Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Gabriel García Márquez: Találkozunk ​augusztusban

Életközepi válságos évi egy ereszd el a hajamat, mert kell a testi szerelem!

2024. november 08. - Mohácsi Zoltán

marquez_talalkozunk_augusztusban.jpg

Ha kérdeznek arról (nem szoktak), kik a kedvenc íróim, Vonnegut, Bradbury és Wass Albert mellett Márquezt egészen biztosan megemlítem. (Meg persze még sokakat.) De ne hidd el, ez csak egy sznob hazugság.

A másik három nem, de Márquez egészen biztosan az. 

Egyfelől nem is olvastam az összes magyarul megjelent munkáját. Másfelől amit olvastam, abból sem tetszett mind. S csak egyetlen regénye van, aminek feltétlen híve vagyok, persze, hogy a Száz év magány. De annak feltétel nélkül és mindenképpen. 

De semmi más Márqueztől nem voltam elájulva: mindet a Száz év magány kistesójának látok, egyfajta önplágiumnak, a kicsi erőlködésének a nagy árnyékában. Tudod, mint a téren, amikor nem az ökölbe szorított, Kokósra emelt kezem miatt fut el előlem az ellenségem, hanem mert ott áll mögöttem Zike Gyuri, aki akkora mint a ház, és olyan pofont ad mint ide Lacháza, két hétig csöng a füled, és akkor még csak tréfásan meglegyintett. 

Mondjuk azzal már leszámoltam, hogy Eco is a kedvenc íróm. A rózsa nevén kívül majdnem semmit sem voltam képes elolvasni tőle, amit meg igen, az egyáltalán nem tetszett... Vagyis minden tiszteletem ellenére lekerült a piedesztálról. 

Márquez nem. Ezért ha nem is rohantam a könyvesboltba a posztumusz regénye megjelenésekor, azért egyfajta esemény volt bennem is a megjelenés ténye. (Mondjuk könyvesboltba soha nem rohangáltam semmiért, mert október elejéig sokkal jobban megérte online vásárolgatni, volt, ahol harminc százalékkal is olcsóbban az új könyveket; na, pártunk és kormányunk a felvásárolt Libri érdekében ennek adott egy baxott nagy pofont ezzel az egy évig tíz százaléknál semmiképpen, semmilyen módon sem nagyobb kedvezményt a könyvekre-törvénnyel.)

Találkozunk augusztusban egy Márquez által befejezetlennek és sikerületlennek tartott regény egyik része. A regény több részből lett volna egy egész. Aminek ráadásul több verziója is létezik. A többi rész asztalfiókban, egy másik külön könyv-formában (Bánatos kurváim emlékezete), megint másik folyóiratban leközölve jelent meg.

Ez meg, amiről most beszélünk, ugye az író halála után szintén könyv formában. 

marquez_talalkozunk_augusztusban_03b.jpg

Az örökösök egy ideig szem előtt tartották, hogy Márquezt ezt semmiképpen sem tartotta megjelenésre méltónak. 

Aztán az örökösök gondoltak egyet, és hivatkozva arra, hogy Márquez agya már nagyon nem úgy működött, ahogyan működött egykor, ezért újraolvasták az önálló műnek is felfogható töredéket, és gyorsan ápgrédelték a mester akaratát. Mondván, hogy ha már minden értékelését is befolyásolta a mentális állapota, hát hogyne befolyásolta volna ennek a töredéknek a megítélését is? 

Újraolvasták hát, ami rendelkezésre állt, összevetették a változatokat, és rácsudálkoztak, hogy nédd a', hát ez mégiscsak jó, uzsgyi, revideáljuk csak a kiadási készségünket. S lőn! 

Majd a világon mindenütt egyszerre, egy időben jelent meg a könyv. Mert egy Márquez-megjelenés világesemény. S többet ilyen, sajnos, úgy sem lesz. 

marquez_talalkozunk_augusztusban_01.jpg

*

De persze a posztumusz cuccok..., hát, hogyan is mondjam, szinte kivétel nélkül másodlagosak az életműben. Azt írtam, szinte, de most nem jut eszembe eset, mű, amikor nem. Nem mondom, hogy kizárólag üzleti szempontból lényegesek, mert teljessé teszik és lezárják az életművet. De semmiképpen sem bírnak olyan jelentőséggel mint az eredetileg is megjelentetésre szánt művek. Most így kapásból és azonnal a Pink Floyd utolsónak nevezett lemeze, a The Endless River jutott az eszembe. Ami csak mocsok nagy túlzással nevezhető Pink Floyd albumnak. 

Erről ennyit. Lássuk milyen hát Gabo eltitkolt „demo regénye”!

A bejegyzés  illusztrációi ezúttal is az MI művei. Kivétel nélkül az Ideogram nevű oldalon készültek.

*

Vagy az elő vagy az utószóban ott van az infó, Gabo (GGM) kedvenc témája a szerelem volt.

A helyzet az, hogy szerintem egészséges ember nincsen, akinek nem ez a legfontosabb témája. Legalább a szíve mélyén. Nem igaz? (Bár most eszembe jutott Jézus..., Tehát tisztelet a kivételnek.) Akinek társa van, az megtalálta a másik felét, az bármi is van, rendben van. 

Miért érzem azt, hogy érkezni fog erre a mondatra a kőzápor? Mert a teljes életet élő, hívatásukat megtalált emberek, a bőrükben magukat tök jól érző szinglik (tényleg?),és persze Isten bármely nemű jegyeseiről se feledkezzünk el (bár az is hivatás)! S a másik nemben véglegesen csalódottak tömegét se felejtsük el, akiknek a száma szinte meghaladja az emberiség összlétszámát. :-D

Szóval a kisregény sztorija egyszerű. A főhős egy középkorú hölgyemény, Ana Magdalena évente elutazik az anyja sírjához, aki egy szigeten van eltemetve. Évente egyszer, augusztusban utazik el. Egyedül, a férje nélkül. 

S egy alkalommal összejön neki egy kóbor éjszaka, ahol csuda jól érzi magát. Csak a reggeli ébredés hoz valamelyest fordulatot. Ami azonban nem tartja vissza Ana Magdalenát attól, hogy a következő éves szigetelések során ne szervezzen magának újabb és újabb kóbor estéket. 

Miközben a férjével csuda boldogságosan élnek. Bár apuci jó férji ösztönnel megérez valamit Ana Magdalena lelki változásaiból. Pedig teljesen harmonikusan működnek együtt. Minden téren. 

Aztán jön egy kis fordulat, fricskányi csattanó, majd vége is a kisregénynek. 

 *

GGM nem ítélkezik. Még csak a mesélési stílusával sem. Nem mondja azt, hogy Ana Magdalena egyfajta ármeneti kurva. Azt sem mondja, hogy milyen jól teszi, hogy néha frissít egyet a megszokáson. Meg azt sem, hogy micsoda erkölcstelenség így bemocskolni egy házasságot, megtörni a házastársi egységet. 

Gabo végső soron semmit sem mond, csak elmesél egy történetet. 

Amit én meg végig olvastam. És azon gondolkodtam, amin már sokszor: ha nem tudnám, ki  szerző, ha csak úgy a kezembe adnák, hogy nesze, olvasd el, és a végén nyilatkozz, vajon mi lenne róla a véleményem?

Mondjam az első blikkemet? Van egy esztétikai meg egy erkölcsi blikkem. Az esztétikai egyszerűbb. Csuda jó volt olvasni a kisregényt. Ha olvastál már Márquezt, tudod, miről beszélek. Ha még nem olvastál, a Száz év magánnyal kezd! Nincsen benne semmi a GGM-mel kapcsolatban széltében-hosszában, unos-untalan, unos-untig okkal, ok nélkül emlegetett mágikus reallzmusból. De a szöveg egyértelműen megfog. Nem csudálkozom rá a földöntúli részletekre, nem érzek illatokat, mint egyéb Gabo művek esetén, de az apró részletek ismerős mindennapisága fogva tart. 

Ahogyan a történet meg tök közömbös. Sőt, számomra érthetetlen és elfogadhatatlan. Nem a megfogalmazása, az érthető teljesen,  hanem a szereplő motivációja idegen számomra. De tökéletesen.

Vigyázat! Az erkölcsi zónába léptél! 

Világéletemben monogám voltam. Nem mondom, hogy soha nem voltam nővel csak azért, hogy nővel legyek, mert voltam. De nem volt számtalan nőm, gyakorlatilag a két kezem elég megszámolni a majd hatvan évem során megesett numerákat. Azt kérded, hogy a tehénbe lehet ilyen kevés nője valakinek? Én néha még ezt is sokallom.

Azért, mert még ebből is kevés volt, amelyik valóban emlékezetes volt. Mert e csekély létszám alapján is rájöttem, a fiziológia persze, működik, de ha nem vagyok szerelmes a leglényeg kimarad a dologból, és olyan lesz mint egy tökéletesen elkészített, de fűszer nélküli tyúkhúsleves.

S igen, van olyan, amit, akit sajnálok, hogy kimaradt. Persze ha összejön, akkor lehet, hogy ma azt sajnálnám. 

Mondom, mindig monogám voltam. Félre sem léptem soha. Nem félelemből, nem igénytelenségből, még csak nem is elvek, hanem egészen más miatt.

Azt nem mondom, hogy nem látok, és adott esetben ne tetszene amit látok. Mindig is láttam, mindig is észre tudtam venni az aktuális partner mellett, partneremen túl is azt, ami szép. És soha nem mozdultam rá semmire. 

Egyszerű oka van, miért nem: összetörtem volna valamit, ami nem ragasztható. 

Ha Szerelmetesfeleségtársamra gondolok, igaz, csak tizenhét és fél éve vagyunk együtt, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy bárkit is beengedjek kettőnk közé. Hogy más legyen ott, ahol az ő helye van. Hogy megtörjem az egységünket. Hogy fájdalmat okozzak neki. Mert azután már semmi sem lehetne ugyanaz. A szerelmünk által a házasságban lettünk ketten egy testté. De mi ketten lettünk azzá. 

Nem mondom, hogy megkísérthetetlen lennék, hogy hóttuti, hogy engem elcsábítani lehetetlen. Nem mondok ilyet, mert a végén még orcára zuhanok.Ahogyan a Biblia mondja: „Azért a ki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék.” (1Kor 12:12) De el nem tudom elképzelni, hogy SzFT-nek ekkora fájdalmat okozzak. 

Emiatt egy másodpercig sem tudtam azonosulni Ana Magdalenával. Igaz, Márquez nem is kéri az azonosulást., csak elmeséli a történetét. Erkölcsi állásfoglalás nélkül. Hacsak az asszony szikkadó, porladó, omladozó házassága és a tények rejtegetése, a bujkálás nem önmagában való ítélet. Mert arra mutat rá, hogy ahol harmadik van ott már túl sokan vannak, ott valami megtört és haldoklik. 

S minden bizonnyal önmagamból indulok ki, de egyre az járt a fejemben, hogy ugyan mi hiányozhatott a főszereplőnek, amiért félrelépett? A szexuális kielégülés? Unta a férjét, a férje testét, megszokottá váltak az együttlétek, automatikusak lettek a mozdulatok, liturgikussá vált a szenvedély? Márquez azt sugallja, hogy nem erről van szó. 

Inkább arról, hogy Ana Magadénának újdonság izgalmára volt szüksége. Arra az izgalomra, amit a tiltott dolog megtétele jelent?

Mindannyian mások vagyunk. Elfogadom, hogy létezhet olyan ember, akinek erre van szüksége, hogy tönkretegye az életét. Azt is elfogadom, hogy valakinek meg arra, hogy mindezt leírja. 

Nekem meg itt hagyja a dilemmát, hogy ha jól is ír le olyan történetet, amellyel egy másodperce sem tudok azonosulni, akkor mit kezdjek a végeredményével? Profi írásmód, számomra visszataszító, értelmezhetetlen, lélekidegen üzenettel. Üzenettel, mert ahogyan belegondolok, a végső csavar egyfajta generációs átokra utal, mini száz év magányra, kikerülhetetlen, mert génekbe kódolt vágyakozásra.

*

Szóval, mondom, a Száz év magány az igen, mindenek felett. A főmű. Minden más másodlagos. Bárhogyan forgatom, akármerről nézem. S bár a Találkozunk augusztusban kerek egész, de nem ragyog, nem csillog olyan szépen, mint a főmű. Hm, s mondom, ha nem tudnám, hogy Gabo, ha úgy olvasnám, hogy nesze, itt egy történet, mondj róla véleményt, szerintem legyintenék az egészre. 
marquez_talalkozunk_augusztusban_04.jpg

Magvető, Budapest, 2024, 84 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631443813 · Fordította: Scholz László

7/10

2024 novemberének első negyede. Trump lett az elnök Amerikában. Két napja nem lehet Budapesten mozdulni, mert itt van negyvenhét ország vezetője. Láttunk egy csoda jó sorozatot, aminek az első évadának a döntő része fergeteges. Aztán az utolsó rész nem. Az a cím, hogy „Végtelen matrjoska”. Az idősebbik unokám imádja a kisöccsét. Legnagyobb meglepetésemre békés, privát teológiai vitát folytatok egy katolikus bloggerrel, vajon mennyire kell szó szerint értelmezni a Tízparancsolatot, amikor az egyértelműen a szombatról beszél. Hideg van. Menni kellene vásárolni, de Szerelmetesfeleségtársam überhosszú üzletimegbeszél. Közben várok egy hívást, hogy megerősítjük-e a hűségünket a jelenlegi szolgáltatónknál, miközben SzFT-nél van az infó egy másik szolgáltatótól egy másik ajánlattal. De SzFT üzletimegbeszél. Gyűlölöm az utolsó utáni perces kapkodásokat. Fáradt vagyok, éhes, nyűgös. Miközben szép az élet. 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr4218722864

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása