Immár másodszor lehetek hálás Lacinak, a Bánkút utcai Olajág szakácsának. Tálalta nekem az ebédet akkor is, amikor kicsit elfogódottan megkérdezte, mi a véleményem Szilvási könyveiről? És tálalta akkor is, amikor nagyon lelkesen mondta, hogy olvasott megint egy orosz regényt, az ő rendszerváltásuk után játszódik, marha jó, elhozza? A címe? Bukottak égboltja.
Telefon a kézbe még ott a tálaló ablak előtt, moly.hu, konstatálás, hogy Poljakov az író, és a Bukottak pár éve itt van már a polcomon, még a Gödölye tejben-nel együtt vettem meg a Könyvudvarban. S ha már ott volt még két másik regénye, a Szökni szeretnék és a Demagrád, hát az is jött velem. Azt még nem olvastam. Ezt, a Bukottak már igen. Meg a Gödölyét és a Szöknit is.
Úgy fest, rajtam kívül nem sokan lelkesek Poljakov iránt. Az eddig megjelent huszonöt könyvéből mindössze ez a négy jelent meg magyarul. A Helikon is feladta a népszerűsítését.
Tény, Poljakov is azon írók közé tartozik, akik rendre ugyanazt a könyvet írják újra és újra. Ez nem szidalom. Ilyen író volt Vonnegut és Philip K. Dick is, és senkinek eszébe sem jutott a szemükre hányni a témakényszerüket.
Poljakov monomániája (legalábbis ebben a négy regényben) a Szovjetunió széthullása, és annak következményei a volt funkcik, a művészvilág és az újgazdagok világában. A Bukottak az utóbbiról szól.
A Szovjetunió óriási volt, a széthullása is hatalmasat szólt. Bár a széthullás lefolyása ugyanúgy történt, mint az összes kelet-európai országban: csak a módszer változott, a volt komcsik azonnal demokraták és mocsokul gazdagok lettek. Mármint azok, akik addig a pártot vezették. Azt az akkor még egyetlent.
A diktatúra egykori fenntartóiról egyszerre kiderült, hogy ők voltaképpen a demokrácia bajnokai voltak mindig is, s mint ilyenek,, a volt rendszer lebontói, aláásóiként működtek világéletükben.
Amikor egy-egy volt komcsi a demokráciáról beszélt/beszél, nekem olyan érzésem van, hogy fröcskölve káromkodik. S hogy mindjárt vastag sugárban kell hánynom.
Ebben az időszakban, a pártállam megszűnésekor átalakulásakor tűntek fel azok, akik csuda jókor voltak eszméletlen jó helyen, elementáris információkkal.
Meg azok is, akik felismerték a kimeríthetetlen lehetőséget abban, hogy az erősebb kutyának jut csak a szexuális aktusból, mert a többi kiskutyulit az bizony nem engedi oda a megcsinálandó szervek mögé, azok csak az övéi.
A pénz beszél, tartja a mondás. Pedig francokat beszél. Néma mint a sír, különösen, amikor szekérderéknyi van belőle. Minél több van, annál hallgatagabb. A módszerváltás utáni évek az orosz oligarchák születésének az időszaka. Meg az egyéb, kelet-európai milliárdosokéi. Akiknek a döntő többsége pártállami kapcsolati tőkéjét varázsolta át, csiribí-csiribá, anyagi tőkévé.
Vagyis felül a gálya utasai marha jól laktak, éltek a régi/ új rendszerbe is,
Alul a víznek árja meg be kellett érje azzal, hogy innentől szabadon szidhatta a múlt rendszert, feltárhatta, amit engedtek feltárni, amiről nem tüntették el, semmisítették meg az iratokat, bizonyítékokat. A víznek árja innentől nagyjából szabadon kimondhatta az aktuális vezetésről is, amit gondolt, a francokat sem zavarta a kimondás (nem tudom, emlékszel-e még az öszödi beszédre, és a következményeire?), ettől minden folyt tovább a maga rendetlenségében.
Igaz, azok, akik már túl sok, általánosságon túli tényt mondanak ki, vagy lestopppolt vizeken kalózkodnak, azok kórházi kezelés közben elég sűrűn ki szoktak hullani a sokadik emeletről. Ez mostanság egy divatos orosz szokás. Hiába, aki beteg, az szédülős...
Szóval a víznek árja csak csudálkozott, mennyi minden van már a polcokon, s mennyi mindent nem tud megvenni. De ezt legalább kimondhatta. Ha jól nem is lakott vele. De felettébb örvendhetett a demokráciának. Értsd: négyévente ikszelhet, akire akar, és nem csak arra, aki kötelező.„Egy út van előttem, melyiket válasszam?” (ős-Bikini)
Bár azért az is kétségtelen, hogy egy Black Friday már Kelet-Európában is Black Friday, és nem szitokszó egyik, bármilyen területről, divat, technika, autógyártás, szépítészet, stb. származó világmárka sem. Meg az is tény, hogy érdemes összehasonlítani a moszkvai metrót a new york-ival. Hát nem az utóbbi győz. Esélye sincsen.
◊
Azt mondják a bölcsek, meg akik előszeretettel használnak közhelyeket, hogy a világot két dolog vezeti és határozza meg: a pénz (hatalom) és a nők nemi szerve. Pontosabban a férfiaknak a permanens, múlhatatlan vonzódása a nők testéhez.
Már írtam: pénzem soha nem volt. Mármint több mint elég. Mindig olyan kis éppen csak, hogy elég volt. Hatalmam sem volt soha. Talán éppen ezért nem.
Hatalmam is talán csak egy nagyon rövid időszakra, de az is olyan kis macskapöcsnyi-hatalom volt: a seregben tisztipincérként irányíthattam esténként néhány, a századtól lezavart kiskatonát, hadtápost, a tiszti étkezde takarításakor.
Egyszer éltem vissza a hatalmammal, akkor is megszívtam: a leküldött srácok sorra eltűntek, pedig kávéval, cigivel és plusz kajával kezdtem az együttműködést. Folforrt az agyam, bebaxtam két zacskó súrolót a tisztibe, szóltam az állandó hadtáposnak, teljes sugárral nyomjon rá forróvizet, a hadtáp-tisztesnek meg , hogy hozza vissza a srácokat. Visszahozta. De nem ugyanazokat, akik eltűntek. De mert az állandó hadtáposom engedelmes figura volt, addigra úgy térdig ért a hab a kajáldában. Amilyen marha vagyok ott voltam a leküldött, megszívatottak srácok között, és az állandó hadtáposom csorgó könnyű röhögésével kísérten úgy másfél óráig söpörtem kifelé azt a rohadt ultrahabot.
Viszont a női test világéletemben az érdeklődésem fókuszában volt. Ott van manapság is. Akkor is, ha világéletemben tökéletesen monogám voltam.
Értsd: két házasságom volt, az első tizenhét évig tartott, a második most van a tizenhetedikben. Ez harmincnégy év. És volt még egy három évig tartó kamaszszerelmem is. Az harminchét év. Én ötvenhét vagyok. Vagyis minden egyéb kapcsolatra húsz év marad. Miből tizenhat év a növekedés, eszmélődés és a bátorság gyűjtésének az időszaka. S még abban a maradék hatban sem volt ereszd el a hajamat-dorbézolás. Most mond!
De így kifelé menve az életből még mindig azt mondom, nincsen semmi szebb mint egy szép nő teste. Ezt bizonygatom Szerelmetesfelségtársamnak is tizenhét éve, de önmagára vonatkoztatva nem hisz nekem. Hiába is hivatkozom neki a szemmel látható tényekre.
– Azt te csinálod, nem a testem!
Ilyen szempontból egy nő sem normális. Mármint aki tetszene saját magának. Mindegyik csak a pasijának tetszik. Szerencsés esetben.
Illetve egyetlen női példánnyal már találkoztam, aki elégedett volt magával. Oktalanul, mert az meg nekem nem tetszett. :-D
Ja, igen, most szólok, az illusztrációk egyike sem SzFT-t ábrázolja ám!
Ezt az egészet azért forszírozom, mert a Bukottak égboltja egy orosz újgazdag története, aki vak szerelembe zuhan egy több nyelven beszélő, szédületesen monumentális kavarógép (mindenféle szempontból kavarógép, és nem csupán az újgazdaggal) hölgyemény iránt, akit eredetileg az Újgazdag a titkárnőjének vett fel.
Maga az Újgazdag sem öregember. Ezáltal nem is volt komcsi vezető. Csak jókor volt jó helyen, és tudja, mit kell meglátnia. S mert ezt tudja, fürdik a pénzben.
Ennek a szerelemnek az elmesélése a Bukottak égboltja.
Annyit máris mondok, hogy így első blikkre az ember a legszívesebben szájon vágná a Titkárnénit és felrúgná az Újgazdagot. De Poljakov zsenialitása, hogy a könyvet olvasva bár felháborító mindkettejük mint olyan, de mégsem unszimpatikus.
◊
Nekem igazából sosem volt pénzem. Most sincsen. Szerelmetesfeleségtársam többet keres mint én. Amióta ismerem, mindig többet keresett.
Ilyen szempontból vacak pasi vagyok, és ilyen szempontból mindig is az voltam.
Persze, én tehetek róla. Dolgozni sosem voltam lusta, de csak olyan munkahelyeken, ahol bemegyek, lenyomom a nyolc órát, aztán iszkiri haza, gyerekezni, feleségezni, írni, olvasni, játszani. Így nem lehet pénzt keresni. Különösen, hogy amikor újságszerkesztettem, tördeltem, előadásokat tartottam, az mind szeretetmunka volt. Na, jó, tördelésért volt, hogy kaptam pénzt, de az is aprólék volt.
Aztán valahogy túléltem eddig az életet. Akkor is, amikor hosszú évekig a kisgyerekeinkkel csak egy keresetemből éltünk
De Isten igazából nem is vonzott soha a pénz. Volt barátom, akivel együtt nőttünk fel, együtt voltunk sóherek, aztán neki egyszerre el kezdett lenni belőle. És meghülyült. Megváltozott. El is szakadtunk egymástól.
Egyszer gondolkodtam, hogy mi lenne, ha megnyerném a többmilliárdos Euro Jackpotot. Hogy mit kezdenék annyi zsével. Persze, egy kertes ház, Szerelmetesfelségtársam miatt medence. Meg ház, kocsi a gyerekeknek. Kocsiban nem gondolkodtam, szerelmes vagyok a Yarisunkba. Egy normális laptop. Utazgatni egy kicsit. Egy színes e-könyv olvasó, hogy képregényeket is tudjak rajta olvasni. Néhány ilyen-olyan ruházkodási ez meg az. Most azt mondom, nagyjából ennyi. Menny menne el ezzel? Öt-hatszáz milla? Akkor éppen 4,5 milliárd volt a nyeremény.
Oké, dolgozna többet a fene se! A nyugdíj is meg lenne oldva. Ja, persze, kisegítenék barátokat, persze, hogy... S utána? Egyből jött a gondolat, hogy fogadhatnék testőröket, hogy vigyázzon a gyerekekre, az asszonyra, a színes e-könyv olvasóra, meg laptopra. S lehetne mindennap aggódni emberekért, tárgyakért, a vagyonért. Megjelennének a hiénák, üzleti befektetők... Brrr!
◊
Vannak eleve halálraítélt kapcsolatok. Mondom, a második házasságomban élek, tudom, miről beszélek. De nem az első házasságomról akarok most beszélni, hanem egy sokkal korábbiról. A végzet asszonyáról. Akibe az ember akkor is szerelemes, ha tudja, bele fog pusztulni, hogy semmi, de semmi értelme nincsen az egésznek, mégis megalázkodik mint egy kutya, csettintésre mozdul és mindent megbocsát mindössze a reményért is.
Kamaszok voltunk. Nevezzük Évinek (mert ilyen nevű barátnőm soha nem volt) egy évvel volt fiatalabb nálam. Telt, egérarcú lány volt. Nem az ideálom. A telt igen. Kiszámíthatatlan, művelt, intelligens, titokzatos volt. Megvesztem érte, pedig veszettül idegesített is. Olyanok voltunk mint a billiárdgolyók, hol összeértünk, összekoccantunk, hol lapattantunk egymásról. Soha nem szerettem táncolni, de vele még az is jó volt. Az jó volt.
S a vicc az, hogy soha nem feküdtünk le egymással. Nem rajtam múlt. Életem egyik legszebb látványa volt, amikor félmeztelenül hevert az ágyamon, az egyik mellét egy kis lámpa meleg világossága, a másikat a kinti, hideg, alkonyati fény színezte. De akkor sem történt semmi több. Én beindultam, elindultam, de ő megállított, majd hamarosan fel is öltözött. Boszorkány! Herefájdalom.
Tény, azért ebből az esetből már tanultam.
◊
Azt mondják egy nő akkor jó, ha vagy/és az ágyban kurva, a konyhában chéf. Főzni tudok.
Nem vagyok idealista. Csak kicsit. Negyven éves koromig nem tudtam, milyen az, amikor nincsen vége a megkezdett intimitásnak. Az előtte való évekből tapasztalata megmutatta, milyen, amikor csak olyan kis illedelmes, jól nevelt az intimszféra. Unalmas és ritka.
A baráti körben tulajdonképpen nem láttam ebből a szempontból működő házasságot. A dolog, amennyire meg tudtam ítélni, döntő többségében a feleségeken múlt. A pasik tálcán hordozták volna a csajszikat, ha megkapták volna a ha nem is mindennapi, de elviselhető sűrűségű betevőt. Ha meg igen, abban sincsen köszönet. Persze, értem én, hogy a nők másképpen működnek, hogy az esti előjáték már a reggeli ébredésnél kezdődik, de akkor is.
– Persze, a reggeli ébredésnél – mondta egy barátom a feleségének egy közös beszélgetésen –, de aztán napközben annyi minden történik, amitől elmegy a kedved, felbosszant a gyerek, hülye a munkatársnőd, a lábadra lépnek a buszon, rosszul ad vissza a pénztáros, nem sikerül a vacsora, és máris ugrott az esti szex: én ezeket nem tudom mindet kompenzálni, bárhogyan is viselkedek veled, szeretlek téged. Folyamatosan vigyázzban áll bennem a szar, hogy mitől megy el a kedved, ami meg sem jött.
Mondjuk abszolút megalázott helyzetben volt ez a férfi: fél évente ha együtt voltak az asszonnyal! Fél évente! Egyértelmű, hogy ez már annyira árulkodó, hogy már régen menekülőre kellett volna fognia. Ha egy nőt ennyire nem érdekel a partnere, a férje, ha ennyi empátia, szeretet nincsen benne, akkor ott nekem senki ne beszéljen házasságról! Szeretetről meg egyértelműen ne!
◊
Szóval úgy kerül a meztelen nő az asztalra (de jó az is!): a Bukottak égboltja, ahogyan mondtam, egy szerelem története is. Vagy azé elsősorban az.
Az Újgazdag Manus titkárnője főzni nem tud, de ugyancsak bevállalós és bővérű. Ez az Újgazdagnak jó. Meg nem jó. Mert nem csak vele bevállalós és bővérű a gyönyörű teremtés. Mert, igen, még gyönyörű is. De ilyen potenciál mellett már az is elég, ha esztétikailag nem förmedvény, csak átlagos.
S mondom, a csaj még intelligens is. Több nyelven beszél. Átlát dolgokat. Az Újgazdag meg úgy jár mint én a két színű fényben meztelen mellkedő lánnyal: lemegy pincsikutyába. Függő lesz.
A barom! A permanens, egyébként jogos erekciót összetéveszti a szerelemmel. Mert a Csaj bármikor kiváltja belőle. Pedig az csak vágy, semmi több. Nem a nőt szereti, nem a nőben az embert, hanem a nő testét, és azt, amit az a testével művelni tud.
Azt hiszem, tulajdonképpen hálás lehetek, hogy a Kétfényben Mellkedő lánnyal nem jött össze semmi se. Túlzottan esélyes lett volna a kutya-állapotom.
◊
S nos, a könyv végül is erről szól. Az író utazik a vonaton, belép az Újgazdag Manus és a testőreivel ki akarja hajítani őt onnan, mert neki pont az a kupé kell. Szerencsére nem a vonatból akarja kihajítani, csak a kupéból. Az író azonban nem hagyja magát. Az Újgazdagnak megtetszik a karakán bátorsága, kiküldi a testőröket és beszélgetni kezdenek.
Illetve nem is beszélgetnek: az Újgazdag ráveszi az Írót, hagy hallgassa meg a történetét, és egy jelentős összegért írjon belőle elbeszélést.
Az elbeszélés, lám, meg is születik, de nem a könyv valós idejében: az Író végül megírja a sztorit, de ez már nincsen benne a könyvben, ez már maga a könyv.
Az elbeszélés egyes szám első személyben olvasható. Mintha az Újgazdag mesélné. Mesélte volna.
Van benne minden: szerelem, szex, politikai, gazdasági kavarás, játszmázások, ügyességek, okosságok, kacsolatok, alá-fölérendeltségek, hatalom és pénzpénzpénz. De legfőképpen a nő. A Nő.
Az Újgazdag jó elbeszélő, az Író jó író, a történet ha nem is együltőben, de hamar bevégezhető. Azért is, mert nem túl vaskos, de elsősorban azért, mert érdekes, élvezetes.
A vége pedig csavar, ha nem is túlságosan meglepő. Poljakovot meg olvasni kell, mert bár azt mondják a hozzáértők, alapvetően bestseller-író, meg lektűr, de én meg azt mondom, hát aztán, ha egyszer úgy jó, ahogyan van.
Helikon, Budapest, 2015, 276 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632276427 · Fordította: Goretity József
8/10
2024 áprilisának a felén túl. Ismét egy nagyon hosszú hét volt. És még csak péntek reggel van, tehát ma még munka lesz.
Tegnap konstatáltam, hogy Szerelmetesfeleségtársam és a legjobb barátom (LB) hasonlítanak egymásra. Hazajöttem lezuhantam a heverőre, kávé, gyümölcs joghurt és békésen írogatni kezdtem. Elsőnek SzFT kezdett bele egy technikai problémájába, amit ott és azonnal kellett volna megoldani, mert ma reggelre aktuális. Azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák, utána olvastam, nézegettem a helyi lehetőségeket.
Közben LB rám írt, hogy ma meg náluk van összeomlás, nem tudunk ma sem találkozni. Egész héten össze akartunk hozni egy randit. Volt, hogy én mondtam le, volt, hogy ő nem válaszolt. Egy óra múlva, amikor már benne voltam SzFT problémájában, rámírt, hogy nem viszik a fúrók a falat. Fogalmam nem volt, hol van, miről beszél, milyen fúrók, milyen falat nem visznek. Este hat elmúlt már akkor. Mondom, írom neki, hogy van elég erős ütvefúróm, majd ma, pénteken megoldjuk. Hát, hogy nem mennék-e most, eljön értem kocsival. Nem mentem.
Egyfelől akkor még nem jártam a végére SzFT problémájának, másfelől addigra már eléggé fáradt voltam/lettem. Ha bármelyikük csak egy nappal, de legalább pár órával előbb szól... Lehet, az is volt a baj, hogy egyszerre produkálták az óhajsóhajt, amire nekem azonnal pattanni kellett volna, mert persze szerelem, szeretet, barátság. S persze ez is igaz.
