@Chöpp értékelése miatt lettem kíváncsi erre a kötetre. Rukkola, happ, pár nap, s megint pár nap, s már értékelem is.
A rajokkal veszettül nem voltam kibékülve, pedig voltaképpen ötletesek, hol gézdarabokat, hol madártollat használnak a alkotók, és tulajdonképpen plasztikus figurákat teremtenek vele. Csak nekem ezek a teremtmények nem tudtak közel kerülni a szívemhez.
A mese maga nem nagy durranás. Mármint történetileg. Amit a fülszövegben olvastam, az gyakorlatilag el is mondta, miről fog szólni az egész.
Viszont olvasva történt valami érdekes. A történetvezetés voltaképpen bugyuta. De nem ám a bárgyúság bugyutaságában, hanem a Moha és Páfrány-féle értelemben. Nem történnek nagy dolgok, még túlságosan értelmesek sem, nincsenek nagy feszkók
SPOILER: bár ez például a befejezésre nem igaz, Benedek tekintetes úr pálfordulására gondolva),
csak úgy történnek a mivan?-típusú semmiségek (csíkosra festi egy nyögdíjas gyöpőr, egy kutya, egy kandúr a talált világítótornyot, egy városban ellopják a kilincseket meg az útjelző- és utcatáblákat, stb..)
Néhány pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy leteszem. Aztán valami történt. Nem annyira a könyvben, hanem bennem. Elkaptam a fonalat, leesett az a megfelelő olvasásmód tantusza, és onnan söprés végig a könyvön, s komolyan meghatódtam a lüke Benedek kecske magányán, meg Jonatán nagy akarásán.
Nem fogom visszatenni a Rukkolára.
Csak azt nem értem még mindig, miért mondta @Chöpp, hogy hasonlítok Jonatánra?
4/5
(2013)
