Kivel nem fordult elő, hogy ne akart volna ilyet tenni? Mármint szökni? Csomagolni, aztán menni a francba, lesz ami lesz, ahogy lesz, úgy lesz... S aztán persze maradt a fenekén, a bőrönd elővevéséig sem jutott el.
Nekem is jutott már az eszembe, hogy most elég, tovább már nem akarom így, ebben a formában. Pedig életem nőjével élek együtt, mindenféle szempontból. Mármint mindenféle szempontból az életem nője. Szeretem mindenestül ahogy kinéz, ahogyan gondolkodik, a hangját, a reakcióit, mindent. Szeretem őt. Hús a húsomból, csont a csontomból, vér a véremből. Az oldalbordám. Nekem róla szól az Énekek éneke. Tizenhat éve ismerem, és a második pillanattól fogva szerelmes vagyok belé.
Soha nem akartam megváltoztatni, nem akartam volna, hogy másmilyen legyen. Miért jutott eszembe mégis a szökés? Egy ilyen nő mellől? Mert van pár dolog, ahol játszmák alakultak ki közöttünk, pedig szentül fogadtuk, hogy ezt soha nem fogjuk engedni, harcolunk, védekezünk ellene, a problémákat megbeszéljük, megoldjuk. Aztán lettek olyanok, amiket mégsem, csak együtt élünk velük. S amikor már felgyűlik, elgennyed, no, akkor szöknék. Aztán némi néma puffogás után, többször meghallgatva a Republic Kattan a zár című, fájdalmasan elevenbe vágó számát, lenyelve néhány kupica pálinkát... Aztán lenyugszom, és újra elönt a forró szerelem ez iránt a nő iránt, akivel még némán téát is inni is csudálatos. Én drága élet-játszótársam!
Ő még nem akart soha szökni. Pedig van, amiből neki is elege van. Például az élhetetlenségemből. Hogy már nagyon nem kívánkozik semmi újba fogni, örülök, ha leülhetek és firkálhatok. És mélyíthetem a minden területen felületes tudásomat. Legalábbis ezzel áltatom magamat. Szerintem van még, amit un bennem. De tudom, hogy szeret.
– Ha egyszer nem leszel, nekem nem kell több pasi!
– Ennyire megundorodtál mellettem?
– Dehogy! Csak úgysem lehet senkivel ugyanez, ilyen, akkor meg minek?
– Még egészségügyi szexre sem?
– Mit tudom én azt... Most azt mondom, hogy nem, de maximum esetleg az...
S mégis van, hogy szökni szeretnék.
Egyetlen Poljakov könyvet olvastam, a Gödölye tejben címűt. Az nagyon tetszett, elevenembe talált. Aztán leltem meg az összes magyarul megjelent könyvét (ingyen reklám következik) a Könyvudvarban, és hoztam is mindet. És azóta sem olvastam egyiket sem. Csak ebbe kezdtem bele, eddig kétszer. És soha nem jutottam a végére. De mindig incselkedik velem, most újra belefogtam, hátha a végére jutok...
Annak ellenére, hogy Poljakov manapság nem lehet divatos szerző. Mert munkatársa, híve (volt?) Putyinnak, de annyira, hogy még az ukrajnai politikáját is támogatja. Ha az ukrajnai háború miatt Dosztojevszkij, Tolsztoj, Puskin, Csehov, Csajkovszkij, Tarkovszkij és még ki mindenki fekete listára került, mert orosz, akkor Poljakovnak minimum forró olajban kell sülnie, a művei pedig még vécépapírnak se, mert még oroszos lesz a végbélkörnyékünk! De a helyzet az, hogy a magam részéről ezt pont magasról. Amíg olyat nem olvasok tőle, hogy a fülem kettéáll. Roger Waters újabb dalait sem azért nem hallgatom, mert Waters véresen baloldali neoliberális (ha érdekel a legutóbbi budapesti koncertjéről írt beszámolóm), hanem azért, mert unalmas lett. A The Dark Side of the Moon meg tönkrevágta a feldolgozásával.
Ja, igen, és hallottad, hogy az orosz nemzetiségű sportolók a jövő évi, párizsi olimpián csak semlegesként, azaz nem oroszként, egyénileg indulhatnak? Az ész megáll!
Szóval Poljakov, meg ez a regénye...
Poljakov regényének alaphelyzetéül az szolgál, hogy hétköznapi hőse, Oleg Trudovics Basmakov a negyvenes évei közepén járva elhatározza: elszökik otthonról, a feleségétől. Miközben titokban a holmiját csomagolja, a kezébe akadó tárgyak mozaikos emlékképekként felidézik egész életét: munkahelyi sikereit és kudarcait, magánélete kacskaringóit, szerelmi kalandjait és barátságait, és nem utolsósorban az 1960-as évek közepétől az 1990-es évek közepéig tartó három évtized orosz világának társadalmi-politikai változásait – alulnézetből.
– mondja a regény fülszövege. S hát ja, ha a lényeget lesem, tömören valóban erről szól a könyv.
Konsztantyin nagypapa titkát pedig Jelizaveta Pavlovna majdnem magával vitte a sírba. Amikor a Donszkoje temetőben a búcsúztatása zajlott, a koporsó mellett a minisztérium szakszervezeti bizalmija hangsúlyozta, hogy négy évtizedes példaadó munkavégzése alatt az elhunyt egyetlen gépelési hibát sem vétett, és ha neki (itt a szónok a magasba emelte tekintetét) állítottak össze jelentést, kizárólag Jelizaveta Pavlovnára bízták. A kiskorú Basmakoy, aki részt vett a temetésen, egy ideig még meg volt győződve róla, hogy elhunyt nagymamája egyenesen az Úristennek gépelte a papírokat, és ezt az utcabéli kölyköknek is bizonygatta. (Az Isten létezéséről Dunya mamától tudott.) Fiának e furcsa kijelentései eljutottak Trud Valentyinovics fülébe is: a világpolitikai és az udvart érintő újabb információk cseréje általában vasárnap, dominózás közben zajlott — amitől mellesleg rengett az egész ház. Az apa szigorúan elmagyarázta a fiának, hogy a nagymama nem az Istennek, hanem Sztálin. nak gépelt, aki bár generalisszimusz volt, azért, ha hinni lehet a Pravdában megjelent cikknek, akkor egyáltalán nem az Isten, hanem inkább az ördög volt.
– Vagyis ha az Isten meghal, ördög lesz belőle? – kérdezte a kis Basmakov. (121–122.)
*
Negyven felé az ember általában lenyugszik. Általában. Én akkor váltam. S pont negyven voltam, amikor Szerelmetesfeleségtársamat megismertem. S vele a csodálatos szerelmet, a szenvedélyes, majdnem gátlástalan testi szerelemet. Így együtt rajta kívül még soha, senkivel nem jött össze. Az egyik erősíti a másikat, a másik meg az egyiket.
Nem is hiszem magam se, hogy másvalakivel ez összejöhetne nekem. Már csak azért sem, mert ha megnézek egy nőt és nagyon tetszik, jobbára rájövök, hogy azért tetszik, mert SzFT-re hasonlít... Vagyis a váltás esztétikában azt jelentené, hogy egy adott kategóriát ugyanarra váltok le. De azt meg minek? Persze, elismerem én, rengeteg nagyon szép nő van rajta kívül is. Ahogy múlnak az évek, fiatalabb meg egyre több. De nekem ő nem nagyon szép, hanem gyönyörű. Úgy, ahogyan van, pedig nem is tökéletes.
Ha meg nem esztétikában gondolkodom, akkor nála jobb nincsen. Pont. Bezárult a kör.
*
Oleg Tudorovics Basmakov pont nem így jár. Illetve nem teljesen így. A csajszi, akivel összejön, akivel szökni akar, húsz évvel fiatalabb nála és kőgazdag. De Basmakov nem szerelmes fülig, bár kétségtelenül jól esik neki amit egy friss más testtől kapni tud a sajátja. Nagy úr a fiziológia és az esztétika, el tudja mosni az egyéb hiányérzetet és meg tudja csalni az agyat, az érzéseket.
Basmakov éppen arra gondolt, elég megfigyelni egy nőt meg egy férfit, amikor kettesben vannak, ahhoz, hogy tudni lehessen: melyikük szereti jobban a másikat. Az, aki jobban szeret, mindig együtt érzőn hajol a fölé, aki a feje alá tett karral fekszik. (9.)
Elgondolkodtató. Van, aki szerint ez szomorú. Szerintem csak tényszerű. Ahogyan Kamaszkorom Nagy Szerelmének az örökérvényű megállapítása is a tiszteleten alapuló kapcsolatokra:
Mindig annak az akarata érvényesül, aki kevesebbet akar.
Bonyolult dolog a szerelem. A házasság még inkább az. De nem tudok szabadulni a gondolatól, hogy Katona Klárinak teljesen igaza volt, amikor azt énekelte Szeretni úgy kell című dalban, hogy:
Szeretni hogy kell, még nem jött rá senki,
szeretni, szeretni kell, és más semmi.(Presser–Sztevanovity Dusán)
Persze, ehhez tisztázni kell, mi is az, hogy szeretet. A tisztázáshoz feltétlenül szükség lenne egy csipetnyi teológiára. Egy ismerősöm szerint az a szeretet, hogy szívesen elfogad mindent, amit kap... (Csipet teológia:) A szeretet pedig azt jelenti: tudok,akarok adni. Kizárólag magáért az adni-tudásért. Nem a viszonzásért, nem célok eléréséért, nem nem jobb pozícióért, könnyebb útért. Kizárólag azért, hogy a másiknak jobb legyen.
Itt belekavarhatnám a képbe az önfeladást és a megalázkodást (ami nem egyenlő az alázattal), de nem teszem: messzire vinne Basmakov történetétől.
A lényeg az, hogy Basmakov szereti a feleségét, ami nem túl sűrűn, de adott esetben nem tartja vissza egy kis kalandozástól, félrekufirctól, de tulajdonképpen a végegyenleg a elesége, Kátya javára szól: mindent összevetve Basmakov szereti őt. Nem csupán tehetetlen, balfax lúzer. De egyébként az is.
Nem mellesleg, vajon ki nem az, ha megfelelő szempontból vizsgáljuk az életét?
Mondj bárkit, pillanatok alatt megtalálom a szempontot,
ahonnan nézve egy rakás szerencsétlenség az ember is, az élete is.
Kreativitás kérdése az egész!
Na és végső soron arról szól ez a könyv, hogy ez a balfax alsó középkáder miképpen csetli-botolja végig a kommunizmus kimúlásának, átalakulásának az éveit. Hogy jobbára csak megtörténnek vele a dolgok, s ha kézbe akarja venni őket, rendre kiderül, hogy bármi fog, bárhogyan, semmi sem működik úgy, ahogyan azt elképzelte. Még a saját akarata sem. Vagy leginkább az nem.
– [...] És bármelyik normális pasas, akinek volt egy kis esze, az utóbbi években nyugodtan megkereshette az új életre a pénzt. Egyszerű volt, mert a hatalmat gazemberek bitorolják, a pénz pedig kötegekben hever az utcán. Csak egy kicsit hamarabb kell érte lehajolni a többieknél, vagy legalább egyszerre velük. Maga pedig egyáltalán le se hajolt! Vagyis maga vagy ostoba, vagy lusta. Mivel foglalkozott? Féltette a birodalmat? Tüntetésekre járt? Vagy a felesége szoknyája alatt kuksolt?(692–693.)
Mert ez a nagy kérdés: a lúzer miért lúzer? Ostobaságból vagy lustaságból? Vagy becsületből?
De tény, ami való: Basmakov pasiból van: fontos neki a női nem, és mindaz, amit általa kaphat. Sajnálom azonban Basmakovot, mert egy dologról, az igazi, szenvedélyes szerelméről nem olvastam a könyvben. Van szenvedélyes várakozás, vágyakozás (a vége évekig tartó ejakulatio praecox), meg van szó egyensúlyban tartott viszonylagos harmóniáról, sőt, van szó a praecox utáni jelentős teljesítményekről is. Nőt azt talál, számosat, és nem is esik nehezére összefeküdnie velük.
De nincsen szó oldalborda-találásról, beteljesült belefeledkezésről. Szegény, szegény Basmakov!
Éppen ma reggel gondolkodtam, nekem hány nő volt az életemben, akivel odáig jutottam. Nem sok. Bőven tíz alatt van a szám. Aztán azon gondolkodtam, vajon bánom-e ezt, kimaradt-e ezáltal valami az életemből?
Az alkalmak, a női testek tapasztalati szociológiai összehasonlítása persze, kimaradt. De lényegileg kimaradt-e valami? Isten bizony nem a savanyú a szőlő mondatja velem, de majdnem biztos vagyok abban, hogy nem sokat veszítettem. Mert valahogy azok az együttlétek maradtak meg bennem nagyon pozitívan, visszakívánosan, amikor szerelmes is voltam.
Úgy fest, bár férfi vagyok, mindig tettre kész, de mégis nagy bennem a női mivolt is. Mert megy érzések nélkül is, a tettre készség nem érzelem-függő, hanem az egyéni libidó függvénye, csak éppen érzelmek nélkül olyan kis üres volt minden alkalom.
Ahogy Feró marháskodta a Bikini valamelyik első-második albumán: „Ah... ahhh... ahhhh... adj egy cigit!”
Persze biztosan van, akit nagy büszkeséggel tölt el a skalpokban való gyönyörködés. Én teljesen megértem az ilyen volt alkalmaimat, de büszke nem vagyok rájuk. Sőt, hm... valahogy olyan...mi is a jó szó? Aham, megvan: utólag feleslegesnek gondolom őket.
Basmakov nem.
De abban egyetértünk, hogy kevés szebb, jobb,élvezetesebb, esztétikusabb, gyönyörűségesebb dolog van ebben az életben mint szemmel, kézzel, stb.kalandozni egy női testen/ben.
– Egy hűtlen nő miatt főbe lőnöd magad éppolyan értelmetlen,
mint egy rosszul választott görögdinnye miatt...
Menj ki a piacra, és válassz másikat! (71.)
Basmakov életének egyik vörös fonala, hogy a női mellek formája és a viselőik jelleme közötti szoros, eltéphetetlen, magától értetődő kapcsolatot rendszerbe foglalja.
Az ötletét nyilvánvalóan mások is felfedezték, elég csak beprötyögni a gugliba, hogy női mellek + jellem, és lehet válogatni. Akarsz egy keresés nélküli példát? Nesze!
*
Megszökni a mindennapok elől, a rutin elől, az unalomig ismert reakciók elől, a változatlanság elől, a reménytelen küzdelmek elől... Valahol, bárhol valami másba fogni, másképpen élni!
Csakhogy az ember viszi magával önmagát, bárhová is menjen.
Ül velem szemben a dohányzó filagóriában a kolléga.
– Azt szerettem volna, hogy tőlem tudd meg, már csak két hétig vagyok... Nem, nem az itteni dolgok miatt, bár néha valóban sok volt, hanem mert a magánéletemben történtek olyan dolgok, hogy úgy gondoltam, jobb, ha mindenen változtatok.
Nem vitatkoztam vele. Fogalmam sem volt, mi van a háttérben. Még azt sem mondtam, amit az előbb leírtam, hogy az ember mindenhová viszi magával önmagát. Dehogy mondom, hogy nem lehet jó hatása egy környezetváltozásnak, nem lehet pozitívvá kikerülni mérgező környezetből, megszabadulni egy gyilkos,lélekszívó kapcsolattól! De ami belül van, ami megoldatlan, feldolgozatlan, kibeszéletlen, elsimítatlan, az ott lesz velünk mindenhol.
Nem mondtam semmit, csak felálltam a padról és átöleltem a kollégát.
– Sajnálom! – mondtam, és tényleg úgy is éreztem.
*
De Basmakov történetében nem is Basmakov ám a főszereplő, hanem a történelem, amelyben Basmakov él. Egy kommunizmus nevű, monumentális emberkísérlet egyik formájának a kontinensnyi végnapjai. Arra, hogy lesz másik forma is, akkor senki sem gondolt.
Az eufória (höhöhö, EU-fória, érted, ugye?) akkor, a gorbacsovi érában, majd a rendszer végső agóniája idején, '89–'90-ben még nem volt egyértelmű, hogy itt tulajdonképpen, ahogyan a köznyelv később megfogalmazta, nem rendszer-, hanem módszerváltás következett csak be. A nomenklatúra maradt, ahol volt, csak kommunistából szocialistává, demokratává, szociáldemokratává lett. Mármint nem lényegileg, dehogy, hanem innentől ez állt az átfestett transzparensen. A kommunista nem vész el, csak átalakul. Ahogyan vele a diktatúrája is. Mert a kommunista csak diktatúrában képes gondolkodni. Manapság főképpen emberjoginak hazudott ideológiai diktatúrában. Ami fából vaskarika, de mikor volt nem az, aminek bármi köze van a kommunistákhoz? Manapság a kisebbségek emberjogi, woke-diktatúrája nyesi el (az egyébként úgysem működő) demokrácia nyakát. A király új ruháját láthatjuk!
Volt tippem, hogy miben olvastam a napokban, de amikor meg akartam keresni, ott nem találtam...
Szóval valahol olvastam, hogy a francia forradalom kimondta, hogy minden ember egyenlő, szabad és testvér.
Majd kivégezte majdnem a komplett arisztokráciát és a papság nagy részét. A forradalom két év alatt több embert pusztított el mint a monarchia majd kétszáz év alatt.
Az egyenlőség, szabadság, testvériség határait a forradalom szabta meg: az arisztokrácia egyenlősége, szabadsága, testvérsége nem létezett. Mert tudjuk nagyon jól, hogy bár „miinden állat egyenlő, vannak, akik egyenlőbbek”.
Hát így valahogy...
Érdekes dolog volt ez a rendszerváltás Kelet-Európa szerte! Mert volt is, meg nem is. A komcsi elit nagyjából mindenhol simán átmentette magát, és lenyúlta közvagyon, ami felett addig is rendelkezett. És utólag minden pártfunkcióról kiderült, hogy tulajdonképpen álruhás királyfi volt, kényszer vörös ruhába bújt európer szociáldemokrata. A belem fordult ki, amikor Horn Gyulák, Kovács Lászlók, Lendvai Ildikók a demokrácia szót kiejtették a szájukon. Thürmer Gyula legalább maradt elveiben, nézeteiben, aki volt. Ezért lehet őt becsülni. Igaz, el is tűnt a balszélen.
Nem azokkal van bajom, akinek párttagkönyve volt, hanem azokkal, akik a párttagkönyve birtokában rendelkeztek a hatalom felett.
A széthulló Szovjetunióban is komcsik maradtak legfelül. S itt nem csupán Jelcinről és Putyinról van szó.
A basmakovi szinten meg csak kapkodták a fejüket a kispógárok, hogy akkor most mi a fene is van, mi lesz várható és egyáltalán, merre van a hány méter? A lapok természetesen megint úgy osztódtak le hogy az csak egy szűk rétegnek kedvezett. Naná, hiszen az osztó ugyanaz maradt.
Kelet-Európa egy fokkal jobban járt mint Oroszország: a jelenleg „elképesztőn tomboló” magyar diktatúrában például, ahol a hatalom rátiport az országra, ahol a helyi oligarchák lenyúltak már mindent, kezükben a gazdasági hatalom és a komplett média, nos, ebben a diktatúrában simán, bárhol, bármikor leírhatod, elmondhatod, hogy O1G. Semmiféle következménye nem lesz. Vagyis a demokrácia, ha mást nem is, elhozta azt a szabadságot, hogy nyíltan szidhatjuk a politikusokat. Sőt, a viselt dolgaikról is lehet beszélni (mond neked valamit, hogy Brüsszel és ereszcsatorna?). Ez is valami...
Ezzel szemben Oroszországban véletlenül sorban hullanak ki a kórházak ablakain, akik rosszul fogalmaznak, rossz kérdéseket tesznek fel, vagy nyilvánosságra hozzák, a kérdésekre kapott válaszokat.
Basmakov is hamarosan azon kapja magát, hogy az űrkutatási központ osztályvezetőjéből Lengyelországban csencselő pasa lett belőle. Miközben a boltok egykor üres polcai megtelnek, a rubel elértéktelenedik, de újra megjelenik az arisztokrácia. Az egykori birodalom meg darabjai hullik.
Poljakov elképesztő plasztikussággal mutatja be a kispógárok lelkében dűlő kognitív disszonanciát: miközben maguk is pénzt és még több pénzt, jó kocsikat, kényelmes lakásokat szeretnének, gazdag életre vágynak. De közben a jelcini demokrácia ellen tüntetnek, elsősorban a veszélytelen fotelból, a tévé elől.
– Föl kell kelteni a népet! – javasolta Basmakov.
– És te miért nem kelsz fel?
– Én? Ha a nép felkel, vele együtt én is fel fogok...
– A díványról? Tunyejagyics, téged húsz év múlva az iskolában fognak tanítani!
– Már hogyhogy?
– Mint tipikus képviselőjét a... De nem te vagy a hibás! Mindannyiunkkal történt valami. Tudod, léteznek olyan rovarok, amelyek lefecskendeznek valami kis férget, amelyik ettől ledermed. Élő konzervvé válik. Aztán ez a rovar egész évben ezt a férget zabálja. Él is, friss is, finom is, mozogni pedig nem tud. Szomorúan csak azt tudja gondolni: „No, már lerágták a negyedrészemet, no, most már felzabálták a fele részemet...” Minket is lefecskendeztek valamivel. Engem is... Csak én hamarabb ocsúdtam. Így adódott. (446.)
Aztán Basmakov beszélgetőpartnerét belehalasztják az ocsúdásába. Egyébként az új demokraták ellen, a régi rendszer mellett küzdött. Amit egész életében vitriolosan kifigurázott. Vagyis van itt káosz, kérem szépen!
De mit csudálkoznék, mikor is lépten-nyomon a Kádár-rendszer visszasírása zajlik, ha csak a háromhatvanas kenyér, a balatoni SZOT-beutalók és az általános foglalkoztatottság szintjén is.
Poljakov azt a pillanatot ragadja meg, amikor a gyűlölt, kiszámítható, visszataszító, de minden eresztékében jól ismert komcsi diktatúrát felváltja az amúgy ugyanúgy volt komcsik által vezetett, teljesen ismeretlen, nem várt következményekkel, bizonytalansággal, elszegényedéssel járó kapitalista rablógazdaság. Innentől már nyíltan lehet valaki szégyentelenül és szemtelenül gazdag. De az új rendszerben bomlik felfelé a rend, nyílt színen lőnek le, robbantanak fel embereket.
A vacsorakészítés éppen a tetőfokára hágott, amikor odakint furcsa hangokra lettek figyelmesek, amely a tűzoltószirénára emlékeztetett.
– Már megint felrobbantottak valakit? – kérdezte Basmakov és kinézett az ablakon. (464–465.)
*
Szóval erről szól ez a könyv. Basmakov csetlés-botlásáról a magánéletében, a nők között, a házasságában és a napi politika generálta hatalmas változások között a világ egyik leghatalmasabb országának a fővárosában.
A kérdés már csak az, hogyan szól erről, érdemes-e időt fordítani a hétszázhét oldalnyi szövegre?
Mondtam, én harmadszorra fogtam most bele. De most el is jutottam a végére. Nem tudom, nem értem, hogy az első két alkalommal miért nem sikerült. De hát Basmakov is háromszor akart otthonról megszökni...
A helyzet az, hogy így, harmadszorra olyanná lett a regény, hogy legszívesebben folyton olvastam volna. Ez már sokat jelent. S ezek szerint az, hogy kétszer letettem ezelőtt, nem sokat.
A szerkezete csuda érdekes. Voltaképpen egy nap, sőt, egy délután történet nélküli történései adják a gerincét. Basmakov szent elhatározással csomagol, várja, hogy a felesége távollétében végre megérkezzen a hozzá képest feleannyi korú szeretője, hogy külföldre szökjenek. S csomagolás közben a múltra gondol.
A gerinc alatt ezek a múltra gondolások tulajdonképpen egy-egy külön történetet jelentenek. Természetesen visszatérő szereplőkkel, hiszen Basmakov életéről van szó. S kronologikusan mutatják be a főszereplő és az ország sorsát. S ezekből a történetekből kerekedik ki a regény.
A lényeg: mondom, nekem letehetetlenné lett. Jobbára vagy kényszerből csuktam be, vagy kiesett elalvás előtt a kezemből. (Te voltál már úgy, hogy a fáradságtól olyan szöveget olvastál, ami nem is volt benne a kezedben tartott könyvben? Elképesztő, de én már nagyon sokszor jártam így elalvás előtt eggyel.)
Basmakov egy teljesen mindennapi figura, ahogy mondtam, lúzer. Teljesen és tökéletesen empatikus tudtam vele lenni. Bár magam tökéletesen monogám alkat vagyok, egyik házasságomban sem léptem félre, pedig az egyik tizenhét évig tartott, a másik most van a tizenhatodik évében, de még a félrelépéseknél is majdnem teljesen meg tudtam őt érteni. A mindennapi életben való téblábolását is.
S azt hiszem, éppen ez volt Poljakov célja. Egy kisember sorsán, gondolatain át megmutatni, hogyan hatnak a nagy történelmi változások ránk. S hogy mennyire nem is fontos, az, ami körülöttünk történik, mert a belső történések a lényegesek. (Félre ne érts, a brutális diktatúrák brutalitása, élet- és levegő elvevése persze, hogy fontos!) S hogy rétegünknek a legfontosabb a viszonylag kényelmes élet és a mindennapi betevő minden téren, amit egy nő jelent.
Van ennek a regénynek egy párja. Talán önkéntelen párja. Az a kommunizmus véres időszakának a tombolását mutatja be. Akszjonov írta és a címe: Moszkvai történet. Akszjonov teljesen lineáris szöveget alkotott. Az a regény megrázóbb, de hát a kor is drámaibb volt. (Hm... Ez vitatható. Talán annyiban igaz, hogy a kisembert sokkal közvetlenebbül érintette a mindennapi erőszak mint Basmakov korának emberét.) A Moszkvai történet az egyik legkedvesebb olvasmányom. Kétségtelenül Akszjonov fő műve. Nyugodtan tedd mellé, és viszonylag pontos képed lesz a huszadik századi orosz mindennapokról. S egyiknek az elolvasását sem fogod megbánni, garantálom!
Akkor is,h a a végének tragikomikus megoldásával tökéletesen elégedetlen voltam. De az csak másfél oldal.
P. S.: Nem akartam már ehhez az értékeléshez írni. De lám, még csak nem is a sakát akaratom mozgatja az életemet. Mert bevalottan kerülöm a szerintem nem létező, mert nem létezhető objektivitás látszatát is, ezért elmondom, amit némi szájhúzással felfedeztem. Ha már ennyi minden személyes került ebbe a bejegyzésbe (is).
Basmakov sorsa, és az én eddigi életutam között nagyon sok párhuzamosság van. Tényleg nagyon sok. A fő különbségek: soha nem voltam kiemelkedő szakember, soha nem voltam középvezető, soha nem kerestem jól és soha nem csaltam meg egyik feleségemet sem (amikor az elsőnél félreléptem, akkor két éve gyakorlatilag már nem volt a feleségem, tehát voltaképpen nem léptem semerre, csak éltem egy lehetőséggel).
De a különbségeken túl sokkal több az egyezőség. A rendszerváltás, az annak következtében megszűnt addigi biztos állásom, az, hogy a állás banki volt, hogy soha nem értettem igazán, vagy mindig csak utólag, hogy mi is zajlik körülöttem, hogy soha nem tudtam, ostoba vagy lusta vagyok... Ameddig lehetett, a nagyon nagy konfliktusok elől iparkodtam elmenekülni, húztam a konfrontációt.
Szeretem Basmakov történetét. Nem merek tanulságot levonni belőle, mert akkor lehet, ítéletet mondanék önmagam felett is. Amit egyébként ismerek, de „kimondva másképp hat minden”.
Helikon, Budapest, 2015, 732 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632276229 · Fordította: Goretity József
8/10
2023 decembere,egy hét karácsonyig. Végigvonszoltam magamat ezen a héten. Olyan lassan múlt, hogy csuda! De volt, hogy a dolgozdába is csak vonszoltam magamat, meg hazafelé is. S bár elvileg nem volt nagyon sok munka, de rendre olyan kis szívásosak lettek a napok. Tegnap is egyetlen, Szent László kórházas fuvarom volt, reggel nyolcas indulással, de háromnegyed kettőre értünk vissza.
Szerelmetesfeleségtársam is vágja a centit az évvégi szünetig. S közben fű alatt megjelent négy Terry Pratchett-könyv, amiről nem is tudtam...
