A MAGYARSÁG ŐSTÖRTÉNETE jóval a rendszerváltás után kezdett viszonylag mélyebben érdekelni. De tényleg jóval: vagy tíz évvel. És tényleg csak viszonylag mélyebben.
Addig valószínűleg az aktív kereszténységem szemlélete is emelt bennem falakat. Ráadásul az egyik első könyv, ami ebben a témában a kezembe került, Badiny-Jós Jézus király, a pártus herceg című munkája volt. Dupla falba ütközött a keresztény énbennem. Jézus személyének a megkérdőjelezése eleve óvatossá tett, de az érvelés légbőlkapottsága sem volt meggyőző.
Addig nagyjából csak a Komjáthy-féle, csodás Mondák könyve került a kezembe. Meg azok a mondák, amik a csodaszarvassal kezdődnek és a hunokkal folytatódnak.
De volt jó néhány év, amikor aztán mégis rávetődtem a magyarság kérdésére. Sokkal előrébb nem jutottam. A kapaszkodókat, a viszonyítási pontokat nem találtam. Ahogy anno Badinynál sem. Vagy mert nincsenek, vagy mert valóban tudatos pusztítás miatt semmivé lettek. de van legalább egy polcnyi, ezzel foglalkozó irodalmam.
Az ősmagyar hit szépirodalmi feldolgozásai valahogy kimaradtak az életemből. Az azóta sajnos elhunyt, hevenyészett személyes kapcsolat alapján is szimpatikus író, Böszörményi Gyula Gergő-regényei kivételek voltak. Bár a lelkesedésem kötetről kötetre csökkent, a spin off-tleégazásokat, nem is tudom, mennyi van, már könyvtárból sem vettem ki. Az eredeti sorozat regényei máig itt vannak a polcaim egyikén.
Volt még valami táltosos olvasmányélményem? Gondolkodom... Ja, igen, Pap Ildikó Táltosok című regénye. Nagyon lelkes nem voltam, bár sárba nem tapostam. Teljesen.
Na, és akkor valahol, valamikor belefutottam ebbe a regénybe. Mondába. Ősemlékezet feldolgozásba. Mesébe.
Könyvbe.
A táltos szép könyv. Mindenféle szempontból, és minden giccsesség nélkül. Szép már a borítója is a maga egyszerűségében és szimbolikájában. Ágak, fészek, Nap, Hold, csillagok.
De szép a mondanivalója is. Nem túl összetett, de nagyon szép: élni, élni hagyni, segíteni, tavaszt és nyarat csinálni mások életében, vállalni a sorsunkat: ezek a fő feladatai az embernek.
SZIGETI-KOVÁCS TIBOR (a továbbiakban SzKT)
1978-ban született Győrben. A Szegedi Tudományegyetemen 2003-ban végzett magyar-komparatisztika szakos bölcsészként. Kortárs magyar irodalommal kapcsolatos publikációi többek között az Árgusban, a Bárkában, a Műhelyben, a Forrásban és Magyar Narancsban jelentek meg.
Első regénye az Először volt az Erdő 2015-ben látott napvilágot a Ciceró Könyvstúdió gondozásában. További két ifjúsági regényét, a Lúna gyermekeit és A táltost szintén itt gondozták. Az Ég madarai című bestiáriumát a Corvina Kiadó adta ki.
Jelenleg (2020) A cinkotai rém című új regényén, valamint Newton almája című novelláskötetén dolgozik.
S most kicsit bajban is vagyok. Mert úgy érzem, mindent elmondtam a könyvről. Miközben még semmit sem mondtam, csak annyit, hogy magyarság, meg annyit, hogy szép.
Na, szedjem össze magamat!
*
Táltos születik. Még abban az időben, amikor itt voltak a beszélő sárkányok, démonfiak, meg boszorkányok, állt a Tetejetlen Világfa, tündérek jöttek-mentek, de legalább egy bizonyosan. Szóval a táltos mesés, varázslatos időkben született.
Az alapszitu az, hogy a táltos arra született, hogy megmentse a világot, az embereket a húsz éve tartó téltől. Nem, nem klímakatasztrófa következett be, semmi Holnapután! A tél azért jött és maradt, mert az Öregisten valahová eltűnt, senki sem leli. (Ne is gondolj Nietzsche lelógó bajuszára és egy graffiti által pompásan megcáfolt, híres kijelentésére [Nietzsche halott – mondja Isten)! De a kereszténység Istenével is csak rokon az Öregisten. (Jó, Sütő András, meg a Kalandozások Ihajcsuhajdiában című remeke az eszedbe juthat.)
S mert az Öregisten eltűnt, így egy boszorkány, kapva kap az alkalmon, és lenyúlja, télbe megdermeszti a világot.
A táltosnak be kell avatódni, mielőtt győzhet. Hát persze, hogy be! A boszorkány persze meg nem akarja, hogy beavatódjon, mert tudja, hogy az végzetes az ő számára, élet az embernek, napfény a földnek: vagyis bukás.
Sikerül-e megtáltosodni a megszületett gyereknek: ez a konfliktus és erről szól a cselekmény is.
*
Viszont nem mondák irodalmi feldolgozásáról van szó. Parafrázisról sem. Szigeti-Kovács Tibor autentikus, saját világot teremt. Mert teljesen mai magyarul meséli el az eredeti mondák és mesék kliséit felhasználót magánmondáját, de úgy, hogy minden eleme, az egész szerkezete ismerősnek tűnik az olvasó számára.
Úgy, hogy a végeredmény teljes egyben van, homogén, élvezetes, izgalmas. S/de mert mese, a végeredmény sem lehet kétséges. Szépirodalmi. Egyértelműen. Szépen.
*
Egyetlen pontom volt elakadásom az olvasottak miatt. A szereplők ábrázolásával. Nem az összessel. S ez volt a zökkenet oka. Mert vannak szereplők, akik árnyaltak. Ilyen például a fiatal táltos segítője, az előző kivégzett táltos barátja. Összetett figura, egyéni motivációkkal, jellemvonásokkal. Amiképpen hasonló az egyik démonfi is, akit a táltos meggyógyít,aki példája lesz a jó tett helyébe-elvnek. S legfőképpen ilyen a boszorkány és a fődémon sárkány-gyermeke, aki utálja az anyja tetteit, az általa teremtett egész világot. Ez egy teljesen új nézőpont a mondákban is, a mesékben is. De SzKT olyan magától értetődőn teremtette meg a sárkány nézőpontját, motivációit, viszonyulásait, hogy egy másodpercig sem éreztem, hogy bármiféle ló... izé, sárkányláb kilógna emiatt.
Szóval minden szereplő egyéniség, a puritánul gyönyörű, mai magyarban elmesélt, mégis valami különleges, csodás módon mégis meseszövegben. Mert bizony ez nagyon fontos jellemzője SzKV regényének. Meséjének. Meseregényének. Monda parafrázisának.
Könyvének.
Ám itt jön egy kis fekete leves. Mindenki egyéniség. ,(„Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!”) Csak éppen a főszereplő, a táltos nem az. Az ő alakja valahogy sematikus. Túlságosan mesei. Jellem nélküli, személyiséghiányos, egysíkú. Ő csak a táltos, csodás képességekkel, bár sebezhetőn, akiért (vagy csak az emberi világért, amit meg akar védeni?) aggódunk, izgulunk, de konkrétan nem tudjuk, milyen is ez a táltos, mint ember. Csak azt tudjuk, hogy ő hatalmas táltos. Pont. Szerettem volna szeretni, de nem sikerült. Emiatt. Ahogyan a többi, fenti szereplőt meg simán sikerült. A sárkányt és a táltos öreg segítőjét például nagyon. De az Öregisten a nyúlfarknyi deus es machina szerepében is egyéniség volt.
*
Nem tudom, menyire marad meg bennem hosszú távon A táltos. Szerintem a történet nemigen, csak a hangulat, SzKV remek stílusturmixa, -egyéniesítése. Meg a teljesen egyedi sárkány.
Meg az, amit többen megemlítettek a könyvvel kapcsolatban, hogy a rokonsága nem csupán a Gergő-történetekhez kapcsolódik, hanem C. S. Lewis Narniá-jához is (tél, főgonosz néni, Isten-keresés). De SzKV forradalmi konzervativizmusa az, hogy nem a mából indul ki és kacsingat egy-két másik szüzsé felé, miképpen Böszörményi, Lewis és Rowling (meg másik százezer), hanem az, hogy marad a történet eredeti idő- és valóságsíkján, még a nyelvi kereketek is csak visszafogottan, diszkréten feszegeti, s mindezt úgy, hogy sem archaizálni, sem turbómagyarkodni nincsen szándékában. Szóval a nyelvezet egyszerű szépsége (miért jut eszembe még erről is SzFT? Nem, nem az egyszerű szóról, hanem a szó-összetételről!)
Vajon milyen lesz a második kötet? Mert a második kötetek nem szoktak sikerülni...
Ciceró, Budapest, 2019, 232 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634321064
7/10
Nem volt tudatos választás, de miközben írtam ezt a bejegyzést, a Sula Bassana „Kosmonauts” című lemeze zsongott a fülembe. Dorombbal kezdődik. Olyan kis elektronikus révülés. Miközben a könyvben egy fia révüléses jelenet sincsen. De nekem mégis illik hozzá.
Csak négynapos ez a hét, de úgy érzem, már az első két nap ledolgoztam az öt napot. Nem volt megszakadás, túlóra sem, csak olyan kis sűrű, kiszámíthatatlan, spontán volt a munka. Ugráltam egyik kocsiból a másikba, a harmadikba, majd vissza, vittem magammal a cuccaimat, és csak egyszer felejtettem el a papírjaimat is magammal vinni, amikor a nagyfőnök autóját hoztam vissza a külső-belső mosásból.
Rájöttem, hogy a jobban szeretem a kiszámítható dolgokat. Legalábbis a munkában. Az intimitásban nem. :-)
De ismét megerősítem: csuda jó kollégáim vannak, és azért egészen más úgy dolgozni, hogy tudom, számíthatok rájuk.
*
A lányom tegnap átküldött egy fotót az unokámról. A két éves és két hetvenhat napos Lili éppen az anyja telefonját nézi rajta. Azt már csak Szami üzenetéből tudtam meg, hogy mit néz és hallgat rajta. Hónapokkal ezelőtt Szerelmetesfeleségtársam talált egy nagy alakú képes könyvet az egyik könyvmegállóban. Mozartról szól. Minden oldalon van egy gomb, ami Mozart zenéjén keresztül mutatja be a különböző hangszereket. Lili sokszor előveszi a könyvet, és rendre visszatér arra az oldalra, ami a klarinétot mutatja be. A könyv szerint Mozart D-moll klarinétversenye szól ott. Szami tegnap este gondolt egyet, és elalvás előtt betette Lilinek az egészet. Egy statikus képpel. Lili a maga két év, hetvenhat napjával figyelmesen végighallgatta a majd' kilencperces darabot, ami nem pattogós, s bár csodaszép, de egyáltalán nem fülbemászó.
Művész lesz ez a gyerek, akárki meglássa!
*
A francia miniszterelnök katonákat küldene Ukrajnába. Erre Putyin meg atomot a gallokra. Kezd mindenki megőrülni. SzFT tegnap mutatott egy videót, a Nostredamus után talán leghíresebb jós jóslatairól. Alois Irlmaier-nek hívják. Hát, mit mondjak. Hátborzongató volt az egész. Nem, nem értettem mindent, de a lényeg, hogy lesz világháború, többen pusztulnak majd el mint az első kettőben, rövid ideig fog tartani, de aki túléli, utána születik, arra jó világ vár.
Gyerekeim! Kicsi unokám!
Még ha posztkeresztény állapotomban, a kereszténységem maradéka miatt sem hiszek a jósokban/nak.
