JÁTSSZUNK!
Háromszor olvashatod el
a szerző nevét, aztán takard le,
és MONDD KI hangosan,
hogy hívják! :-)))))))

Ha sikerül, akkor  a rendszer engedélyt ad neked, hogy egymás után akár három alkalommal, INGYEN elolvashasd
az alábbi blogbejegyzést! 

Belenéztem, beleolvastam, megnéztem egy-két képet, s máris jött velem a kicsike. (Tényleg, de régen olvastam mesekönyvet!) Hátha kinccsé lesz! Nem szépítem és nem rétestésztázom: egy icipici csettintés híján azzá lett.

Mivel facérsággal telt a napom, miután teleraktam jó kis hagymás májjal, mellé kapros-joghurtos zöldségsalátával, friss kovászos kenyérrel a pocakomat, utána egy vaskos szelet almás rétes, ahoj kettes számú cukorbetegség, hát naná, hogy rögvest be is aludtam. Annyira, hogy még az Alfa holdbázis aktuálisan nézett epizódjának a végére sem emlékszem... Vagyis olvasni csak a csicsika után tudtam. Jó, nem egy gigantikus falat ez a képes negyvennégy oldal, az is igaz, 

*

Vannak könyvek, amik nem ütnek gigantikusat, mégis meghatározóvá válnak. Sorolhatnám őket. Ja, hogy soroljam? Jó, tessék4 Csak random, anélkül, hogy tökéletes listát akarnék alkotni. S a lista sorrendje semmit sem jelent, csak azt, hogy így jutottak az eszembe a könyvek. S most csak A boldog pillangó kategóriájában gondolkodtam. Némelyiket olyan régen olvastam, hogy értékelés se született róla. Az időszámításomban B. e. (Blog előtt) született. 

• A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak
• Eljöhetnél hozzám
• Szikra Ferkó
• A félőlény
• Barátom, Bonca
• Égigérő fű
• Mándy Iván Csutak-sorozata
• A locsolókocsi
• A kék hajú lány
• Lafkádió
• A macskaherceg kilenc élete
• Micimackó
• Világváltó Nevenincs
• Hahó, Öcsi!

A felsorolás simán folytatható lenne. De ott álltam meg, amikor már töprengenem kell, és nem adták azonnal magukat címek. 

Egyetlen közös dolog van ezekben a könyvekben: a gejlségmentes szívmelengetés. 

Nekem nagyon tetszenek a könyvecske rajzai. Majd meglátod, nem mindegyik montázsozs.
Egyébként meglepő a fordulat, a de képen látott gyerek: kislány. 

Hm... Nem is csak egyetlen. Ahogy belegondolok, van még más is. Eszébe sincsen egyiknek sem négykézlábra ereszkedve ripacskodni, lemenni bárgyú dedóba, hanem a maga korosztálya szintjén kezeli partnerként az olvasóit. Aki egyébként nagyjából akárhány éves is lehet.

Keresem a legmegfelelőbb szót, a közös nevezőt. Mindenféle eszembe jut, a legtöbb jó, de egyik sem az igazi. Talán a lírai a legmegfelelőbb. Vagyis a szövegben, a mondanivalóban van egy kisebb-nagyobb adag költőiség. Jelentsen ez bármit is. De ott van. 

*

Hanka és az öreg festő barátok. Hanka alsós kislány. Szomszédok. Ma a festőt minimum gyanúsan méregetnénk, hogy beteg, pedofil állat. Miközben csak a világ vergődik beteg állatként körülöttünk, hogy mindenbe valami belelát valami beteg pszichét, és mert a beteg pszichéket követendő, de minimum tisztelendő mércévé teszi. Bár vannak jelek, hogy az eddig csendes többség döbbenete ocsúdik, hogy győzhet a normalitás a szélsőségek felett. Meglátjuk... 

De Hanka és az öreg festő jóbarátok voltak. Hanka szeretett volna magának egy képet az öreg festőtől. Aki megrendelésre, még barátira sem, nem volt hajlandó festeni. De Hankának születésnapja volt. Amiről úgy gondolta, akkor boldog, ha valami boldogat kap. Egy festményt, amin boldogság van. Az öreg festő nagy nehezen beadja a derekát, a Hanka iránti szeretetből erőszakot vesz az elvein, és megígéri, mire Hanka visszajön (mert el kell mennie) készen lesz a kép. De mi legyen rajta? Boldogság, rendben van, de ki és mi legyen boldog? Némi tépelődés és morfondír után meggegyeznek abban, hogy egy pillangó legyen boldog a képen. Hurrá! 

Aztán amikor magára marad, az öreg festő magába roskad a kérdéstől: ugyan milyen egy boldog pillangó? 

*

Mert hogyan festhető meg a boldogság? Egyáltalán: mi a boldogság? Van definíciója? Van jellemző cselekedete? Jó, harmónia, mosoly, emelkedettség, meg minden, de közhelyek és giccs nélkül ez hogyan ábrázolható? S az összetevők együtt kiadják a boldogságot? Aki derűs, aki harmóniában van önmagával és a világgal, aki mosolyog, aki emelkedett, az boldog? Vagy csak de jó neki? 

S milyen egy mosolygó, mindennel harmóniában levő derűs, mosolygó pillangó? 

Na, ugye, nem is egyszerű a feladat. Még az öreg festőnek sem.

*

Aki azért nekiveselkedik a feladatnak. Mert szereti Hannát. S mert nem mindennapi festő, hát olyat fest, hogy az megszólal. De tényleg megszólal!

És amikor megszólal, kiderül, hogy a képre festett pillangó, bár minden oka meglenne rá, mégsem boldog. Már majdnem az, majdnem teljes a rendszer, csak egy apróság, egy egészen kicsi dolog hiányzik, és ugyan már, mibe fáj a világokat  teremtő festőnek ezt az apróságot kijavítani? 

Meg azt. 

Meg amazt...

Meg még egy sort. Innentől a negyvennégy oldalunk kicsit proto-önfejlesztő könyvecske. Mert ami a boldogságot illeti, bárki kezd is vele foglalkozni, borotvaélen táncol. Vagy képzavarral azt is írhatnám: borotvaéleken. Mert sok minden kerül a látótérbe: a lelki harmónia, a derű, a mosoly, amiket már említettem, de az érzések, a szeretet (ami szerintem nem érzés), a teremtés, Isten, a gondolkodásmód, vagyis Isten, az univerzum, ezoterikus nézetek, a társakkal való kapcsolat (szociológia, pszichológia), a bölcsesség... És így tovább.  

Vagyis egyáltalán nem vagyunk messze attól, hogy a történet lelki-irodalommá legyen. Tudod, amelyik giccsbe csúszva akarja megmondani a tutit a lelkedről, a szívedről a gondolkodásodról, a hitedről. Vesd össze A viskó, Jonathan, a sirály,, Az alkimista, A békés harcos útja és más hasonló, szemfényvesztő balgaságokkal. Amiket a Marha Nagy Életbölcsesség Igazsága fog egy csokorba. Olyan könyvek, amik hihetetlen sikert értek el, de összességükben bűn rosszak. Mert hazudnak és nagyképűek. Bölcsességbe, okosságokba csomagolt vaskos semmitmondások. Ezáltal úgy didaktikusak mint a franc. 

* 

Van nekem egy saját mesesorozatom Zsomborról, a virágokkal, fákkal, állatokkal beszélgető, hatalmas tudású, jó szívű  kertészről. Tizenegynéhány történet. A gyerekeim és a családban előforduló egyéb suhancok nagyon kedvelték őket.

Elküldtem ezeket a meséket x számú kiadónak. Volt köztük keresztény könyvek kiadója is. Bennük reménykedtem leginkább. Még ők is úgy dobták vissza Zsombor történeteit , mint a pinty. És kimondták a vonatkozó szakszót: didaktikus. 

A didaktika szó azt jelenti, hogy oktató, nevelő, valami igazságra eljuttatni akaró tevékenységről van szó. Ez pozitív.

Amikor irodalomra vonatkoztatjuk, akkor azonnal pejoratívvá válik: a didaktikus irodalom fő célja valamely mindenek feletti igazság átadása, és azt, hogy az ilyen irodalom minden és bármilyen ennek az átadásnak rendeli alá az irodalmiságát. Egy keresztény kiadótól ezért volt fura, hogy a Zsombor-mesékkel a didaktika a fő problémája. Ezek szerint a meséim formai, tartalmi szempontból azért problémásak, mert túl lényegre törők a mondanivaló átadásában. Szó ami szó... 

Az a baj, hogy A boldog pillangó vége majdnem szakasztott megegyezik egy mesém végével, Az én mesémben egy tiszavirág morfondírozik az élet értelméről Zsombornak. Tiszavirág, pillangó. A mesét úgy húsz éve írtam. 

Zsombor tehát döbbent tisztlettel bámulta a folyó virágainak, a kérészeknek önfeledt párkeresését, találását és eszeveszett nászát. 
Észre sem vette, hogy egy testes, nagyon vidám-kék hím letelepedett a karjára. 
– Szépek vagyunk, ugye? – kérdezte a kertésztől, aki némileg riadt tekintettel kereste a hang forrását.
– Itt ülök a karodon! – berregte a hangocska.
Zsombor kíváncsian szemlélte a barátkozó kedvű kérészt.
– Üdvözöllek! Hát te?

Az illusztráció Mohácsi Gergő munkája.
A névazonosság nem véletlen, van közünk egymáshoz, én vagyok az idősebb. :-)

– Jöttem beszélgetni egy kicsit.
Zsombornak elkerekedett a szeme.
– Beszélgetni? Nem tudod, hogy mindössze három óra…
A barátkozós kedvű tiszavirág felnevetett. 
– Persze, tudom!
– De hát nem sajnálod az időt?
– Az időt? Ó, de hát az éppen erre van! – zizentette meg vidáman a kérész a szárnyait. – Erre: a barátságra, meg a szerelemre!
Zsombor zavarban volt. Csak nézte a féltenyérnyi rovart, és azon gondolkodott, mit kezdene magával, ha csak három óra lenne az élete.
– Olyan rövid idő három óra!
– Rövid, nem rövid… Az attól függ, Zsombor, hogyan élsz!

Vagyis amikor A boldog pillangó-t jó mesének mutatom, tulajdonképpen tudat alatt a mundért védem, mert a deákné meg a vészna, irodalmi-alma meg a kelet-európai fája, és így tovább. 

Nem volt bajom a pillangós mese didaktikájával. 

*

Ez a didaktika azt mondja, azt tanította a gyerekeknek, hogy a boldogság semmiképpen sem abban rejtőzik, milye nincsen az embernek, ami másnak van. Tehát az irigység semmiképpen sem lehet az alapja. Ahogyan a birtoklás sem. 

Meg azt is tanította, hogy ha egy magasabb hatalomtól (ez esetben ez, ugyebár a festő bácsi) meg is kapjuk, amit szeretnénk, az semmiképpen sem garancia arra, hogy boldogok leszünk tőle. Mert, és ezt a mese nem mondja ki, amit szeretnénk, amit akarunk majdnem biztosan nem az, amire ténylegesen szükségünk van. 

Vagyis a birtoklás vágya és maga a birtoklás sokkal inkább a boldogtalanság forrása. Bármennyire is azt gondoljuk, hogy nem az. 

Elsősorban azért, mert a boldogság forrása nem külvilágban található, hanem bennünk. S aham, most jön a kérdés, hogy lehet-e az ember boldog egy kényszermunkatáborban vagy a háború viharának a sűrűjében, netán valamiféle furfangosan gonosz betegségben szenvedve. Fontos, ravasz kérdés. Boldog volt-e Krisztus a kereszten? Ha már az egyik általa leszögezett boldogság ezt állítja: „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.” (Mt 5:11–12) 

S Jézus itt még visszafogottan fogalmaz, hiszen volt olyan próféta, akit kettéfűrészeltek... A ketté fűrészeltség mint boldogság-forrás? Nem tűnik annyira életszerűnek, ugye? Úgy tűnik, nagyon másképpen értelmezünk fogalmakat mint az Úr. (Többször, több helyen írtam már, hogy a szeretet sem érzés, hanem az élet alapelve, az adni-tudás képessége. Ha vannak érzésbelei „mellékhatásai” az csupán járulékos nyereség. 

Vagyis ebben a mesében a kis pillangó alapjaiban téved, amikor önmagán kívül keresi a boldogságát. És a hihetetlenül türelmes festő bácsi a Hanka iránti szeretetét éppen a türelmével mutatja ki leginkább. 

* 

De a pillangó meséje nem ilyen bonyolult ám! Egyszerű kis történet a szeretetről. Ami nem olyan közhelyes mint az utóbbi mondat. Olyan történet, amelynek mindhárom főszereplője simán szerethető. Bár a pillangó kicsit idegesítő, ám a finom humor jelentősen tompítja az irritációt: a pillangó egy idő után már csak belekezd a mondandójába, így utal az egyre bevettebb mintázatram, már kérdezni sem kell tőle, úgy mondja: 
– Sajnos...

És az ember ilyenkor mélyet sohajtva, a szíve teljes szeretetével, mosolyogva pofozná fel jó alaposan. Ahogyan a haragban levő Haka-festő párost is ugyanilyen mély sóhajú szeretettel rugdalná egymás fel, „ne már, gyerekek!”.

Mi kell több? Bizony, marad ez a kis könyvecske a polcomon! 

Móra, Budapest, 1963, 44 oldal · Fordította: Sebők Éva · Illusztrálta: Janusz Grabiański

9,5/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

 Azta', holnap már április van! Pedig most kezdődött csak az év! Rohamosan öregszik a világ. 

Tegnap ünnepeltük Szrelmetesfeleségtársam édesanyjának a születésnapját. Péntek este egyeztettünk, hogy akkor szombaton átmegyünk Csillaghegyre. 
– Hányra menjünk, Anyu? 
– Gyertek ebédre! Csináltam Zolinak töltött paprikát. 
– És én mit eszem? 
SzFT ki nem állhatja a töltött paprikát. 
– Neked csináltam olyan gombás, szószos húst. Meg sütök pogácsát is. 
– Aham, vagyis Márta néni jól megünnepli egy kis főzőcskézéssel önmagát... í
Nevetés. 
– Csakugyan. 

Tehát tegnap, szombat dél felé elindultunk ünnepelni. Már kiszálltunk a földszinten a liftből, amikor megvizsgáltam mind a négy kezünket, mind a négy vállunkat és az összes, két hátunkat. 
– Te Zsákom, hoztuk mi az ajándékot?
SzFT szó nélkül nyitotta vissza a liftajtót. Csak a fülkében mondta: 
– Annyira a tortára koncentráltam... 

Megérkeztünk Csillaghegyre. SzFT-Anyu büszkén mutogatja a menüt. Nyálgyűjtősen guszta minden. 
– Anyu, hogy van az, hogy Mohának a kedvencét főzted, nekem meg a vadas sehol sincsen? 
– Miért, a gombás hús is nagyon finom!
– Egészen biztosan, a minőség szavatolt. [Visszatérő családi szófordulat az ismétlődő ételek tökéletes ízvilágára.] De nem az én kedvencem. Mohának meg a töltött paprika igen!
– De ő olyan ritkán eszik paprikát!
Bólintottam. 
– Zsákom, te meg orrba-szájba vadassal tömöd magadat! 
– Micsoda? Hát mikor volt vadas utoljára? Te meg a születésnapodra is kaptál töltött paprikát!
– Na, jó, de másfél évtizedig meg nem. Csak akkor főztem magamnak egy hétig ehető nagylábasnyit, amikor öt napra egyedül maradtam, mert ti Londonországban semmittettetek. 
Szó, ami szó, bárhogyan forgatom, ebben meg nekem volt igazságom. És még tetéztem is: 
– Különben is, én meérdemlem: eszembe jutott, hogy az ajándék... Meg az Auchanban is ki mondta, hogy ne csináljuk már, nézzük meg a csillagfröcskölőt a tortára, ne legyünk már lusták visszamenni! Na, mondom, én megérdemlem! 

Ha nem lenne blaszfémia, meg az „Isten nevét hiába ne vedd” parancs áthágása, azt mondanám, isteni volt a töltött paprika. 

*

Minden egyes szabi után egyre vonakodóbban megyek vissza dolgozni, és mindig egyre jobban várom, hogy szabi jöjjön. Ebből érzem, hogy öregszem...