Szeretem a képregényeket.
De nem bármit és akármit. A szuperhősösöket például nem. Így a Marvel és a DC nagyjából egésze kiesik, kivéve a gyevi bírót. Néha teszek azonban komforzóna-elhagyásos kísérleteket. Általában rendre bebukom ezzel a kísérletezéssel, a fenntartásaim megmaradnak, a szimpátiám hiánya állandó.
A héten el kellett mennem a könyvtárba. Kellett, mert volt nálam egy könyv, amire előjegyzés érkezett. A könyvtárban nyári nyitvatartás van. Ezt tudtam. Csak figyelmetlenül néztem meg, hogy ez mit is jelent. Szokásom szerint a képregényeknél kezdtem, utána szoktam gép elé ülni, hogy a kívánságlistámból vajon mi van bent a polcokon, mit vigyek magammal.
Békésen böngészgettem a képregényes polcot, amikor megszólalt a zárást jelző szignál, majd mondta is egy kedves női hang, hogy negyed óra és csácsumi kedves vendégeink. Erről ennyit, legyintettem magamban, negyed óra elég lesz a képregényre, egyéb olvasnivalóm meg úgyis van otthon, ráadásul a héten egy kedves írótól is várok egy blogbejegyzésre váró könyvet.
Tehát gyorsan átfutottam a képregényes polcokon sorakozó kötetek gerincét, lekapkodtam hármat (Metró 2033, Alvilág, Gyáva vidék), és már indulni akartam, amikor megakadt a szemem ezen a Palettán. (Éhes vagyok vagy mi, még nem reggeliztünk, de mindig Repetát akarok írni.) Letettem a másik hármat, kettő belőle darabonkánt vagy két kiló, és belelapoztam ebbe.
Azt hittem, valami kamaszsztori, suli, srácok, barátnők, konfliktus apuval, anyuval, nyáladzás, nyávogás, ilyesféle. Amitől még lehet jó. Hát az előítéletem részben igaz volt. Szuperhősős csajos képregényről van szó.
Nem nayonn szoktam fülszövegeket idézni, csak akkor teszem, ha valamit nagyon korrekten összefoglal, vagy ha kevés, netán viszonylag kevés mondanivalóm van egy könyvről. Ez esetben mindkettő tökéletesen igaz: korrekt is a fülszöveg, és valóban, nagyon sokat nem tudok mondani a Palettáról.
A tizenhárom éves Ashley Rayburn nehéz múltú, de életvidám lány. Az apja börtönben ül, Ashley-t pedig nevelőcsaládról nevelőcsaládra passzolják – nem azért, mert rossz gyerek, hanem mert mintha vonzaná a bajt.
Miután Ashley végre szerető szülőkre és egy új barátra lel, kreativitását pedig kiélheti a festészetben, kezdenek jobbra fordulni a dolgok. De amikor egy különleges testfestékekkel teli táskára bukkan, festőből a világ legújabb szuperhősévé válik. Hamarosan élete legnagyobb kalandjában találja magát, de aztán üldözni kezdi egy ügynökség, amely vissza akarja szerezni a festékeket. Ashley-nek embert próbáló döntéseket kell meghoznia, hogy megvédje új szüleit és megtanulja, milyen egy igazi család.
Jennifer Muro (Star Wars: a végzet ereje), Thomas Krajewski (Buddy Thunderstruck) és a grafikus Gretel Lusky ezzel a vicces és felemelő történettel vadonatúj szuperhőst teremtettek a DC univerzumban.
Vannak azok a történetek, amiket semmi másért, csakis a szórakozásért írnak meg a szerzőik, készítenek el a filmalkotók. Tudod, amik felületesek, kliséket használnak, előre tudod, a szereplők milyen hangsúllyal fogják mondani milyen gesztusok kíséretében a szövegüket, milyen képi megoldásokkal élnek, milyen hanghatásokat alkalmaznak. Észrevétlenül átcsúsztam a film világába... De persze ugyanez igaz a képregényekre is. Ezért van, hogy belelapozva egy képregénybe, belenézve egy filmbe szinte az első pillanatban kitalálható, mi is a belső kínálata. Ez nem feltétlenül baj. Ugyan kinek van ideje mindenre, és miért pazarolja akár csak részben is olyanra, ami még csak nem is érdekli? Na, ugye!
Ez a képregény is olyan, hogy nem szól másról mint amiről szól. Nem kell tépelődni felette, nem kell izgulni a főhősért (de úgyis megtesszük), nem kell magyarázatokat, összefüggéseket keresgélnünk, tulajdonképpen nem visz sehová, nem mutat meg semmit, nem leszünk tőle sem jobbak, sem rosszabbak. Mindössze szórakoztat.
Azt el kell ismernem, hogy azt viszont jól teszi. Tartalmilag semmiféle kliséből nem lépett ki, gyakorlatilag minden momentuma ismerős lehet innen-onnan. Talán csak egyetlen újdonság van benne, de lehet, hogy ez is csupán az érdeklődéshiányom következménye szuperhős területen: talán kislány szuperhős még nem volt. Persze kérdés az is, egyáltalán kell-e egy ilyen sztorinak bármilyen csak rá jellemző érdekességgel szolgálnia?
Mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy igénytelen alkotásról lenne szó. A rajzok például ügyesen a kedves-zónában maradnak, jóval innen az édibédin. Ugyanígy a színezés is vidám, harsány, mégsem válik fájón azzá. A történet ugyan egy porcikájában sem ismeretlen, mégsem lesz unalmassá. Az emberi kapcsolatok alakulása ugyan több mint idealista (ahogyan nevelőapu pár mondattal megnyeri magának Ashleyt, ahogyan a főkatona sitty-sutty belátja, hogy rossz ellenség ellen küzdött eddig, ahogyan Ashley az első napon barátot lel magának a suliban. De tudod, az van, hogy valahogy elsiklunk ezek felelt. Megbocsátjuk a Palettának.
Most kellene okosat mondanom, hogy miért tesszük ezt. Egyáltalán, mifenének olvastam végig ezt a manga-szerű gyerek-szuperhősös habkönnyű marhaságot? Erre kellene választ adnom. Különösen annak fényében, hogy mondjuk a Kockás magazinban valahogy nem sikerül kedvelnem a szerintem a Paletta célközönségéhez hasonló korosztálynak szóló, bugyuta képregényeket. (Félre ne érts, ezt nem a Kockás egészére mondom! Egyáltalán nem. Nagyjából minden hónapban megveszem. A Tholgar miatt, a Frnck miatt, a Valerian miatt, a Blueberry miatt, a Pattantyúsok és a hasonlók miatt. Nem másért.)
DE! És ez egy nagy „de”. Minden kliséje ellenére a Paletta egy sok szempontból jól eltalált történet. A rajzok, ahogy írtam, nem tudok rá jobb szót: pont kedvesek. A szereplők ha nem is cizelláltan árnyaltak, de többnyire van jellemük. Legalábbis a főszereplőnek és a neveleőszülőknek. Meg a főszereplő mellékszereplő édesapjának is. Jó, nincs túlzásba vive a jellemek árnyalása, de van jellemük. Ha nem is sírva röhögősek, vannak poénok.
S ugyan mi kellhetne még. Ismétlem: a célkorosztály egyértelműen nem ugyanaz, mint a The Watchmen-é, vagy A fehér lovagé-é, vagy a Bonelli képregényeké. És még sorolhatnám a minőségi képregény-irodalmat, a magyart is. Ahogyan nem azonos korosztálynak szól a Vuk és a Macskafogó vagy a Hófehér. Más várunk tőlük. De a maga nemében a Paletta simán hozza a korosztályi elvárásokat. S bár már nagyon nem az az évjárat vagyok, aki a célközönség, de azt mondom, maradandó ugyan valószínűleg nem lesz, de simán nagyon élveztem.
GABO, Budapest, 2024, 152 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635666898 · Fordította: Kleinheincz Csilla
2024 augusztus negyedik napja. Most minden az olimpiáról szól. Egyfelől a magyar aranyakról, nagy-nagy elismerés mincenkinek, másfelől a férfi-nő algériai bokszolóról, aki nőket ver a ringben. Magyart is, Hámori Lucát. Szégyen ez az olimpia, már a megnyitójában a nyitottságot és a másságot a szexuális jelentette. Meg a kereszténység gyalázása.
De talán ébredezik valamelyest a világ: nagyjából az összes megnyitós videót lekapkodták a netről a felháborodás miatt. S az algériai nem csak Lucát győzte le, hanem egy olasz versenyzőnőt is. Ő feladta. Luca végig játszotta a meccsét, pontozással kapott ki.
*
Ma nem mentünk sehová. Hajnalban keltem, írtam olvastam, kávéztam, aztán amikor Szerelmesfelségtársam felébredt, beszélgettünk, összebújtunk, olvasgattunk, ebédeltünk, filmeztünk, csicsikáltunk, aztán SzFT dolgozgat, én meg megint írogatok. Szeretem ezeket a semmitcsinálós napokat.
