Ezt mondja erről a könyvről a hátsó borítón levő fülszöveg, s ezzel nagyon sok mindent összefoglal:
A világ legkiválóbb képregényes riportere újságírói munkáit gyűjtötte össze a Frontvonalban című kötetben, benne az Irakban szolgáló amerikai hadseregről szóló, az Egyesült Államokban soha nem publikált cikkekkel.
Az elmúlt évtizedekben Joe Sacco – akit Christopher Hitchens korunk „erkölcsi rajzmesterének” nevezett – egyre inkább a rövid, rajzos újságírás felé fordult, hogy a világban dúló háborúk helyszíneiről tudósítson. Az itt olvasható, fekete humorral fűszerezett riportjai is igazolják, hogy Sacco napjaink egyik legjelentősebb haditudósítója.
Az „Akik nem kellenek” című írásában a Málta szigetén partot érő afrikai menekültek sorsát követi nyomon; a „Csecsen háború, csecsen nők” a kaukázusi özvegyek vég nélküli megpróbáltatásait mutatja be; a „Kusínagar” pedig India érinthetetlenjeinek életébe enged betekintést, akik „utolsó erejükkel kapaszkodnak ebbe a világba”. További munkái gázai csempészalagutakba, Milan Kovačević boszniai hadúr hágai perébe, valamint a közelmúlt amerikai történelmének legsötétebb fejezetébe, Abu Ghraibba szólítják Saccót. Egy amerikai katonákkal közös küldetésen pedig – az Egyesült Államokban soha nem publikált cikkekben – szembesül az iraki háború nyomorúságával és abszurditásával.
A Frontvonalban Sacco legérettebb, legjobban sikerült munkái közé tartozik, és remekül példázza, hogy az első számú karikaturista olyan erővel képes megörökíteni az emberi tapasztalatokat, amilyenre a média más területei gyakran képtelenek.
Legnagyobb meglepetésemre nem a képregények, hanem az újdonságok asztalán találtam rá a könyvtárban erre a kötetre. Pedig képregény. Miközben nem is képregény.
S lám, már az első pillanatban két ellentmondással kellett szembenéznem. S az ellentmondások később sem oldódtak. Sőt, sőt!
Lássuk csak, megpróbálom összefoglalni, mit tud egy rajzolt riportkönyv!
*
Gondolkodtam, miképpen is lássak neki ennek a bejegyzésnek. Honnan indítsak? Mert szerkezete, tempója, formanyelve mindennek van. Kell, hogy legyen. Aztán akárhogyan is térültem-fordultam a gondolataim között, a fontossági sorrendet simán meghatározta, hogy egyszerűen, mindenek előtt az kívánkozott ki belőlem,
azt a pillanatot akartam elkapni, amikor Joe Sacco úgy döntött,
nem fényképezőgéppel vagy videókamerával,
hanem ceruzával örökíti meg, amit lát és hall.
Azért akartam elkapni ezt a pillanatot, hogy megértsem az egész alkotói folyamatot, és főleg rám, az olvasóra, nézegetőre vonatkozó célját.
*
Sacco életrajzával nem foglalkozom. Mármint itt, a blogon, leírva. Ha érdekel, itt el tudod olvasni mik az életének a legfontosabb dolgait. A lényeg, hogy persze, újságíró, és persze, képregény-rajzoló. Aztán egy ponton ez két foglalkozás összekötődött benne.
*
S itt máris megállok, mert ezzel a kötettel kapcsolatban ez a legfontosabb tény. Hogy két olyan műfaj összekapcsolása, amit csak erőszakkal lehet összekapcsolni. És ami ami, máris kimondom, a legnagyobb jószándék ellenére is olyan kis erőszakolt marad. Mondom is, miért, és ezzel benne vagyunk a legközepében ennek az ügynek.
Nincsen bajom a műfajok keveredésével. Van, amikor sikerül, van amikor nem.
Amikor a Deep Purple billentyűse, Jon Lord a hatvanas évek legvégén megpróbálta összehozni a hard rockot a klasszikus zenével, ugyancsak öszvérre sikeredett a végeredmény. Se rocknak, se klasszikus zenének nem volt az igazi.
Ugyanezt a kavarodást az Emerson, Lake & Palmer már zseniálisan megoldotta. Döntse el, aki akarja, hogy a muzsikájuk rock vagy klasszikus zene-e! Mondjuk engem nem érdekel a döntögetés: MUZSIKA. Pont.
Ám a Z'ZI Labor együtt munkálkodása a Veresegyházi Asszonykórussal poénnak jó volt ugyan, de zeneileg, lássuk be, annyira nem volt meggyőző, komolyan venni nem lehetett. De a népzene és a rock kavarodását a Gépfolklór, a Barbaro vagy éppen a Csík tüneményesen megoldotta.
Nem is keresgetem tovább a példákat. Lehetne kutakodni az irodalomban is, a filmek világában is, meg akárhol és bárhol is.
Tulajdonképpen bármit lehet bármivel kutyulni. Tudod, hogy mennyire frappáns végeredményt ad például a chilis babba a reszelt étcsokoládé? Hát még ha egy lime-ot is mellé facsarsz... Meg egy kis száraz vörösbort öntesz hozzá! Egyszerű kaja, mégis gasztronómiai orgazmus lesz belőle.
A lényeg: annak nyakon csípése, mi keverhető mivel, és milyen mértékben. Az ízlés és a tempó. Az esztétikum, az arányokkal és a látószöggel. Érdekes műfaj a tragikomédia is.
*
Maga az élet is kevert műfajokkal játszik velünk. Szerelmetesfeleségtársamtól hallottam a végtelenül tiszteletlen, de a tapasztalatainknak mégis megfelelő, játékosnak szánt, de végtelen fájdalomról tanúskodó, intelligens sikolyt:
EMBER TERVEZ,
ISTEN PERVERZ.
Itt és most nem fogok teológizálni. Hiszek Istenben. Abban is, hogy Ő a szeretet. De nem értem a dolgait. A szenvedés problémájára még elvi szinten is csak nagyon óvatosan mernék és tudnék válaszkísérletet adni. De inkább meg sem próbálok ilyet tenni. Egyáltalán nem érzem az illetékességemet abban, hogy ilyet tegyek.
Egy gyors absztraháció:
a héten, valamelyik nap, munkába menet, átvágva a kaszásdűlői lakótelepről az aquincumi vonatállomásig vezető susnyáson, a napfelkelte távoli látványában gyönyörködve totáltalppal tapostam rá egy, az ösvényem éppen átkelő meztelen csigára. Csak egy nyúlos, placcs maradt belőle.
Eszembe sem volt bántani, pláne az életét elvenni.
Vajon mit mondanak a meztelen csigák filozófusai, teológusai az esetről?
*
Képregény: rajzolt képekkel vagy éppen fotókkal elmesélt hosszabb-rövidebb történet. Mert regény, ezért kitalált, de legalábbis a szerkezetnek, a belső arányoknak, dramaturgiának megfelelően szerkesztett történet.
Riport: adott ügyben illetékes, vagy az adott eseményeket átélő emberekkel való beszélgetés, a valós helyszínek bemutatása. A szerkesztés elkerülhetetlen, hiszen bármivel is készül a riport, mikrofon, fényképezőgép, kamera, az óhatatlanul és kikerülhetetlenül kivág a valóságból egy darabot, kiemel és elhagy részleteket. Ezt nem elkerülhető. Az eszköz maga is szerkeszt. Így annak, aki az eszközt használja, döntenie kell, az eszközt ismerve mit emel ki, és mit hagy veszendőbe menni.
A képregény rajzolója is szerkeszt. Naná! Ezt maga Sacco is elismeri az előszóban. Akarja, nem akarja, szerkesztenie KELL.
Valóság. A legnagyobb filozófiai kérdés. Vö.: Mátrix, első rész, vagy Philip K. Dick nagyjából bármelyik könyve. Vagy a Platón összes. A példák irdatlan kiragadások. Csak azért sem nézek utána valamiféle könnyített megoldásnak, megpróbálom magamtól megfogalmazni mit is jelent a fogalom. Nem fog sikerülni. Ha mégis, én leszek a bolygónk egyik legnagyobb elméje.
A valóság: bármilyen szinten zajló eseménysor, történés élő vagy élettelen szereplőinek a pszichéjéből, puszta biológiai létezéséből, funkcionalitásából és szükségleteiből vagy a fizikai törvényeiből fakadó indítékait és a konkrét cselekedeteit cselekvéseit, a történések belső összefüggéseit, egymásra utaltságait, motivációit a legszéleskörűbben leíró jelentéssor.
Az események, jelenségek látható, tapintható, szagolható, érzékelhető megnyilvánulásainak egyes elemei, összessége nem feltétlenül adja ki az egész történés igaz mivoltát.
Ugyanakkor az is igaz, hogy egy kisebb részlet kiemelése, megfelelő látószögbe helyezése jobban rá tud mutatni a komplex jelentésre, az egész mélységére mint egy totálkép bemutatása.
[Na, ilyennel se próbálkoztam még!]
Az is világos, hogy egy bármilyen módszerrel rögzítő kamera sem feltétlenül a valós tartalmat és jelentést adja vissza. Éppen azért nem, mert ahogy fentebb mondtam, írtam: a kamera óhatatlanul szerkeszt, ezáltal kikerülhetetlenül csal is a „szeme”. A másik oldalán álló, ülő, fekvő ember indítékaitól, céljaitól, koncepciójától függ, mit fog látni a kamera. S még akkor is érhetnek komoly meglepetések, ha módszerek, célok, eszközök tisztességesek (vö.: Cortázar/Antonioni: Nagyítás).
*
Nem fog szeretni sem a kiadó, sem a szerző, sem senki, akinek a szíve csücske Sacco munkássága.
Önkényes, kimondhatatlanul szubjektív, ex chatedra kijelentésem a következő: bár az előzőekben nem következik szerves hibamentességgel, de mégis az az érzésem, hogy a képregény és a riport műfaja ellentmondásban van egymással. Nem csupán azért, mert a regény önmagában fikciót, önkényes dramaturgiát sugall, hanem azért is, mert a kamera torzításán túl a bemutatott témák, események valóságtartalma túlságosan is függ a rajzoló ábrázoláskészségétől.
Vagy még tömörebben: a kötet olvasása, nézegetésekor, kezdve onnan, amikor első alkalommal kinyitottam, egy másodpercig sem éreztem azt, hogy képregényt, sem azt hogy riportot nézek, olvasok. Pedig egy szemernyi előítélet sem volt bennem semmilyen irányban, amikor a kezembe vettem a könyvet.
Lehet, a hiba bennem van. Nagy tehát a felelősségem.
Mégis mondom tovább.
*
207 oldalas a kötet. Tele van rajzzal. Mert, ugye, elvileg képregény-könyv. Milyen is lenne más? A rajzok nagyon jók. S aztán valahogy mégsem. ezt nem fogom tudni megfogalmazni. Az arcok, beállítások, a képek dramaturgiája nem rossz, sőt. De a mozdulatok, mi is erre a jó szó, nem természetesek, mesterkéltek. Miképpen sok esetben a mimikák is.
Értem én, hogy a stílus tetszése az ízlések és pofonok kérdése, s azt is, hogy nem szerethet mindenki mindenkit. De én képtelen voltam megszeretni a rajzokat. Keményen fog hangzani: a téma miatt sem voltam képes megbocsátani az esetlegességet, az aránytalanságot, a hm, nagyon rajzoltságot.
De egyébként nem egységes a rajzstílus: a csecsenekről és az indiaiakról szóló részben mondjuk teljesen rendben vannak a rajzok.
*
S most jön az, amit a legkevésbé fogok tudni megfogalmazni.
Bár egyértelműen nem ez a célja, de elolvasva, megnézegetve Sacco és a világ kapcsolatát, az embernek két célja támad, de az rögtön és azonnal:
- géppisztolyt ragadni és kiirtani mindenkit a földgolyón,
- s egy skulót mindenképpen hagyni az önagyamba is.
Az emberiség ugyanis nem érdemli meg az életet, csupán azért hagyni létezni, hogy további kínzásokkal, gonoszságokkal, perverzitásokkal pusztítsa a nála gyengébbeket, kiszolgáltatottabbakat, eszköztelenebbeket, szelídebbeket, annak ugyan mi értelme van?
Feltolakszik, nyomul, előtérbe tolakszik egy szó. Nem fogom tudni megmagyarázni, miért, honnan került elő egyáltalán. Csak blikk. Intuíció. Az is könnyen meglehet, hogy tökéletesen hamis és igaztalan. Az irányáról, céljáról fogalmam sincsen, ezért a forrást sem tudom megnevezni. Vagyis az állításom tökéletesen a levegőben lóg, de egy panelproli azt is megengedheti magának, hogy csak a hasára csapva marhaságokat mondjon.
Az én marhaságom ezzel a kötettel ez: propaganda.
Lehajtottam a fejemet, állok a sarokban. Mert ha ilyen súlyos kijelentést teszek egy, az emberség mellett kiálló, az egyének, népcsoportok méltóságáért üvöltő szerző ellen, legalább ne lennék annyira szánalmas, hogy meg sem tudom nevezni a propaganda célját! Mert így magam is gonosszá, érzéketlen, rasszista tuskóvá válok.
Talán alább kiderül valami.
*
Csak kinyitogattam a könyvet itthon, belelapozgattam. Egy fejezetcímen megakadt a szemem. AKIK NEM KELLENEK. Igen, a migráció. Itt visszavettem a belelapozás elánját, és egyesével nézegettem végig a fejezetet. Még csak nézegettem, de nem olvastam el.
S egyre nőtt bennem az ellenkezés.
1.
Nagyon betegnek kell lennie annak, akit nem érdekel egy másik ember szenvedése. De mégis mindenkinek a saját élete, a szerettei élete a legfontosabb. Meg a szűk pátriája sorsa, és így tágul a kör.
A szomszéd országban háború van. Amit az EU és a művelt, humanista nyugat az első pillanattól fogva támogat.
Háború: olyan fegyveres konfliktus, amelyben emberek nagy tömegei ölik egymást olyan célok érdekében, amelyekért önmaguktól valószínűleg csak nagyon kevesek ragadnának fegyvert, és amely véres, gyilkos konfliktusok jobbára lószart sem oldanak meg, csak újabb feszültségeket szülnek. Akik kirobbantják azok rendre túlélik, a fegyvergyárosok, a világ mérnökei pedig örvendeznek.
A szomszéd ország háborújához semmi közünk. Ahogyan nagyon sok, más országban zajló fegyveres öldökléshez sem.
Fájdalmas lesz a mondat: miközben minden részvétünk és elborzadásunk Ukrajna pusztulása, a pusztulás módja miatt a szomszédainké, de vajon mennyit változott emiatt az életünk? Nem az áremelkedésekre gondolok. Azok miatt lehet újra mondani, hogy O1G, hiszen mindennek is A Viktor az eredendő és elítélendő okja, nem is vitás. Arra gondolok, emberek rettenetes halála, egy ország pusztulása mennyit változtatott a mindennapi életformánkon? És amikor a déli szomszédainknál zajlott nagyon hasonló? (A képregény egy hágai üggyel kapcsolatban meséli: az egyik hadifoglyot arra kényszerítették, hogy harapja le a másik heregolyóit. Nincs mit hozzátenni... Sírni és ütni kell tőle.) S mi történt akkor, amikor Ruandában milliók haltak meg a ki tudja milyen helyi ellentétek miatt? Mármint a te életedben mi történt?
Én éltem mindhárom esetben a mindennapi életemet. Reggel megittam a kávémat, elmentem dolgozni, délben ebédeltem, este vacsoráztam, amikor lehetett magámévá tettem az asszonyt, ettem, ittam, büfögtem, olvastam, írta, együtt voltam a barátaimmal, szórakoztunk, ittunk, ittunk, nevettünk...
Mert ugyan mi mást tehettünk volna? Mit kellett volna tennünk? Nem érdektelenség ez, hanem tehetetlenség, eszköztelenség.
Miközben persze hálásak voltunk, hogy ezek nem nálunk történnek. Mert történhetnének. Ahogyan történtek is. S akkor a világ többi része hallgatott és volt passzív. Mert tehetetlen és eszköztelen volt. A kisemberre gondolok, érted, ugye?
Vagyis miközben emberek élnek át kimondhatatlan szenvedést, nélkülözést, kínokat, mi eszünk-iszunk, fingunk, büfizünk, szeretkezünk, költjük a kevés pénzünket és másnap ipakordunk magunkhoz tárni az alkoholmámorból. Meg el vagyunk foglalva a tyúkpereinkkel, a mindennapos szaros kis küzdelmeinkkel, küszködésünkkel. S nem is tudatosítjuk, mert minek, hogy míg mi a telefonjaink árával harcolunk, meg a marhahús árával, meg a jobb és baloldal ellentétével, meg hasonló piti szarságokkal, addig emberek odaát, bármelyik odaát halnak meg egymás kezétől, az ostoba gondolkodás miatt.
Álszentség? Érzéketlenség? Tompaság? Természetes reakció? Nem fogom eldönteni. Vallomást teszek. Lehet, a kényelmem a forrás, lehet a lustaságom, de a magam részéről egyfelől roppant hálás vagyok, hogy az eddigi ötvenhét évemet békében élhettem le, s hogy ebből fakadón mindazok, akiket szeretek békében élhettek. De fogalmam sincsen mit tehetnék, s hogy egyáltalán kell-e valamit tennem, hogy Ukrajnában béke legyen.
S most jön egy nem is tudom minősíteni milyen mondat. Félek is leírni. Valahogy nagyon ki kellene tennem a hangsúlyt, hogy félre ne érts. Arról van szó, hogy vagyok itt, Magyarországon, én a paneproli blogger, és van odaát Iván meg Szerjózsa (mondj egy tipikus ukrán nevet!). Nem tudunk egymásról szart se. Se békeidőben, se háborúban. S mert nem tudunk egymásról, így általánosan nem vagyunk más egymás számára, mint az emberiség névtelen egyhétmilliárdnyi része. S miután semmit sem tudok róla, nem is érdekel, örül-e, bánatos-e, békében dőzsöl-e vagy éppen a heréit haraptatják le egy másik kényszerített szerencsétlennel. Nem azért nem érdekel, mert nem érdekel, mert embertelen vagyok, hanem azért nem, mert semmit sem tudok róla. Arról sem, hogy éppen harapják a heréit, de arról sem hogy éppen boldogan ünnepli a hatvanadik születésnapját a szerető körében. A szörnyűségtől persze, megtudva, elkerekedik a szemem, és elborzadok, ökölbe szorul a kezem, és hányinerem támad. De ettől persze se Ivánnak se Szerjózsának nem lesz arca számomra.
Érted, mire gondolok? Az agyunk egyszerűsít, rekeszekre osztja az információkat, és a rekeszek prioritása szerint határozza a szükséges cselekvést. A prioritás persze nagyban függ az ismereteimtől és szükségleteimtől.
Ha minden ember minden szenvedése, halála közvetlenül érintene bennünket, szerintem azonnal a szánkba vennénk a revolver csövét, és klatty! Mert minden ember mindenkori szenvedését megoldani nem tudom innen Kaszásdűlőről. :-(
2.
Az Akik nem kellenek című fejezet egyoldalúsága szerkesztése megriasztott, elfárasztott. Semmi csak a szokásos. Érezze rosszul magát Európa! Vigyázó szemeteket nehogy Párizsra vessétek, felejtsétek el az amerikai BLM-pusztítást, a lángoló utcákat. Nehogy szembenézzünk azzal, mi zajlik a tárt karjaikat lassan összezáró németeknél, és hogyan lettek Svédország egyes részei no go-zónává. Higgyük, hogy mindez csak a Fidesz gyűlöletbeszéde, ellenségkreálása!
Szó nincsen a kibillentett nyugati társadalmakról, a befogadó ország lehetőségeivel visszaélő, azt kihasználó, de integrálódni nem akaró tömegekről. Ahogyan nincsen szó francia katolikus pap torkát a templomában elvágó, karácsonyi tömegbe kamionnal hajtó terroristákról sem. S nem védem sem Izraelt, sem a zsidóságot, de a palesztinok a szenvedő fél.
Amiképpen az oroszok meg a Sátán.
Ezzel nem azt mondom, hogy nincsen igaza a gazemberségek bemutatásában. Csak azt, hogy a gazemberségekben minden egyes alkalommal határozottan rámutat, ki is a gazember, hogy el ne tévesszük. A szerbek, az oroszok, az amerikaiak, a fehérek... India egy érdekes kérdés.
De a látószög mindig koncentrált. Ezáltal nem annyira árnyalt. A szenvedésnek, halálnak mindig megtaláltatik az egyértelmű okozója. Ami kétségtelenül meg van a valóságban is, hiszen húsvér állatemberek tartják a gennyedék agyuk által vezérelve az ujjukat azon a kurva ravaszon, bozótvágó késen, bármin. S rájuk lehet mutatni. Ez is kétségtelen.
Erről most ennyit, és ne többet!
*
Kevés vagy sok, amit eddig mondtam? Tudom, hiányos, elfogult, egyoldalú, szemellenzős, ultrakonzervatív és semmiképpen sem polkorrekt. Csőlátású. A hímsoviniszta és a homofób most nem kerülhet elő. A látens fasiszta dehogynem.
Ide lőjetek: képtelen vagyok a szívembe zárni ezt a kötetet. Nem a tartalma miatt. Hanem úgy általában. Lásd mint fent.
Cser, Budapest, 2024, 208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632787091 · Fordította: Beke Ádám
4/10
2024 júniusának közepe. A fizetésem hatod része maradt már csak meg, a többi szétfolyt, bár kétségtelen, hogy van benne könyv és képregény is.
Ma nem mentünk semerre. Hajnali írás-olvasás, kávézás a meleg takaró alatt, hűvös volt a levegő, írás, olvasás, amikor SzFT ébredt, összebújás, kávé neki is, gyümölcsös joghurt banán, főzőcske (tejfölös zöldbableves, rántott hús csirkéből, petrezselymes krumpli, ubisali, ki hogyan szereti, főzőcske megszakítása egy újabb összebújással, ebéd, film, csicsika, majd SzFT-anyu felugrása, mert nyomtatni kell neki, de a kezében egy cukrászdai csomagocska, nyamnyam, most ücsörgés, én írok, SzFT dolgozgat, közben RodSztyui muzsikál nekünk, gyúrunk a jövő heti koncertre, amin szeretnénk ott lenni.
Szóval semmitmondó nap, még csak ki sem mozdultunk, de nekem ezzel semmi bajom sincsen. Ilyen lustán kispolgári lettem. Hogyan is énekelték a Sztárcsinálókban? „A polgár csak néz, és semmit sem ért / És csak ott hős az asszony ölén.” Kamaszkoromban megvetéssel hallgattam a dalt. Ma teljes empátiával. A francnak küzdeni, amíg szeretni is lehet?
