Kevés film marad meg bennem maradandón. Naponta, kétnaponta megnézünk egyet, és nagyjából arra sem emlékszem, amit a múlt héten néztünk. Vagy velem van a baj, vagy a filmekkel. A magam részéről legalább omega 3.mat szedek, megelőzésképpen. Legalább valami...
De az elmúló filmtömegekben van, ami fennmarad a rostán. ezért-azért. Sorolhatnám életem minden szakaszából, de nem fogom, nagyon hosszú lenne.
De Marcel Aymé faljárójának a filmváltozata megmaradt bennem. Pedig nagyon gyerekkoromban láttam, s mert emlékszem a körülményekre is (vagy emlékezni vélek), minimum ötven éve volt a látás. Azta' a pepita mindenit! Ötven éve!
A filmet, a történetet nem tartottam zseniálisnak, csak roppant szórakoztatónak. Fogalmam sem volt arról, hogy van irodalmi alapja, Marcel Aymé nevét soha nem láttam vagy hallottam. Lehet, olvasni sem tudtam még.
Az érdekes az, hogy évtizedek óta tudom, hogy a film egy novella alapján készült, és mégsem olvastam el a novellát. Annak ellenére nem, hogy a kötet, amelynek a címadója ez a sztori, szintén évtizedek óta birtokon belül van birtokban. Most láttam: gyerekkorom szokása volt, hogy két, állandó oldalra beírtam a monogramomat. Ezt már kamaszkorom közepén sem csináltam. Vagyis a kötet minimum negyven éve utazgat velem lakásról lakásra. Azta'!
A lakás tele van könyvespolcokkal. A rajtuk levő könyvtenger nagy részét soha nem olvastam, és ahogy a dolgok állnak, valószínűleg soha nem is fogom elolvasni. Nem a szándék hiányzik, hanem a rohamosan fogyó idő. Úgy képzeld el, hogy néha térülök-fordulok ezen az ötvenegy négyzetméteren, és majdhognem random felnyúlok valamelyik polcra, és leveszek egy könyvet, és azt kezdem olvasni. Csak a témakört lövöm be előre, mert nagyjából tematikusak a polcok. Ayménak a vidám könyvek polcainak egyikén jutott hely. Egy Török Rezső regénnyel együtt emeltem le (eléggé magasan voltak, csak a raklap ágyunkra tett jajdekényelmes, új matracunkon állva értem el). S nosza, belefogtam.
Ha novella, ha francia, akkor Maupassant. Mert számomra nagyjából ő novella alfája és omegája. Meg Bradbury. Vannak még néhányan, de ők a két legfelső kategória. Jó, tudom, Bradbury nem francia. De a második gondolat már a novelláról szólt, nem a nációról. Tudom, Maupassant-nal csak tovább növelem a franciák amúgy sem apró önteltségét, de ami tény, az való. Tehát az is, hogy a másodvonalban tengernyien vannak. S a másodvonal kifejezést egyáltalán nem degradálónak szántam.
Már csak azért sem, mert önmagamat is kiváló második embernek tartom. Alvezérnek. A struktúrákat nem én találom ki, a stratégia kidolgozása nem az én asztalom, de a struktúra tartalommal megtöltésében és a stratégia taktikai részében marha jó vagyok. Tehát a másodvonal fikázása részemről egyenlő lenne az öngyűlölettel.
Aymé kiváló, másodvonalbeli író. Novellista. Lehet, regényben, ifjúsági regényben élvonalbeli, de ezt még nem tudom. A könnyed, elegáns stílust jelentősen erősíti, hogy fantasztikus ötletei vannak. Túl sokat első blikkre az internet sem mond róla. 1902-ben született és a hét hónappal a születésem után halt meg. Hatvanöt évet élt. Eredeti nyelvén hat kötete jelent meg, három regény és három novella-gyűjtemény. Az írásai alapján hat film készült, másik háromnak ő írta a forgatókönyvét. Ez utóbbi információ biztosan nem teljes, mert ebben a listában nincsen benne A faljáró című film, amelynek Bourvil volt a főszereplője.
Hazaérve a szokásos, évi, tavaszi Duna-kanyar bringázásunkból (szobig fel vonattal, majd lecsurgás Verőcéig, Nagymarosan hekkezéssel, Duna-parti szundival megszakítva), megmelegítettük a vacsorát, füstölt sonkás tarkabab-leves, gazdagon, és bekapcsoltam ezt a filmet. Mármint A faljárót, Bourvil főszereplésével. Nekem nem mondott semmit a neve. Szerelmetesfeleségtársam azonban felragyogott, amikor meglátta a főcímben a nevét.
– Jé, Bourvil?
– Te ismered?
– Ne felejtsd el, hogy volt egy apukám, aki ezeken a filmeken szocializálódott. Neki ezek jelentették az alapot. És ezekkel nosztalgiázott később!
Egyébként A faljáró című novella közkedveltségére jellemző, hogy az író párizsi (18. kerület, Montmare, Marcel Aymé tér) szobra is a faljárót ábrázolja, Aymé fizimiskájával. A szobrot Jean Marais készítette. Úgy fest, AZ a Jean Marais.
*
A faljáró című kötetben huszonkét Aymé novella szerepel. Úgy tűnik, a kötet az eredeti kiadások(ok) magyar tükre. Nincs ugyanis magyar szerkesztője, és egyetlen fordítója van. Bár az utóbbi gyenge érv az előbbi mellett.
Már a második novella (A szabin nők) olvasásakor lett gyanús, ami a harmadiknál (A jegy) bizonyosság lett: bár nem jellemző Aymét sci-fi szerzőként aposztrofálni, tulajdonképpen az ötletei akár a sci-fi kategóriába is sorolhatók. A faljáró témája adja magát: egy ember, aki képes átmenni a falon. A szabin nők egy ugyancsak bővérű hölgy története, aki képes több helyen, több példányban létezni, és ez számára nagyon jó, mert nem kell egy férfinál leragadnia. A történet végére úgy ötvenezer példányban létezik Föld-szerte. A jegy arról szól, hogy a jobb kihasználtság védett bolygónk lakói korlátozottan élhetnek hónapról-hónapra. Minél hasznosabb valaki a társadalom számára, annál hosszabb a havi életideje. A haszontalanoké pedig annál rövidebb, minél haszontalanabbak. Amikor a havi életidő lejár, átmenetileg, a következő hónap elsejéig meghalnak. Elsején meg feltámadnak. Hogy ki mennyit érhet, időjegyekkel igazolható. Többen, akiknek hosszabb havi életidő jutott, hogy pénzhez jussanak eladják a jegyeik egy részét. A mohóbbak pedig több jegyet vesznek mint ahány nap van egy hónapban. De mert nekik az időjegyük szerint mondjuk ötven júniusi napjuk van, így számukra a június ötven napossá lesz. Mindennapossá lesznek az olyan mondatok mint:
– Majd augusztus hatvanadikán, ha megjöttem a nyaralásból!
Ez persze hatalmas káoszt eredményez...
Volt a novellának egy 1959-es NSZK filmváltozata is. Égen-földön nem találom. A főszereplő színészt Heinz Rühmannak hívták, a filmet Ladislao Vajda rendezte. Gyanúsan magyarul hangzik a név. :-) A további képek ebből a filmből valók.
Aymé fantasztikuma nem galaxisokról, bolygókról, űrhajókról, asztronautákról, ufókról szól, hanem mindennapi környezetben játszódó csodásan képtelen dolgokról. Olyasfajta sci-fi az ő sci-fije mint amilyeneket Vagyim Sefner (A szerény zseni) vagy a Sztrugackij-tesók is írtak néha (például Egymilliárd évvel a világvége előtt). Egyébként mintegy véletlenül találtam egy oldalt, amikor Aymé bibliográfiájára voltam kíváncsi, ahol is felfigyeltem arra, hogy egy sci-fi antológiába is beválogatták az egyik írását.
*
De Aymé nem csak fantasztikus történeteket írt. Sőt, a legtöbb nem is az. Illetve fantasztikusak a történetei, csak nem a sci-fi értelemben. Egyik sem mindennapi történet, a valóság mindegyikben valahogy kifordul önmagából. Vagy éppen valódi értelmet nyer.
Aymé humanista. A szónak nem a mai, ostoba, neoliberális nézeteivel, hanem a valódi értelmében. Ez tükrözi a kötet minden egyes írása.
- A tanuló éveit töltő fiatalember, aki két fiatal nőt is felcsinál, és a rettentő haragra gerjedő atyja, hogy megbüntesse, egyik nőt se kényszeríti rá, nem kell elvennie semelyiket, hadd forrjon a lelkiismeret-furdalástól a fia, és még a havi apanázsát is jelentős mértékben csökkenti: a százötven frankból minden hónapban csak száznegyvenet kap majd meg.
- Az őrült, kitömött madarával sakkozó ócskás boltos háromezer frankra tartja a hétmérföldes csizmát, de a szegény, egyetlen fiát egyedül nevelő asszonynak odaadja huszonöt frankért. És nem is tudja, hogy a novella rengeteg gyereke és rengeteg szülője közül egyedül ez az anya és ez a fiú szeretik egymást...
- Az úri betörő már a saját nevét sem tudja, annyiszor cserélte az azonosságát, betör a saját családjához. Még mielőtt megtudná, hogy kié a lakás, elhatározza, hogy jó útra tér. De a pénze kifordítja magából a férfit, akiről a betörő megtudja, hogy az édesapja. A kifordulás első jele, hogy a két lányát, a betörő húgait eltiltja a választott párjuktól, mert azok szegények. A betörő reggelre már árkon-bokron túl van a pénzével: ennyit a becsületről...
És így tovább, novelláról-novellára.
Csak egy olyan írásvolt, ami mentes volt e viszonyulástól, már a címében is erőltetett Csípős ügy. Nem azért csípős, mert kapszaicin-dús a történet, vagy mert netán formás, telt, női csípők hemzsegnének benne. A novella a csípő szóra iparkodik koncentrálni. Nagy eséllyel a fordító nem talált a magyarban annyi csípős szót, ezért csípős lett például a csípő is. Na, szóval ebben a novellában a nagy detektív próbálja rávezetni egy borzalmas, agytocsogós, tömeges gyilkosság megoldására a kicsit kemény fejű, privát Watsonját, hogy az elkövető egyértelműen az Állam... Hát, izé... Erősen húztam a számat. Különösen az előzmények ismeretében. Aztán az ezt követő novellákat olvasva is. Mármint visszamenőlegesen a Csípős ügyre Ez a novella az a kötetben, amely kiváló viszonyítási pontot ad a többinek.
Az ötletek pedig később is sorjáznak: A férfi, aki szabadulni akar az Isten elismerést jelentő glóriától. A cirkuszi törpe, aki egy napon százhetvenöt centisre nő és ezzel elveszít mindent. Nem sorolom fel az összes novellát.
Van olyan is egyébként, amiben nincsen semmiféle csodálatos elem. És mégis csodálatos. Vagy borzasztóan szomorú. Volt, amelyikről Móricz jutott az eszembe (Képes kút), és képzeld, mégse lógott ki a sorból. Van olyan huszadik század felénél járó történet, amelyben egy kis társaság sétál a kastély kertjében, és egy kentaur lép ki a bokrok közül, aki azonnal szerelmes lesz a társaság egyik hölgytagjába.
– Ha megsértettem valakit, kész vagyok bocsánatot kérni, de ami Godin kisasszonyt illeti, igazán nem látom, mit vétettem neki. Abban a pillanatban, amikor rám szólt, s amikor karomban tartottam, és ruháján át éreztem, mint tolul szép nagy melle a törzsemhez, éppen bókot mondtam a farára,
amivel, bizonyos vagyok benne, nem sértettem meg, mert színigaz, hogy a kisasszonyé igen szép. Nézze, apu, milyen szép popsija van! Telt, domború, rugalmas! Avagy nem elragadó még nézni is? Sőt még azt is mondtam, hogy a mama tompora, pedig mindig tetszett nekem, távolról sem olyan tündöklő, olyan nagyszerű, mint Ernesztiné. Bocsásson meg, mama.[...]
– Szabad szólnom igaz szívvel? – kérdezte a kentaur szüleihez fordulva. – Gyöngéd és becsületes érzést táplálok Godin kisasszony fara iránt, s minthogy boldogan tapasztaltam, hogy én is tetszem egy kicsit neki, elhatároztuk, hogy a legsürgősebben megesküszünk. Gondolom, ebben sem ön, sem a püspök úr nem talál semmi kivetnivalót. Ugyan mennyiben zavarná önöket ez az egybekelés? („Mátkaság”)
Ahogy haladunk az olvasással a történetek nagy része úgy lesz egyre hétköznapibb. De mert hétköznapibb lesz, nem válik érdektelenné. Miért lenne érdektelen egy nyugállományba vonult katona története, aki a lelkében képtelen leszerelni, elviselni, hogy az életet nem a külső szabályok, a kívülről diktált fegyelem irányítja ezután. S akkor észreveszi a szomszéd kisfiút. Nem, nem úgy, egyáltalán nem a pedofil lelkivilágról fest plasztikus képet Aymé története. Bár nem sokkal kevésbé beteg...
*
Egyszóval időt álló írásokról van szó. Amik egy kivételével ma is simán megállják a helyüket. Akkor is, amikor nem fantasztikus történetek. Aymé mesél, a meséi többnyire úgy kezdődnek, hogy X-ben élt egy ember, név szerint..., és mi odatelepszünk a fotelja mellé, és tátott szájjal, mosolyogva, könnycseppel a szemünkben hallgatjuk a meséit.
Európa, Budapest, 1970, 332 oldal · Fordította: Bajomi Lázár Endre
9/10
Az alábbi kép egyben link is ám!
2025 húsvétjának a vasárnapja. Jézus feltámadás-ünnepe. Ha ez ma még érdekel egyáltalán valakit. Mert ugye, tavaszünnep, meg boldog nyulat, meg sonka, meg tojás...
Tegnap elmentünk a szokásos, tavaszi Duna-kanyar tekerésünkre. Szobra fel vonattal, majd visszafelé Verőcéig tekerés, onnan megint vonat. Nagymaroson hekk és Duna-parti szunyókálás.
Kettesben Szerelmetesfeleségtársammal. Nagyon szeretem ezt a nőt! A privát vénuszii szarvasbékámat. Visszafelé a vonaton Vácnál leszállt két keleti arcú fiatal nő. Nem japánok és nem kínaiak voltak. Minid g szerettem a keleti arcú nők szépségét, a mandula szemeket, a széles állkapcsot, és tegnap rájöttem, a kis hegyes állat. SzFT-nek mind van. Még gribedlije is. Pluszban! Zöld szemmel. Gyönyörű! Kun származású. Mindent elmondtam? Meg van benne Andrássy-vér is, de az nem is annyira érdekes.
Szóval Duna-kanyar. Vannak kötelező állomások. Szobon a révnél egy kávé. Zebegényben a házak közötti utacskán át a Duna-part. Nagymaros: hekk, nagymarosi Duna-part: szunyóka.
Nagymaroson úgy elaludtam, hogy észre sem vettem, hogy SzFT elment kávéért. Úgy kellett felébreszteni, Marha nehezen tértem magamhoz, kába voltam, de útra keltünk, hogy elérjük a 17:49-es vonatot. Látni akartuk a „Hunyadi”-sorozat végét.
Alig hagytuk el Nagymarost, SzFT rám telefonált. Kivételesen én mentem elől. Hogy forduljak vissza. Fotózni akart egy helyen. Fotózott. Aztán ő ment elől. Úgy belehúzott, hogy egy ponton feladtam. Kezdtem rosszul lenni. Megijedtem, Röhögve mesélem az infarktusomat, ha szóba kerül, de közben fosok a következőtől. Nem tudom, milyenek az előjelek, nekem voltak, de nem azok a klasszikusok, hanem csak égett a nyelőcsövem. De ha egy kicsit szorít a mellkasom, vagy zsibbad a kezem, megrémülök. Nem a betegségtől, meg a haláltól félek, hanem a kórháztól, meg a csökkentértékűségtől. Meg az SzFT-től való távolléttől.
SzFT egy ponton észrevette, hogy nagyon lemaradtam. Megvárt.
– Nem mondtad, hogy a finisre versenyezni fogunk! – förmedtem rá.
– Ne haragudj! Amikor elől mentél, úgy belehúztál, hogy alig bírtalak követni. Azt hittem, most így akarsz menni! – válaszolta. Na, tessék, még csak le se baxhatom tiszta szívvel, mert amiért tenném, azt is szeretetből csinálta!
Tegnap este még vagy ötször bocsánatot kért. Nem volt miért. De mondjuk tényleg szarul kezdtem lenni. A vonaton már kiegyensúlyozódtam.
*
Nocsak, találtam egy Eloy-lemezt, amivel eddig még egyáltalán nem találkoztam. A címe: „Echoes From the Past”. Harmadszorra hallgatom.
