Elfogult vagyok: ha Márquez szakácskönyvet írna, amit a Horváth Ilonán kívül még nem olvastam, val'szeg az is tetszene. Ez a kiindulási alap.

A Bánatos kurváim sztorija nem nagy sztori, ez a másik alap. Az öregségről írni pedig végképpen nem divatos manapság, mert az öregség sem divatos, manapság nem dívik a korból fakadó bölcsesség tisztelete sem, dicséret a kivételeknek.

Egyébként a történetet először úgy olvastam, hogy elhittem, Márquez önmagáról ír. csak később számoltam utána: 1927-ben született. Vagyis 2004-ben nem lehetett kilencven éves. Amit olvasok: fikció.

Valószínűleg a Száz év magány überelhetetlen. Nem is szabad semmit úgy olvasni, mintha… De olvasni szabad Márquez-t a „Magány” után is. Sőt, ajánlott. Csak nem a Magány-szülte elvárásokkal.

Érdemben: lerágott csont a realista varázsosság. Amit a dél-amerikaiktól mára már elvárunk. A varázs nem annyira a cselekedetekben van, inkább az atmoszférában. El tudjuk hinni, hogy egy kilencven éves ember halálosan szerelmes lesz egy tizenéves lányba, akit először születésnapi ajándéknak szán önmaga számára. El tudjuk hinni, hogy a szerelemtől kilencven éves korára még az addig sem elhanyagolható íráskészsége is megjavul, hogy a szerelme által növekszik az újság eladási rátája, ahol dolgozik. el tudjuk hinni, hogy még a kerítőnő is így sóhajt fel, amikor féltékenységében ripityomra töri a kupleráj szobáját: „Micsoda szerelem!”

El tudjuk hinni, mert Márquez az apró illatokkal, rezdülésekkel varázsol, és az alkalmankénti trágársága is költészet lesz, még a kivénhedt kurva vaskos szavai költészetté válnak: „Végül, most már komolyan, a szíve minden melegével mondta: ne halj meg úgy, hogy nem tudod, milyen csodálatos dolog szerelemmel baszni”.

Valószínűleg emiatt a költészet miatt nem tartjuk beteg, pedofil állatnak a kilencven éves tárcaírót. S valószínűleg Dél-Amerika kell ahhoz, hogy ne tartsuk annak. És Márquez. Mert tőle lesz varázsos a történet.

4/5

Magvető, Budapest, 2005, ISBN: 9631424278 · Fordította: Székács Vera