Gondolnád, hogy volt olyan írónk, akinek a könyvét, miután megnyert egy angol pályázatot, azonnal tizenhárom nyelvre fordították le, és a megfilmesítés jogáért is komoly összeget kapott. A nemzetközi pályázatot az angol Pinker Irodalmi Ügynökség írta ki.
De akkor, amikor „kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccelt”, Földes Jolán 80.000 pengőt kapott A Halászó Macska uccájá-ért, amikor megnyerte a pályázatot. A filmes jogért járó összeg ezen felül érkezett
A könnyen viccelős kétszáz és nyolcvanezer között négyszázas a szorzó. Ha nem a KSH-s adatokat veszem alapul, hanem egy háromszázezres átlagbért, amivel az ember egyáltalán nem viccel könnyen, akkor ez mai értéken, hozzávetőleg százhúsz millió forintot kóstál. Hm... Ez mondjuk megfelelő díjméret, nem gondolod?
Ehhez képest, olvasom a saját példányom utolsó lapján, az Új Idő Könyvek pályázatán, '89-ben, éves támogatásnak tízezer forintot kaszálhatott a boldog nyertes. :-) Egy havi átlagkereset ekkoriban, ha turkálok az emlékeimben, talán olyan harmincezer körül lehetett.
Nem, sajnos nem ezt a példányt olvastam, amelynek ide tettem a borítóját. Ami egyébként Fenyves Sándor grafikus munkája. A könyv magyar nyelvű kiadásainak szerintem ez a legjobban sikerült borítója.
Amit én olvastam, az az Új Idő Könyvek tökéletesen jellegtelen, semmitmondó küllemű kiadása volt.
A könyv évek óta itt áll a polcomon. Tegnap két lázas állapot közötti vergődés közben, random vettem le a polcról. Pedig egy Nyírő kötetért mentem oda. Levettem ugyan azt is, de mégis ennek veselkedtem neki. S mert a franc tudja milyen betegség folytán vagy alszom, vagy olvasok, vagy írok, hát én most vagy olvastam.
AZ UCCA TÉNYLEG LÉTEZIK
Ott van Párizsban már elég régen. Látványosság. A maga 1,8 méter szélességével és jóformán átköphető hosszával. És tényleg az a neve franciául is: Rue du Chat qui Pêche. Ha rákeresel, tengernyi fotót lelsz róla. Pedig nem egy nagy durranás.
Csak egy világsikerű könyv színhelye.
Ugye, mondom, nem egy nagy szám. Érdekes, de nem szép. Viszont Földes Jolán valóban lakott itt egy szállodában. Na, itt forduljon egy autó a szálloda bejárata elé! Még a magam mellett kézben hurcolt bőrönd sem fér el!
Földes Jolán azért lakott Párizsban mert Magyarországon a zsidó volta és a numerus claussus miatt nem tanulhatott felsőbb iskolában – mondja a Nők Lapja alábbi cikke.
A kép forrása egy remek kis cikk a Nők Lapja oldalán
Vagyis Földes Jolán személyes tapasztalatból írta, amit írt, és a figuráinak, a figurái sorsának a többségét az élet kerítette elé.
SÁRBA DÖNGÖLÉS
Magyarországon nagyon rossz sajtót kapott a tizenhárom, majd plusz négy nyelven megjelent könyv. Az a tény, hogy milliós példányszámban fogyott, joggal vonzotta a bestseller jelzőt. És ami bestseller, az nem lehet más, csak lektűr irodalom. Földes Jolán megnyerte az egész világot, csak éppen a saját hazáját vesztette el.
Mondjak még neveket? Claire Kenneth és Orczy Emma nevét sokan ismerik. Igaz, ők valóban lektűröket írtak. De Hegedűs Géza a könyvhöz írt utószavából megtudtam, hogy
Volt néhány esztendő, amikor Körmendi Ferenc mellett Földes Jolán volt földkerekségszerte a legismertebb és legolvasottabb magyar író.
S ugyan ki hallott Körmendi Ferencről? Mert azért vannak sokan, akikről azért persze, hogy igen (Márai, Wass, Nyírő, Méhes, Gion és a sort folytatni lehetne nagyon sokáig), de az is tény, hogy akkora sikert mint az előzőek egyikük sem ért el.
S ha van is irodalmi értéki különbség a művek között, ugyan a sikernek miért nem lehet örülni, ha magyar. (Mondom én, aki húztam a számat már egy irodalmi és egy kémiai magyar Nobel-díj esetén is. De ezekben az esetekben magyarázható a szájhúzásom. És nem azért magyarázható, mert én húztam a számat.)
De egyébként igaztalan volt a korabeli sajtó mindkettejükkel, Körmendivel is, Földessel is. Hegedűs Géza mindkettejüknél megtalálja a kifejezési formáikban azt, ami irodalmi szempontból kiemelkedő.
Volt még magyar kiadása a könyvnek, de még jelentéktelenebb mint a harmadik, amit én is olvastam
MI EZ A „HALÁSZÓ MACSKA UCCÁJA”?
Egy hétköznapi, háromgyerekes család története, a harmincas évek Párizsában. Vagyis a magyarok ebben az esetben migránsok. Emigránsok.
Párizs a magyar művészek számára mindig is inspirációs forrás volt. Ady, József Attila, Szomory Dezső, Vaszary, Illyés Gyula és sokan mások, mind-mind Párizst tartották fókuszban.
Párizs mint valami nemzetközi eszencia magába gyűjti a saját hazájukból ilyen és ellentétes okokból menekülő nációk tagjai. Van orosz arisztokrata, aki a kommunizmus elől menekült, van, aki jobboldali diktatúra elől, s van, aki valóban csak a dolgok könnyebbik végét akarta volna megfogni a francia fővárosban.
Földes Jolán alulnézetből tekint Párizsra. A magyar család tagjai kisemberek. Otthontalanok. Nem bohémek, nem a kalandot, hanem a nyugodt életet, a munka általi megélhetést keresik. A három gyerek kötelességtudó, mindhárman családban gondolkodnak. De kisemberek azok is, akikkel kapcsolatba kerülnek, még ha a saját hazájukból nem is kisemberként menekültek el, itt, Párizsban kis emberekké lesznek. Az, hogy valakinek a saját hazájában mi volt a státusza, itt mindegy. Szajnát lehet rekeszteni a máshol egykor miniszterekkel.
Ami zseniális Földes Jolán könyvében, hogy a mindennapi beszéd fordulataival ír. Természetesen ne a mai beszélt nyelvre gondoljuk, hanem a harmincas évek Magyarországára. Olyan mintha csak egy árnyas lugasban mesélné nekünk a Barabás család történetét.
Az alakjai élő, hűs-vér figurák, egytől-egyig. Hihetők, hihető motivációkkal, érzésekkel, tettekkel, érzésekkel.
Ez például annyira szép! S annyira, egyből Szerelmetesfeleségtársam jutott az eszembe róla.
Mikor az ajtón belép, az asszony forrón öleli magához.
– Gyula, Gyula, de hiányoztál!
Nem fiatalok már. Barabás megrokkant, domború mellkasa behorpadt, Boris arca ráncos, a haja csupa ősz szál. Most szeretik egymást, mint valaha a mezőtúri fiatal napokban.
– Gondoltál rám, Boris?
– Reggeltől éjszakáig, Gyula és álmomban is.
Összeölelkezve állnak, egyik se akar mozdulni. Olyan jó most így, egymás szoros ölelésében. A közönyt, huszonnégy év fáradt összeszokását elmosta a távolság. Sokra nem mentek, az életük gond és aggodalom ma is, de együtt vannak együtt mind az öten, és a gyerekeknek már jobb lesz. Barabás karjában tartja az asszonyt, és elnyűtt testét el nem cserélné semmiféle tüzes spanyol szépséggel vagy ívelt szájú, lenge francia dámával. Hogy máskor felvillanó szemmel fordult meg utánuk az utcán? Az ember: ember. De az ó helye itt van, és nem is kívánkozik máshova.
De elvétve tréfás is.
Barabás sóhajt, kihörpenti a sör utolsó, meglangyosodott kortyát és szalad fel a harmadik emeleti kis szobába, ahol Klári erélyesen öklözi Janit, mert Jani állítólag megrúgta, míg Jani bömbölve tiltakozik a vád ellen, Annus fülét befogva üvölt, hogy csend legyen, Barabásné pedig azon töpreng, hogy lehet két kézzel egyszerre három gyereket pofon vágni.
[...]
Liivvel szegénnyel baj van, Liiv olyan kétbalkezes boldogtalan. Neki azt ajánlja Vaszja, hogy könyvkötőnek menjen, az való az ilyen tudós embernek. Mondja azt, hogy már odahaza, Litvániában is ezt csinálta. Nem baj, ha nem érti a szakmát, legfeljebb estére kihajítják, de ez alatt a nap alatt már tanult valamit, amit a következő munkahelyen hasznosíthat: ott ezért már csak a második napon fogják kidobni. Mire tíz-tizenöt könyvkötészeten végigmegy, kitanulta a szakmát.
S van, amikor reálisan bölcs.
[…] harcolok valamiért, ami a jóságot és igazságot hirdeti, és eddig még csak gyilkolt. Tudja, milyen börtön az eszme?
[...]
– Az én elvbarátaim kergették halálba őket. Ahogy az ő elvtársai raboltak ki engem. És most itt vagyunk, két földönfutó, és néha azon vitatkozunk, melyikünket pusztítottak el igazabb eszme nevében.
[...]
Idegen emberekkel kocsmában elbeszélgetni szerte a világon ősi és tiszteletreméltó szokás.
Néha finoman kritikus a kora szellemi irányzataival.
– Valószínű. És még sok minden éhen hal, ami eddig szép volt ezen a gödrös világon. A nőmozgalom, Mademoiselle Anne. Erre is jó lesz vigyázni. Maguk elügyetlenkedték, Mademoiselle Anne. Rossz jelszót választottak. „Jogot a nőknek!” kiabálták, mikor pedig az történt, hogy önszántukból és nagylelkűen lemondtak összes előjogaikról. Valóságos nemzeti ajándékot adtak nekünk, munkában, kereseti adóban, felmentettek az alól, hogy eltartsuk magukat, férjhez adjuk, felsegítsük a kabátjukat. Nem mintha én nem segíteném fel… Meghámozhatom a narancsát, Mademoiselle Anne?
Földes Jolán alakjai nem fekete-fehérek, van aki jobban, van aki kevésbé szerethető. De a maguk emigrációs idegenségében, nyomorában mindegyik szerethető.
Mert tulajdonképpen ebben az egyre elidegenedő világban, kütyük közé zártan, panelházakban élve szerintem nagyon sokan szeretnénk olyan barátokat és annyi barátot, ami Barabásékat körülvette. Ha francia nem is volt közöttük. (A Svájcban élő házaspáros barátunk is azt mondja, rengeteg mindenkivel járnak össze, de svájci egy darab nincsen közöttük. Azon kívül minden náció, mondj egy nemzetet, biztosan van olyan illetőségű barátjuk!
A könyv vége szomorú. Szomorú, mert azt mondja, amit Tompa Mihály is verselt a barátjának: Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!
Nem tudom, hogy tényleg így van-e. Több, nagyon kedves ismerősöm él külföldön. Nem ideig-óráig, hanem úgy mentek ki, hogy agyő, Magyarország! Szemmel láthatón nagyon el elvannak. De hogy mi van a szemmel láthatóság mögött, nem tudom. A svájciak, bár az egész család ottani állampolgár már, készülnek a hazaköltözésre. Svájcból! Gondolj bele. Tény, hogy azt a hontalanságot, amit a könyv kvázi főszereplője Annus is megélt, amikor az édesapjával visszajönnek Magyarországra, és már itt sem jó, a svájciak feleségszakasza is mesélte. Sehol sincsen otthon. Csak Svájc még idegesítőbb.
Tehát a helyzet az, hogy egy nagyon szomorú, nagyon kedves, felettébb olvasmányos, csevegő regény ez a halászó macskás, Barabás családos. Ugyancsak kellemes csalódás volt!
Magyar Hírlap / Pallas / Új Idő, Budapest, 1989, 204 oldal · puhatáblás · ISBN: 963026983x
8/10
Az alábbi kép egyben link is ám, ahol arcot kaphat SzFT!
2025 január vége felé, a betegség negyedik napja, még mindig ledaráltan, de egy fokkal talán már jobban, kevésbé lázasan. De mazochizmus lenne holnap dolgozni menni, irdatlan megkönnyebbülés, hogy maradhatok itthon.
Tegnap Szerelmetesfeleségtársam úgy döntött, mégis csak elmegy egyedül is a könyvtárba. De nyávogott, hogy nem is volt jó, nagyon hiányoztam neki. eleve vacak, hogy napok óta külön alszunk, és két szobában élünk, erre most még a könyvtárban is egyedül...
Gondoltam, egy hagymás májat csak összedobok SzFT-nek ebédre, hogy legyen mit ennie, amikor hazajön.
Kitámolyogtam a konyhába. Soha nem vettem észre, hogy az ötven négyzetméteres lakásban ilyen rohadt nagy távolságokra vannak egymástól a helyiségek!
A szalonna felszel, hagyma feldarabol, egyik izzad, utána a másik pirul. Közben vagdosom a zöldségeket felfelé. Hát a répareszelés LEGYŐZÖTT, egyszerűen nem volt erőm rányomni a reszelőre... Közben hányingerem is lett, a fejem is úgy fájt, hogy szét akart hullani. Föladtam félúton a gondoskodó szerelmet!
Jó, úgy egy óra múlva, lehanyatlás, alvás után befejeztem. De enni már nem tudtam belőle... Felfordult tőle a gyomrom.
SzFT dobott össze egy kis zacsis levest, hogy legalább valami legyen bennem. ÉS MÉG A PÁLINKÁT SEM KÍVÁNOM! Erre írta a drága főnökasszonyom, hogy hűha, akkor nagy lehet a baj. 
Szóval máskor ilyenkor bőven túl szoktam lenni, ha egyáltalán van bennem valami hasonló. De nem nagyon szokott lenni. Oké, néha szívinfarktusom van, de nem szoktam beteg lenni. Hát most alaposan összejött.
