SzFT Könyvtára
SzFT azaz Szerelmetesfeleségtársam.
Úgy az ő könyvtára, hogy azok a könyvek, amiket tőle kaptam. Vagyis nem az övé, hanem az enyém.
Nem kaptam tőle sok könyvet, az utóbbi jó pár évben egyet sem. Mert, ahogy mondja, nem hord a tengerbe vizet. De kezdetben még nem volt elege az itthoni könyvmennyiségemből.
Vagy jobban szeretett engem mint amennyire a kényelmetlenséget, a zsúfoltságot utálta.
– A héten lesz a névnapod? Mit szeretnél? – kérdezte a minap.
– Egy olyan háromnapos szeretkezést mint amilyen a Holt-Tiszánál volt, a kezdetünkön!
– Már te sem bírnád, Morzsám! Na, de komolyan?
– A Nathan Never most megjelent harmadik részét.
– Az mi?
– Bonellis sci-fi képregény.
Levendulaillatú, levenduladarabos fürdósót kaptam.
– Szereted az ilyesmit, Morzsám.
Tényleg szeretem.
SzFT nem olyan könyveket vett nekem, amikor még vett nekem könyveket, amiket valami kívánságlistámról szemezgetett, hanem amik szembe jöttek vele, és úgy gondolta, tetszeni fognak nekem.
Amikor A Menny felfedezését kaptam, akkoriban volt benne érdeklődés a Biblia iránt. (Amit egy volt hitsorsosom büdös bunkó beszólása teljesen kiirtott belőle.) Talán ez, az akkor még élő érdeklődés motiválta, amikor a kosarába tette nekem ezt a kulturális Ytong-téglát.
Ez az első éveinkben volt.
Szép lassan tizennyolc éve vagyunk együtt...
Pár hónapja döbbentem rá, hogy nem tudom miért, de a tőle kapott könyvekből alig olvastam el valamit. Nem tudom az okát. Lehet, nincsen is neki ilyen. De mindegyik könyvet féltve őrzöm.
– Ha szar, dobd ki nyugodtan!
– De tőled kaptam, KedvesM! [mert m-betűvel kezdődik a keresztneve]
– És akkor mi van? Lomot ne tárolj!
Nem és nem akarja megérteni!
Freud ebből vajon mit hozna ki? Mármint, hogy őrzöm a tőle kapott könyveket, de majd húsz év alatt sem olvastam el őket.
HARRY MULISCH neve nem árulkodik a nációjáról. Az életrajzában ezt olvasom: „Apja, Harry Kurt Victor Mulisch 1892. július 10-én született az Osztrák–Magyar Monarchiában, Gablonzban, a mai cseh Jablonecben, tehát tulajdonképpen osztrák volt. Az első világháborúban harcolt az orosz, olasz és a francia frontokon. A háború befejeztével Hollandiába emigrált. Mulisch édesanyja 1908. március 16-án született egy zsidó bankár lányaként Frankfurtban. Német hivatalnokokkal való baráti kapcsolataiknak köszönhették, hogy a Schwartz család Flandriából Hollandiába szökhetett.”
Tény, hogy a fiuk már Hollandiában született. A nevelőnője lengyel volt. A család hollandul és németül beszélt vele. Ugyancsak vegyes felvágott nációjú az írókám!
Aki nyolcvanhárom évet élt, 1927-től 2010-ig. S mára a holland irodalom egyik legnagyobb alakja. Képzeletbeli triumvirátust alkotva, két másik szerzőtársával, Gerard Reve-el és William Frederik Hermans-al .
Mulisch legismertebb műve ez, A Menny felfedezése. Azért, mert mindenről is szól. Gondolná az ember gyereke, hogy azért ez nem kis falat. Az élet, a világmindenség, meg minden. Ami a Nagy Számítógép szerint is rossz kérdés, így a válasz rá 42.
Azt hiszem, meg van, miért tettem két évtizeden át privát indexre: Mulisch azt tartotta magáról, hogy
ŐT NEM ÉRINTETTE A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ,
HANEM Ő MAGA A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ.
Vélem, hogy nem a lelkére, a természetére, az indítékaira, és még csak nem a jelenléte következményeire gondolt, hanem a mindenféle személyes körülményeire. Magyarul három könyve jelent meg, ebből kettő közvetlenül foglalkozik a fasizmussal. Ez nem közvetlenül.
A helyzet viszont az, hogy engem a második világháború témája meglehetősen fáraszt, untat és nem köt le. Az irdatlan dömping miatt nem. Amit, meggyőződésem, a saját jelentőségén túl elsősorban a zsidó holokauszt-identitás pumpált ilyen gigantikusra.
Mire gondolok? Ha a televízióban esténként „zongorázok” a csatornák között, minden nap minimum egy, de inkább több ilyen témájú dokumentumfilmbe botlok. Ha megnézed mondjuk az egyébként remek Rubicon folyóirat témáit, a 20. század első fele vasragon túlteng benne.
Viszont az is tény, hogy Mulischnak minimum megbocsátható, hogy megírta ezt a könyvet: az édesapja kollaboráns volt Hollandiában, az édesanyja meg zsidó, aki lágerben halt meg. Vagyis az egyik szereplő, Max voltaképpen ő maga. Ez az tragikus, drámai háttér nem csoda, ha kikívánkozik az emberből. (Hm...Nem szoktam aktuálpolitizálni, de azért most nem tudott nem eszembe jutni a magyar közélet egyik jelenlegi kulcsfigurája, aki a politikai karrierje érdekében simán feláldozta a feleségét. Még ha nem is haláltáborba küldve.)
*
Ahogy mondtam, bár SzFT foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy egyáltalán nem kötelező elolvasnom, amiket tőle kaptam, hajítsam ki nyugodtan, ha szarok (mármint nem én, hanem a könyvek), de természetesen ezt nem tettem meg. Csak nem olvastam el őket. Mondom, nem a minőségi kifogás végett.
De mert nagyon szeretem SzFT, a másik felemet, oldalbordámat, aki húst a húsomból, vér a véremből, csont a csontomból, ezért még mielőtt végleg elmegyek (és ő akkor végleg megszabadulna a könyvtárunk nagy részétől) dafke bepótlom a majd' két évtizedes elmaradásomat. Nem miatta, ő tényleg egy vállrándítással elintézné a dolgot, ismerem, hanem önmagam miatt.
Neki ezzel semmit sem bizonyítok. Úgyis tudja, hogy testestül-lelkestül, szőröstül-bőröstül, tetőtől talpig, reggeltől-estig oda is vagyok érte, meg vissza is. Ugyanúgy, amiképpen az első napokban. De tényleg. (Csak a testem nem úgy reagál már... Ahogy az övé sem...)
Szóval Harry Mulisch, meg az ő gigantikus regénye.
MEGJEGYZÉS
Nagy marhaság, de A Menny felfedezése kapcsán döbbentem rá, hogy azért nem szeretek vaskos könyveket olvasni, mert akkor nagyon sokáig nem jelenik meg új blogbejegyzésem.
Mondom, ez tényleg bődületes marhaság. Azért is, mert tulajdonképpen nem nagyon foglalkozom az olvasottságommal. Meg azért is, mert mi van akkor, ha akár egy hónapig nincs új bejegyzésem? Adja magát a válasz...
És mégis...
Tegnapelőtt néztük meg a Mobil című filmet. John Cusack és Samuel L. Jackson a főszereplő. King-regény az alap. Máris fenntartásokkal kezeltem. Joggal. Olyan is volt minden porcikájában.
De azért maga a kép, hogy a mobilok által agresszív gyilkossá válnak az emberek, nem tudta nem eszembe juttatni a Facebook-kommentek egetverő, buta, mindent jobban tudni vélő, véres agresszivitását. A kütyü- és képernyő függést.
Amivel rosszmagam is rendelkezem. Pedig én még olvasok... Amikor nem írok. De ezek szerint bár azt hiszem, hogy nem, mégis függök a statisztikától. A legutóbbi bejegyzésemre két nap alatt mindössze tIzenhárman voltak kíváncsiak... Bakker!
ELSŐ JELENTÉS AZ OLVASÁS FRONTJÁRÓL: 34%
A százalékos érték azt jelenti, ahol ebben a pillanatban tartok a könyvben. Mert e-bookban olvasom. Azért is, mert könyvformában több mint marha nehéz. Meg azért is, mert a nagysága miatt félő, hogy valami baja esne a hosszú ideig tartó olvasás alatt: kávé, gyümölcsjoghurt, utazási mocskos kéz, gyűrődés a táskában, ilyesmik. És SzFT-től kaptam.
Azt egész életemben tudtam, milyen szeretni egy nőt. Mindig szerelmes voltam. Alappal vagy alap nélkül. Már óvoda előtt elkezdődött: akkor színésznőkbe. Elsősorban Piros Ildikóba, a rengeteg gribedlije miatt. Másodsorban a „Daktari” című sorozat női főszereplőjébe. Aztán már az óvodában is volt kiszemeltem. Aztán meg mindig is. Ezzel együtt soha nem voltam numeravadász. Ellentmondás, mi?
Szóval mindig szerelmes voltam, de azt, hogy egy vagyok valakivel, aki egészen más mint én, azt még nem tapasztaltam meg. Most meg húsz éve, szűnni nem akarón és folyamatosan tapasztalom. Ha csak nézem őt, mosolyog a szívem. Repes és kiterjed, ahogy a Biblia fogalmazza a permanens örömöt.
Aztán most nézem, önkéntelenül el is szóltam magamat: Jelentés az olvasás FRONTJÁRÓL.
A front szónak háborúban van értelme. Ahol x valaki és y valaki harcolnak egymás ellen. Mert nézetkülönbségük van, mert mások az érdekeik, mert kiterítve akarják látni az ellent, hogy ne kelljen vele foglalkozni.
És bizony...
MERT A REGÉNY ÚGY KEZDŐDIK, hogy egy mennyei lény beszámol a mennyei felettesének, egy adott, bizonyos cél érdekében mennyire megforgatta az emberi történelmet. Még az első világháborút is kirobbantotta. Mert nem volt máshogyan elérhető a cél.
Cinikus hozzáállás. Egy cél érdekében felhasznált biomarionettek a Menny kezében. Ne már! Nesze neked megváltás, nesze neked minden egyes emberi élet értéke!
Tehát van egy transzcendentáils szál. Az alárendelt mennyei pasas úgy mesél, hogy nem kommentál semmit. Csak elmeséli, ami történt. Másfelől teljesen lineárisan halad. Ilyen szempontból szerencsére semmi posztmodernség nincsen ebben az egész téglányi regényben.
A VOLTAKÉPPENI TÖRTÉNETET az alárendelt mennyei lény meséli a feljebbvalójának. S a történet egyszerre bonyolult és egyszerre nagyon egyszerű. Két férfi férfias barátságáról szól. Amiben vannak nők is. Tehát semmiképpen sem LMBTQ történet. Dobtam is volna a francba, hiába SzFT-könyv.
Mind a két férfi értelmiségi. Egyikük csillagász, másikuk kriptográfus. Ne a számítástechnikára gondolj, a regény a hatvanas években játszódik. A csillagász, Max egy zsidó anya és háborús bűnös, fasiszta apa gyermeke. Az apa simán feláldozta az anyát. (Jó, ez majdnem felér az LMBTQ-mondanivalóval, már ami a „tele van a padlást” illeti. Csak sokkal érdekesebb. A kriptográfus nyelvzseni, Onno apja pedig a Quist-kormány miniszterelnöke volt, a holland királynő feltétlen híve. Vagyis politikai nézetét tekintve jobboldali.
A két férfi, Max és Onno egy éjszakai stoppolásból fakadón talál egymásra. Mintegy véletlenül. De mert a bevezetőből tudjuk, hogy véletlenek nincsenek, a Menny akarata szerint.
A barátságuk hihetetlenül szilárd, játékos, értelmiségi. Nem lesznek mindenben részei egymásnak. Például a családjukat kölcsönösen nem mutatják be egymásnak. De sülve-főve együtt vannak. És fontosabbak egymás számára mint a másik nemhez fűződő kapcsolataik.
Kicsit marha hosszú a következő idézet, de érdemes időt pazarolni rá. Persze, értem én, magam is jobbára csak átfutom az ilyen maratoni idézeteket, ha bárhol találkozom velük. De ez egyfelől pompásan bemutatja Mulisch stílusát, másfelől a két férfi kapcsolatát.
– Elakadtam! [mondta Onno]
Helga [Onno barátnője] két oldal közé tette a mutatóujját, és behajtotta a könyvet.
– És mi az oka, hogy ennyire elakadtál? – kérdezte éneklős hangon.
– Nem tudom – felelte a férfi megjátszott siránkozással –, nem tudom. Lehet, hogy az ember csak egy valóban fontos felfedezést tehet életében.
– És nem lehet, hogy az új barátoddal átvirrasztott éjszakák is közrejátszanak ebben?
Onno arcáról egy csapásra eltűnt a póz; felegyenesedett ültében, és a lányra nézett.
– Ezt nem gondolod komolyan.
– Nagyon is komolyan gondolom. Tisztában vagy vele egyáltalán, mennyire túlfeszített állapotban élsz?
– Helga! – kiáltotta a férfi döbbenten. – Mégis, mire gondolsz?
– Nem tudom, te mire gondolsz, én csak azt tudom, hogy egy helyben toporogsz, amióta ismered. Fogalmad sincs, mennyire megváltoztál az utóbbi időben.
– Mégis milyen szempontból?
A lány letette a könyvet, és összefonta a karját.
– Szerintem sokkal jobban leköti a gondolataidat ő, mint a munkád. Mindig akkor érsz haza, amikor én már indulok az intézetbe. Tényleg, ő hogy bírja? Csillagász, vagy nem?
Éjszakánként nem a csillagokat kellene néznie?
– Nekem sem kell elmennem a heraklioni múzeumba, hogy megnézzem ezeket a jeleket, nem? És ki tudom aludni magam, vagy nem?
Felállt a díványról, és az ablakhoz lépett. Hát persze, hogy valamivel kevesebbet foglalkozik a munkájával, de olyan nagy baj ez? így legalább elkerüli, hogy a gondolkodás tépelődéssé csenevészesedjen, ami jóval veszélyesebb a gondolkodásra nézve, mintha az ember egyáltalán nem gondolkodik. Maxszal való kicserélődése bizonyos értelemben mindaz a „más”, amihez egykor hozzáfogott. Helga nyilvánvalóan féltékenykedik.
– Mi van, csak nem vagy féltékeny?
– Azt szeretném, hogy neked jó legyen. A férfi mélyet sóhajtott, és megfordult.
– Figyelj ide. Ami Max és köztem kialakult, az sohasem alakulhat ki közted és köztem; ami pedig közted és köztem van, az sohasem lehet Max és köztem. Ez napnál is világosabb, szerintem nem is érdemes rá több szót vesztegetni. Hogy őszinte legyek, azt hiszem, már így is túl sok szót vesztegettünk rá.
A lány felállt, tett néhány lépést, aztán megtorpant, és így szólt:
– Onno, vigyázz.
– Mire vigyázzak, az isten szerelmére? – kérdezte a férfi csodálkozva. A lány tétova mozdulatot tett.
– Azt nem tudom.
– Aha – mondta a férfi, és odalépett hozzá –, a híres női megérzés! – ügyetlenül magához szorította a lányt.
– Sajnálom, de jobb, ha tudod, hogy a nőkben minden megvan, értelem, érzelem, akarat, de megérzései csak a férfiaknak vannak. Ezért van az, hogy egyetlen valóban fajsúlyos alkotás sem fűződik nők nevéhez, aminek nem az az oka, hogy szegény nőknek mindig a konyhában kell helytállniuk, hiszen a legjobb szakácsok is férfiak. Ha tetszik, ha nem, ezt le kell szögeznünk. De a nők tudnak egyvalamit, amire a férfiak képtelenek: férfit szülni. És ez bőségesen elegendő. Helga kibontakozott az ölelésből.
– Miért kezdesz mindjárt összevissza locsogni, amikor megpróbálok komolyan beszélni veled?
– Tudod, mit mondott Napóleon? Hogy az összes hadjárata bagatell ahhoz a háborúhoz képest, amely egy napon a férfiak és a nők között fog kitörni. Épp ezért itt és most szentül fogadom, hogy amint elkezdődik a harc, én leszek nemem első árulója, noha tudom, hogy drágán fogok fizetni
érte.
– Jól van, Onno. Elég. Lehetetlen alak vagy. – Két kézzel a tarkójához nyúlt, hogy visszagyömöszölje a csatok alá az elszabadult tincseket.
– Nem megyünk ki a Vondelparkba?
Ebben a pillanatban hangos kiáltás hallatszott kintről:
– Héj, Onno, hallihallihó!
Egymásra pillantottak, aztán kihajoltak az ablakon – Onno az egyiken, Helga a másikon. Max zsebre dugott kézzel, hóna alatt összehajtogatott újsággal támaszkodott a víz szélén álló telefonfülkéhez.
– Asszonyom – kiabálta mímelt, nyafogó gyerekhangon Helgának –, kijöhet az Onno játszani?
Onno és Helga megint egymásra pillantottak, most a homlokzat mentén, az ablakon kihajolva. A katasztrófa. Abban a pillanatban mindketten tudták, hogy ez a vég – hogy Max, bár nem ez volt a szándéka, feltárta kapcsolatuk lényegét.*
Onno csak jó negyedóra múlva jött ki a házból.
– Mi van, előbb még be kellett fejezned a házidat? – kérdezte Max. Onno rá se nézett. Mérgesen lépdelt mellette.
– Amilyen az adjonisten… Vége. A te hibád. Kitettem a kulcsot az asztalra.
– Az én hibám? Te jó ég, mit vétettem?
– Semmi közöd hozzá. Nem beszélek veled többet. – Aztán megállt, és mélységes megvetéssel nézett a barátjára. – Tudod, mi a te bajod? – Max kérdő tekintettel meredt vissza rá, úgyhogy folytatta: – Nem tudod?
– Nem tudok róla, hogy tudnám.
– Tehát nem tudod. Akkor majd én megmondom: nem tetszik az intuíciód. Egyáltalán nem tetszik az intuíciód!
Maxnak fogalma sem volt róla, mire céloz a barátja; alig tudott valamit Onno Helgához fűződő viszonyáról. Soha nem beszélgettek a nőkről, ahogy autókról, pénzről vagy sportról sem. Legfeljebb a nőről mint olyanról, das Weib an sich, ahogy Onno szokta mondani – a tulajdon barátnőikről viszont végképp nem. Max sem a maga nőiről, mert sosem pazarolt rá időt, hogy megismerje őket, nem beszélve arról, hogy tudta, Onno mennyire undorodna, ha végig kellene hallgatnia a történeteit – és Onno sem Helgáról, mert az ember nem beszél ilyesmiről, ugye.
Na, ugye, hogy nem volt vészes, csak nagyon érdekes?
Aztán az történik, hogy Max megismerkedik egy csellista hölggyel, Adaval. Aztán meg az, hogy mert nem becsüli kellőképpen Ada-t, szakítanak. Ezután meg az, hogy Ada és Onno egymásra néznek, de nagyon komolyan. S ez a momentum mutatja meg igazán a barátságuk mélységét.
Max és Onno a csillagvizsgálóban
Volt két házaspár. Csuda jóban voltak egymással. A gyerekeik is. Nem voltak már nagyon fiatalok, amikor sok-sok éves házasságaikban tönkre ment valami. Mind a két párosnál. Az egyiknél ez, a másiknál az kezdett kihátrálni a kapcsolatból. Akkor is, ha közben benne maradt. A másik kettő meg csak lesett és konstatálta, hogy már nem igazán van rá szükség. A két férfi nagyon jó barátságban volt egymással.
Úgy alakult, nem így szervezték, csak ez lett belőle, hogy a két nemkihátrálós együtt vitte nyaralni a két páros összes gyerekét, s a két kihátrálós egyike sem ment velük. Ők sem így szerveztek, nekik is csak így alakult. Egymás után két helyre is ebben a konfigurációban mentek.
S a két nyaralás közben a két nemkihtárálós rádöbbent, hogy a másikban tökéletesen meg van az, ami a saját kapcsolatukban hiányzik nekik.
Küzdöttek veszettül az érzés ellen, ami ébredezni kezdett bennük, de a második helyen, a második nyaralás alatt egyszer csak egymás karjaiban, ágyában találták magukat.
Innen következett a pokol. Az elhallgatás. A titkos találkozások ideje. A kiderülés szégyene. A harag, a bosszúvágy ideje.
Aztán a férfi egy alkalommal hallotta, hogy az asszony a kapcsolatuk leplezése miatt hazudik a férjének. Aki az ő barátja volt. Három metrómegálló alatt megszakította a kapcsolatukat.
A megcsalt férj egy év múlva megkereste a megcsalót. A megcsaló nem tudta, ölelés lesz a találkozás eleje, vagy egy-két jobbegyenes. De igent mondott, elment a találkozóra. Pár pillanatig csak álltak egymással szemben, aztán pár tétova mozdulat után megölelték egymást. Azután több órán át beszélgettek. A mai napig tartják a kapcsolatot. És mindketten elváltak, és mindkét válást a férfi mondta ki, és mindkettő azért, hogy elengedje, aki menni akar, s hogy megőrizze a józan eszét.
Annyira foglalkoztatott a történet, hogy írtam is belőle egy hosszabb elbeszélést. Csak a végét rontottam el teljesen. Mert amikor írtam, akkor még nem tudtam a két férfi találkozásáról. Pedig messze az a történet csúcsa. Ennek ellenére a mai napig nem írtam át a sztorit. Valahogy nem tűnt fontosnak. Ha érdekel, akkor itt van ebben a tökéletlen változatban.
Onno és Max barátsága csont nélkül túléli Ada „tulajdonosváltását”. De aztán jó idő múlva, amikor Onno nincsen jelen, éppen másban van, bekavarodnak az események. De alaposan.
Onno első találkozása Max kedvesével, Adával
*
Ahogyan mondtam, a szöveg lineárisan halad, tulajdonképpen nem is nehéz az emésztése. Semmiképpen sem pacal vagy marhapörkölt, még csak nem is gomba. Sokkal inkább csirke, de annak is a mellehúsa.
Viszont a történet felettébb ráérősen halad. Elidőzik apró részleteknél, párbeszédeknél, érzéseknél, indokoknál, ilyesféléknél. Ezért is olyan piszok sok oldal.
S bár akad, hogy az ember gyereke türelmetlenül dobol az ujjaival az asztallapon, várja, hogy történjen már valami, de hiába a huszonegyedik század felpörgött elvárásai (ki néz mannapság végig egy Bergmann-filmet, ha még én sem?), a szöveg mégsem ereszt, vissza-visszahúz. Még akkor is, ha két olvasása között kiolvasok még egy-két könyvet.
Ennyit adott eddig az első harmincvalahány százalék.
INTERMEZZO
Volt néhány komoly pillanat, amikor fontolgattam, SzFt ajándéka ide, SzFT ajándéka oda, hogy egyszer s mindenkorra felfüggesztem A Menny felfedezése olvasását.
Az egyik ilyen momentum az volt, amikor Onno javaslatára Max elmegy BIrkenauba, szembe nézni az édesanyja sorsával. Hjaj!
A másik ilyen, ez nem is pillanat, hanem eseménysor volt, amikor a barátok elmennek Kubába, és Kuba csodás, Kuba jó, bár igen, azért, csak óvatosan, mert könnyen semmivé lesznek itt az emberek, de Fidel Castrot már messziről látni is egyfajta intellektuális orgazmus, az új ember, a karizmatikus vezető, akinek az uralma alatt, ahogy haverom, a Gemini mondja, több tízezer halálos áldozata volt Castro fennkölt és dicsőséges hatalmának egy nyolc-tízmilliós országban.
Az volt a szerencséje Mulischnak, hogy ügyesen oldotta meg a feladatot. Nem tudtam eldönteni, hogy maga is osztja-e a barátok lelkesedését, vagy csupán a szájukba adja a szavakat és a szívükbe az érzéseket? Ahogyan azt sem tudtam eldönteni, és ez Mulisch érdeme, hogy maga is balosan gondolkodik, vagy csak a szereplői lelkesek, és náluk is csak a korból, amelyben élnek adódik a lelkesedés. Che Guevara (akinek a tetteihez, hatalmához tengernyi kubai áldozat halála köthető) akkoriban félisten volt. De a legendája gyakorlatilag a mai napig nem halványította el, hogy gyilkos gazember volt.
És Kuba a szereplők életében meghatározó: az élet szeretete és a szabadság érzése kötődik hozzá.
Bah!
Csoda-e, hogy itt kezdett kicsit rázni a hideg? Azzal együtt, hogy anakronisztikus a mából megítélni az akkor élt emberek viszonyulásait. Könnyen lehet, hogy akkoriban jómagam is lelkesedtem volna Castro és Guevara iránt. Egyszerűen mert más volt légkör és akkoriban sok minden nem került nyilvánosság elé, ami évekkel később igen.
Nem kedvelem én sem a szélkakas embereket én sem. De azokat sem, akik képtelenek belátni, ha rossz sorba álltak be. Abban pedig nem látok semmi rosszat, ha valakinek változik a politikai, világnézeti alapállása. Ahogyan a többféle változatban elterjedt, és több személyhez (Churchill, Disreli, Clemenceau) köthető mondás tartja: aki húszévesen nem liberális, annak nincs szíve; aki negyvenévesen nem konzervatív, annak nincs esze. (Egyébként a legvalószínűbb tulajdonosa a gondolatnak Clemenceau. Ő így fogalmazott egy alkalommal: „Ha húszévesen nem vagy köztársaságpárti, az azt jelenti, hogy nincs szíved; ha harmincévesen még mindig az vagy, az azt jelenti, hogy nincs ítélőképességed.”)
Sőt, még arra is van lehetőség, hogy megtérjen az ember, és hitetlenből hívővé legyen. Mi több, éppen tegnap olvastam, még arra is, hogy homoszexuális LMBTQ élharcosból heteró, keresztény lelkésszé legyen, mintegy élő példájaként annak, hogy a homoszexualitás nem genetikus kérdés, hanem szocializációs. (Michael Glatznak hívják az úriembert, és itt olvastam róla.)
Mondanám, hogy Max személyén keresztül Mulisch alkalma van nem kicsit perverz kapcsolatokat is bemutatni, és hogy na, még egy intő jel, hogy mi is ez a könyv, de nem mondom. Azért nem, mert bár a mondat eleje igaz, igen, van rá lehetősége, de a második fele nem. Ahogy meséltem, olyan is van, hogy az ember a legjobb barátja feleségébe szeret bele (vagy azt hiszi, hogy beleszeretett). De az ismerettségi körünkben ég cifrább dolgokkal is találkoztam. De igazán cifrákkal. És nem beteg emberekről van szó. Vagy igen, csak piszkosul jól titkolják.
Na, egy szó mint száz, Mulisch csuda ügyesen elkerüli, hogy bárminek a propagandistájává váljon. Még áttételesen sem tesz ilyet. Nem kampányol semmi mellett, nem üzenget világnézetet. Csak bemutat, hogy volt/van ilyen. Mentségére legyen mondva, azért például amikor Max megdugja a maga volt, és a barátja jelenlegi nőjét, legalább lelkiismeret furdalása van utána. És szar helyzetnek találja játékosság és pozitív izgalom helyett, hogy a nő nem tudja, ki is a méhében fogant gyermek apja. Szóval jelen van józan ész.
Ez van harminc-negyven százalék körül. Ja, a lényeget nem mondom: az ellentmondások ellenére, s valószínűleg köszönhetőn annak, hogy Mulisch egyáltalán nem akar sem modernkedni, sem orrba toltan hajdeművelt lenni, a történet folyamatosan fenntartja az érdeklődést akkor is, ha nem éppen akciósűrűséggel zajlik a cselekmény. Reménylem, így is marad!
Onno elmesélte, hogy elbocsátott kollégái és párttársai most elkeseredett hangulatban ülnek a parlamenti frakcióirodában, ám ő inkább megkímélte magát ettől a gyászszertartástól. Ő inkább visszanyert szabadságát ünnepli, csak egy hónapja múlt negyvennégy éves – még előtte az egész élet! És végre több ideje jut majd Quintenre [a fiára] is.
– Mondd, kit akarsz becsapni? – érdeklődött Helga [Onno élettársa]. – Engem vagy magadat? Onno hallgatott, és mélyet sóhajtott.
– Milyen kiállhatatlan egy asszonyi állat vagy te! Természetesen magamat próbálom becsapni. Adhattál volna rá egy kicsikét több időt.
– Pontosan tudom, mikor jön el a pillanat, amikor felemeled a kagylót, hogy felhívd az elkeseredett elvtársaidat.
– Éspedig?
– Amint nemsokára hazaérsz, és megpillantod a falon a korongod elsárgult papírjait.
Onno néhány másodpercig szigorúan nézte a nőt.
– Te tulajdonképpen illendőnek tartod ezt, ennyire jól ismerni valakit? Ez egyáltalán nem kívánatos dolog férfi és nő között. Férfi és nő között kizárólag félreértéseknek kell uralkodniuk, amelyek fölött aztán testi kapcsolat révén győzedelmeskedhetnek.
– Bocsáss meg.
Onno megfogta a nő kezét, és csókot nyomott rá.
– Mihez kezdenék nélküled?
MÁSODIK JELENTÉS AZ OLVASÁS FRONTJÁRÓL: 73%
A történet csordogál. Max nem kis lelki nagyságról vagy perverzitásról tanúbizonyságot téve a barátja, Onno feleségének az anyjával magához veszi a volt szeretője fiát és ketten nevelik fel a két q-betűs névvel bíró srácot. Quinten Quiset-et. QQ. Kuku. Ahogy egyesek szólítják. Azért a perverz kényszerhelyzet, mert Adát végzetes baleset éri. A balesetor már a méhében hordozta Kukut, aki aztán pár hónap múlva császermetszéssel születik meg a mit sem tudó édesanyjából.
A baleset (többé-kevésbé jól sikerült képe: a kocsiban ülő férfi felesleges, a kidőlt fának az autó előtt kellene lennie): az úton keresztben fekvő fa miatt megállt autóra egy másik fa dől rá, a baloldali férfi arra mutat
Nem mindennapi felállás. Onno nagy ritkán meg-megjelenik Kuku életében, de valahogy úgy mintha távoli nagybácsi lenne, nem az édesapja. Max és Sophie megegyeznek abban, hogy a hosszú évek óta kómában fekvő Adát csak akkor mutatják meg Kukunak, ha a fiúban ébred rá kíváncsiság.
Kuku első találkozása az édesanyjával, mellette Ada édesanyja, Sophie, a háttérben Max
Max Sophie-val (barát feleségének az édesanyja) évekig szerető-kapcsolatot tart fent. Szerelem nincsen. Édeshármasban költöznek egy vidéki kastélyba, amelynek a szobáit bérlakásokká alakította a tulajdonos nemes.
Kuku nem mindennapi gyerek. Ami érdekli, abban zseniális. Úgy egyébként nagyjából tojik az iskolára. Viszont meglepő álmai, gondolatai vannak. Mármint a korához képest meglepők. Van benne érdeklődés az építészet, a filozófia iránt, de nem magáért az építészetért, nem önmagában a filozófiáért, hanem mert álomban többször is látott egy Várost, és meg akarja fejteni, mi is az, miért tér vissza újra és újra.
Max látta, hogy Quinten hasra fordulva Onno lábára feküdt, félig a változatlanul pucolatlan, szakadt fűzős cipőre hemperedve. Ez nagyon különleges volt, vele sohasem ragadtatta magát ilyen intim cselekedetre a gyerek; Quinten nem volt oda érte. A látvány megnyugtatta. Az apaságtól való félelme csökkent valamelyest az évek során, akárcsak a tarkóján lévő kopasz folt; ám a folttól eltérően a félelme sosem tűnt el teljesen – ahogy az, aki felgyógyul egy infarktusból vagy a rákból, soha többé nem érezheti magát százszázalékos biztonságban, és soha többé nem feledheti, hogy a betegség egyszer már elkapta, még ha olykor előfordulhat is, hogy akár hónapokig eszébe sem jut a kór: élete hátralévő részében mindig ott leselkedik sötét vermében a szörny.
Ez a szöveg azért fogott meg, mert elevenembe vágott. Nem az apaság, hanem az infarktus miatt.
Nem volt egyáltalán tragikus, a Szerelmetesfeleségtársamtól való egyhetes távolléten kívül, amíg kórházban voltam, semmi tragikus, félelmetes, nem volt benne. Nem volt semmi klasszikus tünetem, semmi fájdalom, semmi zsibbadás, semmi halálfélelem: csak iszonyatosan fájt a torkom, meg hánytam egy hatalmasat. És egyszer rettenetesen kivert a víz, minden bizonnyal akkor volt a Nagy Esemény. De azóta a zabszem nem fér be a hátsómba.
Az eset tudatosította, de úgy igazán és végérvényesen, hogy rohadtul halandó vagyok. S ha van valami, ami nem úgy működik bennem, ahogy megszoktam, egyből arra gondolok, hogy oké, finito.
A hétvégén hajnalban keltem, elmentem vécére, amíg lefőtt a nulladik kávém. Olyankor ülve végzem a dolgomat, hogy ne kelljen villanít kapcsolni, ne ébresszem fel SzFT. Éppen ezért nem is szoktam lehúzni a végeredményt. De nem sokkal később ülnöm is kellett. Mármint nagydolgoznom. Akkor már kapcsoltam villanyt, lesz ami lesz. És döbbentem lestem a fajanszba. Teljesen vörös volt, ami benne volt.
Na, mondok, akkor ennyi volt, véreset húgyoltam, úgy fest, a cukorbetegség végleg betett a vesémnek., agyő, világ, szerelem, olvasás, írás!
Aztán lassan esett le a tantusz, hogy frászt: előző nap céklalevet ittam. De amíg leesett, én már eltemettem magamat.
Isten bizony kicsit és egyáltalán enm vagyok hipochonder, csak volt már infarktusom...
Az érdeklődése dolgok iránt soha nem önmagában való érdeklődés, mindig valami megfejtendő titok motiválja. Kuku számára a tudás csupán eszköz, soha nem önmagában a tudásért akar tudni, hanem valamiről konkrét valamit. Ilyenkor egyértelművé válik a zsenialitása.
Kuku és a szobrász, Theo Kern a kastély kertjében álló műteremben
*
A történet csordogál. Mulisch néha nézőpontot vált, hol Max, hol Kuku, hol Onno középpontba állításával szerkesztget. Egyikük sem „a” Főszereplő, hanem mindhárman azok.
A lassan csordogáló cselekményt, aminek tulajdonképpen önmagában nincsen fő szála, a mennyei jelentek tartják össze. A két felsőbb lény beszélgetése. Amiből mindig csak annyi derül ki, hogy mire miért volt szükség a cél érdekében. De azt, hogy tulajdonképpen mi is a cél, nem tudjuk meg. Legalábbis idáig. (Akkor válok majd feszültté, ha a végére sem. Kinézem Mulischból ezt a tréfát.)
Szóval a történet háromnegyedére eljutunk odáig, hogy Kuku uszkve felnőtté válik, Onno kivonul az eseményekből, valahová eltűnik a világból, de senki sem tudja hová, Maxot pedig kiiktatja a Menny.
Nekem ezen a ponton kicsit leült a történet. Onno földrajzilag ki tudja hol bekövetkezett monológja az ablakán beröppenő, aztán másnap visszatérő, majd szép lassan megszelídült hollóval kimondottan untatott, mert kínosan mesterkélt a szöveg. Bár vannak érdekes momentumai, úgy tartom feleslegesnek, ahogyan van. Amikor Onno is Hitlerről kezd filozófálni, erősen húztam a számat, annyira hajánál fogva előcibáltnak éreztem. Max esetében, a fasiszta apuval és a koncentrációs táborban elhunyt anyuval még csak-csak értettem, miért fontos a kérdés, Onno esetében már nem...
Olyat tettem vele, amit nagyon-nagyon ritkán teszek: bele-beleolvastam, majd lapozgattam tovább. Azért teszek ilyet ritkán, mert vagy olvasok valamit, mert érdekel, vagy hagyom a csudába, mert nem érdekel. Mulisch regényének az érdeme, hogy bár ez a szövegrész végtelenül untatott, s bár bár volt rá késztetésem, mégsem tettem félre az egészet.
A szöveg azért is lógott ki az egészből, mert ugye Onno, Max és később Kuku története az egyik mennyei lény elbeszéléséből bontakozik ki, aki egy másik mennyei lénynek kommentárok nélkül mondja el, mi történt. Itt pedig nincsen cselekmény. Csak minimális, hogy a holló... Ami csak mondvacsinált háttér, hogy elhangozhasson a monológ. Ami viszont semmit nem visz előre a történetben.
Jó, az egészhez képest ez kevesebb mint nyúlfarknyi eltévelyedés. Ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem, zajlik némi bűvészkedés a szöveggel. Remélem, az utolsó is!
MÁSODIK JELENTÉS AZ OLVASÁS FRONTJÁRÓL: 100%
A harmadik nagy egység a fiúról, Quintenről szól. Otthagyja a nagyanyját és elmegy aput keresni a nagyvilágba. Akivel teljesen véletlenül aztán Olaszországban össze is fut. Négy éve nem látták egymást. Ismerten is ismerkednek. Onno konstatálja, hogy a fia nem mindennapi ember.
Onno Velencében, amikor találkozik Kukuval.
(A képeket innentől a Seart.AI készítette)
Ebben a szakaszban, szorosan a cselekményhez kapcsolódva viszonylag részletes ismertetés kapunk arról, mi zajlott az ószövetségi szent sátorban a ceremoniális törvényeknek megfelelően. Posztkeresztény mivoltom előtti keresztény mivoltomban erről részletes információkat kaptam, nem volt benne meglepetés. De azért érdekes volt így is.
GYORSTALPALÓ KÖVETKEZIK: A SZENTEK SZENTJE
Az Ószövetségben a zsidó év több nagy ünnepre tagolódik. A csúcspontja az engesztelési ünnep volt, a hetedik hónap tizedik napján. A Szent Sátorban, később a salamoni, majd annak lerombolása után az újjáépített templomban zajlott.
A templom három részre tagolódott: az udvarra, a szentélyre és a Szentek Szentjére. Az szentélybe a papok léphettek be, a Szentek Szentjébe egy évben egyszer a főpap. A szentélyben volt a hétágú gyertyatartó és a szent kenyerek asztala. A Szentek Szentjében a frigyláda, benne a tíz ige két kőtáblájával.
Az engesztelési napon a nép nem dolgozott, böjtölt és bűnbánatot tartott. A templomban két bak közül sorsot vetettek. Az egyik lett a bűnbak. Ezt az állatot kiűzték a pusztába és ott pusztult el, jelképezve, hogy a végső időkben Sátán is egyedül marad a Földön. A másik bak lett az áldozati állat, amelynek a vérével a főpap meghintette a Szentek Szentjét. Az áldozati állat vére jelképesen megtisztította a Szentek Szentjét Izráel népének egy éves bűnétől.
A Biblia azt mondja, hogy Isten a szeretet. A szeretet nem más mint adni tudás. Isten törvénye a szeretet törvénye: szeresd Istent és szeresd az embertársaidat. : Isten az ő egyszülöttjét adta az emberiségért, az Egyszülött pedig az életét adta váltságul a bűneinkért. A bűn a megtartás, az elvevés, az adni nem tudás. Aki kilép a szeretet életrendjéből, elszakad az élettől: a bűn következménye ezért a halál. A bűnös embernek meg kell halnia. De Jézus az ő halálával kifizette az ember tartozását: ő volt az eredeti áldozati, amely a törvényt áthágók életét megváltotta.
De mert egyszerre áldozat és főpap nem lehet ugyanazon a ceremónián, a megváltás műve nem fejeződött be a Golgotán: Mennybe menetele után megkezdte a főpapi szolgálatát.
Rómában a Szentek Szentjének nevezett templomban Quinten kilogikázza, hogy a Tíz Ige kőtáblái ott vannak a több lakattal, vasráccsal ellátott oltárrészben. Mondom, Dan Brown. Mert Quinten hajthatatlan: hozzá kell jutni a két kőtáblához. A miértre nincsen válasz. (Tényleg csak zárójelben: képet akartam csináltatni az MI-vel, ezért utána néztem, hogy a regényben említett kápolna hogyan is néz ki. Nem tudom, hol a hiba, de a Szent Lépcső kápolnájában, amit én találtam, nincsen annyi vasrács, lakat kinyitására mint A Menny felfedezésében. Nincsen arra sem lehetőség, hogy Onno bent felejtse a botját a rácsok mögött, ahogyan a történetben van. A lelt képeken a bot bárhol elérhető puszta kézzel.
Onno és Quinten az oltár rácsának a feltörésére készülnek a Szent Lépcső kápolnában
Innentől jön a krimi: hozzájutnak a két kőtáblához, menekülnek, Jeruzsálemben kötnek ki. Még mindig nem világos, minek kellett Quintennek a Tíz Ige két táblája. Nem is derül ki. Ahogyan az sem, mi történik Quintennel, mennybe megy vagy mi? És miért menne?
Majd az Epilógus visszatér a kezdetekhez, keretet ad az olvasottaknak. Csak értelmet nem. Mert ugye, Quinten születéséért mozgatott meg mindent a mennyei lény, miatta volt az első világháború, hogy mást ne mondjak. Csak éppen az nem derül ki, miért is volt annyira rohadt fontos, hogy megszülessen. Jó, oké, a Tízparancsolat táblái miatt... Na, de azokkal is mi lett...? Akkor meg? De az epilógus ezt is nyitva hagyja.
Ezt a képet a Microsoft Designer készítette, mert a Seart.AI közben meghülyült: jeruzsálemi repülőteret kértem tőle, és rendre izraeli tájakat dobott fel, emberi alakok nélkül, majd közülte, hogy oké, az ingyenes periódusom lejárt.
A barátság-történetből valami misztikus, ám céljában és eseményeiben számomra végső soron értelmezhetetlen krimibe keveredünk. A még nagyobb baj, hogy az utolsó lapon... izé... e-könyv... a legvégére sem kap lefordítható befejezést a történet. Vagyis az egész olvasás miértjének az értelme kérdőjeleződik meg.
No, de hát nem megfelel-e ez így Onno gondolatmenetének, miszerint ha van is értelme az életnek, mi értelme, hogy értelme van?
Nem mondtam: olvasmánynak a stílusa miatt remek választás Mulisch gigantikus regénye. S bár erősen a lába nyomába lépked, de ezt az összkultúrális szépirodalmárkodást Umberto Eco sokkal jobban csinálta. Legalábbis A rózsa nevében. Úgy minden mása azért hajadzik Mulisch agymenésére.
De vajon ki fedezi fel, mikor, hogyan a Mennyet? És mit fedez fel benne? Azért kellett Quintennek megszületnie, hogy a kőtáblák visszakerüljenek a Mennybe? Miért kellett visszakerülniük? S miért kellett ehhez egy ember? Ha senki sem tud a táblák létezéséről, újra a Mennybe kerüléséről, a Mindenhatónak nem volt elég hatalma a kápolnából a Mennybe transzferálni vagy megsemmisíteni őket? A kőtáblák megtalálása miért akkora érdem, hogy Qiunten élve a Mennybe kerül? (Eleddig, ugye Énokh és Illés érdemesült erre a Biblia szerint. De ők érdemeik szerint.)
S azt már csak csüggedten, szomorúan említem meg, hogy Jézusról szinte csak azért esik a történetben, hogy értelmet kapjon Pilátus palotájának a Rómába került lépcsője, és Jeruzsálem néhány keresztény emléke. De Isten Fiának a könyvben semmiféle üdvtörténeti szerepe sincsen. Pedig a Biblia az Újszövetségben, a Zsidókhoz írt levélben elmondja, hogy a mennybe menetele után elkezdte a főpapi szolgálatát, annak is az utolsó fázisát. Ami, ugyebár, szorosan kötődik a Szent Sátorban és a jeruzsálemi templomban végzett szolgálathoz, hiszen emezek amannak a jelképei voltak, ahogyan az egész zsidó ünnepkör a megváltás történetének a földi, hm, lejátszása, előrevetítése, szimbóluma.
Azt hiszem, ez a legfájdalmasabb hiány számomra a könyvben. Lehet, hogy Jézus nélkül valóban minden értelmetlenné válik, s csak emberi tévelygés lesz belőle?
Cartaphilus, Budapest, 2008, 612 oldal · ISBN: 9789632660080 · Fordította: Wekerle Szabolcs
5/10
Az alábbi kép egyben link is ám!
2025 júliusa, még mindig Gyula. Vaze, most érkeztünk, jóformán még ki sem pakoltunk a kocsiból és máris eltelt öt nap és a hatodik reggelén vagyunk! Körül se nézünk, és máris vége is lesz...
Szerelmetesfeleségtársam rendületlenül nézi a gyulai eladó ingatlanokat. Rengeteg van. Itt, a környéken is kettő. Az egyiknek alig van kertje és vályog ház, meg is van repedve az utcafrontos fala, de belül gyönyörűen felújított. A másik alapanyag és kert tekintetében rendben van, még az elosztás sem rossz, csak erősen retro az egész, járólapok, tapéta, minden, nagyon hozzá kell nyúlni hogy a házból otthon legyen. És belekerül mindkettő az óbudai lakásunkba.
Egyre az jár a fejemben, amit Szerelmetesfeleségtársa mondott az ember életéről: ki élje helyette, ha nem a sajátját éli? Nem csupán a felelősség tekintélye mögé rejtem-e a lustaságomat és a gyávaságomat, amikor nem akarok mozdulni Óbudáról, miközben minden sejtemmel ide vágyom és miközben tizennégy éves koromtól negyvenéves koromig oda vágytam, ahol immár tizenhét éve lakunk a szerelmesemmel.
[...]
No, közben elmentünk gyümölcsért a piacra. Ami nem volt nyitva Illetve nyitva volt, csak éppen árúsok nem voltak. Egy kofa probálkozott mindössze. Ezért elmentünk a Tescoba. S közben nézegettük az eladó házakat. Nagyon sok van. Most merült fel bennem, hogy vajon mi baj lehet Gyulával?
– Neked vagy nekem?
– Az itt lakóknak, kedvesM, az itt lakóknak! Vagy csak a mi szemünk éleződött ki az „eladó”-táblákra, és egyébkánt minden városban ennyi van, csak máshol nem figyeltük?
– Lehet... Nem tudom.
Hát én sem.
