Megint egy könyvtáras „találmány”: ott leltem a polcon. Semmit nem mondott a címe, a játékról, amely alapján készült, még sohasem hallottam.
Nem szeretem a számítógépes játékokat. Semennyire sem kötnek le.
Gergő fiam sokat játszott, hol ezzel, hol azzal. Ő piszok lelkes tudott lenni, mutogatta ezt meg azt, hogy „Nézd csak, apa...”, aztán lökte az információkat, amik egyfelől nem kötöttek le, mert Geri jobbára fantasy cuccokkal nyomta, azt meg különben sem szerettem különösen, másfelől meg nem értettem, miről beszél. Geri is az a típus, aki meg van arról győződve, hogy az összes beszélgetőpartnerének a birtokában van az a tudás, ami neki, tehát érthető, amiről beszél. Mostanában kezdi kapizsgálni, hogy ez nem így van.
Szóval a Cyberpunk játékról halovány lövésem sincsen, és ez valószínűleg már így is marad.
A képregény azonban a hónom alatt végezte a könyvtárban, aztán a hátizsákomban az értékmegőrzőben.
Jó. Nem annyira jó. Sci-fi. Szabadulós. Ki kell jutni vagy halál van. S ennél nem sokkal több. Ezért valószínűleg megdöntöm rövidségben az öncsúcsomat. Mármint az értékelés rövidségében.
Cyberpunk. Nagyon bírom manapság a stílus meghatározásokat. Meg a könyv- és filmsorozatokkal kapcsolatos ilyen-olyanokat. A spoiler, trailer még megy, bár fel nem foghatom, miért feltétlenül szükséges az angolkodás. A stílus elnevezéseket már meg sem próbálom megjegyezni. Sem irodalomban, sem filmek esetében, sem a zenéknél. Főleg, mert nem is érdekelnek. Mármint a stílusnevek. Ilyen kis érdektelen vagyok.
Éppen ezért öt perccel ezelőttig nem is tudtam pontosan, mit is fed a cyberpunk elnevezés. Most már tudom. Punkosan lusta vagyok a saját szavaimra átfordítani, ezért nesze egy idézet.
A cyberpunk életérzés
A cyberpunkot az ellenőrizhetetlenül gyors technikai (elsősorban informatikai) fejlődés, a hagyományos értékek háttérbe szorulása és a változó világ hívta életre; a századforduló modernizmusának, a nagyvárosok terjedésének egyenes következménye. A cyberpunk művekben az emberek általában óriási, túlzsúfolt metropoliszokban élnek, érzelmi életük ennek megfelelően sivár.
A nemzeti érzés helyett a cégekhez tartozás kerül előtérbe: a multik dolgozói – japán mintát követve – a cég épületein belül laknak és dolgoznak, a nagyvállalatoknak saját himnusza van, a politikát a cégek egymás közötti harca jellemzi.
A technika az élet minden területére betör: tipikus szereplők a számítógépes bűnöző és az informatikus szakember; az ember-gép kommunikáció már nem billentyűzettel és képernyővel, hanem a virtuális valóság segítségével, a központi idegrendszerre csatlakoztatott berendezésekkel történik; az élő szövetek / szervek lecserélhetők gépi megfelelőikre (például műkar, infraszem, implantátumok).
A szó eredete
Az elnevezést először Bruce Bethke amerikai író használta, amikor ezt a címet adta egy novellájának az 1980-as évek elején. Az egész altípus nevét adó novella magyarul Kiberpunk címmel 2008-ban jelent meg a Galaktika 215. számában, Ajkay Örkény fordításában.
A szóösszetétel első tagja, a cyber utal a világ egyre jelentősebb és gyökeresebb átalakulására, az emberiesség helyett a gépiesség felülkerekedésére (mind technológiai, mind szociális, sőt egyéni, pszichés szinten). Az emberek egyre kevesebbszer kapnak lehetőséget szabad döntésre, egyre inkább „a világ gépezetének” részévé válnak.
A punk szó részben a kiüresedett hagyományos értékek elleni lázadást, mint eszmét jelöli (lásd bővebben itt), másrészt pedig az így gondolkodó emberek (jellemzően a perifériára szorultak, az utcán élők, drogosok és kocsmatöltelékek) gyűjtőneve.
[Naná, hogy a Wikipedia]
Most már tudod. Látod, egyszerre mindketten okosabbak lettünk! Ezt teszi a technológia. Aminek köszönhetőn el tudom még mondani neked, hogy a történet írója bennfentes kutya a Star Wars, a Deadpool képregényeknél, és úgy a Marvel berkeiben. A rajzoló nem ennyire foglalkoztatott, van ez, meg egy másik képregénye. Legalábbis a Moly szerint. Ennél mélyebben nem is érdekelt a kérdés.
Tudod mit, máris mondom, hogy miért nem. Így, in medias res. Azért nem, mert ezt a képregényt egy jól megrajzolt, de nem letaglózó, nem lenyűgöző alkotásnak tartom. Nincs híján a minőségnek, csak nagyon kicsi választja el attól, hogy remek legyen, de mégis csak kapaszkodik.
Ahogyan az olvasónak viszont nincsen kapaszkodója, hogy mi is ez. Maradhatnak a benyomások, blikkek és találgatások. Aztán rájön, hogy mindez nem is fontos, mert semmiféle jelentősége nincsen semminek.
Egy a cél: a csapatnak, amelynek az a feladata, hogy adott célszemélyt kimentsen adott helyekről, most egy olyan gennyedék alakot kell kimentenie egy toronyház tetejéből, aki egyébként előtte a csapat tagjait gunyoros élvezettel gyilkolta le. Az őt mentő csapatban ott van az általa legyilkoltak egyetlen túlélője. Egy csajszi. Neve is van: Nadia.
*
A történet úgy kezdődik, hogy ez a Trauma Team csapat, aki a mentősök és a testőrök keverékei, gyilkolják az ellent, mentik, aki haldoklik, és akit nem ők haldokoltatnak, éppen bevetésen van. Egy kis bevetés, képváltás, Nadia számol be éppen arról egy vizsgálatbeszélgetésen, hogy újra dolgozni szeretne. Ez egy darabig így váltakozik, amíg meg nem értjük, hogy mekkora trauma érte a Trauma Team egyik tagját, amikor kiirtották mellőle az addigi csapatát.
S oké, Nadiát újra bevetik. Pechére azt az aberrált barmot kell mentenie, aki szöcskemód ugrálva, két szamurájkarddal gyakorlatilag elintézte az előző Team team-et. Ez így felvetésnek nem gyenge, ugye? Mert azért bakker már, de tényleg...
S innentől minden megy a maga sínjén. Szigorúan kötött pályán. Az aberrált az aberrált, a főhősnéni frusztrált, a team többi tagja ideges, mert ő frusztrált, az ellenség ellenséges, nem akarja, hogy az aberrált és a team tagok az utcán lehessenek végre, az aberrált meg a team tagok viszont ezt akarják, elindul a kiölimegelőbbamásikat-játék, emeletről emeletre. S ahogy kell a végén csak Nadia marad az aberrálttal. Akit át is ad a megfelelő személyeknek. Nem itt van a vége.
S persze az aberrált annyira aberrált, hogy abban már van valami vonzó. Úgy Hannibal Lecter és a Heath Ledger-féle Joker módján.
Minden teljesen a helyén van, hiba nincsen. S talán ez a hiba. Mert még a slusszpoén is teljesen kiszámítható.
Egyfelől nincsen ezzel semmi baj, mert kapja a vevő, amiért fizetett,. Semmi többet. A közértben ne akarjam, hogy még a szakállamat is megigazítsák. Ott csak azt várhatom el, hogy legyen friss áru, megtaláljam, és ki tudjam rendben fizetni az árát.
Tudom, pont én vagyok az, aki többször hangoztattam, hogy miért kell mindig újdonságot várni mindenben, nekem Rick Wakeman 2020-as Red Planet lemeze majdnem annyira tetszik mint amennyire a '75-ös The Myths and Legends of King Arthur and the Knights of the Round Table. Oszt' van köztük negyvenöt év különbség, más se nagyon.
Most mégis az a bajom, hogy ez a képregény nagyon rutinosan használt fel balkézről vett szüzsét, kliséket, fordulatokat, jellemeket, konfliktust, összerakta egy egyébként koherens egésszé, és kínálja is fogyasztásra.
A baj csak az, hogy valahogy nincsen lelke az egésznek.
Nincsen nekem azzal bajom, ha a Pink Floyd dalait a Keep Floyding-tól hallom. Akkor sem, ha persze egészen más lenne a Pink Floyd-tól. De azért nincsen bajom a Keep Floyding-gal, mert bárhányszor láttam őket, mindig vérprofin és hatalmas lélekkel játszották a Pink Floyd dalokat.
A Trauma Team-ben hiába van benne minden összetevő, hiába semmi baj a rajzokkal sem, a tempóval sem, a kompozíciókkal sem, a színezéssel sem, a párbeszédekkel, a forgatókönyvvel sem, csak éppen az egész semmi más, mint az összetevők összessége. A vérprofi mestermunka szintje. Ami semmi többletjelentést, tartalmat, érzést, hangulatot nem ad nekem.
Nem, ez mégsem igaz. Két emlékezetes pillanata van a történetnek. Mindkettő Nadia és az aberrált kapcsolatával kapcsolatos. Amikor olyan, mintha valami emberi szövődne közöttük. S aminek ráadásul a vérnösző a kezdeményezője. Na, azok miatt érdemes felnyitni az albumot. Egyébként. Hogy teljesen igazságos legyek. De azok miatt meg nagyon.
Apropó hangulat! Azt olvastam valahol, hogy ez a képregény tökéletesen hozza az alapját képező játék hangulatát. Izé... Nem ismerem a játékot, s már bocs, de nekem az olvasónak ne a játék hangulatát hozza, illetve hozza nyugodtan, de adja meg egy képregény teljes élményét is, és ne várja tőlem előfeltételként a játék ismeretét! Ötezer forintért.
De mondom, nincsen baj a könyvvel. Egyszer elolvastam, megnéztem, elszórakoztatott, becsuktam és léptem is tovább a következő könyvre.
Viszont maradt még néhány képem, szerintem azért érdemes megnézegetni.
Fumax, Budapest, 2021, 96 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701927 · Fordította: Rusznyák Csabaq
6,5/10
2022 augusztus, vasárnap. Szerelmetesfeleségtársam rágja a fülemet, hogy vagy több bér kellene, vagy váltani. Küldözgeti az állásajánlatokat. Nem félek váltani, csak félek váltani. Nem a változástól félek, arra magasról teszek. Bár utálom már a változásokat, nagyon szeretnék már SzFT-vel tömény változatlanságot, költözetlenséget, röghöz kötöttséget, hogy ne az határozza meg a mindennapokat, hogy permanensen alkalmazkodni kell magunkon kívül is... De a munkahelyről beszéltem. Van most egy. Naponta úgy negyven perccel hosszabb a bejárás, és úgy fest, pakolósabb munka. S fogalmam sincsen, a derekam, a vállam hogyan bírná. Ezek miatt nem megyek már evezni sem, nem szeretném, hogy más dolgozzon helyettem. De mocsokul sajnáltam SzFT-t mert Gyulán is nagyon szeretett volna elmenni kajakozni. Nem mertem bevállalni. Így viszont ő sem ment...
Összevissza beszélek.