Van, amikor csak úgy rövid blikkre felírok magamnak az internetes jegyzetfüzetem könyvtáras fülébe dolgokat, hogyha ott vagyok, ne kelljen gondolkodnom, csak telefont nézegetni.
Ezt a képregényt is így leltem valahol, és hittem a tartalmát nem taglaló ajánlónak. Ha taglalta volna, eszemben sincsen elhozni. Mert a témája enyhén szólva sem érdekel.
S az, hogy nem érdekel felvet néhány kérdést. Meg az is, hogy manapság a témát már ennyire arcba nyomják a tiniknek is.
Még a borító alapján sem kapcsoltam, csak levettem a könyvet a polcról, és hozzácsaptam egy másik, már kiválasztott könyvhöz. Itthon aztán leültem a heverőnkre, hátra dőltem, és a késő délutáni kávémat szürcsölgetve, nézegetni kezdtem a napi, könyvtári zsákmányt. Az egyik a gazdasággal foglalkozik, a másik a szólásszabadsággal, a harmadik krimi-képregény. S ez a negyedik. Ez volt az utolsó, amit kinyitottam, és amibe belelapoztam.
Azt, hogy a rajzai olyanok, amilyenek, a könyvtárban konstatáltam, de volt már olyan képregény a kezemben, aminek a rajzait evés közben jön meg az étvágy alapon, olvasás közben szerettem meg nagyon. Ilyen volt például a Persepolis vagy a Takarók. Az első blikknek nem hiszek már minden esetben. Erre is, arra is megcsalhat. Ám amikor kinyitottam ezt a könyvet, a következő kép fogadott már az első oldalon:
Ebből már akkor tudtam, hogy mocsokul mellényúltam. Le is tettem, hogy sebaj, megy vissza a könyvtárba. Aztán rövid töprengés után újra kézbe vettem. Azzal a szilárd elgondolással, hogy (ahogyan mostanában mondani kell) kilépek a komfortzónámból. Kiléptem. Isten látja a lelkemet: ha szeretni nem is akartam, de úgy döntöttem, nyitott leszek. Csakazértis! Az is igaz, hogy a könyv elolvasása és megnézegetése után nagyon sürgősen vissza is léptem a jó meleg, kiszellőztetett, friss levegős lelki vackomba.
Megkaptam már, hogy homofób vagyok. Akkor azt is megtudtam, hogy mert az a véleményem, ami, minden bizonnyal látens homoszexuális vagyok.
S ha tudták volna, hogy akadt egy alkalom, amikor női esküvői ruhában vonultam, karomon egy öltönyös pasival a belvárosi utcákon!
Igaz, a kíséretünk kinézetéből rögvest kiderülhetett, hogy nem arról van szó, amit egy járókelő tömören megfogalmazott (ba"d meg, már ezeknek is lehet?), hanem valami egészen másról. Mert volt mellettünk például maszatos arcú, munkás kezeslábasban egy lány, egy római légionárius, meg egy lumpenproli, wc-pumpával a nyakában. Bolondballagásunk volt.
De tény, ami való: női ruhában voltam, belekarolva a „férjembe”. Ez '85-ben volt.
Nem mentem pszichológushoz, hogy kiderítsem, igazuk van-e? Egy női test, nem mondom, igen kedves a szememnek, kezemnek, mindenemnek, hiszen annyi minden gyönyörű van rajta. Azt sem tagadom, hogy lehet szép egy férfi teste is. Hogyne lehetne? Ahogyan egy kutyáé vagy egy lóé is. De a férfi, a kutya, meg a ló teste még soha nem váltotta ki bennem ugyanazt a reakciót és vágyat, mint egy nő teste.
Tudom, a védekezés a legárulkodóbb dolog, mert a lényeg, mondják mindig a „de” szócska után van. Vagyis ha védekezem a homofóbia vádja ellen, tuti biztos, hogy homofób vagyok. Ha meg nem védekezem, akkor pláne. S a homofóbia elleni tiltakozásom azt is jelenti, hogy tuti homoszexuális vagyok, csak éppen nem merem magamnak se bevallni. S ezért gyűlölöm a homoszexualitást.
A homoszexualitás soha életemben nem foglalkoztatott. Sem így, sem úgy. Hangyakukinyit sem érdekelt, hogy Oscar Wide, Freddie Mercury, Márkus László, Gálffi László és tengernyi más mindenki mit szeret a testébe engedni, és hova szereti tenni a magáét, amit tenni kell. A művészetük, na, az érdekelt!
Gondolkodom, az ismerősi körben két ember, két férfi van, akiről tudom, hogy homoszexuális (mert most ebbe a szóba beleértem a leszbikusokat is).
Rajtuk kívül egész életemben egy ember akadt, akinek férfiként volt tapasztalata férfiakkal is az ágyban. Ővele '85-ben találkoztam és beszélgettem először. Aztán kiderült, hogy utoljára is.
Mellékes is lehetne, hogyan és miképpen sodródtunk egymás mellé, de képzeld, mindketten teljesen meztelenek voltunk! Most képzeld! Nem intim szituáció miatt, még csak nem egy férfi zuhanyzóban, hanem Isten kék ege alatt, egy tó partján. Egy nudista strandon.
Én aktuális barátnőmre vártam, ő meg a vízben levő feleségére és egy barátos házaspárra. Akivel, kiderült, testi-lelki jóbarátok. Mindenki mindenkivel. Meg nem értettem ugyan a dolgot, máig sem (pár hónapja mi is kaptunk Szerelmetesfeleségtársammal egy ajánlatot, ugyanígy, négyesben, tabuk nélkül, de nem éltünk vele), de kibújt belőlem az elvetélt szociológus, meg kíváncsi fiatal felnőtt: beszélgetni kezdtünk.
Igaz, amikor felajánlotta, hogy nagyon szívesen hazavisznek, mert csak egy metrómegállónyira laktunk egymástól, megriadtam, visszautasítottam. Ahogy akkor is sürgősen odébb úsztam, amikor mellettem evickélve megjegyezte nekem, csak úgy spontán, Sophie Marceau-ról beszélgetve, hogy igen, nekem is olyan egzotikus arcom van, mint neki...
Szerintem ezt már leírtam valahol... (Az utóbbi mondatot tegnap este írtam le, erre a Moly jelezte, hogy valami történt egy könyv alatt, amihez közöm volt. A könyv Gabriele Kuby a Globális szexuális forradalom. Na, annak az értékelésében írtam le ezt a sztorit.)
No, tehát a homofóbiáról azt olvasom, hogy:
A homofóbia félelem, idegenkedés a homoszexualitástól, illetve a homoszexuálisoktól. Tágabb értelemben a homoszexuálisokkal szembeni ellenérzések, hátrányos megkülönböztetés általános megnevezése.
Gondolkodom. Valahogy nem érzem korrektnek a megfogalmazást. Mert van, ugye van a homoszexualitás és van a homoszexuális ember.
Az előbbinek vannak társadalmi, jogi vonzatai, következményei. Ahogy férfi és a női mivoltnak is. A törvény, a jog előtti megkülönböztetést, beleértve a munkához való jogot is semmiképpen nem tartom elfogadhatónak. Mármint, hogy valakit a homoszexualitása miatt érjen megkülönböztetett bánásmód. Ugyanígy elfogadhatatlan számomra, hogy valakit a homoszexuális mivolta miatt érjenek atrocitások. Igen, „csak azért, mert buzi...”-logikára gondolok.
Ám nem tartom indokoltnak a másik végletet sem, a homoszexuálisok házasságának a lehetőségét és az azonos nemű párok általi gyermek-örökbefogadás lehetőségének a megadását sem. Nagyjából ismerem a pro és kontra érveket, nincs is szándékomban erről vitázni. Vitatkozni még kevésbé. Nem a tuti frankót, hanem a véleményemet mondom.
Egynémely, e kérdésről szóló beszélgetés alkalmával kínomban már csak röhögtem. Mert kínosan kínban született marhaságokat hallottam.
Például amikor az azonos nemű párok örökbefogadási joga mellett az egyik legerősebb érvnek azt gondolta valaki (s ezzel az érveléssel többször is összefutottam), hogy mennyivel jobb, ha két szerető, azonos nemű ember neveli a gyereket, mintha heteroszexuális, de egymás folyton maró, vacak házasságban élő párok tennék ezt?
A kérdés vagy nagyon buta, vagy nagyon álságos. (Pedig igen sokszor találkozni vele.) Ugyanis két dolgot alapfeltételnek tart. Azt, hogy a hetero párok tuti háborús övezetet hoznak létre, meg azt, hogy a homoszexuálisok soha nem tesznek ilyet.
Rövidre zárom: mindkét esetben emberek vannak a kapcsolatokban. A nemükre való tekintet nélkül. Bár minden mindennel összefügg, de a nemi irányultságnak semmi köze az alkalmazkodókészséghez, a türelemhez, a segítőkészséghez, az önfeláldozáshoz, stb., stb. Vagyis nem attól lesz jó ember és jó szülő valaki, mert az intimszférájában a sajátjához hasonló nemiszervekkel játszadozik. És nem attól lesz fogékonyabb a gyarlóságokra, szemétségekre, bűnökre, hogy a másmilyen szervek érdeklik.
Mondjuk érdekes, fiktív probléma: ha egy meleg így érvel egy hetero feministának, akkor melyik kisebbség az erősebb kutya? B-probléma: a nemi irányultságon alapuló megkülönböztetés csak a heterók részéről bűn? Van itt baj.
Vagyis miközben az emberrel és a jelenséggel nincsen semmi bajom, vállat rántok rá, ilyen is van, addig az a fajta propaganda-lavina, ami ebben a kérdésben manapság ránk zúdul, az irritál. Ahogyan a csapból folyó holokauszt, a rasszizmus és a feminizmus témája is. A magam részéről úgy vagyok vele, mint a homoszexualitással: vannak jogos felvetések, és van mindegyiknek egy túltolt, erőszakolt képviselete. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, ha valaki fenntartásokkal él bármelyikkel szemben, akkor megvannak rá a szeparáló, kirekesztő, karaktergyilkos hívószavak: homofób, antiszemita, rasszista, fallokrata. Amik után csak a magyarázkodás lehetősége marad. Mert ha bármelyiket megkapom, a politikai korrektség kizár a szalonképességből. Ezért kritikusan írni e témákról nem veszélytelen. Különösen manapság, fehér, hetero konzervatív férfiként. Bár hazánkban annyira még nem is gyalázatos a helyzet.
A fenti képen két kamaszfiú csókolózik. Szerelmetesfeleségtársam a múlt héten öt filmcímet írt fel nekem, hogy megnézné őket. Nem tudta, de az ötből három leszbikus kapcsolatokkal foglalkozott. Ő a leszbikus témát gyűjti, én a homoszexuálist. Lehet, mégis vannak elfojtásaink?
IN MEDIAS RES: PROPAGANDA
Csak így in medias res. Ez a szó jutott előszőr eszembe erről a képregényről. Alant elmondom, miért gondolom ezt. Ám előtte egy kis, óvatosságra intő statisztika.
A Molyon, a könyv adatlapján ezt olvasom a cím felett:
17. legjobb képregény könyv a molyok értékelése alapján
72. legjobb ifjúsági könyv a molyok értékelése alapján
95. legjobb romantikus könyv a molyok értékelése alapján
Az értékelések alatt pedig, ha rá adott csillagokat nézem, egytől-ötig lehet csillagozni, a következők a tények:
| 0,5 | 4 |
| 1 | 1 |
| 1,5 | 0 |
| 2 | 3 |
| 2,5 | 1 |
| 3 | 5 |
| 3,5 | 5 |
| 4 | 23 |
| 4,5 | 29 |
| 5 | 251 |
Az első szám a csillagok számát jelzi, amit a felhasználók adtak a könyvre. Mint látod, van lehetőség fél csillag adására is. A második szám azt mondja el, hányan szavaztak az adott csillagszámmal a könyvre.
Mint láthatod, az elsöprő többség csudajónak tartja a képregényt. Vagyis esetemben egy kisebbségi véleményt olvasol. S manapság a kisebbségek a figyelem fókuszában vannak: óvni, védeni, félteni kell őket. Úgy ám! Ja, és majdnem minden esetben nekik van igazuk a többségi társadalommal szemben. :-P
Nem akarnám ennek a rengeteg embernek az ízlését megítélni. Hogyan is tehetném? De a helyzet az, hogy amikor valamit lehúzok, ami sokaknak tetszik, azzal bizony beszélek az ő ízlésükről is. Akarva, akaratlan. Akaratlan.
Egy könyv soha nem választható el a kortól, amelyben íródott. Rajzolódott. Azért nem, mert az íróra teljesen természetes módon hat a közeg, amelyben él. Ha a mondanivalója propagandisztikus, ez hatványozottan igaz. Ha konkrétan sulykolni akar valamit, akkor azt bizony propagandának hívjuk. A propaganda-könyvek tökéletes mértékben kiszolgálják a korszellem, az uralkodó szellemi lobbik, a nekik ellent mondani nem merő politika által megkövetelt, uralkodó ideológiai irányvonalat.
Manapság követelmény a másság ájult tisztelete. (Egyetlen kisebbség van, amelynek a többivel ellentétben szűkülnek manapság a jogai: ez a kisebbség a nyugati világban a fehér, hetero, keresztény férfi. Ha a keresztényt kiveszem, a képlet majdnem ugyanaz.)
Nem tudom, jelent-e valamit, de e könyv hetvennégy kedvencelőjének a döntő többsége, ahogy blikkszerűen átfutottam a felhasználóneveket, úgy nyolcvan-kilencven százaléka: nő. (Szerintem a hetero férfiak döntő többsége számára a homoszexualitás, két azonos nemű ember szerelme elviselhetőbb, ha nőkről van szó. Talán, mert a nők szépek. :-) )
A Heartstopper simán, minden porcikájában propaganda-képregény. A propaganda-művészet nagyon ritkán képes a hitelességre. Nem azért nevezem propagandának, mert valami olyasmi a témája, amit már nagyon unok, ami a könyökömön jön ki, és ami igen, nem szimpatikus a számomra, hanem azért, mert a formája, az eszköztára olyan.
ESZTÉTIKA, IRODALOM, DRAMATURGIA
Nagyképűsködöm a fenti alcímmel. Különös tekintettel arra, hogy kortárs irodalmat alig olvasok, s idén az olvasottjaim döntő többsége képregény volt. Arról nem beszélve, hogy nem egyszer én hangsúlyoztam, jobbára E. R. Burroughs-ra hivatkozva, hogy furcsa egy élőlény az olvasó, mert roppant élvezettel tudja olvasni a ponyvát is, ha az jó ponyva. Ebből viszont az fakad, hogy a ponyvának is megvan a maga esztétikája. Ha egy író már annak sem felel meg, nem irodalomról beszélünk, hanem betűkkel összefirkált papírról.
A Heartstopper azonban ugyanaz a homoszexualitásnak, mint a Szovjet népmesék Leninről és Sztálinról című gyűjtemény a kommunizmusnak. Nem határozza meg, de feltétlen odaadással benyal neki. (Oppárdon, ez itt és most olyan kis izés kifejezés.)
S a Heartstopper már a kolofon oldalán meghatározza az ellenséget is:
A könyvben homofóbia és fizikai bántalmazás kerül megjelenítésre.
A főszereplő Charlie legfőbb emberi tulajdonsága, hogy meleg. Ugye, éppen ezt mutatta a legelső kép. Vagyis ez a leglényeg. Hogy azonnal tegyünk magunkat helyre a világban és tegyük a helyére magunkban a világot.
Egyszerűen nem tudott nem eszembe jutni a Lesz ez még így se! megfelelő jelenete, mikor is a kőparaszt figura, akit Jack Nicholson alakit, a következőképpen mutat be egymásnak egy férfit és egy nőt:
Nicholson a nőt elsősorban a munkaerőpiaci helyén látja, Simon pedig a szexuális beállítottságában. Ezek számára a legfőbb emberi tulajdonságaik.
A 2016 óta futó LMBTQ-képregény szerzőjének, Alice Oseman-nek tehát Charlie melegsége a legfontosabb mondanivalója a figuráról. S mint a legöntudatosabb proletárnak, rossz tulajdonsága, nos, neki sincsen... Charlie minden más személyiségjegye a melegsége után következik. Szelíd, szorgalmas, kihasználja a képességeit, óvatos, de mer újba fogni, tud határozott lenni, mer változtatni. Jó matekos, remekül dobol, kiváló futó, és nyápicsága ellenére másodpercek alatt remek amerikai focis válik belőle. Az hogy tapintatos, érzékeny, diszkrét, mondani sem kell.
Ahogyan az izomagyú párja, s ezzel nem mondok semmi spoilereset, a borító adja magát, ugyanígy hibátlan. Csupán egyetlen bibije van: nagyon lassan látja be, semmi ördögi nincsen abban, hogy Charlie intim vágyakat csalt ki belőle. A bibin kívül barátságos, rugalmas, megértő, segítőkész, előzékeny, stb.
A képregény egyik jelenetét leteszteltem Szerelmetesfeleségtársamon is.
Azt a jelenetet, amikor Charlie vadonatúj pasija, Nick összefut egy buliban a régi barátnőjével, Tarával. Aki zavarba jön, védekezik, hogy csak azért jött, mert a házigazda gyakorlatilag iderángatta. Mire Tara nevetve közli, hogy haha, őt is, mert csak Harry (a házigazda) nem tudja hogy ő, Tara leszbikus, no, nézd, az ott a barátnője. Nos, Nick, mondja Tara, hallom sokat lógtok együtt Charlie Springs-szel, akkor ti mos csak barátok vagytok,,, vagy?
SzFT úgy reagált, ahogyan én reagáltam első olvasatra.
– Ne már! Ennyire didaktikus?
Ez a jelenet szerintem mindent elmond a képregény propaganda-mivoltáról.
A történetben gyakorlatilag semmi nehézség nem hárul a két fiatalember elé, hogy egymásban kössenek ki. Illetve de: a nehézség bennük van. Charlie-ban az okoz stoppot, hogy úgy tudja, Nick hetero. Nickben pedig az a tény, hogy egy srácot kíván piszkosul. Nem mondom, hogy bármelyik apróság. Ám lássuk be, a szerző nagyon komoly ziccert hagyott ki.
Mert úgy gondolom, manapság a többség sokkal inkább reagál ma is úgy az azonos neműek szerelmére, ahogyan a Nicholson alakította figura reagált a filmbeli Simonra. Ha ebben tévedek, akkor viszont rohadtul semmi értelme a Pride-oknak. Viszont ha a valóságban mégis a Nicholson-reakciók vannak túlsúlyban, akkor a történet hurrá-optimista környezete nem más mint ordas hazugság.
Ha Nick ismerősei vaskosabban megütköznek, vagy ha a történet azt mutatta volna be, hogyan jutott odáig Charlie, hogy nyíltan vállalja a homoszexualitását, akkor lett volna benne valami hiteles. De itt mindenki megértő, elnéző, teljesen természetes számukra az, ami az evolúciót tekintve totális zsákutca.
Tara is nevetve, fennhangon mondja, hogy egyedül Harry nem tudja, hogy ő leszbi. És senki még csak rá sem néz, senki össze nem kacsint a háta mögött.
Vagyis nem csupán a figurák ábrázolása fekete-fehér, hanem a környezetüké is.
NA, ÉS A KÉPEK
Mert képregényről van szó, ugyebár. Amikor töprengtem, hogyan is foglaljam össze, amit erről gondolok, elgondolkodtam azon is, nem csupán azért ez-e a véleményem, mert antipatikus a propaganda és az sem szivemcsücske, amit propagál. S ezáltal nem csak az előítéletem, a prekoncepcióm, beszél-e belőlem? Tudod, nehogy valami jót is tudjak mondani.
Szívemen a kezem: nem utáltam a rajzokat. De semmilyen szinten meg nem fogtak. Charlie mangaszerűsége, a teljesen átlagosra rajzolt egyéb alakok képi megfogalmazásának egyéniségmentes stílusát, a hátterek menthetetlen, semmivel nem ellensúlyozott elnagyoltságát csak kiemelte az utóbbi években nézegetett képregények tömkelegének a minősége. S hogy ne egészen más stílusúakkal állítsam párba, almát a szamócával, rögtön itt van a már említett két történet, a Persepolis és a Takarók. Amiknek nem célja, így nem eszköze a kidolgozott, cizellált részletességgel valósághű ábrázolás, mint például a Bonelli-történetek en bloc, vagy a zseniális Batman-történet, A fehér lovag, mégis nagyon hatottak, nagyon tetszettek.
Banális megállapítás, de kimondom: egy képregény simán lehet zseniális a képi részletesség nélkül is. Úgy, hogy még engem is meg tud nyerni magának. Ahogy megnyert a fenti kettő is.
Nem mondom azt, hogy ennek a meleg-történetnek rossz a képi megfogalmazása. Nem rossz. Van, hogy egészen megnyerő. De jobbára teljesen semmilyen, átlagos. Amikor fellapoztam, hogy pár képet megmutathassak belőle, gyakorlatilag arra jutottam, mindegy, hol nyitom ki, mindegy mit fotózok ki belőle. A képek egyike sem adott semmi maradandót.
Nem adom össze a megállapításokat. Próbálom szem előtt tartani a molyos 95%-os tetszési indexet. Nem sikerül.
Végezetül hangsúlyozom: itt és most kizárólag a képregény-sorozat első kötetéről beszélek, semmi másról, sem a folytatásokról, sem a Netflixes filmsorozatról.
Könyvmolyképző, Szeged, 2022, 288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635971039 · Fordította: Riesenberger Mónika
2/10
2022 novemberének a közepe. Úgy repül az idő, hogy az csuda: napra nap, hétre hét, évről év... Hogy az ördög vigye el! Rendre azon kapom magamat, hogy de jó, már hétvége van, aztán meg azon, hogy péntek délután, kilépve a munkahelyemről a tíz méterre levő buszmegállóig alig jutok el, és máris hétfő reggel van.
A fiam aggódik, hogy egyszer elmúlok az életből. Nem tudom, hogyan jött neki a gondolat. Mivel hétéves voltam, amikor Anyu meghalt, volt lehetőségem szembenézni azzal, hogy aki idejött, az egyszer elmegy. Két éve, ugye, volt egy infarktusom. Azóta még inkább tudatosult, hogy egyszer én is idejöttem, tehát törvényszerű, hogy lesz egy alkalmatlan óra, amikor el is megyek.
Nincsen halálfélelmem. De az az érzés, az a tény, ami negyven évesen szembenéztem, hogy a felén már héccencség, hogy túl vagyok, egyre erősebb. Tudom, hogy egy csomó minden várhat még rám, ilyen-olyan kellemes meglepetések, csodák, de ahogy mondani szokják, ez már a lemez B oldala, és annak sem a legeleje.
Megint péntek van... Vagyis azonnal hétfő reggel lesz. Megy az idő. S unom a küzdelmeket. Soha nem szerettem harcolni. Olyan kis leültem, hagyjatok békén írni, olvasni a hangulatom már hosszú hónapok óta. Tök jól megvagyok, elvagyok.
Idén nyáron sokkal levesebbet voltunk társaságban. Kevesebb hívást kaptunk. Alapvetően szeretünk menni. De úgy Isten igazából nem is hiányzott annyira, hogy nem voltunk annyi összejövetelre hivatalosak. Mondjuk azon elgondolkodtam, hogy mi lehet ennek az oka, mennyire vagyunk miben hunyók, hogy így lett.
Szóval nem csak én ültem le, és maradnék nagyon úgy, hanem leült körülöttem az élet is. Ha akarom, nyugalmas harmónia. Ha máshonnan nézem, dagonya. Maradjunk a harmóniánál.
