Ezúttal az egyik online antikvárium volt a forrásom, ahol ki tudja mikor, de mindenképpen a Vakarcs-sorozat előző, első kötetének az elolvasása, vagyis 2018 januárja után jegyeztem elő. Most kerültem sorra, vagy mist vált meg tőle valaki,
(Ez az antikvárium volt, ahol félre is teszik egy ideig az előjegyzett, beérkezett könyveket, nem pedig az, amelyikben ha megérkezett, minden előjegyző azonnal értesítést kap és lecsaphat rá. Az első megoldás korrektebb, a második üzletszerűbb, érthető.)
A Vakarcs kalandjairól szóló előző könyv nagyon belém talált. Annak ellenére, hogy nem a története hatalmas. Nem lehet az, mert olyanja alig van neki.
Ennek a másodiknak sincsen sok. Mi, olvasó emberek tudjuk, hogy nem is feltétlenül az a lényeg. Persze az se baj, ha mégis van. Szóval írtam az első Vakarcs-ról, lásd a pár sorral fentebbi linket.
Aztán tudod, mi lett? Egészen addig, amíg bele nem fogtam ebbe a kettedik részbe, abban a szent meggyőződésben voltam, és kínzás hatására is azt vallottam volna, „»Miért kínzol, jó uram? Mindent bevallok!« Vakarcs egy bájos kislány!”
Azt a nagy lóbarackot a memóriámba, hogy Vakarcs kislány! Hogy lenne már kislány, amikor kisfiú! A kislány az a szíve legkedvesebb játszótársa, Farkinca. (Ami névvel sokkal jogosabban lehetne, ugye, fiú becenév. Bár, persze, nem éppen méltóságteljes. Mert ha farkinca, akkor ember nincsen, aki ne arra gondolna, hogy mint a kismalac kunkorija, olyan neki a micsodája. Ha meg nem a neve becézett alakjával szólítják, hát, izé... „Hé, gyere már, te Farok!” vagy „Ő a legnagyobb: Farok!” Hm, hát nagyon brrrr!
Na, kezdjük elölről az egészet!
A grafikák, ki máséi, Réber László munkái, Fél győzelem.
Vakarcs városban él, bérházak között, betonúton jár. A rokona, Sógor bácsi vidéki. S feljön Budapestre, hogy levigye magához Vakarcsot és a bátyját egész nyárra. Mer' mit csinálnának a fiúk a kődzsungelben?
Vakarcsnak azonban vonakodik, mert akkor itt kell hagynia Pesten barátnőjét, a nála egy évvel fiatalabb Farkincát. Vakarcs másodikba megy ősszel, Farkinca elsőbe. Szex nincsen a történetben, de még csak erotika sem. (Viszont vannak Réber László rajzok. Mutatok majd párat, rendben?)
Farkinca édesanyja anyukájával és a tetőre épített lakrészben. Ami azért jó, mert a tetőn lehet azt-azt termesztgetni ládákban, paprikát, hagymát, tököt, miegymást. Farkinca anyukája meg félévente ha megjelenik, mert egyszer csak lepattant Diósdra. De mert részletes indokot nem tudunk meg, vélhetőn sejthető csak, hogy pasi lehet a dologban. Az egyszülöttjét meg simán otthagyta szocialista megőrzésre a nagymamánál, boldoguljon vele, ahogy tud.
Egyébként bármilyen fura, simán van ilyen. Egyszer nekem is volt egy féltestvérem, azt hiszem, kábé két évig. Nem éltünk együtt.
Apu kettedik felesége egy csinos nő volt. Legyen a neve Manci. Anyu halála után Nagyi és Gőz papa hozták össze Aput Mancival. Mintegy a saját lányuk anyaságának a pótlékaként. A saját lányuk akkor úgy egy-két éve lehetett halott. Huszonhét évesen a leukémia vitte el. Maga után hagyott egy a halálából soha fel nem épülő férjet, és egy hét éves gyereket: engem.
Manci becserkészése az volt, hogy Zolikát odaadták Mancinak, vigye már magával a SZOT-beutalójával Agárdra a gyereket! Legalább lesz társasága a sajátjának is. Manci rábólintott a felhívásra. Utólag derült ki, nem önérdek nélkül: akkor már tetszett neki Apu.
Szóval Zolika ment Agárdra Mancival, a kiszemelttel és annak fiával, Tibivel. Tibi nem volt rossz srác, kiválóan úszott (amire Zolika a mai napig sem képes, csak elvergődik a vízfelszínen), de valahogy nem volt kompatibilis Zolikával. Egy esetben két faággal kardoztak: Zolika tényleg véletlenül Tibi kezére csapott az ággal. Nem történt semmi komoly, de a sportember nyávogó sírással futott anyucihoz, hogy mi történt.
Nem lett semmi következménye az esetnek, még leszidásra sem emlékszem. Manci vagy reális volt, vagy nem akarta a hosszútávú esélyeit rontani.
Így amikor hozzáment Apuhoz, nem is hozta magával a csemetéjét. Otthagyta valahol a Fehér úton, a nagymamánál,. Mármint Tibi nagymamájánál.
Nem tudom, hány évig élt együtt Apu és Manci (számoltam most egy kicsit, három-négy lehetett), de az alatt összesen egyszer merült fel, hogy mi lenne, ha Tibi ide költözne? Zolika mereven elzárkózott. A kiterjesztett empátiája nem működött, magasról tett rá, hogy Tibinek mennyire hiányzik az anyja és vica versa. Neki a lényeg az volt, hogy a nyávogóssal ne kelljen megosztania a szobáját és az életét. Hát, Tibi nem is jött. Mondjuk emiatt kicsit később Zolikában támadt lelkifurdi, de azért annyira nem furdalta, hogy ő maga vesse fel újra a dolgot. Ha Apu részéről került volna elő megint a kérdés, akkor már igent mondott volna. De azért önmaga esküdt ellensége már akkor sem volt.
A lelkifurdi akkor szűnt meg, amikor az Apu által permanensen, bár ok nélkül lekurvázott Manci (aki egyébként Apu legfantasztikusabb intimpartnere volt, ezt első kézből tudom... izé... nem úgy... Apu mesélte, na!) egy darabig tűrte, aztán fogta magát, összecsomizott, beadta a válókeresetet és lepattant valami balatoni gyárigazgatóval. Tibi akkor is maradt a Fehér úton a nagymamájánál, Innentől semmi lelkiismeret-furdalás nem maradt bennem.
Szóval Farkinca története nem életszerűtlen.
Amikor Sógpr bácsi tudatosítja, hogy Vakarcs lelkesedése Farkinca jelenlététől függ, egyből szervezkedik: kiveszi Farkincát gebinbe a nyárra a nagymamától. Hogy együtt lehessen a két gyerek náluk, vidéken.
Aztán egyszerre, a regényke vége felé megjelenik Farkinca anyukája, hogy akkor csomagolás, viszi a kislányt magával Pestre. Akit majd lezsuppol megint a nagymamánál, mert milyen dolog már, hogy megszabadult tőle, ő meg megy vissza Diósdra, s majd esetenként találkoznak. Sógor bácsiban nagyon udvariasan horgad fel a menjafrancba-érzés, és ügyes kavarással, anyukát megnyugtatva vidéken tartja a kislányt. Nem annyira titkolva, hogy olyan gyámság alá vétel lesz itten kérem, mint a sicc! (Mondjuk annyira nem értettem, ezt miképpen képzeli, de az elképzelés nagyon szépen fest az összképben, és ki vagyok én, hogy egy téesz-vezető egykori befolyását a gyámhivatal felett meg merjem kérdőjelezni?)
*
S mondom, egyéb története a könyvnek tulajdonképpen nincsen. De tényleg nincsen, nem hazudok! Viszont ugyanaz vonatkozik rá, mint az első részre: a történettelen történések közben olyan leheletfinom a szereplők viszonyainak az ábrázolása, hogy attól tapsikolni fogsz. (Ha pasi vagy, elismerőn csettinteni.)
Mert itt van például Sógor bácsinak és a feleségének a mai ulraliberálisokat megszégyenítő, baráti-hozzáállásos, megbeszélős, megengedő nevelése. Még a hangjukat sem emelik meg soha. Pedig erre már unokám édesanyja, elsőszülöttem is vetemedett a lányával szemben.
Pedig van feszkó a szereplők között bőven, erre is, arra is. De Nagy Katalin olyan elegánsan, arisztokratikus nagyvonalúsággal oldja meg az általa összeugrasztott szereplői problémáit, hogy az eleganciájára csak egy önkéntelen meghajlás a méltó válasz. Mintha az üzenné, hogy a legtöbb harag méltó kezelése a meghallgatás, odafigyelés és az empátia.
Meg azt is, hogy van, amikor nincsen mit tenni, de utálkozni akkor sem kell, hanem határozottan kézbe venni az irányítást, és amennyire lehet, partvonalra küldeni az okvetetlenkedőt.
De persze ezt messze nem így fogalmazza meg. Ugyan ez nem szembenállós-konfliktusos jelenet, de konfliktus, fájdalom tengernyi van benne. Meg szeretet is.
Vakarcs és Franciska fent vannak Sógor bácsiék padlásán.. Ekkor már tudják, hogy Farkinca Sógor bácsiék lánya lesz.
– Lesz itt dolog elég! – vélekedett Vakarcs szakértelemmel.
– Á! Hamar végzek én – bizakodott Farkinca.
– És tényleg mindig te takarítasz majd itt?
– Én. Megígértem.
– Te most már mindig itt maradsz Felsőhegyen?
– Jó itt.
– Akkor is itt maradsz, ha én visszautazom majd Pestre?Farkinca abbahagyta a rendezkedést, leült egy gerendára, hallgatott. Vakarcs melléje telepedett, a markában szorongatott két diót. Itt találta a padláson, jó száraz,már, tavalyi. Feltörte nagy erőlködve, Farkincának adta a felét. Csöndben rágcsálták egy ideig, aztán Farkinca megkérdezte:
– Ugye, még sokáig nem utazol el?Számolgatták, sorolgatták: szerdán jöttek, ma vasárnap. Csak öt nap telt el eddig. Szerencse! Előttük még az egész szünidő. (126.)
Nem tudom, az előzmények részletes ismerete nélkül is annyira üt-e a jelenet mint azokkal. De gyönyörű, fájdalmas, mándyivános. Nagyon jól sikerült!
És igaz. Áltisi elsőjének a végén derült ki, hogy Czenke Katiék el fognak költözni a lakótelepről. Katival sokat játszottunk együtt. A szomszéd lépcsőházban laktak, a hatodikon át lehetett menni az egyikből a másikba.
Kati haja a válláig ért, szőkés-vöröses volt, vékony szálú, és az orrnyergét meg a szeme alját néhány szeplő pöttyözte enyhén pulykatojásosra. Nem ő volt a legszebb lány az osztályban, de nagyon tetszettek a szeplői, és főleg a viselkedése: vagány, kedves lány volt. Nagyon jó volt vele lenni.
S akkor kiderült, hogy ez a kedves, pöttyös arcú, vagány lány, akivel nagyon jó együtt lenni, elmegy innen.
A részletekre már nem emlékszem, csak arra, hogy egymás mellett ültünk valami lépcsőn, és sírunk mindketten. Pedig azt még nem is tudtuk, hogy aznap láttuk utoljára egymást.
Megtaláltam a FB.on az elsős osztályképünket. Kati úgy néz ki rajta, ahogyan az emlékeimben él. Egészen elérzékenyültem...
S tulajdonképpen a történettelen történet összes konfliktusa ilyen finoman bemutatott, kidolgozott és megoldott. Mert Nagy Katalin nem finomkodik: hiába írt gyerek- vagy inkább ifjúsági könyvet, nem retusálta a jellemeket, van itt ellenségeskedés, játszmázás, féltékenység, sértődés, hatalmi harcok a gyerekek között, s minden, ami emberi. S ettől él, lesz hitelessé a konfliktusok feloldása vagy éppen feloldatlansága is, és kerüli el Nagy Katalin a didaktikát.
*
Mondjuk nem ismerem az átkos gyámügyi törvényeit. Lehet, hogy valós amit a szerző elénk tár. Farkinca a nagymamájával él, mert anyuja lepattant a halál véreresére, és pont tesz arra, hogy van egy lánya. Írtam fentebb, ilyen van, tényleg lehet.
Az, hogy a kislányt, akinek vannak élő közeli hozzátartozói vajon miképpen tudja hivatalosan magához venni Sógor bácsi, el nem tudom képzelni. Hacsak le nem mondanak Farkincáról. De mert egyik sem tűnik olyasfélének, mint aki okos, belátóképes, hát ez a verzió eléggé valószínűtlen. Mert lásd azt a minden pillanatában marha jó jelenetet, amikor Farkinca anyuja megjelenik Sógor bácsiék portáján, hogy na, akkor viszi is magával a csimotáját! Abból a jelenetből kiderül, hogy Farkinca anyuja valami végtelenül ostoba, szeretetlen liba. Úgy derül ki, hogy se karakírozva, se túllihegve nincsen a jelenet. S a legnagyobb feszültséget akkor érezzük, amikor Farkinca belevágódik a kerti hintába: soha nem szeretett hintázni!. A hinta mozgása elhatárolta őt az anyujától. Sógor bácsi magában konstatálja a hintázás tényét és jelentőségét.
A könyvben nagyon sok hasonló jelenetet fogsz találni.
Meg humort.
A kiskakas még egyet kukorékolt rekedten, méltatlankodva.
A két fiú megkövülten nézte. Magukban megszámolták már jobbról-balról az ablakokat, lentről-föntről az emeletet. Nem vitás!
– Ez a mi ablakunk – eszmélt föl Vakarcs.
– Az ám! – hagyta rá a bátyja hanyagul; pedig ő is igen csodálkozott.
– Nekünk van csirkénk?
– Úgy látszik.
– De mért az ablakban tartjuk?
– Mert onnan szép a kilátás.
– De tényleg, hogy kerülhetett oda?
– A nagymamánk direkt így idomította.(15.)
*
Na akkor a végére csak kimondom: ahogyan a Vakarcs-sorozat első könyve, úgy ez a második sem egy hatalmas mű. De mégis a tudatalatti rekeszeiben a Fontos Mert Kedves Könyvek között regisztrálódik. Úgy szól a szeretetről, hogy nem rág szájba, nem gejl és nem színpadias és nem patetikus. És mégis elmondja, hogy nincsen a világon ennél fontosabb dolog. Nem igaz?
Móra, Budapest, 1979, 126 oldal · ISBN: 9631115909
9/10
2024 májusának messzemégafizetés-ideje. Hiába volt az elsejével megszakított ez a hét, mégis mindenki olyan fáradt volt odabent, hogy csuda. Ma reggel én is úgy voltam, hogy felkeltem ugyan, de nem ébredtem fel. Az első célállomás közelében a kísérő szólt rám, hogy kezdünk rossz irányba menni. Aztán össze is gabalyodtak a dolgok, a Paskálos kolleginával ismét nagyot logisztika-alkottunk. De mindenki eljutott a célhoz és haza is jutott,
*
Nem szoktam ilyet tenni, de tegnap átöleltem egy lakót. Egy kedves, halk szavú hölgyet. Egyre nehezebben jár. A kerületi bőrgyógyászat épülete abszolút nem europer kialakítású. Lépcső, lejtő, lift nincsen, csak egy liftszék. Amikor értük mentem, a hölgy már lent ült a földszinten a liftszékben. A biztonsági őr éppen lefelé hozta a két emelet magas első emeletről a lépcsőn a rollátorát.
– De jó, hogy jön! A térdem nekem sem...
A lesegítettem a hölgyet a lépcsőn a földszintre az utcaszintről vezető lépcsőkön, majd fel a kocsiba. Ugyancsak kellett a segítség. Ott sírta el magát, amikor már az utasülésen ült.
– Ennyire fáj?
Nemet intett a fejével, és elfordult. Megsimogattam a vállát és mentem a helyemre, a vezetőülésre. Nem volt hosszú az út. Amikor megérkeztünk, akkor törölte ki a szeméből az utolsó könnycseppeket. Felléptem az utastérbe, hogy segítsek neki eljönni az ajtóig.
– Kisírtam magam... – mondta majdnem mosolyogva. Lesegítettem a buszból. Amikor már a talajon állt, a keze ügyébe helyeztem a rollátort és ekkor öleltem át. Nem ropogósan, csak pilleként.
Remélem, értette, miért. Mondjuk nem ellenkezett.
*
A Kettedik Unokáról már nem csak szívhang-felvételem van, hanem fotóm is, Ma küldte át Szamóca lányom. Néztem a fotót, és amennyire rettegek attól, hogy nem leszek jó nagyapa, annyira örültem a kis kukacosnak, Mert az, Hiába van már egy unokám, nem vagyok gyakorlott nagyapa. Csak nagyon örülök.
