Fogalmam sincsen, miért van az, hogy bizonyos könyvek olyan szervesen hozzákapcsolódnak adott élethelyzetekhez, hogy csuda, másikoknak meg az olvasását is úgy felejtem, hogy az még nagyobb csuda!
A Villő úgy, ahogyan van az anyai ági nagypapán szüleihez kötődik. A családot Gőznek hívták. A dédpapámat Gőz Károlynak. A Gőz dédit, szégyen, de fogalmam sincsen. :-(
Gőz dédipapa kapott egy agyvérzést, utána mozogni tudott, de elég nehezen beszélt. Gőz dédimamáról meg mindig az Indul a bakterház banyája jut az eszembe. Tőle tudom, hogy Isten nevét káromkodva a számra venni azért nem szabad, mert akkor Isten eltöri a kezemet. Ok, okozat, Isten kauzális, ugyebár...
Nem szerettem Gőz dédiéknél lenni. Ott aludnom nem is kellett soha. Valahol a Klinikák és a Mester utca között laktak, egy sötét kapus, sötét kapualjból nyíló sötét udvar sötét lakásában. Érdekes, az udvarra alig emlékszem, a kapura és a lakásra viszont igen. Ahogy az udvarról beléptünk a lakásba, az egyből a konyha volt. Ahol jobbra állt egy fatüzelésű sparhert, mögötte egymás lábához tolva két heverő, balra egy asztal, a két végén egy-egy székkel. Balra nyílt a kis kutrica-lakás egyetlen szobája. Fürdőszobára, wc-re nem emlékszem, szerintem nem volt. Illetve az utóbbi, minden bizonnyal, közös, az udvarról nyíló helyiségben. A hetvenes évekről beszélünk, akkoriban még bőven volt ilyen, el tudod képzelni?
No, most jön az a rész, aminek az okáról fogalmam sincsen. Tisztán emlékszem, hogy a Villőt ott náluk lapozgattam, és beleszerettem a képeibe. Azért lapozgattam oda-vissza. Meg arra is tisztán emlékszem, hogy valamiért soha el nem olvastam... Egészen a mai napig.
Nem tudom, hogyan és miért került úgy ötven év után ismét a látóterembe ez a füzetnyi mesekönyv. Előjegyeztettem itt-ott, online antikváriumokban. Aztán jött két elektromos levél, hogy ennyiért meg annyiért az enyém lehet. Sokalltam, nem lett az enyém. A harmadik ajánlatra igent mondtam, éppen ingyenes volt a postázás is. Aztán, ahogy ilyenkor mondani kell, izgatottan vártam, hogy megérkezzen, s hogy megtudjam, miért várom izgatottan.
Azt már tudtam, hogy az illusztrációk (hogyan is kell mostanában fogalmazni?) beleégtek az agyamba. Már gyerekkoromban „beléjük szerettem”. És nem az idő szépítette őket:egyszerűen zseniálisak! Mondanom kell az alkotó nevét, vagy elég ha egyet látsz belőlük, és máris lököd a nevet?
Igen, persze: Würtz Ádám! Lesz még belőlük bőven, ne aggódj!
*
Jankovich Ferenc a füzetnyi történet szerzője. Meglepő fordulat, de Jankovich Ferencnek huszonkilenc könyvéről tud a moly.hu! A legismertebb a Hunyadi Mátyásról szóló sorozat, A világverő Mátyás király. Amely a már említett moly.hu-n egyöntetűen az agyzsibbadásig unalmas, teljesen regényszerűtlen regénytrilógia. Ennek ellenére volt vagy nyolc kiadása... Vajon ki vette meg ezt a rengeteg unalmat?
Jankovich alapvetően költő volt, méghozzá Nyugatos, s csak az ötvenes évektől, negyvenéves kora után kezdett prózát írni. Az irodalmi díjait, köztük a Kossuth-ot az ötvenes évek közepéig megkapta.
Fontos és lényeges: ő írta az előre mutató, összefoglaló erejű és mindenképpen tömegslágernek, a Sej, a mi lobogónkat című össznépi kommunista-örökzöld szövegét.
Nem jó ómen! Egyik sem.
*
A Vlló hátulján az áll, hogy HÉT-TÍZ ÉVESEKNEK ajánlja a kiadó. Büszke lettem, amikor az első oldalt olvasni kezdtem, mert arra kellett gondolnom, a nemzedékem gyermekei mennyivel érettebbek voltak, legalábbis szövegértésben mint a mostani fiatalok! Mert hát hiszen hétévesen ilyen szöveget értelmezni és magukévá tenni a későbbi generációk már egészen biztosan nem voltak képesek!
Sűrű erdő, nagyon sűrű erdő a Nagy-Bakony erdeje, mégis kihallatszik a madárfütty belőle... Oly tarkán rezgő szövevényt képez a különféle madarak együttes nótázása, akár mint ha réten a virágokat nézzük.
A pinty pirosan rikkant. Szava, mint a pipacs lobbanása a mezőn. A rigó sárgáskék képzeteket kelt, olyat, mint a libavirág. A pitypalatty meg valami fűvirág illatát hozza magával s vele együtt a gyenge harmat érzését; amint kortyoló, hűs hangokat küldözget a nyári hangulatú legelő felé.
Valahol delet harangoznak. De bármennyire tűz is a nap, akad még harmat az erdő kékellő, feketedő
mélyén ott, ahol a sors üldözött kis páfrányok bujkálnak, halványzöld koronáikkal, és körülöttük gombák tenyésznek, fürj tipeg. Onnan jő ez a kellemetes hívesség. A páfrányok száműzött ősnövények ivadékai. Királynők koldus unokái, erdők mélyére taszította őket a mostoha sorsuk.De van-e mostoha sors egyáltalán?
Aligha.
Minden úgy természetes, amint van legalábbis a természetben. A távoli harangszóba bégetés és kolomp szava is elegyedik. Küldi a legelőn elszéledett birkanyáj. Szélrül legelnek (úgy, amint a nótában van) a félénk báránykák, véletlenül se merészkednek beljebb a sejtelmes susogású vadon erdőbe. Inkább elakadnak gazdájuk közelében, a szélső, szórványos tölgy- és cserfák alatt.
Hát, ha valami, akkor ez egészen bizonyosan úgy felcsigázza egy hatvanas években hét-tíz éves gyermek fantáziáját, hogy térden állva könyörög a folytatásért!
Tréfálok, ne aggódj! Úgy vélem, rosszmagam is ezért nem olvastam el, csak nézegettem egykor. Csak mivel nem fogalmazódott meg az akkori kiskölökben, mi is vele a gond, hát nem is maradt meg bennem, mi is vele a gond.
*
De még mielőtt megosztanám véled, mi a jussa annak a csemetének, aki elmerül a Villő világában, figyeld csak, honnan maga a név, hogy Villő!
A Villő magyar eredetű női név, újabb keletű magyar névalkotás, Kodály Zoltán 1925-ben szerzett gyermekkórusának címe nyomán. A villő szó a villőzés (régi magyar téltemető szokás) során énekelt versekben fordul elő. Valószínűleg a latin villus szóból ered, aminek a jelentése ’lomb’ – mivel a lányok villőzéskor fűzágakkal járták a falut –, és összefügghet a szlovák víla szóval is, amelynek jelentése »tündér«, Wikipedia
Aztán a fülszövegből rögvest kigereblyézhetjük irodalmi ismereteink édesnemes mazsoláját:
Villő, a finn mondavilág fakuló emlékű hőse egy derűs nyári délutánon megjelenik az árnyas bakonyi vadonban...
Spongyát rá, hogy az elébb azt olvastuk, a Villő név magyar eredetű (vagy szlovák), immeg megtudjuk, hogy azért leginkább finn. Hogy is ne lenne az, amikor a komplett mondavilág egyik legnagyobb, bár mára elfeledett hősét is így hívták. Vagy máshogy. Hiszen ha így hívták, akkor magyar lenne. Vagy szlovák.
Kezdek belekavarodni... Arról nem is beszélve, hogy a Villő név: NŐI NÉV. Miközben a könyvecskében egy bodros szakállű törpeóriást hívnak így. Aki ugye, a finn mondavilág egyik hőse, ősi magyar (vagy szlovák) női névvel... A soha meg nem írandó szakdolgozatom témája: A genderizmus megjelenési formái a finn-magyar-szlovák monda- és mesevilág realitásában.
Szóval nem nehéz belátni, hogy kezd hűbammeg lenni a helyzet... És tudom még fokozni.
Ha a keresőbe beírom, hogy finn és hogy Villő, akkor két dolog tolakszik azonnal a szemem elé. Az egyik egy Villő nevű felhasználó finn barackos pitéjének a receptje, amely egyaránt megtalálható a Pinteresten és a Cookpad-on is.
De leltem a Facebook-on egy felhasználót, akinek a neve konkrétan FINN VILLO.
Sajnálatos módon a nagyon jellemző profilképénél több nem található az oldalán. S a poszt 2019-es, tehát Finn Villo mára valószínűleg már nem így néz ki, hanem egyértelműen öregebb lett. De még az is lehet, hogy ez a profil nem a finn mondavilág egyik halványuló hősének az oldala, hanem egy barackos pitéé, aki itt éppen álruhában van.
Azt hiszem, elengedem a finn mondavilág férfinőit...
Egy gondolatig mégsem. Nem ismerem behatóan a finn mondavilágot. Ha szakáll és ha Villő maga a Természet, akkor talán Vejnemöjnenre tudok gondolni (tudod, Kalevala, meg eleve szakállal született; ritka ocsmány kisbaba lehetett!).
De bizonytalan vagyok. Az is megeshet, hogy a fülszveg finnkedése semmi más csak a bágyadt erőlködés a hónaljszagú finnugor-magyar tesóság reflexszerű bizonygatására. Ahhoz hasonlón, hogy Pistikének mindenről az jut eszébe. (S milyen igaza van Pistikének! .-D )
*
A Villő története szálfaegyenes. Skacok gombászni mennek, egy leány, három fiú, találkoznak egy törpeóriással, aki annyira identitászavaros, hogy hol törpe, hol óriás, de valójában ő maga a Természet. S miközben iparkodnak kibogozni, hogy miképpen szorult vaskos hang a cingár testbe, aközben a cingár test megszűnik cingár lenni, és akkora lesz, hogy a skacék éppen csak a lábujja magasságát ha elérik.
Vagyis a törpe mondhatnók, felnő a feladathoz, felismeri a saját identitását: elhatározza, hogy hiába született törpének, ő bizony óriás lesz, és lőn! De persze a nevét mér régebben női névre változtatta... Mintegy hatvan évvel megelőzi a korát, és bebizonyítja, hogy a genetika biz' a, nem köthet zsugorba senkit, ugyan meg nem határoz, mert teremtmény nem lehet, aki ne lehetne azzá, akinek gondolja magát, ezt csak a fékükvesztett homo- és törpefóbok gondolják!
Szóval amíg a srácok elpepecselnek azzal, hogy a törpe termete hihetetlen erekción esik át, addig a gaz sokfejű, pedofil sárkány, aki gyűjti a gyerekeket, elrabolja a gyerekbanda lánytagját. Csóró Márika kénytelen ott repkedni a tűzokodó szájában, amíg az haza nem ér a többi, elrabolt pulyához. Akiket ott gyűjtött a rákos kinövéshez hasonló, tizenhárom púpú hegybe váj zugába zárva... Illetve nem zárható... De akkor amíg a sárkány újabb pedoáldozatot keresett, ugyan miért nem mentek ki a rabcsimoták, ahogy a végén is tették? Stockholm-szindróma vagy mi a bal here?
Szóval a sárkány hiába is röpköd a szájában Márikával, Villő a kalapja karimájába teszi a maradék skacékat és uzsgyi a nyomába ered, illaberek, túl a kerek erdőn, az Üveghegyen, de még az Új Világ MGTSZ elhagyott magtárain is túl, követi a sárkányt. Rohanása közben közli a kalapkarima utazóival, hogy kapaszkodjanak, de onnan ahol vannak, nem eshetnek le. Gondolom, azért, mert ha a figyelmeztetés ellenére leesnek és szarrá törve a magukat a rohadt magasból lendülettel talajnak csapódva, akkor ő még el is picszázza őket. Vagy mi...
Szóval Pedósárkinca nem menekül, a hőseink ripsz-ropsz ott vannak a rákdaganatos hegyénél. Villő, aki törpe, de óriás férfinak tudja magát, a fizika és a biológia törvényeire magasról kulázva egy tónyi vizet akar a pedósárkány barkangjába löttyinteni. Úgy kell őt, aki maga a Természet (most gondolj bele!) visszafogni, hogy héhahó, apafej, szerinted...? Márika mi a francot fog csinálni egy tóval a feje felett odabent, agyamentkém. Mire a törpeóriásférfinő az agyához nyúl, és asszongya, hogy jaténylegakkornemöntömatavat!
Erre mennek be a srácok a hegybe, szépen kihozzák aki nélkülük van bent, a nőiférfitörpeóriás ekkor végre kipancsolhatja magát több kalapnyi, tónyi vízzel, a pedósárkány kipurcan, mindenki megy a maga dolgára, de azért Villő van olyan jó fej, hogy a négyest visszaviszi ahonnan elhozta, és ott újra helyreáll az identitása, ismét elfér egy páfránylevél alatt.
De a történet végére lélekvándorol is, mert a nagypapa, aki mese elején bárányt őrzött a nagyon komplikált nyelvezetű bakonyi erdő szélén, elkezd rá tökre hasonlítani...
Itt a vége, fuss el véle!
*
Persze, alaposan kifiguráztam a cselekményt, és olyat magyaráztam bele, ami akkor még szinte nem is volt, és amit akkoriban egyáltalán nem toleráltak, nem hogy támogattak volna. Teljesen anakronisztikus az interrpretációm. Nehogy komolyan vegyél már!
De valahogy képtelen voltam nem megtenni. Nem azért, mintha nem szeretném a népmese-szerű műmeséket. A legkedvesebb könyveim között van Méhes György zseniáis Szikra Ferkója. Csodálatos könyv, hidd el! Ha van rá lehetőséged, olvasd el mindenképpen!
A Villő a közelében sincsen. Valahogy komolyan vehetetlen, motiválatlanok, képeslap-szerűek a szereplők, és olyan kis semmilyen a történet.
Persze ebben lehet, az is benne van, és emiatt vess meg nyugodtan, a klasszikus meseformák soha nem álltak közel a szívemhez. Andersent a maga komor lassúságával és körülményességével mindiig jobban kedveltem mint Benedek Eleket. Oscar Wilde-ról nem is beszélve. Tudom, nagyon más műfaj a kettő, a szőlőt hasonlítom a görögdinnyéhez, de azt hiszem, érted, mit akarok mondani.
A Villő rokona a Szikra Ferkó-nak. De csak távoli a genetikai kapcsolat.
Ezzel együtt Würtz Ádám rajzai miatt birtokon belül marad a Villő. Olyan kis füzetke, hogy még csak helyet sem nagyon foglal. (S erre mondaná Szerelmetesfeleésgtársam, hogy kiszkenneltem belőle egy csomó képet, ott vannak a számítópen, minek még fizikai valójában is...)
Tényleg, ha már képek: van még néhány, most megmutatom egy galériába ömlesztve.
Ó, majdnem elfelejtettem: van még egy kép. Semmi köze nincsen a Villő-höz, maximum a Sej, a mi lobogónkhoz. A második lapon levő golyóstollas bejegyzés szerint a füzetke a egykor jutalom tárgya volt a zuglói Telepes utcában levő iskolában. A bejegyzés megfogalmazása, tartalmi üressége remekül illeszkedik a Villőhöz.
Móra, Budapest, 1960, 94 oldal · puhatáblás · Illusztrálta: Würtz Ádám
4/10
2024 november legeleje. Tegnap megint konfliktusba keveredtünk. Nem az alanya a lényeges, hanem a tanulsága. Ha van egyáltalán. Egy általunk jól ismert, de soha ki nem ismerhető személy alaposan letolt minket, mert nem találtuk ki a gondolatait, s mert nem alkalmazkodtunk a számunkra ad hoc szervezéséhez. A rettentő agresszív és ingerült megfogalmazásában mi lettünk az érdektelen agresszorok, akik magasról teszünk a fejére, soha nem keressük, semmit sem kérdezünk, soha nem segítünk neki, mindent egyedül kell mindig csinálnia...
Én csak lestem, ahogy hallgattuk a csapkodós haragját, hogy ez most mi a tehén tőgye? Hogy vajon miként lehetséges, hogy valaki ennyire ne lássa át a saját dolgait, ne legyen benne empátia, s ne vegye észre, hogy a szervezéseivel, a hozzáállásával mennyire leszarja a környezetét, s hogy megfelelő kommunikációval, a tények megosztásával, a megfelelő kérdések feltevésével, s némi kiszámíthatósággal, jé, nem lenne oka a dühöngésre.
Á, tudom, hogy ez így, a konkrét történés nélkül nagyin lila, semmitmondó és érdektelen. De a konkrét történéssel meg kiadnám az alanyt és nem az a célom. Valószínűleg csak önigazolni akarok, és feszültségoldani.
Meg ahogy már ezerszer: hangsúlyozni, hogy a beszéd képessége, az absztrakt gondolatok közlésének a lehetősége ide-oda, az ember alapvetően képtelen a kommunikációra, és csak igaza van Juhász Gyulának:
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
