Az úgy volt, hogy a múlt héten szabadságon voltam, és mert Szerelmetesfeleségtársam pedig nem engedte magát szabadságra, hiába, sanyarú a vállalkozói lét, hát gondoskodnom kellett magamnak programról. Az egyik az volt, hogy bebicikliztem Óbuda összes, felnőtt Könyvmegállóját. Még olyat is találtam, amiről nem tudtam.
Ezt a könyvet Római-parti szekrényben találtam. Már régen ki akartam venni könyvtárból (vajon miért nem evidencia még mindig, úgy kb. tíz év e-könyv olvasó tulajdonlás után sem, hogy ami érdekel, ebben a formában is keressem?), de vagy elfelejtettem, vagy létszámon felüli volt, vagy nem volt a polcon.
Erre immeg az ölembe hullott.
A cím alapján mást vártam. Kevesebbet. Felszínesebbet. Lektűrösebbet. Nem szépirodalmat. Különös tekintettel arra, hogy a bennem élő sznobizmus (ezt a szót valamiért mindig keresnem kell, legnagyobb meglepetésemre most azonnal az eszembe jutott) maradéka óvatosságra int, ha egy könyv molyos kedvelési százaléka nagyon magas. A béká-é jelenleg 91%. S ezen tetszési index simán a szerző legjobb könyvének mondja A békát. A többi minimum tizenöt százalékkal kullog mögötte, a majdnem gyalázatosnak számító hetvenvalahány százalékával.
TIBOR FISCHER
Tibor: tehát magyar. Viszont a Tibor keresztnév megelőzi a Fischer vezetéknevet. Vagyis nem magyar. Ellenben úgy ismer a Magyarországon történteket, olyan érzékenyen, első kézből hozza a hangulatot, a történteket, hogy magyarnak kell ehhez lennie. Ennek ellene mond, hogy a könyvét fordítani kellett, angolból, egy '92-es edinburgh-i kiadásból.
A főhőst Fischer Gyurinak hívják. A könyv utolsó oldalain, ezzel nem spoilerezek túl nagyot, j '56 novemberében jó érzékkel elhagyja Magyarországot. Jó a sejtés, Flischer György egy később Tibor névvel születő fiúgyermek édesapja lett.
Aki íróvá érett. S mellesleg az MCC (Matthias Corvinus Collegium) Irodalmi Műhelyének vezetője. Eddig ezt nem is tudtam, pedig mostanában több MCC-s könyvet is olvastam. Nem a kiadóra fókuszáltam, hanem a fókuszomba került témákra (LMBTQXYVZZs, transzszexualitás, gender, klímaváltozás). Amiknek leginkább az MCC volt a kiadója.
A HANGNEM
Egy korszakot regényben áttekinteni mindig bicska-beletörős vállalkozás. Valami kifent koncepció és biztos kezű lényeglátás szükségelteik hozzá. Mert vagy túlságosan egyetlen szegmensre koncentrál (bár általában ez a szerencsésebb, ebből könnyebben sül valami nagyon jó; vo. a jelen témával pl. az 1984-et vagy a Sötétség délben-t) vagy túl nagyot akarván markolni, a téma homokként hull ki az író kezéből.
Számomra az egyik, ha nem a legemlékezetesebb korszakáttekintő regény Akszjonov Moszkvai története. Abban úgy minden benne van. Akszjonov persze Oroszországgal illetve a Szovjetunióval foglalkozik. S benne a bolsevizmus, kommunizmus gyalázatos, test- és lélekcsonkító dolgaival. Arra nem emlékszem, hogy akár egyszer is elmosolyodtam volna az olvasása közben. Akszjonov nem lát, nem talál semmi mosolyfakasztót az embertelenségben.
Ebben egyébként nem feltétlenül van igaza, bármennyire is az egyik kedvenc olvasmányom a Moszkvai: még az oroszok, a szovjetek is tudtak röhögni a rendszerükön. Talán elég ha csak csak Vlagyimir Vojnovics könyvei gondolnunk. (Ha nem olvastál tőle még semmit, olvass bármit. Csak A kucsmát ne. Minden más remek, az Ivan Csonkin-ból film is készült, elég tréfás.)
*
A béka segge alatt című regényről a kötet hátsó, belső oldalán csudaszépeket írnak. Elsőnek például Salman Rushdie. Meg a The Times, a The Guardian, a The Independent és a The Spectator.
Eddig három kiadást ért meg magyarul, úgy tíz évente kiadja valamelyik kiadó. Érthető, a közönségnek is tetszik: a Molyon 91%-os a tetszési indexe. (Pedig az első, angol nyelvű megjelenése előtt ötvenhatszor utasították vissza.) Ami szintén érthető, mert Fischer ugyan nem találta fel ugyan a spanyolviaszt, de remekül megtalálja az alkalmazási területét.
Mi a spanyolviasz? Nehéz, néha lehetetlen megtenni, mert nagyon sokszor irtóztató fájdalmak, megaláztatások, sérelmek, tragédiák vannak a háttérben, de a legmegfelelőbb, amit a történelemmel tehetünk, hogy kiröhögjük.
Nekünk magyaroknak nem kell magyarázni, milyen az, amikor kiröhögünk egy rendszert. A jelszó Bacsó örökérvényűje, A tanú. Aminek érnie kellett, mire a dobozból a közönség elé került. De aztán annyira ott maradt, mármint a közönség előtt, hogy gyakorlatilag az egész film közhellyé vált a rengeteg idézgetéstől, emlegetéstől. S szerintem ember nincsen, aki ne tudná bármikor újranézni. De gondolhatunk a másik klasszikusra, aminek a vége ugyan nem kicsit propagandisztikus, mégis úgy zseniális az egész, ahogyan van: A tizedes meg a többiek. S itt van A tizenhárom almafa is. Nem is sorolom tovább. Pedig lehetne.
Tibor Fischer anekdotázva mesél. Voltaképpen, ha úgy nézem, nem is valamitől valameddig eljutó cselekményszálat röhöghetünk, nevethetünk, mosolyoghatunk végig, sokkal inkább történeteken keresztül szemlélhetjük, miképpen jut el odáig a főszereplő, hogy elhagyja a hazáját.
A hangvétel könnyed, mesélős, sztorizós, ironikus, cinikus, vitriolos. Egy morzsányi nyoma sincsen annak, hogy bármilyen szinten is empatikus lenne a kommunizmussal és annak képviselőivel. Humorba csomagolja, hogy mennyire zsigerből utálja az ostoba kegyetlenséget, az üresfejű lózungokat, az értelmetlen rendelkezéseket szolgai követését, az ideológia egész társadalmat elsöprő esztelenségét.
S ezzel meg is adtam A béka alaphangját. nagykamaszokat választ főszereplőknek. Talán mert velük könnyebb egy kicsit kívülről tekintve bemutatni azt a gusztustalan fekáliát, ami az ábrázolt korszakban akkoriban tökéletesen ellepte Magyarországot. (Aham, azon gondolkodom, ugyan mikor nem?)
S Fischer a nagykamaszok, fiatal emberek szerepeltetésével elmondja a lényeget is: mindig van miért élni, mindig van remény a mában a holnap iránt. S hogy a világot alapvetően a túlélés, de rögtön utána a női nemiszerv mozgatja. Különösen, ha kamasz az ember gyereke. (Ötvenhét vagyok, de ebben nincsen változás.) S hogy nincsen szebb mint puncikeresés közben amennyire lehet, semmibe venni az élet nevű vackot, ami körülvesz. Úgy semmibe venni, hogy röhögni rajta. Benne. Általa.
Vagyis itt van egy derűs regényszerűség a huszadik századi magyar történelem gyalázatos időszakáról.
Azonban a permanens kedély ellenére sem feledjük egy pillanatig sem, hogy mikor vagyunk hol. Úgy gondolom, ez Fischer legnagyobb dobása A békában: kamaszok leszünk, akik fittyet hánynak úgy nagyjából mindenre (nem, a puncira nem, az fontos!), de akik szükségszerűen egy másodpercre sem feledhetik a mindenki felett tanyázó, dorbézoló, gyilkoló, ostoba, bugris hatalmat.
Maóban, meg persze Marxban is, de főleg Leninben és Sztálinban az volt a jó, hogy egyszer vagy másszor minden leírt vagy kimondott, kezdve azon, hogy „Én, kérem angolos bélszínt rendeltem”, odáig menőleg, hogy „Az ontogenezis megismétli a filogenezist”, illetve hogy „Chattanooga csú-csú”. Minden elhangzott az ajkukról, vagyis akkor se igen találhatott mellé az ember, ha képzeletből idézte őket.
*
… az öngyilkossági kísérlet halállal büntetendő cselekmény.
*
– Te ültél börtönben?
– Csak pár napig. Vesztegetés miatt.
– Kit vesztegettél meg?
– Senkit, és éppen ez volt a hiba. Nagyon felháborította őket.*
1950 jó év volt, négy nőt is majdnem lefektettem: a marxizmus-leninizmus elméleti tanításainak alkalmazásával újabb munkasikereket értem el, és 100%-kal fokoztam a termelést 1949-hez képest, amikor csak két nőt fektettem le majdnem.
*
József Attila továbbá arról is nevezetes, hogy valószínűleg ő volt az egyetlen rendes és jellemes, valamint kétségkívül az egyetlen ép nyelvérzékkel bíró ember, aki valaha is belépett a Kommunista Pártba, mely lépésre gyógyíthatatlan magányosságában szánta rá magát,
valamikor a harmincas években, amikor a Párt még illegalitásban volt. Szinte azon nyomban ki is zárták persze, mivel volt mersze gondolkodni, miáltal ó megmenekült a gyalázattól, a Párt meg attól, hogy folt essék hülyesége hótiszta mellényén.*
– Sikerült-e már az új Magyarországnak felszámolni a régi rendszer hármas osztálytagozódását, mely dolgozókra, polgárságra és arisztokráciára osztotta a társadalmat? – tette fel a kérdést Róka, majd gyorsan meg is válaszolta (mielőtt még valaki azt gondolhatta volna, hogy komolyan kérdezi). – Még nem egészen. Ma is három társadalmi osztály van Magyarországon: akik már voltak börtönben, akik most vannak börtönben, és akik ezután mennek majd börtönbe
No, ennyi is elég belépési szintnek, képet kaphatsz arról, mi vár rád ebben a könyvben. Csupa jó!
Leszögezem: nem értek egyet azokkal, akik úgy gondolják, Fischer okkal-ok nélkül, öncélúan poénkodik, viccet mesél. Számomra a regény legfőbb értéke éppen az volt, hogy egyensúlyt tartott a valós történelem komorsága a nevetségessége között. Van fájdalom, van halál, van veszteség a könyvben.
S itt jut eszembe a kamaszkorunkban olyan nagyra tartott, manapság csak aranyáron beszerezhető Parancsolsz egy kézigránátot? című opusz. Amiről csupa jó emléket őriztem. Aztán amikor enyém lett belőle, úgy negyvenöt év után egy példány (el sem hiszem: ingyen, egy Könyvmegállóban találtam, szinte olvasatlanul), és rávetődve ismét magamévá tettem, csak lestem a fejemből, hogy mitől volt ez elementáris olvasmány anno? Mert most éppen az unalmas, egyléptékű, öncélú humora lepett meg. Amivel a történelmi helyzetet tökéletesen komolytalanná tette, és megölte a figuráit.
Az eddig citált művek szereplői élő emberek, akik valósnak ábrázolt korukban élnek. S ezzel nem mondtam keveset Gyuri történetéről.
A TÖRTÉNET
Nos, ahogy leírtam az alcímet, azonnal rá is jöttem, hogy baklövés volt ilyet írni. Mert történet valójában nincsen. Nem is nagyon lehet. A könyv 1945-től 1956 végéig ragad ki epizódokat a főszereplő Fischer-apu életéből. Mondhatnók önkényesen.
Gyuri (Fischer-apu) kosarazik a Lokomotív csapatában. Nem élvonalbeli a csapat, de nem is kutyaütők. A Gyuri számára legfontosabb emberek jobbára csapattagok. Főleg a Pataki. Akit nem tudtam nem olyasfélének elképzelni mint amilyen a Megáll az idő Pierre-je: egyszerre irritáló, egyszerre nagyon szívkedves, bevállalós, vagány, vakmerő, lázadó figura. A rendszer örök ellensége. Nem megfélemlíthető, nem megvehető. S nem is mindig érthető.
Mondjuk tényleg és valóban: vannak párhuzamok A béka és a Megáll között: kisebb-nagyobb kamaszok, a rendszer és szívből-kényszerből kiszolgálóinak a nyomorúsága, szerelem, megalkuvások, '56, disszidálás... Meg ugye: Pataki-Pierre. Még a p.betű is... :-)
Ahogy most belegondolok, első pillantásra a Megáll komorabbnak tűnik, kevés benne a röhögtető jelenet (de azért a Rajhona formázta Rajnák nem semmi!), ami való igaz. Ám ha a poénokon túl és felül nézzük, olvassuk a fentebb említett filmeket, regényeket, az alaphang mégis a fájdalom, a veszteség. Emberek, egzisztenciák, elvesztegetett korszak és lehetőségek miatti fájdalom, és ezeknek a vesztesége. Hogy mennyire lehetett volna ezek nélkül is élni! S hogy mennyi idő és mennyi energia, mennyi minden ment rá ezekre az alávalóságokra, ordenáré hazugságokra! S hogy az ember röhög, mert bőven van min, de hiába van indok, a röhögés mindig a napi kínból születik.
A Gyuri környékén élők majdnem egytől-egyig szemben állnak a rendszerrel. A maguk módján, ki hogyan, úgy. Vergődnek, túlélnek, és utálják szívből az egészet.
Én meg azon gondolkodtam, a hazaáruló Kádár János vajon hogyan érte el, hogy minden ellenére az ő idejében a gyűlölet már nem volt annyira zsigeri a kommunisták iránt? Beletörődés a megváltoztathatatlanba? Vagy a rendszer megvette a népet a viszonylagos kiszámíthatósággal, a lakással, a kocsival, a háromhatvanas kenyérrel, a legvidámabb barakkal, Kőbányaival, Balatonnal, a fusival, a gebinezéssel, a kötödék lehetőségével?
Gyuriék tehát a legvadabb diktatúrában vesztenek el hosszú éveket, hosszú évek lehetőségeit. S a legvadabb diktatúrát röhögik ki. Miközben a csengőfrász, a fekete autó fogalma nekik vérvaló, nem csupán mesélt történelem.
*
Engem meglepett az a nagyon egészséges érzelmi távolságtartás, amivel a Tibor nevű szerző a Gyuri nevű édesapját kezelte. Ha én írnék az édesapámról, képtelen lennék patetikusság nélkül írni a hülyeségeiről, a halálához vezető fájdalmáról és a a szntén a haláláért okolható alkoholproblémájáról. Tibor meg mintha nem is a nemzőpatyjáról, hanem egy random Fischer Gyuriról beszélne. Gyuri nem úgy a szíve csücske, mint az édesapja hanem mint egy abban a korban élt, egészséges, hús-vér fiatalember.
Szóval, mondom, jó ez a könyv, ha szembe jön veled el ne menj mellette. Még pénzt adni is érdemes érte. :-)
Európa, Budapest, 1994, 366 oldal · ISBN: 9630756862 · Fordította: Bart István
2024 áprilisának a fizetésnapja után, úgy, hogy a fele már el is ment. Mármint a fizetésemnek. Mondjuk amennyi, nem is csoda...A teljesen irreális kétszer, de legalább másfélszer ennyi lenne a megnyugtató. Meg a toronyóra lánccal.
Kettőkor ébredtem. Nem akartam kelni. De felpattant a szemem, kihajtott a hólyagom, de akkor már tudtam, nem fogok visszaaludni. Hoztam is átfelé a paplanomat a nappaliba.
Aztán háromkor átbolyongott Szerelmetesfeleségtársam is, hogy neki is jár az agya, jön dolgozni. Kicsit hozzám bújt, majd főzött egy kávét, leült Tiktokolni egy kicsit, majd „elment egy helyre” (értsd: slozi), és azóta nem jött vissza. Most 6:20 van. Vagy elaludt a vécén, vagy visszament a hálóba.
Tizenhét éve szeretem ezt a nőt. Rendületlenül. Pedig tudok ingerült lenni miatta. S csak néha jutott az eszembe, hogy milyen jó lenne egy lakatlan sziget...
