ÍRTA: 
Jeff Lemire
RAJZOLTA:
Greg Smallwood, Wilfredo Torres, Francesco Francavilla, James Stokoe
Annyiszor, de annyiszor megállapítottam, hogy szuperhősös, Marvel, DC nekem nem való, hogy már ismételni is rengeteg. Most nem hallgattam önmagamra. Rosszul tettem. Így nem is tudom, ér-e ez az értékelés valamit, bármit vagy akármit.
Mert ha tudom, hogy valami az én ízlésemnek nem való, nem elegáns mégis a sárga földig lepocskondiázni. Ezért nem olvasok egy csomó mindent, és ezért nem megyek csak célirányosan koncertekre. És még így sem vagyok permanensen hurráoptimista rajongója semminek és senkinek.
Képzeld, mi lenne, ha olyasmit néznék, olvasnék, amiről eleve tudom, hogy nem nekem való, mer' úgysem fog tetszeni! Az olyan lenne, mintha Marvel vagy DC képregényt olvasnék, ami rája adásul három kötet, nem csupán egy.
Ja, hogy... Csakugyan! De ha már így alakult, mit tehetnék mást, csak leírom, amit annyira nem is akarok leírni.
A könyvtárban találtam. Ahogy belenéztem az első kötetbe, olyan kis Száll a kakukk-osnak tűnt. Tudod, Randle Patrick McMurphy, akit Jack Nicholson alakított. Mindörökre felejthetetlen az az arc, amikor a dikidokinak válaszol, hogy miképpen tudott lefeküdni egy kiskorú lánnyal.
– Doktor úr, maga ellen tudna állni, ha ott van az orra előtt az a vörös kis szőrpamacs?
Valami ilyesmit sugallt a képregény, belenézésre. Ebben nincs is hiba, valóban van benne ilyesféleség. Illetve tulajdonképpen erről szól az egész. Illetve nem is...
Na, kezdjük az elején!
MIRŐL SZÓL A HÁROM KÖTET?
Ezt olvasom az első kötet fülszövegében:
Marc Spector (azaz Holdlovag/Jake Lockley/Steven Grant) évek óta küzd New York bűnözői ellen a város biztonsága érdekében… vagy mégsem?
Amikor egy elmegyógyintézetben ébred gyerekkoráig visszanyúló kórtörténettel, de képességek nélkül, Marc egész múltja és személyisége (vagy személyiségei) megkérdőjeleződik.
De valami nem stimmel az egésszel…
Hát, igen, valami baj van az egésszel...
Marc menekülni akar a gyógyóból. Társai is akadnak a menekülésben. A menekülés során a másik három személyisége felválta jelenik meg a lapokon, amíg együtt keresgéljük vele a valóságot.
A valóság keresése eleve azt feltételezi, hogy ami körülvesz, az nem feltétlenül az. A Mátrix óta, ami azért markológéppel merített Philip K. Dick munkásságának a sokaságából, mi sem lehetünk biztosak abban, mennyire generált a valóságunk.
A napokban történt, hogy egy hétfői napon elhagyytam a plasztikkártya tartómat, mindenemmel, iratok, bankkártyák. Egészen pontosan meg volt a pillanat, amikor utoljára láttam: reggel bementem a Lidlbe, még vissza is léptem a kocsihoz, hogy magamhoz vegyem, kinyitottam a hátsó ajtó, kihúztam a hátizsákom zippzárját, és betettem a rajtam levő, fekete mellény jobb oldali zsebébe.
Aztán napközben már nem volt meg. Egyik autóban sem, amikben aznap ültem, a zsebeimben sem, meg sehol sem.
Vártam három napot, majd elindítottam mindennek a pótlását, internet, okmányiroda, bank... Hogy aztán ugyanennek a hétnek a vasárnapján lemenjek bringát karbantartani a tárolóba. Benyúltam a szerszámokért a bringás tatyómban. Az első, ami akezembe akadt, a kis, fekete tartó volt, a kártyáimmal... Oké, az elvesztés előtti vasárnap voltunk bringázni, bele hajítottam.
De hogyan van meg egészen pontosan a pillanat, amikor berakom másnap a mellényem zsebébe a cumót? Vagy meghülyültem, vagy átzuhantam egy másik valóságba... Én az utóbbira szavazok.
Tehát, mi is a valóság? Vagy melyik valóságom is az igazibb?
Marc a végére akar járni a dolgoknak: melyik önazonossága is a legigazibb önazonosság? És három köteten keresztül járkál utána.
KONCEPCIÓ, TRIP VAGY AD HOC HASRAÜTÉS?
Történetből csöppenünk történetbe, reálisabb és irreális valóságok sorát járjuk be, hektikusan, rendszer nélkül. Én legalábbis nem voltam képes rendszert találni a valóságok, személyiségek közötti ugrálásokban. Olyan volt az egész, mint belelátni egy több személyiségre szakadt elme mindegyik világába.
Ami az elején még szórakoztató. Aztán haladva a történetben egyre fárasztóbbá és mondvacsináltabbá válik. Mert azért úgy háromszázharminc oldalon keresztül tart a fantázisa/trip/sztori.
Törekszem a biztonságra, az állandó dolgokra, a következetességre. Szeretem a játékosságot, de a szertelenséget annyira nem kedvelem. Helyzetekben sem, emberekben sem. A játékoknak szabályai vannak, és a játék csak akkor van rendben, ha a játszó felek betartják ezeket a szabályokat. Soha, semmikor, semmiben nem kedveltem az álom, látomás betéteket. Éppen ezért, mert úgy érzem, megszegnek egy alapvető, íratlan szerződést író és olvasó között. Emiatt volt az, hogy bár többször nekivágtam az Alice Csodaországban című valaminek és hagytam újra és újra abba. De még képregényben sem tudtam végigolvasni, az érdeklődésem villámgyors fogyása miatt.
Marc és az öntársai nem szabályok szerint vesznek részt a mindennapokban, társalognak különféle állatfejű, egyiptomi istenekkel, lesznek katonák, űroperett szereplők, meg a jó ég tudja, hol, micsodák, hanem alkotói önkény szerint. Ha megnézegeted a képeket, hát, bizony arról van szó, amit látsz, és úgy sem világosabb, ha olvasod is.
Sommásan ezt mondom.
AKKOR, UGYE, VAJON MIFRANCÉRT NEM HAGYTAM ABBA?
Jogos a kérdés. Két oka, indoka van. Az egyik jobb és alaposabb mint a másik.
1. ÉRDEKELT, HOGY MI A FENE SÜL KI BELŐLE A VÉGÉRE
Azt hiszem, hogy az a legnagyobb baj, hogy semmi se. Kicsit olyan volt/lett mint a Twin Peaks. Már nem is érdekelt a végére, ki ölte meg Lola Palmert. Csak marha jó hangulata volt. De összességben David Lynch klasszikus blöffje volt az egész. Amiben az a legszebb, hogy ha ki is derül, a felfokozottság miatt az se lett volna kielégítő. A Holdlovag is így járt nekem: van egyfajta meg/feloldás, de már nem is érdekel, mert nem katartikus, csak olyan kis lapos.
2. MINDENESTÜL FANTASZTIKUSAK A RAJZOK
Ezt láthattad eddig is. Meg látni fogod ezután is. Csuda remek az a megoldás is, hogy az egyes személyiségekkel történteket más-más rajzoló álmodta meg. Óriási különbségek vannak a rajzstílusok között, de mindegyik igen míves munka. Ha már végignéztem, hát végig is olvastam.
Hát ezért nem hagytam abba. De újra konstatáltam, hogy a jó képregényhez nem csupán jó rajzokra, de jó történetekre is szükség van.
S ha nem tudom eldönteni, mi is a történet, ha fonalat veszítek, vagy fel se veszem, hiába a roppant meggyőző rajzok, színezések, kalapot emelek, de úgy felejtem el, ahogy van. Hálátlan közönség vagyok, elismerem.
Bubi Bolt, Pécel, 2022, 124 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150159485 · Fordította: Kóbor Róbert
Bubi Bolt, Pécel, 2023, 92 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158226783 · Fordította: Kóbor Róbert
Bubi Bolt, Pécel, 2024, 112 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156673138 · Fordította: Kóbor Róbert
4/10
Az alábbi kép egyben link is ám!
2025 júniusának a közepe után kicsivel.
Alighogy hazaértem és kinyitottam a gépemet, fogadott a hír a Tompox együttes oldaláról, hogy búcsúznak Mátyás Szabolcstól. Először azt hittem, csak kiszállt az együttesből. De aztán jöttek az újabb hírek: örökre búcsúznak. Csak egyszer beszéltem rövid ideig ezzel a remek gitárossal, meg néhányszor Messengeren. Most tudtam meg, hogy remek orvos, mikrobiológus is volt. És nagyon fiatal.
RIP, Szabi.:-(
.
