Ez is amolyan szembe-jött-a-könyvtárban-darab. Bár már nem tökéletesen ismeretlenül: két éve az első, magyarul megjelent része, a Trauma Team már a kezemben volt.
Ott ezt-azt leírtam, többek között a képregény címéről, a cím értelmezéséről. Azt most nem ismétlem meg, hiszen csak egy kattintásra vagy tőle.
(A muris az, hogy éppen a könyvtárba menetelem előtti napon beszélgettünk a cyberpunk szó jelentéséről SzFT-vel, és csak úgy nagyjából tudtam micsoda is. Pedig az előző Cyberpunk-os értékelésben ott van a meghatározás. Ennyit a memóriámról. Meg SzFT-jéről is, aki vagy ugyanúgy elfelejtette, hogy miről is van szó, mint én, vagy el se olvasta az értékelésemet. :-P )
Az előző kötetről azt írtam, amolyan MAJDNEM -darab. Majdnem nagyon-nagyon jó, majdnem teljesen izgalmas, majdnem van mondanivalója, majdnem maradandó. De csak majdnem.
Ez pedig a sorozat második része. Azt hiszem. Nekem második, mert ezzel találkoztam másodiknak. De mert nincs tartalmi összefüggés, azonos szereplők, összefüggő cselekmény, a részek önállóan is élvezhetők... Fogyaszthatók.
Nem gondolom, hogy ez a bejegyzés túlságosan hosszú lesz. Voltaképpen egyetlen mondatban összefoglalhatnám, mi lett erről a kötetről a véleményem. De mert a temporális lebenyemmel baj lehet, ismét engedek a grafomániámnak. Mondjuk jobban hangzik, ha azt mondom: a teljesebb képkialakítása végett árnyaltabban veszem górcső alá, mit tud és mit nem tud a Szavamat adom.
A biblia elveknek megfelelően, miképpen Jézus szól a hét gyülekezethez írt levélben, a Jelenések könyve elején: először dicsérek, s csak aztán beszélek a bajokról. 
DICSÉRETEK GARMADÁJA
Reális, részletes ábrázolás, azonnal felismerhető, azonosítható karakterek, remek dramaturgia, feszes, tempó, követhető, pörgős cselekmény, elképesztő „kameraállások”, filmszerűség (Bayer Antal kifejezése, miszerint a képregény papírmozi, itt tökéletesen megállja a helyét), tökéletes oldalkompozíciók.
Az első pillanattól kezdve fogva tart az egész.
Ha ennyi minden méltó dicséretre, mi lehet a baj? Mert az, hogy előbb a dicséretet zengem, azt feltételezi, hogy később már nem csupán azt.
Hát nem bizony... De kétséges, hogy ami nem dicséret, az jelen esetben feddés lesz-e?
MICSUDÁRÓL VAN SZÓ EGYÁLTALÁN?
Mert persze, van történet is. Idézd fel magadban a Szárnyas fejvadász látványvilágát, képi hangulatát, keverd össze valamilyen véres Tarantino-filmmel, adj hozzá egy egy kis morális töprengést és egy ilyen közegbe helyezd a sztorit!
Ami a következő. Adva van egy csúnya körökben mozgó, pisztolyos, punktarajos lányka, aki két hatalmas szikladarab-csávóval teszi a dolgát. A lányka rálép valakinek a tyúkszemére, el is teszik az útból. A lánykának van egy csemetéje, aki még kislány. 
S mert a lányka csúf körökben mozog, a csemete felett a lányka anyuja és apuja bébiszittyózik a sivatag ingerszegény világában.
Nagyapó lőni tanítja a csemetét, mert mondom, csúnya világban élnek: a túléléshez feltétlenül szükséges az önvédelem. Nagyanyó, aki egy gyorsétteremben felszolgáló, rosszallja a lányka puskázását, kap is nagyapó verbális apait-anyait, amikor a munkából nagyanyó hazaér.
Nagyanyó alapvető eleme a hallgatás, az alkalmazkodás. Ez a túlélési stratégiája. De üvölt róla, hogy messze nem ő legboldogabb ember a városban: életunt, morózus, harapós, az egész lénye azt sugallja, hogy mindenki kapja be, de mélytorokra, tövig!
Megfelelő „kameraállásból” láthatjuk, hogy Nagyi jobb keze helyén fémalkatrészek vannak. Nagyapónak meg lábai nincsenek. Az egész szereplőgárdában senki sincsen, aki minden szempontból átlagosan nézne ki. Talán csak az uncsi... ahogy belegondolok... A többieknek vagy hiányzik valamije, vagy több van rajta valamiből, mint kellene: akár egyéb mint testrész, a fontos és szomorú szerepet elnyerő doki homlokán az a három izé), akár gigantikus mennyiségű izom.
Na, aztán a lányka, a gyorséttermi nagyanyó lánya, a punktarajos, aki az uncsit szoclista megőrzésre a szüleire hagyta elhalálozik. Persze nem magától, hanem jócskán való rásegítéssel.
Ekkor jön az első komoly fordulat. A gyorsétteremben dolgozói, karprotézises Nagyiról kiderül, hogy bár a kora végett valamelyest visszafogottabb, rozsdásabb, de mindent összevetve még mindig több mint átlagos, professzionális gyilkológép. Mondjuk ilyennel még nem nagyon találkoztam, ez újdonság. Mármint, hogy nagyika váljon akcióhőssé a lánya halálát megbosszulandó.
Innentől a történet nagyon rövidre fogható: mindenki genyó, megbízhatatlan, nagyon tud vérezni és felettébb halandó. A végére alig bárki marad életben.
Gyereket még a szerzők sem ölnek: elspoilerezem, hogy az elején puskával lőni tanuló uncsi túléli a hullahegyek termelődését.
Igaz, nagy szerepe nincsen az egész mészárszékben, inkább csak érzelmi faktor az olvasónak, hogy legyen kiért aggódni a végkimenetel szempontjából. Mármint azon kívül, hogy voltaképpen végső fordulat önkéntelen, passzív origója és mozgatórugója.
„AZ A MONDÁSOM ELLENED, HOGY...”
– mondja a hét, említett levélben Jézus Krisztus a történelem hét különböző korában élő gyülekezetnek. Mert probléma mindössze az üldözéses kort megélő egyházzal nincsen. Vele nincsen baj, csak neki van tengernyi baja. De minden más korszaknak van szégyellni, megbánni, változtatnivalója.
Amiképpen ennek a történetnek is. De még az is lehet, hogy nem erről van szó, csak én olvasom másképpen mint kellene. S ha semmi mást nem várnék egy ilyen történettől mint akciót, pörgést, filmszerűséget, fröcskölő vért, lehullott végtagokat, fejeket, ömlő beleket, átszúrt, -lőtt testeket, felrobbant, leamortizált embereket, akkor nem lenne semmi baj. Ha nem támasztanék olyan túlzott elvárást, hogy a dramaturgia ne pusztán a képi, látványi minőséget erősítse, hanem mondjon is valamit...
Legyen nekem, hogy Jason Stathamet össze akarom boronálni, mittomén, Wim Wenders-szel vagy Bertolucci-val, ne csodálkozzak, ha a végén elégedetlen maradok. „A krumplileves az legyen krumplileves” (ahogyan a tömeggyilkos Kádár János mondta; apja a hóhérnak, de nekem nem!), ne malackodjuk mássá a kreatív gasztronómia nevében! Krumpli, zsír, hagyma, fűszerpaprika, kolbász, sárgarépa, babérlevél, rántás, zutty és slussz!
A helyzet a következő.
Manapság a technikai hátterekkel már semmi baj sincsen. Minden műfajban bárki bármit megtehet, a technika által biztosított lehetőségek gyakorlatilag határtalanok. Hol van már a technikai szempontból, látványvilágilag legendásan alulmúlhatatlan, konyhai eszközökből kigazdálkodott sci-fi, a Pirx világa, amikor a számítógépembe pötyögött pár jellemző segítségével az AI elkészíti nekem a soha senki által nem fotózott, festett, számítógépes grafikázott képet, videót, terméket, szöveget, akármit? (Azért erről eszembe jutott, hogy AI, 3D-s nyomtató, és hamarosan mindenkinek meglesz az álompárja! Azta'!)
A filmek tömkelegét alapul véve, hiszen most egy papírmozi van terítéken, elmondható, hogy a nézhetőségnek ma már korántsem a látványvilág az elsődleges szempontja. Az már a legócskább filmekben is tökéletesen rendben van. El sem kerekedik már el a szemünk, ha egy rajzfilm tájáról csak alapos vizsgálat után tudjuk eldönteni, hogy valódi vagy animált tájat mutat-e. Ha szél fújja az ágakat, fodrozza a vizet, ha hullik alá a vízesés, szakad a hó, esik az eső, pocsolyákban tükröződik a város az olyan, mintha valóban történne, nem csupán monitorokon szerkesztve.
A kötelező cselekményfeszességet, viszonyulásokat, arckifejezéseket, mozdulatokat Hollywood mérnöki pontossággal kidolgozta minden műfajra. Csak alkalmazni kell tudni a sablonokat és máris ugyanúgy, tök egyforma hangsúllyal szól az összes filmben a mellnek szegezett mutatóujjal kimondott nyomatékosítás:
– NEM!!! AKAROM!!! TÖBBET (látni, hallani, elviselni, bármit, stb.)!!!
Viszont a filmek jobbára semmit sem mondanak. Képek lenyűgöző sora, üzenet, mondanivaló nélkül. S bár Stephen King világossá tette számomra: akadhat olyan, hogy csak történet van, üzenet nélkül, és ez nem baj. De összességében mégis úgy érzem, ha nincsen mondanivaló, csak cselekmény és stílus van, az összképből valami hiányozni fog. Mert az öncélúság válik uralkodóvá. A csomagolástól teljesen függetlenül.
Azon még gondolkodom, hogy mi a helyzet például az új, magyar Asterix-füzettel? Aminek van hangulata, panelekből építkezik, de hogy különösebb mondanivalója lenne... Találok én olyat, ha nagyon kell, de annyira nem adja magát csípőből. Mégis 10/10-re értékeltem. Vagyis vannak ellentmondások...
„SZAVAMAT ADOM”
Senki sincsen, aki ne hajítani át valakit a palánkon ebben a történetben. Ezért a címválasztás különös jelentőséggel bír. Mintegy ellene mond annak, amit az előző alcímben írtam. Mert a cím és a történet ordító ellentmondása mondanivalót, értelmet ad a képregény cselekményének.
A Hazudj, ha tudsz (Lie To Me) sorozat Tim Roth által megformált dokija, Cal Lightman azt mondja, kivétel nélkül, mindenki hazudik.
Néha azon kapom magamat, hogy én is. Nem nagy dolgokban, nem olyanokban, amikhez hatalmas érdekem fűződik, olyanokban nem tudnék hazudni, becstelenségnek érezném, önszembeköpésnek, csak apró tényekben.
– Az infarktusod óta cigizel még?
– Igen, de csak pár szálat.
Kedden mentem el bringázni egyet, amíg Szerelmetesfelségtársam dolgozott.
Tudtam, a Római téren árulj a dohányda a kedvenc szivarkámat. Ötösével csomagolt dobozokban van. Ötöt vettem. Az huszonöt szál. Nem vastag kubai szivarról, hanem csak -káról van szó. De azért egy szál az két ciginek felel meg. Vagyis az öt doboz az ötven szál cigi. Ma vasárnap van: tegnap délután fogyott el az utolsó. Vagyis keddtől vasárnapig elszívtam több mint ötven szál cigit. Az több mint két doboz. Napi tíz szál. Sok vagy kevés?
És az infarktushoz képest?
Mégis ragaszkodom ahhoz, hogy nem szívok sokat.
Szerelmetesfeleségtáram meg már leszokott róla teljesen.
Azokat az embereket tartjuk értékesnek, akikre számítani lehet, akikben megbízhatunk. Akiknél tudjuk, az van, amit mondanak. Nem csinálnak segget a szájukból. Semmilyen formában. Nem torzítják, hallgatják el a tényeket, nem mondanak valótlanságot, hogy félrevezessenek, nem ígérnek feleslegesen, s nem csigáznak közhelyekkel („majd hívjuk egymást; örülök, hogy megismerhettelek; majd összefutunk”), amikről mindketten tudjuk, hogy mindössze üres szófordulatok.
Ebben a történetben senki sem megbízható, valamilyen formában, valamilyen indokból mindenki hazudik.
Vannak persze helyzetek, amikor a hazugság nem hazugság. Klasszikus példa erre, ha ártatlan üldözötteket bújtatsz és jönnek az üldözők. Az üldözöttek letagadása kétségtelenül valótlan állítás, de rögtön és azonnal életmentés is. A igazság feltétlen, mindenáron képviselete pedig gyilkosság lenne. Ezt kapd ki!
Ahogyan nem becstelenség, ha elhallgatod a kislány elől, hogy bűnronda, és a kisfiú elől, hogy ostoba mint a föld. Nem mindig hazugság nem kimondani a valóságot. Van, hogy kímélet és pozitív konfliktus- és háborúkerülés. Van, hogy az igazság elhallgatása, szépítése az kímélet, tapintat és nem gonoszság.
De ha a „Számíthatsz rám!” mondat elhangzása után árulás következik, az bizony ordas hazugság, a másik tudatos megtévesztése, félrevezetése. Pfúj!
Van ismerősöm, akiről azt gondolom, ha levegőt vesz, már akkor sem mond igazat.
Sokáig azt hittem, minden tudatos hazugság az esetében. Aztán idővel rájöttem, tévedek. Van, hogy tudatosan hazudik, persze, gátlás és lelkifurdalás nélkül. Az esetek többségében azonban teljesen komolyan gondolja, amit mond. Abban a pillanatban. Aztán két pillanat múlva már nem biztos. Holnap meg biztosan nem. De nem mindig és az esetek többségében nem hazudik.
Csak pszichopata. Nem, persze, hogy nem a Hannibal Lecter- vagy a Joker-féle sorozatgyilkos. Aki pszichopata az nem feltétlenül sorozatgyilkos. Viszont minden esetben csak az önérdekeit nézi, az emberek számukra mindössze eszközök a céljaik elérése, és nincsen bennük egy szikrányi empátia sem (ugyan ki érez együtt egy kalapáccsal vagy egy kombinált fogóval?). S nem lehet bennük lelkifurdalást sem kiváltani.
Cserébe simán tudnak úgy tenni, mintha a reakciók teljesen normális reakciók lennének; holott mindössze megfigyelt, ellesett, tanult viselkedés: úgy tesz mintha, mert látta, hogy így kellene tenni és érezni, ha normálisan képes lenne reagálni. (erről többet itt olvashatsz; a cikk címe ne riasszon el, nem a politika a lényeg benne, sőt!).
S a Számíthatsz rám” világa olyan világ, hogy mindenki mindenkit átvág. Önérdekből, számításból, félelemből, gonoszságból, mindegy. S emiatt az epizód címe és a cselekménye közötti ellentmondás miatt kap valami mondanivaló-jelleget a barbár, véres, lucskos mészárlás felett. Alatt. Mellett.
Egyébként muris, minél többet írok róla, annál inkább rájövök, hogy ez nem tudom hanyadik része a Cyíberpunk-nak voltaképpen nagyon jó. :-P
RÁADÁS
Amin meglepődtem: nincsen a sztoriban semmiféle gender-, LMBTQ-propaganda. Az kétségtelen, hogy nagyon-nagyon kevés szex az van. De még az is heteró szex. Akkor is, ha valamelyest beteg.
Fumax, Budapest, 2023, 104 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634702863 · Fordította: Rusznyák Csaba
8/10
2024 áprilisának a fele felé, egy nappal a fizetés előtt. Pittyputty, sittysutty eltelt az egy hetes szabi. Jobb volt itthon, de nem akartam kardomba dőlni, hogy dolgozni kellett menni. Szerencsére. Mert már az első nap feszült lehettem volna, ha feszült lettem volna. De mert leszarom-tablettával kezdtem, így tök derűsen végigvittem a hét első két napját.
Nagyon szép, napos idő van, meg is telt az otthon kertje az időseinkkel. Meg a kollégákkal is. Valószínűleg növekszik a környékbeli dohányboltok forgalma is emiatt.
Szerelmetesfeleségtársam nagy elhatározást tett: mindennap bringázni fog valamennyit, fogyasztandó önmagát. Semmi bajom a dizájnjával, úgy szeretem a mindenkori őt, ahogy van, de az egészsége végett nagyon nem baj, hogy ezt teszi, mert tény, hogy látszik rajta a virtuális asszisztencia helyben maradós átka.
Ötvenhét vagyok. Néha képtelenségnek tartom, hogy még minimum nyolc, de valószínűleg még több évet kell dolgoznom a nyugdíjig. Soha nem voltam lusta, de az is tény, hogy ha tehettem volna, egészen simán végig olvastam/írtam volna az életemet. Viszont immár a testem is kívánja az aktív fizikai semmittevést. Illetve inkább nem kívánja a permanens mozgásban levést.
