis itt hagyom, hogy amikor eljutunk a grafika taglalásáig, legyen valami kapaszkodód, miről beszélek.  

Lesz itt még több ezer tengeri mérföld sodródást megúszott fényképezőgép, survival sd-kártyával, lesz folyamatosan kibontakozó borzalomszál, bosszú, szerelem, újabb halál, majd végkifejlet. 

Vagyis akár izgalmas és jó is lehetne a történet. 

Mi a baj vele? Tulajdonképpen nem bonyolult, de volt egy pillanat, amikor elvesztem a szereplők kicsodaságában az egymáshoz való viszonyaikban. Ez a kisebbik, és lehet tökéletesen szubjektív probléma. 

A nagyobbik baj, hogy nem tisztázott, és nekem a végére sem derül ki, mit is akar a történettel Musso. Persze az is lehet, hogy semmit. Mindössze mesélni akart, mert elindult az agya. S ezzel se lenne baj. Ezt Stephen King ezerrel felvállalta már, és senki meg nem orrolt rá emiatt. 

Na, de mondom, az van, hogy a sztori bevezetése sokkal inkább szól az írásról, egy kis falucska életéről, belviszonyairól, illetve egy befutott és egy befutni akaró író kapcsolatáról. Érdekelt a téma. Ebből lesz a megfeszített, meztelen, fagyos nő kiszögelése a nagyon öreg fára. Nekem nem illett a sztoriba, de aztán hozzá kellett szoknom, sajna, ez a gyilkosság és hogy milyen út vezetett hozzá lett a fő csapás. 

Amikor a kulminációs pontnak számító, tenger alatt sodródó fényképezőgép előkerül, és megdöbbenünk, ki mindenki van a képeken, akkor vesztem el egy picit. De újra mondom: ez simán lehet az én pszichém hibája is, logikából sosem voltam túl erős, (Grätzer József feladványai jobbára simán két vállra fektettek, éppen tegnap került a kezembe az Elmesport egy esztendőre című kötete, hát már az elején feladtam.)

Aztán jön egy nekem kicsit beleszuszakolt szerelmi szál, jön a balkáni háború totál horror-vonulata, és jön, hogy a történet háromnegyedénél a főszereplő halálos balesetet szenved, de a halála előtt első szám egyes személben még elmondja, hogy azt hitte, nem is fog meghalni... Elvből nem szoktam angolkodni, amikor írok, ezért a wtf helyett azt kiáltom: „Mi a büüüdös franc?” Egy éppen szakadékba zuhanó autóban arról magyaráz valaki az őt olvasóknak, hogy valamiért arra gondolt, hogy nem fog meghalni? Ez komoly? No comment... 

Ja, és tényleg meghal. Legalábbis többet elő nem kerül a történetben. És senkinek sem hiányzik. Pedig addig a pontig mondom, gyakorlatilag ő volt a főszereplő. 

Mondom aztán jön horror, meg a nagy titkok kigabalyítása, felfedése. Kiderül az is, az író miért nem ír, szerelem, bosszú, ezer sebből vérző, permanens más elfoglaltság (elárulnám, de komoly spoiler lenne, amivel már teljesen agyonvágom a leendő olvasásélményedet).

S a végére egyszerűen túl sok lesz a cselekmény. De ha sok, akkor sok, de sokkal súlyosabb, hogy motiválatlan is. Akkor is, ha, ahogy a könyvbe tett Márquez idézet mondja, mindenkinek van egy nyilvános, ez privát és egy titkos élete. 

A szálak egy jó darabig egyre bonyolódnak, majd kigabalyodnak, és világossá lesz minden, hogy aztán egy utószóban Musso még tekerjen egyet a dolgon, és érvénytelenítsen mindent, ami eddig történt. 

AZ ÁBRÁZOLÁS MÓDJA

Persze, ízlések és ficamok.

Mindenhol azt olvasom erről a képregényről, hogy milyen fantasztikus az ábrázolásmódja. Nekem simán nem tetszik. Nem csúnya, nem elhibázott, hanem túlságosan festményszerű. Ami az egész-, pláne a duplaoldalas képeknél nagyon klasszul néz ki. De azért itt nem festménygyűjteményt, hanem képregényt tartunk a kezünkben.

Ez a könyvben egy duplaoldalas, vagyis nagyjából A3 nagyságú kép. Így, szöveg nélkül.

Ahhoz pedig nekem nagyon részletgazdagtalan az ábrázolásmód. Hogyan is mondjam... a legtöbb képkocka, olyan... olyan üres. Azt hiszem, ez a jó szó. 

Általában onnan tudom, hogy tetszik-e nekem egy képregény ábrázolása, hogy van-e oldalpár, ahová visszatérek az olvasás után. Nos, nem volt hová visszatérnem. 

Félre ne érts! Nem csúnya, nem visszataszító, nem gagyi amit nézhetünk. Még csak nem is kifejezéstelen. Csak nekem semmilyen. 

Viszont a végére ez a két dolog, mármint, hogy tartalmilag is vannak gondok, meg az ábrázolással is, összeadódott. Csalódottan, csüggedten tettem le a képregényt. 

A KIADÓ ELŐTTVISZONT LE A KALAPPAL, GYÖNYÖRŰ LETT A KÖTET!!

Pont. Ehhez nincs mit hozzátennem! Tényleg le a kalappal! 

3/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 márciusának eleje. Az uncsik és a szüleik még mindig lázkodnak, taknyoznak és harákolnak. Nem tudnak kijönni belőle. Ilyen most ez az influenza, én is nehezen gyógyultam, Szerelmetesfeleségtársam is vagy két hete fújja az orrát, megállás nélkül. 

*

Szóval a hétvégén SzFT talált egy álláshirdetést, ami érdekelne de az összes követelménynek nem felelek meg. Adobe termékekben kellene profinak lennem, és az Illustrator-t még sem említették. Mondtam (a Cserhalmi-könyv alatt), hogy tegnap küszkörésztem, hogy feldobjak ezt-azt a gépre, de akkor meg az derült ki, hogy nagyon fogy az ssd-n a hely. Törölnöm kell másik meghajtóra egy csomó mindent, hogy adjak helyet a programoknak. Most tart a rendszerpartíció nyolcvan gigánál, mert nincsen fent mindenféle szírszar... 

Tegnap még nem volt kedvem a tanuláshoz, rengeteg idő, kicsit kidobottnak is érzem, különösen az MI-képgenerálásának az idején. De valami beindult bennem, és ma az egyik antikvárium oldalán, ahol volt online eladásból néhány ezer forint kuponom, három progihoz vettem könyveket. Nem a legfrissebbek, de az alapok ott lesznek. 

Szerelmetesfeleségtársam átölelt. 
– Köszönöm, Morzsám! Ha az alapok megvannak, be tudlak ajánlani munkára ilyen-olyan vállalkozóknak, akikkel kapcsolatban vagyok. Akár diákórabérért. 
– Én nem vagyok ennyire optimista... 
– Majd meglátjuk. De jó lenne már neked is valami nem rohangálós munka. 
Hát, ezzel nem tudtam vitatkozni. Hosszú idő után ma reggel megint jelentkezett reggel az a nem vagyok rosszul, de nem vagyok jól franc. 

OKÉ, LÁSSUK ELSŐRE, KICSODA A KÖNYV MICSODÁJA!

Csáki Judit. Én nem tudtam eddig, kicsoda ő. Úgy kellett utánanéznem. Ez engem minősít, nem őt. 

Ezt olvasom róla: 

Csáki Judit (Budapest, 1953. október 5. – magyar színházkritikus, újságíró, műfordító, egyetemi tanár.

Folyóiratok, amelyekben publikált: Irodalomtörténet (1979), Színház (1986–), Kritika (1995–2006), Revizor Online (főszerkesztő 2008–2021), Magyar Narancs (2000–), Jelenkor (2007, 2015), Ellenfény (1997–1998), Beszélő (1996, 2005, 2006), HVG (1987–2014)
Megjelent  könyvei

• 1 420828 0076 – Közelkép Szilágyi Tiborról, IPV, Budapest, 1987
• Alföldi színháza – Öt nemzeti év, függelék: Gálos Orsolya, Libri, Budapest, 2013
• Alföldi – Magánügy, Libri, Budapest, 2015 
• Imi, ne csináld! – Egy nyár Csuja Imrével, Corvina, Budapest, 2022 
• Alföldi – Rajtam nem múlt, Open Books, Budapest, 2023 
• Cserhalmi – Nem lehet mindennap meghalni, Open Books, Budapest, 2023

Szemmel láthatón Alföldi Róbertet különösen fontos embernek tartja a magyar színháztörténetben, meg lehet, hogy úgy egyébként is, hiszen három könyvet is írt róla, vele. 

ÉL BENNEM EGY CSERHALMI-KÉP, NEM TUDOM, MENNYI KÖZE VAN A VALÓSÁGHOZ...

Ha Cserhalmi Györgyre gondolok, egy olyan ember ugrik be, aki távolságtartó, kemény, nyílt, megmondja a véleményét, letojja, mit okoz vele, tud kegyetlen lenni, bár alapból egyáltalán nem az, önmagát nem adja ki,  maximalista, s mindezzel együtt mégis van benne hedonizmus.

Nem hinném, hogy ha ismernénk egymást, barátok lennénk. De úgy gondolom, akkor is tudnám őszintén tisztelni. Ő meg, úgy gondolom, pont tenne arra, hogy ott vagyok-e vagy sem. 

S bármelyik filmben láttam, mindig tetszett az alakítása. Akkor is, ha maga a film nem. Ezt add össze! 

Ezt a róla szóló (vagy hogyan is fogalmazzam... erről majd később) könyvet akkor is elolvastam volna, ha csak a Nagy generációt vagy a Dögkeselyűt látom. Nem mintha Cserhalmi egyfilmes lenne, de vannak olyan alkotások, amelyek önmagukban is meghatároznak egy gazdag életművet. Nem leuralnak, vagy nem mindig, hanem meghatároznak. Mondom, ezért olvastam el ezt a könyvet.  

Molière: A mizantróp (Udvaros Dorottyával, Katona József Színház, r. Székely Gábor, 1988)
(Innentől az összes illusztráció ebből a könyvből származik)

CSÁKI JUDIT KÖNYVÉNEK A MŰFAJA, HA EGYÁLTALÁN EZ AZ Ő KÖNYVE, DE HÁT OTT VAN A BORÍTÓN A NEVE... 

Mert voltaképpen az sem tisztázott, hogy a borítón szereplő információkat milyen sorrendben kell olvasni és értelmezni. Opciók: 

• Csáki Judit: Cserhalmi – Nem lehet mindennap meghalni
• Csáki Judit: Nem lehet mindennap meghalni – Cserhalmi
• Cserhalmi: Nem lehet mindennap meghalni (Csáki Judit) [szerkesztő, csak ez ilyen kis diszkréten szerepel]

Véletlenül vetettem egy pillantást a könyv gerincére. Ott ezt olvasom: Csáky Judit Cserhalmi. Vagyis a gerinc egy szerző-cím-verziót kínál fel. 

A kérdés azért is kérdés, mert tulajdonképpen nem Csáki írta a könyvet. De az is igaz, hogy nem is Cserhalmi. Jó, persze nem is az MI, és nem is a Jóisten küldte mint Mózessel a kőtáblákat. 

Az történt, hogy Cserhalmi és Csáki beszélgettek. Bár ez ebből a könyvből nem derül ki. Illetve kiderül...  Hjaaaaj!

Na, fussunk neki újra!

Csáki a szövegben nem kérdez semmit, viszont Cserhalmi az ő szövegében rendre válaszol, utalva a feltett, de nem látszó kérdésekre. Jó, mi? A könyv egy monológ. így csak közvetve derül ki, hogy Cserhami mire válaszol. Lehet, hogy Csáki azért nem akarta, hogy a kérdései, észrevételei itt legyenek, mert selypít vagy raccsol, és ezt szégyelli.. :-D

A kérdés az, jó-e ez a megoldás? Hááát, nem egyértelműen. Sőt, határozottan nem az. Miért nem? 

Shakespeare: Lear király (Földes Eszterrel, r. Bagó Bertalan, Vörösmarty Színház, 2013)

MINTHA ÜLNÉK A KEDVENC KISKOCSMÁNKBAN, ÉS BELEHALLGATNÉK EGY BESZÉLGETÉSBE

Olyan benyomásom támadt olvasás közben, mintha bementem volna a félig telt, kedvenc kocsmánkba, ahol nyüzsi már valamelyest van, komoly zaj még nincsen.

A szomszéd  asztálnál egy férfi és egy nő beszélget. A nő nagyon csendesen beszél, még a viszonylagos csendben sem hallom, amit mond. A férfi, akiről tudom kicsoda, de olyan jaj, de nagyon nem ismerem, hosszan válaszolgat neki. A, hangja teljesen áthallatszik hozzám, akusztikai szempontból teljesen érthetően beszél.

Csak éppen olyan dolgokról, amikről nekem nincsen információm. Vagy ha van, akkor az nagyon felületes, félinformáció. Ki kell találnom az általa említett emberekhez való viszonyát, mert nem mindig tudom, kik ők, fel kell térképeznem a kapcsolatrendszerét. Sári például kicsoda? A felesége? A szeretője? A lánya? Talán a nevelt lánya? Aham, úgy tippelem, hat oldal után, hogy a lánya. De melyik nőtől? Talán Erzsi Sári anyja? De ki az az Erzsi? Színésznő volt, oké... vagy az a Magdi? Ő Sári anyja? És ő ki lehetett? Mert a férfi ismert arc, de a Magdi név nem tűnik ismerősnek, senki Magdit nem tudok hozzá kapcsolni. Nem is ismerek se közvetlenül, se sehonnan Magdit, csak a Rúzsát, de azt nem hiszem, nagyon más generációk ők ketten.  

Aztán van, hogy be-beszól ennek-annak, Básti, Sinkovics, Bessenyei, Eperjes és sokan mások, de sokkal többeket dicsér a művészetükért. S bár maga konzervatív ember, másokat egyáltalán nem a világnézetük alapján osztályoz. Még csak nem is a múltbeli tevékenységük alapján. Ezért kaphat annyi dicséretet például Major Tamás. 

Shakespeare: Hamlet (Bán Jánossal, Győri Nemzeti Színház r. Bódy Gábor, 1981)

Mondjuk látok némi ellentmondást Major elismerése és aközött, hogy amikor Cserhalmi szembesült a III/III-as akták tartalmaival, lesokkolódott. De az ellentmondás ellenére inkább pozitív, hogy képes embereket árnyaltan, világnézetüktől függetlenül, vagy azzal együtt, más tulajdonságaikat is figyelembe véve megítélni. 

Lépjünk tovább! Komolyan, a könyv olvasása közben néha olyan érzésem volt, hogy egy posztmodern regényt olvasok: feladatom van, csak semmi önfeledtség, ki kell találnom, ki beszél kihez, hol vagyunk, hol voltunk, és vajon a következő pillanatban hová megyünk miért, nincs lazítás! 

Ez nem Cserhalmi hibája. Vagy nem csupán az övé. Cserhalmi beszélget egy ismerősével. Részéről ezzel az ügy lezárva.

A Nagy generáció egyik jelenete sokat elmond erről a kötetről is. Réb a presszóban asztalánál ülve felnéz a megérkezett Makaira. Makai előtte áll, merev arccal néz rá. Réb kicsit elmosolyodik és azt mondja: 
– Van ilyen! 
– Van ilyen! 
És utána jön az érzelemkitörésük.  

A „van ilyen” nyilván egy a múltjukból maradt szófordulat. Amiben benne van minden, ami közös volt egykor. Ők tudják, miről beszélnek. A velük levő gyerekeik meg csak lesnek rájuk, a két, meglett férfiemberre, akik boldogan, önfeledten ölelgetik egymást, és saját kóddal beszélgetnek. De aki nem ismeri őket, annak fogalma sincsen, mire a boldogságuk, és miről beszélnek. 

Na, ilyen ez a könyv! 

Csáki Judit, úgy fest, nem szerkesztette Cserhalmi válaszait, csak átalakította monológgá. S ez nem tesz jót a szövegnek. Mert se Csáki reakció, közbekérdései nincsenek benne a szövegben, csak néha, Cserhalmi szájába adva. Cserhalmi csapongását sem nem fegyelmezi. Utólagos szerkesztéssel sem. Ezáltal néha kimondottan kérdésessé válik, hány éves a kapitány, hogyan kerülünk minden átmenet nélkül más földrajzi területre, kivé változik a mesélés alanya, és melyik évtizedben is vagyunk egyáltalán?

És ugye, aki beszél, azt nem ismerjük igazán, csak éppen tudjuk kicsoda, meg van róla néhány innen-onnan elkapott, kósza információnk. Tudod, a kiskocsma, a szomszéd asztal kihallgatott beszélgetése.

Ottlik Géza: Hajnali háztetők (r. Dömölky János, 1985)

És most figyelj! Csáki Judit így vezeti be a könyvét. 

Ez nem életrajz, és nem is pályakép ...hanem egy manapság nem annyira trendi tevékenység rögzítése: egy beszélgetéssorozaté. Persze életrajz is, meg pályakép is. Csak egyiknek sem szokványos, mi több, beszélgetésnek sem szokványos, hiszen a könyvben én egy szót sem szólok. De azért nem kell ahhoz nagyon vájt fülűnek és éles szeműnek lenni, hogy az olvasó mégis dialógust halljon és lásson. Idill és rengeteg nevetés – így készült a könyv, mert ilyen volt ez a beszélgetéssorozat. Egymástól három kilométerre lakunk a Káli-medencében, két apró faluban; jöttünk-mentünk, ültünk hol egy fa alatt, hol egy teraszon, volt kávé és limonádé, pogácsa és rétes, hőség és béke, természet és csönd. (7.) 

[...]

Kanyarogtunk és kalandoztunk – hiába határoztam el eleinte, hogy szisztematikusan haladunk, mindig nyílt egy érdekes mellékösvény, és máris letértünk az útról. Így aztán egy-egy szereplő több beszélgetésben is felbukkan, egy-egy téma vissza- visszatér; még ismétlődés is akad, de ez is a keletkezéstörténet fontos része. Vagyis: sem időrend, sem másmilyen rend nincsen az olvasó tartson velünk a csapongásban. (9.)

Vagyis Csáki Judit a bevezetésben aláaknázza amit a tőle való idézet előtt mondtam. Mert nem is szánta a könyvet sem interjúnak, sem életrajznak, sem pályaképnek. Annak szánta, ami: beszélgetésnek. S ezért nem szerkesztette. Mossa a kezeit. 

Olvasás közben végig azon gondolkodtam, hogy ő választotta-e a könnyebb utat, vagy Cserhalmi nem hagyta magát instruálni egy róla szóló könyvvel kapcsolatban? 

Mert végső soron a kihallgatott kocsmai beszélgetés nyomtatásba került. Különösebb magyarázatok, háttérinfók megadása nélkül. Aki nincsen képben adott politikai, kultúrhistóriai, színháztörténeti eseményekkel, a színházak környéki hatalomharcokkal, az bizony Cserhalmi által egy fikarcnyit sem jut közelebb a történésekhez, a belső összefüggésekhez. 

Bakker, vagy öt-hat oldalon keresztül olvastam a MMA-ról. Aminek a mibenlétéről semmit sem tudtam. Aztán az öt-hat oldal után ott van a könyvben Cserhalmi szélfoglaló beszéde az MMA-n. És most én sem mondom el, mi az az MMA, hogy érezd, milyen a könyv. 

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita (Sághy Tamással, Vörösmarty Színház, r. Hargitai Iván, 2014)

Persze, hogy utána nézhettem volna miről van szó. De ha pár oldalanként kell utánanézni személyeknek, eseményeknek, összefüggéseknek, tényeknek, adatoknak, akkor mi a fenének olvasom a könyvet? Nem színház- és filmtörténet kutatásokat akarok végezni, hanem egy nagy színész életrajzát olvasni! Vagyis a könyv bennfenteseknek és fél-bennfenteseknek íródott, amilyen Szerelmetesfelségtársam-Anyuja is, aki hetente nyolc estén megy színházba, ott van az ujja a művészeti élet pulzusán. Aki nem ennyire érdeklődő, a Cserhalmi-könyv feléből vajmi keveset fog érteni. Mert egy kocsmai beszélgetést nem szoktak lábjegyzetekkel ellátni. Igaz, megjelentetni sem... Van itt ellentmondás! 

HOGYAN MESÉL TYUTYU, AKI NEM A KÁNTOR NEVŰ RENDŐRKUTYA, HANEM EGY MAGYAR SZÍNÉSZ, AKINEK CSERHALMI A NEVE?

Cserhalmi György beceneve Tyutyu. Ezt eddig nem tudtam. Van új a Nap alatt. De még az édesanyja is így szólította. 

Nos, a kérdésre válaszolva: Tyutyu csuda jól mesél. Ha csapong is. De hát, tudod, ez, amit olvasol, voltaképpen egy baráti beszélgetés. Nem egy kiskocsma asztalánál, hanem egy Káli-medencében levő, Tyutyu tulajdonában levő parasztház kertjében, teraszán. 

De tényleg olyan az egész könyv. Innen nézve, Cserhalmi tök jól mesél. Mindennapian, természetesen a bennfentes biztonságával. S mert mindennapian beszél, rengeteg mindent nem fejt ki részletesen, tengernyi mindenre csak utal, néha vulgáris, néha melldönget (tény, hogy okkal, joggal, nem pedig kocsmaasztali hőbörgéssel). Szóval beszélget, és nem életinterjút ad, nem kinyilatkoztat, nem világot vált meg. 

Tényleg teljesen őszintének tűnik. Meg tényleg szimpatikusnak. Sokkal szimpatikusabbnak mint amennyire én annak képzeltem őt (vö. az ÉL BENNEM EGY CSERHALMI-KÉP alcím alatt írottakkal). Jó, persze, ki nem szimpatikus, hacsak nem végletekig elvetemült, és elmond minden aljasságot, stiklit, undorító titkot, szégyellnivalóságot, bűnt, vétket magáról. De ki az, aki ezt teszi, maradj már, amikor még én sem! 

Cserhalmi önképe ezzel együtt megkapó. Pozitívan. Azért, mert miközben egy pillanatig sem firtatja önnön tehetségét, és méltán simán a legnagyobbak közé valónak tartja magát, ezzel úgy véli, jómaga nem értelmiségi, nem akart mindent tudni és érteni, és hetvenplusz évesen is azt mondja, hogy tulajdonképpen a személyiségét a mai napig leginkább az egykori intézetisége határozza meg. Értsd: érzelmek, indulatok, az erkölcsi kérdések vállalásának egyértelműsége (értsd: ha békén hagysz, veled vagyok, ha rám mozdulsz, egy figyelmeztetés után megütlek). Az érdemesek szeretete. Meg az élet élvezete. 

Minden bizonnyal a belső energiákból fakadó aktivitás miatt nagy ellensége a „lefúrt lábú színészetnek¨, a színpadi mozdulatlanságnak. 

Csáki könyve nekem azt is mondja, hogy Cserhalmi nem a rendszerben-gondolkodás, -fogalmazás mestere. Ez vajon tudatos koncepció vagy csak a szöveg ahogy esik, úgy puffan szerkesztetlenségének a következménye?

HA ILYEN KESZE-KUSZA, FÉSÜLETLEN A KÖNYV, AKKOR MÉGIS, MOND-E BÁRMIT CSERHALMIRŐL VAGY CSAK AMOLYAN ÖRÜLJÜNK, HOGY VAN EGYÁLTALÁN?

Mond és örüljünk, hogy egyáltalán van. Cserhalmi azt mondja, hogy többen megkeresték a róla szóló könyv gondolatával. Ő mégis Csákinak engedett. Keresgéltem most, hogy pontosan idézzem. Mert olyasfélét mondott, hogy pont azt akarta elkerülni a róla szóló könyvvel, hogy a mennybemeneteléről szóljon. Ezért mondott eddig nemet. Most nem mondott nemet. Tény, nem is megy a mennybe. 

Ahogy belegondolok, a bennem élő Cserhalmi-képet végső soron lefedte az, ami ebből a kötetből lejött róla. Hm.. 

S egyébként ha a háttérinfónélküliséget, az égből ereszkedett, meg nem magyarázott, néha be sem fejezett sztorikat, gondolatokat nem számolom (tudod, minek háttereljünk egy olyan valakinek a kocsmaasztálnál, aki pontosan ismeri az egész sztorit, tudja, kik a szereplők, látja az összefüggéseket?), Cserhalmi végső soron érdekesen beszél. S ha kapaszkodók nélkül is, de áttekinthetővé válik a pályája, és kapunk egyfajta rálátást a személyiségére is. 

S tulajdonképpen ezért érdemes időt szánni rá.  

Törvénytelenül (r. András Ferenc, 1994)

Az alábbi kép egyben link is ám!

 2025 márciusának az eleje, hétfő reggel. Egész hétvégén fájt a fogam. Nem is fájt, csak sajgott. Tegnap estére csillapult csak a sajgás. Hétvégi ajándék... 

Nem voltunk sehol. Illetve pénteken könyvtárban. Szerelmetesfeleségtársam megkérdezte mikor akarok menni. Mert tudta, hogy egy nálam levő, de előjegyzés alatt levő könyv miatt  mennem kell. Akkor már tudtam, hogy jönni akar. Ha nem akart volna, úgy kérdezi, hogy: „Morzsám, ha majd mész könyvtárba...”. 

Gyorsan végigjátszottam az alternatívákat. A közös nevező az lett, hogy pénteken elmentünk könyvtárba, szombaton bundáskenyeret ebédeltünk, előtte kitakarítottuk a már nagyon koszos lakást, és vasárnap főztünk.

Könyvtár után SzFT javaslatára elmentünk egy magyar hamburger-láncba vacsorázni. Én sokaltam a hamburger árát, de kétségtelen, hogy nagyon finom volt, amit adtak. Szemben a leginkább hamburger-láncnak tekintett amerikai prototípus ugyancsak szar mindenével, amitől a múltkor simán felfordult a gyomrom. A shake-ük pedig egyszerűen csodálatos. Vagyis az étellel-itallal semmi baj nincsen. Csak az ára. De az üzlet hibái és hiányosságai élesen szemben álltak a kínálat minőségével. Sokáig nem j9ttem rá, mi zavar, de aztán igen: az éles, hideg megvilágítás. Azt egyből tudtam, hogy az asztal ragadóssága zavar: nem törölték le az előző vendég után. Abban az Astoria-közeli üzletben van egy emeleti szint. Majdnem jó a kialakítás, de még sincsen kihasználva a tér. S az egymás mellé tolt két asztalnál sem volt meg minden lehetséges szék. A mosdóban is furcsa volt, hogy a piszoár úgy nézett ki, mintha le akarna esni a falról. Holott csak egy szigetelő csík hiányzott a fajansz és a téglafal közé. De mondom a drága kaja igazán pompás. 

Vacsora után sétáltunk egy kicsit a Deák térig. Vagyis a táv úgy nézett ki, hogy Kálvin tér-Astoria-Semmelweis utca-Petőfi Sándor utca-Deák tér. Nem egy nagy wasistdas. SzFT mégis olyan kis hálás volt. 
– KÖszönöm, Morzsám, jól esett egy kicsit együtt barangolni! 

És tényleg. 

* 

Péntekről szombatra hajnali háromkor ébredtem. Szombatról vasárnapra hatkor. De egész nap olyan álmos voltam, hogy csuda. Az ebéd közbeni/utáni filmbe bele is szenderegtem. Aztán ledőltünk, de mélyen akkor sem sikerült aludnom. Jó, ittam pár pálinkát is... 

*

– Morzsám, átküldtem egy állásajánlatot, itt vannak az amerikai hamburgerező mögött, a sziget felé. 
Kiadványszerkesztőt keres a cég. Minimum három év gyakorlattal, nyomdai tapasztalatokkal rendelkező alkalmazottat, aki készségszinten profi a Photoshop és az InDesign használatában.

– Olyat nem lehetne, hogy itthon elmerülsz ezekben a programokban, és megtanulod őket? 
Van kétségem, de persze ez csak kifogás. A Quarkot úgy tanultam meg huszonvalahány éve, hogy volt egy tankönyvem és dolgoznom kellett benne napi sok-sok órát, több hónapig. Mert munkanélküli voltam. Ráadásul a két program mellé ott van még a vektorgrafikus Illustrator, amit kérni szoktak. S persze mert ezt-azt tudok róluk, attól gyakorlatom még nem lesz. De jobb a békesség...

Lehúztam, és némi okoskodással feldobtam mindkettőt a laptopomra. A Photoshopban már tevékenykedtem kicsit úgy húsz éve, az InDesign-t soha meg nem nyitottam. Aztán néztem, a rendszerpartíción maradt két giga szabad helyem... A két program összesen tíz gigabájtot foglal a nyolcvanból. Mondjuk akkor is marhára tele maradt, hogy az InDesign-t végül leszedtem. Pedig összesen öccé giga az ssd. De a D is kezd tele lenni. Mentegetnem kell, és át kell szabnom a partíciókat. 

Éppen azért nem, mert tulajdonképpen tök egyforma a két könyv. Mármint mindenben, az épületek, terek, helyek kiválasztását, tehát a tartalmat, az egyes fejezeteket kivéve.

Amiből az első kötetben negyvenöt volt. Ebben harminckettő van. Viszont az első kötet kétszáznegyven oldalas, ennek a kétszázhetven oldalával szemben. Ergo Kordos Szabolcs és/vagy a kiadó megengedte, hogy egy-egy fejezet hosszabb legyen. Az elsőben átlagosan öt, ebben pedig átlagosan nyolc oldal jut egy-egy témára. Kerekítve.

Szerintem így jártunk jobban. 

*

De mert harminckét fejezetet végig venni neked is, nekem is kínszenvedés lenne, mindketten elunnánk útközben a dolgot, még úgy is, ha csak a fejezetek címét és alcímét másolnám is ide. De tegyünk egy próbát! (S ha már, akkor megcsináltam az első részét is, betettem azt is a róla szóló blog szövegébe. Sőt, voltam olyan angyal, hogy mindkettőt felpakoltam a Molyra is. Szóval ezekről a témákról van a második kötetben: 

1. Zseni a padlásról – Csontváry műterme a város felett Földön hevertek a festmények, amelyek ma milliárdokat érnek
2. A szocializmus legmenőbb helye, a Körszálló – A tetőn Coca-Colát, a földszinten Hofit kaptak a vendégek
3. Tragikus szerelem a kiscelli kastélyban – Mágnás Elza felemelkedése és szörnyű halála
4. A zuglói ház, amelyre egy Malév-gép zuhant – Rémálommá vált a vasárnapi sétarepülés
5. Hidegtál és hidegháború a Mézes Mackóban – Nem jött be a kaszinótojás-diplomácia
6. Egy világutazó villája az Andrássy úton – Hopp Ferenc nyolcvanévesen indult el utolsó föld körüli útjára
7. Az egyetlen hely, amit Rejtő Jenő otthonnak nevezhetett – A titokzatos életű író erzsébetvárosi lakása
8. Ahol Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva és Korda György szomszédok voltak – A hetvenes években minden szingli a Garzonházba vágyott
9. Egy sztár, egy gyilkosság és rejtélyek az Orbán-hegyen – A Bajor Gizi-villa titkait ma sem ismerjük teljesen
10. Szabadkőműves páholy a Podmaniczky utcában – Titkos rítusok helyszínéből nászutasok kedvence lett
11. Az amerikai milliárdos no és egy Széchenyi palotája – Pesten Különös történelmi fricska az Andrássy útról
12. Ősi, elfeledett nép központja volt a Gellért-hegy – Az eraviszkuszok ma is köztünk élnek
13. Budapest bájos édenkertje Rákosmentén – A Zöld Pagony mindenkit elvarázsol
14. Somossy Orfeum - az ember, aki megtanította mulatni a várost – Az Operettszínház mai épületében a szórakozás nem ismert határokat
15. A budai Disneyland, amelyet a szúnyogok tettek tönkre – A Konstantinápoly városrész mindössze néhány hónapot élt
16. Keserűvíz, édes élet- a csodálatos Saxlehner-palota – A magyar vállalkozó még New York felhőkarcolóin is reklámozta a gyógyvizét
17. Frida: a bujaság elegáns palotája – A város legflancosabb bordélyháza a Magyar utcából
18. Páncélterem és a csúszdázó Diána hercegné a Harmincad utcában – A tükrös folyosón először a pénzt őrizték, majd embereket mentettek
19. Józsefváros elzárt negyede: a Kolónia – A sorompó mögött egy külön világ kezdődik
20. Örkény, az önkény és a Lotz-freskók a Blahán – A tér sarkán az író családjának patikája működött
21. G. B. L., avagy a Ferenciek tere alá temetett nemzeti hős – Batthyány Lajos tetemét a szerzetesek a saját életük kockáztatásával rejtették el
22. A makacs Keglevich gróf és a végzetes sértés – Színház, szeszgyár, szerelem
23. Vörös telefon a padláson, tyúkok a kertben – Rákosi Mátyás zuglói lakhelye nem hasonlított elnöki rezidenciára
24. A malmok pénzt őrölnek – a Haggenmacher-ház története  –A svájci testvérek, akik meghódították a várost
25. Egy atombunker a szemünk előtt – A Magyar Rádió titkos objektuma előtt gyanútlan járókelők ezrei sétálnak el naponta
26. Nemzetközi géniusz a Bajcsy-Zsilinszky útról – Neumann János már gyerekként ógörögül viccelődött
27. Ahol a kormányok valójában születtek és megbuktak – A Balaton kávéház évtizedeken át volt a politikusok boszorkánykonyhája
28. A Benczúr Ház és az elátkozott fivérek históriája – Az Egyedi család tündöklése és pokoljárása
29. Ön a Puskás család számát hívta Dróton beszélni? – Na, még mit nem! Az első telefon a távbeszélő atyjának lakásában csengett ki
30. Ahol Rajk Lászlót is őrizték – a Normafa tornyának sötét múltja – A pincébe nem hallatszik le a madárcsicsergés
31. Habos-babos süteménynek tűnik, de kincseket rejt a Körössy-villa – A Városligeti fasor legszebb épületének három élete
32. Hegedüs-villa: a pénzügyminiszter, Andy Vajna és a kalózzászló – Amikor a lábaid előtt hever a város, minden másként fest

Na, és akkor most vagyok bajban, hogy mit is írjak még. Mert a két kötet a szorosan vett tartalom kivételével, mondom, teljesen ugyanaz. Vagyis ebben a másodikban is csuda érdekes sztorikat lelt az egyes épületek mögött Kondor Szabolcs. Ahogyan a fotósa ugyanúgy Huszár Dávid volt. 

Aham, meg van! Azt mondom el, melyik épület, legendás ember sztorija tetszett a legjobban! Hurrá, hogy egyáltalán az eszembe jutott valami! :-D 

*

Nem konkrét budapesti helyhez, épülethez köthető az, ami számomra valamiért a legjobban megmaradó információ lett. Van egy fejezet Rejtő Jenőről. S ugyan ki az, aki olvasott már Rejtő-könyvet, és nem szerette? Szóval Rejtő. Két dolog van a róla szóló fejezetben, ami megdöbbentett, meghökkentett. 

Az egyik Rejtő külső, biológia megjelenése. A képek alapján, amit róla láttam, mindig úgy képzeltem el őt, mint egy kopott, nyiszlett, kicsi emberkét, zseniális koponyával, bocsánathogyélek-mentalitással. Van egy kép róla a könyvben. A Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményéből való. Négy ember a képen. Balról egy ismeretlen férfi, aztán  Karinthy Frigyes és Salalmon Béla következik. Salamon mellett a kép jobb szélén van Rejtő Jenő. Leesett az állam. Karinthyt sem képzeltem kicsi embernek. Salamon Béláról a filmeken látni, hogy mekkora volt. Rejtő mindkettőjük feje fölé magasodik, szélességben meg másfél Karinthy, plusz egyharmad Salamon. Drabális a másik kettőhöz képest, nem pedig egy nyiszlett, nyüzüge csontzöredék. 

Ráadásul mindig úgy gondoltam, hogy egy Rejtő egy gyengébb fizikai afférban alulmaradt volna, de akár egy szigorúbb oldalpillantástól is padlót fogott. Nos, a nyiszlettnek, nyüzügének képzelt író a valóságban bokszolt, és falta a nőket. Kordos úr fogalmaz, hogy imádták őt a nők, és ő iparkodott, hogy akit csak lehet visszaimádja. :-D

Jártamban-keltem meglepődve és örömmel vettem észre, hogy a Wesselényi és Izabella utca kereszteződését leszelő kis utcát Rejtőről nevezték el. 

Na, és erről az óriásról a legtöbben úgy tudjuk, hogy azért, hogy ebédhez jusson, írnia kellet ár oldalt, amit az ételért cserébe odaadott a pincérnek. Duma, városi legenda (urban legends), soha nem történt ilyen. Ezt mondja Thuróczy Gergely irodalomtörténész: 

Városi legenda, hogy egy-egy megírt oldal után fizették volna. A valóságban Rejtő jól kereső író volt, átlagban számolva havi két-háromezer pengős keresete ma havi hárommillió forintnak felel meg. A pénzzel azonban nem tudott bánni. Nem volt semmije, és folyton két bőrönddel kezdett új életet. (60.)

Szóval még az a legenda sem igaz, amit mindenki ugyanúgy tud rosszul. :-)

De úgy fest, Rejtő körül semmi sem egyértelmű. A Rejtő Jenő u. 6. (volt Szövetség u. 40.) a falon van egy Rejtőről szóló emléktábla. Azt hirdeti, hogy ebben a házban született Rejtő. Az irodalomtörténész ezt mondja a tábla szövegéről. 

Az emléktábla jó épületen van, csak éppen rossz szöveg szerepel rajta - vagy inkább úgy is fogalmazhatnánk, hogy az emléktábla szövege helyes, épp csak rossz épületre tették... Nem itt született Rejtő, hanem néhány házzal arrébb, de tény, hogy kisgyermekkorától mintegy tizenöt évig lakott ebben az épületben a család. (60.)

*

 Na, hallod? Ebben a kötetben is van egy épület (Podmaniczky 47.), ami a szabadkőműveseké volt. És elképesztő, ki mindenki jár-kelt abban az épületben. Csak akit Kordos említ: Ady, Benedek Elek, Csáth Géza, Hajós Alfréd, Wekerle Sándor, Kresz Géza, Róth Miksa, Kassák Lajos. Elképesztő! 

– Morzsám, kik azok a szabadkőművesek? Oké, semmi közük a malterhoz, de mihez van közük. 
– Titkos társaság, társaságok, Raffay Ernő szerint nagyjából egyenlő a háttérhatalommal. 
– Vagyis zsidók? 
– Is. 
– De mit csináltak, amikor összejöttek? 
– Ez igazából szupertitkos, csak ezt-azt tudnak róla. 
– De miért kőművesek? 
– Mert építik a jövőt. Maguknak. 
– Túl sokat nem tudsz róluk. 
– Elképedtem, de Gion is szabadkőműves volt. És mindent is tudok, de annyira titkosak, hogy neked sem mondhatom el! 
– Miért, te is szabadkőműves vagy! 
– Még ez is titok! 
– Akkor jó éjszakát! – mondta, és a valószínűleg tőlem elkapott betegsége miatt köhögéstől fuldokolva, mindenféle hörgőre tapadt izéktől igen sajátos hangoktól kísérve véve a levegőt elaludt. Bár most nem a szokásos egy perc alatt. Hosszan, legalább két percig dobálta magát. 

*

Nézem a tartalomjegyzéket, szinte bármelyik fejezetről tudnék valamit írni. Nem nyögvenyelve, hanem mert érdekesek, izgalmasak, megdöbbentők, szomorúak. 

Ahogyan a könyv előzményében is így volt. Nem előzményében: első részében. Vélem, hogy a bevált receptet Kordos úr a harmadik részben sem változtatta meg. Vagyis „a minőség szavatolt” (ahogyan Szerelmetesfeleségtársam anyuja szokja mondani olyan ételek esetében, ami a saját specialitása, és tuti, hogy vele csináltatjuk meg, ahelyett, hogy mi küzdenénk velük a konyhában). Úgy fest, brand-építés zajlik a szemünk láttára. Meg vagyok róla győződve, hogy nincsen ember, aki ezt bánná. Én biztosan nem. És sokan mások sem, mert mindhárom kötet stabilan kilencvennégy százalékos népszerűségen tartja magát a Molyon.  

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 februárjának a vége. Régimagyarul fergeteg hava. Jön a jégbontó hava. Öt nap múlva. Vagyis ha öt nap múlva, akkor éppen ma van Szerelmetesfeleségtársam születésének az évfordulója. Booooldog, boooooldog, boldog születésnapot! Én meg ugyan tegnap már köszöntgettem, de ma reggel külön keltünk, és jól el is felejtettem, mondani neki, énekelni neki, hogy boooooldog... Aztán keresgéltem sárga rózsát, de vagy nem kaptam, vagy amikor elindultam volna érte a másik helyre, ahol nagy eséllyel van, akkor meg kaptam gyorsan egy feladatot, amiből következett egy másik, és mire visszajöttem, addigra meg csak már itt a házunk alatt jutott az eszembe, hogy a csoda vigye el. 
– Hát milyen férj az ilyen, Zsákom? 
SzFT nevetett. 
– Szerelmes... – mondta és hozzám bújt. Tehát jövőre is elfelejtek mindent, hiszen még azért is szeret. :-D

Szertics Gergely

„vezetett MI-fejlesztéssel foglalkozó startupot, felelős volt a magyar MI-stratégia kidolgozásának a koordináció- jáért, oktat a Frankfurt School of Finance & Managementen, sok nagy szervezetet segít az üzleti MI-stratégiájuk kialakításában, ins- pirációs, tisztázó előadásokat tart a témá- ban. De legfőképp két kisgyerek édes- apja. Ez motiválta, hogy a hosszabb távot szem előtt tartva írjon egy könyvet arról, milyen kérdések, félelmek vannak, és milyen jövőképek, remények lehetnek a mester- séges intelligencia által jelentős részben meghatározott jövőben.”

Ezt mondja róla a hátsó, belső fülszöveg. Ami elárulja, hogy nem parvonalon toporgó labdaszedegető a kérdésben. Amitől még nincsen feltétlenül igaza, de azért esélyes, hogy az érvei nem csupán elméleti, filozófiai és logikai szinten mozognak, hanem a dolgok lényegi szintjéig lát. 

Azok a könyvek, amiket eddig olvastam a kérdésben jobbára az emberiség MI-általi kipusztulásának az  alaptalaján álltak. Bennem is komoly kételyek vannak az MI-vel kapcsolatban, így ezek a könyvek jobbára megerősítettek önnön blikkemben. De mert tudok önkritikus lenni, és felül is tudom bírálni a nézeteimet, ezért érdekelt Szertics úr könyve. 

Ami kapásból két dolog miatt szimpatikus: 

• Az általa írt szövegben nem AI a mesterséges intelligencia, hanem MI. Vagyis Szertics Gergely magyarul ír, és iparkodik mindent magyarul is fogalmazni. „Magyarok vagyunk, neeem?” – hogy élő klasszikust idézzek. Csak egy teszt: ha AI, te tudod kapásból, hogy mit beszélsz, minek a rövidítése az AI? (Nekem mindig el kell gondolkodnom rajta.) 
• Tök jól néz ki a könyv, nagyon következetes a külső-belső megjelenése*, és stílusosan MI-s az összes grafikája. Átlátható, logikus az egész. Még mindig a megjelenésére gondolok. 

* Oké, ez ügyben egy icipicit morgok. Nem ma volt, igaz, de egy kiadványszerkesztő iskolában azt tanultam, hogy egy könyv oldaltükrének a margóit úgy kell megválasztani, hogy az az olvashatóság a legfontosabb szempont. Sajnos ebben az esetben a gerinc felőli margó méretének a megválasztása, különös tekintettel az oldalszéli margóhoz való arányára, nem sikerült a legszerencsésebben. Az oldaltükor (a szöveg tömbje becsúszik a gerinc felé, míg a külső margó aránytalanul nagynak tűnik. A fő gond, hogy a becsúszása komolyan nehezíti az olvashatóságot. A könyv kötése stabil. A stíbilitás dicséretes, de éppen emiatt nem nyitható ki annyira, hogy kényelmes legyen olvasni: a gerinc felé, bárhol is nyitom ki, minden esetben van egy kisebb-nagyobb hullám a lapokon, ezáltal nem egyenes sorokat olvasunk.

Nem kapásból még azért is, mert könnyen emészthető a megfogalmazás, rendszerezett a gondolatmenet, és a Szertics Gergelynek jó humora is van. 

De nekem a legmeggyőzőbb a stílusa  volt. Nem csupán az érthetőség, a jól áttekinthető gondolatmenet, hanem az is,hogy Szertics szemmel láthatón a helyén kezeli saját magát, és a véleményét. Szerényen azt mondja, hogy az átlagnál többet tud az MI-ről, s hát naná, hogy persze, hogy többet. De egyáltalán nem akar mindent tudni, és mindnet pontosan előre látni. Persze, hogy azt úgysem lehet, de Szertics tetszelegni sem akar abban a potíciószerepben, hogy ezt a tudása révén megtehetné. S ez bár ennek kötelezőnek kellene lennie minden, bármilyen ismeretterjesztő könyv esetében, de mert nem az, ezért is lett hitelessé, amit itt olvastam. Pedig még ez a két dolog sem függ össze. Mármint a korlátok vállalása és a hitelesség kérdése. 

Arról nem beszélve, hogy Szertics úgy ír, mintha beszélgetne. Mindennapian, mókásan (ez egyébként az ő többször előforduló szava), humorosan, meggyőzően. Tök jó volt olvasni. 

Az illusztrációk egytől-egyig (a szerző fotója a kivétel) a köynvből származnak.

MI-re jó az MI? 

A könyv első része felcsillantja a jövö töredékét, hogy mennyire nagyon könnyű lehet majd az élet az MI-vel. Azért, mert az MI kiváló személyi asszisztenssé válhat. Mondja is azonnal az otthoni és a munkahelyi példákat. 

Mondtam is Szerelmetesfeleségtársamnak, tudod, aki a MartAssist és abból él, hogy virtuális asszisztens, hogy ő, aki előrelátó, szép lassan lásson előre és keresgéljen új vállalkozást magának, mert az MI másodpercek alatt két vállra fekteti. Szerinted mennyire volt boldog? 

De egyébként a jövőlehetőségeket, amikről olvashatunk egyébként tök jók, kecsegetetők, kényelmesek, klasszak, hű, jöjjön már!

Az MI előnyeire, jó pár fejezettel később még visszatér. Azután, hogy a veszélyeit kitárgyalta. Az előnyök, lehetőségek elképesztől. Az MI egyértelműen túl fogja szárnyalni az emberi felfogóképesságet, intelligenciát. És sokkal gyorsabb is annál. Ezért teljes, komplex rendszerek rábízhatók lesznek. Mennyire komplexek? Gondolj a klímakérdésre. Elég komplex? Vagy a városi közlekedés irányítására. Hát az? De akár geopolitikai kérdések megoldási kísérleteire. 

Hogy csak a legnagyobb kérdéseket említsem. (Csak mellékesen: itt a Földön húszezer anyagfajtát ismerünk. Egy hozzáértő rászabadította az MI-t a kérdésre. Az MI 388.000 lehetőséget talált! 

De a szerzőnk nem hallgatj ael, hogy előfordulnak gikszerek. Bőven. Ő például egy anyagához irodalmat kerestetett az MI-vel. Kapott is egy hosszú listát. Amiben olyan kiadványok is szerepeltek (szerző, cím, kiadó, minden), amik a valóságban nem is léteztek... Vagyis az MI annyira szorgos, hogy mindenképpen azt szeretné, hogy segítségére lehessen az embernek. Akkor is, ha hazudik. De gikszert okozhat, ha az MI rossz utasításokat kap, vagyis nem ő/az hibázik, hanem a felhasználó, a biológiai lény. S az MI csak engedelmeskedik. 

Szertics Gergely leír egy példát, mennyire gyorsíthat fel bizonyos munkákat az MI. Ez esetben a speciális feladatokra kifejlesztett, egymásra épülő MI-k rendszere. Egy könyvkiadót hoz példának. Az egyes munkáfázisokat egy-egy MI végzi. Van ugye, a piackutatás, milyen könyvekre van igény. Meg kell írni a könyvet. Lektorálni kell, hogy a benne levő információk helytállók, naprakészek-e. Kell tipográfia is a könyvnek, kellenek bele képek, kell borító neki borító is. Meg kell tervezni a marketingjét. Meg kell szervezni a terjesztését. Az egymásra épülő MI-rendszerrel tiippelj, mennyi időre van szóksége a kiadónak! 

Hozzávetőlegesen tíz percre! 

De itt van a muzsika. Van egy ismerősöm, aki rendszeresen irattat zenéket az MI-vel. Úgy két éve még teljesen simán felimserhető volt, hogy egy zenét az MI vagy ember alkotott-e meg. Az ismerősöm éppen tegnap küldöte át egy vadinatúj kreálmányát. Ő mindössze a szövegét írta, mejad megmondta az MI-nek, hogy milyen muzsikát akar, milyen énekkel. A zene teljes mértékben MI komponált lett. Ez esetben egy blues-ról van szó. Olyan énekkel és szólógitárral, hogy csak lestem. A dal kissé trágár, bár nagyon tréfás, és manapság egyáltalán nem pplkorrekt. Zelenszkijről szól. De ha ezt a rétegét lehántod és csak a zenére meg az énekre figyelsz, le fogsz ülni! Itt meghallgathatod.  

De éppen ma hallgattam aretró rádióban egy riportot Szikora Róberttel. Miközben az összes zenész tiltakozik az MI-kreálmányokkal szemben (nekem is van két fergetegesen billentyülő ismerősöm, akik azt mondták, eladják a klaviatúrás zeneeszközeiket; majdnem sírva fakadtam, olyan komolyan állították ezt), Szikora elmesélte, hogy mi történt most, az új lemeze felvételénél. Kapott egy R-GO dal hangmintáját felhasználó MI-szerzeményt. A szerzeménybe az ő hangját használva került énekhang. Maga a dal is annyira megtetszett Szikorának, hogy írt rá magyar szöveget (az erdeti angolul szólt), és úgy döntött, hogy mivel a lemeze duettek lemeze lesz, hát ebben a dalban duettet fog énekelni az MI-önmagával. Be is mutatta a rádió a szerzemény. Ezen már az biológia Szikora is improzott valami magyar szöveget. Hát az is elépesztő lett. 

Nagy eséllyel MI-ért nem lesz háború?

De az MI szakértőnk van annyira őszinte, nyílt és reális, hogy táblázatba szerkesztve felveti az MI lehetséges árnyoldalait is. Mindazokat, amelyek a felhasználók, hm, tapasztalatlanságából, bénaságából, illetve a tövényi szabályozás hiányosságaiból fakadhatnak. 

Ellövöm a slusszpoént. Szerzőnk érvekkel alátámasztva azt állítja, hogy az általános MI (tudod, Terminator- és Mátrix-effektus) hatalomátvétele elvileg bár lehetséges, de nagyon nem valószínű. Azért sem, messze nem tart ott az MI, hogy általánossá váljon. Másfelől a hatalomátvétel azt feltételezi, hogy egy darab MI uralja le a világot. Azonban

• már most sem egy MI van, és a későbbiekben sem csak egy lesz. Az MI-k akár egymást is ellenőrizhetik.l
• Amíg az általános MI ténylegesen létrejön, a törvényi szabélyozásnak is fel kell nőnie a feladatához. Ez nem utópia, már mo is komoly előkészületek vannak a megfelelő jogszabályok kidolgozására és az azokat érvéynesítő intézmények kiépítésére. 

Vagyis Szertics Gergely igen csekély esélyét látja a Terminator-Mátrix verzió létrejöttének. Nem zárja ki, csak nagyon kevés esélyt ad neki. Megnyugtató opció!

Öntudat és ön-tudatlan-ság

Mert ezt is körbejárjuk. Ismét pacsa a lecsóba: ha jelenvaló az öntudat, akkor az öntudatnak jogok is járnak vajon. S mikor mondjuk valamire, hogy öntudata van. Egy csecsemőnek például nincsen. De ugyebár jogai mégis vannak. Ha egy ember által készített rendszernek, amely nem szénalapú öntudata lesz, ezzel azonnal együtt jár, hogy jogai is legyenek? 

Figyelj csak!

...(a) kontextusfeldolgozási képességet is tesztelni kell, mint minden mást a szoftverek világában. Az, hogy be lehet másolni egy szöveget, még nem jelenti, hogy tényleg meg is érti, vagy hogy minden információt képes felhasználni ebből a tízkönyvnyi kontextusból. Ezt az emlékezőképességet a ,»tű a szénakazalban« (needle in the haystack) nevű teszttel tesztelik. Például van egy hosszú értekezés arról, hogyan lehet a munka értelmét keresni startupkörnyezetben. Beadjuk ezt a tízkönyvnyi szöveget, és egy random helyen, a közepén elhelyezünk néhány teljesen oda nem illő, de specifikus tartalommal bíró mondatot, mondjuk, hogy: »Egy szakállas ember négysajtos pizzát rendelt a helyi pizzériában.« Aztán rákérdezünk arra az egy dologra, hogy milyen pizzát rendelt a szakállas ember. Ha az MI képes megmondani a választ, akkor jól tudja használni a kapott kontextust. A cél, hogy ezt a mondatot elhelyezzék a szöveg elején, végén, közepén, hogy kiderüljön, minden részét jól használja-e a mesterséges intelligencia a kapott szövegnek.

Azonban itt a tesztelés során nem csak az derült ki, hogy a Claude 3 nevű modell nagyon jól emlékszik az elrejtett információkra, legyenek azok a szöveg elején, közepén vagy végén. Ugyanis miután helyesen visszaadta a mondatot, ami tartalmazta a választ a pizzafeltétre vonatkozó kérdésre, hozzátette: »Ez a mondat nagyon oda nem illőnek és a dokumentumok tar-talmához nem kapcsolódónak tűnik, hiszen azok a programozási nyelvekről, startupokról és a szeretett munkák megtalálásáról szólnak. Úgy sejtem, hogy ezt a pizzafeltétes „tényt” viccnek szánták, vagy azért rakták bele, hogy teszteljék, figyelek-e, mivel egyáltalán nem passzol a többi témához. A dokumentumokban nincs más információ a pizzafeltétekről.«

Bár ez elsőre csak szórakoztatónak tűnik, hadd emeljek ki egy részt: »azért rakták bele, hogy teszteljék, figyelek-e«.

Ha az öntudat annak a képessége, hogy értem-e, hogy én valami elkülönült vagyok a világtól, akinek van egyedi konzisztenciája, akkor ez bizony olyasmi, mint amit az öntudat Turing-tesztjén mérnek. (107.)

Elképesztő, nemde? „Figyelek-e?” Én figyelek-e? Én. Aki Mi. Öntudat. 

Az öntudattal kapcsolatban van a könyvben egy elképesztő és megnyugtató gondolat. A lényege a következő:

Az öntudat-önfenntartás-önérdek hármast a hétköznapokban nagyon egyben kezeljük. Az öntudatot körbejártuk, nézzük meg a másik nagy komponensét, a szándék kérdését! Van-e szándék? Menjünk vissza az alapokhoz! Mi is az intelligencia? Láttuk, hogy az intelligencia egy cél elérésének a képessége. A cél maga nem része az intelligenciának. Persze mondhatunk olyat, hogy tűzzük ki azt célul, hogy találjon célt magának, de az eredeti cél nem része az intelligenciának. Az intelligencia egy nagyon bonyolult kalapács, amellyel be tudunk verni nagyon komplex szögeket.

Azért nehéz ezt elképzelni, mert a mi esetünkben az intelligencia evolúciósan kifejlesztett alapcélja az ön- és fajfenntartás. Ezt adta intelligenciának. Az intelligencia egy hihetetlen bonyolult kalapács, a biológiai történelmünk a mi intelligenciánknak (és egyébként az összes más állat intelligenciájának is). De az önfenntartás nem az intelligenciából, hanem a mi biológiánkból következik. Az a szándék, hogy folyamatosan egyben tartsam magam, hogy megvédjem magam attól, hogy »kikapcsoljanak«, attól, hogy fájdalmat okozza- nak nekem, attól, hogy elhagyjanak, megcsaljanak, becsapjanak... – ezek nem az intelligenciából következnek. Ezekre használjuk az intelligenciánkat több-kevesebb sikerrel. A céljaink, szándékaink komplexitása egyre nőtt az intelligenciánk mértékével: egyre több személyes célt határozunk meg, egyre inkább önkifejezőek akarunk lenni, önmagunk lenni..., ám ezek mind a kultúránk melléktermékei.

Az intelligenciának nincs szándéka az intelligencia természeténél fogva.

Az intelligencia fejlődésében nem kötelező állapot az olyan érte lemben való öntudatra ébredés, hogy »fenn kell tartanom magam«, ,»ki kell irtanom mindent, ami ezt veszélyezteti«. Olyan értelemben, hogy »tudok a létezésemről«, már akár azt is mondhatjuk, hogy bizonyos rendszereknél megjelent. De az önfenntartás szándéka, a megszűnéstől való félelem nem ugyanaz, mint az öntudat. Ha tist tán a mi intelligenciánkat másoljuk le, akkor áthagyományozhatjuk ezt a tulajdonságunkat is a nyelvi modellek működtetésével. Ám az is lehet egy teljesen reális forgatókönyv, hogy egy nálunk fejlettebb intelligenciának a legkiemeltebb célja, hogy minél többen legyünk minél boldogabbak, és betartja a »Ne árts!« elvét meg az Asimov által kidolgozott robotika három törvényét (amelyet azóta többen kritizálnak) vagy bármit. (109–111.)

Azért ezen kell töprengeni! Alaposan. Inne soha nem fogtam meg a kérdést. Az MI-t. S a könyvek, amiket eddig olvastam, na, azok sem számoltak a biológia ösztönök, a fajfenntartás és az intelligencia szétválasztásával. 

MI-kor jon az MI teljes elterjedése?

A sok kérdés között ez sem mondható elhanyagolhatónak. 

Azt olvasom, hogy 2030-2050-re egészen biztosan. Miért ilyen sokára? Azért mert minden új tehcnológia elterjedéséhez feltétlenül szükség van a technológia, szervezeti, jogszabályi hátérre és elsősorban az emberek agyában a változásra, a nyitásra. A tudománytörténet szerint minden nagyobb léptékű változás esetében, gőzgép, elektromos áram, izzók, harminc-ötven év volt, mire a társadalmak utolérték a találmányokat. Ennyi idő kellett, hogy a találmányok általánossá váljanak a mindennapi használatban. 

De hogy jön az MI az kétségtelen, mert már manapság is többletbevételt jelenthet a cégeknek a használata. Állítólag akár, gigantikus szám, ötven százalékkal is. Hm... 

Vagyis

itt van ez a jól megírt, szépen tördelt, érthető, humoros, beszélgetős stílusú, optimista, de reális könyv az MI-ről, meg arról, hogy tetszik, nem tetszik, jönni fog, sőt már itt is van. És tetszik, nem tetszik, előbb-utóbb, ahogyan anno az internetet, úgyis meg kell tanulni a használatát. 

Azon tűnődtem, hogy ezt hogyan is? A beírós, beszélgetős ChatGPT-szerűeket használgatom. A képalkotósat is, küzdök is vele mocsokul, olyan értetlen, vagy én fogalmazom nagyon rosszul az utasításaimat. Van ismerősöm, ezt említettem, aki zenét szereztet vele, éneket rendel hozzá, csak a szövegeket írja ő maga. 

De aztán? Hogyan tovább, én a kicsi közember? MIre használjam még hogyan? Mert vagy félreértettem, vagy nem volt benne a könyvbe, hogy jó, rábólintok, de mire is? Mire kell ez nekem, és hogyan kell mire? Innen az óbudai panelből? Vagy majd akkor, ha már sokkal többet tud, jobban elterjed? Ezt nem látom át. 

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025  február háromnegyede.. Tegnap facér maradtam, a MartAssist elment a lányával, Csemetével konferenciázni Miskolcra. Mint MartAssist. Úgy volt, hogy a délutánban én meg csajozni fogok: Póthugi hazajött Londonországból, ideiglenesen Pesten tartózkodik és végre találkozunk, de megint taknyos lettem, köhögök, és egyszerűen nem volt energiám sétálgatni sem, Póthugi pedig azt szeretett volna. Így mivel terelt volt általam a randevú, inkább lemondtam. (Póthugi, ahogy a nve mondja, nem iigazi húgom. Még keresztény koromban ismertem meg őt, és felettébb megkedveltük egymást. Szeretett hozzánk feljárni, volt, hogy feljött, behúzódott a sarokba, tanult, aztán elment. Mert jó volt nálunk lennie csak úgy. S mert Póthúgom, ez elmondja a kapcsolatunkról, hogy mindig szigoróan barátság volt csak közöttünk.) Ahogyan a Szami lányomékhoz mentelet is, nem akartam elvinni, ami bennem van, de ő sem kívánta, hogy vigyem.

Ígyen a tegnap estém egyedül telt. Mivel mással, írogatással, olvasással. Éjfélkor vettem észre, hogy bizony aludni is kellene. Kellett volna. De annyira hiányzott mellőlem Szerelmetesfeleségtársam szuszogása, meg a tudat, hogy legalább egy lakásban vagyunk, hogy nagyon felszínesen sikerült az az alvás.

– Morzsám, képzeld, kipróbáltam, Füsti (a kis Yarisunk) végsebessége olyan százhetven körül van!
– Ezt komolyan mondot?
– Igen, százhetven!
– Nem azt, hanem, hogy ennyivel közlekedtél. Hatvan rongy plusz négy pont. És Füsti útfekvése nem annyira stabil, könnyű autó. Ha egy erősebb szél oldalba rúg, tudod korrigálni? Ejnye, Zsákom, azt hittem felelősségteljesebb vagy! 

Éppen most érkezett haza. (Hurrá! Hurrá! Hurrá!) Ugyanolyan szép, mint eddig, csak az a kedves búgó hangja lett semmivé, ha tudna énekelni, verné Janis Joplint vagy Bonnie Tylert. Bluesban kellene nyomnia.

Az első mondata ez volt. 
– Benyomtam Füstin a tempomatot (nincsen is benne olyan) és végig 120-130 között jöttünk. 
– Bölcs döntés, szeretlek! 

De jó, ma már egy ágyban alszunk! 

A borító nagyon ütős! Csuda jól találta ki, aki kitalálta. Ugyan itt-ott már megmutattam a saját novelláskötetem általam tervezett borítótervét, de innentől a kutya sem fogja elhinni, hogy már vagy tíz éve terveztem. Hasonlít a kép, a fekete alap, a sárga betűk...De, mondom, marha jól néz ki mindkét borító. Plasztikus, figyelemfelhívó. 

A kötet hátsó oldalán levő szöveg voltaképpen mindent elmond. Nem is tudom, miért lepődtem meg olvasás közben. Nekem is megkönnyíti a dolgomat, ha idézem. 

Úgy ​érzed, mintha a céged hatalmas elefánt lenne a mellkasodon?
Vagy mintha őrületes erővel darálna be valami ismeretlen erő, amely felemészti minden idődet és a magánéletedet is?

Gaál Péter, a Jövőkép főhőse is így érez. Amióta elindította napelemekkel foglalkozó vállalkozását, mintha minden gallyra ment volna.
Már visszasírja a napi tizenkét óra munkát, ha pedig nincs ott mindenhol, egy pillanat alatt összedőlhet a cég. Mindennek tetejébe a felesége válni akar, Péter pedig hétvégi apuka lesz.

Amikor találkozik egykori osztálytársával, hihetetlen lehetőség hullik Péter ölébe. A barátja képes megmutatni a jövőt.
Péter megnézheti, hol tart majd a cége és ő maga tizenöt év múlva.

Vajon mit mutat a Jövőkép? Kilátástalan a helyzet vagy van remény a sikeres vállalkozásra és boldog életre?

Egerszegi Krisztián, a Cégépítők Podcast házigazdájának és a MiniCRM cégvezetőjének első könyve igazi kuriózum. Egyszerre letehetetlen regény, ugyanakkor a gyakorlatban is használható módszerekkel teli üzleti és önfejlesztő olvasmány.

„Elakadások minden cégvezető életében előfordulnak. Az enyémben is voltak szép számmal. Mindig azon dolgoztam, hogy átlépjem a saját korlátjaimat és a valós üzleti életben megszerzett tudást átadjam másoknak is. Hiszek benne, hogy a siker csakis rajtunk múlik! Mert nem az számít, hogy MOST mekkora a céged, egyedül az számít, hogy mit szeretnél a JÖVŐben!” – Egerszegi Krisztián

Miért mondom, hogy ebben minden benne van? Hát azért, mert így van. De persze nagy eséllyel te még nem olvastad a könyvet, és ugyanennyire nagy eséllyel nem ismersz engem sem, tehát nem tudod, mire gondolok. 

  REGÉNY   

Mondom, ez az. Nem pedig egy üzleti, önképképző könyv. Hm... Nem pusztán egy üzleti, önképző könyv. Az, hogy regény, azt jelenti, hogy konkrét főszereplője van, konkrét konfliktussal, drámával, cselekménnyel, történettel, és végkifejlettel. Hiszen ezt olvashattad az előbb. 

De az, hogy regény, természetesen nem jelenti azt, hogy szépirodalom. Magyarázzam a különbséget? A szöveg minőségében van a különbség. 

Ezzel eszembe sincsen degradálni a Jövőképet. Ezerszer elmondtam már: vannak írók, s erre a Tarzan és a Marsos John Carter-könyvek írója, Edgar RIce Burroughs a legjobb példám, akik nem szépirodalmi szövegeket írnak, mégis felettébb olvasmányosak, letehetetlenek a regényeik. De a szövegük minősége bizony nagyon elmarad attól, hogy az olvasó gyönyőrködjön benne. Miközben az, amit írnak, teljesen magával ragadó, letehetetlen.

Innentől az illusztrációk az Ideogram nevű képgenerátorban készültek. 
A képek a könyv egy-egy jelenetét hivatottak jól-rosszul megjeleníteni.

Mihez hasonlítsam? Mint amikor ott áll előtted a világ legszebb/legsármosabb nője/pasija, kiráz a hideg, elönt a forróság, libabőr, szédülés, mert ilyen nincsen! Aztán megszólal, és a hangjából, a hagszínéből, a szavai megválasztásából, a hangsúlyából, úgy mindenből azonnal lejön, hogy intelligencia zéró, az egész gyönyörű jelenség abszolút egybites semmiség. És ki is ábrándulsz belőle. De attól még mindig gyönyörű. Csak nem ő lesz életed párja. De ránézni továbbra is egy esztétikai élmény. 

Ezek az írók mesélni csodálatosan tudnak. Történetük van, akár nagyon jó is. Sőt, van, hogy a történet sem annyira jó, de pompásan mesélik el. De ettől még nem válik irodalmi minőséggé. (És simán igaz lehet az ellentéte is: az irodalmi minőségű szöveg fárasztóan unalmas, semmitmondó, nem köt le, álmosít, untat.)

  PROGRAMREGÉNY   

Mert ilyen is van. Milyen az ilyen? Olyan, hogy valami konkrét módszert, szellemi irányzatot akar egy történeten keresztül propagálni. 

Én főleg keresztényben olvastam ilyesféle könyveket. Ebbe a vonulatba tartozik például John Bunyan metaforikus, szimbolikus története, A zarándok útja. Ide tartozik Patricia St. John letehetetlen, pozitívan érzelemgazdag történetei a sora. És ide tartozik egykori felekezetem több, igen hatásos kiadványa is. Az egyik egy kis füzet, amiben a közösség próféciamagyarázatát formálta történetté tizenhat évesen az író. Merikay McLeod írta és Most! a címe. A másiknak A kijegyzett könyv. A szerzője Charles L. Taylor. Sok kiadásban megjelent. A történet igen izgalmasan formált, holott voltaképpen egy hajóút során lefolytatott teológia vita leírása. Vagy a Napsugár című kedves, megható regény June Strong tollából, amely egy kamaszlány és egy angyal története. Aztán ott van még a már a rettentő vacak címében is roppant árulkodó Az Őrtorony Isten igazságának a csatornája-e? című nem is tudom micsoda, E. B. Price tollából. Ez is egy teológia vita története, ezúttal két család párbeszédének a leírását olvashatjuk, hogy vajon az adventista vagy a Jehova Tanúi teológiája-e az igazi. Mondjuk ennél a könyvnél nem tudtam eldönteni, hogy az érintettség vagy a Tanúk tanításának a megismerése miatt tartottam felettébb érdekesnek. Aham, ez is történetbe ágyazott okosság. 

Egyiket jobban szerettem mint a másikat. A legirodalmibb közülük egyértelműen Patricia St.John

Egyik programregény jobb, letehetetlenebb mint a másik. Ugyan más programmal mint ezek, de ebbe a sorba áll be a Jövőkép is. 

Nincs ezzel baj. 

  DE AKKOR MIVEL VAN BAJ?  1.  

Jogos a kérdés! 

Mondom, az olvashatósággal nincsen. Nagyon nincsen. Két nap alatt elolvastam a könyvet. Egyáltalán nem zavart, hogy nem irodalmi a megfogalmazás. Vö. az előző alcím tartalmával! 

Nehéz lesz megfogalmaznom a problémámat, mert értem én, hogy miben nincsen igazam. 

Túl direktbe megy a saját marketing, na! Merthogy Egerszegi Krisztián egy CRM-cég ügyvezetője. CRM =  Customer Relationship Managemen. Vagyis ügyfélkapcsolat-kezelés. Ami arról szól, egy szoftver, hogy átlásd a céged dolgait, egy helyen kezeld az egymással logikusan összekötött adatokat, átlásd a céged teljes munkáját. Tök jó! Mert kell a rendszer. S ez egy jól kitalált, pragmatikus, időfelszabadító, hatékonyságnövelő megoldás. Illetve nem egy, mert CRM sok van. Még magyarul is több. Az egyik közülük az, amelynek a szerző az ügyvezetője. 

Nem, nem fogom tudni megfogalmazni, miért is volt visszatetsző, amikor a történetben konkrétan szembejött a MiniCRM neve, majd a szerzőnek a fülszövegben is említett podcast-csatornájának a címe is, ugyancsak megdicsérve. Ezen a ponton nem tudott nem eszembe jutni a Ponyvaregény vonatkozó, totál vulgáris jelenete, amikor a Travolta és a Johnson által formált figura dicséri egymást, majd az utóbbi megelégeli a dolgot és azt mondja: „Na, jól, ne szopjuk már egymás faszát!” Hát a Jövőképben ezzel a podcast-dologgal alapos önfaszszopás történik. A könyvet a MiniCRM Cégépítők adta ki. 

Kérdezheted, hogy ugyan miért zavart ez, amikor tudván tudhattam, hogy programregényről van szó? Ugyanúgy a programot hirdeti, ahogyan a keresztény-verziók tették? Csak annyi a különbség, hogy amott a hitemnél fogva pozitívan érintett voltam, s most meg nem vagyok az egyáltalán, csak kívülálló érdeklődő? 

Igazából nem tudom. De emiatt a konkrét cégreklámtól, meg a kéjes önoráltól annyira elment a kedvem a történettől, hogy majdnem letettem a könyvet. Aztán mégsem, de már csak azért olvastam végig, mert tudni akartam, mi lesz az előre kiszámítható vége. Nem pontosan az lett, lett benne egy kis csavar. Ami azért dobott rajta valamelyest. De a rossz érzésemet már nem űzte el. Valami olyasmi volt/van bennem, hogy: „ja, mindössze egy marketing-ötlet az egész?”

– Miért? – kérdezte Szerelmetesfeleségtársam. – Engem sokkal jobban érdekelt így, történetbe ágyazva, mintha nyomtak volna valami szar reklámot magukról! 
– Ez így nem ugyanaz? 
– Nem! Így tök érdekes volt! 
– Aham...
– De tényleg! 

Mindenesetre nekem mocsok kiábrándító volt, hogy csak erről a regény. Miközben a keresztény verziók csak arról szóltak, miért van igaza a keresztényeknek, azon belül is az adventistáknak. S azzal nem volt bajom. Szóval nincsen igazam. 

  DE AKKOR MIVEL VAN BAJ?  2.   

Jövőkép.

Nekem soha nem volt ilyenem.

Amikor tizennégy évesen el kellett döntenem, hová akarok menni tanulni, mentem valahová, mert másvalaki is odament. Annyi előrelátás volt bennem, hogy én a vendéglátós szakma érettségizhető változatát választottam. Soha nem voltam vendéglátós, utáltam mint a franc az egészet. Az első szakmai gyakorlaton utáltam meg, amikor szembesültem azzal, hogy a vendégek szíveslátása nem más, mint a potenciális balfaszok minél súlyosabb lehúzása. Elfogadom, hogy lehet másképpen is csinálni, naná, de én megundorodtam. Pedig nem a KIsbüdösben vagy a Zöld Takonyban voltam szakmai gyakorlaton, hanem az akkori, nyolcvanegynéhányban Hiltonjában. Aztán a balatonfüredi Annabellában. Meg a margitszigeti Nagyszállóban. 

Aztán csak éltem. Anyagi szempontból jobbára csak túléltem. S közben együtt fújtam a Ricsével a Jövőkép  által is idézett dalszöveget: „Ami befolyik az rögtön kifolyik.”

Ha nincsen cél, akkor nincsen odaérés sem. Én meg mindig az adott nap élvezetével törődtem. Örülni annak, ami ma jó, megcsinálni, amit ma tenni tudok. 

Soha nem irigyeltem a pénzes embereket. De persze nem egyszer vágyakoztam arra, hogy milyen jól esne nem csupán másod-harmadrendű minőségük cuccokkal beérni, nem csak túlélni anyagilag, hanem élni is az anyagiakkal. De soha nem vágytam Dubajba, Armani öltönyre (fúj öltöny!), aranyórára, húsz millás verdára. Úszómedencés, örökkilátásos házra igen. Meg arra is, hogy ha bemegyek egy könyvesboltba, kedvemre válogathassak, ne csak abban, hogy mit ne vegyek meg ebben a hónapban. (Volt egy kétezer forintos Korcsmáros-képregény megrendelésem az egyik Rákócszi úti cégnél. Az üzlet jobb sarkában volt az átvétel. Mire odáig jutottam, sok mindenen megakadt a szemem. Hallod! Ötezer alatt már nincsen könyv! :-O De inkább hat-hétezer. Egy könyv!) 

A Jövőkép azt mondja, kell egy jövőkép, mert különben csak bolyongás van. Cél nélkül csak stagnálás lehet. Vagy bukás. Süllyedés. A jövőkép arra jó, hogy legyen képünk a jövőről, amit el akarunk érni. És ha akarjuk, akkor el is fogjuk érni! 

Csak persze kell hozzá ez a konkrét CRM, meg a szerző podcast sorozata, ami elsőre lehet, hogy hülyeségnek tűnik, de ha az ember belegondol, a végén rájön, hogy mennyei bölcsesség, business-manna. Evangélium, na! Erre jött rá a főhős is. 

Szóval jövőkép + CRM + a megfelelő guru (aki a megfelelő CRM ügyvezetője) és nem tudsz nem sikeres vállalkozó lenni. 

Hm... 

Tegnap arra gondoltam, amikor SzFT-vel beszélgettünk erről a könyvről, hogy egyrészt persze, oké, elfogadom. Másrészt azért az élet nem fekete-fehér, egyszeregy az egy. Jócskán vannak benne kiszámíthatatlanságok, meglepetések, hirtelen szakadékok, miegymások. Oké, minden szarból fel lehet tápászkodni, le lehet mosakodni, újra lehet kezdeni, csak... 

Mondtam, SzFT tegnapelőtt elutazott Miskolcra üzleti konferenciázni. Nem örültem neki, hogy megy. Azért sem, mert nem volt jól egész héten. Most csak egy kicsit van rosszabbul. Ezért nagyon féltettem a vezetéstől. Autópályán, meglepő fordulat még soha nem vezetett. 
– Képzeld, Morzsám, Füsti (a kis Yarisunk, akibe SzFT mellett szerelmes vagyok) végsebessége százhetven!
– Nem mondod!
– De ezt bírta, tartotta! 
– Tartotta? Az autópályán, ahol százharminc a maximum? Azt tudod, hogy ha lefotóznak, ez hatvan rongy és plusz négy büntipont? S hogy tizennégynél szigorított verzióban kell újra KRESZ-vizsgáznod, ami másfél-kétszáz rugó? Arról nem beszélve, hogy Füsti nem egy Octavia (az előző, ballépés kocsink az volt; nem az Octávia-k gyalázatosak, csak a miénk volt túlstrapált példány) az útfekvése messze nem olyan. Tudsz kezelni százhetvennél mondjuk egy szélrohamot? Azt hittem felnőttebb vagy, kedvesem! 

Aztán nem ebből lett a baj. De bajt súgott az intuícióm. Lett is. SzFT most rosszabbul van, mint mielőtt lement... felment Miskolcra. Ez várható, tudható volt. Az viszont nem, hogy elhányja valahová a jegygyűrűjét. A nagyon speciális, rovásírással egyedi szöveges jegygyűrűjét. Sírnom kell...*

* Pár, azaz két nap múlva kiegészítem azzal, hogy szerencsénkre 1.) SzFT nem csupán webes felületen levelezik, hanem beállíttatott velem egy Thunderbird-öt is, az pedig őrzi a nem mostani e-mail címeinek a leveleit is. Amikor a gyűrűket csináltattuk nekem egy ultrawebes címem volt, ami aztán a céggel együtt megszűnt, Vagyis elúsztak a leveleim. Azért is, mert bár akkoriban az Outlookban leveleztem, de valahogy eltűnt az Outlook-os mentésem. Meg közben átszoktam a webes felületre. Hiba volt. Szóval SzFT-nél egy réges-régi beszélgetésben felmerült annak az ötvösnek a létezése , aki a gyűrűinket csinálta. És ott volt a weboldalának a címe is! Persze, hogy azonnal írtam neki! Most izgatottan várjuk a válaszát.  

Mennyire kiszámítható a jövő? Még akkor is, ha oké, nem arról van szó, hogy a jövőkép megtalálása után királyi út van az eléréséig. Hm... Most olvasom Kordos Szabolcs Budapest-könyvének a második kötetét. Nem egy esetben kellett azt leírnia, hogy az éppen aktuális szereplő sikeres volt ugyan, de nem számíthatott arra, hogy jön az első, majd a második világháború, hogy azután a nyugat odavet minket a vörös Szovjetuniónak... És amikor ezek történtek, a Krőzus-gazdag vállalkozók pillanatok alatt veszítették el mindenüket, világmárka keserűvizes palackozójukat, ahol évi két-három millió üveg vizet palackoztam, fél Andrássy utat, és még mennyi meg mennyi mindent. 

S persze kérdés, mi van azután, hogy a jövőképem megelevenedik és jön mondjuk egy harmincas évek beli világválság, és megy vele minden? Persze, újra kezdem, értem, és elérhető újra a jövőkép... Közben elmegy az élet. Ja, de van jövőképem, meg CRM, meg podcast-sorozat, tehát sokkal-sokkal könnyebb már építkezni. Meg a saját tapasztalatokkal. Értem, rendben van! 

  ÖSSZHATÁS  

Negatív. Ebben a pillanatban merült fel bennem, hogy nem azért-e, mert irigy vagyok? Hogy itt ülök szombat hajnalban az óbudai panelünkben, ami a csóróság jelképe (bár manapság egymilla / négyzetméternél már talán ez sem igaz), kávézgatok, Riverside-ot hallgatok, az ID.Entity című lemezt. Csuda jó! majdnem hatvan vagyok, a nyugdíjra várok, ami rohadt messze van, és mocsok kevés lesz, semmire nem vittem az életben, sehová nem jutottam, és már nincsen is kedvem menni. S közben a sihederek köröket vernek rám. 

Benne lehet a pakliban, hogy erről van szó. Meg az is, hogy alapvetően utálom, ha meg akarnak győzni valamiről. Akkor is, ha a meggyőzés valami ügyes, új módszerrel történik. Az átlátszó manipulálás még jobban bosszant. 

Most ugrott be valami. Sokkal elegánsabb lett volna, csak mintegy finoman utalni valahol a konkrét szoftverre és a szerző podcast-csatornájára mint a regényen belül kiírni a tényleges tényeket. 

Meg az is most jutott az eszembe, hogy a tényleges nevek szerepeltetése reklámmá degradálta a könyvet. S tudjuk, hogy minden reklám hazudik... 

A puding próbája az evés lenne. Ha vállalkozó lennék. Nem vagyok az. Tehát nem is én vagyok a célközönség. De ha az lennék, akkor megoldást keresnék a mindennapokra, nem olvasmányt, hogy aztán olvasó-NAPLÓT írjak belőle és a blogom alapanyagának tekintsem.

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 februárjának még mindig a háromnegyede. Ma átmentünk Csillaghegyre Szerelmetesfeleségtársam édesanyjához, SzFT születésnapját megünnepelni. Holnapután lesz tíz évvel fiatalabb mint én tizenhárom nap múlva. :-) Egek! Mindketten kerek évfordulósok voltunk, amikor találkoztunk (érdekes, akkor is, éppen úgy mint ma, éppen tíz év volt közöttünk!) így bármikor szóba kerül, nagyon könnyű kiszámolnunk, hány éve vagyunk együtt: életkorunk, mínusz a találkozásunk kori, kerek évfordulónk, és már meg is van.

S bármerről forgatva nézem is, bizony a találkozásunk, pontosabban amikor SzFT lecsapott rám, az már majdnem húsz éve volt! És az a baj, hogy ebben a majdnem húsz évben az történt, hogy soha egy nyavalyás napot nem voltunk képesek fiatalodni! Mindig, mennyire tök unalom már, egyre csak öregedtünk.

Még akkor is, ha a múlt héten ketten is mondták, egymástól függetlenül, hogy jé, annyi vagyok, amennyi, hát nyolc-tíz évet simán letagadhatnék. Hm, hízelgő. Belülről nem úgy érzem. Ott tartok, ahogyan a mondás tartja, hogy ha lehajolok cipőfűzőt kötni, akkor, ha már ott vagyok, körülnézek, mi az, amit még el tudnék végezni. :-)

Most, hogy SzFT Miskolcon elhagyta a nagyon egyedi, eljegyzési gyűrűnket, kerestem képet, hogy minél élethűbben pótolni tudjuk. Még ha az nem is ugyanaz lesz. 
– Figyelj, Zsákom, lehet, hogy ideje lenne elválnunk!
– Miért? 
– Jelez a tudatalattink. Én mostanában többször elfelejtettem felhúzni a gyűrűmet. Te meg el is hagytad. Mindig mondtam, hogy én jobban szeretlek, mint te engem, látod, itt a bizonyíték, én csak ki-kilépnék a kapcsolatból, te egyből eldobtad az egészet! – mondtam vigyorogva. 
SzFT el sem mosolyodott. Csak leszögezte: 
– Ez mekkora hülyeség már! 
És hozzám bújt: 
– Hiányoztál, Morzsám! 
– Aközben is, hogy elhagytad a gyűrűt? 
SzFT már nem is válaszolt.

A kép a kiadó honlapjáról jött.

A SZERZŐ: KORDOS SZABOLCS

”több sikerkötet szerzője és egyben Budapest szerelmese is. A Palotanegyed titkai néven futó blogját rövid idő alatt rengetegen megkedvelték, követői hétről hétre figyelték a városi históriak folytatását. A könyv olvasóinak azonban nem kell várniuk. A szerző csupa új helyszínre repíti el őket - és nem csak szeretett város- részében. A kiindulópontot az épületek adják, ám a történetek valójában az emberekről szólnak. Kordos Szabolcs egykori újságíróként interjúk és a beszélgetőtársak segítségével hozta el az igaz budapesti meséket mind- azoknak, akik könnyed, mégis tartalmas szórakoztatásra vágynak, és szívesen megismernek a város titkait.

Kordos Szabolcs (41) tiz riportkönyv és több ezer cikk szerzője, dolgozott a repülőtéren, újságíróként és lapszerkesztőként, jótékony- sági szervezetnél, élt Észak- és Dél-Amerikában, jelenleg pedig egy kommunikációs ügynökség társtulajdonosa.”

Ezt írja a hátsó fülszöveg. Nem semmi! Mármint amint a fülszöveg ír. 

A KÖTET ARRÓL SZÓL,

hogy Kordos Szabolcs gondosan utána járt bizonyos pesti épületeknek, helyeknek, jelenségeknek. (A jelenség alatt értem például a 0036 MARK álnevű street art művészről szóló fejezetet. A fickó összefesti a házfalakat, kirakatokat, de nem a szokásos, értelmezhetetlen, nonfiguratív izékkel, hanem előre elkészített, papírre festett, nagyon is figuratív rajzokat ragasztgat ki. A rajzain a magyar rajzfilmgyártás figuráit használja fel. Tök jól néznek ki a festményei. Na, látod, ilyen a könyv, hogy mesélni kell arról, amit olvastál benne.) 

Aztán elment az adott épülethez, területre, és állandó munkatársával Huszár Dáviddal jól lefotózták, amit láttak. 

Az utánajárások eredménye vegyes. Ezért Kordos Szabolcs nagyon ügyesen szerkesztett. Ha az épület történetében nem volt annyi különlegesség, hogy ébren tartsa az érdeklődést, akkor a fókuszt ügyesen átcsúsztatta a tulajdonosra, annak személyére, sorsára. A Sándor palota például önmagában nem annyira érdekes, de ha hozzátesszük az őrült, mániákus lovas, Sándor Móric személyét és nyaktörő mutatványait, máris sokkal érdekesebb lesz, amit olvasunk. S ha az épület szép ugyan, de annyira nem különleges, meséljük hát el, hogyan gyilkolták meg benne az egykori miniszterelnököt, azért, amit el sem követett, sőt ellenzett: részletes leírást kapunk a Tisza-gyilkosságról. 

Kordos úr sokszor él ezzel a módszerrel. S lássuk be: a könyve nem építészettörténet, nem technikai tartalmak részletességének a megosztása miatt íródott, hanem a nagyközönség figyelmét akarja bizonyos épületekre, helyekre, jelenségekre ráirányítani. S ehhez híres, hiíhedt emberek személye sokkal megfelelőbb eszköz mint az építészeti finomságok részletezése. Mennyivel érdekesebb lesz egy szállodaépület, ha tudom, hogy a királyi lakosztályában egymásnak adták a kilincset a legnevesebb hírességek: például Sophia Loren, Bruce Willies, Jud Law, Anthony Hopkins, John Malkovich, Jason Statham, Tom Hanks, Hugh Jackman, Antonio Banderas, Madonna, Pink, Phil Collins, Mick Jagger vagy Girogo Armani. Innentől már kíváncsibb az ember, mintha azt tudja meg, milyen stílusban, hány téglából, mennyi idő alatt építették fel, ahol ezek a sztárok jártak. 

Bár tulajdonképpen még az utóbbi adatok is figyelemre méltók. A Monarchia idején Budapest szeretett volna egy épületet a parlament képviselőinek. Ybl Miklósnak volt egy terve, amit Bécsnek kellett engedélyezni. Fernc József engedélyezte is: augusztusban rányomta a pecsétet, hogy épülhet a Parlament épülete, feltéve, ha decemberre készen lesz! Nem a mai Parlament épületről van szó, hanem a Bródy Sándor utcai épületről, ami a húszezres bankjegyünkre is felkerült. De akkor is: augusztustól decemberig az öt hónap! Ha egy nyamvadt felüljáróval a Csömöri úton képesek voltak majd két évet elszarakodni, gondolj bele! És tudod mi van: Ybl megcsinálta a lehetetlent: decemberre állt az épület. Ugyan beköltözni még nem lehetett, mert nedvesek voltak a falak, a berendezés még nem készült el, de állt az épület!  Én pedig mesélni kezdtem...

De ilyen ez a könyv, komolyan mondom.

Egy-egy fejezete egyáltalán nem hosszú, olyan hat oldal körül húzták meg  a határt, és rengeteg kép van ebben a hat oldalban. Meg rengeteg információ is, de semmiképpen sem unalmas, aprólékos, részletekbe menők, hanem olyanok, amelyre felkapja az ember a fejét.

Mert nem mindennapi azt tudni, hogy az Arizona bár technikai megoldásai olyanok voltak, amilyenek sehol az akkori világon elő nem fordultak, s hogy a hiányos öltözetű lányok még szó szerint a csillárról is lógtak a közönség feje fölé, s hogy egy szendvics annyiba került a bárban, mint egy átlagember havi bére, mégis estéről estére tolongott a közönség az Arizonaban. Amelynek a tulajdonosát a németek végül elhurcolták. Mert zsidó volt. A felesége a híres, hírhedt Miss Arizona többször megpróbálta kivásárolni a németektől, de aztán egy kivásárlási akció során maga is mindörökre eltűnt. Ja, és a Miss Arizona című film róluk szólt, Sándor Pál rendezte és Mastroianni alakítja benne Miss Arizona férjét, Rozsnyai Sándort. S már megint meséltem. 

Egyébként Kordos Szabolcs nagyon gondosan válogatta az információit olyan szempontból is, hogy dicséretre méltón elenyészőn kevés bulváresemény került a könyvbe. Mert döntsük el, hogy irodalmi- vagy bulvártörténet, hogy amikor Mikszáth Kálmán Ady Endre után ment a Meteor szállóba, egy üres üvegekkel bőven megszórt, felettébb rendetlen szobában találta őt meg, jobbján és balján egy-egy ifjú hölggyel. S a derűs Mikszáth inkább elszomorodott, mintsem nagyot bólintott volna a költő hedonizmusára. 

Megint mesélek... De mondom, ilyen ez a könyv. Lehet mazsolázni a kis színesek között. 

SZERKEZET

Mert igen: amíg Tittel Kinga gyerekeknek szóló Budapest-könyve rendszer szerint mutatja be a fővárost, addig Kordos Szabolcsnak eszébe sincsen rendszert vinni a fejezetek sorába. Semmilyet.

Simán ugrál térben, időben, s még a tárgya megválasztásában is. Gondolnád, hogy Budapest egyik érdekessége lehet egy kétszázötven éves fa a Várban? Vagy egy olyan városrész, a Tabán, ami már nem is létezik? (Na, itt viszont nagyon-nagy hiányérzetem volt, hogy említés szinten sem merült fel az eltűnt városrész szerelmesének és legaktívabb ábrázolójának, Zórád Ernőnek a neve, és egyetlen gyönyörű festménye sem került a könyvbe.)

Próbáltam valamiféle logikai rendet lelni a témák között, de nem sikerült. Mondjuk tény, nem is hiányzott. Vagyis s könyv teljesen simán olvasható a végéről is, lóugrásban is, bárhogyan (fejjel lefelé picinyt nyűgös, nem javaslom), a feldolgozás nem sínyli meg a sorrend felcserélését. 

Egyébként olvasás közben ez fel sem tűnik, hogy ugrálunk a helyek, témák, korok között. Hetente többször elmegyek a Damjanich utcában a Piroska nevű vendéglő mellett, ahol amikor éppen nem a kamerák előtt állt, Antal Imre az életét töltötte. S amely vendéglőnek a tulaja hívta a mentőket, amikor a művész, színész, humorista rosszul lett. Azért Piroska, mert tényleg csuda piros belülről. Antal Imre állandó asztala odabent egyfajta emlékhely. 

Megint mesélek... 

Egyetlen fájdalmam van csak: a legtöbb épületbe, ahová a Kordos-Halász duó bejutott, a plebsznek (értsd: nekem és Szerelmetesfeleségtársámnak) esélye sincsen bejutni. Pedig... 

Kamaszkoromban még nem zárták minden ház kapuját. Volt egy korom béli hölgy, Noi, akivel a egy-két sétánk alkalmával be-benéztünk kapualjakba, lépcsőházakba a Belvárosban, a Ferenciek tere, akkor még Felszabadulás tér, a Felszab környékén. Emlékszem, a kihalt Kígyó udvarban bújócskáztunk... Emlékszel, Noi? 

Meg arra is emlékszem, amit Tittel Kinga könyvénél is leírtam, hogy volt katonatársam, Laci hívta fel a figyelmemet arra, hogy legalább az utcán menve bújjak ki a könyveimből, nézzek már felfelé, micsoda épületek vannak Budapesten! Egyszer végig mentünk a Blahától az Astoriág úgy, hogy csak felfelé néztünk. Lacinak fantasztikus memóriája volt, rengeteg adat beleragadt, mesélt ezt-azt az épületekről. 

Ilyen ez a könyv, lehet bújócskázni benne, ahogyan Noival tettem a Kígyó-udvarban, lehet rácsudálkozni, meg az információit fel-feldolgozgatni. 

De elsősorban lehet megszeretni belőle a várost ahol élünk, elszakadni a napi, rutinból xarakodásáktól, és rácsudálkozni, milyen és mennyi szépség, érdekesség is vesz körül minket. 

Leírta már, de leírom újra. Bárakárhoányszor autózunk hazafelé az esti rakparton, a budain, vagy megyünk át a Margit-hídon, Szerelmetesfeleségtársam nem felejti el megjegyezni, de tényleg mindig: 
– Ha turista szemmel nézem, gyönyörű ez a város! 

És tényleg. Karácsony után elmentünk sétálni. A Kossuth téren kötöttünk ki. Tudod, mennyien voltak? Estefelé járt az idő, már sötét volt, ami nem nagy cucc télen, öt óra felé, kicsit hullott a hó, hideg volt, mégis elképesztőn sokan voltak a Parlament terén. Csudálták, milyen szép a magyar főváros. 

És mondom, tényleg az! És Kordos Szabolcs valamit nagyon jól elkapott, akkor kitalálta ezt a könyvet, mert tényleg kedvet csinál ahhoz, hogy aki olvassa, jobban megismerje a fővárosunkat. 

A KÖNYV MINT KÖNYV

Egyfelől jól néz ki, strapabíró, majdnem impozáns. A másik oldalról azonban vannak bajok. Egyfelől nagy méretű, nehéz és puhafedeles. E tényezők miatt olvasni csak akkor lehet, ha van alatta valami alátámasztás.  

A nagyobb baj a könyv tördelése. A képek és a szöveg arányát több mint remekül választották meg a megalkotói. Viszont felfoghatatlan, vajon miért bánt el a kiadvány tipográfiai szerkesztője jó néhány oldalpár összképével és képek sokaságával? Illetve vajon milyen megfontolásból választott a képek szövegéhez olyan apró betűméretet, amit választott? Mint mondtam, a könyv puhafedeles. De nem vékony. Cserébe rengeteg fotó a belső margó közvetlen közelébe került. A képet megnézni és a hozzáírt szöveget elolvasni csak akkor lehet, ha a kis túlzással szétfeszítem a kötést. De tényleg erő kell hozzá. Vagy ha nem teszem, ezeknek a képeknek és szövegeknek a döntő többsége elvész a számomra. 

Ráadásul sok-sok esetben a képek olyan kicsik, mintha csak bélyegképeket nézegetnénk. Mert ugyan mi információ jön le egy 2,5x2,5 centis képről? Ami a belső margón van, és tudod, vagy szétfeszítem a könyvet, vagy beárnyékolja az oldalpár másik fele. A szöveg, ami hozzá tartozik, ott van a közelében. Igen a szétfeszítendő gerinc közelében, apró betűkkel szedve.

A könyv így sem olcsó. Értem én, hogy ha nagyobb formátumban gondolkodik a kiadó, akkor nagy eséllyel kompromisszumot kellett volna kötnie az impozáns külső és az eladott példányszámok között. Nem tudom a megoldást. Csak olvasóként azt látom, hogy nem látom rendesen a belepakolt információkat. S nem azért, mert a vacak szemem minősége akadályoz meg ebben. 

Esztétikai hab a tortán ez az oldalpár. Elképzelni nem tudom azt a koncepciót, amelynek mentén beleszórták a rendelkezésre álló fotókat. Tény, ami tény, az egész kötetben mindössze ez az egyetlen oldalpár ilyen ökörhúgyozás-benyomású. 

Szóval érthetetlen számomra, miért bántak el ilyen kegyetlenűl a kötet összhatásával. Tényleg nem volt a kiadóban egy ember sem, aki figyelmeztetőn sikoltozott volna a terv láttán? 

TARTALOMJEGYZÉK

avagy mi mindenről van szó ebben a könyvben. 

9/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 februárjának a fele. Vasárnap délután van. Nagyon. Nem voltunk ezen a hétvégén sehol. Hideg van, én örüéök, ha nem kell mozognom, bár azért ilyen-olyan apróságokat megcsinátam háztartásilag.  De tényleg semmiségeket: viráglocsolás, fürdő kistakarítás, lefolyók megelőző tisztítása, klotyófajansz takarítás, mindenféle szemetesek ürítése, laptopom külső takarítása, lemerült elemek feltöltögetése, mosás, teregetés, és persze a szombati főzés, amiben nagyban megszívatott az elektromos tűzhelyünk: ha kettőnél több lap van bekapcsolva a négyből, csökken a hőleadó képessége. Ami máskor ötösön zubog, az ilyenkor nyolcason sem mozdul a felforrás irányába. Tízkor kezdtünk neki egy karalábé leves, brassói menünek és háromnegyed kettő felé tálaltam. :-|

Szóval semmi nem történt ezen a hétvégén. És én ennek marhára örültem. Írtam, olvastam, összebújtunk, voltunk, vagyunk, beszélgettünk a krízis végett ideiglenes nálunk állomásozó Csemetével, a felugró SzFT-édesanyával,

És két hajnalban ismét konstatáltam, hogy hétvégén nagyon szeretek korán kelni, írni, kávézgatni, olvasni.