Mivel nincsen védettséginek hazudott oltási igazolványom, és mivel érvényben vannak a totál értelmetlen, logikátlan zsarolóintézkedések, ezért nem mehetek be a könyvtárba. Sem.
Csak a neten tudok könyveket előjegyeztetni, amit egy utcáról nyíló kis ajtón keresztül adnak ki az olvasóknak.
Most némely képregényeket kértem. Nem frissek. De mindről azt állította a netes forrásom (reklámozom, mert jó kis oldal: http://ectopolis.hu/) , hogy alapvető a képregény műfajában. Ki vagyok én, hogy ezt kétségbe vonjam?
Még akkor sem, ha azon már évtizedek óta túl vagyok, hogy ami írásban jelent meg az feltétlenül igaz.
Öt képregényt hoztam el. A Nocturn-t már a metrón elkezdtem olvasni. A HÉV-en be is fejeztem. Úgy a háromnegyedénél. Azért, hogy ne pazaroljak el több időt az életemből. Vagy elég entellektüel nem vagyok, vagy elég sznob, de semmi nem rezdült bennem az olvasásra, nézegetésre, sem az esztétika (bár még leginkább az, sem érdeklődés, sem megértés, mondom, semmi. A Pszichonauta-val szintén a HÉV-en végeztem. Ez egy fokkal jobban lekötött, de csak azért olvastam volna végig, hogy írni tudjak róla. S ilyet nagyon nem szívesen tennék. Olvasni élvezetből akarok. A harmadik egy érdekes magyar vállalkozás, a Seuso-mozaik már eljutott a végigolvasásig. Majd írok róla.
Aztán azonnal belekezdtem a Persepolis-ba. Ez tegnap volt. A többi ma már történelem...
Amikor még nem voltam pária, és boldog kíváncsisággal barangolhattam a könyvtár polcai között, akkor már volt a kezemben a könyv. Nem győzött meg, volt más, ami sokkal jobban érdekelt. Akkor csak belelapoztam, de nem ragadta meg a figyelmemet a rajzok naivitása, gyermekszerűsége.
Most, az előzőek után kicsit csüggedten fogtam bele. Reménykedtem, mert a fülszöveg igen sokat mondó.
Az utóbbi évtizedek legnagyobb hatású és legsikeresebb felnőtt képregénye egyszerű, mégis szívhez szóló képi és nyelvi világgal mutatja be az iszlám forradalom sújtotta Iránt egy kislány szemszögéből.
[...]
Korunk egyik legeredetibb és legújszerűbbnek ható memoárja.
Ígér fűt-fát a szöveg. S csak szemelgettem belőle. Az ember gyereke előre nyalogatja az ujjait. Még akkor is, ha az előző könyvek alapján már jócskán tele van tapogatózó óvatossággal.
Kitárom az aduászt: a fülszöveg nem hazudott. Egyáltalán. A képregény valóban egy rajzos önéletrajz. S valóban egyedi, sajátos, kedves és megdöbbentő. Itt akár be is fejezhetném, és joggal elvárhatnám, hogy iszkirizz a könyvért valamelyik könyvesboltba (tudatos az egyes szám, mert legutóbb egyben jelent meg a két kötet), oszt' olvasd és nézd mihamarabb, nosza, uzsgyi, egyik lábad itt, a másik ott!
De azért ennél szokásom szerint sokkal szószátyárabb leszek.
A SZERZŐ NÉNIRŐL
A hölgy majdnem egyidős velem. Konkrétan két évvel fiatalabb nálam. Én '67-es vagyok. Na, hány éves a kapitány? A Persepolis első két része (mert van neki harmadik-negyedik is a Wikipedia szerint) 2000–2001-ben jelent meg első ízben. Vagyis a szerző néni harmincegy éves korában. Akarod tudni, hogyan festett akkoriban?
Ezen a fotón is, de másokon még inkább a fiam első komolyabb barátnőjére hasonlít, akit gyermekem azért hajított ki, mert túlságosan bújós volt. Az ész megáll!
Bár van olyan sejtésem, hogy ő nem lett volna olyan hosszú ideig türelmesen szerelmesen a csemetémben, mint a részemről a családi legendáriumban Szívem becenevet elnyert, immár, hm, kilenc-tíz éve jelen levő (bizony!) Winki. Ölellek, Szívem!
A harminc körüli hölgynek bőven volt mire visszaemlékeznie. Sajnálatos módon. Mert nem csupán a gyermekkorára emlékszik, hanem mindazokra a történelmi eseményekre, amelyek a hazáját a nagyon sok szempontból a béka segge alá utasították. (Erről később mondok még ezt-azt.) A szelíd mosolyú hölgy gyermekkorában patakokban folyt a vér a hazájában, Iránban, és éppen amikor eszmélni kezdett, akkor valósult meg A szolgálólány meséjének iszlám verziója náluk, de telibe viszonozva ám!
Mindenképpen el kell mondanom, hogy Marjane nem zárványosodott a múltjába, korántsem mondható el róla, hogy Irán-mániákus lenne. Képregényt a Persepolis után, úgy tűnik, csak egyet rajzolt (iráni nők beszélgetnek a szexualitásról), de megcsinálta a Persepolis rajzfilm-változatát, majd rendezett három filmet:a Szilvás csirké-t, A hangokat és a Radioaktivitást. Az első egy perzsa mesébe oltott XIX. századi, romantikus vígjáték, a második egy fekete horror-komédia, a harmadik pedig egy Marie Curie életéről szóló film. A csirkéset tartják leggyengébbnek. Én még egyiket sem láttam, de a Persepolis, a Csirke és a horror már ott figyel a tévébe dugott pendrive-on. Vagyis a hölgy nem tétlenkedik.
A TÖRTÉNETRŐL
Irán, XX. század. Iszlám, korlátoltság, háború Irakkal, diktatúra, csador, burjánzó szakállak, elvetemülten korlátolt nyugatellenesség. Követhetetlen káosz. Valami egészen más világ. Miközben nagyon hasonló. Még az is következik belőle, hogy a diktatúrának vannak fokozatai. Vannak, akik manapság Magyarországra is diktatúrát mondanak. Ilyenkor a fejemet vakarom, mert éltem a hetvenes-kilencvenes évek Magyarországán. De nem éltem az ötvenes években, és nem éltem a negyvenesben. És nem éltem Iránban. (Mondjuk egyiket sem sajnálom.)
Ha leegyszerűsítem, van diktatúra, ami idegesítő, van, amelyik nyomasztó, van, amelyik félelmetes és van, amelyik halálos. Irán az utóbbivá vált. Egy viszonylag normális társadalomban fundamentális vallásosok vették át az uralmat, és a hatalom a mindennapos társadalmi erkölcsöt is megrendszabályozta, a legdurvább módszerekkel megkövetelte.
(Ki gondolta akkor még, hogy a liberalizmus is fasizálódhat, és az egyéni emberi jogokra hivatkozva ráerőltetheti a szélsőséges, kisebbségi véleményét a többségi társadalomra, fittyet hányva a demokrácia legelemibb törvényszerűségeire.)
Marjane ebben az Iránban él. A szülei értelmiségiek, nem tartanak a rendszerrel, de mint mindenki más, kénytelenek a túlélésre játszani. Amíg lehet, kiveszik a maguk részét a rendszer kiépülésének való ellenállásból, de ahogyan durvul a helyzet, úgy lesznek egyre passzívabbak. A család tagja még a mulatságosan szabadszájú nagymama.
Mivel Marjanet a szülei önállóságra, őszinteségre nevelték, a kialakuló rendszer rettentő veszélyes a tizenéves lányra nézve. Mert ami a szívén, az a száján. Az ilyen rendszerek azonban nem viselik el az őszinteséget, még kevésbé az önmagukkal való szembenézést. Még egy kislány által sem.
A szülők úgy döntenek, Európába, Ausztriába menekítik a gyermeküket, egy családtaghoz. Marjanet kényszerűen megy. Akkor tizennégy éves. S Ausztriában megtapasztalja az idegen-lét mélységeit. Olyannyira, hogy komolyan vágyódik vissza, a szülőföldjére, nem csupán a szülei után.
AZ ELBESZÉLÉS STÍLUSÁRÓL
Mert itt van a kutya elásva. Azon felül, hogy már maga a műfaj is szokatlan (képregényes önéletrajz a Távol-Keletről), a hangneme még szokatlanabb. S a társított kifejezési forma még inkább az.
Ide a rozsdást, hogy ha az arab világról van szó, akkor tizenkettő egy tucat a legtöbbünk számára. Ami arrafelé nem Izráel, az arab. S ha arab, akkor szakállas, kiszámíthatatlan, kegyetlen, burnusz alá rejtett kés, semmi humor, tömény, kérlelhetetlen, erőszakos és elnyomó vallás. No, meg az olaj.
Aztán kénytelenek vagyunk azzal szembesülni, hogy az irániak perzsák. Akik az arabokkal kölcsönösen nem kedvelik egymást. Akik nem mind vallásosak és pláne nem mind fundamentalistán azok. Nos, és a legmeglepőbb: akik ugyanolyak emberek, mint mi vagyunk. Vannak álmaik, szeretik az övéiket, vágyják a szabadságot, humoruk van, fájdalmat éreznek testileg is, lelkileg is, s értelmetlennek tartják a vallásos követelményeket, a voltaképpen céltalan háborút, nehezen viselik a szájkosarat és az ostoba értelmetlenség szájkosarát. Ez az egyik meglepő a kötetekben.
A másik, hogy mindezt egy perzsa hölgy rajzain keresztül ismerjük meg. Már az is, hogy rajzokon keresztül. A muszlim nem ábrázoló vallás, jobbára csak ornamentikát használ. A szerző pedig rajzzal mesél.
A rajzai egyszerűek, némileg gyerekesek, naivak. Első pillantásra túl egyszerűek, nagyon fekete-fehérek (szó szerint is, mert nincsen szürkeárnyalat), sablonosak. Én párszor emiatt is tettem vissza a könyvtárban a polcra őket.
Hogy értsd, mire gondolok, néhány példa.
Satrapi zsenialitása talán abban van, ahogyan az önkislány szemével nézett eseményekben teljesen simán, egyneműn keveri a semmitmondó, mindennapi eseményeket a feldolgozhatatlan kínzásokkal, vérözönnel, a hozzátartozói, eltűnésével, kivégzésével, a legjobb barátnője és családjának a házának a lebombázásával. S az élhetetlen viszonyok, iszonyatok között mégis mosolygunk. Ahogy Satrapi kimondja, a szenvedés, az iszonyat, a borzalom legalján már csak a halál és a nevetés marad. Lehet vele vitatkozni.
Persze csak akkor, ha már egy mérföldet megtettünk a cipőjében.
Nekem az volt a legmeglepőbb, hogy pár oldal után egyszerűen életre kelt a történet, élővé vált a cselekmény, a szereplők, az indítékok. De ezt úgy értsd, hogy képkockák sorozata különös módon filmmé lettek a képzeletemben. (Akkor még nem tudtam, hogy valóban készült is film a képregényből.)
Azt hiszem, külön tanulmányt igényelne a hogyan és milyen módszerekkel kezeli, hogyan viszonyítja egymáshoz Satrapi a drámaiságot és a humort ebben a képregényben. Mert a képregénynek kulcsa ebben van. S nem csupán, nem önmagéban a rajzok naiv zsenialitásában.
A MÁSODIK KÖTET
Mert ugye, két kötetről van szó (már amikor nem az egyben megjelent van a kezünkben). Az első kötet végén a főszereplő kislány elutazik Európába, mielőtt be- vagy inkább ledarálja a rendszer.
A második kötet ott veszi fel a fonalat, ahol az első elhagyta. S a legtöbb lap arról szól, mi történt Marjanival Európában, hogyan maradt egyedül, került az utcára, hogyan lett díler, és hogyan nem sikerült egyetlen kapcsolata sem. De főleg arról, mi történt, amikor visszament Iránba.
Önmagában nem semmitmondó, amit látunk és olvasunk. De, kérlek, érts jól, az első kötet feszültsége, nagy ívűsége után kicsit érdektelen, túl szűk mindez. Akkor válik újra igazán érdekessé, amikor Marjane visszamegy a hazájába. Van tehát egy szerkezeti hullámvölgy a dramaturgiában. Elvitathatatlan azonban, hogy a története így teljes. Nem hiányérzetem volt ettől, egyszerűen csökkent az érdeklődésem, hanyatlott a beleélésem.
Szinte szégyellem kimondani, főleg mert bármely rendszer minősége és előjele leginkább egyéni sorsokon, viszonyulásokon keresztül szemléltethető, de a második kötet első felének a története számomra némi érdektelenséggel telítődött. Az első kötet után valahogy hidegen hagyott a messze földre szakadt leányzó egyéni lelki görcseinek a taglalása. Értem én, értettem miért van, ami nincsen, s mi a dramaturgiai szerepe a történetben, mégis a tollat kell a vashoz viszonyítanunk, s jelentős az eltérés akkor is, ha mindkettőből egy-egy kiló áll a rendelkezésünkre.
De aztán a dramaturgia visszazökken, helyre áll a rendetlenség feszültségének a rendje.
S a végén csak néz maga elé az ember, mert a kérdések kérdése, a legnagyobb miért tarol mindent. Miért farkasa ember az embernek, honnan a vágy a másik feletti hatalomra, honnan a sátáni meggyőződés, hogy elvek kierőszakolásával, emberek megkínzása, legyilkolása jobbá teheti a világot? Honnan a bátorság, hogy megmondja bárki a másiknak hogyan kell élnie? S honnan a bátorság, hogy azt is megmondja, Isten konkrétan mit, milyen életformát vár el a másiktól?
Tudom én, hogy apróság az iráni borzalmakhoz képest, de a fenti mentalitás egyébként simán visszaköszön a manapságos Facebook-kommentek hangnemében. Egyértelmű, hogy az emberek döntő többségének az identitását az adja, mennyien értenek vele egyet. S nagyon szomorú, de a hangnemekből, megfogalmazásokból az is egyértelmű, hogy a legtöbben, amennyiben tehetnék, akár állami erőszakkal is szívesen kötelezővé tennék a maguk nézeteit.
Gondolj csak a covid dolgaira, az oltottak és nem oltottak feszültségére! Amit, mármint a feszültségkeltést, kenhetjük Orbán Viktorra, mégis emberek képviselik mindkét oldalt. Velem ugyan össze nem tudnál veszni ezen. Sem. Hiába van határozott véleményem róla. Is.
Mit mondjak még befejezésül? Voltaképpen semmi mást: ha szembe jön veled a Persepolis, félre ne ugorj, el ne engedd udvariasan magad mellett, ragadd meg, nézd és olvasd! Megérdemli!
1. rész: Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2007, 160 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639725126 · Fordította: Rády Krisztinaan
2. rész: Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2008, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639725348 · Fordította: Rády Krisztina
8,5/10
2021 májusának a vége, négynapos hétvégénk van, de a covid-szarakodás miatt nem tudtunk elmenni a tervezett debreceni hétvégénkre. Viszont tegnap a földön fekve, napon aludtunk délután a Lupa-szigetnél, egy jó kávé és egy tűrhető sör után.
