Meglepődtem: azt hittem több Kepes András könyvet olvastam, pedig még csak egyet. Illetve egyről írtam értékelést. Mindjárt mondom, melyikről. Van kettő, amit még az internet előtt olvastam (ugye, milyen régen lehetett? De tényleg, vagy negyven éve volt.)
Próbálkoztam több Kepes kötettel is, de egyszerűen nem hagyták magukat elolvasni, hiába is kísérleteztem velük. A szépirodalmi műveiről beszélek.
De nem csupán arról lehetne, hiszen Kepes András elsősorban újság- és nem szépíró. Van több interjúkötete, és van divatos, életmód-tanácsadó könyve is. Meg van töprengős könyve, de azt ne vedd a kezedbe, csak az időd megy vele. Én sajna azt olvastam. (Mondtam, hogy mindjárt mondom!)
Ez regény.
Ismét Szerelmetesfeleségtársam édesanyja, Márta néni adta a kezembe, ahogyan az elsőt is. Elfogadtam. (Nem mindennel teszek így, és ha el is fogadom, akkor sem biztos, hogy elolvasom, és tök jól állja Márta néni a kritikát: még Náray regényéről is mondhattam neki rosszat, pedig ő már a Náray-összes többrendbeli elolvasásán is túl van.
Szóval ez egy regény. Amit el- és végigolvastam. Innentől akár érdekes is lehet, amit mondani tudok róla.
...azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással.
Karinthy Frigyes
Na, ezt elmesélem! Kérdezem a ChatGPT-t, melyik Karinthy írásban van ez az idézet. Gondolkodás nélküli feleli, hogy Karinthy Esterházy Péter című írásában. :-D
Mondom neki, ne hülyülj már, Esterházy Karinthy halála után született! Mondja, hogy ja, igen, valóban, akkor „A ló” című írásában.
Mondom neki, rendben, akkor azt mond meg, melyik kötetben jelent meg ez az írás. Azonnal feleli, hogy ebben és ebben a '29-ben kiadott könyvben. Oké, rendben, volt későbbi kiadása, kérdem tőle.
Ó, hogyne, rengeteg, például a Karinthy összesbe is bekerült! Figyelj, mondom neki, te szórakozol velem? Konkrétan mondd meg, melyik kötetekben jelent meg. Még a Karinthy-össz is sok kötet!
Na, erre végre adott egy kis listát, konkrét címekkel. Viszont rövid keresgélés után nem leltem meg az írást digitális változatban, ezért garantálni nem tudom, hogy az MI igazat mondott az idézet forrására. Még az is elképzelhető, hogy egy párhuzamos valóságban Karinthy tényleg írt pár oldalt, aminek az Esterházy Péter címet adta, csak az MI rossz valóságban turkált az információk között.
Nem mottó az idézet, de innen való a könyv címe. Minthogy a főszereplő, György (a Gyurit utálja) kettős életet él. Legalábbis egy ideig. Nem azért mintha skizofrén lenne.
Lássuk egy kicsit részletesebben!
A történet
György családban él, vannak testvérei, van anyja, van apja. De az apja mindig érezteti vele, hogy ő más, butább mint a többiek. Pedig nincsen rossz feje, csak olvasni sokkal jobban szeret mint tanulni. Meg rajzolni is. Meg nyomokat olvasni. De az az apját nem hatja meg, továbbra is lenézően egzeciroztatja (na, ez az a szó, amit ötvenhét évig rosszul használtam: én úgy tudtam, egrecíroztat) a fiút.
Mindaddig amíg az meg nem elégeli és el nem szökik otthonról. Ugrunk néhány évet: Györgyből rendőr lesz, helyszíni fotós. Aki egy idő után úgy gondolja, hogy a tapasztalatai által el tudná követni a tökéletes betörést. Hát lőn!
De nem számol az új bűnügyi módszerekkel, az FBI már húsz éve használja a karakterprofilozást. Mondja egy ezredes, akit azért rendeltek ki, hogy végre a nyakára lépjen az ügynek. A helyi kisfőnök kapásból összekeveri a karakterprofilt a fantomképpel, de ez nem akadályozza meg a szakembereket, hogy el ne készítsék a profilt. Pech!
Böri, család széthullás, szabadulás, és genetikai fordulat-hegyek. (Jó, tudom, ez itt az olvasás utáni bennfentesség szóhasználata, de ha kifejtem, fordulatokat árulok el, az pedig csúnya dolog, te sem akarod tudni, hogy nem a vörös hajú titkárnő, hanem a blazírt lakájt cseppentette a ciánt az úr teájába!)
Az illusztrációkat ismét az MI készítette. Küszködtem vele rendesen, még ezek lettek a legjobbak.
Minden kép mögött galéria rejtőzik, érdemes rájuk kattintanod. A képek az Ideogram oldalon készültek.
György történetének a technikája
Az egyes szám első személyű elbeszélésmód használata sokkal egyszerűbbé teszi a személyesség elmélyítését. Az egyes szám harmadik személyé pedig el tud mondani olyan eseményeket is, amelyekben a főhős nem vett részt, anélkül, hogy az valahogy a tudomására jutna, vagy valaki elmesélné neki.
Kepes András ezért átvágva a gordiuszi csomót, felváltva használja a két lehetőséget. Nem a legelegánsabb megoldás, de felettébb célravezető. Tény, hogy sikerül úgy alkalmaznia a váltogatást, hogy az egyáltalán nem zavaró, és még valami modernséget is kölcsönöz a prózájának, és a teljesen lineáris történetvezetésben nem kell hihetetlen megoldásokat alkalmaznia.
György történetének a műfaja
Na, ez az! Itt ha nem is bukik, és nem bicsaklik, de minimum csuklik egyet az összkép. Mert György (szigorúan György, és semmiképpen sem Gyuri) története sok minden lehet. Lehet, ha akarom, családtörténet. Vagy egyfajta szociográfiai regény: mert elárulom, György kilóg a tesók közül, kreol bőrű, fekete hajú. Cigány kisfiú, majd felnőtt, na! Akit EZ SPOILER VIGYÁZZ állami gondozásból vett magához a család. Vagyis szól a kisebbségi sorsról, az állandó megkülönböztetésről, a kitörni vágyásról, a kisebbségi érzésről. Ezt erősíti meg egy icipici, úgy tűnik manapság már kihagyhatatlan, bár csak hajánál fogva odaerőszakolt (hm, a hasonlat kicsit túl, hm, képszerű) LMBTQ-citálás is. Mert a sztori nem manapság, hanem kábé tiz-húsz éve ér véget, mindössze a homoszexualitás és némi pedofíília kerül szóba. Az utóbbi szigorúan elítélendő, megvetendő hangsúllyal. (Mondjuk ez egyáltalán nem baj.)
Viszont van a történetében egy olyan fordulat, amely a simán megerősíti az előítéleteket és a börtönlakók lakosságra vetített százalékarányainak a demográfiai statisztikáit. (Elég finoman fogalmaztam? Nehezemre esett.) Ettől a fordulattól fogva a könyv jól megírt, izgalmas krimi. Nekem ez a rész tetszett legjobban. Mármint írástechnikailag. De úgy egyébként is.
Hogy aztán a végére egy tragikus, megható kelet-európai családtörténetté avanzsáljon. Egy olyan fordulattal, ami viszont már egy kicsit sok lett. Nem annyira hihető. De legalábbis a jelenet nagyon kilóg a regény szövetéből, ott már erősen súrolja a giccs határát.
S na igen, a párbeszédek. Az előbb említett jelentet is a párbeszéd hiteltelensége vágja agyon. Érdekes, de amikor Kepes csak elbeszél, mesél, akkor nincsen baj a szöveggel. De a párbeszédek nagyon sok helyen, hm, nem csupán élettelenek, hanem élet nélküliek. Hiteltelenek. Az volt az érzésem, hogy így semmiképpen nem beszélnek emberek. Sajnos ez a színvonal hullámzás végigkíséri az egész könyvet.
Aztán amikor a könyv véget ér, csak lestem. Letettem, megtörülköztem (mert éppen a fürdőkádban ázva fejeztem be), rendet raktam, kivittem az üres kávés poharat, a ropi edénykéjét, a fügét a konyhába, a bevitt könyveket, a zenét szolgáltató telefonomat a szobába, és közben járt az agyam, hogy akkor mi is van.
Mert (szigorúan) György története nem befejeződött, hanem véget ért. Egyszerre csak. Ha akarom, Kepes elvarrta a szálakat. Ha akarom, sok minden nyitva maradt. Nem sorolom mi, mert spoiler nélkül az is lehetetlen lenne.
Egyvalamit mégis megemlítek, mert azzal semmi különöset nem árulok el. A menhelyről kihozott, előtte áldatlan sorsú kutya kiszámíthatatlansága, és György döntése a további sorsáról, mármint a kiszámíthatatlansága miatt megkérdőjelezhető sorsáról, nagyon szép lett. Nem a döntése lett szép, bár tulajdonképpen az is az, hanem a jelenet leírása, amelyben György döntésre jut. Na, az annyira árnyalt, annyira életszagú, annyira árnyalt, csodálatosan bonyolult érzésekkel mind az ember, mind az állat részéről, s mondom, annyira szép, hogy csuda!
Na és akkor az összbenyomás
Bizonytalan vagyok. Egyfelől mert a regény minden vetületében, szociológia, családregény, krimi: kevés és túlságosan mixelt. Ami nem önmagában baj, csak bajjá válik, mert a végeredmény egyáltalán nem homogén. A tiurmix összetevői nem keverednek el teljese új egységgé, csupán egy zárt térben (ezúttal nem pohárban, hanem a regényben) rétegeződnek egymástól jól elválaszthatón.
Ami kár, mert egyébként egyesével teljesen jól fogyaszthatók lennének az összetevők. Olyan blikkem volt, hogy ha Kepes csak egyre-egyre koncentrál, csuda klassz dolgot hozott volna össze. De így sokat markolt, és kicsúszott a kezéből a sok réteg és mondanivaló. Egyszerűen nem tudta összefogni a szociológiát, a családtörit és a krimit.
Viszont: végig olvastam a regényt. Nem tettem félre útközben. A fenntartások ellenére sem. Ahogy egyébként manapság már nagyon simán megteszem, bármiről, bárkiről is legyen szó. Mert minden ógmógásom ellenére érdekelt, mi történt (szigorúan) Györggyel. S lássuk be, ez tulajdonképpen nem kevés.
Egy gondolat a borítóról
Önmagában nem lenne rossz, csak éppen semmit sem fejez ki a történetből. De tényleg semmit.
Egy gondolat, ami szíven talált (tökön rúgott)
Volt/van egy gondolat a könyvben, ami, ahogy egy sorral fentebb írtam, szíven talált, de inkább tökön rúgott. Azért, mert már többször tűnődtem önmagam felett, hogy vajon türelmes, megbocsátó jó ember vagyok-e, vagy csak simán kihasználható balfasz. Természetesen mindig az előbbire szavaztam, miközben valami ott bent a mélyben azt mondta: hahaha.
A mondat így fest Kepes megfogalmazásában:
Aztán hirtelen elszégyelltem magam: micsoda szar ember vagyok én, hogy mindenbe belenyugszom, hogy velem mindent meg lehet csinálni, és mindennek az ellenkezőjét is. De vajon hol a határ a bölcs elfogadás és a gyáva megalkuvás között?
És csakugyan. Úgy döntöttem, minden hibája, kavalkádsága ellenére is szeretni fogom ezt a könyvet.
Open Books, Budapest, Magyarország, 2023, 400 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635722631
6/10
2024 novemberének átutalás napja, amikor a számítástechnika által a rendszer átutalások formájában, automatikusan megszabadít a fizetésem döntő hányadától. Cserébe viszont a tegnapi nap szabadnap volt. Annak ellenére, hogy csak kedd volt. Azért volt szabad, mert a szociális munka napja volt. Ezek szerint én a szociális szférában sofőrködöm, nem az egészségügyiben. Az elmúlt öt évben ez valahogy nem tudatosodott bennem. Ahoj!
Mivel Szerelmetesfeleségtársam nem adott magának szabadnapot, egyfelől elmentem egy új kávéfőzőért („Morzsám, miért nem jön le a kávé, Vanda már nagyon várja!” – kérdezte tőlem vasárnap SzFT, amikor a fiamék itt voltak. „Tettél bele vizet?”, „Ja, te nem készítetted be? Mindig olyan gondosan megcsinálod.”, „El vagy nagyon kényeztetve!” Viszont a kávéfőző [kotyogósról beszélünk] füle addigra már megsértődött és valamelyest lekonyult. Még lehetett használni, de féltem, hogy elengedi magát, és valamelyikünk leforrázza valamijét.), meg mű-Jäger-ért az Aldiba, mert vasárnap Gerivel, a fiammal a jó részét megittuk annak, amit szombat délután SzFT-vel, SzFT-nek beszereztünk. S ha már elindultam, akkor a könyvtár felé is vettem az irányt. (Az a baj, hogy viszonylag messze van tőlünk a központi. Olyan jó lenne csak átsétálni a könyvekkel a hónom alatt! Tervezzük, hogy egyszer csak Gyulára költözünk, már tényleg többször elképzeltem, hogy elsétálok, maximum elbringázok pár perc alatt az ottani nagyon szimpatikus könyvtárba... Vess meg, marhaság, de még ez is vonz Gyulára.)
Egy felírt cím miatt a jövőkutatás polc előtt álltam meg. Ott volt, amit kerestem, meg másik két, csuda érdekes könyv is. Ugyanígy jártam amikor az MI-vel kapcsolatban kerestem egy optimista-verziós féltáglát. A féltégla maradt, de másik kettő jött velem. Meg felmentem a zenei gyűjteményhez is, és amit kerestem, azt nem hoztam el, de egy fajsúlyos ABBA-könyvet igen. SzFT-nek.
Aki aztán itthon ha nem is rávetődött, de a munkája végeztével az ölébe vette a könyveket, és majdnem egy óráig nézegette őket. „Lesz egy előadásom, ahhoz találtam bennük kiegészítő morzsákat” – mondta.
