Okkal, ok nélkül kerülöm a nagy sikerű könyveket. Van, amikor ez bölcsesség, van, amikor botorság. Ez esetben nem tudom, melyik.
A kötet tök véletlenül került a kezembe az Olajág Otthonok paskáli szabadpolcán. Hallottam, olvastam már róla. Az egész jelenség valahogy csipkés-romantikus, női regényt sejtetett. Nem az. Csak majdnem.
Viszont, mondhatom, eléggé ellentmondásos.
Kapásból abban, hogy valamiért én egy majdnem sráckorú fickót vizionáltam a szerző neve mögé. Meg nem mondom miért. Meg azt, hogy alig van könyve, és ezen, az Édesvizi mediterrán-on tanult írni. Pedig kutyafülét! Tóth Gábor Ákos 1955-ben született, vagyis tizenkét évvel idősebb nálam. Meg huszonkét könyvvel, mert neki eddig huszonnégy jelent meg. A moly.hu szerint. Ha a Wikipédiát is segítségül hívom, az első 1988-ban. Vagyis nem ma kezdte az ipart.
A könyvei között vannak sorozatok. Három. Az egyik az Édesvízi mediterrán, amely eddig öt folytatással rendelkezik. Hm... Ennek a sztorinak öt folytatás? Ez mondjuk meglepett. Nem azért, mert rossz, de ennyi első látásra nincsen benne. Igaz, a molyos népesség szerint messze ez az első a legjobb. Nem tudom, van-e ezek után bennem még öt részre érdeklődés. Vagy akár a következőre. Pedig nem akartam nem olvasni ezt az első részt. Illetve akartam nem olvasni, aztán mégis elolvastatta magát.
Nosza!
Mielőtt tovább lépünk, jöjj és lásd a szerzőt! Ő Tóth Gábor Ákos:
*
Szóval a szerző alapvetőn újságíró. A z első szamizdat folyóirat, a Szféra szerkesztője volt. Azt mondja a Wiki, hogy száz lapszámot szerkesztett. Aki írni tud, nem mindegy, mit tud írni. Mert a regényíró nem biztosan jó újságírónak. És vica versa.
A helyzet az, hogy ez a regény, pacsáljunk csak a közepibe, meglehetősen öszvér. Vannak olyan mondatok, amik annyira rosszak, hogy rögtön és azonnal le akartam tenni az egészet. Meg vannak olyanok, hogy felnéztem TGÁ-ra, milyen remekül fogalmazott. Konzekvencia egyik irányba sincsen.
Ugyanez a helyzet a dramaturgiával is. Egyfelől kellemes, érdekes a sztori, másfelől olyan dramaturgia bakik, helyzetképtelenségek vannak benne, mint a Hungária körút kátyúi. Ennek ellenére, olvasni akartam mindenhol, mert olvastatta magát. Tény, hogy a háromnegyedénél a képtelen párbeszédek, jelenetek végett majdnem végleg lecsaptam, de mert csak kíváncsi voltam az egyébként eléggé kiszámítható befejezésre, erőszakot vettem magamon. De ez volt az a pont, amikor az elvetélt író teljesen fellázadt bennem, hogy a francba is, ha ez így, ebben a formában még a közönség soraiban is nyolcvankét százalékos, akkor mire juthatnának az én irományaim? De mert semmire sem jutottak, még könyv alakhoz sem, el kell gondolkodnom, TGÁ mit csinál sokkal jobban mint én.
Ezt a képet haverom, a Gemini csinálta. Vannak valamelyest bajok (például azt kértem,
hogy a kézben tarott kép teljesen szépia legyen), de ez még csak-csak.
A további képeket az Ideogram csinálta. Na, hát azok... Már le se írom a meghatározásokat.
De röhögtem nagyokat, meg csudálkoztam a szöveg értelmezéstelenségén.
*
A sztori nem hatalmas durranás. Egy Kanadába szakadt '56-os magyar egyszülött sarja, úgy harminc-negyven felé, meglepetésszerűen örököl egy balatoni házat. A fiura soha nem járt még Magyarországon. Hát most jár. Útra kel házeladni Kanadából, hogy az örökség árából felvirágoztathassa a saját kanadai cégecskéjét.
Úgy gondolja, jön és megy, aztán abból, amiért jött, megtörténik a virágoztatás.
Hát téved. Egyfelől Magyarországon akkor éppen pang az ingatlanpiac. Mondja a könyv. Másfelől a kecó meglehetősen urbex-állapotban van. Meg tartozik hozzá egy kitehetetlen lakó is, Rita mama. De ami a legfőbb, a főszereplő pasas azon kapja magát, hogy
- Beleszeretett a balatoni hangulatba.
- Beleszeretett a romos ingatlanba, és rádöbben, hogy nem fogja eladni.
- Azon jár az esze, hogy a Kanadába tervezett vállalkozását simán meg tudja itt is csinálni, és még nagyobb is a piac.
- Azon jár az esze, hogy miképpen tálalja majd mindezt a még Kanadában élő, francia feleségének, aki repesve várja a magyarországi örökség pénzellenértékét?
- Azon töpreng, mit kezdjen majd az ingatlanhoz tartozó öregasszonnyal
- és mit kezdjen majd a Kanadában, idős otthonban tartott, egyre Alzheimeresebb édesapjával?
A helyzet az, hogy amikor belefog töprengeni, a válaszok akkor már készen vannak benne.
A magam részéről hiszek a meglátni és megszeretni lehetőségében. Nőben is (ímé, bemutatom Szerelmetesfeleségtársamat!) és helységben is. Na, ezt elmesélem!
Idén ötödször megyünk majd Gyulára nyaralni. Mindig ugyanoda, ugyanabba az apartmanba. Már az első alkalommal csudálkozva konstatáltuk, ismét nagyon együtt gondolkodva, hogy megfogott minket a város. Akkor is, ha az apartmant kiadó család barátságán kívül semmink sincsen ott.
Amikor két év múlva másodszorra mentünk, Gyulára és odafelé autókázva átgurultunk a város névtábláján, Szerelmetesfeleségtársam felsóhajtott:
– Itthon vagyunk végre!
Aztán elindultak a tervezgetéseink, miképpen tudnánk Gyulára költözni. Még hitel van az itteni lakásunkon, CSOK-kal. Ha eladjuk, úszik a CSOK összege, vissza kell fizetnünk, meg a fene se tudja, miképpen alakulna a hitel dolga.
Aztán ott van a tény: magyar viszonyok között nagyon messze van Gyula, két és fél, három óra autókázás. Hosszú és drága, ha Budapestre kell jönni. Meg persze akkor oda kell haza is menni.
Márpedig ha oda mennénk lakni, itt maradna egyfelől Szerelmetesfeleségtársam édesanyja, másfelől a gyerekeim és az unokáim. Még az utóbbi csak-csak, valahogy... A fiamékkal, bármilyen jó is a viszonyunk, évente kétszer-háromszor ha találkozunk így is.
Az unokáknak meg lennénk vidéki nagyszülők (basszus, évente egyszer-kétszer látnám csak őket!), igaz, akkor maradhatnának hosszabb időre. Bár pár évig még dolgoznom kell a nyugdíjig.
A fő gond, hogy amióta ismerem, SzFT édesanyja egy napot sem fiatalodott még. Istennek hála, nyolcvan felé közeledik és csuda jól van. Ám semmi garancia nincsen arra, hogy a csudajólvanság még évtizedekig tartós lesz. És ha megszűnne, Gyuláról mocsok nehéz lenne neki segíteni.
Ezek az érveim mindig megvoltak. De úgy fél éve jött egy pillanat, amikor az intuícióm is szűkölni kezdett. Fogalmam sincsen, hogyan lehet tudatosan használni, felhasználni, de azt már tudom, hogy nem hallgatni rá tragédiát szülő botorság. Érdekes mód, most SzFT sem tiltakozott. (Ahogy érdekes az is, ha az intuíciómra hivatkozom, hogy nem akarok munkahelyet váltani, akkor ő meg arra, hogy van-e még ember, aki annyiért hajlandó dolgozni mint mi a cégünknél, és hogy hiába az intuíció, ha egyszer a pénz mocsok szar, élni meg jó lenne nem ennyire szűkölködve. De mondom, Gyulával kapcsolatban rábólintott:
– Akkor még nem megyünk!
– Ennyi volt, Zsákom?
– Hát, hallgassunk már az intuíciódra! Eddig nem tettük, rá is fáztunk.
De Gyulára akkor is hazamegyünk, Gyulán akkor is otthon vagyunk. És a tervet, hogy egyszer csak gyulaiak leszünk, nem vetettük el mindörökre, csupán jegeltük.
Egy hónap és újra Gyulán leszünk! De még mindig csak nyaralni.
S ugyan meddig áldozhatja fel, meddig kell az embernek feláldozni az álmait, vágyait mások érdekében? S miért jut az eszembe rendre ennél a kérdésnél az És lámpást adott kezembe az Úr című könyv, amelynek a főszereplője, egy családanya, egész életében írni szeretett volna, de Észak-Amerika, a letelepedés, a farmerkedés, a családanyaság mindig elvette az írástól az időt, és amikor odáig jutott, hogy már nagyon odáig volt, elgondolkodott, hogy vajon vesztett-e azzal, hogy nem a szíve szerinti írást, hanem a a szíve szerinti családozást választotta. Arra szavazott, hogy jó lett volna írni, de a férjével és a gyerekeivel kapcsolat ápolásával,, a család által sokkal többet nyert.
Nem megválaszolható kérdés. Nem vagyok mindenáron önfeláldozó típus, azt hiszem, tudom valamelyest érvényesíteni az önérdekeimet, de hajlok arra, hogy a könyv főszereplő családanyának volt igaza. A kérdés az önmegvalósítás vagy család döntés mentén dől el. Manapság az utóbbi a divatos. Soha nem érdekelt a divat.
Szeretem a gyerekeimet és annyira jó SzFT édesanyjával is a kapcsolat, hogy mindkettp/bármelyik megér egy álomfeláldozást. Simán.
De az álom álom: Gyulán elsétálni a Városház utcai könyvtárba, majd a zsákmányt hazasétálva egy kávé mellett szemrevételezni, miközben a Morzsa, a derűs, békés, játékos golden retriever a lábamnél heverve várja, hogy menjünk egy nagyot sétálni. S tudja, hogy amíg SzFT nem végzett, én sem kelek útra, mert az esti séta vele az igazi. Morzsa felettébb szereti SzFT -t, aki világéletében vizslát akart, de amint Morzsa jött, rájött, hogy ez tévedés volt: a goldie az igazi kutya. Különösen Gyulán. :-)
*
A főszereplő nem egy was ist das. Nem csupán önmagában, hanem megformálás szempontjából sem. Még a felségének és a házhoz kapott öregasszonynak van jelleme, de az utóbbi már csúszik mint egy öreg kuplung.
Olvasás közben azon kaptam magamat, hogy a többi szereplő esetében gondolkodnom vagy visszalapoznom kellett, kiről is van szó. Nem adta magát. Mert arctalanok és jellemtelenek a szereplők. Egytől-egyig. Egyszerűen képtelen voltam azonosítani őket. Tudtam, hogy már felbukkantak, de hogy milyenek, hány évesek, mit is csináltak... Oké egy-kettő volt, akinek vagy a neve sikerült, megragadt, vagy mert fekete szakács a Balaton partján, ez eredeti. De a többiek... A főszereplő felesége is világos, francia neve van. Meg egyénisége is valamelyest.
Viszont ahogy összeadódnak a dolgok, a mindenegyben valahogy suta, naiv és kissé bugyuta lesz. Olvasható, kedves, csak olyan kis izé. Nem meggyőző. Balatoni lokálpatriótizmus, igazi konfliktus nélkül. Van benne valami, ami olyan, mintha konfliktus lenne, csak mégsem az.
Nem vagyok tisztaságmániás, de azt meg, hogy egy ki tudja mikor, ki által használt ágyba csak úgy bedőlni, aludni, aztán oda bedönteni az asszonyt, kihagyott takarítás, súrolás nélkül, tiszta ágynemű nélkül, hát ne már, mekkora igénytelenség kell ehhez mindkét fél részéről? Bármennyire is beleszerettek azonnal és rögvest a helybe, a házba... És hasonlókkal tele van ez a sokadiknak írt, mégis első regény benyomást keltő mediterrán.
Viszont az ilyenségek miatt nem sok esélye van a rengeteg folytatás színre kerülésének az olvasási étlapomon.
XXI. Század, Budapest, 2019, 288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155247002
5/10
Az alábbi kép egyben link is ám!
2025 június. Közeledik a névnapom, ami soha nem jelentett semmit. Pünkösdvasárnap van. SzFt elment úszni. Én meg elbúcsúztam tőle, becsuktam utána a lakásajtót, elővettem a múanyag-tollseprút, portalanítotam a polcokat, a lámpákat, felporszívóztam mindenhol, felszedtem a szónyegeket, felmostam mindenhol, kitakarítottam a vécét, lemostam a konyhaablakot, alaposan kitakarítottam a porszívó mindkét szűrőjét, letöröltem az előszoba asztalt, leszedtem a széklábakról a porhálót, előkészítettem melegítésre az ebédet, daráltam kávét, be is készítettem, ott van a tűzhelyen mindkét fogás, ha SzFT hazaér, már csak ennie kelljen, a tálcán ott a savanyú is a rizses húshoz.
Ugyan ki ne akarna férjnek, különös tekintettel arra, hogy különösebb problémám még a férfiasságommal sincsen (ha nem is úgy működik már mint amikor megismertem SzFT-t)? Jó nem vagyok egy matyóhímzés, pénzem sincsen, de vannak kompenzáló tényezők.
Még szerencse, hogy SzFT-nek szemmel láthatón kellek. Annyira jó volt ma reggel is, amikor az órát elnézve, álmosan átkóválygott hozzám a nappaliba, ahol heverve írogattam, bebújt mellém a takaró alá, és csík-szemmel rámzöldellve elmosolyodott és Für Anikóénál kedvesebb hangon, pedig olyan nincsen is, azt mondta: „Szeretlek, Morzsám!”
*
Hallgass Brian Culbertson. Rettentő unszimpatikus, egocentrikus,showman-bohóc a pasi, de kétségtelenül jelenség, és főleg zseniális billentyűs. Megunhatatlan és a muzsikája, és még csak nem is fárasztó.
